A kísértetház motívum a horror egyik sarokköve. Olyan hely, ahol a normális világ törvényei nem működnek. Amit megszállt a gonosz. Ahol megjelennek életen túli erők vagy dolgok. A leghíresebb kísértetház a modern horrorban a Hill House és a Panoráma Hotel, de King egy másik művében, a Salem’s Lotban is nagyon fontos szerepet kap a város fölé magasodó villa. Ez utóbbit újraolvasva jutott eszembe egy regénykezdeményem, melyet már sosem fejezek be. Erdő mellett álló új házba költöző családról szólt, és a történet szerint a család tagjait az erdő lassan felemésztette volna. Ennek az írásnak az első pár oldala igazi kísértetház sztori volt, atmoszferikus, hangulatos kezdés, és most ehhez toldottam egy új szálat, mely kikerekítette a ház múltját és tragikus jelenét.

A nyitó vers az egyik legjobb hangulatú angolszász költemény, „mondj egy mesét”, kéri a fő tétele, és azt hiszem, mind ezt tesszük, meséket mondunk önmagunknak és másoknak arról, hogy milyen is az élet.

A jó testvér

[ A ]

Long ago, in Kentucky, I, a boy, stood

By a dirt road, in first dark, and heard

The great geese hoot northward.

I could not see them, there being no moon

And the stars sparse. I heard them.

I did not know what was happening in my heart.

It was the season before the elderberry blooms,

Therefore they were going north.

The sound was passing northward.

[ B ]

Tell me a story.

In this century, and moment, of mania,

Tell me a story.

Make it a story of great distances, and starlight.

The name of the story will be Time,

But you must not pronounce its name.

Tell me a story of deep delight.

 Robert Penn Warren

1. A ház

 A ház ott állt a domb tetején, türelmesen várt. Várta a vevőket, az embereket, akiket hetente vagy havonta felhozott hozzá az ügynök, egy kopaszodó, köpcös férfi, magába fogadta őket, és tűrte, hogy az idegenek bemenjenek ajtaján, körbeforogjanak a konyhában, a hálószobában, majd mind kisebb lelkesedéssel fellépdeljenek a nyikorgó lépcsőn az emeletre, megnézzék a két kisebb szobát és a mosdót, aztán vissza a földszintre, és miután ott is megtekintették a lenti mosdót és a kamrát is, valami érthetetlen nyugtalansággal vessenek még egy pillantást a hátsó kertre, az elvadult gyümölcsfákra, a kerítés távoli, kusza vonalaira, és mögötte az erdő nem annyira magas fáira, és a fák közeire, és ezután a ház hagyta, hogy az emberek kioldalogjanak belőle, figyelte homályos, kissé poros ablakaival, ahogy az udvaron, a garázsbeálló előtt még vált néhány csalódott szót a pár az ügynökkel, majd sietve beszállnak az autójukba, és elmennek, vissza a városba vagy faluba, ahol éltek, vagy megnézni egy másik házat. Egy másikat, ami nem ilyen.

Ha megkérdezték volna e reménybeli vásárlókat, hogy mi a baj a házzal, vagy hogy egyáltalán milyen a ház, nem tudtak volna válaszolni rá.

Ha megkérdezték volna az ügynököt, ő sem tudott volna rá válaszolni, bár néha már úgy volt vele, hogy érti a házat, a ház lényegét, de aztán a gondolat elillant, tovatűnt vagy elhomályosodott. Általában csak állt a kocsifelhajtón még percekig, miután a reménybeli ügyfelek autója kihajtott az országútra a házhoz vezető földútról, bámult maga elé, és ilyenkor mindig eszébe jutott, hány hónapja árulja már a házat.

És ilyenkor általában megérezte. Nem tudta soha, egészen haláláig képtelen megfogalmazni, mi volt az, amit felsejlett benne, és nem is beszélt róla senkinek, igaz nem is lett volna kinek, de az biztos, hogy volt valami a háta mögött, ami minduntalan arra kényszerítette, hogy megforduljon, és felnézzen a házra.

Egyszerű, fehér, hátrafelé enyhén elnyúló épület, ablakok, erkély. Sötét és mozdulatlan. A függönyök, melyet az ügynök félévente elvitt a tisztítóba, és önköltségén kimosatott, nem libbennek meg maguktól. Nincs semmi különös ebben a házban.

És amikor ide jutott gondolataiban, és ki is mondta hangosan, és megcsóválta a fejét, és megindult, és felment a pár fokos lépcsőn a bejárati ajtóhoz, és kinyúlt a kilincs felé, mert talán jó volna egy kicsit kiszellőztetni odabenn, vagy megnézni a hátsó ajtót, az ablakokat, hogy rendesen be vannak-e zárva − az utóbbi időben egyre több a betörés a külvárosban −, nos, ilyenkor végül mindig visszahúzta a kezét.

Ráér, ha jön legközelebb, a következő párral.

Ráér addig.

Azzal visszasétált az autójához, még egyszer felpillantott az emeleti szobákra, majd beült, becsatolta az övét, és elindult. Erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne nézzen a visszapillantóba. Csak amikor kihajtott az országútra, és gázt adott, csak akkor öntötte őt el a megkönnyebbülés, és tenyerével megtörölte homlokát, de még ekkor se mondta ki, csak hagyta, hogy valahol, mélyen ott mocorogjon belsejében a gondolat, a szabály, a törvény, a kinyilatkozatás, amit nem lehet kimondani.

A házba nem megyünk be egyedül.

2. Látomás

Azon a napon esett az eső. Elfekvő, sűrű pászmákban verte a tájat, és párája szinte azonnal fel is fehérlett a földről. Az ügynök sokáig várta a ház előtt a vevőket, majd eléjük ment az esernyővel, és felkísérte őket a teraszra.

− Borzalmas ez az idő – jegyezte meg az asszony. A fiatalember, aki a fia volt, csak bólogatott, és szemüvegét törölgette. Ahogy beléptek a házba, elfintorodott az állott levegőtől, és rövidlátóan pislogott körbe.

− Amint látják, az előszobából nyílik a lenti háló és az étkezővel egybenyitott konyha. Ez a lépcső a pincébe vezet. Az étkező-konyha páros elég tágas, egy kisebb szobát is le lehet választani belőle – magyarázta az ügynök unottan. Nem vette észre, hogy a háta mögött a fiatalember megállt, és mereven bámulja a lépcsőfordulót.

− Ez itt a mosdó – nyitott be a mosdóajtón az asszony. Az ügynök bólintott, majd az előszobai tükörben megigazította nyakkendőjét: − Igen, és fent is van egy – ekkor észlelete, hogy a fiatalember mögötte áll. Megfordult. Már az idős nő is ott volt mellettük, és megfogta a fia könyökét.

− Minden rendben? – kérdezte az ügynök. A fiatalember még mindig ugyanabba az irányba nézett, és az ügynökön átfutott a gondolat, hogy talán szélütés érte, mert olyan sápadt volt, és bőre valahogy viaszosan csillogott. Most azonban összerezzent, és elfordult, megtörölte homlokát kézfejével.

− Jól vagy, drágám? – kérdezte az anyja is. A fiatalember bólintott, majd a konyhába ment, hallották, hogy megnyitja a csapot.

− Jól engedje ki a vizet, rozsdás lehet – kiáltott utána az ügynök.

− Elég komor ez a ház – jegyezte meg sóhajtva az anya. Az ügynök nézte egy pillanatig, figyelmesen, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a másik tud valamit.

− A fiának lesz? – kérdezte ahelyett, hogy nekiszegezte volna a kérdést. A nő bólintott: − Ideje, hogy saját lábra álljon. Ősz óta dolgozik, el tudja magát tartani. Az önállóság az ő korában a legjobb tanítómester.

− Hát igen, ez így van – jegyezte meg derűsen az ügynök. – Bár sokan inkább egy kis lakással kezdik – körbefordult, mutatva a terület nagyságát: − Ez elég tágas egy embernek.

− Remélem, mielőbb kettő lesz az az egy – hunyorított a nő hamiskásan, majd intett felfelé: − Megnézzük a fenti részt?

Az ügynök előre indult a nyikorgó lépcsőn. Eszébe jutott, legközelebb valami faápolót kell hoznia.

− Jössz, drágám? – kérdezte a nő a háta mögött. A fiatalember előlépett a konyhából, száját törölgette, kék ingjén foltok sötétlettek. – Nem. Menjetek csak – intett, és a lába elé nézett, a padlóra.

Ahogy felértek, az ügynök bement a kisebb szobába, és elhúzta a függönyt. Feltárult előttük az erdő képe a sűrűn sorakozó törzsek, az egybefüggő lombkoronatenger – ez általában mindenkit lenyűgözött. A nő cüccögött: − Ez elég egyhangú – intett a háta mögé. – Menjünk át a másikba.

A másik szobában a szemközti hegyoldalra nyílt a kilátás, de bal felé, a távolban magas csúcsok kéklettek. – Ez már valami – mondta elismerően a nő. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép innen a látvány.

− Hallott valamit a ház történetéről? – kérdezte rövid várakozás után az ügynök. Zsigereiben érzete, ebből nem lesz üzlet. Látta a fiatalember szemében.

A nő megfordult, végigmérte, majd bólintott: − Ezt-azt hallottam. Pletykákat. De nem néztem utána. Tudnom kell valamit? Hogy…miért ilyen olcsó.

Az ügynök oldalt lépett, jelezve, ideje lemenniük, vissza a fiatalemberhez, akit egyedül hagytak: − Szerintem tudja maga – mondta, miközben a nő elhaladt előtte halovány, levendulás illatot húzva a levegőben. A másik nem válaszolt, magassarkúja kopogott a lakkozott fa lépcsőn, melyet az ügynöknek le kell majd kezelnie legközelebb. Ha lesz rá ideje, miközben valaki épp körbenéz a szobákban.

Odalent, a földszinten a fiatalember már az ajtóban állt. Ahogy kinyitotta, hirtelen, erőszakos mozdulattal, mind önkéntelenül fellélegeztek.

− Tudják a számomat – fogott kezet velük az ügynök már az udvaron. Az eső elállt, vizes beton fű és föld szaga terjengett mindenfelé, a járdán vastag, szinte fehér giliszták tekergőztek lustán.  Ahogy a páros kifelé indul, a kapuban a nő a fiához hajolt: − Mit láttál odabenn? – kérdezte suttogva, de az ügynök még épp hallotta. A fiú csak a fejét rázta, majd beszállt az autóba, és mereven várta, hogy a nő is beüljön.

Az ügynök visszafordult a ház felé, hallgatta, hogy beindul a motor, majd elhajtanak. Felment a lépcsőn, behúzta az ajtót, majd gondosan kulcsra zárta. Nem érzett csalódottságot az elvesztegetett idő miatt. Tudta, hogy ezeknek az embereknek nem szabad eladni a házat. Már csak azért sem, mert.

Megfordult, és a lépcső tetejéről lepillantva az udvarra, észrevette a nőt. A kapuban állt, és őt nézte. Jó napot, mondta, megnézném a házat.

3. A vevő

A nő harminc körüli lehetett. Karcsú volt, farmert, fehér pólót és sötétkék széldzsekit viselt. Ahogy felsétált a lépcsőn az ügynökhöz, aki némán és ünnepélyesen várta, kecsesen, szinte táncolva mozgott. Kezet nyújtott, bőre száraz volt, kézfogása határozott. Nevét nem mondta, és a férfi később sem tudta megjegyezni, noha ő maga írta le az alkalmi megállapodáshoz egy noteszlapra. Az ügynök kinyitotta előtte az ajtót, régóta keres házat, kérdezte közben. A nő megállt a küszöbön, és mélyet lélegzett, majd a válasz a levegővel együtt bukott ki belőle, nem, nem oly régóta.

Aztán beléptek a házba, és az ügynök megértette, hogy ez egy különleges pillanat, mert a ház felragyogott. A felhők közül kibukkanó nap rőtvörös pászmái átragyogták a szobákat, és a nyitott ajtón át a mindig félhomályos előteret is bearanyozták – de nem ez volt az oka. Valami más történt, valami sokkal titkosabb, rejtettebb, pulzáló fény kelt ki a falakból, a padló szinte csillogott, a fa lépcsőn a lakk ragyogott, és a tükör tűélesen adta vissza, amit látott.

Az ügynök körbefordult, zavartan és megbabonázva, nahát, mondta tétován, ez furcsa. Micsoda, nézett rá a nő mosolyogva, mire a másik restelkedve megvonta vállát, maga nem érzi, kérdezte csöndesen.

A nő nem válaszolt, csak besétált a konyhába, ujja végigsimított a csempézett falon, majd az ablakhoz ment, és kinézett. Mindig is szerettem volna erdő mellett élni, mondta halkan, és az ügynök közelebb jött, hogy hallja. Ez az erdő csodaszép, tette hozzá a nő, nem minden erdő mondható szépnek, vagy különösnek, vannak teljesen átlagos, unalmas erdők. De ez itt. Ez más. Igazán elragadó, nem gondolja.

Hátrafordult, és az ügynökre nézett, aki épp a csempét tapogatta, mely mintha lüktetett volna ujjbegyei alatt. De, igen, azt hiszem, igaza van, jegyezte meg sietve. Esetleg megnézhetnénk a többi helyiséget is.

A nő biccentett, majd a lépcső felé vette az irányt, energikusan fellépdelt, és a fokok nem nyikordultak meg lába alatt. Az ügynök követte, közben igyekezett nem a nő fenekét bámulni. Fent két szoba és egy mosdó található, jegyezte meg lihegve. Az egyik szobából látni az erdőt, a másikból a hegyeket.

A nő megállt a két szoba közi kis előtérben, így mindkettőbe beláthatott a nyitott ajtókon át. A nap most egyenesen a szemébe tűzött, de hagyta, sőt, még haját is kihajtotta füle mögé egy lágy mozdulattal. Ó, igen, a kilátás, az egészen káprázatos, bólogatott elismerően. Majd hirtelen megfordult, mire a férfi összerezdült. Viszont kívülről úgy tűnik, mintha kissé elhanyagolt állapotban lenne az ingatlan, jegyezte meg a nő, mire az ügynök sóhajtott, ez így van, sajnos elég régóta nem talál gazdára.

És maga emiatt szomorú, szögezte le a nő, amire az ügynök először nem is tudott válaszolni, mert végig kellett gondolnia. A nő benyitott a mosdóba, aztán bezárta az ajtót, és lement a lépcsőn. Tudja, ez jó kérdés, kezdett bele az ügynök. Be kell vallanom, az elmúlt időszakban a ház fontos lett számomra, jelentette ki, és maga is furcsállta, hogy ez így kimondja, nem mondom azt, hogy megszerettem, de van valami kötődés, ami. Elharapta a mondat végét, mert leértek, és megálltak a tükör előtt, amiben a nőt kitakarta az ügynök alakja. Azt hiszem, hiányozni fog, mondta még a férfi, és kivárt, de a másik csak nézte őt, kérlelhetetlen tekintete arra ösztökélte, hogy mondja ki. Megveszi, ugye?

A nő bólintott, igen, azt hiszem, ez a ház kell nekem. De előtte szeretnék egy éjszakát eltölteni benne. Akár a mai éjszakát.

Az ügynök úgy tett, mint aki ezt nem is hallotta. Tud a ház előéletéről. Kérdezte halkan, de másik csak megvonta vállát, nem érdekel, bármi is történt itt.

Az ügynök mélyet sóhajtott, majd előre ment, közben zsebéből kivette a kulcsokat. Biztos benne, hogy itt akar maradni éjszakára, kérdezte, mire a nő nem válaszolt, csak nézett rá merőn, és az ügynök ezt csak jó tíz másodpercig  bírta. Akkor kérem, fáradjon velem, a konyhában írunk egy megállapodást erről, motyogta, és így is tettek.

A nő ott ült vele szemben, a bejárati ajtó téglalap üvegbetétjén át a délutáni napfény pont rázuhogott, de az ügynök nem nézett fel, csak gyorsan megírta a szöveget, amit jónak gondolt. Tudja, soha nem csináltam még ilyet, mondta, majd megfordította a lapot, amikor végzett. A nő el se olvasta, mit írt, csak aláírta, majd visszafordította a lapot, és kinyújtotta a kezét. Az ügynök először nem értette, mit akar, majd észbe kapott, és az asztalon lévő kulcsokat a nő tenyerébe rakta. A bőrének meleg érintése volt.

A nő kikísérte őt, kissé talán türelmetlenül, de az ügynök az ajtóban megtorpant, és kivárt. A ház figyelte őt, és ő megérezte ezt. Tudta, hogy nincs más lehetőség, és egyrészt megnyugodott, hogy így alakult, másrészt sejtette, ezt a pillanatot soha nem fogja elfelejteni, és azt akarta, ösztönösen azt kívánta, minél tovább tartson. De ekkor a nő ismét kinyújtotta felé a kezét, és szelíden rámosolyogott, és a mosolya egészen ragyogó volt, és az ügynök megfogta ezt a kezet, ami puha volt és finom tapintású, és amikor elengedte, már nyitotta a száját, mert el akarta mondani, hogy egy házaspár építtette a házat, és miután beköltöztek, rá másfél évre a nő egy éjszaka eltűnt, egyszerűen köddé vált, a rendőrök sokáig a férjet gyanúsították, de nem tudtak bizonyítani semmit, végül az ügyet lezárták, és a férj elköltözött, majd megbízta az ügynök cégét a ingatlan értékesítésével, és ő kapta az ügyet, és nem törődött a pletykákkal, a környékbeliektől induló történetekkel, hogy esténként néha valaki felkapcsolja a lámpát házban, és hogy néha a függöny mögött, amit ő mosat, időről időre egy női alakot vélnek látni az utcán elsétálók, és hogy egyesek szerint a feleség, az eltűnt asszony valahogy még mindig  a házban van, és várja vissza a férjét, vagy valaki mást. Mindezt el akarta mondani, bár sokan tudtak a dologról, a nő is tudhatott volna, mert egy népszerű esti tévéműsor, ami paranormális jelenségeket vizsgált, pár hónapja felkapta a ház ügyét, és egyik adásban foglalkoztak vele, forgattak is itt, persze az ügynök nem engedte be őket a házba, de letáboroztak az utcában, és csináltak pár egész jó felvételt, amin a ház valóban félelmetesnek tűnt.

Hátralépett, felnézett az épületre, és inkább csak annyit mondott, hogy a villanyt kikapcsolták, de a pincében van egy csomag gyertya.

Köszönöm, mondta neki a nő, mire a ügynök biccentett, lement a lépcsőn, átvágott az udvaron, beszállt az autójába, és elhajtott.

4. A kutatás

A nő várt egy percet, majd felnézett a szemközti hegyek karéja fölötti mind vörösebb napkorongra, aztán energikus léptekkel kisétált az autójához, és a csomagtartóból egy hosszú rudat vett elő, meg egy tányérszerű eszközt, amit a rúd végére csatlakoztatott. Hátrament ezzel a dologgal a kertbe, és az eszköz felső végén, ahol kis képernyő is volt, bekapcsolt egy gombot, mire a konzol felzümmögött. A nő babrált valamit a kezelőfelületen lévő gombokkal, míg a műszer egyenletes, halk, sípol hangot nem adott, majd a tányért a föld fölött tartva óvatosan megindult, és pásztázni kezdte a talajt a kertben. Néha ki kellett kerülnie egy göcsörtös fatörzset vagy egy kiszáradt ribizlibokrot, de egyébként gyorsan halad, és a kert sem volt túl nagy. Egyszer, nagyjából a terület felénél, az eszköz felsípolt, a nő megtorpant, majd belerúgott valamibe a földben, mire egy fém sörösdoboz fordult ki a talajból, elkopott már rajta felirata, idegenül csillogott a tompa fényben.

Amikor a nő elérte a hátsó kerítést, és végiment a vonalán, megtorpant, és kinézett az erdőre. Ritkás akácosból állt, mögötte azonban jó húsz méterre, fenyves sötét, komor zöldje sejlett fel, azok a  fák magasabbra nőttek, csúcsuk most rőt fényben ragyogott, mint a havasok, mint a Mont Blanc hegye a versben. Nekitámasztotta az eszközt az egyik oszlopnak, és a kertkapuhoz lépett, lenyomta a kilincset. A kapu nyikorogva kitárult, feltárva az utat az erdő felé. A nő tétovázott, bámulta a sűrű mélyét, majd megborzongott, és hátralépett. Fogta a keresőeszközt, és visszament  a kocsihoz, szétszedte, és a darabjait visszarakta a csomagtartóba, majd ezúttal egy vaskos elemlámpát vett elő, és a ház felé fordult.

És megdermedt.

Egy pillanatra mintha lebbent volna az emeleti ablakban a függöny, mintha valaki épp most hagyta volna el megfigyelőpozícióját, elengedve a függöny szélét, hátralépve a házban mind jobban sűrűsödő félhomályba.

A nő még sokáig figyelte azt az ablakot, majd megrázta fejét, próbaképp bekapcsolta az elemlámpát, és bement a házba.

A pincébe kezdte, és szisztematikusan haladt felfelé. Odalent rothadt krumpliszag fogadta, a kis, földközeli ablakokon épp hogy bejött valami fény, így a lámpa fénycsóvájánál kellett végigtapogatnia a polcokon felhalmozott konzerv- vagy műanyag dobozokban lévő szögeket, csavarokat és a hideg szerszámokat. Megtalálta a csomag gyertyát, fél tucatot zsebre vágott belőlük. Elmozgatta a sarokban lévő gumiabroncsokat, egy lapáttal átforgatta a kazán mellett lévő savanyú szén göröngyeit, majd kifulladva megállt a hideg helyiség közepén, és körbefordult, ezúttal a beton alapzatot szemlélve. Egyöntetűnek tűnt  a betonozás, sehol egy új rész, vagy repedés nem látszott rajta. A nő megvonta vállát, és felment a nyikorgó lépcsőn a  földszintre. Itt a konyhában folytatta a kutatást, sorban kinyitogatta a szekrény ajtajait, kihúzta a fiókokat, nyögve eltolta a hűtő csöndes testét, benézett a gáztűzhely mögé, majd ugyanezt elvégezte a keskeny kis kamrában, ahol a polcokon a régi befőttekben barna és sárga dolgok úszkáltak zavaros lében, az üvegeken megsárgult címkéken elegáns, finom kézírás hirdette a tartalmat. A sarokban pók szőtt hatalmas és bonyolult hálót.

Ezután a hajdani hálószobába ment. A nagy, huzat nélküli franciaágy két oldalán kis szekrények voltak, üres volt mind a kettő, az ággyal szemben egy kombinált szekrény barnállott, legalább tizenkét fiókkal. A legtöbb üres volt, de a bal szélen a kutató keze megdermedt, mert női ruhákra bukkant, harisnya, alsónemű, melltartó tűnt szeme elé. Elgondolkodva kivett egy selyem hálóinget az egyik fiókból, és megszagolta. Hosszan bent tartotta a levegőt, és ekkor volt az, hogy szemközt, a hegyek mögött lement a nap, és hirtelen, mintegy varázsütésre, mély, sötétszürke árnyak öntötték el a házat. A nő meglepetten visszaengedte a ruhát, majd körbefordult. A félhomályban, a sarokokban táncolt és vibrált a hirtelen jött sötétség, alakok képződtek szeme előtt, majd eltűntek, aztán lassú, áramlásszerű mozgás kélt az előtérben, majd felfelé nyomult a lépcsőn.

A nő bekapcsolta a lámpát, és a józan hideg fénnyel kilépett a szobából az előtérbe, és felvilágított a lépcsőfordulóba. Keskeny, téglalap alakú ablak volt a falban, a lámpa fénye ezen csillant, de semmi egyebet nem látott. Visszament a hálószobába, és befejezte a szekrény átvizsgálását.

Ezután kisétált az autóhoz, és behozott egy nagy hátizsákot, amit a konyhába tett le. Kezet mosott a csapnál, majd egy üveg ásványvizet vett elő, és leroskadt az egyik székre, úgy ivott belőle. A lámpa megnyugtatóan világította a falat kezében. Jó fél órát ült így, időt adva a sötétségnek, hogy mind jobban eluralkodjon körötte. Aztán felállt, és a hátizsákból polifoamot és hálózsákot kotort ki. Először a hálószobába ment velük, de az ágy előtt megtorpant. Ahogy rávilágított a szürke matracra, olyan volt, mintha egy test lenyomatot vájt volna a jobb felébe. Odanyúlt, és végigsimította. Melegnek érezte a fedőhuzatot. Felegyenesedett, majd kihátrált a szobából, és végül az előszobában, a fal mellé terítette le a dolgait. A zsebéből elővette a gyertyákat, és gondosan, félkörívben elrendezgette őket, de még nem gyújtotta meg egyiket sem. Helyette felment a lépcsőn az emeltre, és nekiállt a fenti szobák átkutatásának. Itt viszonylag kevés bútor volt, a falak színéből ítélve, gyerekszobának szánták a bal oldali helyiséget, a másik valamiféle dolgozószoba lehetett, mert a teret egy nagy íróasztal uralta. Fiókjaiban papírok rejtőztek, ezeket a nő gondosan áttanulmányozta, majd visszatette őket a helyükre. Volt még mindkét szobában egy-egy szekrény, amikben néhány üres dobozt, egy régi írógépet, pár kopott férficipőt és női ruhadarabot talált. A mosdóban a tükör melletti szekrényben egyetlen fogkefe árválkodott.

Ahogy végzett, lassan lesétált a földszintre, és most az ottani fürdőszobába ment. Itt két szekrényt talált, az egyikben tisztítóeszközök voltak, a másikban, aminek az ajtaja egyben tükör is volt, beszáradt női krémek, rúzsok, arctisztító pamacsok és pár fiola gyógyszer csillogott. A nő az elemlámpa fényénél megvizsgálta mindet, majd becsukta a szekrény ajtaját, és megpördült, mert a tükör halovány, homályos és szürke felületén olyan volt, mintha egy sötét, vékony alak állna mögötte.

A elemlámpa ugráló fénye csak a csempézett falat, és a zuhanykabint világította meg.

Visszament a konyhába, és letelepedett az asztalhoz. A hátizsákból ezúttal két szendvics került elő. Az egyiket lassan, tűnődve megette, közben néha ivott is, és hallgatta a ház csöndjét.

Mert csak most vette észre, most, hogy kutatásának zaja megszűnt, hogy milyen tökéletes némaság uralkodik az épületben. A nem túl távoli útról be kellett volna hallatszódnia az elhúzó autóknak, az erdőből a madarak hangjának, kellett volna recsegnie a régi bútoroknak, pattognia a fa lépcsőknek, de nem, nem volt semmi zaj, csak a néma csönd terpeszkedett körötte, mint valami füst, vagy mintha nagy, puha vattába burkolták volna a ház belsejét.

Amikor végzett a szendvicsekkel, a hálózsákra telepedett, és egy gyufával, amit a konyhafiókban talált, sorban meggyújtotta a gyertyákat maga előtt. A sárga fény vibráló árnyakat vetett a mennyezetre, és a hálószoba mélyében is mintha újra formálódni kezdett volna a sötétség, de a nő ezúttal nem törődött vele, fáradtan elnyúlt fekhelyén, és lehunyta szemét. Nyolc mély lélegzet múltán lassan eluralkodott rajta az öntudatlanság.

5. Találkozás

Nem tudni, hogy álmodott-e a nő a házban azon az éjjelen. A sötétség ott gomolygott körülötte, túl a gyertyák sárga félkörén, nem érintette meg, de éjfél után az alvó többször megrándult, fel-felnyögött. Aztán egy óra körül elnyugodott. Két óra lehetett, amikor a félhold kékezüst fénye megjelent a lépcsőfordulóban lévő ablakban, és lassú pászmában megindult a ház belseje felé. Eddigre elaludtak a gyertyák, de ez a fény most pótolta őket, hideg sugarába fogta a nő testét, aki ettől kinyitotta a szemét.

Ahogy lassan fókuszált, és megértette, mi ébresztette fel, a fényt elreteszelte egy árnyék. Az alak a lépcsőfordulóban állt, sötét sziluett volt, egy tömör, feketeségből kivágott kép. A nő felült, és halkan megszólította, Lídia.

Az árny nem válaszolt, és nem moccant.

A nő erre felállt, és kitapogatta az elemlámpáját a fal mellett. Az éles sugár belevágott a  félhomályba, és lassan felsiklott a fordulóban álló alakhoz. Fehér edzőcipőt, farmert, fekete garbót viselt. Még feljebb a fénykör egy halovány, keskeny arcot világított meg, ami némiképp hasonlított a nőére, de valamivel vonzóbb volt, arányosabb és finomabb, vállig érő, búzaszőke haj keretezte. Az arcon tűnődő, elgondolkodó kifejezés ült, a fényre a macskás szemek összehúzódtak.

Elnézést, mondta a nő, és elkapta a lámpa csóváját, majd hozzátette, hát itt vagy.

Az alak odafent bólintott, itt vagyok, majd lassú léptekkel levonult a lépcsőn. A nő megindult felé, és karja akaratlanul is ölelésre tárult, de Lídia hátrébb lépett, ne, testvérkém, sosem csináltunk ilyet, mire a másik megtorpant, sőt, zavartan hátrébb lépett. Végül a fénnyel a konyha felé intett, gyere, üljünk le, beszélnünk kell.

A másik engedelmesen követte, helyet foglaltak egymással szemben, a lámpa az asztal közepére került, felfelé szálló fénye a plafonon terpeszkedett el.

Már mindenhol kerestelek, kezdte a nő némi hallgatás és csönd után, képzeld, még egy fémkeresőt is béreltem, mert emlékeztem, hogy a síbaleset után a lábadba raktak egy fém.

Elakadt szava, és nem folytatta.

Azt gondoltad, meghaltam, mondta csöndesen a másik. A hangja kissé fátyolos volt, mint aki sokat sírt, és ettől a hangszálai elváltoztak. Az hitted, megöltek, és elástak valahol.

A nő bólintott, igen, végigpásztáztam a kertet, aztán átkutattam az egész házat, hátha találok valami nyomot.

Hol voltál, kérdezte Lídia színtelenül. A nőben erre benne akadt a szó, majd megvonta vállát, tudod jól, hogy a tengerentúlon voltam, a munkám miatt nem tudtam hazajönni, csak most. De, kapott a szón, megbíztam egy magánnyomozót, aki keresett téged.

Hát, nem talált meg, jegyezte meg a másik.

Nem, értett egyet a nő. Megint hallgattak, majd Lídia közelebb hajolt hozzá, úgy, hogy rákönyökölt az asztalra, jó mélyen, egészen odáig, hogy arca némiképp a lámpa fénykörébe kerüljön. Gyanakvó és sápadt volt ez az arc, szinte ijedt, amikor beszélni kezdett. Tudod, nagyon furcsa, hogy egyszerre csak így feltűnsz a házamban. Arra riadok éjjel, hogy egy idegen fekszik a padlómon. Nem is tudom, mit gondoljak, olyan vagy, mint egy hazajáró lélek.

Mire gondolsz pontosan, kérdezett vissza óvatosan a nő, mire Lídia visszadőlt a széken, ismét sötétbe tűnt az arca, majd így szólt, azt gondolom, hogy te valahonnan máshonnan érkeztél, egy másik világból.

Nem értem, miről beszélsz, jegyezte meg a nő zavartan.

Nagyon is érted, bólintott Lídia, szerintem nagyon is érted. Feltűnsz a házban, és észre se veszel, de éjszaka valamiért meglátsz, nem találod ezt furcsának, drága nővérkém.

A nő hosszú ideig forgatta magában, amit a másik mondott, majd megrázta fejét, nézd, tudom, hogy nem vagyunk a legjobb testvérek, de a lényeg, hogy most itt vagyok, és te is itt vagy. És azért jöttem, azért utaztam annyit, mert elhatároztam, hogy megtalállak, és most sikerült. És csak egyetlen dolgot szeretnék tudni, egyvalamit kérdezni, azt, hogy mi történt veled, miért tűntél, mi volt közted és a férjed közt.

Lídia az utolsó szavakra felhorkantott, majd felállt, és a sötét ablak felé fordult, amiben némiképp tükröződött alakja, hála a lámpa fényének. Csak a szokásos történet, véget ért, mondta aztán halkan, azóta egyedül vagyok, tette hozzá, majd kissé esetlenül így folytatta, ezért is örülök, hogy eljöttél, és itt vagy, talán újraépíthetnénk a kapcsolatunkat, ha itt maradnál, mit gondolsz.

A nő először nem válaszolt erre, ő is felállt, és kinyújtózott, aztán a testvére felé fordult, sajnos holnapután vissza kell mennem, megvan a repülőjegyem. Csak azt akartam tudni, hogy hol vagy, és hogy minden rendben. De utóbbiról nem vagyok meggyőződve, intett Lídia felé, nem értem, hogy hol voltál, hisz az egész házat átkutattam a nap folyamán.

El akarsz menni, szögezte le Lídia csalódottan, mire a nő nem válaszolt, ezért így folytatta, akkor gyere, megmutatom, hogy hol voltam, hozd a lámpát is, kérte, majd előre engedte a nőt, és kimentek a hátsó ajtón, a ház háta mögé, és végigsétáltak a kerten, egészen a nyitva hagyott kapuig, ahol Lídia átvette a vezetést.

6. A jó testvér

Lídia ment elöl, a testvére pedig kissé oldalt tartva a lámpát világított neki, így segítve útját. Egy keskeny ösvényre tértek, olyan volt, mintha állatok vágták volna, a nő paták lenyomatait vélte felfedezni a földben.

Mi történt veletek, kérdezte csöndesen Lídia hátától. A házasságoddal.

Mindennapos dolog, jött a színtelen válasz, számára véget ért, azt mondta, kihűlt, megfagyott a kapcsolatunk, de én ezt nem így láttam, ragaszkodtam hozzá, nem tudtam elengedni. Bizonyára volt egy harmadik is a képben, mert azért voltak jelek, ám ezeket nem akartam tudomásul venni, elfordítottam a fejem. Azt hittem, a világ omlik össze, ha elmegy. Aztán persze csak elment.

Igen, a férfiak már csak ilyenek, hagyta jóvá a másik.

Neked van valakid, kérdezte Lídia, amire a nő sokáig nem válaszolt, egyébként is, kissé felfelé haladtak, egy kaptatószerű kanyarban, de aztán mégis megszólalt, most nincs, lihegte, volt egy hosszabb, de nem igazán működött, mind a ketten halálra dolgoztuk magunkat, és a végén már nem is értettük, miért vagyunk együtt. Mélyet sóhajtva megtorpant, majd kibukott belőle a kérdés, Lídia, hova megyünk.

A másik is megállt, azt mondtad, látni akarod, hova bújtam, válaszolt.

Mi elől bujkálsz, kérdezte a nővére zavartan, ő előle?

Te ezt nem értheted, rázta meg fejét Lídia. Néha úgy érzem, az egész világ elől. A kudarcom elől. Mindent feltettem erre a kapcsolatra. Azt gondoltam, ez a nyugodt és befejezett jövő, ez a házasság az, ami végigvisz az életen. Építettünk egy házat, beköltöztünk, elkezdtünk élni, és reméltem, hogy jönnek majd a gyerekek, a gyerekekkel a problémák, amik persze később, amikor visszatekintünk rájuk, viccesek és komolytalanok lesznek, aztán ezen is túl leszünk, ismét ketten maradunk, és éljük az életünket, sokat utazunk, de mindig visszatérünk a házba, a házunkba, amit rajongásig szeretünk, az évek észrevétlenül múlnak, a munka mindig ugyanaz lesz, persze idegeskedés és aggodalom is lesz bőven, hülye főnökök, nyughatatlan szomszédok, hűtlen barátok de alapvetően nyugodtan és békésen végigmegyünk az életen egészen addig, míg.

Közben, mialatt beszélt, újra megindultak, és most már beértek a fenyvesbe, a talaj is kisimult, nem emelkedett tovább, tűlevél borította, és gyantaszag terjengett, ami mögött volt még valami mély és erős, kellemetlen illat, amit a nő nem tudott azonosítani.

Míg, kérdezte halkan, mert Lídia elakadt a szóáradatban, de a testvére nem válaszolt, megtorpant, és körbenézett, várj, itt mindig elbizonytalanodom, hogy merre kell menni, de azt hiszem erre, motyogta majd megindult két vastag fatörzs közt, és egy ritkásabb részre vezette a nőt. Tudod mire gondolok, mondta közben türelmetlenül.

Lídia, itt nincs semmi, hol élsz te idekinn, kérdezte a nő most már kissé nyugtalanul, de a testvére csak ment előre, várj, mindjárt meglátod, jött a válasz, egyébként néha visszamegyek a házba, ha honvágyam támad, vagy csak úgy, hogy ott legyek, és felidézzem a múltat.

Értem, mondta a nő, és körbepásztázott a lámpával, de van itt egy kunyhód valahol, ugye, kérdezte, mire a másik lépett még hármat előre, majd megtorpant.

Egy alig pár méteres tisztáson voltak, ami köré szorosan felzárkóztak a fák.

Nincs, monda Lídia, majd hívogatóan intett, gyere ide hozzám, testvérkém.

A nő először tétovázott, mert ahogy Lídia arcán átsuhant a lámpa fénye, valamiféle mohóságot vélt felfedezni rajta, de aztán, főképp a húga hangjának esdeklő lejtése miatt, megrohanta őt a szánalom, és odalépett hozzá, hogy végre átölelje, ám Lídia ekkor kimondta, itt lakom.

A nő előszőr nem értette e szavalat, utána pedig nem is tudott gondolkodni rajtuk, mert a lábát egy ellenállhatatlan erő ragadta meg, és kezdte lefelé húzni.

Ahogy odavilágított a lámpával, láthatta, hogy a békés és álnok tűlevélfelszín behorpadt talpa alatt, és valami sáros masszába merült, immár térdig. Próbált előre elindulni, hogy kiverekedje magát e csapdából, de a sűrű iszap nem engedte, nem tudott benne gázolni, alig öt másodperc alatt már derékig érte őt. Küszködve elfordította fejét a testvére felé, aki változatlanul ott állt az előbbi helyén.

Segíts, kérte, de Lídia nem mozdult, és ekkor megkérdezte, hogyhogy te nem süllyedsz el, de persze tudta, a szíve mélyén tudta a magyarázatot, már az első pillanattól fogva tudta, azóta, hogy megpillantotta őt a holdfény keretezésében a házban. Kétségbeesetten kinyújtotta felé karját, a lámpa ismét a másik arcába villant, Lídia szenvtelenül bámult le rá, és amikor a sár már a nő hónaljáig ért, csak akkor szólalt meg.

Kihozott ide, az utolsó nap, de ő tudta, hogy hova kell lépni, gondolom, már rég felfedezhette, és kitapasztalhatta ezt a mocsarat, kihozott, és hagyott elmerülni, és azóta itt élek suttogta Lídia. A nő vadul küzdött, de aztán lassan elfáradt, és amikor már álláig ért a sár, még ki tudta mondani rekedten, miért, mire a testvére bólintott, olyan egyedül vagyok, nem bírom már tovább, ne haragudj rám, te mindig olyan jó testvér voltál.

A másik ekkor süllyedt el végleg, vagyis a feje búbja látszódott még ki, meg a két, kétségbeesetten kapálódzó, sarat paskoló keze, így valószínűleg nem hallhatta az utolsó szavakat, és én mindig is önző voltam, tette hozzá Lídia, majd figyelte, ahogy a fehér ujjak eltűnnek a sötétségben, és nem marad más nyom, csak a lámpa, mely kiesett a nő kezéből, és a fénye most megvilágította a rossz testvért, aki visszaindult arra, ahonnan jöttek, vissza a házba, hogy ott várja be a másikat.

vége