Befejező rész. Kérdés, hogy ez a hosszabb történet elérte-e feltett célját. Valamit mondani akartam az íróvá válás, az élet és az elmélet, a megélt és elképzelt dolgok viszonyáról. Azt hiszem, a tapasztalt olvasó ki tudja szúrni azt, amikor az író olyasmit próbál hitelesen ábrázolni, amihez semmiféle tapasztalati élménye nincs, azt, amikor a szobája magányából próbálja valaki elképzelni a napfelkeltét a Mont Blanc-on, vagy városi emberként a tavaszi vetés örömét, vagy vértől undorodóként azt, ahogy egy csatában lemészárolnak valakit. Persze nem mindenkinek adatik meg a hemingwayi út az írói tapasztalatszerzésben, és egyéltalán nem biztos az sem, hogy egy világlátott, sokat megélt valaki jól fogja megírni, transzformálni, felhasználni a tapasztalati elemeket. A novella antihőse, aki ebben a részben teljesedik ki, hisz a tapasztalat erejében, és gyermeki naivitással próbálja ezt a hitet valóra váltani. A tábor tétje nem kicsi - nagy íróvá válni. Nekem - és gondolom sok más alkotónak - a legfontosabb dolgok egyike az életben. Az antihős bukása azt sugallja, hogy e cél érdekében néha túl nagy árat kell fizetni.  

Alkotótábor kezdő horroríróknak

5. rész

Kora délután volt, amikor feladta. Az Író addigra eltűnt. Somos körbejárta a tábort, bekukkantot az üres, elhagyott házakba. Szeplőében, ahol a lány lakott, mintha még érezni vélte volna az édeskés, fahéjas parfümillatot, ami délelőttönként körbelengte a lányt. A kerítés melletti lakban találta meg az Írót, az ágyán hortyogott, nagy, feszülő hasán a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy gyűrött példánya feküdt, mellette a kisasztalon a kibontott bőr övtáskájának tartalma, egy zsebkés, dohány, cigarettapapír, Zippo öngyújtó és műanyag gyorskötöző szalagok fehér csomója. Somos, ahogy nézte az alvót, elképzelte, hogy halkan az asztalkához lép, felveszi a zsebkést, kihajtja a nagyjából nyolc centis pengét, ami kattan egyet, és erre a hangra az Író szeme kinyílik, egy pillanatra egymásra merednek, aztán a férfi felül, a könyv a padlóra hull a hasáról, de pont, amikor kilencven fokos szögbe áll a teste, pont akkora találkozik a penge féme a bőrével, átszakítja, és a jobb oldalán, a borda alatt, ahol talán az epevezeték van, ott belemélyed a húsába, és a szervekbe, és ekkor az Író a sebhez kap, de persze nem tudja megállítani a kibuggyanó fekete vért, halkan nyüszíteni kezd, mire Somos kihúzza a kést, és gyorsan fogást vált, ezúttal felülről, kalapáló mozdulattal sújt le a csupa szőr mellkasra, középtől kissé jobbra, oda, ahol a biológiai ismeretei szerint a megriadt szív pumpálja mind gyorsabban a vért.

Megrázta fejét, és elhátrált, halkan kiment a házból, majd visszatért az ebédlőbe, és megpróbált papírra vetni a látomását, de nem tetszett a szöveg, összegyűrte a lapot, és újra nekikezdett.

Arra eszmélt, hogy az ételt hordó asszony lép a terembe, hát maga mindig itt van, mosolyogott rá a nő.

Már csak ketten maradtunk, jegyezte meg Somos, mire az asszony elkomorodott, vele, intett a háta mögé, és mind a ketten elértették, kire érti, Somos bólintott. Vigyázzon vele, mondta az asszony, miközben a kondérhoz ment, megemelte, majd megvárta, míg Somos odasiet megfogja, elveszi tőle. Nagyon kedves, az autóhoz kellene vinni.

Miért vigyázzak, kérdezte Somos, mire nő zsebéből cigarattacsomagot vett elő, gyufát, kihúzott egy szálat, ráérősen meggyújtotta, majd megállt a jármű mellett, mert már odaértek, aztán körbenézett, és ahogy a melegsárga fény az arcába sütött, azt mondta, hogy itt voltam, két éve is, amikor olyan csúnyán véget ért a tábor. Akkor is ketten maradtak, ő, meg egy idősebb fószer.

Aki meghalt, kotyogott közbe Somos, mire a nő bólintott, szabad kezével szemét árnyékolta, majd inkább oldalt fordult, a kocsinak döntötte nagy, húsos testét, és úgy mondta, igen, és elég fura eset volt az egész. A fiatalember hallgatott, megérezte, hagyni kell, hogy a másikból előjöjjön minden, nem is kellett sokáig várni, az asszony így folytatta, akkor is én hoztam nekik az ételt, és utolsó nap már alig lézengetek néhányan, és azt mondják, este történt, teljesen váratlanul, intett fejével a faházak felé, legalábbis ő így mesélte a rendőröknek, onnan tudom, hogy oda is én hordom a kaját.

Mit mesélt, nyögte Somos alig hallhatóan mire, az asszony felemelte mutatóujját, de ezt ne adja tovább senkinek, ígérje meg, mire Somos megígérte, és ekkor az asszony megint körbenézett, ketten maradtak, folytatta halkan, a barátja meg az öregember, és éjszaka az öreg fószer állítólag egyszerre csak tejesen megvadult, egy késsel rátámadt az alvó barátjára, meg is szúrta, de az kiszabadította magát, és felmászott az ebédlő tetejére, az öregember utána, de valahogy megcsúszott, és leesett. Jelentőségteljesen elhallgatott, majd felmutatott, erről a lapos tetőről elég nehéz így leesni, nem, kérdezte, mire Somos mohón visszakérdezett, maga mit gondol, mi történt. Az asszony sokáig nem szólt aztán megvonta vállát, én csak azt tudom, hogy ebből a férfiból nem nézek ki semmi jót, nagyon sunyi és alamuszi a tekintete. A másik, az öregember, kedélyes, jó kedvű kisöreg volt, szerintem egyáltalán nem akarta őt bántani, de valahogy elhitette mindenkivel a maga barátja ezt a történetet, és talán meg is szúrta magát, miután ledobta a kisöreget a tetőről.

Nem a barátom, szögezte le Somos, mire a nő a földre dobta csikket, és eltaposta, az jó, az ilyennel, ezzel a fajtával vigyázni kell, higgye el nekem fiatalember.

Beszállt a kocsiba, és elhajtott, Somos sokáig nézte az autó árnyát a fák közt, ami aztán eltűnt a zöldben, ezután a házacskába ment, és összepakolt.

Kifelé indult a táborból, és a szélső háznál járt, amikor nyüszítést hallott, mintha valami kis állat esett volna fogságba, mire azonnal, ösztönösen megtorpant. Körbenézett, majd ahogy fülelt, rájött, a hang a faházból jön. Letette táskáját, és odasietett, aztán rövid tétovázás után benyitott.

A fogyatékos fiú feküdt a padlón, bokája, csuklói hátul össze voltak húzva fehér, műanyag gyorskötözővel, szája elé egy vörös kendőt kötöttek, amit már teljesen átitatott a nyála. Úgy tekergődzött a padlón, akár egy féreg, és a tekintete esdeklően bámult fel a fiatalemberre. Somos leguggolt hozzá, minden rendben lesz, nyugi, suttogta, majd megfogta a műanyag szalagot a csuklóknál, és megfeszítve izmait letépte, aztán ugyanezt művelte a bokáknál is, végül levette a fiú arcáról a kendőt. Ki csinálta ezt veled, kérdezte Somos, de másik csak nézett rá, miközben fölült, és sajgó végtagjait gyömöszölte, aztán felállt, és botladozva megindult, de mivel a vérkeringése nem állt helyre, összeesett, pont az ajtóban, amelyet egyébént is eltorlaszolt az Író.

Látom, megtaláltad a gyilkosság napjának az alanyát. Mondta a férfi, mire a fiú szűkölve hátramászott, Somos mögé, aki felállt, és mintegy védelmezően széttárta vaskos, izmos karjait. Hagyd békén a fiút, kérte csöndesen, de az Író már elő is vette zsebéből a kést, kihajtotta a pengét, ami gonoszul csillogott. Ugyan már, te is tudod, hogy ez az utolsó lépcsőfok, ez az, amire szükséged van, kezdte az Író kissé teátrális hanghordozással, majd megköszörülte a torkát, és normál hangon folytatta, hidd el, én megtapasztaltam, tudom, milyen felemelő érzés. Megölted az öregembert, bólintott Somos, mindent tudok, mondta, mire a másik megvonta vállát, igen, nagyjából ez történt, így vált igazán jó tanárrá, hogy feláldozta magát az oktatás oltárán, és hozzásegített engem a végső tudáshoz, annak a megtapasztalásához, hogy milyen érzés elvenni egy emberi életet, akarattal, erőszakkal, mondta az Író, és lépett befelé még egyet, milyen felszabadító, különös érzés. Eltűnődött, majd mély levegőt vett, ő persze mindebből semmit nem értett, ilyen mélyre, ilyen távoli határig soha nem mert volna elmenni, egész héten unalmas szövegeket olvastatott velünk, és kijavította a legutolsó vesszőhibánkat is, de semmi gyakorlat, semmi élet, semmi tapasztalás, érted, nem csoda, hogy elöntötte az agyamat a düh, és az utolsó nap, amikor mind elmentek, a fejébe vertem egy féltáéglával, hogy mit kellett volna csinálnia az igazi táborvezetőnek, hogy milyen egy igazi tábor kezdő horroríróknak. Míg beszélt, jött előre, és maga előtt lengette a kést, mintegy elfogva a menekülés útját a kicsiny, belső térben, a másik kettő pedig hátrált, egészen a falig. Aztán ledobtad a tetőről, mondta Somos vádlón, az Író pedig elmosolyodott, igen, és meg is kellett szúrni magam, bizonyítandó ártatlanságomat, de hidd el, megérte. Ám most, most nem kell ilyen áldozatot hoznunk, itt ez a bolond, egyszerűen csak meg kell ölnöd, aztán a testet elégetjük a máglyán, felszállunk a reggeli buszra, és senki soha nem fogja megtudni, mi történt, de te, itt késsel Somosra mutatott, te barátom, gazdagabb leszel egy olyan élménnyel, amely az egész írói pályafutásod meg fogja határozni.

Somos tehetetlenül állt a kés előtt, érezte, hogy a hátának szorul a fiú meleg teste, és halk nyüszítés is áradt a másikból, ami kissé idegesítő volt, mert nem tudott koncentrálni a gondolataira, melyek egy része nagyjából arról szólt, hogy legyen okos, egyszer az életben gondolkodjon egy kicsit előre, legyen számító és ravasz, kérje el a kést az Írótól, mintha megtenné, amit javasol, majd dobja ki az ablakon, vagy fordítsa ellene, és így mentse meg mindkettejüket, de ahelyett, hogy hallgatott volna erre  a belső ösztökélésre, inkább kimondta, amit érzett, nem, mondta, nem leszek gyilkos, annyit nem ér az írás.

Az Író leengedte két karját, csalódott grimaszt vágott. Akkor úgy tűnik, mondta halkan, belőled se lesz nagy író, azzal Somos oldalába szúrta a kést, a bordaív alatt, ahol a fiatalember az epét sejtette. A fém olyan erős és émelyítő fájdalmat keltett benne, hogy akaratlanul is odakapott, megragadta a másik csuklóját, majd jobbjával a férfi fejére sújtott, mire az Író szeme felakadt, és zsákként rogyott össze. Fuss, mondta Somos a háta mögé, és kihúzta magából a kést. Látta, hogy a gyerek eliramodik mellette, ő maga pedig felragadott egy pokrócot a keskeny emeletes ágyról, a sebére nyomta, dülöngélve megindult, de a fájdalom és az ijedtég olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy minden elszürkült majd elfeketedett, végül a ház küszöbén összerogyott.

A sötétségre és a fényre eszmélt. Körben apró lángok lobogta, meghaltam, nyögte, és ez a pokol, de sejtette, nem igaz, hisz oly bűntelenül élt. Valami keményen feküdt, keze-lába erős gúzsban, és ahogy felült, az oldalába hasított a fájdalom, de így legalább láthatta, hogy a máglyán fekszik, a gyorskötözők fehérlenek kezén és lábán, és körben kis tábortüzek égnek, világítják meg a lassan sötétségbe forduló alkonyatot.

Azt hittem, meghaltál, jött az Író hangja bal felől, majd Somos láthatta is, hogy bevonszolja bőröndjét a fénykörbe, megáll, és ráérősen cigarettát sodor magának. A fiatalember lenézett oldalára, melegítője sötét vértől volt ragacsos, vagy inkább kérges, majd visszahanyatlott a fára, mert a fájdalom új erővel tört rá a lüktető, pulzáló sebből. Valószínűleg nem ért semmi létfontoságú szervet a szúrás, tűnődött az Író, aztán meggyújtotta a cigarettát, és a vérzés is elállt, tette hozzá elégedetten, na meg a fejem is fáj, tapogatta meg halántékát, melyen még a rossz fényviszonyok közt is látszott a sötét folt.

Kis ideig hallgattak, majd Somos krákogva, száraz torokkal kinyögte, engedj el, mire a másik persze csak a fejét csóválta, hamuzott, majd közelebb lépett, és zsebébe nyúlt, aztán a kezében már ott csillogott a bicska. Nézzük a lehetőségeidet, kezdte. Vagy elevenen megégsz, vagy kapsz tőlem egy kegyelemdöfést, ígérem ezúttal nem hibázom el, a nyaki verőeredet veszem célba.

Kérlek, ne ölj meg, suttogta Somos alig hallhatóan, majd igyekezett oldalt hengeredni, hogy lekerüljön a máglya térdnyi magas emelvényéről, de az Író odalépett hozzá, és lefogta lábát, maradj nyugton, szólt rá, mintha engedetlen gyerek lenne, és Somos próbálta megrúgni őt összekötözött lábaival, de a másik kitért előle, ingerülten eldobta cigarettáját, majd kinyitotta a bicskát, na ebből elegem van, mindjárt jön a buszom, mondta, és Somos fejéhez ment, lefogta a koponyáját, nemsokára vége, suttogta, és a fiatalember hátrafeszítette fejét, hogy az arcába nézzen, ne, kérte, így, ebben a pozícióban egy kissé távolabb is látott, az Író mögé, a sötétbe, melyből most egy alak bukkant elő, bekerült a lángok fénykörébe, kezében a balta, amivel az Író hasogatta a fát a máglyához, és aztán a Somos a nyakán érezte a bicska pengéjének hidegét, de mielőtt ez fájdalomra váltotta volna ígéretét, tompa puffanás hallatszott, az Író felvinnyogott, mint egy kölyökkutya, majd eldőlt.

Szeplő jelent meg Somos oldalán, keze remegett, szája sírósan legörbült, megöltem, motyogta, mire  a fiatalember, felsóhajtott, oldozz ki, kérlek, és a lány engedelmeskedett, az Író bicskájával mely a fűbe esett, elvágta a műanyag szalagokat, majd segített a fiúnak talpra állni, aztán csak nézték a máglya mellett összeroskadt testet, melyből torz szögben állt ki a balta nyele, a váll, és a nyak találkozásnál mélyedt a húsba, Somos meg is jegyezte, valószínűleg nem sokat érzett, mert átvághattad a gerincét, mire Szeplő előbb szipogni aztán sírni kezdett, és Somos betámogatta az ebédlőbe, ahol a megnyugtató villanyfényben a lány elmesélte, hogy nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fiú egyedül marad az Íróval, ezért  az esti busszal visszajött, és már messziről látta a lángokat, közelebb lopódzott, pont jó időben, hogy hallja az Író szavait, pont az utolsó pillanatban, mint valami rosszul megírt forgatókönyvben vagy regényben, de számukra ez most maga volt az élet, és Somos átkarolta, szorította, míg a lány felhívta a rendőröket, aztán pedig már csak  vártak.

Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy ezután összejöttek, és hosszú, napfényes délutánokat töltöttek el a lány kicsiny lakásának díványán szerelmeskedéssel és írással, ötleteléssel és karakterek kitalálásával, izgalmas fordulatok meséjével. De persze nem ez történt, mert bár párszor valóban találkoztak, Somos nem tudta, hogyan kellene továbblépni, és bár néhányszor esetlenül megcsókolták egymást, többre nem voltak képesek, és egyébként meg ott volt köztük az Író halála, az utolsó este, a tábor vége, amikor a szerelemnél több dolog kötötte végleg össze és választotta el őket.

Így aztán Somos lassan elmaradt Szeplő mellől, és legközelebb csak akkor látta, amikor elment arra az író-olvasó találkozóra, ahol a lány mint a kiadó fiatal felfedezettje szerepelt, első regényét promózta szerte az országban, és a művelődési központok, könyvesboltok és kávéházak megteltek, mert a műfajért rajongók imádták a stílusát, a leírásait, de legfőképp azt a képességét, melynek fiatal kora ellenére láthatóan teljes mértékben a birtokában volt – rendkívül plasztikusan tudott a halálról írni. 

vége