Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

Pipacsok a város felett

Nézzenek csak le a városra. Mondta Szabados, és a háta mögé mutatott nagy, széles mozdulattal. Csupa várakozás. Egy évtizede, mióta visszajöttem, minden nap egy csoda itt. Eltüntettük a betondzsungelt. A panelrengetegeket. Átformáltuk az egész medencét. Közösségi terek. Zöld terek. Automata otthonok. Ingyenes tömegközlekedés. És mindezek megkoronázásaként – munkahely, itt, a Gyárban. Korrekt jól, sőt, nagyon jól fizető munkahelyek garmadája. És most, amikor beindítjuk a bolygó első antigravitációs hajtóművét, most ez várakozás beteljesedik. A város, a szülővárosom lesz a leghíresebb hely a történelemben. Évezredek múlva más galaxisokból ide fognak zarándokolni az emberi faj leszármazottjai, hogy megtekintsék, hol kezdődött a csillagközi kirajzás.

Szabados visszament a pulpitushoz, szembefordult a sajtó képviselőivel, és összekulcsolta kezét, mint aki imádkozik. És most elmesélem azt, hogy hogyan kezdődött mindez. Ez a csoda, ez hatalmas fellendülés. Az egész.

Lehunyta szemét, a harminc vagy negyven újságíró szinte mozdulatlanná dermedve várt, míg újra kinyitja és folytatni kezdi.

Az egész néhány kis csontdarabbal kezdődött. Bólintott, tekintete elrévedt, mint aki emlékeiben kutat. Aztán arca felderült, és ezzel a mosollyal folytatta. Igen. Hazafelé mentem. Tavasz volt. Érettségi előtt jártunk. És lomtalanítás volt mindenhol. Minden ki volt szórva az utcákra, tudják milyen az, mintha fosztogatók járnák a házakat. És egy zacskóban ott voltak ezek a fura, faragott csontok. Belerúgtam véletlenül a zacskóba, úgy vettem észre. Magam se tudom, miért vittem el magammal őket. Talán csak ösztönös dolog volt, talán az istenek első sugalmazása. Mindenesetre, elvittem, és otthon leraktam az asztalomra őket. Nem foglalkoztam velük egészen nyárig. Az érettségi után unatkoztam, és egy délután a kezembe akadt a zacskó. Kiborítottam a csontokat az asztalra, így.

Szabados az öltönye zsebébe nyúlt, és a pulpitus üvegfelületére dobott pár pálcikaszerű dolgot. Pont a nagy, piros gomb, az indítógomb mellé. Egy pillanatig nézte őket.

És azonnal megláttam a mintát. Tudják, nehéz ezt elmagyarázni. Bárkinek, bármennyiszer is mutatom, nem látja. Önök se látják, ugye?

A kivetítőn, feje felette megjelent az üveglap felülnézeti képe. Négy vékony, hosszú, pálcikaszerű csont volt, sötét pöttyökkel. Az újságírók morogta, fejüket csóválták, összességében valami halk „nem” jött ki mindebből.

Én látom, hogy mit mondanak. Senki más nem látja a bolygón, csak én. Bólogatott Szabados, és ujjaival egymás mellé rendezte a csontdarabokat. Azonnal láttam, már azon első nyári délutánon is. És tudtam, hogy igazuk van. Másnap postára adtam egy új jelentkezési lapot. Eredetileg tanár akartam lenni, matematika-fizika szakon. Ezt töröltem, töröltem ezt a tervet, mert a csontok azt mondták, menjek mérnöknek. És igazuk volt. Négy évvel később kitűnő diplomával végeztem, és továbbképzésre mentem Angliába. Ösztöndíjjal, mert a szüleim még az egyetem költségeit is alig tudták fizetni.  

A szüleim.

Szabados megrázta fejét, mint aki valami rosszat akar elűzni gondolatai közül. Kár, hogy nem érhették meg ezt a napot. Nagyon büszkék lennének most rám. Ahogy büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre is. Ők itt maradtak. A háta mögé intett. Amikor én Angliában tanultam, akkor itt már nem volt semmi. Bezárták az üzemeket. Volt, amit földig romboltak. Alkalmi munkákból éltek, meg abból, amit én küldtem nekik haza az ösztöndíjból. De ugyanígy nélkülözött mindenki, aki a völgyben, ebben a városban élt. Akkor itt már nem volt semmi remény.

Ismét megbökdöste a csontokat, majd összemarkolta őket, és maga elé öntötte, mintha a dobókockák lennének. A minta. Suttogta a gégemikrofonba. Mindig elbűvölt, mennyire egyenes, egyszerű és pontos. Angliában volt a második eset, hogy tanácsot adott. Állást kerestem, és volt két cég. De a minta megmondta, hogy egy harmadik helyre kell jelentkeznem, egy olyan mérnöki irodába, ahol fúziós meghajtókon, ionhajtómű-modelleken dolgoztak a NASA-nak. És felvettek. Mert a csontok megmondták.

Megpiszkálta az egyiket, majd egy másikat. A feje fölött a kijelzőn egy nagy vörös óra jelent meg. Öt perc volt délig. Szabados feltekintett, majd a csuklóján lévő méregdrága órán ellenőrizte az időt. Bólintott.

Épp időben vagyunk, hogy befejezzem a történetemet. Jelentette ki elégedetten. Persze mindig is tudni akartam, honnan jöttek a csontok. A kutatásaim alapján elmondható, számos helyen használtak ilyen jóseszközöket a sámánok és a varázslók. A legvalószínűbb eredet Ausztrália volt. Amikor hazalátogattam, visszamentem a házhoz, amely előtt megtaláltam a zacskót, de akkor ott már nem élt senki, és a szomszédok se tudták megmondani, mi történt a családdal. Később, mikor már volt elég pénzem ilyesmire, laboratóriumban megvizsgáltattam a csontok anyagát.

Felemelte az egyik pálcikát, maga elé tartotta.

Titokban mindig azt gondoltam, emberi ujjcsont. Suttogta, mint aki titkot mond el. De a laborosok azt mondták, rosszul hiszem. Sőt, mondtak cifrábbat is. Azt mondták, fogalmuk sincs, milyen élőlényből származik. Szövettani kuriózum lett a minta, annak idején még komoly tudományos lapokba is cikkeztek róla. Nagyon sokan úgy vélték, földön kívüli eredetű.

Szabados visszatette a csontot a többi közé, majd tanító mozdulattal felemelte mutatóujját a hallgatósága felé.

Na, ennek van valami értelme. Egy idegen faj, mely el akar minket juttatni a csillagokba, hogy találkozzunk. Itt hagyják ezeket az iránymutató, segítő eszközöket. És évezredek alatt, ha megfelelő ismétlődés és próbálkozás történik, akad valaki, aki használni is tudja őket.

Jelentőségteljesen és büszkén elhallgatott. Aztán hirtelen így folytatta.

Mert a cégnél, az első munkahelyemen az űrben alkalmazható hajtótechnikákra specializálódtam. Ám korán rájöttem, hogy ezek, amik ott szóba jöttek, nem jó megoldások. Egyik sem alkalmas hosszú távú és gyors utazásra. És akkor jött a gondolt az antigravitációs erő alkalmazása kapcsán. Éveken át, egészen harminchárom éves koromig dolgoztam az ötleten, egészen a végső formába öntésig. Ezalatt minden csavar és szelep a helyére került a fejemben. Aztán csak számoltam és számoltam, és rájöttem, egy ilyen hajtómű megépítés iszonyatos pénzekbe kerülne. Az ötletet nem akartam kivinni a szabad piacra, féltem, ellopják. És a cégnél sem mutattam senkinek, mert ott nem volt meg a tőke. Nem maradt más lehetőség, csak hogy én valósítsam meg.

Elhallgatott, majd megzörgette a csontokat maga előtt. Ezekkel.

Akkoriban, mikor összeállt a hajtóműterv, az összeurópai lottón már majd egy éve halmozódott a nyeremény, mert már egy éve nem volt telitalálat. Gyors fejszámolás – az összeg nagyjából elég lenne az antigrav gyár megalapításhoz. Ott ültem a bérel lakásom padlóján, előttem egy lottószelvény, kezemben a csontok. És akkor csak arra gondoltam, hogy most, kérem, most segítsetek, ha már eddig eljuttattatok. És kidobtam a csontokat magam elé. Azonnal megláttam a számokat, melyekkel egy hét múlva megnyertem a főnyereményt. Nem volt csak egy szelvényem, csak egy próbálkozásom.

Felnézett a hallgatóságra. Az újságírók szótlanul és dermedten ültek székeikben. Szabados feje fölött a számláló két és fél percet mutatott.

Nem volt kérdés, hogy itt alapítom meg a gyárat. A kérdés inkább csak a szervezés, a finomhangolás volt. Mert én inkább nagy és hosszú ívű dolgokban vagyok jó. Hazajöttem, és megkezdtem szervezni a helyet és a munkásokat. És minden nagyon nehézkesen ment. Esténként elővettem a csontokat, hátha segítenek. De nem segíttek, ehelyett mindig ugyanazt a mintát dobták ki, amely igazából valami koordinátának tűnt. Megnéztem a térképen, hova mutat ez a koordináta. A fővárosban egy ügyvédi iroda épületére. Volt már ügyvédem, de mivel úgyis több ügyvédre is szükségem volt, megkerestem őket. És ott találkoztam azzal a fiatal ügyvédnővel, akibe azonnal beleszerettem, és aki nemcsak életem társa lett, aztán gyermekeim anyja, hanem aki a világ legjobb szervezőjének is bizonyult a gyár beindítása során. Éva.

Egy nő arca jelent meg a kivetítőn, élő kapcsolásban. Gyönyörűen berendezett lakás nappalijában ült. A háta mögötti ablak a Gyárra nyílt, ahol Szabados a beszédét tartotta. A Gyár hegyoldalra települt félkaréjos épületei csillogtak az erős, őszi mapfényben.

Hello mindenki. Mosolygott a nő a kamerába. Ha jól hallom, a férjem megint engem ajnároz.

Drágám, nézett el Szabados a kivetítőre. Csak a tényeket sorolom.

Nehéz évek voltak, de azt gondolom, jó munkát végeztünk. Mutatott Éva a háta mögé, a Gyárra. Köszönöm, hogy veled lehettem ezen a hosszú úton, és köszönöm, hogy ott lehetek, mikor célba érsz.

Én köszönöm. Mondta Szabados. Szeretlek. Azzal Éva arca kihalványult a képernyőn.

Nem volt véletlen ez se. A csontok tudták, mire van szükségem. A csontok irányítottak, tereltek, minden lépésemet definiálták. Tálcán adták nekem a lehetőséget, hogy mérnök legyek, hogy legyen tőkém, és hogy egy kitűnő szervező segítse az életem minden szintjét. Mindez ide vezetett, ehhez a naphoz, ehhez a pillanathoz.

Szabados ismét a kijelzőre nézett. Egy perc volt hátra. Esetlen félmosollyal arcán széttárta karját. Mindezek után, van még kérdésük?

Sokáig nem szólt senki, végül köhécselve egy férfi emelkedett fel az újságírók közül. Igen? Fordult felé jóindulatúan Szabados.

Mi a vélemény azokról a kritikákról, melyek szerint a hajtómű első éles beindítása akár veszélyes is lehet? Kérdezte a férfi szinte remegő hangon.

Szabados elmosolyodott. Olvastam ezeket a kritikákat. Tudja melyik közülük a legviccesebb? A férfi nem tudta.

Az az egészen elképesztő felvetés, amelyik egyébként nekem is sokszor eszembe jutott.

A férfi visszaült helyére, Szabados pedig így folyta.

Néha arra gondolok, hogy az az erő, ami ide vezérelt, a jóscsontokból eredő különös akarat vajon mennyire jóindulatú? Mi van, ha rossz? Mi van, ha egy gonosz demiurgosz, egy pusztító isten kormányzott el eddig a pillanatig, melynek egyetlen célja a bolygó és a fajunk megsemmisítése?

Nem válaszolt senki a kérdésre. Mire Szabados elnevette magát. De ez hülyeség. Miért tenne ilyet, miért cselekedne ilyen bonyolult és nehézkes módon egy gonosz isten? Nem volna egyszerűbb módja, hogy megöljön minket?

A kijelzőn tíz másodpercnyi idő jelent meg, halk ketyegés kezdődött, jelezve a visszaszámlálást.

Most választ kapunk kérdéseinkre. Mosolygott Szabados. A háta mögé mutatott, a gyár egyik épületének a tetejére. Ahogy megbeszéltük. Azt a félautónyi korongot nézzék. Abban van a történelem első, működő hajtóműve.

5, 4, 3 mutatta az óra, és Szabados a nagy, piros gombra tette kezét.

Most egy új korszak kezdődik. Suttogta maga elé.

2, 1, 0.

Szabados megnyomta a gombot.

A betonnégyzeten lévő csillogó krómkorong megremegett, majd lágyan elrugaszkodott a földtől, előbb fél méteres, aztán méteres magasságig emelkedve. Ott maradt, finoman lebegve, mint egy felhőcske a kék égen.

Az újságírók tapsban és éljenzésben törtek ki.

Igen. Motyogta Szabados, és a panorámaablakhoz botorkált. Csak kis fokozaton működsz, nem akartuk, hogy felröppenj a sztratoszférába. Suttogta. Nekitámaszkodott az üvegnek, és homlokát nekinyomta hidegének. Megvan. Sóhajtotta fáradtan.

Behunyta szemét, ezért nem látta az első hasadást. Nagy, vörös ív nyílt a levegőben, kettészelte a lebegő korongot, mely két részben a földre hullott. Ez az ív aztán kitágult, és Szabados ekkor nyitotta ki a szemét.

Mi ez. Ennyit mondhatott csak.

A tér szövete mind jobban felhasadt, és ebből a véres sebből előmászott Az, amit évmilliók óta nem látott senki, és a pillantásába belehalt minden lény a földön, és Ez, mielőtt elpusztította a várost, mielőtt felkutatta, és megölte az embereket, hatalmas löketekben tüzet okádott az égre, amely oly vörös volt, mint a pipacsok a mezőn.

vége