2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.

Eltűnés

Akkor indultak el északra, amikor azok a férfiak ellopták az utcáról a vizet. Ezidőtájt a nő és a kislány a kisszobában, a légkondicionáló alatt feküdtek, ami néha beindult, ha volt áram, de többnyire csöndben hallgatott. Éjszakánként a hőségtől félőrült emberek ordítoztak a lakótelep utcáin vagy az ablakokból, és az asszony két kezével fogta be a gyerek fülét, hogy ne hallja a néha sikolyokba torkolló hangokat. A csapokból már hetek óta nem folyt víz, a vécé helyett lejártak alkonyatkor a park bokrai közé. A nő ezekben a napokban kezdett el a nagyanyjáról és Siromról beszélni a gyereknek, eleinte vigasztalásul, de már akkor befészkelte fejébe magát a gondolat, ami miatt végül útra keltek.

– Kisgyerekként gyakran voltam a dédnagyanyádnál, főképp nyaranta, de miután meghalt, csak párszor mentem vissza Siromba – magyarázta csöndesen. Halkan kellett beszélni, mert néha bekopogtok az ajtón. – Eladni  a házát. Összeszedni a dolgait. Elrakni a fényképeit. És…–mélyet sóhajtott, mert nem tudta, hogy mondja el a hatéves gyerekének azt, ami eszébe jutott: –…újraélni az emlékeket.

Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek odakinn, ezért nem volt furcsa számára, hogy az átforrósodott falak közt azon a délutánon, amikor elindultak, mert a férfiak ellopták a vizet, elkezdett mesélni arról a dologról a lányának. A katonaság vagy a főváros egy nagy, zöld lajtoskocsit húzott a panelház elé, és a nő már készítette a kannákat, hogy lemegy, de lövések dörrentek, és a vizet őrző néhány férfi szétfutott, majd egy dzsip kanyarodott a tartályhoz, és pár marcona férfi rákötötte a járműre a tartályt. – Mit bámultok? – kiabált az ablakokból, erkélyekről őket szótlanul figyelő lakóknak az egyik férfi, majd visszaszállt társai mellé, és elhajtottak. A nő becsukta az ablakot, főképp azért, mert a szomszéd lakásban az öregasszony nyitva hagyta, és most a szaga, ami a bomló testéből előjött, bekúszott hozzájuk. Inkább a folyosói ajtót és a konyhaablakot nyitotta ki a másik oldalon, így próbált kereszthuzatot csinálni, mindhiába.

– A dédnagymamád egy kis faluban élt, az erdő szélen, mint egy mesebeli öreg néne – mesélte gyengéden mosolyogva, aztán elkomorult: – De lehet, inkább boszorkány volt. Tudod, néha az ember nem tudja, mi a jó és mi a  rossz, néha a felnőttek olyat tesznek, amit nem értünk. Hát ilyen volt az is, amit a nagyanyám tett.

Ezt már akkor mondta, mikor összepakoltak, a kislány a nyulas táskájába, amit az iskolába vettek, de már nem voltak iskolák, a nő a férje nagy túrahátizsákjába. Volt még pár konzerv, ezeket a kis, lakótelepi bolt fosztogatásának éjjelén szerezte, két palack víz, egy üveg lekvár. Elég lesz az útra és pár napra Siromban, gondolta. A gyerek már némán, kissé fáradtan a folyosón állt, amikor még bement  a férje dolgozószobájába. Beszívta azt a parfümös, dohányos illatot, ami olyannyira jellemző volt rá. Két hete ment el, mikor a boltokban már semmi nem volt a környéken, és azóta nem jött haza. A nő érezte, hogy meghalt. Kihúzta az íróasztal fiókját, és kivette belőle a nagy, övre csatolható vadászkést, amit a férfi mindig magával vitt, ha erdőbe ment túrázni. Ahova a nő soha nem kísérte el, pont amiatt, amit most el akart mesélni a  kislánynak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.