Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. november 26. 18:20 - Valmont

Valaki be akar jönni

lampa.jpg

Ez az írás elég sok helyről táplálkozik, ezeket már csak azért se sorolnám fel, mivel nagyon gyorsan lelőném a csattanót. Talán írtam már itt, hogy kisgyermekként mindig attól féltem, hogy valami bejön a házunkba, nagyanyáméknál is, de főképp az új házban, az erdő mellett, amit a szüleim építtettek. Ez a képzelt támadás - mert az volt, nem besurranás, lopakodás -, hangos és agresszív volt, meglepett minket, családtagokat, akik a tévé kékje előtt ültünk a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg nagyon szorongásos gyerek voltam, nyilván ezek az írások segítenek abban, hogy feldolgozzam a korai évek indokolatlan rettegésemlékeit.

Az éjszaki félelmek most inkább már csak a családtagok sorsa iránt érzett fölösleges aggodalom formájában törnek rám (például aggódom, mi lesz a lányommal, ha megöregszik, ha nagyon öreg lesz), bár tény, hogy valamelyik éjjel a Buster Scrugg balladáját megnézve lepett meg heves szívdobogás és szorongás - valamiért nagyon erős hatást gyakorolt rám az antológia. 

Egyébként most Wallace és Végtelen tréfa van minden este. Vannak eszméletlenül jól megírt - vagy inkább érdekes - részei, és vannak oldalak, tucatnyi oldal, melyeket nem tudok hova tenni, noha elértem a bűvös 162.-et is...

 

Éjszakai kopogtatók

 

Az anyja ott állt az előszoba közepén és a bejárati ajtó fehérjét bámulta. Nem gyújtott villanyt, de az utcai lámpák pont elég fényt szórtak be a két oldalsó ablakon ahhoz, hogy lásson, és hogy ő is látszódjon, amint egy kísértet, lassan hátrál, el az ajtótól, a lépcső felé. A lánya a lépcsőfordulóban állt, és dühösen, aggódva, szomorúan, zavartan, kétségbeesetten leste anyja törékeny, öregasszonyos alakját, a rákjárását, a kopott, férfi által talán nem is érintett hálóruha libbenését. – Mit csinálsz anya? – kérdezte végül szelíden, immár ki tudja hányadszor az elmúlt évben.

A nő, ez az öregasszony, aki hajdan az ő kedves, mosolygós és elegáns anyja volt, aki bankban dolgozott, esténként Rameau-t hallgatott, és az asztalnál ragaszkodott a halkés használatához, megpördült, és felbámult rá. Kócos, szétálló haja glóriát varázsolt arca köré. Még a félhomályban is látszódott, könnytől csillog a szeme.

− Valaki be akart jönni – suttogta, majd vissza is fordult az ajtó felé, mintha a tekintetével távol tudná tartani a háztól az idegent.

A lány felsóhajtott, leereszkedett a forduló felső lépcsőfokára, leült, és átkarolta térdét hosszú, vékony karjaival, e férfit még nem ölelt tagokkal, aztán csak ringatta magát, hogy megnyugodjon, és hagyta, hogy kívülről lássa magukat, mintegy objektíven, mintegy eltávolodva ettől a rémes anya-lánya kapcsolattól.

Látta a házat a meredek utca végén, a domb tetején, mögötte már csak a telepített fenyves zöldje, fölötte, az égre ragasztva a hold sárga korongja, ami az imént, mikor felriadt hideg ágyában, az arcába tűzött. Látta a házat, mely fehéren, sötét ablakaival úgy magasodott az utca végén, akár egy őrtorony, és az is volt, az anyja ép elméjét védték benne az éjszaka árnyai ellen. Hallotta, hogy köröttük néma minden, szél nem kél, most kutya sem ugat, autó zaja nem hallatszik, a csönd vastag takaróként telepszik a dimbes-dombos tájra. Éjféli óra volt, sötét november, mikor kint már majdnem fagyba hajlik a hőmérséklet, idebenn a falak még őrzik a nyár emlékét.

Megborongott, mert igazából fázott, hideg volt a házban.

− Anya, van itt fűtés? – kérdezte akaratlanul is olyan halkan, ahogy az imént a másik beszélt. Az vissza se fordulva válaszolt: − Nem tudom, ha nem tekerted fel, akkor nincs.

A lány bólintott, s közben elhúzta a száját, mert erre a válaszra számított. Tudta, ha elkezdődik az éjszaki műsor, akkor anyja ilyen rideg lesz, közömbös és érzéketlen, nem érdekli semmi, azon kívül, ami ott várakozik az ajtón túl, és be akar jönni a házba.

− Figyelj – vett erőt magán, és még jobban összegömbölyödött ültében −, szerintem szokás szerint csak képzelődtél. Nem akar bejönni senki – szögezte le higgadtan, és a fejében lévő pszichiáter vagy pszichológus (sosem tudta, melyiknek mi a feladata), elégedetten bólintott. A lány az utóbbi időben ezt a képzeletbeli orvost hívta segítségül az anyja mind jobban elhatalmasodó őrülete ellen. Nagyjából Robin Williamsre hasonlított abból az Oscar-díjas filmből, de maszkulinabbnak tűnt, főképp az arca. „Használjon racionális érvelést” tanácsolja most a férfi, a dolgozószobája tölgyfa asztala mögött ülve, és a lány megköszörülte torkát, néma köszönetet mondott, majd így szólt: − Miért próbálgatná valaki a zárat, ha be akarna jönni? Ki olyan hülye, hogy ha be akar törni egy házba, akkor jó hangosan felhívja magára a figyelmet? Legutóbb is…− az anyja megpördült, és tekintete most nem nedves és csillogó, hanem kemény és fekete volt, akár a kígyóé: − Ne – sziszegte. – Megbeszéltük, nem hozzuk szóba Azt.

A lány megállt a ringatódzásban, majd lassan kiengedte tagjait, ezeket a nagyara nőt, esetlen, kamaszos karokat és lábakat, és hagyta, hogy a hideg beléjük kússzon. – Jó, de akkor is – mondta aztán, erőt véve magán. – A rablók nem így viselkednek.

− Ez nem rabló – csóválta fejét az anyja, majd fellépdelt a lépcsőn, és leroskadt a lánya mellé. Az ajtót bámulta, nem vette le róla a tekintetét. – Ez azt akarja, hogy tudjuk, hogy itt van. Azt akarja, hogy féljünk. Hogy megértsük, bármikor bejöhet értünk – sorolta elkeseredetten.

A lány kinyúlt, és megfogta anyja lecsüngő bal kezét. Nedves volt az izzadtságtól. Fejében a pszichológus hátradől kényelmes karosszékében, és meggyújtja pipáját. Nem, az túl nagyapás, inkább szivarját. „Hasson az anyai ösztöneire. A kötelességére” tanácsolja hunyorogva a lánynak. Ravaszul elmosolyodik, és kötött, norvég mintás pulóverére teszi szőrös kezét. A szíve fölé. „Az anyai szív soha nem áll meg”.

A lány egy határozott mozdulattal felállt, majd szembefordult anyjával, lenézett rá, szigorúan, mintha ő lenne a szülő: − Le kellene feküdnünk. Holnap korán kelünk. Dolgunk van.

Ez persze annyira nem volt igaz. Jó egy éve alig mozdultak ki a házból. Az anyja képtelen volt kilépni az ajtón. Agorafóbia, a lány ezt olvasta néhai édesapja valamelyik orvosi lexikonjában. Viszolygás az üres terektől. Mániás depresszióval és elemi erejű rettegéssel, halálfélelemmel kombinálva. A legrosszabb elegy, vagyis a legjobb, ha valaki szeret saját otthonának foglya lenni. A lány pedig egyszerűen nem tehetett mást, maradt az anyjával, otthonról tanult, mivel a teljesen összeroppant nőnek felügyeltre, gondoskodásra volt szüksége. Az anyja elvesztette érdeklődését a hétköznapi dolgok iránt. Képes volt hónapokig ugyanabban a ruhában lenni. Tulajdonképp a hálóruhája, ez a fehér rongy lett az egyetlen öltözéke. Nem főzött. A konyha edényei szépen elmosva vártak sorukra, mindhiába. Nem takarított. A lakás sarkaiban megbújó porcsomók anyja életkudarcának szimbólumaivá lettek. A lány nemrég, a tavalyi évben tanult a szimbólumokról. Készülnie kellene az érettségire, de ő anyja őrületének a foglya lett, így a hegyen álló vár, az elátkozott ház foglya lett, ahol kísért a múlt, az az éjszaka, amikor.

− Nincs semmi dolgunk, csak túlélni – jelentette ki az anyja. Hangja keserűséggel és csalódottságtól vibrált. Felpillantott a lányára, arca most egy elmosódott fehér pacnivá változott, a pszichiáter falán vannak ilyen képek a lány fejében: − Ne tarts őrültnek. Tényleg motozott valaki a zárral. Arra ébredtem, hogy zörög valaki a bejárati ajtónál a zárral – bizonygatta.

Az anyja hátul aludt, a konyha melletti vendégszobában, melynek vastag, zárható ajtaja volt.  A lánynak az emeleten, az elhagyott hitvesi háló mellett volt a saját, rossz ízléssel berendezett kamaszszobája. Odafenn tényleg nehezebben hallott volna meg egy ilyen zajt, de.

− De ez akkor se hihető – jelentette ki szilárd meggyőződéssel. – Kétszer ugyanoda nem csap a mennykő – tette hozzá, mire az anyja összerándult, mint akit ostorral, vagy nem is, baseballütővel csaptak meg. „Miért pont baseballütővel?” kérdezi jelentőségteljesen a Robin Williams utánérzés, majd elfordul a pörgő tengelyű foteljében, és kibámul az ablakon.

− Megkértelek rá, hogy ne hozd szóba – sóhajtott az anyja. – Erre sem vagy képes értem? Ezt az egyet kértem tőled: hogy ne beszélj arról a dologról.

− Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik – erősködött a lány, aztán befele figyelt ismét, mert a pszichiátere visszafordult felé, és a fejét csóválja „Túl korai” súgja eltúlzottan artikulálva, „Még ne nyúljunk ehhez az eszközhöz. Inkább éljünk a bizonyításos módszerrel”. A lány elértette mit akar, magában, odabent, és a valóságban is bólintott, majd lement pár lépcsőfokot, lassan, óvatosan, mint aki strandon a hideg medence vizébe ereszkedik.

− Jól van, anya – mondta halkan, de határozottan, úgy, hogy a másiknak figyelnie kellett rá, ki kellett szakadnia keserű révedezéséből. – Akkor én most odamegyek ahhoz az ajtóhoz.

Azzal megindult, lépett még hármat, és már a földszinten van, a puha szőnyegen. Jobbra tőle a tükörrel kombinált falifogas. A tükörben egy szürke pizsamás árny – önmaga vicces lenyomata. Hosszú, hollófekete haj, majdnem csinos, de nagyon fáradt és nagyon sápadt arc, vékony és sovány alak a szövet alatt, apró, épp hogy dombordó mellek, lapos fenék. Soha nem szerette ezt a testet. Elszakadt a látványtól, és továbbment. Balra a konyha ajtónyílása, ott is szürke fényben ragyog minden, csak az asztalon, és az ajtófélfán van valami fehér por, mintha penész lenne. Talán már penészedik ház.

− Ne – szólalt meg hirtelen az anyja, nem mert hangosan beszélni, de így is csupa erő és akarat volt az, ami a torkából kijött. Végre benne volt az anyai féltés és talán a szeretet is. A lány megfordult, visszanézett rá. Az anyja már állt, az egyik alsó lépcsőfokon, most tényleg olyan, mint egy kísértet, szinte lebegett a félhomályban. „Ez működik” biztatja a lányt a pszichiáter, „Folytassa”.

Ő pedig visszafordult, és az ajtóra meredt. Még pár lépésre volt tőle. Két oldalt, a két ablak elé húzott szürke függöny szinte majdnem teljesen átengedte a fényt, a kinti, utcai lámpák, a hold együttes sugarát, amibe most belépett a lány, a félhomályból a ragyogásba. Úgy érezte, a teste hirtelen áttetszővé vált, a csontjai folyékonnyá olvadtak, de ment tovább, leküzdötte az ingert, hogy visszafusson, és anyja védelmező ölelésébe bújjon, odament az ajtókilincshez, majd kinyúlt, hogy lenyomja.

Ekkor tört rá. Előbb csak egy gombóc volt, majd megnőtt, és vasbilincsként szorult a torkára, és csak nyomta és szűkítette, oly erősen, hogy a lány felnyüszített, elkapta a kezét a kilincsről, és hátra is lépett. A marok szorítása a nyakán azonnal alábbhagyott. Felnyúlt, de persze csak a saját hideg, száraz bőrét érintette. „Pszichoszomatikus tünet” nyugtázza a pszichiáter lemondóan, „Úgy látszik, nemcsak az ön anyjával van baj”, széttárja kezét, mint aki nem tud erre mit mondani.

− Velem nincs semmi baj – motyogta a lány, és közben még mindig a torkát és oldalt, a nyakát masszírozta. Hátrafordult. Az anyja figyelte vagy inkább méregette őt, már a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott.

– Látod, nincs itt senki – vetette oda neki a lány.

− Akkor miért nem nyitod ki? Miért nem nézel ki? – kérdezett vissza gonoszul a másik. Erre egyikük sem szólt, csak bámultak egymásra, majd a pszichiáter megköszörüli a torkát „Ez övön aluli volt. Talán itt az ideje, hogy bevessük a nehéztüzérséget.” A lány egyetértett vele. Elég a könyörületességből, elég ebből a mártírkodásból, a félelemből, az oktalan rettegésből. Érezte, hogy a düh lassan eltelíti, és csak pár másodpercig tartott, míg formába öntötte: − Mert már megfertőztél engem is. Az őrületbe kergetsz ezekkel az éjszakai műsorokkal. Minden este, minden áldott este ugyanaz megy azóta az alkalom óta. Te képtelen vagy túllépni rajta, képtelen vagy elfelejteni, és élni az életed, és ez megmérgez engem is! – csattan fel, mire az anyja nem hátrált, ahogy várta, hanem megindult felé, odarohant hozzá, és átkarolta, vagyis végre úgy viselkedett, mint egy igazi anya. „Ez érdekes” jegyzi meg a pszichiáter.

− Igazad van, kincsem – suttogja az anyja a hátának. – De neked is meg kell értened engem. Egy betörésen az ember nem tud olyan könnyen túllendülni.

− Egy éve volt anya – jegyezte meg a lány megenyhülve.

− Akkor is, itt van előttem az egész – suttogta az anyja. Míg beszélt, még szorosabban ölelte a lányt. – Ahogy felébredek az éjszaka közepén. Olyan éjszaka volt, mint ez, olyan sötét és néma. És kióvakodom ide, az előtérbe. És meglátom őket, az a két alakot, az egyik a konyhában, a másik már megy felfelé a lépcsőn, feléd, hozzád. És sikítanék, de nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, olyan, mint egy rémálom, de tudom, minden sejtem tudja, hogy nem rémálom, ez a valóság, itt vannak, bent vannak a házban.

− Jól van anya, értem – mondta a lány, most már azon a felnőttes, nyugtató hangon, amit az elmúlt egy évben fejlesztett ki. Eltartotta magától a másikat, a szemébe nézett: − De végül sikoltottál, és ezzel megriasztottad őket. És megmentettél minket.

„Helyben vagyunk” mondja a pszichiáter homlokát ráncolva. A lány értetlenül néz rá, de a férfi nem válaszol, feláll, majd kimegy a szobából. A lány felül a pamlagon. Aztán kezére teszi a fülét, hogy ne hallja.

− Nem sikoltottam – csóválta döbbenten a fejét az anyja, talán mert most jött elő az emlék, talán csak most értette meg, mit jelent ez, ám ekkor az ajtó kilincsét valaki erősen lenyomta, amitől megnyikordult, mire a két nő hátra ugrott.

− Látod? – kérdezte az anyja szinte lelkesen. – Igazam volt! Itt vannak!

− Ez nem lehet – nyögte a lány. Egymás mellett álltak, mintha kivégzőosztag előtt várnák a vezényszót, feszesen, mereven, az ajtókilincsre bámulva. – Kétszer nem történhet meg.

− Be van zárva az ajtó! – kiáltotta az anyja, inkább a kint lévő ismeretlennek, mint önmaguknak. – Jobban teszi, ha elmegy! Hallja?

Vártak, figyeltek, és e várakozás meghozta gyümölcsét, a kilincs ismét lenyomódott, mintha valaki az anyja tényközlésére ellenére makacsul próbálkozna, hátha sikerül bejutnia a két védtelen nőhöz.

− Kihívtuk a rendőrséget! – kiáltott most az anyja, de ekkor a kilincs már elengedett, visszament eredeti helyére. Fél perc mozdulatlanság után a lány erőt vett magán, elszakadt anyjától, és a bal oldali ablakhoz ment. Tudta, onnan belátni az ajtó előtti teret, az udvart, még az utcát is.

− Ne tedd! – kérte őt az anyja, de nem érdekelte. Most már látni akarta, ki van odakint. Óvatosan elhúzta a függönyt, résnyire és kibámult. És ekkor az üveg berobban mellette. Sikoltva hátraugrott, majd az anyjához rohant, négyéves volt ismét, egy esetlen és rettegő kisgyerek. – Gyere! – ragadta meg a nő a lánya karját, majd vonszolta, rángatta, hátra, a hálószobájába, feltépte a nagy gardrób ajtaját, betolta a lányt, majd bekucorgott ő is mellé, végül behúzta az ajtót, belülről fogva a peremét.

− Itt nem találnak meg – motyogta, és nem nézett a lánya szemébe, de nem is látta volna, mert nagyon sötét volt a szekrényben.

A lány pedig közben visszament a pszichiáter rendelőjébe, visszamenekült, és már fel is állt a pamlagról, körbefordult az üres szobában, majd az asztalhoz lépett. Mindenféle jegyzet hevert hanyag összevisszaságban, egy hamutartó, díszes tollak. A legfelső lap alól egy fekete-fehér fénykép széle lógott ki. A lány kihúzta a fényképet, hogy lássa teljes egészében. A szobája volt rajta. Az ágya. Az ágyban ő maga.

„Igen” mondta a pszichiáter szomorúan az ajtóból.

 Erik volt az, aki elsőként kibújt a bokorból, majd jöttek utána a többiek. Nézték a szomszédos házakat, de nem gyulladt fény az ablakok mögött. – Ez durva volt – szögezte le Henrik. – Nem hittem volna, hogy meg mered csinálni.

Erik megvonta vállát: − Csak egy ablak. Nem nagy ügy. Most már szabad az út befelé.

Négyen voltak. Négy fiú, akik imádtak félni. Odasétáltak a törött ablakhoz, Norbert belesett rajta, Henrik pedig megpróbálta még egyszer a bejárati ajtót. Zárva volt.

− Nos, bemegyünk? – kérdezte Erik az ablakpárkányba szorult üvegdarabokat feszegetve.

Ő volt a legbátrabb négyük közül. Az elmúlt hónapokban, mióta feljártak a házhoz, mindig ő vezette a csapatot. Először csak körbeszimatolták az épületet. Benéztek az ablakokon. Figyelték a szomszédokat. Mikor fekszenek, mikor érnek haza. Aztán mind közelebb jöttek az épülethez, és elkezdték próbálgatni az ajtókat elől-hátul. Igazából önmagukat próbálgatták, a saját bátorságuk tesztje volt ez. Az egész rém izgalmasan telt: felkelni a megbeszélt kései órában, kiszökni a szülői házból, összegyűlni a futballpályánál, majd eljönni a házhoz, a kis utca végében, és csinálni ezeket a fura dolgokat.

Erik megtisztította a deszkát, rátenyerelt, átlendült, és már bent is volt. A többiek némán követték, lábuk alatt csikorgott az üveg. Érezték, az elmúlt hónapok minden egyes éjszakai akciója ide vezetett, ehhez a végponthoz. István ki is mondta: − Ez nagyon jó.

− Ja, az – nyugtázta Erik, és előre ment, majd jobbra, a konyhába. Norbert végigsimított a konyhaajtó keretén: − Még itt maradt a rendőrségi helyszínelők anyaga – mosolygott elégedetten.

− De legalább felmostak – jelentette ki komoran Erik, és megállt a konyaasztal mellett, majd lenézett a padlóra: − Itt minden csupa vér volt. El tudjátok képzelni, mit művel egy ember fejével egy baseballütő?

A másik három borzongva próbálta elképzelni. Kis hatásszünet után Erik megindult: − Menjünk fel.

Ő volt a legtájékozottabb közülük. Mindent elolvasott az ügyről, beleásta magát, mintha egy irodalom esszére készülne belőle. Ő találta ki az egészet, hogy kémleljék ki a házat, tegyék próbára egyenként a bátorságukat, lenyomva a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, mert Erik szerint, ha valaki lenyomja a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, azzal képes megidézni a házban élő szellemeket, persze ez csak egy gyerekes hülyeség volt, de annyira jó érzés volt átmenni az udvaron, a sötétben odaóvakodni az ajtóhoz, miközben úgy tűnt, a házból figyelik őket.

− Ez volt a csaj szobája – mutatta az utat Erik, majd hirtelen mind ott voltak, bent a szűk kis helyiségben. Erik már jól ismerte a szobát, egy szenzációhajhász bulvárlap megszerezte és lehozta a fekete-fehér képet, amit a helyszínelők csináltak benne. A szokásos lányos dolgok voltak mindenhol, piperedolgok a kis asztalon, újságok és puhafedeles regények a padlón, poszterek fiúcsapatokról a falon. Az ágy szépen bevetve. Erik leült rá, végigsimított rajta: − Aludt – vészjóslóan felnézett a másik háromra, majd hátradőlt, elfeküdt a paplanon. – A másik, vagyis nem a baseballütős végezhetett vele. Megfojtotta. Valószínűleg arra ébredt, hogy a gyilkosa ott van rajta − már semmit nem tudott tenni.

Norbert felemelt egy képet a fehér komódról: − Pedig nem volt rossz csaj. – Mind a képet nézték, kivéve Eriket, aki a plafont bámulta fektében. Már jó párszor látta a híranyagokban a lány képét. Majd hirtelen felült, felállt, és kisétált a lépcsőhöz. A fiúk követték. – Nem érzitek? – suttogta Erik. – Talán még itt vannak. A szellemük továbbra is itt él, idebenn, nem tudnak elszakadni e helytől. Talán most is odalent vannak, valahol, elbújva és rettegve attól, ami történt velük. Ti nem érzitek a jelenlétüket?

A többiek egymásra néztek, nem tudták, a másik szórakozik velük, avagy komolyan kérdezi. A ház némán és sötéten vette körül őket, akár egy börtön, ott feszültek falai az éjszakában, és a fiúk nem éreztek semmit.

A hallgatásuk miatt Erik úgy vélte, itt az idő, hogy emelje a tétet: − Keressük meg őket! Ki mer benézni a szekrényekbe? 

vége

Szólj hozzá!
2015. október 31. 09:33 - Valmont

A legjobb Halloween maszk története

3925560_2ea36474c9b8cb642ebf28c6f0d13352_wm.jpg

Bevallottan a mai estére készült az alábbi anyag. Egyrészt a fejemben volt a cikk, melyet be is csatoltam mottóként, másrészt a blog a blogban ötlete is tetszett, itt nyilván úgy kellett megírni a szöveget, hogy egy lelkes lokálpatrióta izgatott hangnemét tükrözze. Harmadrészt a korábbi novellák triumvirátusából ezzel véget ér egy másik szereplő története is, illetve vékony szálként ennek a írásnak az elején még felbukkan, igaz, csak elásandó dögként...És talán kilóg a történetből a kísérteties kutya, de ha valaki ezt és ezt elolvasta, az érti majd, miért kell itt lennie. Talán még annyi, hogy gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Zrínyi halála, és a "mi lett volna ha" effektus, az a gondolatmenet, amihez hasonló King regénye, a 11/22/63. 

 

A Zrínyi-projekció

 

mottó: Vaddisznók kóborolnak Salgótarjánban

 

blogbejegyzés: palockronika.blog.hu, 20XX.11.03.

Mint az a hírek alapján már napvilágot látott, november 1-jén túrázók a városunk feletti erdő egy futók által is előszeretettel használt ösvényén emberi maradványokat találtak. A sokkos állapotba került szemtanúk elmondása szerint a férfi, negyvenes éveiben járó áldozat teste az ösvény közepén feküdt, míg feje tőle pár méterre. Mindent, a környező fákat, bokrokat vér borított. A test állapota azt tükrözte, mintha felrobban volna, vagy nagy erejű, a hadseregben dum-dumnak nevezett golyóval találták volna el a nyakán, a végtagok törzshöz kapcsolódó részén és a törzs közepén. A torzóhoz a végtagok szinte épp hogy csak csatlakoztak, nyilatkozta blogunknak az egyik szemtanú, a mellkas és a gyomor egészen az ágyékig felnyílt, mintha kipukkadt volna. A maradványokon található ruhában nem találtak a holttest azonosítására alkalmas iratot, ám a test mellett és az ösvényen látható nyomok arra utaltak, hogy az áldozat kutyával érkezett a tett helyszínére. Rövid keresés után a rendőrség szakemberei fellelték a megcsonkított állat tetemét az aljnövényzetben. A fekete, nagy testű korcs kutya olyan sérüléseket szenvedett, melyeket a szakemberek és a helyi vadásztársaság szakértői vadkannak vagy farkasnak tulajdonítottak. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években gyakori a farkasészlelés a környéken, a vadak a Tátra erdőségeiből érkeznek át a „zöld határon”.

Mindkét esetben a feltételezett halál időpontja október 31-e, az éjjel tíz és éjfél közti időszak lehetett. Ez amiatt is nagyon különös, mivel a futók és kutyasétáltatók ebben a kései órában már nem tartózkodnak a közvilágítás nélküli erdei ösvényeken.

A rendőrség egyelőre vizsgálja, hogy gyilkosság történt-e, de a sebek jellegéből és a holttest elhelyezkedéséből az emberi áldozat esetében az önkezűség sem kizárt. Feltételezhető, hogy az áldozat kutyája az esemény hatására menekült a közeli bozótosba, ahol egy vadkan avagy egy északról városunk környékére kóborló farkas marcangolta szét.

Mindkét feltevést megerősíti az, hogy a blogunkhoz eljutott információk szerint az emberi áldozat sebeiben is találtak állati szőrszálakat. Nem ritka, hogy vadkan támad embere, főképp a ha kicsinyeit, területét félti, de az is tény, hogy az állati erőszak a halott egyéb sebeiből nem igazolható. A hivatalos álláspont is ezt támasztja alá, hisz a szűkszavú rendőrségi közlemény szerint az emberi áldozat esetében a halál kiváltó oka egyelőre ismeretlen. A szemtanúk leírása, beszámolója alapján mintha valamiféle belső robbanás végzett volna az ismeretlen férfival. Blogunk több feltevéssel is él e rendkívül különös bűneset vagy tragédia kapcsán, a legvalószínűbbet most olvasóink elé tárjuk. Mindenképp figyelembe kell venni a baljós időpontot: október utolsó éjjele a Halloween, a hazánkba is mind népszerűbb kísérteties ünnepkör ideje. A kelta hagyományokon alapuló hiedelem szerint ezen az éjszakán a legvékonyabb a holtak és az élők világ közti határ. Nem bocsátkoznánk misztikus találgatásokba e szörnyű haláleset kapcsán, de az elképzelhető, hogy az áldozat megszállottja volt a Halloweennek, és erre az időpontra időzítette rituális öngyilkosságát. A sérülések jellege alapján, illetve rendszeres olvasónk, egy volt bányamester, robbantási szakember észrevételeire támaszkodva úgy véljük, az illető egy kisméretű plasztik bombát nyelt le, majd távirányítással élesítette azt. A vele lévő kutya a robbanás hatására menekült az erdőbe, ahol egy, a dörejtől ugyancsak megriadt vadkan végzett vele. Természetesen ennek a bizarr öngyilkosságnak a kiváltó oka számunkra is ismeretlen. Talán a férfi így akart egyesülni valami földöntúli hatalommal, talán családi tragédia avagy egy diagnosztizált halálos kór áll a háttérben – mindenesetre sokkal többet tudnánk, ha fény derülne az áldozat kilétére. Amennyibe új információ áll rendelkezésünkre, jelen bejegyzés anyagát frissítjük.

 

részletek Pile kézzel írott, dátumozás nélküli naplójából

Ma két fontos dolog is történt. Megérkezett a szkennelt anyag Berlinből, és sikerült eladni a céget. Utóbbi nem nagy ügy. Csak lezártam, amit le kellett. Egy fővárosi hálózat vette meg, elég jó árat fizettek. Most már csak a papírmunka maradt, és hogy elhozzam az irodából a cuccaimat. Ezzel megteremtem az anyagi alapját a projekciónak. A szkennelt szöveg németül van, szakfordító kell. Reményeim szerint a német Aper-páholy működésének és beavatási szertartásának leírását tartalmazza. És ezzel a helyére kerül a német ág is a kirakóban. A Zrínyi-projekció, melyet persze Vadkan-projekciónak is nevezhetnék, a végéhez közeledik. Még Annát kell megoldani. A legjobb lenne megölni. Persze a szakítás még egyszerűbb. Úgyis láttam, sokat lóg az új lovászfiúval. Anna és az ő lovai. Mindig is az agyamra mentek ezek a négylábú, bamba teremtmények. Rég elfeledték azt a szabadságot, amit az erdő ad. Azt hiszem, mielőbb beszélnem kell Annával. Az új, projektált énemet kell majd elővennem. Azt, ami végső transzformációban teljesen színre lép majd. Durvának kell lennem. Otrombának. Vadnak és dühösnek. El kell őt küldenem a picsába. Nemcsak azért, mert unom, mert útban van. Nemcsak a szőrtelen, törékeny, csupa báj és kellem teste miatt. Az anyáskodó gügyögése miatt. Hanem azért, mert tudom, ő nem volna képes követni az utamon. Ő nem tud utánam jönni. Még ha akarna, se tudna. De nem is akar.

Nem érti. Persze, hogy is érthetné. Főképp azt nem érti, miért változtam meg ennyire. Sokadszor kéri, hogy találkozzunk. De semmi kedvem. Nincs már mit mondanom. Azt hittem, a jelenetből ott, a Tesco parkolóban mindent megért. Másrészt három hete nem láttam embert. És ez így van jól. Ez is a projekció lényege. A hívása után falhoz vágom a mobiltelefont. Utolsó kapocs a világgal, viszlát. Most a fordítást olvasom, és jegyzetelek. A teljes kép már rég összeállt a fejemben, csak az utókor miatt csinálom. Hátha lesz követőm. Néha hallom, ahogy a szomszédok tesznek-vesznek az udvarukon. Füvet nyírnak. Nyár végi piknik. Eleinte sajgó nosztalgiát éreztem az emberi világ iránt. Mostanra már elnyomtam ezt. Az egyik szomszéd átjött két napja. Bekiabált az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e. Visszaszóltam, igen. A hangom mély volt, rekedt és torz. Hallottam, ahogy eliszkol. Szegények, ha most látnának, még jobban megijednének. Vagy kihívnák a rendőrséget. Szakállam csapzott, ápolatlan. Hajam, szemöldököm lenőtt, torzonborz. A körmeim ugyancsak megnőttek, mocskosak. Meztelenül járok-kelek, lassan elhagyom a vécé használatát. Mosdatlan bőröm piszkos, zsíros, először kipattogzott, most már ismét egészséges. De valahogy megvastagodott. Ahogy a szőröm is. Sosem voltam egy ősemberi kinézetű valaki, de most mindenhol kezdenek rajtam feltűnni szürkés, erős szálú szőrszálak. Az, ami a szakállamba is vegyül. Az ujjaim tömpék és rugalmatlanok lettek. Alig tudok velük lapozni, vagy ezeket a bejegyzéseket megejteni. A lényeg, hogy így nem mehetek emberek közé. Annát is ezért küldtem el minden hívás végén. A jó büdös anyjába. A düh. A dührohamok a világ ellen. Lassan már nem tudom kontrollálni. Félek, előbb-utóbb kitörök innen. Felszakítom az ajtót, és rárontok egy futóra. Vagy egy babakocsis anyukára. Avagy valamelyik szomszéd gyerekre. A projekció fontos része ennek a dühnek a tartalékolásra. A nagy átalakulás rengeteg energiát emészt fel. A düh energia.

A projekció lényege a szintugrás. Átváltozni azzá, ami mindig is bennünk van. Teret adni a vadnak. Kiengedni a bestiát. Ez az, amire egy nő, például Anna nem lenne képes. Ez az, amit a civilizáció elrontott. A görögök tudták. Pán isten. Aktaión, akit a saját kutyái marcangoltak halálra Artemisz parancsára. Az egész Dionüszosz-rítus, mely kábulatában éjjelente a városokat körülölelő dombokra felszaladó görög nők kis állatokat téptek szét. A helóták éjszakai levadászása Spártában, a Krüteia. Ez mind a projekció eredete. Nietzsche jól sejti, hogy ez, a dionüszoszi én elnyomása lett a civilizációnk kudarca. A rómaiak már megszelídítették, Rómából csak a farkas által nevelt alapítók jelentősek. És az ő közvetítésükkel, a farkas formájában, csökevényes módon jut el Európába. Itt aztán ez az eltorzult forma él tovább. A farkasember mítosz az, amikor valamit sejtünk, de tudásunk hiányos. Nem a farkas a végcél. Nem. Hanem a vadkan.

Kitűztem a napot. A testi állapotom miatt tovább nem várhatok. Október utolsó napjának éjjele lesz. Kitüntetett nap több nagy hagyományban is. Addigra teljes mértékben megduzzad, kifejlődik bennem a projekció. Képes leszek egyetlen ugrással, egyetlen összpontosított akaratlobbanással kívülre helyezni Őt. Ma ismét itt járt Anna. Természetesen nem engedtem be. A lakásban elviselhetetlen a bűz. A szükségemet két hete a sarokban végzem. A szar és a húgy végigfolyik a padlón. A konyhában rothadó zöldséghalmok. Húst már jó ideje nem eszem. Legyek és muslicák felhői. A testem nagyon legyengült. Sovány vagyok és gyanús foltok lepték el bőröm a szőr alatt. A szőr viszont továbbra is erősödik rajtam. Acélosan szürke és durva, mint a sörte. A szemem besüppedt koponyámba, arccsontom eltorzult, a fogaim pedig mintha megvastagodtak volna. Azt hiszem a test öntudatlanul is hozzáidomul a belsőhöz. Nem csoda, hogy a középkorban ezt az állapotot farkassal azonosították. Ha a tükörbe nézek, egy ijesztő, vad és rút állat néz szembe velem. De ez csak a burok, a lényeg még odabenn van.

Amikor a kopogtatás és dörömbölés után a függöny résein kilesek, és nézem Anna távoldó hátát, majd ahogy beszáll a lovászfiú autójába, egy kutyát látok az utcán. Egyenest a házammal szemben, a szemközti járdán ül, és mintha az én ablakaimat lesné. Képzelődés, ostoba vízió, melyet a hiányos táplálkozás kelt. Vissza a történetiséghez. A görögök után a Német Császárság alkimistái veszik fel ismét a fonalat. A német könyv szkennelt változata, melyet utoljára szereztem meg a gyűjteményembe, tőlük származik. Magnus Aperianus munkája. Beszédes álnév, az „aper” latinul vadkan. Fő művében, „A természeti jó és rossz”-ban 1452-ben leírja, hogy az emberben három misztikus állat él. Az oroszlán az isteni jót képviseli. A farkas az ördögi gonoszat. És középen van a vadkan, mely a természetbeni élet áldott, se jó se rossz állapota. Az az ösztönlény, ami évmilliók óta uralja a Földet, és amit mi az állatvilággal azonosítunk. Mi emberek, messze elhajlítottuk tőle magunkat. Ennek eredménye a civilizáció. Aperianus a görög titkos szövegek és Hermész Trisztmegisztosz néhány elfeledett műve alapján arra a következtetésre jut, hogy a vadkan az, ami legkönnyebben felszínre hozható. Alkimista nyelvet használ, azt mondja, kikristályosítható. A lélekben, a szívben, odabenn kell elvégezni azt a szublimálást, mely elvezet a vadkanhoz. Én ezt projekciónak nevezem. Aperianus munkáit aztán jó száz évvel később veszik csak igazán komolyan. Francia főurak egy kicsiny csoportja titkos társaságot alapít. A De Rais társaság valószínűleg Gilles De Rais-ről a szörnyetegről, Jean d’ Arc harcostársáról kapta nevét. Ő már a tizenötödik században megpróbálkozott a transzformációval. Sajnos gyermekek vérével és egyéb olcsó trükkökkel, nem csoda, hogy elégették. A „De Rais” jelentése egyébként „küllők”. Utalás arra, hogy a világ előrehaladtában mindig is a vadkan rész játszotta főszerepet. Az oroszlán részünk törvényeket és vallásokat teremtett. A farkas én háborút és káoszt szított. A vadkan csak élni akar, az erdő mélyén létezni szent és érinthetetlen vadságában.

Három nap van  hátra. Már minden élelem elfogyott. Fontos a teljes kiéhezettség állapota. A kanapéra kucorodva fekszem. Tartalékolom az erőmet a végső útra. Befelé figyelek, csak az odabenti dolgokra ügyelek. Ha mégis körbenézek a romokban heverő lakásban, néha mintha egy kutyát látnák a sarokban ülni. Nagy, fekete korcs. Ismerős valahonnan. De hamar rájövök, képzelődöm. Már nem számít, egyébként se, csak ami idebenn van. Ott feszül, mélyen a bőröm, a szívem, a bordáim alatt, a húsom rétegeiben a vadkan. Érzem, hogy ki akar törni. Érzem pusztító erejét. Nem tudom, milyen lesz a végső projekció. Sejtem, hogy a fizikai énem nem éli túl. Lehet, a tudatom sem. A vadkan nem gondolkodik. Nincs szüksége tudásra, emlékekre, érzelmekre. Mindez kolonc. A vadkan maga mögött hagyja az ember által kreált világot, és csak a zöld páfrányt látja maga előtt. Megkérdezhetném magam, hogy jutottam ide, hogy egyesüljek vele. Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Gyermekkorom óta úgy éreztem, nem jó helyen vagyok. Egy idegen. Aki nem fér a bőrében. Minden furcsa és esetlen volt életemben, mintha a kezdetektől fogva félresiklott volna a létezésem. Ezért volt reveláció az a szöveg, ami bevezetett a Vadkan-hitbe. Az első szöveg, ami felnyitotta a szemem. A Zrínyi-tanulmányból.

A könyvtárban akadt a kezembe. Egy válogatás volt, eszement történeti képzetek, tévhitek gyűjteménye. Pont a Zrínyi haláláról szóló összeesküvés elméleteknél nyílt ki. És egy bekezdésben ott volt előttem. Az igazság. A szerző mintegy mellékesen említette meg, maga se jött rá, mit ír le. Hogy Zrínyi tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek címere vadkant ábrázolt. Valószínűleg a De Rais-csoport egy kelet-európai ága lehetett. És hogy főképp magyar és horvát főnemesek alkották, akik istentelen, torz szertartásokat tartottak vidéki kastélyaik pincéiben. Egy-egy ilyen szeánszon a főurak önszuggesztió útján transzba estek, és állatnak, farkasnak avagy vadkannak hitték magukat. Ez az állapot többnyire csak odáig fejlődött, hogy a szolgálólányokat végighajszolták a folyosókon. Rosszabb esetben öltek is. Zrínyi is rendezett hasonló összejöveteleket. A híres, csáktornyai kastély melletti vadászbaleset igazából egy szeánsz méltatlan lezárása volt. Zrínyi a transzban vadkannak hitte magát. Ő és társai kirontottak az erdőbe az éjszaka közepén. A többieket a dermesztő reggeli fagy gyorsan kijózanította. De Zrínyi egy igazi vadkannal találkozott, mely nem ismerte el őt fajtársának. A főurak, hogy az előzményt és az okot palástolják, kitalálták a vadászbaleset történetét, sőt, fedő sztoriként a Habsburg-merénylet mellékszálat is elhíresztelték.

Ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy igaz. És hogy több van mögötte, mint amit sugall. Kutatásaim során rájöttem, hogy Zrínyi valójában egy sikertelen projekció áldozata lett. De a lényeg, hogy ő hibázott, nem a gyilkos vadkan. Ő nem vitte végig az átalakítást. Túl mohó, túl türelmetlen volt. Épp ezért van az, hogy én már harmadik hónapja meditálok a lakásomba zárva. És három nap múlva elvégzem azt, amit Zrínyi oly csúfosan félbehagyott.

Vadkan leszek.

 

vége

Szólj hozzá!
2015. július 06. 22:23 - Valmont

Visszatérés a sziklaszirtre

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

 

A farkas

 

 

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

 

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

 

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

 

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

 

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

 

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

 

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

 

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

 

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

 

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

 

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

 

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb.  Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

 

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

 

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

 

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

 

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

 

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

 

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

 

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

 

vége

Szólj hozzá!
2012. szeptember 12. 20:31 - Valmont

Régi történet

Elolvastam a hétvégén King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy a pali mennyi munkát belerakott az életéből ebbe az életműbe. Történetesen most meg itthon voltam, a hét közepén, betegség okán, és ahogy délben jöttem a mézzel a SPAR-ból, elgondolkoztam, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz*** se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Nem biztos, hogy menne hosszú távon.

A lentivel egyébként folytatom az Ármány-történeteket. Kedvenc rezonőröm most a nyolcvanas évekbeli faluvilágban találkozik valami gonosszal.

 

 

Nyüszít

 

Akkoriban, mesélte Ármány, miközben rágyújtott egy aprós kis szivarkára, a Dunántúlon éltem a boldog házasságom vagy inkább a házasságom boldog hónapjait. Egy apró faluban laktunk, a feleségem az aprócska iskolában dolgozott fizikatanárként, és engem is felvetetett, mint afféle karbantartót.

Nem volt túl sok munkám, egész nap a füstös tanáriban ődöngtem körötte, de ezt el is várta, mivel szörnyen féltékeny volt. Féltékenysége már a kapcsolatunk első pillanatától kezdve behálózott minket, és míg eleinte szórakoztatott, később már csak a női lélek gyerekes és fárasztó csökevényének tartottam. Folyton tudni akarta, mit csinálok, hol jártam, de még azt is, mire gondolok. Próbák elé állított, agyafúrt teszteknek vetett alá, kipuhatolandó, gondolok-e más nőkre. Persze, hogy gondoltam, mint minden férfi, de egy dolog ábrándozni valamiről, és más dolog végre is hajtani azt.

Nyáron esküdtünk, és benne jártunk a télben, mikorra valamelyest csökkent ennek a szörnyű zaklatásnak az intenzitása – talán mert a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük. Ekkor jött az az a bizonyos harmadik, bár egyáltalán nem úgy, ahogy én azt képzeltem.

A téli szünetben történt, vastag, kemény havas napokon, mikor reggelente úgy kellett kiásnom magunkat a bejárati ajtótól az utcáig, ahol hellyel-közzel voltak már sávok vágva az ágyékig érő fehérségbe.

Egy éjjel, három felé halk, kétségbeesett, vinnyogó hangra riadtam, mintha apró állat szorult volna egy nyílásba, és most bőrét nyúzva igyekezne kiszabadulni. Felkattintottam az éjjeli lámpát, és e mozdulattal levertem kedvenc Saint-Simon kötetem is. A zajra felriadt feleségem, de nem szólt, csak bámulta mozdulatlanul a plafont. Én meg őt. Kerek, fekete nő volt, apró volt rajta minden, a melle, a feneke, a szeme, a szája, de pont emitt volt benne valami harapnivalóan őrjítő. Egyedül a szemöldöke és durcás fülecskéinek húsos cimpája volt nagyobb az átlagnál, az utóbbit fekete köves fülbevalóval rejtegette. Most holtsápadtan, mélyeket lélegezve nézett maga elé, oly tekintettel, mintha még mindig az álomban járna. Itt volt, mondta aztán rekedten, én pedig felkeltem, és a konyhába mentem vízért. Ki, kérdeztem, ahogy odaadtam neki a hideg poharat. A boszorkány, nyögte ő, majd felült, és egy hajtásra kiitta a vizet. Itt volt a mellkasomon, és megnyomott.

Próbáltam megérteni, mit mond, de aztán inkább rápaskoltam a dunyhára, ami mellkasáig elborította az azt apró, kis testet. Nem a dunyha miatt fulladtál, kérdeztem félig nevetve. De ő komoly maradt, riadt szemekkel bámult rám. Hallottam már ilyet, Rozi néni mesélte. Mit, kérdeztem vissza most már én is a helyzethez illő erőltetett komolysággal. Hogy a fiatal asszonyokat látogatja, és irigységből, hogy boldogok, kiszorítja belőlük a szuszt. Emiatt nem lesz gyerekük, elsorvadnak, sőt, néha álmukban meg is fulladnak, sorolta ő a félelemtől csillogó szemmel. Magamhoz vontam, és átkaroltam. Ugyan már, mondtam, ilyen csak a mesékben van. Nem, tényleg, volt, hogy halva találtak egy asszonyt, még a háború után, az ágyában. Akkor is elég sokakat látogatott a boszorkány a faluban, bizonygatta kétségbeesetten. Úgy látszik, most újra kezdődik, és engem szemelt ki magának.

Eltartottam magamtól, hogy lássam, komolyan beszél-e. Arca sápadt és komoly volt. Hogy hihetsz ilyesmiben, kérdeztem, hisz tanár vagy, értelmiségi.

Megcsóválta fejét, majd durcásan hátradőlt a párnájára, vannak dolgok, melyeket nem tudunk megmagyarázni, motyogta, a tudomány ilyen esetekben semmit nem ér. Az anyám, a nagyanyám és a dédanyám is mesélt, látott és hitt ilyen dolgokat, folytatta eltökélten.

Felálltam az ágyról, és az ablakhoz mentem, kinéztem a sűrű hóesésben. Úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a világon. Meg az a fenyegető harmadik, odakinn a sötét éjszakában. Körülvett minket ez a pár száz fős közösség, melynek gondolkodása, hiedelmei, szokásai a középkor óta alig változtak. Ne feledjük, ez még a mobiltelefon, az internet előtt volt, akkor, mikor hétfőnként nem volt adás a tévében, és a legnagyobb szórakozást a rádiókabaré jelentette. Ott és akkor megértettem, hogy idomulnom kell a környezetemhez, ha meg akarom őrizni a családi békét.

Meg kell tudnunk, hogy ki ő, fordultam hátra. Vagy meg kell akadályoznunk a támadásait, bólintottam eltökélten. Belül, valahol mélyen, a tudatos és racionális énem kínosan vigyorgott. Feleségem azonban megnyugodott, sőt. Lehajtotta magáról a dunyhát, és feltárta kislányos testét. Orromba szöktek fülledt asszonyi párái. Gyere ide, megmentőm, kérte hálásan.

Másnap az iskolában lementem a könyvtárba. Ebben a faluban ugyanis az épület aljába száműzték a könyveket a könyvtáros vénkisasszonnyal, Marikával együtt, aki a városból buszozott el hozzánk minden reggel. Elmondtam neki, hogy helyi népi hiedelmek, babonák tárgyában érdeklődnék. Marika sokáig tűnődött, közben szája sarkában rágcsálta hosszú, őszülő copfja végét. Úgy nézett ki idelenn, a neonfényben sárgálló ráncos almaarcával, mint egy barlangi manó. Végül hátrament, a polcok legutolsójához, és rövid kutakodás után egy sárgult borítójú, vékony könyvvel jött vissza.

Ez jó lesz, egy helyi, városi néprajzos munkája, még az ötvenes évekből, magyarázta kedvetlenül. Csak vigyázzak rá, szerzői kiadás, utolsó példány. A töredezett lapok szinte kifordultak a borítóból, ahogy a takarítószertárban végiglapoztam a könyvet. De az tény, hogy alapos mű volt, a pogány babonáktól a vallásos hiedelmekig végigvette a téma főbb motívumait. Az egyes témakörökön belül betűrendben haladt – hamar megtaláltam a boszorkányt, ahol viszont utalás vitt a succubus szóig.

Bevallom, nem nagyon hallottam addig az incubus, succubus kettősről, mely állítólag az ókor óta kísérti az emberek fantáziáját. A szerző magyarázata szerint az incubus egy férfi boszorkánymester, aki szexuális aktus révén háborgatja a nőket éjszakai álmukban. Kajánul hozzáfűzte, a lény sötét és izgató alakja alkalmasint kiváló lehetőséget nyújtott a lányoknak, fiatal asszonyoknak egy nagyon is valóságos szerető elfedésére.

A succubus a női boszorkány. Ő az, aki az alvó mellére telepedik, és mintegy féltékenységből, rosszakaratból vagy szimpla gonoszságból, igyekszik kiszorítani a levegőt áldozata tüdejéből. Célnál voltam, annál is inkább, mivel két elhárító hiedelmet is találtam a könyvben. Az egyik szerint a boszorkány a kulcslyukon át közlekedik − ha gondosan befokhagymázzuk a bejárati ajtó és a hálószoba kulcslyukait, akkor talán megóvathatjuk békés álmunkat. A másik elképzelés szerint egy seprűt kell felfordítva, a cirokkal felfelé az ajtó mellé állítani éjszakára. Ez egyféle riasztó, távol tartó jellé válik a házhoz közlekedő boszorkány számra. 

Este, lefekvés előtt fokhagymával körbejártam az ajtókat. Mi ez a szag, kérdezte feleségem, felülve az ágyában. A boszorkány elleni harc illata, mosolyodtam el, de nem viszonozta. Arca feszült maradt, és bevallotta, fél elaludni. Attól rettegek, nem ébredek fel, motyogta, és visszahanyatlott párnájára. Ne félj, ha hallom, hogy nyüszítesz, felébresztelek, ígértem, de csak fejét rázta, és ha mélyen alszol, ki tudja, kivel álmodsz, hol jársz, milyen életet élsz álmodban. Lemondóan felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a takarítószeres szekrényből a seprűt, és a bejárati ajtóhoz vittem. Az ajtó üveges volt. Ahogy a sötét konyhában közeledtem a dérfoltos felülethez, mintha egy alakot láttam volna odakint az éjben. Sötét árnyék mocorgott a havas udvar vászna felett. Feltéptem az ajtót, és kiléptem a tornácra. Az udvar üres volt, szinte pattogott a megkeményedett hóréteg a hidegben. Felületén sehol nem láttam idegen lábnyomot.

Felállítottam a seprűt, és a fokhagymaszagú sötét lakásban visszatapogatództam a hálószobába.

Minden óvintézkedés dacra a boszorkány ismét eljött. Most hangosabban és hörögve nyüszített feleségem, ismét hajnali három óra körül. Felkapcsoltam a villanyt, és a szemem káprázhatott a hirtelen fényben, mert mintha egy fekete folt kúszott volna a sötét sarokba. Előbb gyengéden, majd mind erősebben ráztam az asszony merev testét, de csak nehezen tudtam felébreszteni. Amikor magához tért, fáradtan sóhajtozott, szája széle egészen elkékült. Vizet hoztam, végtagjait kezdtem dörzsölgetni, amitől lassan magához tért. Ez most nagyon rossz volt, nyögte, egészen a torkomig markolászott a jéghideg kezével. Felnyúlt vékony nyakának ívéhez. Sötét szeme vádlón meredt rám. Meg fog ölni, jelentette ki határozottan, ha nem teszel valamit, meg fog ölni. Meg kell tudnunk, ki ő, mondtam gyorsan, majd megcsókoltam. Szájában még ott volt a félelem keserűsége. Tanácsot kellene kérnünk valakitől, hogy miképp azonosíthatjuk, rebegte a fülembe még mindig reszketve. Múlt este említettél valakit, aki mesélt neked a boszorkányokról, tűnődtem hangosan mire ő megtoldotta a mondta végét egy névvel, Rozi néni.

Rozi néni a falu végén lakott, így szombat délelőtt, mikor felkerestem, jó fél óráig tartott, míg átcsúszkáltam hozzá. A szegényes, düledező házacska előtt görnyedt diófa tartotta elém karmos ujjait. Ágairól vastag jégcsapok lógtak, ezeket figyeltem, míg az ablakot zörgettem. Mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót, hirtelen nem is tudtam, hogy kezdjem. Aztán gyorsan hadarva elmondtam, ki vagyok, és azt hazudtam, a boszorkányokról írok könyvet, és úgy hallottam, ő igen sokat tud róluk, ezért kerestem meg. Behívott a szűkös, öregszagú konyhába. A sarokban dorombolt a masina, egy kopott ágyacskán fekete macska szundikált. Rozi néni, aki terebélyes volt, szőrös állú és vaksi, ártalmatlanul pislogott rám az asztal túloldaláról, majd rövid noszogatás után belekezdett. Igazából csak hiedelmekről beszélt, családokról, nőkről, akiket a faluban boszorkánynak gondoltak, és megszóltak. Szerinte legtöbbjüknek a szeme, a furcsa, éjsötét pillantása az árulója. A boszorkány ugyanis a szemével műveli a gonoszságot – ha tehénre pillant, elakasztja a tejét, terhes asszonynál a gyerekben okozhat kárt, újszülöttet jobb, ha nem lát, a vetést meg kiszárítja. A háború előtt is, kezdett bele, de félbeszakítottam, és rákérdeztem, miképp lehet leleplezni. 

Rozi néni erre elhallgatott, és állát kezdte vakargatni, majd kibökte, hogy nagyon nehéz, de van rá mód. Karácsonykor ott van a Luca-szék, mire a fejem csóváltam. Karácsony még messze volt. Akkor ott van a másik, a sós kenyér, derült fel arca. Kértem, fejtse ki, ez mit jelent, mire elmondta, hogy ha a megnyomott lélek ki tudja mondani a támadás közben, hogy gyere vissza reggel, sós kenyeret adok, akkor a boszorkány emberi alakban másnap reggel megjelenik a házban. Egy szegetlen, sósan kisütött vagy legalább sóval megszórt kenyeret kell az asztalra tenni. Amíg a kenyérből nem vágunk és adunk neki, addig a boszorkány nem tudja elhagyni a házat.

Helyben voltunk. Gondosan feljegyeztem egy noteszbe az eljárást, majd megköszöntem a kapott ismereteket. Ahogy felálltam az asztaltól, volt valami cinkos villanás a tekintetében, amit komolyabban kellett volna vennem, de végül annyiban hagytam. Láttam rajta ugyanis, hogy még sok mindent tudna meséli, de már szinte fulladoztam a szűk, levegőtlen helyiségben, és éhes is lettem, ezért sietve elbúcsúztam, ő pedig sajnálkozva kikísért, és az ajtóból nézte, ahogy elcsúszkálok az úton.

Otthon elmondtam felségemnek, mit tehetünk. Figyelmesen végighallgatott, majd szó nélkül elővette a gyúrótáblát, a sót és a lisztet, és pár perc múlva már dagasztotta a kenyeret.

Aznap este izgatottan, egymás kezét fogva vártuk az álmot. Feleségem ezerszer elismételte magában a bűvös mondatot, hogy ha odakerül a sor, feltétlenül el tudja motyogni. Próbáltam nyugtatgatni, sőt, megkíséreltem kicsiholni belőle egy kis testi örömszerzést is, de olyan feszült és merev volt, mint egy kivágott, jeges fatörzs.  

Végül elaludtunk, és a reggel éles fénycsíkjai ébresztettek. Feleségem békésen szuszogott mellettem, és mivel rossz alvó vagyok, a legkisebb neszre is felriadok, tudtam, az éjszakai látogatás ezúttal elmaradt.

Szinte csalódottak voltunk, csak tengtünk-lengtünk egész nap a házban. Vasárnap volt, ebédre apósomékhoz mentünk, de még a főtt hús halmai felett is folyton csak tűnődő arcát vizslattam. Hazafelé, a bronz alkonyatban lépdelve átkaroltam, majd legközelebb, motyogtam neki vigasztalóan, de nem szólt, csak tapogatódzott dacosan a jeges járdán.

Aznap éjjel nem vártuk, de a boszorkány eljött. A kántálásra riadtam.

Egy hang hajtogatta mellettem, felettem: gyere vissza reggel, sós kenyeret adok. Ahogy felültem az ágyban, valami fehérség tűnt elém, rettenve húztam össze magam, aztán hunyorogtam, és láttam, a felségem az. Az ajtó előtt állt, a fokhagymaszagú ajtónál, és egyre mondta a bűvös igézést. Felkeltem, odaléptem hozzá, és átkaroltam. Szintre összeomlott, izzadt, párás teste remegett a félelemtől. Itt volt, suttogta fülembe, ahogy visszafektettem, és elmondtam neki, jelentette ki diadalmasan.

Hajnalig beszélgettünk a dologról. Másnap dolgozatot kellett íratnia, így mindenképp el kellett mennie dolgozni – rám hárult hát a nagy leleplezés. Megígértette velem, hogy megpróbálom marasztalni a boszorkányt, míg hazaér – szembe akart nézni kínzójával. Én a fáradtságtól kábán mindenre igent mondtam, de reggel, mikor egyedül maradtam a hűvös lakásban, az asztalon a kenyérrel, kényelmetlen és riasztó előérzet lepett meg. A feleségem azt mondta az iskolában, hogy a hétvégén meghűltem, így az egész napot a boszorkányvadászatnak szentelhettem.

A reggeli szertartások után leültem egy könyvvel a konyhaasztalhoz, és vártam. Szinte minden oldal alján akaratlanul is felpillantottam a bejárati ajtó üveges csillogására, nem áll-e már odakinn valaki. Elmúlt tíz óra, majd tizenegy, de csak a könyvvel haladtam, más nem történt. Szédültem a kialvatlanságtól, és bár jól megraktam a vaskályhát, hideg ujjak cirógatták gerincem. Föltettem egy kávét, és míg lefőtt, azzal szórakoztam, hogy a gyufafejek mérges pirosát a kályha főzőlapjára pöccintettem, hogy azok szisszenve meggyulladjanak.

Jó lesz vigyázni a tűzzel, szólalt meg mögöttem egy női hang, mire oldalt ugrottam ijedtemben, és a szekrényről levertem az órát.

Ki maga, és hogy jutott be, kérdeztem, noha ismerős volt a nő, aki ott állt a konyha közepén. Fiatal, hosszú, szőkésbarna hajú, szép arcú, de kissé molett asszony volt, hamar beugrott, az esküvőn láttam, a felségem régi barátnője, aki a városban, a postán dolgozik, Margit, jutott eszembe a neve is. Néztem, ahogy az órához lép, lehajol, felveszi. Vastag, kerek csípőjén megfeszült szoknyája. Nyakába nagyanyós kendőt terített, melyen még csillogott a hó. Megint esik, kérdeztem kábán. Igen mondta a nő, majd hátralépett, és az asztal felé intett. Kenyeret kérni jöttem, mondta lágyan és bűntudatosan. Sós kenyeret, bólintottam, mire ő mélyet sóhajtott, és leült az egyik támla nélküli székre. Néztem, és vártam, míg arcén elered egy könnycsepp, nem tehetek róla rebegte, gyakran nem tudom, mit csinálok, milyen rosszaságot, mintha álmodnék, éjszaka lesz, motyogta elveszetten, és a lelkem útra kell, ki az ablakon, be a házakba, és aki boldog, azt igyekszem megrontani…

Felzokogott, olyan keservesen, hogy akaratlanul is hozzá léptem. Zsebkendőmet nyújtottam, neki, mondtam is, tessék, majd inkább leguggoltam, és megtöröltem arcát, mire elkapta a kezem, megcsókolta, ne árulj el, kérte suttogva, legfőképp a felségednek ne, könyörögte, mindent megteszek, hogy megtartsd a titkom, mondta még, és azzal a földre engedte kendőjét, majd megnyitotta a kis ködmönként magán. A gombok szinte maguktól pattantak ki, feszes, dús keblein. Nem hiszem, hogy, kezdtem felállva, mire ő is felállt, és odalépett hozzám, a mellkasomnak bújt, onnan nézett fel rám. Amióta láttalak, azóta akarom, suttogta nagy, kerek szemeket meresztve rám. Elvesztem ebben a tekintetben, és arra tértem magamhoz, hogy a hitvesi ágyban fekszem, meztelen. Margit épp vastag harisnyáját húzta az ágy szélén ülve.

Mi volt ez, kérdeztem félve. Rám nézett, cinkosan kacsintott, egy próba, amin elbuktál, mondta. Nem értettem, ezért felkönyököltem, úgy kérdeztem, micsoda. Felráncigálta gyapjúszoknyáját, közben lihegve, nyögve magyarázta, miközben mellei ugráltak fénylő selyemkosaraikban. A feleséged tervelte ki, megjátszotta, hogy boszorkány nyomja, elküldött Rozi nénihez, akit szintén bevont, és aztán rád szabadított engem. Még mindig nem értettem. Az volt a lényeg, hogy megpróbáljalak elcsábítani, húzta fel pulóverjét. Ha sikerül, akkor el kellene neki mondanom, és megbizonyosodik, hogy hűtlenségre is képes vagy. Ha nem, akkor jó. De elbuktál.

Jeges félelem hasított belém, ahogy végre megértettem a feleségem ravasz és nőiesen túlbonyolított tervét. Kiugrottam az ágyból, majd magam elé rántottam egy párnát. De hát miért csinált volna ilyet, kérdeztem kétségbeesetten. Már a csizmácskáját vette, fél lábon egyensúlyozva. Intett, segítsek, odamentem, vállamba támaszkodott, mert betegesen féltékeny, nevetett rám elégedetten. Tehát elmondod neki, tartottam a ködmönt, míg belebújt. Arca elkomorult, megbolondultál, kérdezte, nem. Csak kihasználtam a helyzetet, tette hozzá, de azt mondom majd, te vagy a hűség mintaképe, kacsintott és körbefordult, nézz körbe, mielőtt hazatér, nehogy találjon valami nyomot, tanácsolta, azzal a konyába ment, tört a kenyérből, beleharapott. Soha nem tudott sütni, fintorodott el, és kilépett az ajtón.

Percekig álltam letaglózva a feldúlt hálószoba közepén, majd nekiláttam rendet rakni. Átnéztem mindent, de nem kellő figyelemmel. Nagyon erősen sütött a nap, így történhetett, hogy nem vettem észre azt a hosszú, szőkésbarna hajszálat, ami a párnámra ragadt.

Pedig nagyon jól sikerült minden – a feleségem kissé később jött haza, valószínűleg azért, mert benézett barátnéjához, hogy megtudja a látogatás eredményét. Amikor benyitott az ajtón, láttam rajta a büszkeséget. Magamhoz vontam, és kéretlenül, egy szuszra elmondtam neki, hogy Margit megjelent, könyörgött a kenyérét, aztán el akart csábítani, testével kívánta megfizetni a hallgatásom, de én természetesen elutasítottam, ám megszántam, és egy falat tésztával hazaengedtem. A mesém egyezhetett azzal, amit a másik mondott, ezért feleségem dorombolva simult hozzám, majd forró csókkal jutalmazott, ami egy hosszú és kellemes éjszaka előjelének tűnt.

Csakhogy minden megváltozott, mikor tisztálkodás és fogmosás után a hálószobába tértem. A plafont bámulva, összeszorított szájjal feküdt, és nem szólt. Kezeim hiába tapogatództak testén, nem moccant, nem reagált, csak oldalára fordult, és elaludt. Próbáltam kitalálni, mi történt, a rejtélyen zakatolt agyam, egészen éjfélig, mikor is meglepett az álom.

A nyomásra ébredtem. Fullasztó, sűrű teher nehezedett mellkasomra. Iszonyatos erőfeszítéssel kinyitottam szemem, és egy sötét tömeget pillantottam meg magam felett. Arctalan, gomolygás volt, néma fenyegetés, mely ki akarta szorítni belőlem a szuszt és a levegőt. Tapinthatóan áradt belőle a rosszakarat és a bosszúvágy.

De hát nem létezel, nyögtem kiszáradt szájjal, vagyis azt hittem, beszélek, de csak nyüszítés jött ki a számon. A jelenés fokozta a nyomást, közben válaszolt. Nem beszélt, inkább megéreztem, mit akar közölni, szavai ott voltak mindenhol, kívül és belül. Megtaláltam a haját a párnádon, süvöltötte, te hazug, csaló, ezért meghalsz, minden éjjel meglátogatlak, míg el nem sorvadsz.

Ahogy megértettem, mit mond, kiáltva elrugaszkodtam támadómtól, aki az álommal együtt szétfoszlott, én pedig felültem az ágyban, és hosszú percekig ziháltam és hörögtem. Aztán nagyon óvatosan oldalt fordultam, és lenéztem rá. Békésen aludt, szuszogott, mint egy kisded, ajkain elégedett mosollyal. Majd rebbent pillája, és megértettem, hogy lehunyt szeme résén át engem figyel. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Nyögve visszaroskadtam párnámra, és megvártam a hajnal első sugarait. Annak fényénél vettem le a nagy bőröndöt a szekrény tetejéről, és a lehető legnagyobb csendben összepakolta a ruháimat. Ételt is vittem, a sós kenyeret, mást nem.

Kiosontam a házból, és még épp elértem a reggeli buszjáratot, ami a munkásokat vitte a városi üzembe. Csak mikor elhagytuk a falu határát, és kitárult előttem a szikrázó hómező, akkor lélegeztem fel.

Nem lett volna esélyem abban a házban. Rájöttem ugyanis, hogy egy boszorkánynál csak egyvalami veszélyesebb: egy megcsalt boszorkány. 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. május 27. 09:15 - Valmont

Két részben II.

Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

 

  

Töredékek II.

 

 

 

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása