Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2020. december 23. 11:09 - Valmont

Ajándékok ideje

gyertya.jpg

 

Ajándék

 

„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.

„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.

Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.

Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.

„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.

Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”.  A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.

Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.

„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.

Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.

A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.

A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”

A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.

„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.

„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.

A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.

A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.

„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”

„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.

A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.

János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.

„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.

„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.

A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.

A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.

A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.

A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.

− Holnap karácsony – mondta.

vége

Szólj hozzá!
2017. július 22. 10:12 - Valmont

Kísértetek a Váci úton

dp.jpg

A futás, mint motívum vagy allegória, több írásban feltűnik itt, legpontosabban talán ebben, melyet még mindig az egyik leginkább irodalmi anyagomnak tartok. Most lehetne olyanokat írni, hogy persze, Mészöly Miklós hatására vagy gyerekkorom egyik katartikus filmélménye, a Gallipoli miatt alkalmazom ennyit, de mondjuk a legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a horrorban azért elég gyakran fut valaki, miközben másvalaki üldözi...

A lenti írás a zombi világvége alaphelyzetét húzza rá egy másfajta fenyegetésre, és most, hogy a Mester elment, persze, hogy van értelme a menedéknek is.

Van még potenciál ebben a világban, hisz a Főnök alakja a túlélők közti konfliktus lehetőségét hordozza magában, a kislány rejtett képességei még kibontakozhatnak, és a kísértetek negyedik kasztja, a Megszállók még fel sem tűntek a színen. Majd meglátjuk. 

 

A csali

 

– Ahogy azt talán te is tudod, a kísértetek három típusba sorolhatók – mondta a fiú, amíg átvágtak a feketére égett testek labirintusán.

A testek, melyek korábban éltek, a metróból, a metró aluljáróból jöhettek ki annak idején, könnyű prédaként a fent várakozó Tépőnek. A szagló tetemeket később a bujkálók égették el, a fiú még emlékezett a máglya olajos füstjére – a pláza tetejéről nézte, anyja kezét szorongatva. Akkor még nem volt Futó, csak egy kis hülye, aki rettegett a kinti világtól.

– Az első típus a Haloványaké. Ők csak átmennek rajtad, és émelygést, rosszullétet, a legrosszabb esetben olyan csípést okoznak, mint a csalán. Talán egy kicsit erősebbet. Eléggé átlátszóak, innen a nevük.

A kislány – lehetett vagy tíz-tizenkét éves, lent lakott, a földszinten, a cipőboltban – figyelmesen hallgatta az előtte haladó nagyfiút, és mindig pont odalépett, ahova a másik, noha ehhez jól ki kellett nyújtania lábait.

– A második osztály, a Suhanóké már veszélyesebb. Képes feldönteni. Képes rád dönteni dolgokat. Vagy megdobni dolgokkal. És nagyon gyorsak, alig látni őket, csak egy ilyen hülye hangot adnak ki, ahogy elsuhannak melletted – a fiú megállt, és végignézett a reggel derengésben kéklő hatsávos úton. Kiégett elhagyott, kifosztott autók sorakoztak előttük hosszú, egyenes vonalban. Valami csillogott a hátsó ablakokon, akaratlanul is megfordult – a pláza volt az, az otthonuk, a kelő nap első csápjai épp elérték oldalát. Az alját kezdte benőni egy erőszakos bokorinvázió, az épület nagy üvegtáblái mocskosan, porosan tornyosultak az égbe – de még mindig impozáns volt, üzenet a régi világból, és ami a lényeg, az üveg miatt menedéket jelentett a benne bujkáló emberek számára.

A fiú megrántotta üres hátizsákja szíját, majd megfordult, elindult a belváros felé.

– Itt, jobbra lesz egy kis sikátor, oda megyünk – morogta maga elé. Csak a sirályok rikoltoztak ebben a nagy csöndben, meg néha a lábuk alatt csikordult meg egy üvegdarab, ahogy meneteltek előre, más zaj nem volt.

– Mesélj a harmadik típusról is – kérte őt hátulról a kislány. A fiú még csak a nevét se tudta. Reggel, mielőtt indult, odavezette elé a Főnök, hogy itt az új Csalija. A lánynak nem volt se apja, se anyja, nem hiányzik majd senkinek, súgta még a fiú fülébe, aki bólintott, és tovább rágta a száraz kutyakaját.

– A kísértetek harmadik csoportja a legrosszabb. Ők a Tépők – bólogatott elégedetten a fiú. – Ők már egyáltalán nem néznek ki szellemnek, olyan valóságosak, mint te vagy én. Képesek megmarkolni dolgokat. Például a hajad. Vagy a bőröd. Vagy a karod. És pokoli erősek, bármit eltépnek…– Hátrapillantott, elégedetten látta, a kislány összeborzad. A nagy hátizsákot az ölében cipelte, kérdéses volt a fiú számára, elbírja-e majd visszafelé, ha tele lesz. Ha ugyan jön visszafelé is.

– Te már láttál Tépőt? – kérdezte tőle a gyerek. A fiú komoran bólintott, majd mondta is: – Láttam – hagyta, hogy a lány beérje, lenézett rá. – Akkoriba kezdtem a portyázást Futóként.  Ketten mentünk akkor is. A Csa…a kísérőmet kapta el. És..

– Tudom, hogy Csali vagyok – szólt közbe dühösen a kislány. – Ne nézz hülyének.

– Aha. Rendben – vont vállat fiú. – Szóval bementünk egy gyógyszertárba. Már fel volt forgatva. Találtam némi kötszert, meg bogyókat, nem tudom már milyeneket, és egyszer csak felnézek, látom, ott van a plafonon, mint egy pók. Pont a kiskölyök felett, aki velem volt. És aztán zsupsz, mielőtt szólhattam volna, ráugrott, és tépte, ahol érte.

Elhallgatott, mert egy kereszteződésbe értek. Lezuhant helikopter kiégett csontváza zárta el az utat. Egy katona kiszikkadt holtteste feküdt a géptől nem messzire, fegyverének csöve abba az irányba mutatott, mint útjelző, merre menniük kellett. A férfi maszkot viselt, mert az első napokban azt hitték, valami harci gáz okozza a kísértetészleléseket, és hogy az egész csak az elme játéka. Aztán nagyon hamar rájöttek, hogy valódiak. A katonának például hiányzott az egyik lába.

A fiú odament hozzá, leguggolt, és próbálta kiszabadítani a fegyvert ujjai szorításából. Nem ment.

– Úgyse érnék vele semmit – állt fel, majd belerúgott a halott vállába. Lenézett a gyerekre, az szürke, túlságosan nagy pulóverére, kopott farmerjára és sportcipőjére, majd pillantása megakadt az övére csatolt vadászkésen. – Az minek? Ellenük nem ér semmit.

– Van egy férfi a szálláson. Furán néz rám. Őmiatta van – mondta a kislány. Elindultak, befelé egy udvarba.

– Nincs senki, aki vigyázzon rád? – szólt hátra a fiú. –  A szüleiddel mi van? – persze sejtette a választ.

– Eltűntek. Az első napokban. Nem jöttek el értem – mondta a kislány. – A suliba.

Boltok helyezkedtek el az udvarban, de a fiú már járt mindegyikben, üresek voltak. A sikátor felé vette az útját, mely a hátsó részleghez, a raktárakhoz vezetett.

– Egy nő segít nekem. Anna néni. Ő vigyáz rám – magyarázta a kislány. – De ő se lehet mindig velem.

– Hát igen – hagyta jóvá a fiú. Beóvakodtak a keskeny kis folyosóba. Csalánt és vashulladékot kerülgettek, miközben a sirályok hangja szinte már a fejük felől szólt. Közel volt a folyó.

– Egyszer szerzek egy hajót – bökte ki a fiú. – Egy olyan városnéző, üvegfalú hajót. Azzal aztán elhúzok innen. Az üveg miatt nem kapnának el a szellemek, és fel tudnék hajózni a folyón valami lakatlan szigetre, ahol aztán nyugis lenne a helyzet – maga se értette miért mondja ezt el a lánynak. Egy Csalinak.

A sikátor végén megállt, és kilesett. Úgy volt, ahogy a Főnök mondta – egy raktárudvar szürkéllett előttük. Nagy, bezárt vasajtók sorjáztak benne egymás mellett. A kék, amelyik nekik kellett, középen volt. A fiú azt képzelte, röntgenszeme van, és látni vélte odabenn a kínai kajás bálákat. Levesek. Tészták. Szószok. Vége lehet a kutyatáp korszaknak.

– Szerinted van olyan hely a Földön, ahol nincsenek ott? – kérdezte mögötte a kislány. A fiú visszafordult, és most először nézte meg őt magának figyelmesebben. Átfutott rajta, hogy néhány év múlva a gyerekből egész csinos nő lesz, de persze az is, hogy Csaliként nem fogja megélni ezt. Hosszú, a végén göndörödő haja a piszoktól kicsit sárgába hajlott, kerek kis arcából szinte világított a szürke szeme. Vagyis nem is szürke, inkább.

– Te albínó vagy? – kérdezte tőle a fiú.

A kislány elkapta tekintett, megvonta vállát. – Azt mondják. De nem tudom, mit jelent.

– Hogy mindened fehér. A hajad meg a szemöldököd is. A szemed meg piros.

– Nem is piros – ellenkezett dühösen a kislány.

– Csöndesebben! – szólt rá a másik. Eddig suttogva beszéltek ugyanis, de most a gyerek megemelt hangja megsokszorozódott a szűk térben. Visszafordult a raktárajtó felé, majd megindult, be az udvar beton négyzetébe. – Mint egy csapda – suttogta maga elé idegesen.

– Szóval, szerinted van, ahol nincsen belőlük? –kérdezte a kislány, miközben felzárkózott mellé.

– Nem tudom – vont vállat a fiú. – Azt mondják, a pokol csordultig telt a holtakkal, ezért jöttek vissza a földre. Kérdés, mennyi jött vissza belőlük.

Előkotorta farzsebéből a kulcsot, amit a Főnök adott. Az nagydarab, szakállas férfi volt korában itt a raktáros. Persze ő maga nem mert kijönni a cuccért, inkább gyerekeket küld, gondolta keserűen a fiú. Tudta jól, a Főnök, és haverjai nem kutyakaját esznek a legfelső szinten, az egykori fitneszteremben berendezett szállásukon. Nem, ők halkrémet és gulyáskonzervet falnak, azért olyan nagy a hasuk.

A kulcs könnyedén kinyitotta az ajtót, ami bántó éles nyikorgással tárta fel a lefóliázott bálákat. Az első háromban ruhanemű van, ezt is a Főnök mondta, a negyedikben van a kaja. Épp elért oda a fény. Lenézett a gyerekre, aki várakozóan, és talán egy kicsit ijedten állt mellette.

– Bemegyünk – mondta neki nagyon komolyan. – De ez egy csapdahely. Így hívom azt, ahova ha beragadunk, mert jön egy Tépő, akkor nekünk annyi. Szóval a legkisebb gyanús jelre, a legkisebb veszélyre jelzünk egymásnak, aztán futás – nem tette hozzá, hogy itt jön képbe a Csali szerepe. Aki általában kisebb, gyengébb a Futónál, tehát általában lemarad, és amíg a kísértet elbajlódik vele, a Futó egérutat nyer, és haza tudja vinni az értékes zsákmányt a Főnöknek.

– Rendben – bólintott a kislány.

A Fiú ment előre, óvatosan lopakodva, közben a sarkokat, a mennyezetet fürkészve, majd a negyedik bálánál megállt, kitapogatta a zsugorfólia alatti zsákok domborulatait, aztán elégedetten felsóhajtott: – Ez lesz az – suttogta, majd elővette bicskáját, és felvágta a fóliát. – Pakoljunk.

A különféle ételek más és más gyűjtőcsomagolásban voltak, rétegenként elválasztva. A fiú előbb a lány zsákját rakta tele, majd megkérte, emelje fel, bírja-e. Bírta. Ezután a sajátját töltötte meg, úgy, hogy mindenféle kerüljön bele. Hosszas válogatás után a farzsebébe dugott egy téglalap alakú rákos vifon levest. Ezt megtartja magának, biztos nagyon finom lesz. Soha nem evett még rákos ételt.

A lány ott állt mögötte, a falnak támaszkodva, és figyelte, hogy dolgozik. Néha kipillantott a mind világosabb udvarba.

– Azt mondják, van még egy negyedik típusú kísértet is – kezdte csöndesen, míg a fiú a hátizsák cipzárjával kínlódott. – Az, amelyik megszáll, elbújik benned, és csak később, napok múlva veszi át az uralmat. És akkor megtámad maga körül mindenkit, aki élő.

A fiú felállt, a hátára lendítette zsákját, megigazította a pántot, majd nagyot fújtatott. – Ne higgy el minden hülyeséget – morogta. Az anyja szeme villant be neki, az a gyűlölködő tekintet, ahogy ránézett, mielőtt hátulról végre elkapták a többiek és. – Menjünk.

Átóvakodtak az udvaron. A túlsó végében egy nagy vaskapu vezetett egy mellékutcába. Lánccal volt lezárva. A fiún mindez csak átfutott, mint röpke benyomás, de amikor beléptek a sikátorba, hirtelen nagyon fontos információvá vált.

Egy öltönyös alak állt a sikátor közepén, nekik háttal. Teste vibrált, mintha vetítve lenne, áttűnt rajta a fal fehérje.

A fiú megtorpant, majd óvatosan, lábujjhegyen hátrált, magával húzva a lányt is. – Talán egy Halovány, nem látom jól – suttogta társának.

A vaskapuhoz siettek, a fiú fellépett az alsó rácsra, majd lendületet vett, de megtorpant, lenézett a kislányra. Ott állt az udvaron, és bámulta a sikátor sötét nyílását, a jobb keze remegett.

A fiú kinyújtotta felé a kezét: – Gyere – mondta. Épp időben, mert a Halovány kibukkant a sikátorból, és feléjük lebegett. Igazából lépegetett, de valahogy a talaj felett. A kislány halkan felsikkantott, a fiú megragadta, húzta, majd tolta fel, a kapu teteje felé, aztán utána rugaszkodott, ám ekkor egy suhintás áthaladt bokáján, mitől izzó fájdalom hasított belé. Összeszedte minden erejét, átkecmergett a kapu tetején, és lehuppant a túloldalon.

A kísértet ott állt a rácsok másik oldalán, és közömbös arccal bámulta őket. Ötven körüli, sovány, kopaszodó férfi volt.

– Elkapott? – kérdezte a gyerek tőle, miközben hátrált. A fiú lenyúlt bokájához, megmasszírozta, majd felállt, ránehezedett. Piszokul fájt. – Csak a lábam. Semmi baj. Menjünk – sántikálva megindult, közben hátra-hátranézett. – A kapu nem sokáig tartja vissza.

Ezt már minden élő megtanulta mostanra. Hogy csak az üveg, az tartja távol őket. Minden máson át tudnak szűrődni, türemkedni, néha időbe telik nekik, de képesek behatolni még egy atombunkerbe is. Ezért csak ott lehet elbújni előlük, ahol üveg álcázza az embert.

Szeme körbepásztázott, ahogy kiértek a Váci útra, kereste a búvóhelyeket, az épen maradt üvegfelületeket. Már korábban észrevette, hogy a sirályok elhallgattak.

– Ahol van egy Halovány, ott nagyon gyakran van Tépő is. Nem tudom, miért – suttogta a lánynak. Az ránézett, végigmérte esetlen tántorgását, majd megkérdezte: – Vigyem a cuccod?

– Nem kell – mordult rá a fiú. Haragudott önmagára, mert hibázott. Nem kellett volna a Csalival törődnie. Ez a legfontosabb szabály. A Futó mindig csak önmagáról és a cuccról gondoskodik.

Most a helikopter túlsó oldalán voltak, meg kellett kerülniük, de persze nem tudhatták, mi várja őket odaát. A fiú behúzódott egy buszmegálló épen maradt reklámtáblája mögé. Nem volt biztos benne, hogy üvegből van.

– Menj, nézd meg, van-e valami a túloldalon – utasította a lányt. Az rápillantott, hosszan, nem biztos, hogy haraggal, inkább megértéssel és némi szánalommal, majd letette a zsákját, és elindult. A fiú leste, ahogy megkerüli a helikoptert, és eltűnik, aztán számolni kezdte a másodperceket, majd amikor hatvanig ért, felvette a lány zsákját és elindult.

Ha volt odaát valami, akkor már elkapta a lányt. Ha egy másik Halovány az, akkor a földre szegezi, és ki-be bujkál belé, hogy a folyamatos rosszulléttel kifárassza, míg társa, a Tépő oda nem ér. Suhanó nem lehet, azt hallaná ebben a nagy csöndben. Ha pedig Tépő várakozott a túloldalon, akkor persze a lány most sikoltozna, kivéve, ha a fejével kezdte – de akkor is elszórakozik a testével jó ideig. Ha pedig más kapta el, az, amire még név sincs, akkor már rég megszállta őt, és a fiú mit sem sejtve visszaviszi majd a többiek közé, de persze a Csalikat mindig elkülönítve, a könyvesboltba zárva kezelik hazatérésük után.

Ám arra nem számított, ami elé tárult, miután ő is kilépett a roncs mögül.

A lány ott állt a járdán, mögötte a bevásárlóközpont észvesztően szép kékje, mellette oldalt pedig egy öregasszony, aki a bérház faláról szaggatta le a plakátot, mely Cure koncertre hívta a rajongókat öt évvel ezelőtt. A fiún átfutott a hisztérikus gondolat, hogy a bulit már sosem tartották meg, mert helyette jóval fontosabb esemény vette kezdetét.

Így álltak ott hárman, és amikor az öregasszony valami gonosz előérzettől vezérelve megfordult feléjük, és a tekintete átsiklott a szoborrá dermedt lányon, a fiú rájött.

– Nem látja – mondta ki döbbenten a nyilvánvaló tényt.

A kislány most igazán albínónak tűnt, mert hullafehér volt, és a haja is másképp fénylett ebben a pillanatban, olyan volt, mintha hóból fonták volna. És amikor az öregasszony ellibegett mellette, a fiú nemcsak megértette, hogy a lány mit ér vagy mit jelent, hanem azt is, hogy mi az ő szerepe itt és most, ma reggel. Nem mintha lett volna választása – még mindig zsibbadt, égett a lába, és a vénasszony elállta a pláza felé vezető utat.

Odadobta a lánynak a zsákját, és rászólt, hogy felriassza dermedtségéből: – Menekülj.

A gyerek először nem értette, csak nézte az öregasszony távoldó hátát, aztán tétován mozdult, és lehajolt a zsákért.

A kísértet megtorpant, és félfordulatot tett. Talán látni nem látja a lányt, de a mozgását valahogy érzékeli, futott át a fiún a gondolat. A Csali persze megdermedt, félig előre dőlve szoborrá merevült, miközben szemét le nem vette volna a kísértetről és a Futóról, aki most kiabálni kezdett, mert nem volt benne biztos, meddig tart a lányt védő varázslat: – Hé, nyanya, gyere ide, gyere csak ide, hallod, itt vagyok!

Nem kellett noszogatni, a kísértet ismét nekiindult, és mind gyorsabban és gyorsabban lendült felé, mire ő leengedte a válláról a hátizsákot, mert tudta, arra már nem lesz szüksége, és egyenletes, de nem gyors iramba, félig sántikálva, félig szökellve, futni kezdett, elfelé a plázától, a lánytól, maga után csalva a Tépőt. Tudta persze, hogy nem győzhet, mert a Tépők soha nem fáradnak ki, bárhova követik azt, akit egyszer észleltek, majd olyan gyorsak, mint egy felnőtt férfi. Így aztán csak abban reménykedett, talál valami helyiséget, melynek üveg kirakata van, ahol elrejtőzhet, vagy elég nagy kört tesz meg, már amennyiben bírja erővel és a bokája is kitart, és a végén visszajut a menedékhez, a bevásárlóközponthoz.

Kizárta tudatából a lábába hasogató fájdalmat, és mind gyorsabban futott, míg ezeket végiggondolta, futott, közben érezte, farzsebében morzsolódik a leves, és nagyon sajnálta, hogy talán nem fogja megkóstolni, meg azt is, hogy nem kérdezte meg a lány nevét.

1 komment
2017. április 19. 08:36 - Valmont

Éjszaka a kastélyban II.

 img_20170418_181850.jpg

Egyrészt ez is egyféle sajtótájékoztató, vagyis annak egy módosult, sajátos formája, de az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. Másrészt beleakadtam ebbe a régebbi írásomba, és nagyon megtetszett az az elbeszéléstechnika, a bizonytalanság, a vissza-visszautalgatás hálója, amit ott összehoztam.

A kastélyban még bőven van történet, például az intézetis gyerekek sorsát is e falak rejtegetik.

 

Kísértetkastély-projekt: visszatérés és búcsú

 

Azt mondják, az Idegent a Társak találták meg. A mezőn kóborolt, lába szárát friss harmat hűsítette, fehér bőre, és bőrén a sebek szinte világítottak a hajnali szürkületben. Majdnem meztelen volt, egy véres bugyin és egy szakadt melltartón kívül nem takarta semmi vézna, üres testét. Arról is beszélnek, hogy a haja teljesen ősz volt, noha a teste és a bőre azt sugallta, nem lehet még több harmincötnél.

De nem ez volt a legrosszabb.

Láttuk a felvételeket, az első képeket, mely bejárta a Hálózatot, és soha nem fogjuk elfeledni az arcát, és az arcon azt a kifejezést, melyre nincs elég szó, hogy leírjuk. Ha mégis megpróbálnánk jellemezni, az Egyensúly előtti időkben kereshetnénk egy hasonló képet. Van, akinek volt rá javaslata, volt, aki hozott is példát, egy korabeli felvételt, egy amatőr mozgóképet, amelyen egy maszkos férfi, egy tagbaszakadt, nagydarab, lógó hasú gyilkos egy meglehetősen életlen késsel levágja az előtte térdelő,  hátrakötözött kezű, mexikóinak tűnő nő fejét, majd a leválasztott részt a kamera elé tartja, és az, aki hosszas kutatás, és annyi borzalmas jelent átnézése után megtalálta ezt a kordokumentumot, mely olyan jól jellemezte korábbi valónkat, az úgy véli, hogy a halott vagy haldokló nő döbbent, rémült és elkeseredett arckifejezése, a levágott fejet eluraló borzalom és horror az, ami leginkább hasonlít az Idegenére.

Azt mondják, a Társak a legközelebbi városba vitték őt, ott is a legközelebbi rendőrőrsre, ahol az ügyeletes döbbenten fogadta a jövevényt, és hirtelen nem is tudta, mit kezdjen vele. A Társak segítettek neki, meleg teát adtak a szótlan nőnek, és takarókat hoztak. Az ügyeletes addigra összeszedte magát, illetve tanácsot kért felettesétől, majd még aznap megkezdte az Idegen kihallgatását.

Azt hallottuk, a dolog eleinte nem ment túl jól, a nő alig vagy csak akadozva, artikulálatlanul beszélt, mint aki nagyon sokat kiabált vagy épp ellenkezőleg, mint aki évekig hallgatott egy mély, sötét és nedves kút mélyén. Az ügyeletes kerített neki valami ruhát, ami lötyögött lepusztult testén, és miközben az Idegen felöltözött, egy kamerán át nézte, és gondosan lejegyezte magának a sebeit. Horzsolások a könyökön és a tenyéren, mintha a nő hosszan csúszott, kúszott-mászott volna. Egy nagy vágás a nyak oldalsó részén. A háton ostorcsapásoknak tűnő csíkok. A hason, a mell alatti részen kerek égésnyomok. Ovális pöttyös lenyomatok a comb első és külső felén és a vádlin, talán emberi fogsor okozta őket. Kiszakadt hajcsomó a koponya alsó részén. Maró folyadék által égetett foltok az ágyék környékén, az alhas alatt, a szőrzettel borított bőrfelületen. Egy hiányzó metszőfog. Egyenetlenség az orr vonalában, talán ütés eredménye. Véraláfutás a jobb szem alatt.

Az ügyeletes arcán láttuk, mit jelent szembesülni ilyen mértékű erőszakkal. Elfordult a monitortól, és sírva fakadt, de aztán összeszedte magát, és konzultál a Társakkal, melynek eredményeképp megrendelte a koktélt, a fájdalomcsillapítás, a lazítás és az öröm vegyülékét, mely végre megnyitotta a kaput a nő emlékei előtt.

Mielőtt a nő bevette a tablettát, az ügyeletes tisztázta vele, kik a hozzátartozói, kiket értesítsenek, hogy itt van, erre az Idegen megadott egy nevet, és egy helyet, ahol ez az illető található, ami persze nem volt igaz, de a Társak végigkövették az Idegen nyomait a Hálózatban, és rájöttek, kiről van szó, és miközben a kihallgatás folyt, elmentek ezért a hozzátartozóért.

A nő bevette a gyógyszert a pohár vízzel, aztán csak ült a kanapén, és úgy tudjuk, tíz percig behunyt szemmel figyelt, van, aki úgy véli, átgondolta, mit mondjon el, mit osszon meg velünk, hogy ne tűnjön előttünk teljesen őrültnek, mert bizonyára félt a következményektől. Épp ezért van olyan vélemény is, hogy csak a töredékét beszélte el a dolgoknak, és a valóság és az igazság sokkal nagyobb és hihetetlenebb eseményekből áll, olyanokból, melyet mi, azok, akik nem ő, képtelenek lennénk elfogadni, hiszen nem éltük át őket.

Aztán láttuk a felvételen, hogy kinyitotta a szemét, és az arca megváltozott, és akkor elkezdett beszélni az ügyeletesnek, lassan, sokkal tisztában, mint ahogy az első kérdésekre válaszolt, továbbá összefogottabb is volt ez a monológ, valahogy strukturáltabb, van, aki azt mondja olyan volt, mintha betanult szöveg lett volna.

Egy kastélyról beszélt, mondta a helyet is, ahol az épület található, és valóban, a Társak ettől a településtől nem messze akadtak rá. A kastély és az éjszaka voltak az elbeszélésnek a központjában. Azt mondta, fogságba esett a kastélyban, nem tudott kijutni belőle, és bár úgy tudta, nincs rajta kívül senki más az épületben, csak ő volt az egyedüli, kényszerű vendég, egy tőrrel a kezében – végül mégsem tudta megvédeni magát.

Azt is mondta, hogy először úgy gondolta, a folyosó közepén marad, és bármi közeledik felé, ledöfi, vagy megszúrja avagy megsebzi a tőrrel, amely sosem gyógyuló sebet ejt. De az a valami egyáltalán nem úgy közeledett, ahogy egy ember tenné. Egyszerre csak ott volt, mellette vagy mögötte, a hajába markolt, hátrahúzta fejét, hogy latinul a fülébe suttogja átkait, majd a földre lökte. Egy férfi, régies ruhában, kezében karddal. Fiatal, eszelős arcából gyűlölet sugárzott, olyan, aminek nincs indoka, csak kifutása. Az Idegen hiába suhintott felé a tőrrel, a támadó könnyedén eltáncolt, egy igazi párbajhős volt, sebezhetetlennek tűnő jelenés, aki egy laza döféssel, fordulatból megsebezte a nőt, a nyakán ejtve vágást. Ám arra nem számított, ami ekkor történt, mert az Idegen, ahogy a vívni nem tudók általában, ösztönösen odakapott, és még elérte a fegyver pengéjét, megragadta, nem engedte, hiába hasította fel tenyerét az éle, mert közben csak arra figyelt, hogy a forgolódó férfitest közepébe szúrja tőrét. A másik felnyögött, szívéhez kapott, majd hátrált, átesett egy ajtón, és egy sötét, de alapvetően kéknek tetsző szoba kanapéjára roskadt.

Az Idegen a fájdalom tüzes takarójába tekerve omlott össze a folyosón. Úgy mesélte el nekünk, hogy ekkor az ötlött fel benne, bezárkózik a kastély valamelyik szobájába, ellátja sebeit, majd ott kihúzza hajnalig. A pirkadat valamiért fontos részét képezte az Idegen elbeszélésének, mintha úgy vélekedett volna, hogy kálváriájának csak a nap fénye vethet véget, legalábbis olyan magabiztossággal, örömmel és meggyőződéssel ejtette ki a szót, hajnal.

A legközelebbiszobát választotta, ahol vesztére, miután belépett, a fal megelevenedett, gyertyák lobbantották fel lángjukat láthatatlan kezek nyomán, és ahol fényükben emberi csont és haj türemkedett ki a frissen meszelt felületből, és a gyerekek, mert gyerekek voltak, kik előtűntek a sík felületből, felé másztak, totyogtak és dülöngéltek, mivel e holt és befalazott, szétmállott testű gyermekek egyelten vágya az volt, hogy magukkal vigyék őt a falba. Az Idegen hátrált, de felbukott egy zsámolyban, és borzadva nézte, ahogy a kő és gipsz kezek elérik lábát, ahogy a betonfogacskák combjába és vádlijába marnak, és csak ekkor, az újabb fájdalom ösztökéjére kezdte csépelni őket a tőrrel. Porzott a testük, apró kőszilánk ujjak szakadtak le róluk, és fejecskék gurultak mint megannyi golyóbis a padlón, mire megszabadult, majd fél térdre, végül lábra állva ki tudott jutni abból az elátkozott szobából.

Elbeszélte, hogy előbb a hátát a szoba ajtajának vetve tépést csinált pólójából, kezére és nyakára tekerte, majd bizonytalanul elindult a holdfényes folyosón, melynek végében sötét árnyak gyülekeztek, így egy másik ajtót feltépve sikamlós szagoktól párás, éjsötét térbe menekült. Erős kéz ragadta meg, egy kanapéra lökte, és a férfi, mert a zihálása elárulta, csak az lehet, elütötte a kezéből fegyverét, majd hogy kicsit enyhítsen ellenállásán, öklével arcába vágott párszor, amitől az Idegen elájult, észre se véve, hogy orra elmozdult a csapástól, és azt sem, hogy kitört metszőfogát automatikusan lenyelte. Arra eszmélt, hogy megszabadították nadrágjától, és egy mohó erő nekifeszül ágyékénak, szinte széttépte ujjaival, hímtagjával, mire ő felsikoltott, és kinyúlva, megragadta támadója torkát, és szorította, minden erejével összenyomta gégéjét, de még így is percekbe telt, míg az erőszakoló megfulladt, közben ő térdével a férfi ágyékának feszült, és kitolta magából, hogy az utolsó ernyedt rángás már kívül következzen be, így a forró és égető mag ágyékára fröcskölt. Nyüszítve törölte le magáról egy asztalterítővel, a szövet azonnal sercegni kezdett a savas váladéktól. Négykézláb, tapogatódzva indult meg, az ajtó nyitva hagyott résén át betűző fénynyaláb vezérelte, mesélte tovább csöndesen történetét, majd szünetet tartott, mert ismét ivott a pohár vízből.

Miután összegörnyedve kitámolygott az elátkozott szobából, a következő szalon ajtaját kulccsal elzárta maga mögött, hogy odabenn leroskadjon a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé. Remegett a fájdalomtól és a sokktól, majdnem meztelen teste sajgott és vérzett, de a meleg körülfonta őt, és azt remélte, a fény talán távol tartja a folyosón kószáló szörnyűségeket. Egy kanapét tolt a bezárt ajtó elé, majd elfeküdt rajta, fájó ölét masszírozva el is szenderült. Vesztére.

Azt mesélte, még halkabban és zavarodottabban, hogy a tűz melegére riadt. Saját pólójával, a tépett csíkokkal kötözték össze tagjait, ott hevert a kandalló előtt. Egy nagy, bundás alak magasodott felé, kezében izzó hegyű piszkavassal, és mielőtt bármit szólhatott, mielőtt könyöröghetett volna, a vasat a hasához nyomta, kerek kis lyukakat égetve a bőrébe, nem törődve a sikoltással és az alatt lévő védtelen test rángásával. Az Idegen végül megemelte magát, lendületet vett, és összekötött lábával oldalt rúgott, mire a támadó megingott, és a tűztér szélére roskadt, pont elég közel a tűzhöz, hogy bundája lángra kapjon. A nő nem figyelte, hogy kezd el lobogni, élő fáklyakánt ragyogni, letépte magáról a béklyóit, és aztán hátrált, majd a kanapénak rugaszkodott, végül az ajtót nyitotta, hogy csak a küszöbről pillantson vissza az izzó figurára, aki békésen tűrte, hogy a tűz körülfonja a szoba közepén. Semmi nem kapott lángra tőle, jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, se a szőnyeg, se a hozzá közel álló bútorok huzata.

Az Idegen ismét kilépett a folyosóra, mesélte, és a vége felé indult, ahol valamiféle kijáratot sejtett, de csak félhomályt lelt, a szürke derengésben alakok motoztak ott, látta már korábban is őket, most megállt tőlük pár lépésre, felismerte, hogy gyerekek, közöttük egy felnőtt. Az utóbbi lépett előre, hogy feltárja arcát, egy összenyomorított, golyó lyuggatta pofát, mire az Idegen felnyögött, és hátrált, de a férfi utána lódult, keze, körmei végigszántottak a nő hátán, másik a hajába akadt, és egy marékkal kitépett belőle. Az Idegen a földre roskadt, és megadta magát a sorsának, hátranézett válla felett, látta a rémarcot, körötte a mohón figyelő gyerekeket, ahogy mind megindulnak, de ekkor a nap fénye áttört a folyosói nagy, rácsos ablakon, egyenesen a szörnyeteg torz pofájába vágott, aki megvonaglott e hirtelen jött ragyogástól, majd sziszegve, nyáladzva visszahúzódott kísérőivel a homályos részekbe.

Valami kattant, mesélte az Idegen, és ő azonnal tudta, a bejárati ajtó zárja az. Talpra állt, végigvánszorgott a folyosón, nem nézve a szobákba, hol annyit szenvedett, majd a mind erősödő ragyogásban kitámolygott az előtérbe, és a nyitott ajtón át kilépett a hajnalba, aztán csak futott, végig a kastélykerten, át a földeken, mezőkön, míg összezavarodva meg nem torpant, valahol odakinn, a biztonságban.

Így találtak rá a Társak.

Ahogy befejezte az elbeszélést, úgy maradt, az asztal lapját bámulva, jó fél óráig. Az ügyeletes békén hagyta, ételt készített neki a Társak segítségével a kiskonyhában, csak a zajra jött elő, mert megérkezett az, akit az Idegen a hozzátartozójának mondott. Úgy beszélik, valahonnan a főváros mellől, egy öregotthonból kerítették elő, bottal járt, de egyenesen tartotta magát. Hajdan gyönyörű arca megfonnyadt, és egy koponyára hasonlított, csak búzavirág kék szeme ragyogott elő elevenen mély odúiból, egyenesen az őt bámuló Idegenre. Az nyomban felismerte őt, a nevén szólította, a hitetlenkedő, rémült nyögéssel, Ágnes, mondta egyszer, kétszer, mire az öregasszony bólintott, és azt mondják, ekkor az Idegen felállt, majd térdre esett, és úgy térden csúszott oda a vénséghez, és megragadt a kezét, és csak csókolta, mire az öregasszony szelíden és talán kissé csalódottan megkérdte tőle, hol volt hatvan évig.

Innentől kezdve zavarosak a beszámolók, és a felvételek is hiányosnak tűnnek a kutató tekintet előtt. Az Idegen visszavitte az Ágnesnek nevezett barátnőjét az öregotthonba, és ott kapott valami ideiglenes munkát és szállást. Beszélik, hogy a Társak jelenlétét soha nem tudta megszokni, minduntalan „robotok”-nak hívta őket, de ugyanígy volt a Hálózattal is, mert ellentétben a normális emberekkel, akik az ébrenlét óráit jobbára a közös térben töltik, ő inkább leválasztva, magányosan tengette napjait.

Úgy tudni, egy vagy két hónap telt el így. Talán Ágnes halála jelentette a fordulópontot. Az utolsó estén az Idegen ott ült az ágya mellett, és elsuttogta neki, vagyis egyesek hallani vélték, ha felhangosították a felvételt, hogy elmondja neki, hogy minden szörnyeteg, akivel a kastélyban találkozott, mind egykor valóban élt személy volt, a kastély büszke ura, de van még egy, akivel nem akadt össze aznap éjjel, Váry Emma, a leggonoszabbra mindőjük közül. Ágnes mereven nézte a plafont, néha bólintott, aztán a teste kimúlt, és személyiségét letöltötték a Hálózatba, ahol az avatárja a korabeli Facebook bejegyzések alapján összeállított, tünékeny szépségű lány lett, a modell, aki annak idején meghódította az Idegen szívét.

Ő azonban nem követte a közös térbe szerelmét, ahogy mondtuk, külön élt, nem csatlakozott. csak külső eszközökkel a Hálózathoz, ezért is olyan nehéz rekonstruálni az utolsó napjait.

Azt még láttuk, hogy egy teherszállítóval visszamegy a faluig, aztán elvesztettük a nyomát, mert az elhagyott, néptelen település utcáit nem figyelték kamerák. Később, az omladozó házak közt egy karbantartó Társ felvette alakját, nagy kannákat cipelt, melyeket, ahogy egy leltár kiderítette, az egykori töltőállomásról hozott el.

Aztán már csak a kastélykertbe telepített felvevő képe marad, és az a rémisztő alkonyi jelenetsor, mely során az Idegen a nap utolsó sugarainál odaér az épülethez, majd gondosan végiglocsolja az ablakkereteket, a fa ajtókat, mindent, amit éghetőnek vélt. A karbantartó Társ, aki ekkora elemezte a cselekedetsort, és megértette, hogy a közös tulajdon rongálásra készül, megindult a faluból, de elkésett. Az Idegen a kastély ajtajához lépett, kezében egy égő gyufával, ám mielőtt a benzintől nedves felületre dobhatta volna azt, az ajtó kivágódott, és kezek ragadták meg, majd behúzták a kastély sötétjébe. A Társ már csak a hűlt helyét találta, s miután gondosan végigmonitorozta, szkennelte az épületet, jelentette a legközelebbi ügyeletesnek az eltűnést, de többet nem tehetett.

Azok, akik kockáról kockára átnézték ezt az utolsó jelenetet, a kamera rossz felbontását kitisztították, a képet elforgatták, hogy jobban lássák a kastélyból kinyúló alakot, azok azt mondják, hogy egy nő volt a támadó, egy feltűnően szép, de sápadt, és dühös arckifejezésű asszony, régies, sötét ruhában. Ugyanezen megszállottak, akik annyira érdeklődtek az Idegen sorsa iránt, amit egyébként az összes információ, ami a Hálózatban kering, másodpercek alatt felülír, így el is felejtjük majd nemsokára ezt az egészet, szóval ugyanezen kitartó elemzők azt is állították, hogy az Idegen az utolsó pillanatban egyáltalán nem ellenkezett, hanem inkább mint egy ölelést, egy baráti üdvözlést, úgy fogadta a kastély úrnőjének szorítását, és egyesek valamiféle lezártságot és megnyugvást véltek felfedezni az arcán, az arcon, mely máris halványul képzeletünkben.

vége

Szólj hozzá!
2017. április 02. 09:37 - Valmont

Éjszaka a kastélyban I.

kastely.jpg

Végül csináltam pár képet az ihlető helyen. Jobboldalt fent a belső pincelejárat, tényleg nagyon hideg gomolyog elő onnan, még kintről, az ablakon át, a rács innenső oldaláról fotózva is éreztem. Jobboldalt, lent az épület hátsó traktusa látható. A beton támívek egy mély völgy fölött tartják, egyensúlyozzák az egész kastélyt, de mára már megroggyantak, és ez statikailag rányomja bélyegét a falakra is. Van persze remény: ezt a cikket csak most olvastam, de valamennyire összecseng a történettel.

Egy sajtótájékoztató és az azt követő, rosszul végződő események jönnek most két részben.

 

Kísértetkastély-projekt: a sajtótájékoztató

 

– A „Kísértetkastély” persze nem hivatalos név, de nyugodtan írják le – mondta a polgármester, mire Laura és a többiek beírták laptopjaikba vagy tabletjeikbe a nevet. – Már készen vannak a promóciós anyagok, a végén meg is kapják őket, és azokban persze Váry-kastély néven fog szerepelni, noha tény, hogy kidomborítjuk a természetfeletti vonalat a felújított épület történetében.

– Érdekes annyira a Váry-család története, hogy egy látogató ideautózzon kétszáznegyven kilométert a fővárosból? – kérdezte Laura egyik kollégája, egy idős újságíró. – Úgy értem, ez nem egy annyira ismert család a magyar történelemben…

A kövérkés, láthatóan lámpalázas polgármester az asztal mögött megadóan felemelte két kezét: – Tudom, tudom, a kutya nem tudja, kik voltak őt – bólogatott mosolyogva, majd így folytatta: – De nem is ők a lényegesek, hanem az épület – ekkor megrebbent felettük a neon, ám úgy tűnt ezt Laurán kívül senki nem veszi észre.

A nő kinézett a polgármesteri hivatal fogadótermének ablakán, ki a dimbes-dombos vidékre, a fákra, a szemközti házra, melyek tetejét lágy április permet csapkodta, és fél füllel hallgatta, amit a férfi mond, miközben azon tűnődött, jó volna leköltözni egy ilyen helyre, tehenet venni, saját készítésű, zsályás és rozmaringos sajtot árulni a tökfej turistáknak jó drágán, és valahol a patakparton titokban vadkendert termeszteni, persze szigorúan saját használatra. Ágnes biztos nem menne bele. Jobbjával kitapintotta bal tenyere élét, és megpiszkálta a sebet, benne a szálkát, de az nem moccant, keményen, szilárdan tartott a bőrben.

– A család a török kiűzés után jut a birtokhoz, ekkor kezdik építeni a kastélyt, amely több átalakítást is megélt – duruzsolta a polgármester a jegyzeteiből. – Az első incidens – felnézett rájuk, és izzadtságtól csillogó a homlokára tolta a szemüvegét. – Mi csak incidensnek hívjuk az épület sötét történetének eseményeit…szóval az első ezerhétszáztizenötben történt, mikor Váry Miklós visszatért a bujdosásból a kegyelem reményében, s rajtakapta feleségét az intézővel. Lemészárolta őket, a nő fejét egy karóra tűzte az udvaron, és hetekig ott rohasztotta. A hálószobát pedig, ahol a házasságtörés és a gyilkosság történt, befalaztatta. Állítólag bentről még évekig hallatszott az asszony kéjes nyögése éjszakánként, az őrületbe kergetve Váryt, ki utóbb öngyilkos lett.

– Ez ugyanaz a Váry, aki jobbágygyerekeket erőszakolt meg? – kérdezte a Laura mellett ülő srác, és a nő látta, hogy a Google találatokat böngészi. – Neked van neted? – súgta neki Laura, de a fiú, aki korábban, a kastélyban megpróbált kikezdeni vele, csendre intette, mert a polgármesterre figyelt.

– Nem, az száz évvel későbbi incidens. Kettejük közt volt még egy részeges és kötekedő párbajhős, Váry Alfréd, aki a Kék Szalonban szokott feltűnni, azon a kanapén, amin mutattam a sötét foltot, a vérét, mely az utolsó összecsapásban szerzett szívsebéből folyt ki, aztán volt egy másik, Váry Eugén, akik fatolvajokat tépetett szét kutyáival az erdőben, ő volt az, aki azokat a hatalmas kandallókat építtette a társalgóban, mert a gyilkosság után örökké fázott az épületben, de az, akiről maga beszél – a polgármester lapozott jegyzeteiben –, az Váry Bálint, ő már a szabadságharc idején élt, és valóban a botrányos pedofil hajlamai miatt lett hírhedt. A pincében tartotta a gyerekeket, ahova nem mentünk le, mert valami veszélyes penészgomba szaporodott el benne – a férfi felnézett rájuk, és fintorogva hozzáfűzte: – A silány felújítás átka…de vissza hőseinkhez. Bálint állítólag az aktus közben rendre el is törte az áldozatok nyakát, majd a testeket bedolgoztatta a nyugati szárny új szobáinak a falaiba, többek közt…az Angyalos fogadóterembe, talán emlékeznek azokra az édes kis puttókra a mennyezeten…

– Ezek a Váryk mind őrültek voltak? – kérdezte valaki türelmetlenül Laura mögül. A polgármester széttárta karját: – Az első világháborúig nem találunk újabb jelét ennek a fajta elmebajos erőszaknak. Akkor az olasz és a keleti fronton majdnem kihal a család, a háromból csak az egyik fiútestvér, Norbert tér haza, szétroncsolt arccal, egy mesterlövész golyója úgy eltorzítja, hogy a Nárcisz-szobában zárkózik, és csak éjjel jön elő. A második világháború idején tűnt el, talán az oroszok lőtték agyon, mindenesetre a felszabadulás, akarom mondani a negyvenöt után az államosított épületben berendezett árvaház gyereklakói több ízben látták éjjelente kóborolni a folyosón, állítólag történeteket is költöttek a Rémarcról, aki minduntalan kibukkan a sötétből, és az éjszaka vécére igyekvőket riogatja.

– Ő az, akit a második világháború vége felé azt a szörnyűséget műveli a munkaszolgálatos osztaggal? – kérdezte most egy idősebb nő, talán a Napi Színestől. A polgármester elégedetten csóválta fejét: – Nem, nem, az az unokanővére, a család utolsó leszármazottja Váry Emma, aki később Brazíliába emigrált. A háború alatt ő viselte gondját a Norbertnek…

– Mi az ő sztorija? – bukott ki Laurából a kérdés, közben látta szeme sarkából, hogy a fiú mellette már a nő képét nézi a neten. Fiatal, szép, de komor tekintető lány volt, egy korabeli, viccesen otromba biciklinek támaszkodott a kastélyparkban. Nem tűnt gyilkosnak.

– A kastély parkjában engedélyt adott egy Németország felé tartó munkaszolgálatos századnak arra, hogy megpihenjenek. Maradhattak éjszakára is, Emma kinyittatta nekik a park mögötti csűrt – mondta csöndesen a polgármester, az asztal lapját nézve. – Aztán éjjel felkelt, és petróleummal meglocsolta a csűr falát, az ajtót bezárta és eltorlaszolta, majd gyufát gyújtott. A csoportot kísérő csendőrök bent ittak a faluban, hajnalra keveredtek elő, mikor már csak hamu és pár csont maradtak a szerencsétlenekből. Negyvenkét embert égetett el Emma. – Felnézett rájuk, szeme nedvesen csillogott. – A gyerekotthon lakói, a gyerekek és a nevelők később beszámoltak arról, hogy éjszakánként jajgatásra, tűzropogásra és füstszagra riadtak fel. Volt, aki az ablakon kinézve elszenesedett alakokat is látott a kastélyparkban sétálni. Emmát soha nem vonták felelősségre, kilencvenkét évesen halt meg, békésen elaludt.

Csönd ült rájuk, majd valaki, egy hang, Laura nem látta a forrását, feltette a kérdést, ami mindegyikőjükben ott motoszkált: – Jól értem, a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a sok gonoszságot az épület, maga a kastély okozza?

A polgármester sokáig nem válaszolt, az előtte heverő telefont babrálta: – Van egy ilyen koncepció. Hinni akarunk abban, hogy a Váryk nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk, normális embereknél. Hinnünk kell ebben. Ha nem így lenne, ha nem az épület lett volna valami ördögi hatással rájuk, akkor az egész emberiségbe vetett hitünket kidobhatnánk az ablakon…

Felállt, széke bántóan nyikorgott, és mosolyt erőltetve arcára így folytatta: – Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, ide a világ végére, és megtekintették a projektet, melyet az Európai Unió is támogatott. A kolléganőm mindjárt kiosztja az információ anyagokat, pogácsát és frissítőt találnak az előtérben. Ha bármi kérdésük van, állok rendelkezésükre. És ne feledjék – figyelmeztetően felemelte ujját: –, a Kísértetkastély visszavárja önöket! Nyitás: május elsején.

– Gyere, igyunk valamit a kocsmában – súgta Laura engesztelően a fiúnak, aki szedelőzködni kezdett mellette. – Hátha kiszedünk a helyiekből valami plusz infót.

A másik megrázta fejét, és elrakta laptopját a táskájába. – Sorry, sietek, még le kell ugranom Szegedre – érződött a sértettség a hangjából, de a nő végül is nem bánta, hogy egyedül vág neki a sáros utcának, így legalább nem kell magyarázkodnia, miért szerelné le másodszor is a próbálkozását. Mert otthon várja valaki.

Miközben a templom felé tartott, mely mellett minden valamirevaló faluban van egy kocsma, meg is csörgette Ágnest, de az nem vette fel. Valami fotózása volt, talán egy kozmetikumé.

– Drágám, én voltam – mondta halkan a telefonba Laura a pocsolyák közt lavírozva. – Még egy kicsit maradok, de hamarosan indulok vissza.

Eltette a mobilt a bőrkabátjába, és eközben a szálka okozta seb megsajdult húsában. Szeme elé tartotta kezét, majd bekapta a szájába a bőrt a fekete kis pöttyel, szívta, de nem történt semmi, a faszilánk maradt.

A kora délutáni óra ellenére elég sokan voltak a kocsmában, férfiak és nők, többnyire mind idősek, némán ültek poharaik felett és maguk elé, az asztal lapjára meredtek, mikor belépett, és csak egy pillanatra néztek fel rá, a magas, vékony, fekete lófarkas fővárosi újságírólányra, aztán elfordultak, és belebámultak valamelyik sarokba, vagy a velük szemközt ülő arcába. Laura egyenesen a pulthoz ment, és pálinkát ért.

– Csak helyieknek adok pálinkát – csóválta a fejét a kocsmáros, egy nagydarab fickó. – Kevert jó lesz?

– A szabály az szabály, akkor legyen csak egy kis sör – mosolygott rá a nő, majd amikor megkapta a poharát, felhajtotta a vízízű tartalmát, és üresen a pultra koppintotta, majd a várható összegnél jóval nagyobb érékű bankjegyet csúsztatott a férfi felé. – Egyébkén Laura vagyok. Az újságírókkal jöttem, a polgármester meghívására. A kastélyról beszélt nekünk.

– Adamko – biccentett a férfi, le nem véve szemét a lány kezéről.

– Tud valamit mondani arról az épületről? – kérdezte Laura könnyedén. Szeme sarkából észlelte, valaki megmoccant mellette – egy idős, szakállas férfi, aki ráncos kezeivel a szívtájékát masszírozta: – Én tudok, aranyom.

– Mégpedig? – fordult az idegen felé a nő.

– Nincs ott semmi látnivaló – csóválta a fejét az öreg. – Csak egy épület. Kő és malter meg cserép. Higgyen nekem, nincs ott mit keresni.

– Ez nem sok – Laura megtörölte szája szegletét, mert úgy érezte, maradt ott egy kis hab, majd megfordult a helyiség belseje felé, és végigmérte a többieket. – Ha van valakinek egy jó története a kastélyról, szívesen venném – mondta, majd a pultra csapta pénztárcáját. – Akár anyagilag is meghálálnám.

Senki nem válaszolt, majd a csendet a mellette álló vénember krákogása törte meg: – Ez micsoda, aranyom? – kérdezte az öregember, mocskos ujja hegyével a lány kezére bökve. Laura először nem is értette, mire gondol a másik, de a sarokban ekkor felállt egy férfi, akinek arcát valami kapucniféleség takarta, és halkan így szólt: – A kastély – mire a másik oldalt, az ajtó mellett egy vénasszony, egy valaha talán szép, de most már ragyásra rútult nő állt fel, tolta hátra a székét: – Igen, igaza van, megjelölte.

Laura eltette a tárcát, majd felemelte a kezét, és ő maga is a sebre meredt. – Igen – mondta zavartan. – A kastélyban az egyik ablakkeret…egy szálka…– folytatta, de megakadt, mert érezte, mind őt nézik. Pohár koppant a pulton, megfordult, és látta, Adamko pálinkát töltött belé. – Most már ihat – mondta a kocsmáros, majd lenyúlt a pult alá, miközben hozzátette: – Szüksége lesz rá – Egy balta tűnt fel a másik kezében. Laura hátrálni kezdett, de valaki megragadta a csuklóját, mire ő lerázta a szorítást, majd egy test lódult felé, az öregasszony volt, ellökte, ám az ajtónyílást meg elállta a kapucnis férfi. – Ne menj sehova – szólt rá idegesen, jobb arcfele iszonyatosan el volt torzulva, de Laura ezt csak homályosan látta, mert előjöttek kézis reflexe, hat évig játszott, oldalra lendült, ami csak megtévesztés volt, a férfi kinyúlt érte, ekkor a nő  balra kerül, és kivágódott az ajtón.

A friss levegőn rátört a lüktető félelem, érezte, ahogy futni kezdett a kocsi felé, amit a kastélynál hagyott, hogy a lábába gyűlik az adrenalin, és ólomsúlyként húzza lefelé, de a mögötte hallatszó zajok új erővel ösztökélték.

Jöttek utána.

Csak az utca közepén mert visszapillantani a válla fölött egy röpke pillanatra. Ott voltak mind, a csuklyás, az öreg nő, a szakállas férfi, meg még páran, legelöl a kocsmáros, akinek a kezében még mindig ott volt a balta, és el is kiabálta most magát: – Állj meg, csak segíteni akarunk!

De Laura persze nem állt meg, átsprintelt a következő utcába, majd balra fordult, ahogy emlékezett, végül keresztül a kastélypark maradványain, hogy aztán berohanjon az épület murvával frissen felszórt udvarára, ahol most már csak az ő autója állt, az összes többi újságíró már felszívódott. Bepattant az ősöreg Fiat ismerős szagú belsejébe, remegve a nyílásba dugta kulcsot, indítózott – és nem történt semmi.

Csinált már ilyen rejtélyes leállásokat az autó korábban is, a múlt hónapban Laura elvitte egy szerelőhöz, aki valami félelmetes összegért állítólag rendbe rakta. Garanciát is vállalt rá. Hát most nem sokat ért a garanciával, mert üldözői, a tíz-tizenkét fős társaság feltűnt a kert túloldalán, és hamarosan már a parkon át bicegtek, vánszorogtak, csoszogtak felé, a jelenet akár még viccesnek is tűnt volna, egy újkori magyar vígjáték, egy falusi rögvalóságot kifigurázó, harsány humorú, de butácska és a mozipénztárakban megbukó produkció betétjeként elment volna, ám ez a valóság volt, és Laura tudta, ezek az emberek bántani akarják.

Kiszállt az autóból, körbenézett. Előtte ott tornyosult kastély, a bejárat zárjában színes címkével jelölve lógott a kulcs. Masszív, frissen lakozott faajtó, az ablakokon rácsok – mint egy erőd, olyan biztonságosnak tűnt most a lány szemében az épület. Felrohant a pár fokból álló lépcsőn, kirántotta a kulcsot, majd belépett az épületbe, döngve bezárta az ajtót, és bekulcsolta. Aztán az egyik nagy, padlóig érő ablakhoz lépett, és oldalról figyelte a közeledőket, akik most megtorpantak, és csak bámultak felé, tanácstalanul feszengve, össze-összesúgva.

Laura emlékezett rá, hogy a hátul, a Lila szalon előtt volt egy vitrin, amiben pisztolyok és kardok voltak kiállítva, odasietett, közben a folyosó ablakain át szemmel tartotta az üldözőit, akik nem moccantak a kastély elől. Mielőtt betörte a tároló üvegét, tett egy próbát a mobillal, de még a hívás gomb benyomása előtt belévillant, mit mondott a polgármester arról, hogy a völgynek ezen a részén különösen rossz a lefedettség. Valóban, a telefon néma maradt.

Öklére tekerte a bőrkabátját, majd a vitrin üveglapjára csapott vele. Egy hosszú, vékony de gonosznak tűnő tőrt választott, mely három éllel bírt, „olasz típusú kegyelemtör”, nyomtatták rá az alatta fehérlő cetlire régies betűtípussal melyből hiányzott az ő. Laura olvasta valahol, hogy az ezzel szúrt seb nem vagy alig gyógyul, az áldozat sokszor elvérzik tőle. Visszatért a bejárati ajtóhoz, és próbálta felidézni, máshol be lehet-e jutni az épültbe, mikor odakintről egy ismerős hang csendült fel: – Kérem, jöjjön ki.

A polgármester volt.

Laura ismét oldalt tért, az ablakhoz, és kilesett a nehéz, vörös függöny mögül. A férfi ott ált az ajtó előtt, egy zsebkendővel az arcát törölgette. Mögötte egy csomóban a kocsmabeli söpredék.

– Ez csak egy félreértés. Nem akarunk semmi rosszat – folytatta a polgármester. – Jöjjön ki, nem maradhat bent éjszakára.

Laura visszatért az ajtóhoz, majd rövid tétovázás után így szólt: – Ha nem akarnak semmi rosszat, minek a balta?

– Az csak egy félreértés volt – nyugtatta őt ismét a másik az ajtón keresztül. – Lehet, hogy nem kell levágnunk az egész kezét. Talán csak elég egy nagyobb bemetszés…

– Maga megőrült! – sikította Laura. – Takarodjon innen!

– Sajnos nem, Laura – válaszolt rövid csönd után a férfi. – Nem őrültünk meg. Csak segíteni akarunk, de már lemenőben a nap, így nem szívesen mennénk be maga után. Ha a kastély kinézte magát, ha megsebezte magát, akkor odabent úgysem tehetünk semmit. A lehető legrosszabb helyre menekült, higgye el. Ki kell jönnie, hogy ezt az egészet rendbe tegyük, aztán hazamehet.

– Tűnjenek el innen! – válaszolt a nő uralkodva a dühén, a haragján és a megdöbbenésén. – Maguk mind megőrültek. Csak egy szálka ment a kezembe! – mondta még, majd kivárt, mert sejtette, a kintiek szerint valami egészen más történik vele, és a polgármester igazolta is ezt: – Az nem csak egy szálka, Laura. Az maga a kastély. Megjelölte magát. Ha nem távolítjuk el...

– Nem fognak hozzám érni!

A férfi erre már nem válaszolt. Laura visszament az ablakhoz, onnan látta, hogy a falusiak csoportjához siet, és rövid ideig tárgyal velük, majd mind a kastély felé fordultak, az ablakokat fürkészték, ezért Laura visszabújt a függöny mögé.

Úgy tervezte, megvárj a sötétséget, és kiszökik valamelyik nagy ablakon, elgyalogol a bekötőút végéig, és segítséget kér egy autóstól vagy kamionostól. Lekuporodott a fal mellé, és hallgatózva, a kinti neszekre ügyelve figyelte óráját, és időnként próbálgatta a mobilt, de az továbbra is működésképtelen maradt. A sajtótájékoztató és bejárás kora délután volt, öt körül járhatott a kocsmában, így hamarosan sötétedik, számolgatta magában.

Amikor félhomály lett, a mobil fényénél megnézte ismét a sebét, sőt, a tőr élével elkezdte piszkálni a tüskét, de az nem moccant, csak annyit ért el vele, hogy megsebezte a bőrt mellette, és a sebből a vére megindult, és lecsöppent a padlóra.

És ekkor az épület életre kélt, halk nyögés, fuvallat, meleg légáram söpört végig az előtérben, a falak és a gerendák recsegni kezdtek, aztán az ablakok csilingelő, hárfaszerű zenéje csendült mindenhol, míg odafenn, a fogadótér kupolájában egy sötét felleg, egy tömörnek tűnő füst  gomolygott elő a nemlétből, és meglódult Laura felé, aki sikoltva kitartotta maga elé a tőrt, majd minden kifakult, és ő belezuhant a nemlétbe.

Az éjszaka sötétjére riadt fel, elgémberedett tagokkal, magzati pózban tért magához a hideg, olcsó járólapokkal újraburkolt padlón. A tőr ott hevert mellette, arra támaszkodva talpra küzdötte magát, majd az ajtóhoz csoszogott, és elfordította a kulcsot. Nem érdekelte már, mi várja odakinn, egyszerűen csak ki akart jutni.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem moccant. Nekifeszült, majd lendületből a deszkának rontott, ám semmi nem történt. Megpróbálta újra és újra, perceken át viaskodott a vastag deszkával, végül feladta, de nem engedte, hogy a sírás kitörjön torkából.

– Nem – mondta is ki hangosan, majd a koromsötétben megfordult, és mobilja után tapogatódzott, hogy aztán megtalálva, a hátát az ajtónak vetve szembenézzen sorsával, miközben felötlött benne, hogy a polgármesternek talán igaza volt, az épület akar tőle valamit, és a neheze még csak most jön, és hogy az élete legfontosabb éjszakája áll előtte.  

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2017. március 18. 08:06 - Valmont

A hely szelleme

terkep.jpg

Ez a hely évek óta kísért, de inkább mint egy vágyott tárgy, ha volna rá lehetőségem, megvenném, még a fertőző gombák ellenére is (mindig is tudtam, hogy a "Vigyázat! Fertőzésveszély" táblák az ablakban nem irritáló spórák miatt vannak kirakva, hanem). Természetesen a kastély és a falu és a lenti írás semmilyen kapcsolatban nincs egymással. A térkép maga nemcsak az ihlető kastély helyét mutatja, hanem azt a szekvenciát, azt a Szécsény környéki részt, az Ipoly völgyének, a Karancs árnyékának lápos, vizes, dombos területét, melyet annyira szeretek. Ha átutazom itt, mindig 18. századi hangulatba kerülök, és elképzelek egy sosemvolt kulturális és szellemi életet a felvilágosodás előtti időszakban, klasszicista drámák, hintók, Kant és Rousseau tanai a kandalló mellett, farsangi bálok, versek téli vadászatokról, ilyenek. De nincs csalódottság: gyengéden megértő a viszonyom e tájhoz, és azokhoz, kik benne éltek vagy élnek.   

 

Kísértetkastély-projekt: a vég kezdete

 

 

Ki volt az, ki az éjnek ormán lovagolt,

s dacolva ezer viharral,

látta eltűnni, ami holt,

míg el nem érte őt a lángoló hajnal?

                                                                    Váry Emma: Elveszett költemény (részlet)                                                                     

A polgármester februárban ismerte be magának, hogy valami nagyon nincs rendben a falu történelmének legnagyobb szabású fejlesztése körül. Ez akkoriban volt, mikor a szágfűi kőműves és emberei egy szó nélkül eltűntek, szinte elmenekültek az építkezésről, és már azután voltak, hogy az ácsok közül az egyik lepotyogott a tetőről és mind a ketten azt mondták, láttak valamit odabent, az épületben, azért volt a baleset, nem a helyi, zavaros és csípős pálinkák okán.

Az egyetlen szerencsés körülmény az volt, hogy az eus pénzek addigra már megérkeztek, mert ha azokat mondjuk munkavédelmi okokból befagyasztják, pusztán önerőből a falu nem tudta volna felújítani a Váry-kastélyt.

Maga az ötlet onnan jött, hogy a polgármester a falu határában lévő földjeivel szomszédos volt a kastélykert és a romos kastélyépület. Megbeszélte a könyvelőjével, majd az asszonnyal otthon a dolgot, aztán belevágott, megvette a park nagy részét, a kastélyra pedig tizenöt évre használati jogot kötött a műemlékvédelemmel, ahol a sógorának volt egy ismerőse. Maga az egyszintes, L-alakú épület nyolcvankettő óta, mióta az intézetis gyerekeket kiebrudalták, üresen állt. A falubeli cigányok elhordták belőle a mozdítható fa- és vasanyagot, a legtöbb ablak üveg híján, bedeszkázva barnállott, a tetőn méteres lyukak sötétlettek. A polgármester akkor még nem sokat tudott a Váryakról, de bízott benne, hogy Ferenc, a történelemtanár majd segít ebben az ügyben, hisz a környék meséinek, babonáinak és történelmének lelkes kutatója volt. Szegény Ferenc ugyan nem élte meg a projekt végét, mert egy szívroham leterítette még januárban, mikor a kastély pincéjében, a régi iratok és ócska bútorok közt kutakodott, de előtte volt elég ideje, hogy mindent elmondjon a polgármesternek a Váryakról, az utolsó alkalommal még azt is, amit nem kellett volna, amitől a polgármester ereiben megfagyott a vér, de mire hazaért az iskolából, fény gyúlt kerek, húsos és kopasz koponyájában, otthon pedig már diadalmasan jelentette be az asszonynak, hogy a kastély azért lesz szenzáció, mert a reklámozásában és magában a kiállításban is rámennek az épülethez kapcsolódó kegyetlen, gonosz eseményekre.

Persze az eus pályázati pénzek nélkül nem lett volna semmi az egészből, az első anyagukat visszadobták, ekkor a polgármester saját megtakarásaiból egy másik, fővárosi pályáztató céggel szerződött, így a másodikat meg is nyerték, mármint a falu, mert a település volt a fő kivitelező, és a képviselőtestület pedig készségesen megszavazta, hogy bérbe veszik a kastélyt és a parkot a polgármestertől nemcsak a projekt bevezető szakaszára, az első öt évre, hanem további tíz évre. Így mindenki jól járt, és a polgármester reggelente nem szégyenkezett borotválkozás közben, mert persze gondolnia kellett a két gyerekre, akik a fővárosban tanultak, drága albérletben éltek, de biztos volt abban is, hogy a Váry-kastély borzalmas történelme idevonzza majd az embereket mindenfelől, és ez jót tesz a falunak. Már szinte látta a tükörben, mint egy képernyőn, a Fő utcán felépülő új és modern kávézót, sőt, talán egy étterem lehetőségét is, szuvenírt és helyi, kézműves termékeket áruló jópofa boltokat, könyveket a Váryakról, festményeket és esetleg egy egyszerűbb lovas panziót, valahol a 43-as út mellett.

Arról ő igazán nem tehetett, hogy a projekt ilyen furcsán alakult. Vagy talán nem is a furcsa a legjobb szó, hanem az a kényelmetlen érzet, amikor tudjuk, hogy van valami nagy és erős dolog a háttérben, például egy mohó bank vagy egy kormányközeli vállalkozó, de persze itt ilyesmiről, ilyen kézzelfogható dologról nem volt szó, és pont az volt a rémisztő, hogy nem lehetett tudni, miért sül el balul, szinte tragikusan az összes szakasz, a projekt összes részegysége.

A faluban az elejétől fogva suttogtak mindenfélét, a Váry-átokról beszéltek, és ismét előjött a mendemonda, hogy az intézetis gyerekeket se gazdasági okok, hanem bizonyos megmagyarázhatatlan halálesetek miatt költöztették el olyan kurtán-furcsán annak idején, de a polgármester ügyet se vetett minderre, hitetlen és babonás népség volt az övék, a templomot még karácsonykor se töltötték ki, aki rendesen akart dolgozni, az már rég elköltözött, csak a műveletlen parasztok maradtak, alig volt valamelyiknek érettségije, és akkor még nem beszéltünk az időskorúak arányáról.

Bizonyos jeleket persze a polgármester is észrevett, már az projekt elején. Például ott volt Lola bácsi, a csősz esete, aki egy alkoholista volt, és bizonyára azért akasztotta fel magát a fészerben, és nem azért, mert előtte ő volt megbízva éjszakánként a kastélyudvarra hordott építőanyag őrzésével, és bár valóban panaszkodott, hogy a kutyája az egész éjjelt átugatja, és mindig az üres kastélyban ugat valamit, és bár valóban azt mondta, sokszor úgy érezte, hogy szemek bámulják a lakókocsiját, melyben őrködött, szemek a már üres ablakkeretekből, de a polgármester mégse akarta elhinni, hogy kapcsolat van a kastély és az öngyilkosság közt.

A kutya meg eltűnt, jobban mondva a városból érkező mesteremberek látták néha a fák közt, vagy a jéghideg szobákban, csak állt, és bámult rájuk, halkan morgott is, de a polgármester maga sosem botlott belé, pedig gyakran kiment az építkezésre, főképp a csősz halála után, mert tudta, hogy lopnak az emberek, de csökkenteni akarta ennek előfordulását.

És aztán ott volt a katasztrofálisan nehézkes téli, belső és kora tavaszi külső kőműves munkák esete is, eleve milyen nagy szerencse kell egy jó kőműves megtalálásához, de az már valóban botrányos volt, hogy  a kastély belső és külső felújítása három szakit és azok segédmunkásait is elfogyasztott márciusig, és sajnos egyik csapat esetében se derült ki, hogy konkrétan mi a baj. Talán még a legelső, az alsóvárosi férfi mondott legtöbbet a dologról, amikor azt motyogta a végelszámolásnál, hogy a szeme sarkából alakokat lát odabenn, a folyosókon, a szalonokban, csak állnak ott, és nézik őt, de amikor odakapja a fejét, akkor eltűnnek, és ez az agyára ment. A második, egy öreg kis emberke a kocsmában ejtett pár szót a falakban előtűnő lenyomatokról, arról, hogy a friss betonozást vagy vakolást tenyérnyomok tarkították, melyek az alatt jöttek létre, míg elfordult, kiment vízért vagy simítóért. És azt is mesélte, hogy néha magában az eredeti, tégláig lekapart falban is látott dolgokat, hajat, fogat vagy csontokat, persze mikor megkapirgálta, akkor vagy eltűntek, vagy kiderült, hogy téved, de azt is mondta, nem akarja megvárni, míg egy arc néz vissza rá. És ott volt a harmadik, egyben utolsó csapat, a szágfűiek, akikben pedig a polgármester nagyon bízott, és akik ennek ellenére egy szó nélkül eltűntek, pánikszerűen átrobogtak a falun, a polgármesternek Julis néni mesélte, hogy majdnem elütötték őt, miközben sápadtan és maguk elé nézve ültek a kocsiban.

De nem jártak jobban a vizesekkel se. Vizesblokkot, látogatói vécét kellett építeni az előtérben a szabványok alapján, és ezzel nem is lett volna gond, bár a polgármester úgy vélte, hogy megspórolja ezt a részt, a népek menjenek majd az új kávézójába hugyozni, de aztán kiderült, hogy kell, és ha kell, akkor kell, és egyenesen a megyeszékhelyről hozatott egy vállalkozót. Az el is szöszölt a dologgal nagyon sok pénzért, de valahogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, és a végén már a napidíj emelését kérte, mondván, előre nem látható tényezők is vannak. Amikor a polgármester megkérdezte, mi azok, akkor persze először nem szólt, csak morgott és a vállát vonogatta, és csak nagy nehezen, egy féldeci után vallotta be, hogy ő és az emberei hangokat hallanak az új PVC-csövek túlsó végéről. Először azt hitték, hogy valaki a faluból szórakozik velük, de miután ellenőrizték, és az egész épület üres volt a jelenségek ideje alatt, rájöttek, valami másról van szó. A polgármester erre megkérdezte, milyen hangokat, mire a férfi kért még egy felest, és csak azután nyögte ki, hogy borzalmas hangokat, és ennél többet aztán már nem mondott, nagyjából befejezték vagy inkább összecsapták pár napon belül a munkát, és amikor a fal később átnedvesedett az egyik folyosószakaszon, egyszerűen nem voltak hajlandóak eljönni, és a garanciális javítást elvégezni.

Az utolsó, a tetőfedők esete tette fel minderre a koronát, az, amikor a két erdélyi fickó annyira bepánikolt, hogy az egyik leesett a hat méteres magasságból, és lábát törte. A társa tessék-lássék befejezte a munkát, még a nagy tavaszi esőzések előtt, és csak a város kórházban, ahol a polgármester a balesetbiztosításról illetve annak hiányáról beszélt velük, csak ott mondták el, hogy miért történt, ami történt, az alakokat, akik az épületben kóvályogtak, az árnyékos földszinti termekben, és néha megálltak, és felfelé bámultak, és bár az arcuk csak egy homályos folt volt a frissen üvegezett ablakok mögött, mégis, a két férfi tudta, őket bámulják, méregetik és terveznek velük valamit. A polgármester babonás erdélyi parasztoknak vélte őket, noha tudta, mert addigra már összerakta magában, hogy ez a sok furcsaság nem lehet véletlen, ám az ő szemében nagyobb gond volt az, hogy az ünnepélyes megnyitó, és a projektpénzekkel való elszámolás határideje vészesen közeledett, és bár utóbbi kapcsán kérdéses volt, hogy az ellenőrök rájönnek-e, hogy bizonyos berendezési elemek, és műszaki cikkek nem a kastélyt, hanem a gyerekek új, fővárosi lakásait gazdagítják, mégis inkább a takarítás, a sitt kihordása, a kastélypark felújítása, a burkolat letisztítása jelentette most a problémát. És ekkor döntötte el, hogy nincs más megoldás, a falusi, semmirekellő közmunkásokat kell bevetni, a falusiakat, akik eddig a kastély közelébe se mentek, félelemből, megszokásból vagy lustaságból.

A polgármester beszélt hát a közmunkáscsapat vezetőjével, Adamkoval, a kocsmárossal, aki nem olyan régen költözött a faluba, és elmondta neki, hogy vészhelyzet van, már ki van tűzve a sajtótájékoztató napja, addigra itt ragyognia kell mindennek. Adamko persze tudta, mi múlik a dolgon, mert a kávézóban tulajdonrész volt neki beígérve, ezért már a következő nap összeszedte a csapatot, és bezavarta a friss festéstől és a száradó beton szagától terhes épületbe, és csak este ment vissza értük, ellenőrizni, mit végeztek. És a polgármester ekkor végre megnyugodhatott, mert a kocsmáros vasmarokkal fogta az embereit, amit egyszer rájuk bíztak, azt kihajtotta belőlük, aki hőbörgött, az repült azonnal, ezért megbecsülték magukat, és járt a kezük, akár ároktakarításról, akár a polgármester vagy az iskolaigazgató földjén esedékes kisebb munkákról volt szó.

Amikor a polgármester pár hét múlva kivitte a szépen bekeretezett képeket a kastélyhoz, a fényképeket, melyeken a Váryak pózoltak a tízes, húszas, harmincas években, a metszeteket, melyeken buzogányokat avagy kardokat szorongattak, a festmények reprodukcióit, hol fodraikba és parókáikban tündököltek, és mindezeket leállította a helyiségekben, ahova szánta őket, a fal mellé, elcsodálkozott, hogy milyen szép munkát végeztek a földijei. Olyan hangulatban volt, hogy ő maga szögelte fel a képeket, az utolsót a kék szalonba, ezen a kinagyított fényképen egy arisztokratikus tartású nő, a szörnyű emlékű Emma, az utolsó Váry cigarettázott, kezében hengeres, éles kúpban végződő öngyújtó csillogott. A polgármester hátrált, hunyorogva nézte, hogy egyenes-e a keret, és egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt abban a félhomályban, hogy a nő a képen összehúzta vastag, túl sűrű szemöldökét, de aztán az előtte álló férfi megdörzsölte szemét, majd ingerülten kisietett a napfényre.

Ebédidő volt, a közmunkások csapata a kastélykert közepén, az orosz tank által széttört szökőkút helyén üldögélt, és eszegettek. Hat férfi és két nő, mind az idősebb nemzedék, kivéve a Szojka gyerek, borúsan, szótlanul falatoztak, Adamko kissé messzebb állt tőlük, idegesen cigarettázott, és sokáig nem szólt, mikor a polgármester megállt mellette. Aztán arrébb vonta a kopasz férfit, és jó messzire elhajítva a félig szítt cigarettát, bevallotta, hogy valami van az emberekkel, a fiaival, ahogy ő nevezte a közmunkásokat, még a nőket is, valamiképp megváltoztak ettől a munkától a fiai az elmúlt napokban, valami furcsa történik velük. A polgármester most újból szemügyre vette a közmunkásokat, akik lassan már befejezték szegényes ebédjüket, és fura pózokban a nap felé fordított arccal, mozdulatlanul vártak valamire, talán maguk se tudták mire, és hirtelen megérezte, hogy ezek nem az általa jól, túlságosan is jól ismert falusiak, ezek idegenek, valahonnan jöttek és valahova tartanak, és közben senki nem tudja, mi a céljuk, itt, idekinn a napfényben. Elhessegette magától ezt a hülyeséget, és hogy oldja a feszültséget, odament közéjük, magára hagyva Adamkot, a heverő testek körébe lépett, föléjük állt, és elővette a cigarettát.

Ő maga nem dohányzott, de pont az ilyen helyzetekre mindig volt nála egy bontatlan Marlboro, most színpadiasan leszakította a celofánt, és körbekínálta a csomag tartalmát, vett mindegyik, csak Szojka intett nagyvonalú gesztussal, hogy nem kér. És majd mindegyiknek tüzet is adott a polgármester, mert az is volt nála, egy kis, elektromos gyújtó, az oldalán a megyeszékhely egyik autókereskedésének logója, és aztán odaért a nőhöz, akinek nem jutott az eszébe a neve, talán Ilona, a falu végén lakott a néma lányával, mindegy, nyújtotta felé a tüzet, de az a munkáskabátjából elegáns mozdulattal előhúzta a saját öngyújtóját, ami megcsillant a napfényben, egy kis, hengeres, kúpban végződő tárgy, egyenesen a polgármester szemébe ragyogott, aki ettől azonnal elfelejtette, hogy mit akart mondani nekik, hogy meg akarta nyugtatni ezeket az embereket, és ki is akarta faggatni ezeket az emberek, hogy mi történt velük, mi volt a kastélyban, mit láttak, de lemondott erről, jeges és döbbent bizonyossággal feladta tervét, mert megértette, hogy már késő.

 

vége

 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása