A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk. 

Újévi beszélgetések

A baráti társaság a burszaiban szokott összegyűlni, vásárnap után, ahogy történt ez a hidsre 965. évében az újév napját követő első holdtöltén is. Mind a hárman idős, világlátott férfiak, emektarok voltak, hajdani katonák, akiket a Nagyméltóságú itt, a fényes birodalom szívében jutalmazott földdel szolgálataikért. A legfiatalabb közülük dsebesdi közlegényként szolgált, és a két idősebb úr, akik már hatvan felé jártak, néha lenézően bánt vele, például gyakorta megrótták nagyotmondásáért. Mindhárman birtokuk gyümölcseit vitték ilyenkor a vásárba, és az eredményes nap után mind a hárman a szerájban szálltak meg, és az esti órákat a fal mellé telepedve töltötték, amikor is régi történetekkel szórakoztatták egymást egészen az első kakasszóig. A háborús sebhelyektől, melyek elborították testüket, egyikük sem tudott már jól aludni, meg egyébként is, szerették ezeket a lágy, balzsamos éjszakákat, mikor a napközbeni hőség elcsitul. Ezen az estén a dsebesdi azzal hozakodott elő, hogy az általa levágott gyauroknál már csak a meghódított szépséges szűzlányok száma nagyobb.

− Ki a csatában ménnykő, az általában hallgat arról, mit tett – vetette ellen mosolyogva az egyik idősebb úr, aki az ulufedzsik közt szolgált, és Ferdinek hívták. – Megviseli a lelket az, ami a harcmezőn vagy egy erősség vívásában megesik vele. Nemde, nagyuram? – fordult a harmadik társukhoz, egy sovány, barna arcú férfihez, akinek vonásai idegennek tűntek, de tudták is róla, hogy egyszerű janicsárból lett úr, hiszen főszállásmesterségig vitte hét hadjáratban. Jobb szeme alatt ujjbegynyi vörös, háromszög alakú anyajegy volt, ha valaki távolról látta, először piszoknak vagy véres, nyers húsnak gondolta. Ahmetnek hívták, és keveset beszélt, inkább komolyan, bólogatva hallgatta két társát, és ha a háborús történetek kerültek szóba, szeme elsötétült, mint amikor fellegek úsznak a fénylő nap elé.

−  A csata hevénél csak egy rosszabb van, az, ami utána következik – jegyezte meg csöndesen. – Hisz ilyenkor a könyörület messzi tájakra távozik, elfödi fülét és szemét, mert nem bírja látni azt, amit az ember az emberrel művel, legyen az igazhitű vagy hitetlen.

Mind a hárman hallgattak egy sort, csak csontfejű pipáik szörcsögése és az tevék mocorgása törte meg a csendet. Alig páran tartózkodtak a szerájban rajtuk kívül, a legtöbben már nyugovóra tértek. A vendéglős nagy, kopott bőrpárnákat hozatott nekik, azokon hevertek, köztük egy márványberakásos kisasztalon ón gyertyatartó és kávés kannácska állt. A fény arcukba lobogott, megvilágítva a ráncokat és a sebhelyeket bőrükön, melyen a kettő elválaszthatatlan szövedéket alkotott.

− Kíváncsi volnék, mi volt a legrosszabb, amit láttatok – vetette fel erőltetett könnyedséggel hangjában a legfiatalabb, majd előredőlt, és öntött még magának kávét: − Én mindjárt mondom is: a legjobb társamat Erzurum alatt kettévágta egy ágyúgolyó. Deréktól lefelé összemorzsolta a húsát. Behúztam egy árokba, és fogtam a kezét, míg haldoklott, de végül már saját ökléről marcangolt fogaival a húst kínjában.

Elhallgatott, de Ferdi nem hagyta, hogy elhallgassa a legfontosabbat: − És, mi történt?

A mindig nevető tekintető férfi megvonta vállát: − Megfojtottam. Közben egyszerre láttam, hogy haragszik, hogy csalódott és hogy hálás nekem. Végig a szemembe nézett. Az volt a legrosszabb dolog, az a tekintet.

Ismét hallgattak egy sort, a falakon túlról beszűrődő kolompszót figyelték, mely az éjjel karámba térő birkákat kísérte.

− Jómagam sok rosszat láttam, nem is tudnám rangsorolni őket – kezdte a Ferdi nevezetű úr −, de az a véleményem, hogy Allah nem ok nélkül teszi ezeket velünk, minden jónak és rossznak megvan a maga sora az életünkben. Talán legközelebbre kiválasztok egyet, ami érdekes lehet számotokra, ám semmi nem olyan bántó, mint édesanyám halála, ami persze szokványos eset, távollétemben történt, békésen, álmában.

Ezen mind eltöprengtek, talán a szüleikre gondoltak, akik már rég elmentek e világról, és akiknek sorsát óhatatlanul is utánozni fogja az övék, de aztán Ahmet megköszörülte torkát, és így szólt: − Van egy olyan rossz az életem folyásában, melyet még senkinek nem vallottam be, de most, hogy sorsom a vége felé közeleg − érzem csontjaimban, tüdőmben és a levegő ízében −, most ideje, hogy megosszam valakivel, mert nyomja a lelkem azóta is. Ítéljétek meg hát ti.

A másik kettő akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, mire ő megtömködte kialudt pipáját dohánnyal, meggyújtotta, szívott rajta, végül belekezdett: − Akkor történt, mikor a Fényességes legyőzte a magyarok királyát. Aznap este, mikor a hitetlenek testei elborították a mezőt, csapataink pedig üldözőbe vették a gyáván menekülőket, még nem tudhattuk, hogy a királyuk is eldobta gyenge lelkét futásában. Mindennek már harminc esztendeje – elrévedve szívta pipát, mire Ferdi szelíden megjegyezte: − Világraszóló diadal volt, melyet mennyi követett aztán.

− Kár, hogy gyermek voltam akkor, bizonnyal kivettem volna belőle a részem – bólogatott a legfiatalabb: − Úgy mesélik, ezrével hullottak a magyarok.

− Így volt – tért vissza közéjük Ahmet. – De amiről szólni akarok, az nem a csata, hanem a rákövetkező események. Akkoriban a szállásmester segédje voltam még csak, a janicsárok közül emelt ki, azután, hogy valami nyavalya elvitte korábbi emberét. Emlékszem, uram sokáig tanakodott a Magasságos küldöttével, majd gondterhelten hozzám fordult, és így szólt: „Holnap a fogságba esett hitetlenek eltiportatnak. A mi feladatunk e diadalmas ünnepély megszervezése. Gyere, szemléljük meg a dolgokat.” Tudnivaló, akkor már egész nap talpon voltunk, a csata ikindi idején kezdődött, és bár alig másfél óra múlva szerencsésen véget is ért, a sebesültek összegyűjtése, táborba szállítása, a holtak és a foglyok helyének kijelölése, a hátrébb lévő csaptok letáboroztatása mind a feladataim közé tartozott. Alkonyatkor hunytam csak egy keveset, ezért csak kóvályogtam, míg uramat a tábor szélére kísértem, ahol a szultán sátrától kőhajításnyira, egy folyó tengernyi vize mellett kellő nagyságú teret találtunk a másnapi esemény lebonyolításához. Ezek után a foglyokat szemléletük meg, kiket az egyik juhkarámba zártak, és akkora már a táborkísérők mindegyiket vékony, de erős láncra fűzték, a láncokat tízesével egymáshoz kötözve, a láncok végét, és körben a karámot pedig akindzsik védték, kiknek a lándzsái kellő fegyelmezésül szolgáltak a szerencsétleneknek. Nem mintha azokban lett volna bármi harci vágy vagy düh, a legtöbb sebesülten vagy belső kínoktól elgyötörve hevertek a porban, várták az elkerülhetetlent. Jól tudták, hogy napjaik leáldoztak, sorsuk, családjuk és királyuk jövője immár összetöretett győzedelmes seregünk által. Ezerötszázhetvenen voltak, mint később kiderült, ám csak ezernégyszáznyolcvanhatra várt halál másnap, a többit jó pénz fejében kiváltották vagy más ok miatt megkímélődött életük. Bármennyien is voltak, a karám fölé olyan csönd borult, mintha mecsetben lennénk, csak a súlyos sebesültek jajkiáltása törte meg nagy néha a csalódott némaságot.

„Ennyi embert egyszerre lehetetlenség tisztességesen kivégezni, noha ez urunk parancsa”, sopánkodott halkan elöljáróm a kerítés mellett állva, „Láttam már ilyet, mikor megtudják, megértik, hogy mi következik, lázongás tör ki köztük, és a katonáink csak üggyel-bajjal tudják majd lefogni őket, a rend megbomlik, a szép és dicső látvány nevetséges paródiába fordul, és a gyaurokéval együtt végül az én fejem is porba hull majd.”

Megsajnáltam őt, de Allah isteni sugallatától vezérelve – vagy mert fiatal katonaként sokáig a nagy vágóhíd mellett voltam elszállásolva Sztambulban − a következőt súgtam fülébe: „Az ökör is könnyebben megy a vágóhídra, ha kendő takarja szemét, nagyuram, kössük be hát az övéket is, aztán mondjuk nekik azt, hogy csupán minden tizedik hal példás halált, a többiek sorsa a fogság, mely rút ugyan, de mégis jobb, mint elveszíteni mindent”.

− Milyen ravasz! – jegyezte meg elégedetten a legfiatalabb veterán: − És bevált a terved, Ahmet?

− Sora van annak is – bólogatott a kérdezett: − De várj, mert most jön csak az, amiért ezt az egészet elmesélem. Nagyuram megörült javaslatomnak, s nyomban elsietett, hogy a kellő mennyiségű szövetet vételezze a kendőkhöz a raktárakból, én pedig ott maradtam még a foglyok karámjánál, mert nem győztem betelni a szerencsétlenek látványával. A fáklyám fényében úgy tűntek elém árnyaik, akár alvilági, elátkozott dzsinnek, mitől a diadal érzete mind magasabbra hágott bennem, egészen addig, míg az egyik oda nem furakodott a palánkhoz, és meg nem szólított, rossz, de érthető török kiejtéssel: „Fiam, te vagy az?”

Elhallgatott, és lehunyta szemét.

A másik kettő összenézett, az idősebb, Ferdi ajkára tett ujjal mutatta a fiatalabbnak, most semmiképp ne szóljon, így várták, míg Ahmet ismét bele nem kezd: − Elhitetitek, hogy meglepődtem, és egyből arra gondoltam, a hitetlen kutya így akar könyörületet kicsikarni belőlem, ezért már fordultam volna, de ő csak folytatta: „Megismerlek az anyajegyről az arcodon. Négyéves korodban vittek el otthonról, tőlem, és édesanyádtól” folytatta, de persze ez mind lehetett hazugság, nem emlékeztem már én az eredeti szüleimre, nem is érdekeltek, mert janicsárként a Tökéletességes lett az apám, tőle kaptam minden jót, de leginkább Allahot. Megindultam, ám ekkor még szólt egy utolsót, amire bizony meg kellett torpannom, mert azt mondta, hogy ugyanilyen anyajegy van a bal mellkasomon is, emlékszik, hányszor megcsodálta, vörös, és hegyes, mint az íj.

Ahmet kitapogatta pipáját, mélyet szívott belőle, majd a füsttel együtt a következő szavak jöttek elő belőle: − A katonák, kik tőlünk messzebb álltak, megindultak felénk, mire intettem nekik, hogy nincs szükségem segítségre. Nem tudom, mennyit hallottak a magyar szavaiból, tény, hogy halkan, szinte suttogva beszélt, és ahogy említettem, törte nyelvünket. Előadta, hogy Drági István a neve, a Dráva nevű folyó mentén élt, ott volt a birtoka, és onnan loptak el engem a törökök, és aztán felperzselték uradalmát, ezért csatlakozott a Barát seregéhez. Persze nem hagytam, hogy kígyó nyelvével tovább fertőzze eszemet, ezért a Magasságos sátra felé mutattam, a nagy, lobogó máglya irányába, melynek sárga fénye idáig látszott, és mondtam neki, a Barát feje ott van egy kopján, és holnap az övé is mellé kerül, ha nem hallgat.

„Hallottam ám, fiam, mit terveztek.” válaszolta ő, és ellépett a deszkapalánk mellől, mint aki maga részéről lezárja a témát, de engem nagyon is nyugtalanságban hagyott, hisz mesteremmel bár halkan beszéltünk, a fogoly valóban kihallgathatta tervünket. Nem szóltam már többet én sem, eljöttem, bár kavarogtak bennem az érzések.

Ahmet csak most nyitotta ki szemét, mint aki látja maga előtt ezt a régi, harminc év előtti jelenetet, ám most se nézett a másik kettőre, a mécses lángjába bámult: − Emlékszem, megtermett, szakállas férfi volt, az arcát egy friss vágás csúfította, de még így is láttam, hogy keskeny orra, szemöldöke, szájának íve emlékeztet a saját ábrázatomra, ám fontosabb volt ez… − azzal lassan lenyúlt zsuponjához, kioldotta, majd félrevonta inge szövetét is mellkasáról, míg a másik kettő meg nem pillantotta bőrén a vörös nyílhegyet mellbimbója felett.

− Magasságos Allah! – sóhajtott Ferdi. – Értem már, miért meséled el e történetet nekünk, de nem tudom, hallani akarom-e a végét.

A fiatalabb felkönyökölt, körme hegyével orra tövét kaparászta, majd felállt, és a szálláshelyre ment, hogy aztán egy bőrtömlővel térjen vissza: − Fügebor. Ilyen különös estékre tartogattam, talán megbocsátja nekünk Allah, ha veszünk magunkhoz belőle.

Ittak mind a hárman, az alkohol szokatlan ereje megtöltötte tagjaikat és elméjüket, és pár percig élvezték e néma zsongást, a hatalmat, amit a tiltott szer adott, de aztán Ferdi nem bírta tovább, láthatólag nagyon is izgatta a történet folytatása: − És mond, nem is beszéltél vele aztán?

Ahmet keserűen elmosolyodott: − Urammal megtárgyaltuk a másnapi ceremónia részleteit, ki, mit és mikor fog csinálni, hogy a tömeges kivégzés pontosan és zökkenőmentesen történjen, majd pirkadatig tanakodtam és vívódtam a sátorrészemben, díványomon. Nem tudtam mitévő legyek. Mi közöm nekem ehhez az emberhez, kérdeztem a sötét égtől, de persze szívem mélyén éreztem, nagyon is van, tartozom neki azzal, hogy e világra születtem. Segítenem kell rajta valamiképp. De milyen módon? Aztán már a hajnal fényénél, mikor megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy az üldözők visszatértek, kihasználva a kavarodást, harcosaink fényes diadalmenetét, elmentem ismét ahhoz az átokverte karámhoz. Az őrök némelyike már szunyókált, ezt és a bevonulók lármáját kihasználva odasiettem, ahol rám talált hitetlen apám, és szólongattam őt, Drági István, kiáltottam, gyere elő. Nagy lánccsörgés közepette végül előkerült, láttam szemében a meglepetést és a hálát is. Szomorúan néztem rá, mert hirtelen megéreztem, hogy elgyengülök, mégiscsak a saját apám állt a deszkák túloldalán, mögötte sorstársai, a nyomorult, megvert had utolsó írmagja, kinek élete alig pár óra múlva megszakad, halottsápadt, néma volt mind, panasz nem hagyta el ajkukat, noha tudták, mi vár rájuk.

− Megérdemelték, amit kaptak, dédapámat Vajk serege vágta le Belgrat alatt – vetette közbe a legfiatalabb, majd Ferdire pillantott, aki megrovóan nézett rá, ezért nem folytatta, de Ahmetet láthatólag nem zökkentette ki a düh, ő már teljesen abban a múltban járt, ahol az apja nézett vele farkasszemet, haloványan, akár egy hajalet, egy kísértet, egy testetlen emlék, mert akkor, már azon a reggelen emlékké váltak a magyar urak, a dicső lovagok, kik nem olyan rég, alig egy napja talpig vértben, izzadva, izgatottan, fülükben doboló vérre ott rohamoztak, alig háromszáz méterre a mezőn.

− Így szóltam apámhoz: „Amit hallottál, igaz. Hamarosan azt hintjük el köztetek, hogy csak minden tizedik hal meg. A többieknek nem esik bántódása. Ez csak csel lesz. De számodra van könyörület, ha figyelsz szavamra, és nem adod tovább azt. Nagyon fontos ez nekem, mert ha zavar kél köztetek, a sorsom kétségessé válik. Most jól figyelj: mikor letérdeltetnek majd, három harsonaszó lesz, a harmadik után számolj kettőt, majd hajts magad előre. A kard így nem fogja érni, legfeljebb a hátad vagy a vállad. A mi szokásunk szerint, ha az első csapás nem végzetes, akkor a fogoly megmenekül.”

− Elárultad uradat – vette közbe Ferdi értetlenül. – És kockára tettél mindent.

− Bíztam benne, hogy nem mondja majd el a többieknek mindezt – vont vállat Ahmet. − De a menekülés reményét megadtam neki, hogy csitítsam az ő és legfőképp saját lelkem háborgását.

− Bármennyire is gyűlölöm a hitetlen kutyákat, el kell ismernem, jó és bölcs ember vagy – bólogatott a fiatal veterán elismerően. – Nehéz egyszerre hűnek lenni mindenhez, de te megtetted, amit tudtál. Most már nagyon is kíváncsi vagyok a történet végére.

Ahmet mélyet sóhajtott, majd eltakarta szemét tenyerével, és így, e sötétben folytatta a mesét: − Eljött a dél, és megkezdődött az ünnepély. A Birodalomgyarapítónak díszes, vörös bíborral borított emelvény készült a kijelölt tér egyik sarkán. A vörös jelképezte a kiontásra került és kerülő rengeteg vért. A mező körül, egy tágabb körben felállt az udvari zenekar, és amikor a nap a legmagasabbra hágott, megszólaltak a nagydobok, majd a cintányérok, a sípok és végül a harsonák. Ekkor csoszogva, botladozva, egymásnak esve előjöttek a foglyok, és az akindzsik és a válogatott janicsárok szép, ovális körben felállították őket, így mindegyik hitetlen egy másik hitetlen arcába bámulhatott volna, ha addigra nem takarja szemüket ugyancsak vörös kendő. Mikor ez így mind megtörtént, én is elfoglaltam helyem a kör szélénél, ahonnan rövid kutakodás után megtalálhattam apám alakját, bizony szemben volt velem, a Nagyságos emelvényének lábánál – megköszörülte torkát, majd kinyúlt a tömlőért, és ivott még egy kis bort, mint akinek meg kell olajoznia a kard tokját, hogy a szavak félelmetes fegyvere mind könnyebben repülhessen ki rajta: − A janicsár aga rövid beszédet mondott, melyet több tolmács azonnal fordított a magyaroknak. Ebben kihirdette, hogy királyuk és uradalma elbukott, a király országa a Tüneményes birodalma lett, és hogy ennek bizonyságaképp most az ő ellenfelei szomorú, de igazságos szenvedésben részesülnek. Addigra már a magyarok közt a nyelvükön beszélő tolmácsok elterjesztették, hogy csak minden tizedik fog meghalni, és a hiú remény, mely éltetőnk utolsó lélegzetünkig, varázslatos nyugalmat bocsátott rájuk, tűrték, hogy a szónoklat végén féltérdre kényszerítsék őket a mieink. Minden gyaur mellé ugyanis egy jól képzett, erős janicsár lett rendelve, olyan, aki gyakorlott volt a lefejezés művészetében, olyan, aki a csatát követően elsőként siet a holtak fejeinek begyűjtésére – felnézett a másik kettőre, Ferdi egyetértően hümmögött, majd így szólt: – Valóban, bizonyára ti is tudjátok, milyen nehéz elválasztani a fejet a testtől. A nyakban lévő porcogók megakasztják a pengét, ha az nem vízszintesen szeli át őket, de a gége, az erős erek is okozhatnak kalamajkát. Gyakran megesik a kapkodásban, hogy csak félig sikerül a művelet, és ilyenkor, mint egy elvágott torkú csirke, az áldozat ostobán csapkod maga körül, vért fröcsköl, jajong, pontosabban hörög, mert a torkába folyik saját vére, de a lényeg, hogy egy ilyen hebehurgya lefejezést szinte lehetetlen már tisztességesen befejezni, ilyenkor már egyszerűbb átdöfni a szívet vagy a májat vagy egyéb létfontosságú szervet, ami oly fájdalmat okoz, hogy az illető görcsbe rándul – no ekkor meg lehet ragadni az üstököt vagy szakállt, és értő mozdulattal oldalról, mintha fa törzsét hasogatnánk baltával, egy-két csapással átvágható a fennmaradt húsrész, persze a végeredmény egyáltalán nem lesz szép – kissé lihegve hagyta abba, mert ezt a szóáradatot szinte egyszerre hadarta el lelkesültségében.

Ahmet átnyújtotta neki a borostömlőt, várt, míg iszik, és csak mikor Ferdi megtörölte ajkait, akkor folytatta: − A hitetlenek balgán és vakon térdeltek hát, és ekkor megszólalt az elő harsonaszó, mire a katonáink felemelték kardjukat − mélyet sóhajtott, a másik kettő pedig szinte mozdulatlanná dermedt. A szeráj hátsó részében valaki éktelenül horkolt mindezidáig, de most ez a zaj is elhalt, csak a síkságon ciripelték a tücskök a maguk örökkévaló zenéjét.

− Emlékszem, mind, bekötött szeműek és szabadok, rabok és urak úgy érzetük, ez az életünk legnagyszerűbb pillanata – vallotta be Ahmet. – A Tökéletes lobogói fennen ragyogtak, a magyar zászlók pedig a földbe szúrva rothadtak az emelvény előtt, a lovasok, a gyalogosok, a puskások, az ágyúsok mind ott álltak körben, és bár a hátrább lévők nem sokat láthattak, még ők se zajongtak, mert ritka az, hogy ennyi ember hal meg egyszerre, egy pillanat alatt, ennek gondolata mindenkit elcsöndesített. Gyenge lég zúgott, nedves levegő, amibe hamarosan a vér szaga vegyült. De ekkor még béke volt, szinte mindenki mozdulatlanná dermedt, csak a nap dobálta le ránk arany dárdáját, és ekkor, végül megszólalt a második kürtszó.

Ahmet elhallgatott, majd haloványan elmosolyodott: − És az én legkeserűbb emlékem ez, mert tudtam jól, hogy nem lesz harmadik, mert úgy terveztük meg a ceremóniát, hogy a második jelzi a véget, és az igazhitűek pallosai ekkor le is sújtottak, én pedig árva lettem ezen a világon. 

vége