Azt hiszem, Lovecraft érdeme nem az írásaiban, hanem az általa teremtett világ lehetőségeiben rejlik. Mindabban, ami a szövegen túl kezdődik. Amit mögé gondolunk avagy érzünk. Persze ő is erre építi a stílust: a kimondhatatlanra, az értelmen túlira. Számomra a rendszerváltás körüli években King mellett ő volt a másik nagy idol, komoly segítség rémes kamaszkorom folyamán. Annak idején egyébként valóban kiadtak egy Necromoniconszerűséget BAZ megyei rajongók/írók. Olvashatalan. 

Cthulhu hívása

A kilencvenes évek elején működő borsodi HPL–szekta nem pontosan a nagy Cthulhuban hitt – valójában egy sajátos, hazai verziót építettek a mítosz köré. Magyarszakos évfolyamtársam vezetett be az irodalmi vonatkozásokba, ő fedte fel azt is, hogy HPL maga a teremtő, a providenci horrorszerző, Howard Phillips Lovecraft nevének rövidítése. Jómagam csupán a diplomamunkám – Szekták a rendszerváltás utáni vidéki Magyarországon – miatt akadtam rájuk, és a csoport története egészen elbűvölt.

Alig volt róluk infó: a Széchényiben összegyűjtöttem ugyan néhány cikket, de még a neten is csak pár találatot kaptam. 91-ben tanyát béreltek Borsodnádasd környékén, ott éltek fennállásuk rövid ideje alatt kommunaszerű rendben. Ami igazán megható volt működésükben, az az, hogy a krisnásoktól, szombatistáktól vagy sátánistáktól eltérően ők tényleg alakították, formázták a kézhez kapott hagyományt. A leírások szerint egy arkhami HPL rajongókörtől szerzett Necronomicont dogoztak át úgy, hogy a szövegbe regőléseket, ráolvasásokat, mondai és népmesei utalásokat szőttek. A kerettörténetben például náluk a garabonciás, az Alföldet járó ősi, mitikus tudás utolsó letéteményese ismeri csak Cthulhu világát.

Az így elkészült változatot persze megpróbálták kiadatni, de mindenhol visszautasításban volt részük. Végül aztán magánnyomtatásban megjelent negyvenhét darab. Azért ennyi, mert Lovecraft negyvenhét évesen halt meg. A mű címe Dragonicon lett. A sárkányok valóban jelentős szerepet kaptak benne, mivel a HPL-esek úgy vélték, hogy e mesebeli lények a Nagy Öreg teremtményei, kik az ősidőkben még a magyar alföld felett uralkodtak. Egyedül a garabonciások mertek szembeszállni velük. Ezt az aktust rögzíti a mesében a sárkány királyfi által történő legyőzése, mely valójában Cthulhu visszavonulása az időn túli dimenzióba, hol a mai napig vár a visszatérésre. A népmeséink sárkányai, Vlad Tepes alakja, a Zsigmond-korabeli Sárkányos Rend – mind ennek emlékét őrzi. Az ősi ráolvasások és mondókák egy része, megfelelő sorrenden felmondva képes megidézni valamennyit a hajdani sárkányok aurájából. A szekta szerint a 92-es Héberfalvi határtűz egy ilyen éjszaki kísérletük eredménye volt. Ez persze nem bizonyítható, de a gyerekek eltűnése után a hatóságok kezdték őket komolyabban venni.

A Dragonicon egyik lábjegyzete szerint Báthory Erzsébet, a szűzlányok vérében fürdő középkori domina is Cthulhu egyik alattvalójának uralma alá került. A megidézett sárkány a friss, meleg vérből meríti a materializálódáshoz szükséges energiáit. Báthory csupán kiszolgálta a testébe bújó szörnyeteg kívánságát – és egyúttal megfiatalította bőrét. Hogy a megszállottság miképp jött létre, ma már nem tudni. Az azonban nem véletlen, hogy a nőt befalazták, és nem égették el vagy fejezték le – utóbbi esetben a Lény kiszabadult volna, így azonban örökre a kősír rabjává vált. Egyébként a Dragonicon borítóján is Báthory Erzsébet címere, egy körbetekeredő sárkány alakja látható.

Miután kilencvenháromban a szekta által bérelt tanya ötven kilométeres vonzáskörzetében eltűnt három fiatal lány, a hatóságok megvették, és tüzetesen átnézték a Dragonicon egy példányát. A zagyva, értelmetlen mondathalmazokon túl a mellékletek és jegyzetek miatt vált gyanússá szemükben a társaság. Figyelni kezdték őket, ám a tanyavilág másképp és gyorsabban reagált.

Elterjedt ugyanis a híre, hogy a HPL-esek a Bodrog partján éjjelente rituális gyilkosságokat végeznek. Valóban áldozhattak kisebb állatokat, de én személy szerint nem hiszem, hogy a lányok eltűnéséhez közük lett volna. A gyúanyagot egy nyíregyházi helyi lap cikke jelentette. Az újságíró megtalálta a Dragoniconban azt a részt, ahol a megidézett sárkány vérfürdővel való etetését részletezik a szerzők. Ezek alapján az egyik áldozat apja, egy vállalkozó, kinek tizennégy éves Zsuzsácskája a mai napig nem került elő, felheccelte az embereket a környék kocsmáiban. Azon a nyáron hosszú, aszályos idő volt, látszott, a termésből nem lesz semmi. A gazdák idegei pattanásig feszültek, és csak egy kis szikra kellett, hogy ez a sok düh kifakadjon.

Augusztus huszadikának éjjelén aztán a HPL-tanyát elérte a végítélet. A támadás gyors volt és brutális. Molotov–koktélok repültek, pár lövés is dörrent. A szekta nyolc tagjából egy a tűzben égett. Ő volt a vezetőjük, az eladatlan, halomban álló Dragoniconokat próbálta menteni. A többiek közül négyet sikerült elkapniuk a tanyasiaknak. Mikorra a rendőrség kiérkezett, félholtra verték őket, még az asszonyokat is. A másik három szektatag megszökött az éjszakában.

A csoport soha nem szerveződött újjá. Az esemény után az írott vagy elektronikus sajtóban semmi nyomát nem találni. Sajnos a Dragonicon egyetlen példánya sem lelhető fel sehol, hiába kerestem a budapesti antikváriumokban és könyvesboltokban. Márpedig a forrás pontos idézetei, a hivatkozások nélkül e fejezetet nehezen tudtam volna beépíteni a diplomamunkámba. Igazából a kutatás végére kíváncsi is lettem a könyvre. Pontosan nem tudni, hány példány veszett oda a tűzben, de nagy valószínűséggel csak pár maradhatott közkézen. Levélben érdeklődtem a nyíregyházi újságírónál, aki annak idején cikkében idézett belőle. A családja írt vissza, hogy az illetőt elmegyógyintézetben kezelik. A kazincbarcikai rendőrség, ahol átvizsgálták a könyvet, terhelő adatok után kutatva, még kilencvennyolcban megsemmisítette egy leltározás során a saját példányát.

Online antikváriumokban, piactereken is keresgéltem, és előjegyzéseket tettem. A tavasz végére azt gondoltam, a fejezet ugrik, ám ekkor kaptam egy értesítést. Valaki emailben jelezte, hogy van egy Dragonicon példánya, és szívesen továbbadná nekem.

Már ez felkelthette volna gyanúmat – nem eladni szándékozott, hanem mintegy átadni. Mindenesetre elhatároztam, élek a lehetőséggel. Kértem, küldje meg utánvéttel, de ragaszkodott a személyes találkozóhoz. Egy észak-magyarországi kisvárosban, Bátonyterenyén élt. Az útvonaltervező szerint egy nap alatt megjárható kirándulásnak tűnt a táv. A következő szombat reggelen vontra szálltam a Keletiben, és elindultam a hegyek közé.

Borús, hideg tavasz volt, a szaggatott, gyorsan úszó felhőtömegek közül még csak véletlenül se bukkant elő a nap. Lekászálódva a dohányszagú vagonból, fázósan összehúztam magamon a kabátot, és a kinyomtatott térképpel nekivágtam az utcáknak.

Bátonyterenye pár ezres, magára hagyott kistelepülés. Négyemeletes házairól mállik a vakolat, a garázsábécék előtt fáradt helyiek isszák már korán reggel a sörüket.

Egy utca végén akadtam rá a megadott címre. A férfi – mert az volt a tulajdonos –, egy bizonyos M. Dénes az épület negyedik emeltén lakott. Felcsöngettem, egyszer–kétszer, majd végül, percek múltán felzúgott a zár nyitórendszere.

Macskaszagú, kopár muskátlikkal zsúfolt lépcsőházba jutottam. A negyedikre vezető fordulóban már nem volt növény. M. ajtaját valaki korábban fekete festékkel önthette le – eltávolítása nem sikerült tökéletesen. Már a lábtörlőn állva megéreztem a savanyú szagot, mely átütött a macskák bűzén. A lakásból eredt – olyan volt, mintha megromlott tejjel locsolták volna fel a padlót.

Kopogásomra hosszas motozás volt bentről a válasz, végül kinyílt az ajtó. Alacsony, rózsaszín bőrű, meghatározhatatlan korú férfi nyitotta ki. Ismerősnek tűnő arca keskeny volt, és nagyon törődött. Bal kezét nyújtotta – a jobbját kesztyű takarta.

Halkan beszélve, közben a szomszédok ajtaját lesve, betessékelt az előszobába, majd a szegényes nappaliba.

A helyiségben egyedül a falakat borító könyvtár volt lenyűgöző. Egyébként piszoktól árnyalt bútorok, furcsa karmolásokkal borított fafelületek és kopott szőnyeg képe tárult elém. Le se akartam ülni, de nagyon erősködött, ezért végül egy fotelbe huppantam. Apró, fekete párna támasztotta derekam, a gyenge ellenfény pont arcomba tűzött, míg vendéglátóm árnyékban maradt.

Előttünk, egy kis asztalon ott feküdt a Dragonicon.

Olcsó, ezért mára megsárgult papírra nyomtatott, gyűrött, itt–ott megperzselt példány volt. M. elmondta, hogy a nagy tűzből van. Az utolsó ismert kötet. A többinek – vége. Hangja nem annyira szomorúan, inkább nyugtalanul csengett. Gyorsan, aprókat lihegve beszélt. Úgy tűnt, nagyon fáradt.

Megkérdeztem, mennyibe kerül, mire csak fejét rázta, majd felvette, és átnyújtotta a könyvet. Ajándék, mondta, vegyem hasznát, ám ne úgy, ahogy ő.

Ezen egy pillanatra megütköztem, de elvettem a kötetet, és belelapoztam. Csupa értelmetlen zagyvaság tűnt szemem elé. Hirtelen abszurdnak tűnt az egész, hogy idáig, egy ismeretlen férfi lehangoló és viszolyogtató lakásáig utaztam egy ilyen ócskaságért. Vendéglátóm észrevehetett arcomon valamit, mert felpattant, hogy teát hozzon. Hiába szabadkoztam, kisietett a konyhába.

Jobb híján én is felálltam, hogy megnézzem könyveit, és közben lesodortam a kispárnát. Ahogy visszatettem a helyére, észrevettem valamit. Az oldalán szétnyílt a varrás, és egy szőke csomó türemkedett ki rajta. Olyan volt, mint egy hajfürt.

Zavart nevetés riasztott fel döbbenetemből. Régi szeretők emléke, magyarázta M., majd odajött hozzám, és elvette a párnát. Összerezdültem, mert most megbizonyosodhattam, belőle árad a savanyú szag. Mielőtt szólhattam volna, ismét eltűnt a konyhában.

Főképp vallásos, teológia, teozófiai és filozófiai könyveket gyűjtött. Próbáltam a címekre és a szerzőkre összpontosítani, de egyre erősödő hányingerem nem engedte. Amikor M. visszatért  egy tálcával, már éreztem, itt nem iszom semmit. Leültünk ismét, és kényszeredetten a pohárért nyúltam.

Máig sem tudom, ösztönös volt-e, hogy fellöktem. A tea kiömlött, rá vendéglátóm ingjére, kesztyűs kezére. Összerezdült, és valami mély, állati hörgés tört elő belőle. Szabadkozva felálltam, de ő gyorsabb volt, visszanyomott, hogy semmi baj, maradjak, mindjárt visszajön. Azzal kisietett, fájdalmasan markolászva kesztyűs tagját. Ekkor döntöttem el, hogy lelépek. Valamennyi pénzt raktam a tálca mellé, egy zsebkendővel felitattam a kiömlött tea nagyját, majd kifelé indultam. Oldalt mozgást vettem észre, akaratlanul is belestem hát a konyhába. Ott állt a pult előtt, épp ingjét húzta,  kesztyűje már a padlón hevert.

Jobb keze és alkarja össze volt égve. A hús és a bőr olyan formációkban csavarodott rajta, mintha egy ősöreg fa törzse lenne. Biztos voltam benne, ilyen sérülést senki nem élhet túl.  De nem ez volt a legkülönösebb. Hanem meztelenné vált felsőteste, amelyen viszont babarózsaszín, újnak és selymesnek tűnő hámtakaró feszült egyetlen szőrszál nélkül.

Megérezte, hogy figyelem. Mozdult volna felém, de elkésett, hátraugrottam az ajtóhoz, feltéptem, és már rohantam is lefelé a lépcsőházban. Odakinn úgy kerültem, hogy az ablakából ne láthasson meg. Az utcák során végig hátra-hátralestem, rettegve, hogy megpillantom alakját – de nem volt sehol.

Később, a restiben, a harmadik unicum után jutott csak eszembe, hogy miért volt olyan ismerős az arca.

Egy újságban közölt fényképen láttam, a cikk a HLP-s tűzesetről szólt. Vendéglátóm feje e képen be volt karikázva – ő volt a gyújtogatás egyetlen áldozta, a szekta vezetője, a Dragonicon hős mentője. Nevet változtathatott, mert a képaláírásnál másik szerepelt.

Megborzadtam a felismerésre, és rendeltem még egy unicumot. Aztán, míg három lassú kortyban megittam, szépen összeraktam a dolgokat.

A haj a párnában, mely bevallottan nőktől - vagy inkább fiatal, rég eltűnt lányoktól - származott. Az összeégett test rejtélyes megújulása. A könyv mellettem az asztalon.

A diplomám hirtelen rövidebb lett egy fejezettel.

Fizettem, közben kértem egy gyufát is, majd elindultam, hogy keressek egy háztartási boltot, ahol árulnak valami gyújtófolyadékot.

vége   

 Hamarosan filmesekkel találkozom. Régi projekt, horrot akarunk csinálni. Az alábbi novella alapszituját is jó lenne egyszer összehozni. Ebben az országban jó sok embernek van sorkatonasággal kapcsolatos története. Egy, a nyolcvanas években játszódó hazai horror, mely valamiféle magányos katonai őrhelyhez kapcsolódna, jelentős réteget képes volna megérinteni, ráadásul kevés pénzből ki lehetne hozni. És iyen típusú mozi nem is nagyon készült még...

Irtás

Hárman jöttek, de egy sem marad.

– Kér? – Az őrmester a Fagyos becenevű újonc felé nyújtotta cigarettáscsomagját, de az csak a fejét rázta.

– Maga tudja – szólt a másik, és kivett egy szálat, gyorsan rágyújtott. Mögöttük a  dzsipben felhangosították a hordozható kismagnót. Az énekes azt kiabálta, hogy „soha nem leszek tizedes”.

– Hé, Fagyos, a te számod! – röhögött ki a sofőr a lehúzott ablakon.

Köröttük éles napfényben zöldellt az irtás. Közepén alacsony vadászles állt.

– Miért kell itt őrködni? – kérdezte az újonc. Az őrmester csak nézte, nézte, és úgy tűnt nem nagyon van kedve válaszolni.

– Csak – mondta aztán, és arrébb sétált, lábával egy vakondtúrást kezdett piszkálni.

Fagyos felvette zsákját a földről, és a leshely fából ácsolt durva lépcsőjéhez vitte. Majd a dzsiphez sétált, és a hátsó ülésről kivette a gépfegyverét.

– Aztán csak óvatosan azzal – szállt ki a sofőr. A zene már elhallgatott. Fagyos a társa oldalán lógó kék, féltéglányi sétálómagnót leste. A fülhallgatók a sofőr nyakán sötétlettek, ettől úgy nézett ki, mint egy vadászpilóta a Top Gunban.

– Miért? – kérdezte Fagyos közömbösséget színlelve.

– Nem mesélték, ugye? – kérdezett vissza a sofőr.

– Mit?

– Az öngyilkost.

Csend és nyugalom honolt a hegyen. Fent voltak a Bakony egy csúcsán, Fagyos nem ismerte őket névről, alföldi gyerek volt. Szolnokra szerette volna kerülni, de ehelyett ide, északra, a hegyek közé, egy Rétság nevű helyre sorozták be.

– Milyen öngyilkos? – kérdezte ismét. A szó kimondásakor libabőrös lett az egész teste, noha meleg májusi délután volt.

– Hát, őrködött itt egy fiú, még a télen – bólogatott a sofőr. – Három éjszakát volt kint. Ismertem, mert együtt kerültünk be. Én hoztam, meg én is jöttem fel érte – elmutatott egy furcsán csavaradó fa irányába. – Ott találtuk meg, a tisztás szélén. Azt mondják, a csaja miatt tette. Megtöltötte a száját vízzel, aztán a bekapta az AMD csövét, és…

Tenyerébe csapott, színpadiasan, és ettől az egész történet hiteltelenné vált. Fagyos elnevetett magát. – Persze, el is higgyem – mosolygott társára. Az feldühödött, és meglökte őt a vállánál: – Öregen nem röhögünk, haver – majd erőt vett magán, mert látta, közeledik az őrmester. – Csak vigyázz magadra. Azóta többen látták a fazont az erdőben. Itt szellemeskedik.

– Szellemeskedik? – értetlenkedett az újonc.

– Kísért. Volt, aki megőszült, amikor találkozott vele – magyarázta a sofőr beszállva a dzsipbe – Ez a  hely…veszélyes, kopasz. A másik dolgunkat meg ne felejtsd el…

– Holnapra meglesz – biccentett neki Fagyos.

A sofőr felvette fülhallgatóját.

– Jól van, akkor holnap délelőtt, tízkor itt vagyunk. – Sétált az újonchoz az őrmester. Apró, ritkás bajusza alját nyalogatta, és egyre a fák közét fürkészte tekintetével. – Ne csináljon semmi hülyeséget, csak dekkoljon odafenn és figyeljen.

– Mit, őrmester elvtárs? – kérdezte Fagyos.

– Mindent. Azt is, ahogy a tücskök basznak – röhögte el magát a másik. – Szarni az erdőben tud. Vize, kajája van. Úgyhogy jól ellesz. Viszlát.

Azzal beszállt az anyósülésre, mire a dzsip elindult. A sofőr még csak nem is nézett az újoncra, miközben elhajtott mellette.

Néztem őt, ahogy felpakol a lesre, elvackolódik, és leheveredik a padra. Kényelmetlen volt a fekvés, ezért sokáig forgolódott. Felmentem hozzá, és közvetlen közelről bámultam az arcába. Háton fekve leste a nádfonttal borított tetőt, és egy cukorkát szopogatott. Később lement vizelni, a csipkebokrok közé állva, nyugtalanul nézelődve könnyített magán. Miután lihegve visszakapaszkodott a lesre, evett egy májkrémkonzervet kenyérrel, majd ismét leheveredett. Sikerült neki elaludnia. A fegyver ott sötétlett a feje mellett, a les falának támasztva.

Fagyos valami zajra riadt.

Már sötét volt, odafenn szikráztak a csillagok. Körbefordult – nagyon mesze, az erdők alján derengett egy település fénye. Az erdő neszei és hűvös párái elborítottak mindent. Úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygón lenne. Pár perc riadt szemlélődés után aztán megnyugodott, és visszaült a padra. Ekkor kibukknt a hold egy felhőcsík mögül, és beezüstözte a tájat. A nappali fény negatívja, e fehér derengés célzáshoz kevés volt, de olvasásra vagy írásra pont elegendő.

Fagyos rövid tűnődés után jegyzetfüzetet és tollat vett elő zsákjából. A sarokba ülve, hátát az egyik tartógerendának vetve gondolkodott, majd nagy sokára írni kezdett. Apró, takaros betűkkel rótta a sorokat, arca közben egyre komorabb lett.

Odakint lebegve, a föld felett nyolc méterrel néztem bele füzetébe. Amint megértettem a levelét – mert levél volt, vagy egy levél tervezete – éreztem, hogy keserű düh árasztja el hajdani énem. Valami örök törvényszerűség van az árulás és elhagyatás körforgásában. Mégis, ez a folyton ismétlődő folyamat a legkiábrándítóbb a világon. Elkövetői, legyenek nők vagy férfiak, nem érdemelnek kíméletet. A pokolra kerül minden hűtlen szerelmes. Ez is itt előttem.

Ahogy kész lett a levéllel, átfutotta, és kijavította a hibákat. Tolla megakadt a minél szó n–je fölött, és sokáig tétovázott, mikor ismét zajt hallott odalentről. Ezúttal jól kivehető reccsenést, mintha óvatlan, lopakodó talp lépett volna gallyra.

Felállt, és kézbe vette a fegyverét. A hold fénye már nem jutott el a fák közeibe, főképp ott, hol bokrok is akadályozták a látást. Sokáig kutatta a tájat, de nem látott mozgást. Aztán tekintete megakadt valamin.

A fánál, hol elődje öngyilkos lett, egy fehér, zsebkendőnyi dolog tűnt ki a csipkebokor ágai közül.

Sokáig nézte, aztán vállat vont, és hirtelen szellentett egyet. Zsákjából tekercs vécépapírt vett elő, fegyverét a hátára vetette, és megindult lefelé.

Most.

A létra felénél járhatott, mikor a távolból autózúgás ütötte meg fülét. Megdermedt, majd gyorsabban kezdtet ereszkedni.

Egy Polski Fiat erőlködött felfelé a földúton, majd a tisztás szélén megállt. Ahogy a motor beteg kerregése elhalt, a katona zavartan letette a papírtekercset, majd leemelte hátáról a AMD–t.

– Állj, ki vagy? – kiáltotta a kiszálló sofőrnek.

– Kérem, ne bántson! – emelte fel a kezét a lány.

– Kicsoda maga? – lépett közelebb az újonc. A lány kezében gyertyát szorongatott, azzal intett a furcsán csavarodó fa felé.

– Megengedi, hogy meggyújtsak ott egy gyertyát?

A katona rövid ideig tűnődött, majd leengedte a fegyvert, és biccentett: – Persze. Miért ne.

Lassan, pár méter távolságot tartva kísérte a nőt a fához. Az a bokrok szélénél lekuporodott, majd rövid ideig vacakolt a gyufával, végül sikerült lángot libbentenie a kanócra. Amikor felegyenesedett, arcán könny csillogott.

– Hallottam, mi történt – mondta neki Fagyos. – A télen…

– Igen – bólintott a lány. Arca a hold fényében is túlságosan sápadtnak tűnt. Sötét tekintete mint két kiégett kör fordult a férfi felé. – Miattam tette. Azóta minden hónapban, azon a napon, abban az órában és percben gyújtok egy gyertyát itt – magyarázta csöndesen.

Fagyos közelebb lépett, mint aki segíteni akar, de a mozdulat megakadt. A lány riadtan összehúzta magát, és a kocsija felé nézet.

– Nem akarom magát zavarni – mondta az idegen. – Mindjárt elmegyek.

– Maradjon csak, ameddig akar – nyugtatta őt a katona, és arrébb sétált. Az övén babrált valamit, és nem nézett a gyertyafény felé. – Úgysincs itt társaságom. Legalább…

Szél kerekedett, mire a láng elaludt.

A lány felsóhajtott, elővette a gyufásdobozát, megrázta, de semmi zaj nem jött, erre dühösen az erdőbe dobta: – Hozok gyufát – mondta, és a kocsi felé indult.

Fagyos nézte, ahogy távolodik, közben arcát élvezettel a szélbe tartotta. Valami eszébe ötlött: – Ugyanabban a percben? – kérdezte magától fejét csóválva. – Honnan tudná?

Valami zörgött mögötte. Megfordult – a fentről is látott fehér dolog mocorgott a bokor ágai közt. Óvatosan benyúlt érte, is kiszedte. Egy papírlap volt. Vonalas füzetből tépték, rajta kéktintás írás, mely az esőtől és a napfénytől igencsak megfakult. Fagyos épp hogy ki tudta betűzni a szálkás, hegyes betűket rajta.

„Jó ha tudod, fiam, hogy a lányunk haláláért nem tartunk felelősnek. Megértjük, hogy így döntöttél, és tudjuk, az öngyilkosságára te sem számíthattál. A mód azonban, ahogy a szakítást közölted vele, egyetlen levélben, noha a hóvégén eltávozásod lett volna – ez elszomorít minket. Talán élőszóban nem lett volna ilyen hatása a dolognak, és…”

Tudja. Ideje cselekedni.

Az újonc leengedte arca elől a papírt.

A kocsi és az idegen eltűnt. A kialudt gyertya sem volt már a fa tövében.

Fagyos felemelte fegyverét, és körbefordult. Aztán, mint aki erős nyugtatót vett be, hirtelen lelassult, megmerevedett. Pár percig állt így, majd térdre hullott. 

Olyan, mintha báboznék. Egyszerű őt irányítani, ahogy könnyű volt Bálintot is. Ha már bennük vagy, megtesznek bármit. Férfiak.

Fagyos réveteg mozdulatokkal kibiztosította a gépkarabélyt, és álla alá dugta a csövét. Ujja a ravaszra feszült. Csak ekkor csillant fel tekintetében valami józanság, röpke riadalom, a felismerés fájdalma.

– Én nem…– kezdte volna.

Ne küzdj. Mindjárt vége lesz.

A lövés sokáig visszhangzott a hegyek közt.

Az őrmester lassú léptekkel sétált vissza a testhez. A sofőrje ott guggolt Fagyos lábánál, és a legyeket hessegette.

– Elindultak felfelé. Addig mi biztosítjuk a terepet – mondta az őrmester.

– Nem sok biztosítanivaló maradt belőle – csóválta fejét a sofőr.

– Ebből oltári balhé lesz. A második fél éven belül…– motyogta az őrmester és rágyújtott.

A sofőr babrált valamit a walkmanjén, majd felállt: – És még a levelemet se fejezte be – nyögte.

– Milyen levelet? – nézett rá értetlenül a másik.

– Ő írta legszebb szerelmesleveleket odabenn. Bérbe dolgozott mindenkinek, nem tudta, őrmester elvtárs? – magyarázta készségesen a sofőr.

– Nem tudtam én.

A sofőr vállat vont: – Bár nekem szakítást kellett volna megírnia. Hát ez már sose lesz kész.

– Becsajoztál? Itt? Rétságon? – vigyorgott rá az idősebb.

A katona bólintott: – Be. Halálosan.

Vége

A Hamlet elején feltűnő szellem kapcsán felmerülhet egy olyan értelmezés, hogy ő tulajdonképp nem Hamlet apjának kísértete, hanem egy gonosz szellem, egy démon, aki romlásba dönti a királyfit. Az alábbi novella hasonló alapötletből indul ki. A másik probléma, amit megpróbáltam megoldani benne, az az, hogy milyen lehet egy aktív kísértet, aki bántani akarja az élőket. A legtöbb általam ismert kísértethistória csupán a vizuális ijesztgetésben merül ki - ám ezt a romantikában végérvényesen szétírták. Itt most azt vizsgálom meg, milyen lenne egy nem túl boldog házasság vége - túlvilági lezárásban.

Árnyas allé

Miután eltemették a Férfit, a Feleség, az Anyós és a Lány beült a néhai kocsijába, és elindultak hazafelé. A falu felé vezető keresztútnál a Feleség lefékezett: – Ez az út nem rövidebb? – fordult hátra.

Nagy, árnyas allé nyújtózkodott jobbra tőlük. A Lány, aki depressziós kamaszkorát élte, egykedvűen vállat vont.

– Én még sosem láttam ezt az utat – morogta az Anyós. – De most már te vezetsz. Menj, csak.

A lánya, a Feleség nem válaszolt, szó nélkül behajtott az apró kaviccsal beszórt alléra.

Valóban rövidebbnek tűnt – a házuk alatt, a körforgalomnál bukkantak ki.

– Én sem láttam még sosem ezt az utat – motyogta a Feleség. Míg a vastag tölgyfák közt haladtak, mind szótlanul, gondolataikba merülve ültek. Most, a ház közelében, ismerős terepen, valamennyire feléledt a hármas.

– Éhes vagyok – mondta az Anyós. – Kár, hogy csak hétre hirdettük meg a tort.

– Nem baj, ha nem megyek le? – hajolt előre a Lány.

– Apád torán illő lenne megjelenned, legalább pár percre – csóválta fejét a Feleség.

– De annyira unalmas emberek. Olyan unalmasak, mint…

– Ki ne mondd! – A Feleség éles szava egybeesett a kézifék behúzásával. Utóbbi mintha nyomatékot adott volna neki.

– Miért? – krákogta az Anyós. – Ami a szívén, az a száján. Te is ilyen voltál vele...

– Az már más. Meghalt. Halottról…– A Feleség nem fejezte be, tétovázott, aztán inkább kiszállt az autóból. A másik kettő vonakodva követte.

– Fúj, olyan rossz szag van – szólalt meg a Lány, ahogy beléptek a házba.

– Ki hagyta égve a villanyt a konyhában? – morogta a Feleség válaszul.

– És hideg van – borzongott az Anyós, szorosabbra húzva magán sárga kendőjét. A termosztáthoz lépet, és feljebb csavarta. – Vége a spórolásnak – motyogta elégedetten. Megfordult, és észrevette a Lányt, aki viszont a Feleséget bámulta, aki meredten állt a konyhaajtóban.

– Gyertek ide – szólt az asszony csöndesen.

A Lány és az Anyós egymásra nézett, és valamiért egyiküknek sem volt kedve engedelmeskedni a felszólításnak. Aztán mégis odamentek, és benéztek a konyhába.

Az asztalnál ott ült a Férfi.

Ugyanazt az öltönyt viselte, amiben eltemették, sápadt volt, ujjai közt gyújtatlan cigarettát tartott. Egyébként nagyon is élőnek tűnt. Érdeklődve, csillogó szemmel bámult vissza rájuk. Szája szélén ideges félmosoly játszott.

– Ti mit kerestek itt? – kérdezte, és a hangja is ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeikben élt.

– Ezt inkább mi kérdezhetnénk – lépett előre az Anyós.

– Jézusom – nyögte ki végre az Feleség. A Lány tanácstalanul hol rá, hol apjára nézett, majd kifújta az orrát.

Közben az Anyós egészen a férfiig ért, és feléje nyúlt, de aztán visszavonta kezét.

– Igazinak tűnik – fordult vissza a másik kettőhöz.

– Apa, épp most temettünk el – kiáltott fel türelmetlenül és némiképp csalódottan a Lány, mire a Férfi megvonta vállát: – Hát ez az. Ezért nem kellene nektek itt lenni.

– Nekünk? – képedt el az Anyós. – Ez most már a lányom háza. Teljeskörűen.

– Igazából én örököltem…– jelentkezett a Lány gúnyosan, de az anyja lepisszegte.

– Hogy kerültél ki a koporsóból? Mit keresel itt? – szegezte a halottnak türelmetlenül kérdéseit.

Az megadóan felemelte két kezét, mire az Anyós ijedten hátrébb lépett.

– Én itt vagyok otthon – mosolyodott el a Férfi. – A halál utáni lét szerves része, hogy ugyanott folyatjuk, ahol abbahagytuk. Ugyanabban a környezetben, ruhában, azokkal, akik már megelőztek bennünket ezen az úton. Csak egy másik, a tiétektől eltérő világban. – Magyarázta türelmesen. – Ezért csodálkozom, hogy ti itt vagytok. Nem történt veletek valami különös? Nem karambolozatok?

– Arra célzol, hogy mi is meghaltunk? – kérdezte döbbenten a Feleség, és a Lány hirtelen megfogta karját: – A fasor. Az az út, ami eddig nem volt.

– Miről beszéltek ti? – nézett rájuk bambán az Anyós, majd remegő ujjal a halottra mutatott: –  Ezt kell innen elűzni, nem töprengeni. Hívjátok a papot!

– Mire gondolsz? – nézett lányára a Feleség.

– Az az út, amin jöttünk, az allé. Az nem volt ott soha. Nem kellett volna rövidítenünk…–magyarázta a Lány izgatottan.

– Hát, az lehet – vont vállat az eddig érdeklődve figyelő Férfi. – Adódnak átjárók a két világ közt. Gondolom, belefutottak az egyik ilyenbe. Én is egy árnyas allén sétáltam át ide. Talán nem záródott be rendesen mögöttem, ezért tudtatok követni…

Mind hallgattak pár másodpercig.

– És most mi lesz? – kérdezte a Feleség riadtan. – Itt nem maradhatunk.

– Papot kell hívni – erősködött az Anyós, majd fáradtan lerogyott egy székre. Aztán meggondolta magát, felállt, és a széket távolabb húzta a halottól.

– Az itteni papok nem segíthetnek nektek, tekintve, hogy halottak – magyarázta a Férfi. Töprengő arcot vágott, erősen összpontosítva befelé. – Azt hiszem, csak egy megoldás van.

– Micsoda? – A Feleség riadtan körbefordult majd hajába túrt. – Én nem akarok itt lenni. Még élni akarok.

– Lányom, hát élünk…– kontrázott tétován az Anyós, de már senki nem figyelt rá.

– Én tudom, mire gondolsz, apa – mondta a Lány elégedetten, majd felhúzta ingjét, mutatva a csuklóján lévő hegeket. – Emlékszel?

– Oly rég szólítottál így – bólintott elérzékenyülve a Férfi.

– Öljük meg magunkat?  – kérdezett döbbenten a Feleség, mire az Anyós élesen felnevetett.

– Nem pontos a megfogalmazás. Életbe ölitek magatok. Ha itt meghaltok, a másik oldalon, a ti világotokban kell felbukkannotok – mondta a Férfi. – Azt hiszem, nincs más lehetőségetek.

– Menjünk vissza, és hajtsunk visszafelé azon az úton – toppantott az asszony, majd a bejárati ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és szemét erőltetve figyelte a tájat.

– Az már rég bezáródott – vont vállat a férj.

– Honnan tudod? – kérdezte az ajtóból a Feleség.

– Érzem. Az én utam volt – jött a válasz.

A Feleség lassan becsukta az ajtót, és visszasétált a konyhaküszöbre: – Egy biztos. Itt nem maradhatunk. – Órájára nézett. – Hamarosan megérkeznek a vendégek.

– A toromra? – kérdezte kíváncsian a Férfi. A feleség bűntudatosan bólintott.

– Mondtam, hogy nem kell, csak pénzkidobás – szólt fojtott hangon a halott. Arca mindannyiuk számára ismerős maszkká torzult.

– Ne kezdjük – sziszegte az asszony. – Ebben már nem te döntesz. – Fújtatott egyet, majd körbefordult: – Mivel csináljuk?

– Te megbolondultál, lányom? – éledt fel az Anyós, és nyögve talpra kászálódott: – Meg akarsz ölni bennünket?

– Halottak vagyunk, mama – vigyorgott rá a Lány.

– Bolondok vagytok, nem halottak. Én ebben nem veszek részt. Hazamegyek…– mondta az öregasszony, és csoszogva megindult kifelé. Pár lépés után visszanézett a Férfire: – Nem fogsz hiányozni – mondta csöndesen. Amikor megfordult, a Feleség állt előtte.

– Nem mész sehova, anya. Nem hagylak itt – mondta, azzal gyengéden visszanyomta a székbe. – Vedd be inkább a gyógyszered! – Az öregasszony retiküljéből kis fiolát kotort elő, kipattintotta, majd kirázott egy aztán kettő, aztán még négy szem pirulát. Mielőtt az anyja szólhatott volna, a szájába nyomta mind a hetet. – Nyelj – szólt rá, majd a csaphoz sietett, vizet engedett, közben felkapott egy kést a szárítóból. A vizet az anyjának adta, a kést pedig nyelével a Lány felé nyújtotta. – Neked már menni fog – mondta zordan.

A Férfi szótlanul szemlélte, ahogy lánya leül a padlóra, és lassan bíbor patakokat fakaszt magából, meg azt, ahogy az Anyósa feje félrecsuklik, és szája sarkából sárga habcsík indul.

– Mit tettem? – sírta el magát a Feleség pár perc múlva a két élettelen test közt állva. Egész teste remegett, karja, lába libabőrösen feszült a fekete ruha alatt.

– Amit tenned kellett – bólintott a Férfi. – Ők már odaát vannak. Most te jössz…

A Feleség hosszan bámult rá, majd a tűzhelyhez lépett, elcsavarta az összes kapcsolót rajta, és kinyitotta a sütő ajtaját. A gáz sziszegve kezdett ömleni, körbefonta testét, a férj öltönyös alakját, a két halottat. A nő igyekezett mind kevesebbet lélegezni, miközben egy fiókból ezüst öngyújtót vett elő.

Vártak egy negyedórát, és közben nem szóltak egymáshoz. Végül, mikor a Feleség megingott, a Férfi vállára támaszkodva rekedten így szólt: – Ugye tudod, hogy soha nem szerettelek?

Az felnézett rá, majd az öngyújtóra pillantott, és végre szájába illesztette cigarettáját. Felállt, és szembefordult a Feleséggel.

– Én sem, és… – kezdte, de az asszony lángolt csiholt, és kettejük közé tartotta, a cigaretta végéhez. A robbanásban minden eltűnt, fellángolt, szétolvadt és elszállt. Amikor a Férfi kiengedte az első slukkot, a ház már romokban hevert körülötte.

–…ezért öltelek meg – tette még hozzá.

vége

Hirdess novellaversenyt. Díjazást ne ígérj. A legjobbakat keresd meg emailben. Kínálj nekik, mind az ötvenüknek, antológiabeli szereplési lehetőséget. Ezért kérj oldalanként annyit, amennyit csak mersz. Elvégre te csak segíteni akarod a tehetségeket, de ugye a számlák...Hát ez a sorsa a lenti írásnak. Korábban megjárta már a Hungarocont is, de ott nem tetszett. Én a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Ja igen - az antológiában viszont nem lesz benne.

Hogyan szerettem meg a sci-fit?

Kilencvenhatban kezdődött, mikor az S…-i könyvtárból el akartam lopni az összes King-könyvet. Igazából én Stephen King- és horrorrajongó voltam egészen addig. Már megvolt a Ragyogás és a Holtsáv, de mindent akartam. Bizonyára ismeritek ezt az érzést, mikor nem elég elolvasni, birtokolni is kell. Mivel akkoriban S…-ben nem volt antikvárium, elhatároztam, a könyvtárból szerzem meg a hiányzó darabokat.

Megoldhattam volna egyenként. A poros polcok közt elbújva. Begyömöszölve a könyvet az alsónadrág, a nadrág és a póló rejtekébe. Hasat be, vállat előre, hogy ne látszódjék a pukli. De nem akartam várni, azonnal, egyszerre kellett mind.

Marika néni és Gizi néni voltak esténként az ügyeletes könyvtárosok. Május végén a földszinti nagy olvasó ablakait már naphosszat nyitva hagyták. Az orgona illata nekem azóta is földönkívüli dolgokat juttat eszembe. A terem sarkában, a pódium mellett, ahol előadásokat szoktak tartani, volt egy kis szekrény. Mikor nem volt a közelben senki, belenéztem. Takarítószerek, seprű, locsolókanna. Kivettem a kulcsot a zárból, s elballagtam.

Keddre időzítettem a dolgot, mert akkor korábban zártak. Az előtéren úgy vágtam át, hogy nem figyeltem a plakátokat. Soha nem figyeltem a plakátokat, melyek előadásokról, használtruha-vásárról vagy hegedűművész bemutatójáról szóltak. Nos, itt hibáztam.

Gizikének fájt a feje, ezért rám maradt a dolog aznap este.

Igazából tényleg szívesség volt, mert ötkor, záráskor kezdődött.  A hétköznapi időpont miatt. Hogy aki munkából jön, az is odaérjen. Mintha olyan sok dolgozó emberre számíthattunk volna.

Pontosan nem is tudtam, ki volt a meghívott író. Gizike szervezte az egészet. Az ürgének csak pár könyvét tartottuk, névről én addig nem nagyon ismertem. Gizike mondta, hogy a városban él pár éve. És ír. És hogy szívesen eljönne egy író-olvasó találkozóra.

Kiplakátoltuk még előző héten. Nem mintha sok rajongóra számítottunk volna. Az ilyen találkozókra a magányos emberek járnak. És akik tényleg szeretik az adott műfajt. Persze, akkoriban a sci-fit még többen olvasták. Sokszor előjegyzésünk volt egy-egy híresebb szerzőre. Név most nem jut eszembe.

Négykor összehúzogattam a székeket, kiraktam a kisasztalt a pódiumra, rá kancsó vizet, poharat. Reméltem, hogy az Író úr pontos lesz. Ha tényleg többen jönnek, és ő késik, az rosszul venné ki magát. Aztán elmentem kávézni.

Zárás előtt fél órával elbújtam a szekrényben. Azt hiszem, észrevettem a székeket, az asztalt, s a kancsó vizet. De tizenvalahányéves fejjel nem tudtam kikövetkeztetni, mi készül. Lehet, ha tudom, akkor is végigcsinálom.

Valaminek szúrós szaga volt odabenn, és vigyáznom kellett, meg ne lökjem a partvist. Avagy a vödröt. Alul, felül szellőzőrács volt, annak résein bámulhattam kifelé. Az üres, neonfényes olvasóterem mintha várt volna valamire. Olyan volt, mint a Ragyogás szállodájának hallja.

Tudtam, hogy nincsen riasztó, de most mégis a sarkokat lestem. Piros fényvillanást, fehér ipari kamerát kerestem. Persze, nem volt semmi ilyesmi. A könyvtár teteje évek óta beázott. Vödrökkel fogták fel a vizet eső idején. Hogy kerülne ide riasztóberendezés? Amúgy a tervem egyszerű volt. Megvárom, míg rám zárják a könyvtárt, leoltják a fényeket, és egyedül maradok. Akkor majd előbújok rejtekhelyemről, aztán kinyitom az egyik földszinti ablakot, és elegánsan távozom, kezemben a könyvekkel.

Háromnegyedkor beültem a hátsó sorba a Kiskeggyeddel, és vártam. Lassan szállingózni kezdtek. A szokásos csapat. Kálmán bácsi, aki minden ilyen esti rendezvényen ott hörögteti asztmáját. Két fiatal, feketébe öltözve. Csak együtt akartak lenni egy csöndes helyen. Egy idősödő, szemüveges úr. Aktatáskás, precíz, érdeklődő típus, talán rossz házasságból menekülve. Fiatal férfiak, kezükben rongyosra olvasott kötetekkel. Nos, ők valódi rajongók voltak. Régebben valami játékosklubot akartak csinálni a kisteremben. Gizike küldte el őket. Öt órára ennyien gyűltünk össze. És az Író úr még sehol

Letettem az újságot, és körbesétáltam. A társaság fészkelődött, izgett-mozgott, halkan beszélgettek. Eszembe jutottak a hatvanas-hetvenes évek, mikor nagy írók jártak nálunk. Akkor tényleg dugig volt a terem. Még az ajtóban is álltak. A padlón ültek. Most – minden más lett. Különös, érthetetlen alakok jönnek felolvasni. Amiket előadnak, nem épp szépirodalom. Még ha ők dacosan hisznek is benne. Leültem, és az újsággal legyezgetni kezdtem magam. Meleg, szép májusunk volt.

Jó pár perc késéssel aztán befutott végre az Író, aki először nem is tűnt különösnek.

Amikor láttam, hogy Marika néni beül a hátsó sorba, tudtam, baj van. Azt hittem lebuktam és most így akar megszégyeníteni. Hogy ott ül, míg elő nem jövök. Ha kell, három nap, három éjjel. Elhatároztam, inkább szomjan halok, de nem adom fel magam. Aztán sorban jöttek a többiek is, és rájöttem, meg kellett volna nézni a plakátokat. Az öreg, kehes nyugdíjas, a csaj meg a srác, a szemüveges fazon, meg azok a sutyorgó férfiak – mind szépen leültek, és felém bámultak. Pontosabban az asztal és a kancsó víz felé, melyeket még épp láthattam a rácson át. Ekkor értettem meg, hogy ma este valamiféle program lesz.

Felnyögtem, és hátradőltem, de az utolsó pillanatban megállítottam a mozdulatot. Egy seprő nyele simult a gerincemnek. Féltem, feldöntök valamit a szűk helyen. A King-könyvek hirtelen elérhetetlenül messzire kerültek. Éreztem, lábamba lassú fáradtság kúszik, talpam zsibbad, és szám kiszárad. Fogalmam sem volt, mennyi ideig fog tartani, de még el sem kezdődött. Vártunk valakire, aki nem akart jönni. Számolni kezdtem magamban, és nyolcszázhuszonnégynél bejött a terembe az a fickó.

Egy nagy szatyor volt nála, egyből gondoltam, a könyvei. Magas volt, nagyon magas, sovány és gondterhelt. Arca keskeny, a fülei nagyok, mint az unokatestvéremé. Felálltam, és kezet fogtunk. Olyan hideg szorítása volt, mint egy kőszobornak. Nagy ballonkabátot viselt, mikor előre ment, láttam, a háta kipuklisodik. Szegény nyomorult, gondoltam. Mindig viszolyogtam a púposoktól. És ahogy leült, ivott, és kirakta a könyveit az asztalra - ez az idegenkedés csak erősödött bennem. Úgy éreztem, mintha egy bogarat figyelnék. Egy céltudatos, magányos és szomorú csótányt. Erőt vettem magamon, odamentem hozzá. A fülébe súgtam, hogy fél hétig, hétig van időnk. Aztán zárnunk kell. Önkormányzati rendelet miatt – hazudtam. Kis ideig hallgatott, nézett maga elé. Aztán bólintott, de egyszer sem pillantott rám. Fojtott, savanyú szaga volt, mint a friss csalánnak.

Visszamentem a hátsó sorba, és csak azért se figyeltem arra, amit beszélni kezd. Felvettem az újságot, hogy olvassak.

A fazon mély, öblös és zengő hangon beszélt, úgy, hogy figyelni kellett rá. Először azt gondoltam, ez jó, mert legalább elmegy az idő. Aztán, mikor meghallottam, hogy sci-fit ír, sóhajtottam egyet.

Nem mintha bármi bajom lett volna a fantasztikus irodalommal. Csak - kamasz létemre - gyerekesnek tartottam. Mindenféle űrhajók és lézerpisztolyok. King miatt azt gondoltam, az érdekes dolgok odabenn vannak, nem az űrben. A személyiségben.

Ez az ürge pedig épp ellenkezőleg vélekedett. Egy trilógiát emlegetett, melyet folyamatosan bővíteni akar. A könyvei mind ugyanarról a bolygóról szóltak, mely pontosan négy egész huszonnyolc fényévnyire van a Földtől, valahol a Proxima Centauriban. Gondolom, lemérte. Ekkor jelentkezett a szemüveges férfi. Mindenki ránézett, az író pedig intett neki. A szemüveges felállt, és remegő hangon elmondta, hogy olvasta az író úr összes könyvét. És hogy hibákat talált benne. Csillagászati szempontból. Majd visszaült, mint aki jól végezte a dolgát. Mindenki az író felé lesett, és várt. Ő megköszörülte torkát, és azt monda, nem csillagász. És hogy nem is tartozott a hajó legénységéhez.

Először nem értettem semmit. Volt egy mondat, ami után nagy csend lett. Erre néztem föl. Az egyik fiatalember a hármasból épp felpattan, hogy jól hallotta-e. Mire az Író úr bólogatott. Az űrhajó, mellyel érkezett, a Bakonyban zuhant le jó pár éve. Senki nem élte túl rajta kívül a katasztrófát. Minden olyan gyorsan történt.

Ezekre a szavakra egy másik fiatalember is felállt a trióból, széttárta a karját. Miért nem adtak le vészjelzést. Másrészt – és felmutatta a könyvet – ezek szerint minden, ami itt le van írva: az valóságos. Ezt is kérdésnek szánta. Én nem épp ilyen kérdésekre számítottam.

Az Író erre is csak bólogatott, majd azt felelte, hogy adtak le jelzést a központi bolygónak, de mire ideér a segítség – az hosszú idő lesz. Sóhajtott.

Ekkor gondoltam először, hogy be kell fejeznünk ezt a bohóckodást. Lecsaptam az újságot, és körbenéztem. Látszólag mindenki elsiklott a hallottak felett. Kálmán bácsi a zsebkendőjébe bámult. A két fiatal vadul csókolódzott. A szemüveges úr jegyzetelt, néha idegesen a pódiumra nézve. Csak az a három figyelte feszülten az Író urat. Közben valahonnan irritálóan édes szag terjengett, de már nem az orgonáé.

Megköszörültem a torkomat. Az álló férfiak rám néztek, és zavartan visszaültek a helyükre.

Akkor, mikor az író azt mondta, hogy úgy néz ki, hosszú ideig a Földön kénytelen tartózkodni - akaratlanul is Marika nénire pillantottam, kinek a feje a hátsó sorban egyre vörösebb lett. Bizonyára azt gondolta, amit én. Hogy valami ugratásnak vagy kandi kamerás dolognak az áldozata. Megköszörülte a torkát, és élesen azt monda, hogy a regények miatt gyűltünk össze. Erre mindenki kérdőn pislogott az asztalnál ülőre. Ő pedig nyugodtan töltött magának, ivott a vízből, majd azt mondta, így van. Amíg itt van, és körbemutatott, neki is élnie kell valamiből. Jobb híján - tud mesélni a bolygójáról. Mivel összehasonlító antropológus, nagyjából ismeri saját világának minden fontosabb részletét. Erről szólnak a könyvei is.

Ekkor úgy tűnt, Marika néni végérvényesen átveszi az irányítást. Mint aki nem is hallotta az előzményeket, kérdezte, hogy mit kell tudni erről a bolygóról.

Az író épp válaszolni akart, mikor ismét nyújtotta kezét a szemüveges úr. Marika néni összerándult a kérdésére. Miért nem hallottunk az űrhajó becsapódásáról.

Erre persze az író is megakadt.

Nem tudom, mikor kezdődött. Azt gondoltam, valami vicc az egész, Gizike szervezte ugratás, vagy egy abszurd, élőszereplős amatőr színtársulat próbája. Ionescu írt ilyeneket meg Pirandello. De senki nem nevetett, sőt, volt, aki nem is figyelt a dolgokra. Az az őrült odafenn pedig elkezdte magyarázni, hogy a hajója lakatlan, erdő borította részre hullott, a hajnali órákban. A maradványokat ő maga tüntette el.

Mindig is tudtam, hogy belefutok majd egyszer egy eszelősbe. Ez a sok fantasztikus regény előbb-utóbb az ember agyára megy. Vártam, hogy majd valaki, egy olvasónk komolyan vegye azt, amit olvas. Hogy elhiggye vagy átélje. Hát itt volt.

Először be akartam rekeszteni az egészet. Mire jó ez a bohóckodás. Otthon vár a család, én pedig ezt kell hallgassam. De inkább dühös lettem, hogy ilyen létezik. Hogy ezt az egész marhaságot van, aki meg meri csinálni. Itt és most és velem. Végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, mivel tudom beléfojtani a szót.

Pont a galaktikus küldetéseiről beszélt. Hogy hány naprendszert bejárt már. Amikor felálltam, rám nézett, és belefagyott a szó.

Amikor Marika néni felállt, láttam, az író előredől székében, és hátranyúl. Az a három fazon és a szemüveges figura nagyon figyelte őt, de a helyzetemnél fogva csak én leshettem ki, hogy valamit meghúz kabátja hátoldalán. És ekkor a púpja, amit már korábban észrevettem, megmoccant.

Marika néni közben csak annyit kérdezett, hogy ha mindez igaz, és az író úr egy idegen civilizáció küldötte - itt elhallgatott, gúnyosan körbenézett a többieken - akkor miért árulja el magát könyveiben, és miért fedi fel kilétét most őelőttük. Mielőttünk.

A férfi az asztalnál felállt, de én már csak a púpjának a tekergődzését, mozgását figyeltem. Majdnem sikoltottam, mert olyan volt, mintha egy zsák kígyó lenne a kabátja alatt. Persze aztán mind rájöttünk, hogy nem kígyók voltak.

A kérdésemmel jól a sarokba szorítottam. Láttam a többieken is, hogy végiggondolják ezt az egészet. Hogy egy idegen pont itt, S...-ben, egy májusi estén  árulja el nekünk a titkát. Hát ez már mindennek a teteje.

Az Író úr arca megrándult, de nem dühös, hanem beletörődő lett. Felállt, megvonta vállát. Neki is élnie kell valamiből, ismételte, majd lerántotta a kabátját.

Aztán már csak arra emlékszem, amit mesélt. Mert akkor mind rájöttünk, hogy milyen nagyszerű elbeszélő. Volt ez az édes szag és csiklandó érzés a lábam szárán. Aztán jöttek a képek. A bolygója, ahogy az emlékeiben élt. A két hold, a bíbor szavannák, a legyezőszerű szárnyukon tovasikló madarak. Nagy, üvegszerű városok. Csupa él és torony és csúcs mindegyik. Kerek nyílásaikon át fel- és lefelé áramlik a testek, apró pontok tömege a falakon. Mert mindenki tud mászni és kúszni a vízszintes felületen. Arrébb egyesek lebegő gömbökben utaznak, nekivágnak a síkságnak a másik város felé. Lent, távolabb sárga színű folyó kanyarog. Ott végre közelről bemutatja nekünk népének igazi arcát. Vígan surrogó hangjukon kiabálva fürdenek és pancsolnak a vízben fajtársai.

Sikoltottam? Nem. Nyögtem avagy sírtam vagy rángatóztam? Meglehet. Az öklöm a számba volt. Napokig ott marad majd a fogam nyoma bütykeimben. Mindenesetre először azt gondoltam, valamit beszívtam abban a kis helyiségben. Hígítót, vagy más vegyszert. Akkoriban már elég sokan szipuztak a városban, tudtam, mit tesz az emberrel.

Az író ugyanis felállt, mondott valamit Marika néninek, majd levette magáról a kabátot, és az emberi külsőt. Egyetlen mozdulattal rántotta le, mintha csak valami ruha lenne a haj, a fej, a karok, a lábak kavalkádja is. Elterült odalenn a padlón ez az egész dolog, és megláthattuk őt teljes valójában.

A legfurcsább az volt, hogy senki nem kezdett el kiabálni. Csak figyeltek rá, szótlanul, némán és tűnődve. Még a párocska is abbahagyta a csókolózást. A lányt ismertem, felettem járt a suliban. Csak később jutott eszembe, hogy az édes szag, ami szétterjengett lassan az egész találkozó alatt, az volt az oka a dolognak. Hogy nem úgy reagáltak, mint én. Mert én az öklömet haraptam a félelemtől. És az is csak jóval később, az éjjeli utcán sietve, fejfájós zavarodottsággal ötlött fel bennem, hogy alighanem a hígító szaga semlegesítette az általa kibocsátott bűvös illatot. Én amiatt nézhettem végig az egészet.

A beszámolója alapján világosan láthattuk, hogy néznek ki. Nagyon valóságos volt, azt gondoltam, ha kinyúlok, megérinthetem a folyóban fürdőket. Éreztem az arcomon a vízpermetet.

Fiatal egyedek lehettek, sárgás, vastagnak tűnő bőr borította hengeres testüket. Alul, ahol a lábaknak kellett volna lennie, apró kinövéseken másztak a partra. Mintha ezernyi kis görgő vitte volna őket. Szólni akartam, hogy ez hiba, lehetetlen tényező, mivel a természet nem tud kereket gyártani. A forgó csapágyat nem hálózhatja be érrendszer – biológiai képtelenség, olvastam az Élet és Tudományban. De inkább csak néztem az önfeledt játékot a lila ég, az ultramarin nap alatt.

Tudtak úszni is, és mikor kibukkantak a vízből, mindig, újból és újból megriadtam felsőtestük látványától. A hengeres forma ugyanis egyetlen nagy, fejszerű tömegben végződött, melyen mint gallér, körben csápok százai tekergőztek. Némelyik két-három, négy méterre is elnyúlt a vízben. A fejük tetején pedig három, szinte emberi szempár csillogott a…fenéknyílásra emlékeztető száj fölött.

Azt hiszem, a lények mosolyogtak rám.

De mindez még valóban lehetett volna csupán egy látomás. Azonban amikor összeszedtem magam, mozgást vettem észre lenn. Jobban megnéztem a padlót, és láttam, hogy amit eddig a szőnyeg mintájának tűnt - azok igazából csápok. Hátraléptem, a seprő pedig eldőlt. Halkan koppant a falon, mire Ő megpördült és a szekrény felé lesett.

Nem tudom, hogy a púpjából előtekergődző csápok mikor érték el a társaságot Csak az volt biztos, hogy mindegyikőjük bokájára rátapadt egy nyúlvány. És valamiképp, a szaggal párosulva köze lehet ahhoz, hogy az emberek bambán, elrévedve és mosolyogva néztek maguk elé.

Ami miatt csönd volt, egészen a seprű hangjáig.

Azonnal felém mozdult, odajött a szekrényemhez. A nyúlványok úgy tekergődzött a három szem alatt, mint annak a görög izének a haja. Próbáltam hátrahúzódni a szekrényben. Próbáltam fegyver után nézni. Megfogadtam, ha kinyitja az ajtót, kinyomom az egyik szemét. Vagy kettőt.

De nem nyitotta ki. Állt egy pillanatig, befelé meredve, a szellőző nyílását vizslatva. Csupán pár centire volt egymástól a fejünk. Ekkor éreztem meg teljes töménységben a szagot. Volt valami szúró érzés is, odalenn, de arra nem figyeltem. A redő nélküli, nagy, összetett szemek fókusza tartott fogva. Aztán elment. Visszagörgött az asztalhoz, közben behúzta a csápjait. Felnyögtem, és minden hirtelen olyan valószínűtlen lett. Amikor felé néztem, már felvette ruháját, ismét egészen emberinek tűnt. Lassan kisimult rajta az álca. Púpjában még izegtek-mozogtak a csápok. De már nem hittem el én sem, amit az előbb láttam.

Az édes szagra riadtam fel. Nem orgona volt, sokkal töményebb, és eszembe jutott róla az álmom, a bíborszínű bolygóról, a furcsa napról és a két holdról…de ekkor már mocorogtak körben a többiek is, felálltak, megindultak. Tudtam, hogy ismét látnom kell azt a világot, ezért mögöttük én is az asztalhoz mentem. Készségesen dedikált mindenkinek. Olyan lelkesen vettük a könyveit, mintha ingyen adná. Volt, aki hármat vitt. Én nem kértem dedikálást, gyorsan fizettem, és elhátráltam. Aztán az Író urat méregettem, aki a pénzt számolgatta. Hallgatósága szétszóródott a teremben. Úgy tűnt, valamiért még senki nem bír elindulni. A könyv borítóját nézegették, zavartan lapozgatták. Mint aki rossz álomból ébredt, szemüket dörzsölték, tétován várakoztak. Valamit mondani kellet, ezért a pódium szélére lépve én szóltam hozzájuk

Marika néni zárta le az eseményt, hazaküldve a társaságot. Ami előtte, mint egy csapat zombi, felvásárolta az összes könyvet.

Bennem is megfordult, hogy veszek egyet. Idegen, hirtelen jött ötlet volt. Hátha tényleg jól ír. De fel kellett volna adnom magam. Így hát maradtam, lapítottam, meghallgatva, ahogy Marika néni megköszöni a színes beszámolót, és berekeszti a találkozót. Fogalmam sem volt, miről beszél az öreglány. Pár kérdés hangzott csak el, semmi más. Nem volt itt semmiféle beszámoló. Csak…üresség.

Úgy éreztem, a lábaim kőből vannak, és az életem adtam volna egy pohár vízért. Mire Marika néni leoltotta az üres teremben a villanyt, fél hét lett.

Szinte kiestem a szekrényből, majd elemlámpám árnyékolva elindultam, hogy megkeressem a King-könyveket. A fáradtságtól, vagy a sötétben való bolyongástól eltévedtem a sorok közt, és végül azon kaptam magam, hogy kábán lapozgatok valamit.

Egy ismeretlen polc előtt álltam, a számozása alapján tudományos műveket tartottak itt. Hosszú, unalmas leírást olvastam, és mire észhez tértem, hirtelen eltüntettem a könyvet az alsónadrág, nadrág, póló Bermuda-háromszögében. Ezzel a zsákmánnyal indultam haza, a Kingek nélkül, mégis elégedetten.

És otthon remegő kézzel vettem elő szerzeményem, majd néha megvakarva bokámon az érthetetlen kis sebhelyet, egész éjjel olvastam, mint annak idején a Cujot. Pedig a címe baromi unalmasnak tűn: A könyvkiadás alapjai.

Amikor az Író úrék megérkeztek, Gizikém épp kávét főzött. Nem számítottunk nagy hallgatóságra, és nem is voltak sokan. Régebben a sci-fi jobban ment, most örültünk, ha tucatnyian eljönnek egy ilyen találkozóra.

Leültettem őket a pódiumra, és kimentem, meginni a kávémat. Gizike akkor mondta, hogy már volt itt ez a fazon. Jó tíz éve, mikor a városban élt. Nem emlékeztem rá, pedig valahonnan ismerős volt a neve. Csak két nap múlva, mikor eszembe jutott, ellenőriztem a polcomat otthon. Tényleg megvolt egy könyve. Esküdni mernék, soha nem olvastam, de megvettem. Ahogy - udvariasságból talán - most a legutóbbit is, a találkozón.

Mindenestre az Író úr nem volt nagy szám, mint előadó. Elkezdett beszélni valami idegen civilizációról, én pedig hátul sustorogtam Gizikével. A közepe táján jöttünk rá, hogy ismerjük a másikat is, a Kiadó urat. Ő hozza össze a könyveit – mondta a bevezetőben az Író úr. A város szülötte. Tette hozzá. És igaza volt. Hirtelen beugrott mind a kettőnknek, és mondtam is Gizikének, hogy ez a K...-fiú. Aki annak idején – mint egy megszállott - mindent elolvasott a könyvkiadásról. Meg is lett az eredménye, mondta Gizike.

Egyébként tényleg nem volt semmi érdekes vagy emlékezetes aznap este. Csak az az erős, édes szag.

vége

Lassan egy éve toldozgatom -foldozgatom a novelláskötetem, melynek "Járványügyi álmok" a címe. Minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. A múlt héten, mikor a lenti novellát korrektúráztam, rá kellett ébrednem, hogy a kötet kész. Innen kell valahogy továbblépni.

Ez az írás az epilógus, a kivezetés a kötetből és a felszámolt fővárosból. Jó rég írtam, és most hozzáigazítottam a könyvbeli szituációhoz. A korábbi verzióban az ügynök vámpírrá vált rokonain próbál segíteni. A mostani lehet, kissé darabos lett, de legalább lezárja a novellák világát. 

Városiak

/Epilógus/

Alig állt meg a terepjáró, alig állt le a motor, az ügynök már ki is pattant belőle. No, mondta, ez lenne az. Az udvar, mondta, és a kerítés, mondta, hát azok nem valami faszántosak, de hamar rendbe lehet vágni. Ismerek egy-két jó kőművest, meg a faluban is akad elég naplopó, aki szívesen összetakarít. Kiszállt a lány is, majd mellőle a fiú, és zavartan topogtak a hűlő kocsi mellett. Azt se tudták, hova nézzenek, annyi volt az érdekes látnivaló. Városi ruha volt rajtuk, városi arcuk volt, városi arckifejezéssel. A lány várost izzadt a nyárban. Hát, elég lerobbant. Mondta, és elindult a tornác felé. Az ügynök megnézte a seggét, majd karon fogta a fiatalembert. Nézzék, lehet, hogy kívülről kicsit le van zuhanva, de ezek az öreg parasztházak bírják ám a gyűrődést. És érzik ezt a levegőt? Kibaszott jó, nem? Megálltak, beszívták a levegő. Igen, mondta a lány, de az ablak ki van törve. És az ajtó is. Hát igen, mondta az ügynök, volt egy kis baleset. Beléptek az első szobába. Homály, pókháló, agyagszag. Mik ezek a nyomok? Kérdezte a fiatalember. Vágásnyomok voltak a meszelt falon. Azt hiszem, elkezdték felújítani. Mondta az ügynök. De nem fejezték be. Van még két szoba. Benyitott a tiszta szobába, ami valamivel világosobbnak tűnt, ennek ablaka az utcafontra nyílt. Az utcán nem ment senki. Nem jár itt senki az utcán? Kérdezte a lány. Biztos a mezőn van mindenki. Mondta az ügynök. Kaszálnak meg ilyenek. Elment a lány mellett, és közben megnézte a mellét is. A másik szoba még jobb. Mondta és benyitott. Még benne van a szövőszék is. Tényleg benne volt. Egy hatalmas szövőszék. Nagyon jó, és milyen régi! Mondta a lány. Mit kezdjünk egy szövőszékkel? Kérdezte a fiatalember. Nem tudom, vallotta be az ügynök, de benne van az árban. Akár fel is apríthatják. Tűzifának. Apropó ár, kezdte a fiatalember. A lány közben kiment. Nem lehetne valamit engedni? Hisz elég messze van mindentől. Ó, hát ez benne a lényeg, nem? Kérdezte az ügynök színlelt csodálkozással. Valaha én is ott laktam. A Városban. De aztán, még a Változás előtt, az első bombák előtt kiköltöztem. Persze nem ide. Hanem egy másik faluba. Szóval, az ár, az ár, az ár, az ár. Két ujja közé fogta ajkát, szemét felemelte a plafonra. Nem tudom. Jelentette ki. Elég makacs emberek élnek itt. Nem szívesen alkudoznak. Nem ételjeggyel fizetnénk, ékszerekkel. Kezdte volna győzködni a fiatalember. Ám ekkor visszajött a lány. A kút mellett mi az a lejárat? Kérdezte. Az ügynök kisietett, ők utána. Odament a csapóajtóhoz, amire a lány gondolhatott. Ez? Kérdezte. Hát ez a pince. Mondta. De nem érdemes lemeni. Miért? Kérdezte a lány, és eszébe jutott egy regény. Mert veszélyes. Mondta az ügynök. A lelkemre kötötték, hogy le nem menjen senki. Azt hiszem veszélyes. Nem szabad használni. Csönd volt. Álltak a kút mellett, a fiatalember belenézett, de nem látta csillogni a vizet. Kiszáradt? Kérdezte. Az ügynök megrázta a fejét. Nem tudom. Mondta. Dobjunk bele egy követ. A lány lehajolt, és felemelt egy kis követ. Nem hallottak csobbanást. Nekem tetszik. Mondta a lány. De még víz sincs. Vetette ellen a fiatalember. Azt hiszem, ezt meg tudjuk oldani. Felelte az ügynök. A szomszéd bizonyára megengedni, hogy eleinte az ő kútjáról hordják a vizet. Aztán meg majd hívnak egy kútásót, és az kitisztítja. A kutat. Ez valóban így megy? Kérdezte a fiatalember gyanakodva. A lány a szomszéd házat kémlelte. Ugyanolyan volt mint ez. Sötét, elhagyatott és össze–vissza vert. Biztos, hogy él itt valaki? Kérdezte. Az ügynök elindult a ház felé. Nem, mivel elmentek Amerikába. Azt hiszem, megijedtek a Változástól. Hogy odabent, a Városban a fertőzést mégse állították meg a bombák. De azt tudom, mert lebeszéltem velük, hogy megengedték a víz–dolgot, tehát ezzel nem lesz baj. A két telek közt nem volt kerítés. Egyszerűen átgyalogoltak a szomszéd udvarára. Az ajtón karmolásnyomok látszottak. Ki volt fordulva a tokjából. Itt is felújítottak? Kérdezte a lány. Tudja, hogy van ez, kacsintott az ügynök, a környékbeli fiatalok ide járnak néha szórakozni. Elkomorodott. De már beszéltem a fejükkel, és többet nem jönnek. Tudom, mire emlékezteti magukat. Lépett közelebb az ügynök, úgy méregetve őket, mint aki a súlyukat próbálja megbecsülni. Az utolsó időkre, odabenn. Fejével a füstölgő, izzó zsarátnokfolt felé intett, mely a délre elnyúló puszta végén feküdt. Nem akarunk erről beszélni. Jelentette ki sietve a lány. Sok barátunk nem jutott ki. Az ügynök megvonta vállát. Pardon. Mindannyiónknak voltak veszteségei. De valóban, a múltat, és a Változást le kell zárnunk, mert vége. A fiatalember közben a szomszéd kútjához ment, és belenézett. Itt se látok vizet. Mondta. Az ügynök mellé lépett. Pedig kell lennie. Tegnap még volt. Mondta. A fiatalember válla fölött bekukucskált. Majd lehajolt, megfogta lábát, és felemelve átlökte a kút káváján. A lány úgy sikoltott, mint egy gyenge amerikai színésznő. Berohant az eladó házba. Az ügynök utánament. A lány az egyik sarokba bújt, és zokogott. Fehér nadrágján vizeletfolt terjedt. Az ügynök elővette zsebéből a bokszert, és leütötte. Aztán a testet kihúzta az udvarra. Átemelte a kút szélén. Nyögött közben. A fiatalember után lökte. Mikor végzett, eltette a bokszert. Visszasétált az eladó ház pincéjéhez. Kinyitotta a csapóajtót. Azt hiszem, ez megvan. Szólt le a sötétbe. Halk morgás kélt lentről. E kettő egy ideig elég lesz nektek, drágáim. Mondta az ügynök. Megint tettem szalmát az aljára, így később rohadnak el. Fülelt, de a sötétből most nem kommetálták szavait. Az ügynök bólintott. Akkor ennyi. Este találkozunk. De nem indult el, ott guggolt még egy kicsit elgondolkodva. Egyre nehezebb lesz. Mondta aztán maga elé. Odalentről mintha sóhajtás szűrődött volna fel a hideg pincepárával. Azt hiszem előbb–utóbb mást kell kitalálnunk. Egyre kevesebb menekült jön. Nem tudom, hol élnek, miből és mit csinálnak, de mind kevesebb az érdeklődő. Pedig milyen nyugodt és tiszta hely ez. Nincs is más itt rajtunk kívül. Ajkai elé tette mutatóujját, és erősen összpontosított. Azt hiszem, igazából ennek nagyon egyszerű magyarázata lehet, drágáim. Hiába mondták, hogy a bombázásban elpusztult minden fertőzött. Hiába szűrték át a karanténban az összes menekültet. Hiába tartják még mindig megfigyelés alatt a gyanús eseteket abban a nagy sátortáborban a mogyoródi versenypályán. Bizony. Mindez hiába volt, mert a dolog –– a Változás megállítása, nem sikerült. És ez az jelenti, kedveseim, hogy nem vagytok egyedül.

vége