Azt hiszem, Lovecraft érdeme nem az írásaiban, hanem az általa teremtett világ lehetőségeiben rejlik. Mindabban, ami a szövegen túl kezdődik. Amit mögé gondolunk avagy érzünk. Persze ő is erre építi a stílust: a kimondhatatlanra, az értelmen túlira. Számomra a rendszerváltás körüli években King mellett ő volt a másik nagy idol, komoly segítség rémes kamaszkorom folyamán. Annak idején egyébként valóban kiadtak egy Necromoniconszerűséget BAZ megyei rajongók/írók. Olvashatalan. 

Cthulhu hívása

A kilencvenes évek elején működő borsodi HPL–szekta nem pontosan a nagy Cthulhuban hitt – valójában egy sajátos, hazai verziót építettek a mítosz köré. Magyarszakos évfolyamtársam vezetett be az irodalmi vonatkozásokba, ő fedte fel azt is, hogy HPL maga a teremtő, a providenci horrorszerző, Howard Phillips Lovecraft nevének rövidítése. Jómagam csupán a diplomamunkám – Szekták a rendszerváltás utáni vidéki Magyarországon – miatt akadtam rájuk, és a csoport története egészen elbűvölt.

Alig volt róluk infó: a Széchényiben összegyűjtöttem ugyan néhány cikket, de még a neten is csak pár találatot kaptam. 91-ben tanyát béreltek Borsodnádasd környékén, ott éltek fennállásuk rövid ideje alatt kommunaszerű rendben. Ami igazán megható volt működésükben, az az, hogy a krisnásoktól, szombatistáktól vagy sátánistáktól eltérően ők tényleg alakították, formázták a kézhez kapott hagyományt. A leírások szerint egy arkhami HPL rajongókörtől szerzett Necronomicont dogoztak át úgy, hogy a szövegbe regőléseket, ráolvasásokat, mondai és népmesei utalásokat szőttek. A kerettörténetben például náluk a garabonciás, az Alföldet járó ősi, mitikus tudás utolsó letéteményese ismeri csak Cthulhu világát.

Az így elkészült változatot persze megpróbálták kiadatni, de mindenhol visszautasításban volt részük. Végül aztán magánnyomtatásban megjelent negyvenhét darab. Azért ennyi, mert Lovecraft negyvenhét évesen halt meg. A mű címe Dragonicon lett. A sárkányok valóban jelentős szerepet kaptak benne, mivel a HPL-esek úgy vélték, hogy e mesebeli lények a Nagy Öreg teremtményei, kik az ősidőkben még a magyar alföld felett uralkodtak. Egyedül a garabonciások mertek szembeszállni velük. Ezt az aktust rögzíti a mesében a sárkány királyfi által történő legyőzése, mely valójában Cthulhu visszavonulása az időn túli dimenzióba, hol a mai napig vár a visszatérésre. A népmeséink sárkányai, Vlad Tepes alakja, a Zsigmond-korabeli Sárkányos Rend – mind ennek emlékét őrzi. Az ősi ráolvasások és mondókák egy része, megfelelő sorrenden felmondva képes megidézni valamennyit a hajdani sárkányok aurájából. A szekta szerint a 92-es Héberfalvi határtűz egy ilyen éjszaki kísérletük eredménye volt. Ez persze nem bizonyítható, de a gyerekek eltűnése után a hatóságok kezdték őket komolyabban venni.

A Dragonicon egyik lábjegyzete szerint Báthory Erzsébet, a szűzlányok vérében fürdő középkori domina is Cthulhu egyik alattvalójának uralma alá került. A megidézett sárkány a friss, meleg vérből meríti a materializálódáshoz szükséges energiáit. Báthory csupán kiszolgálta a testébe bújó szörnyeteg kívánságát – és egyúttal megfiatalította bőrét. Hogy a megszállottság miképp jött létre, ma már nem tudni. Az azonban nem véletlen, hogy a nőt befalazták, és nem égették el vagy fejezték le – utóbbi esetben a Lény kiszabadult volna, így azonban örökre a kősír rabjává vált. Egyébként a Dragonicon borítóján is Báthory Erzsébet címere, egy körbetekeredő sárkány alakja látható.

Miután kilencvenháromban a szekta által bérelt tanya ötven kilométeres vonzáskörzetében eltűnt három fiatal lány, a hatóságok megvették, és tüzetesen átnézték a Dragonicon egy példányát. A zagyva, értelmetlen mondathalmazokon túl a mellékletek és jegyzetek miatt vált gyanússá szemükben a társaság. Figyelni kezdték őket, ám a tanyavilág másképp és gyorsabban reagált.

Elterjedt ugyanis a híre, hogy a HPL-esek a Bodrog partján éjjelente rituális gyilkosságokat végeznek. Valóban áldozhattak kisebb állatokat, de én személy szerint nem hiszem, hogy a lányok eltűnéséhez közük lett volna. A gyúanyagot egy nyíregyházi helyi lap cikke jelentette. Az újságíró megtalálta a Dragoniconban azt a részt, ahol a megidézett sárkány vérfürdővel való etetését részletezik a szerzők. Ezek alapján az egyik áldozat apja, egy vállalkozó, kinek tizennégy éves Zsuzsácskája a mai napig nem került elő, felheccelte az embereket a környék kocsmáiban. Azon a nyáron hosszú, aszályos idő volt, látszott, a termésből nem lesz semmi. A gazdák idegei pattanásig feszültek, és csak egy kis szikra kellett, hogy ez a sok düh kifakadjon.

Augusztus huszadikának éjjelén aztán a HPL-tanyát elérte a végítélet. A támadás gyors volt és brutális. Molotov–koktélok repültek, pár lövés is dörrent. A szekta nyolc tagjából egy a tűzben égett. Ő volt a vezetőjük, az eladatlan, halomban álló Dragoniconokat próbálta menteni. A többiek közül négyet sikerült elkapniuk a tanyasiaknak. Mikorra a rendőrség kiérkezett, félholtra verték őket, még az asszonyokat is. A másik három szektatag megszökött az éjszakában.

A csoport soha nem szerveződött újjá. Az esemény után az írott vagy elektronikus sajtóban semmi nyomát nem találni. Sajnos a Dragonicon egyetlen példánya sem lelhető fel sehol, hiába kerestem a budapesti antikváriumokban és könyvesboltokban. Márpedig a forrás pontos idézetei, a hivatkozások nélkül e fejezetet nehezen tudtam volna beépíteni a diplomamunkámba. Igazából a kutatás végére kíváncsi is lettem a könyvre. Pontosan nem tudni, hány példány veszett oda a tűzben, de nagy valószínűséggel csak pár maradhatott közkézen. Levélben érdeklődtem a nyíregyházi újságírónál, aki annak idején cikkében idézett belőle. A családja írt vissza, hogy az illetőt elmegyógyintézetben kezelik. A kazincbarcikai rendőrség, ahol átvizsgálták a könyvet, terhelő adatok után kutatva, még kilencvennyolcban megsemmisítette egy leltározás során a saját példányát.

Online antikváriumokban, piactereken is keresgéltem, és előjegyzéseket tettem. A tavasz végére azt gondoltam, a fejezet ugrik, ám ekkor kaptam egy értesítést. Valaki emailben jelezte, hogy van egy Dragonicon példánya, és szívesen továbbadná nekem.

Már ez felkelthette volna gyanúmat – nem eladni szándékozott, hanem mintegy átadni. Mindenesetre elhatároztam, élek a lehetőséggel. Kértem, küldje meg utánvéttel, de ragaszkodott a személyes találkozóhoz. Egy észak-magyarországi kisvárosban, Bátonyterenyén élt. Az útvonaltervező szerint egy nap alatt megjárható kirándulásnak tűnt a táv. A következő szombat reggelen vontra szálltam a Keletiben, és elindultam a hegyek közé.

Borús, hideg tavasz volt, a szaggatott, gyorsan úszó felhőtömegek közül még csak véletlenül se bukkant elő a nap. Lekászálódva a dohányszagú vagonból, fázósan összehúztam magamon a kabátot, és a kinyomtatott térképpel nekivágtam az utcáknak.

Bátonyterenye pár ezres, magára hagyott kistelepülés. Négyemeletes házairól mállik a vakolat, a garázsábécék előtt fáradt helyiek isszák már korán reggel a sörüket.

Egy utca végén akadtam rá a megadott címre. A férfi – mert az volt a tulajdonos –, egy bizonyos M. Dénes az épület negyedik emeltén lakott. Felcsöngettem, egyszer–kétszer, majd végül, percek múltán felzúgott a zár nyitórendszere.

Macskaszagú, kopár muskátlikkal zsúfolt lépcsőházba jutottam. A negyedikre vezető fordulóban már nem volt növény. M. ajtaját valaki korábban fekete festékkel önthette le – eltávolítása nem sikerült tökéletesen. Már a lábtörlőn állva megéreztem a savanyú szagot, mely átütött a macskák bűzén. A lakásból eredt – olyan volt, mintha megromlott tejjel locsolták volna fel a padlót.

Kopogásomra hosszas motozás volt bentről a válasz, végül kinyílt az ajtó. Alacsony, rózsaszín bőrű, meghatározhatatlan korú férfi nyitotta ki. Ismerősnek tűnő arca keskeny volt, és nagyon törődött. Bal kezét nyújtotta – a jobbját kesztyű takarta.

Halkan beszélve, közben a szomszédok ajtaját lesve, betessékelt az előszobába, majd a szegényes nappaliba.

A helyiségben egyedül a falakat borító könyvtár volt lenyűgöző. Egyébként piszoktól árnyalt bútorok, furcsa karmolásokkal borított fafelületek és kopott szőnyeg képe tárult elém. Le se akartam ülni, de nagyon erősködött, ezért végül egy fotelbe huppantam. Apró, fekete párna támasztotta derekam, a gyenge ellenfény pont arcomba tűzött, míg vendéglátóm árnyékban maradt.

Előttünk, egy kis asztalon ott feküdt a Dragonicon.

Olcsó, ezért mára megsárgult papírra nyomtatott, gyűrött, itt–ott megperzselt példány volt. M. elmondta, hogy a nagy tűzből van. Az utolsó ismert kötet. A többinek – vége. Hangja nem annyira szomorúan, inkább nyugtalanul csengett. Gyorsan, aprókat lihegve beszélt. Úgy tűnt, nagyon fáradt.

Megkérdeztem, mennyibe kerül, mire csak fejét rázta, majd felvette, és átnyújtotta a könyvet. Ajándék, mondta, vegyem hasznát, ám ne úgy, ahogy ő.

Ezen egy pillanatra megütköztem, de elvettem a kötetet, és belelapoztam. Csupa értelmetlen zagyvaság tűnt szemem elé. Hirtelen abszurdnak tűnt az egész, hogy idáig, egy ismeretlen férfi lehangoló és viszolyogtató lakásáig utaztam egy ilyen ócskaságért. Vendéglátóm észrevehetett arcomon valamit, mert felpattant, hogy teát hozzon. Hiába szabadkoztam, kisietett a konyhába.

Jobb híján én is felálltam, hogy megnézzem könyveit, és közben lesodortam a kispárnát. Ahogy visszatettem a helyére, észrevettem valamit. Az oldalán szétnyílt a varrás, és egy szőke csomó türemkedett ki rajta. Olyan volt, mint egy hajfürt.

Zavart nevetés riasztott fel döbbenetemből. Régi szeretők emléke, magyarázta M., majd odajött hozzám, és elvette a párnát. Összerezdültem, mert most megbizonyosodhattam, belőle árad a savanyú szag. Mielőtt szólhattam volna, ismét eltűnt a konyhában.

Főképp vallásos, teológia, teozófiai és filozófiai könyveket gyűjtött. Próbáltam a címekre és a szerzőkre összpontosítani, de egyre erősödő hányingerem nem engedte. Amikor M. visszatért  egy tálcával, már éreztem, itt nem iszom semmit. Leültünk ismét, és kényszeredetten a pohárért nyúltam.

Máig sem tudom, ösztönös volt-e, hogy fellöktem. A tea kiömlött, rá vendéglátóm ingjére, kesztyűs kezére. Összerezdült, és valami mély, állati hörgés tört elő belőle. Szabadkozva felálltam, de ő gyorsabb volt, visszanyomott, hogy semmi baj, maradjak, mindjárt visszajön. Azzal kisietett, fájdalmasan markolászva kesztyűs tagját. Ekkor döntöttem el, hogy lelépek. Valamennyi pénzt raktam a tálca mellé, egy zsebkendővel felitattam a kiömlött tea nagyját, majd kifelé indultam. Oldalt mozgást vettem észre, akaratlanul is belestem hát a konyhába. Ott állt a pult előtt, épp ingjét húzta,  kesztyűje már a padlón hevert.

Jobb keze és alkarja össze volt égve. A hús és a bőr olyan formációkban csavarodott rajta, mintha egy ősöreg fa törzse lenne. Biztos voltam benne, ilyen sérülést senki nem élhet túl.  De nem ez volt a legkülönösebb. Hanem meztelenné vált felsőteste, amelyen viszont babarózsaszín, újnak és selymesnek tűnő hámtakaró feszült egyetlen szőrszál nélkül.

Megérezte, hogy figyelem. Mozdult volna felém, de elkésett, hátraugrottam az ajtóhoz, feltéptem, és már rohantam is lefelé a lépcsőházban. Odakinn úgy kerültem, hogy az ablakából ne láthasson meg. Az utcák során végig hátra-hátralestem, rettegve, hogy megpillantom alakját – de nem volt sehol.

Később, a restiben, a harmadik unicum után jutott csak eszembe, hogy miért volt olyan ismerős az arca.

Egy újságban közölt fényképen láttam, a cikk a HLP-s tűzesetről szólt. Vendéglátóm feje e képen be volt karikázva – ő volt a gyújtogatás egyetlen áldozta, a szekta vezetője, a Dragonicon hős mentője. Nevet változtathatott, mert a képaláírásnál másik szerepelt.

Megborzadtam a felismerésre, és rendeltem még egy unicumot. Aztán, míg három lassú kortyban megittam, szépen összeraktam a dolgokat.

A haj a párnában, mely bevallottan nőktől - vagy inkább fiatal, rég eltűnt lányoktól - származott. Az összeégett test rejtélyes megújulása. A könyv mellettem az asztalon.

A diplomám hirtelen rövidebb lett egy fejezettel.

Fizettem, közben kértem egy gyufát is, majd elindultam, hogy keressek egy háztartási boltot, ahol árulnak valami gyújtófolyadékot.

vége