Ez is a korábban emlegetett Galaktika-pályázatra készült (amelyről még mindig semmi hír, azt hiszem, r.i.p.). Felpakolom ide, mert sok jó mondat van benne. A főszereplőt, Kocákot, a Hentest felhasználtam máshol is. A téma itt is a hőség és aszály sújtotta világban keresett túlélési lehetőség. Édenkerti utalás benne a Völgy, Éva neve és az, hogy a nők bűnt követnek el. A mögöttes történeti szálat, a vízért zajló háborút és az egykori ország romlását jobban ki kellett volna fejteni, de a pályázat karakterszámhatára ezt nem engedte. Van benne még egy utalás az egyik nagy kedvencre, a Szárnyas fejvadászra is, de ez persze mellékes.

Siralomvölgy

Kocák, a Hentes katonai távcsővel vizslatta a gerendapalánkot. A kerítés, mely elzárta előle Völgyet, az úticélját, áthatolhatatlannak tűnt.

Akkor már két napja bujkált egy régi falu romjai közt. Lova elpusztult Pásztó környékén, a Mátra lankáira gyalog ért föl. Megérzéseire, és egy koszlott autóstérképre hagyatkozva bukkant rá a völgyre. Ahol végre nyugalmat lel majd.

 A balatoni csata után Kocák zsoldoscsapata felbomlott. Egyesek vissza akartak menni Pestre. Azt mondták, még maradtak titkos raktárak. Mások északra akartak indulni. Úgy tudták, ott még zöldek a dombok tavasszal. Az egész Dunántúli-sivatagon át tartott a vita. Mozdulataikban ott bujkált az utolsó szabad vízért vívott vesztes csata minden pillanata. A Nyugati Hadúr, egy hajdani ENSZ-hadtápos csapatai győztek – s kilométereken át üldözték őket.

Egy héttel később, e reggelen Kocák eltette a távcsövét, összetekerte pokrócát, s elindult a kerítés felé. Korábban felhágott a legmagasabb hegyre – láthatta, az egész völgyet körülfogja a hegyes végű karósáv. Sántikálva botorkált előre a száraz, repedezett talajon, felkészülve egy lövésre. Azonban semmi efféle nem történt. Amint beért a palánk árnyékába, tőle húsz méterre egy kötéllétre vége ért földet. Kocák felpillantott – a kék ég nézett le rá.

A menekülő zsoldosok közt volt egy tanár. Ő mesélt Kocáknak a Völgyről. A legenda szerint a Mátra egy szűk, női szeméremtestre emlékeztetető szorosában még van jó minőségű termőföld. Az ottaniak zöldséget esznek. Kocák nem akarta elhinni, de aztán a férfi elővette az autóstérképet, s belőle pár száraz, sárga szemet. Kocák szinte érezte a főtt kukorica ízét az ínyén. A Völgy apró, fekete karc volt a térképen. Azon az éjjelen megfojtotta a tanárt, felkapta hátizsákját, és nekivágott a sötétnek.

Most pedig felmászott a kékségbe. Fényvisszaverő köpenybe öltözött lány várta a kerítés belső oldalán. Segített neki belépni a karók hegye felett. Örülnek, hogy újabb látogatójuk akadt, mondta mosolyogva. Mögötte zöldellt és harsogott a mező. Éva, mondta nevét, nyújtotta kezét. Kocák, mondta a Hentes. A lány vaskos volt, jól táplált és nyugodt. Látszott, rég éhezett. Kocák követte a lefelé vivő lépcsőn. Vezetője néha megfordult, úgy magyarázott. Hangja csengett, mint egy régi hangszer. A Völgy elérte az eltartható lakosok maximumát. Mondta. Kocáknak szerencséje van, hogy tegnap hunyt el egy anyóka.

Az út a Mátráig autók, vonatok és egyéb jármű hiányában, át a pusztákon, a sivatagokon, a homokcsapdákon, a kiéhezett, megnyomorodott kószálókon – elmondhatatlanul szörnyű volt. Még egy olyan veteránnak is, mint Kocák, aki sok dolgot túlélt már. Szerencséjére Göd környékén rátalált a lóra. Megosztotta vele a vizét, s az akáckéregből sült kenyerét. Az állat majdnem a végcélig bírta. A hegyek lábánál, egy bekötőúton kobra marta halálra.

A lány az alacsony lakóépületek felé vezette Kocákot. Szigorú szabályok szerint élnek. A férfiak és a nők elkülönítve. Sok nő és kevés férfi. Így az erőszak kívül marad. Magyarázta csevegve. Egy nagy, pajtaszerű építmény felé intett – a feldolgozóüzem. Ott készítenek elő mindent. Kinyitotta az egyik házacska ajtaját. Spártai szoba tárult Kocák elé. Asztal, szék ágy. Az asztalon kenyér, és kancsóban víz. Víz.

Az újaknak egy napot kell egyedül tölteniük. Addig eldől, mi lesz velük – intett befelé a lány. Barna szeme hunyorgott a fényben. A vörös agyag, amely arcát védte a sugárzástól, már kezdett leperegni. Kocák egy kendővel takarta fejét. Most megoldotta, befelé nézett a kancsóra, majd a zöld mezőkre. Hogyan sikerült mindez. Kérdezte.

A vízhiány volt a kisebb gond. Bár egy-egy forrásért, artézi kútért törzsi háborúkat vívtak. Mindhiába – a tudósok utolsó cikkei szerint, azok is kimerülnek egy évtizeden belül. Az igazi problémát a Voight-Kampff-féle sugárhatás okozta. A földfelszín mikroorganizmusait pusztította el, melyek hiányában minden növényi sarjadás kocsonyás csomóvá zsugorodott. Csak a bokrok és a fák élték túl. Kocák soha nem evett még ennyi almát, mint az utóbbi években. Máshol még az se jutott. Azt mondták, hatmilliárd embert halt éhen. Persze ezt már senki sem tudta igazolni.

A lány megvonta vállát. Van egy régi forrás. Nagyon mélyről fakad. Magyarázta. A föld pedig. A kukoricás felé mutatott, amely nem lehetett volna ott – csodásan terem. Hála az embernek. Kocák megvonta vállát, s belépett a házba. Megvárta, míg a lány elballag. Köpönyege még sokáig csillogott a homokban. A hentes elmosolyodott a nő előbbi hazugságán. Ha igazat mondott volna földről, akkor a házak közét nem sivatag borítaná. Valamit titkolnak. A nagy deszkaépületből alakok sorjáztak elő. Hátukon permetezővel elindultak a kukorica felé. Kocák várt, míg beérnek a zöld szárak közé. Aztán ivott, csak úgy, a kancsóból.

Amint az épület közelébe ért, azonnal megérezte a szagot. És megismerte. Ő volt Kocák, a Hentes. Egy körúti bolt utolsó tulaja. Életében ezer s ezer disznót felvágott. A hodályon nem volt ablak. Az ajtaját zárva találta. Valami zakatolt odabenn. Majdnem elnyomta a közeledő lépteket, csak a vérszagot nem, mely falakon belülről tódult elő.

Kocák a sarok mögött várt, majd a felbukkanóra rontott. Ez is nő volt. Hátán permetezőkészülékkel lihegett Kocák alatt, míg nyaka reccsenve roppant. Övén kulcs lógott, a férfi letépte, és kinyitotta vele az ajtót. Nem érdekelte a vendégbarátság. Sem az új otthon lehetősége. Vagy a nők elérhetősége. Húst akart.

Amint belépett, és meglátta, rájött, hogy tévedett. Meglepett, gumiköpenyes nők fordultak felé. Az asztalokon, előttük körben, mindenhol kivérzett, esetlen, szétszabdalt férfitestek. Mögöttük egy hatalmas szerkezet mozgott és mocorgott, csövei a permetezők tartályaiba vezettek. Húspép és vér ömlött elő az óriási darálóból, a Völgy titka, földjének éltetője.

Kocák megfordult, de lába megroggyant, és eszébe jutott a víz, aminek nem tudott ellenállni.

Nem érte el az ajtót, összeesett, a nők hideg tekintete előtt. Aztán még látta, hogy megindulnak felé.

vége   

Ez most spoileres, úgyhogy csak a novella után érdemes elolvasni! Mindig is érdekesnek találtam az a szituációt, amikor gonosz, kemény, sokat látott férfiak vagy nők igazi szörnyekkel akadnak össze. Az "Alkonyattól pirkadatig"-ban ez kiválóan működött, bár ott persze az egész elment egy vicces, könnyed irányba...Ebben a rövid jelentben egy ilyen véletlen találkozást képzeltem el. Azt hiszem, működik benne az is, hogy a sötét teremtmények alakja vázlatos. Benne van még egy régi filmemlék, melyben a szökevények egy kertvárosi családhoz veszik be magukat (Anthony Hopkins játszotta a családapát?). A címből meg Koontz "A rossz hely" című - egyébként gyengécske - regényének címe köszön vissza...

Rossz ház

A nő és a férfi lefelé jöttek az emeletről, és közben beszélgettek.

– Nincs kellemesebb, mint egy ilyen estét valami édes dologgal befejezni – jegyezte meg az asszony, sápadt, harmincas szépség. A férfi megvonta vállát, majd megtorpant, szembefordult vele. Vékony, csontos arcú, idős alak volt.

– Nem vagy még fáradt? Akár itt is maradhatunk.

Jobb kezében nagy, fonott kosarat cipelt.

– Ugyan, semmi bajom. Csak a kor…– kacagott fel erőltetetten a nő, aztán hirtelen elhallgatott. Sokáig néztek egymás szemébe.

– Te hagytad égve a világítást idelenn? – folytatta aztán könnyedén az asszony.

– Tessék? – a férfi meglepetten elfordult. A kosarat a lépcsőkorlátnak ütötte.

– Vigyázz, még felébred – figyelmeztette őt a nő, majd megindult, de nyomban meg is torpant.

Két cipő nyúlt ki a bejárati ajtó melletti, földig érő függöny mögül.

–Valaki áll a függöny mögött? – kérdezte a férfi. A nő mereven figyelt, majd beleszimatolt a levegőbe.

Ekkor a lépcső alatti sötét részből előlépett egy alak, és nagy, csillogó pisztolyt nyomott a nő tarkójához.

– Gyere elő, észrevettek – mondta a pisztolyos. Felszólítására egy fiatal, sápadt fiú bújt ki a függöny szövete mögül. Szürke ruháját vér itatta át vállán.

– Maga pedig jöjjön le – intett a pisztolyos a férfinak. Az idegen megtermett, szakállas, idősebb alak volt, ugyanolyan szürke, kopott öltözékben, mint a sebesült. – Mi van a kosárban? – kérdezte még.

– Gyerek – mondta nyugtalanul a nő, és meg akart fordulni a hang irányába.

– Marad – mondta a pisztolyos, megbökve vállát a csővel. Pár másodpercig, míg a férfi leért a legalsó fok elé, oda, ahol a nő állt, mind csöndben voltak. Aztán a sebesült megtántorodott, előrelépve a házigazda vállába kapaszkodott.

– Elnézést – motyogta erőtlenül, majd arrébb botorkált, és hátát a falnak vetette.

– Semmi baj – mondta a másik.

– Jobb lett volna, ha szépen elhúznak vacsorázni, vagy ahova indulni készültek. De akkor elmondom, mi lesz – szólalt meg mögöttük a szakállas, majd előre került, a bejárati ajtóhoz lépett, ellenőrizte a zárat, aztán kivette a kulcsot belőle, és zsebre vágta. Résnyire húzva a függönyt, kilesett az éjszakai utcára. Gyorsan felmérte a villanegyed üres tereit, a sötét épületeket és a csillogó autókat. Nem volt semmi mozgás. – Nem sokáig maradunk. De kihasználunk minden percet. Maguk odaadnak minden olyan dolgot, ami hasznos lehet számunkra. Pénzt, ékszereket, ilyesmit. Aztán az autókulcsot is. Ezzel végeztünk. Megszabadulnak tőlünk. Ha nem ugrálnak, nem lesz baj. – Folyton kutató, ideges tekintete a kosárkán akadt meg. – Azt tegye ide.

Egy kis telefonasztal volt a lépcső mellett. A pisztolyos odalépett a készülékhez, kiszaggatta belőle a drótot, majd óvatosan, csöndben a padlóra helyezte. A férfi engedelmesen az üres asztalra tette a kosarat. Egyiken sem néztek bele.

– Szóval...– egyenesedett fel a pisztolyos: –...ékszerek, pénz. – Pillantása a nőn állapodott meg. – Maga és a fiú berakják egy csinos táskába mindazt, ami itthon van. Ne sokat teketóriázzanak.

A nő kérdőn nézett társára, az megérezte ezt, megvonta vállát.

– Mi a baj? – kérdezte a pisztolyos.

– Én nem tudom…– kezdte a nő közömbösen.

– A páncél kombinációját, mi? – vágott közbe a pisztolyos. – Nem bízunk az asszonyban? – vigyorgott a férfire. Az kényszeredetten bólintott. – Akkor maga megy.

A férfi pár pillanatig tétovázott, majd megindult vissza, felfelé. Pár lépés után megállt, és a falnál lihegő fiúra nézett. Ekkor már mind őt figyelték. A karján végigfolyó vér ujjairól a bézs szőnyegre csöpögött. Mostanra tenyérnyi tócsává terebélyesedett. Amikor észrevette, hogy a többiek rá várnak, ellökte magát a faltól: – Elnézést – motyogta a pisztolyos felé, és megindult. Az hirtelen kinyúlt, elkapta a nyakát, és magához húzta, szorította. Göndör fekete hajába túrva a fejet válla gödrébe nyomta, úgy suttogott fülébe: – Csak okosan. Ha próbálkozik, kiálts! – azzal belecsókolt a fül és a bőr találkozásába. A fiú lágyan kibontakozott az ölelésből, majd dülöngélve megindult a lépcsőn várakozó felé.

Mielőtt eltűntek az odafenn terjengő sötétségben, a szakállas még utánuk kiáltott: – Csak semmi hülyeség. Ha hülyeség van, idelenn még több vér lesz.

Nem jött válasz.

A nő közben megunta az ácsorgást, leült a lépcsőre. Hosszú, fekete ruha volt rajta, mely most festőien megfeszült és máshol meggyűrődött vékony testén. A sárgás mennyezeti világításban arca üres és nyugodt volt, csak sötét tekintetében bujkált némi kíváncsi figyelem.

– Szerintem nem tudunk maguknak segíteni – szólalt meg aztán. Hangja mély és rezonáló volt, mint az operaénekeseké. A férfi, aki eddig az ablakon lesett ki, azonnal megfordult, és valamiért a pisztolyt is felé irányozta. – Azt hiszem, nagyon nagy hibát követnek el – tette hozzá az asszony.

– A hibát húsz éve követtem el – motyogta a férfi, majd valami váratlan dühvel így folytatta: – Azóta várok a lehetőségre, hölgyem. Húsz éve tervezem ezt a szökést, és most kint vagyok, úgyhogy ne mondja, hogy a hibát most követtem el.

– Rossz házba jöttek – magyarázta a nő nyugodtan, mire a férfi hirtelen nem tudott mit válaszolni. Olyan meggyőződéssel beszélt ugyanis túsza, amire nem lehetett mit mondani.

– Nincs itthon pénz? – kérdezte aztán erőt véve érzésein. – Valami érték csak van itthon. Mindenki tart otthon valamit, nem?

– Ez nem ilyen egyszerű – csóválta fejét a nő. Aztán a csuklóján tartott fényes kis táskához nyúlt. Mielőtt kinyitotta volna, a férfira nézett: – Megengedi? Cigaretta.

– Persze – legyintett az, még mindig az előbb hallottakon tűnődve.

A nő ezüst cigarettatárcát vett elő, felpattintotta, kihúzott egy vékony, barna szálat, majd visszarakta. – Van tüze? – nézett a férfire.

– Nincs. Leszoktam – vakkantotta az. – Odabenn a cigi a legjobb csereáru.

– Értem – bólintott a nő. Tanácstalanul körbenézett. – Talán a konyhában…

A pisztolyos ráemelte a fegyvert: – Maga csak maradjon. Nem trükközünk. Melyik a konyha? – jobbfelé két ajtó nyílt.

A nő rövid habozás után az egyik ajtóra mutatott. A férfi odalépett, és kinyitotta. Elegáns polcokon cipők sorakoztak odabenn. A pisztolyos megfordult, és zavartan az asszonyra nézett.

– A másik – mondta az, és valóban, ezúttal igaza volt. A szakállas rövid keresgélés után egy doboz gyufával tért vissza. Az asszony mohón rágyújtott: – Vacsora után jólesik – magyarázta kifújva az első slukkot.

– Nem zavarja őt..? – intett a pisztolyos a kosárka felé, mire a nő megvonta vállát.

A pisztolyos ekkor hátrébb lépett, és most először, mióta a házba lépett, arcán átfutott valami aggodalom.

– Hol vannak már? – nézett feje fölé. Aztán észbe kapva, így folytatta: – Nem mintha a srácot félteném. Fél kézzel is széttépi a pasasát. – Fürkészve leste szavai hatását, de a nő csak cigarettája parazsát bámulta. – Tudja mit csinált ez a fiú? Életfogytigot kapott, tehát elképzelheti. Na, tudja mit?

A nő ránézett, aztán ismét cigarettájára. Most már a fejét se rázta meg. Láthatólag unta a dolgot.

– Éjszakánként egy kalapáccsal járta a várost. Hátulról odament a taghoz, aztán bumm, letaglózta őket, mint valami marhát. Tizenkettőt nyírt így ki, de aztán elkapták. Aranyos gyerek, mi? Odabenn persze én védtem a seggét, mert azért a többség utálja az ilyeneket…

A nő végre mutatott valami érdeklődést: – A milyeneket? – kérdezett vissza mosolyogva.

A férfit meglepte ez, zavartan kereste a helyes kifejezést: – A…furcsa embereket.

– Ez így van – nyugtázta az asszony, majd ismét beleszívott a cigarettájába.

– Na, jó, ebből elég – húzta ki magát a szakállas. – Hahó, hol vagytok? – kiabálta felfelé. Közelebb ment a lépcsőhöz, de a nő kartávolságán kívül maradt: – Hahó! Karl! Mi van már?

Csendben várakoztak tíz másodpercig, de nem jött válasz.

– Karl? – A férfi most már kérdezett, bizonytalanul, halkabban. Aztán hirtelen az asszony fölé állt, és ráemelte a pisztolyt. – Ha történt vele valami, akkor ebből nem lesz vacsora, hölgyem – sziszegte elszántan.

A nő felnézett rá, úgy, hogy a pisztolycső vége egyenesen a homloka közepére essen. – Ahogy az előbb említettem, már vacsoráztunk – mondta aztán nyugodtan. A férfi megzavarodva ráncolta homlokát.

– Nem értem. Maguk nem oda indultak…– kérdezte volna, de elakadt. A nő közben végzett a cigarettával, és körbefordult, de nem látott hamutartót. Ekkor a parazsat belenyomta fehér tenyere húsába. Halk sercegés hallatszott, és savanyú füst szállt fel.

– Mit csinál? – kérdezte a férfi döbbenten, és hátrálni kezdett. A nő felegyenesedett, látszott rajta, már ő is türelmetlen. Kérdőn nézett fel az emeletre.

– Drágám, végeztél? Vár a desszert.

– Milyen desszert? – nyögte a szakállas, és kibiztosította fegyverét. Már egészen a bejárati ajtóig hátrált.

Valaki megindult lefelé a lépcsőn.

– Hogy milyen desszert? – A nő a mózeskosárra nézett. A szökevény pillantásával követte tekintetét, majd a kilincshez kapott, de nem tudta kinyitni az ajtót. – A szülei voltak a  vacsora – magyarázta a nő jóindulatúan. A lépcső közepén a félhomályból kibontakozott társa alakja. Ahogy lejjebb jött, látszott, valamit hoz jobb kezében. Valami kereket és véreset.

– Karl – ismerte fel a pisztolyos a dolgot, és az asszonyra lőtt.

A nő erre csak megvonta vállát, aztán átnyomult a kék füstön, és már a férfin is volt.

– Én mondtam – súgta fülébe. – Rossz házba jöttél.

vége   

Ez csak egy önhypoló kiegészítés az eddigiekhez, hogy azért nem minden gyakorlás és meló (mert az írás 90%-ban erről szól) végződik eredmény nélkül.

Most szombaton, a Gödörben megrendezett képregényfesztiválon jön ki az új Roham, egy ingyenes képregényperiodika (http://www.roham.hu/hirek.php?cmd=view&id=149) aktuális száma.

A lényeg, hogy ebben benne van egy történetem, hogy melyik az, azt műfaja alapján nem (sci-fi), de talán stílusjegyekből ki lehet sakkozni. http://www.roham.hu/magazin_view.php?cmd=view&id=147

Ez a novella azért is érdekes, mert már én sem emlékszem a csattanó rejtélyére. Egy évenként megrendezett pályázatra, a "Dunánál" című kiírásra küldtem be négy éve. Most újraolvasva elfogadhatónak tartom, bár valljuk be, nem horror. Ami zavaró, az a végkifejlet két- és sokértelműsége. Azért rakom ide fel, mert szerintem van egy jópofa olvasata, ami persze összefügg a rendőrök hadoválásával, szerelmi négyszöggel és a József Attila-vers címével is, és talán csak később jön le, legyünk mégoly figyelmes olvasók is. Hm?

1936, május

A rendőr orra piroslott a hajnali hidegben: – Harminc méterrel lejjebb – mondta. – Már a parton van. – A két nyomozó továbbment, zsebre dugott kézzel. – Persze, a költészet mindig csalóka – mondta a fiatalabb. – Folyton változtatja a célját és a formáját. Látszólag érteni véljük az életrajz tükrében – ám ha megkapirgáljuk, az elméletünk összeomlik. – A fák közén gyenge fuvallat borzolta az avart és a hajukat. – Ezt nem vitatom – vetette ellen szelíden társa. – Csupán arra céloztam, amit tegnap is fejtegettem: nincs már versolvasó, mert maga a fantázia és a szenvedély hunyt ki az emberekben. – Ötven körüli, kisportolt férfi volt. – A verset egy másféle világhoz találták ki. Annak vége.

– Azt hiszem, tudja. – mondta a férfi öltözködés közben. – Vagy sejti.

Mögötte a nő a harisnyáját húzta, de az beakadt a körmébe. Elképedten nézte: – Több kalciumot kellene ennem – sóhajtott. – Letöredezik a körmöm.

A férfi az ablaknál állva nyakkendőjét bogozta, közben néha az üvegre sandított. Esteledett, emiatt halványan láthatta magát a tükröződésben. Otthon már kész a vacsora – gondolta.

– Talán ritkábban kellene találkoznunk. – mondta gyorsan, s hátrasandított. A nő lakásának ablakai a folyóra nyíltak, lent fák koronái szegélyezték a kilátást. – Nem akarlak kínos helyzetbe hozni.

A nő felnézett rá, arca feszes lett: – Már megtörtént.

– Káposztaleves lesz. Olyan oroszos – mondta a nő, és kiemelt egy fejet. – Maga? Nagybevásárlás? – a férfi tűnődve nézte az almahalmot, s arra gondolt, hogy megindulna–e, ha az alsót kivenné belőle: – Csak elfogyott ez–az. – Szeme sarkából látta, hogy a nő mozdulatlanul, meredten vizslatja. – Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul. Az asszony arca megfiatalodott a félelemtől, rettegő kislány a zöldségek közt: – Maga szerint unalmas vagyok? – köröttük morajlott a piac péntek délutáni forgataga: – Maga szerint megcsal?

Három–négy rendőr és egy fényképész topogott a folyó partján. Mindannyian a hófehér, fekvő, mozdulatlan alakra figyeltek. A nő szoknyája felcsúszott, ilyen messziről arca elmosódott folt volt csupán. Az idősebb nyomozó megállt: – Nem is tudom. Ma már nincs hatása a versnek, amennyiben elolvassák persze. Ezerkilencszázharminchat májusa. Megírja, hogy a Duna menti népeknek össze kell fogniuk. Hogy meg kell bocsátaniuk egymásnak. S mi történik? – megcsóválta a fejét. – Megérkeztünk. – tette hozzá, szemét erőltetve. A fiatalabb lehajolt egy gallydarabért, tördelni kezdte: – Szerintem nem a hatás, hanem a szándék a fontos. Hogy volt, aki kimondja az igazat. Te az eredményességet kéred számon, noha az őszinteség épp elég volt. Egyébként is, ki tudhatta, mi következik?

– Mindenféle őrült ember él a világon – mondta férfi az autóban. – Felhívnak, és csak hallgatnak, ezt élvezik. Ezek a férfiak csak így képesek kifejezni magukat. Hiányos a kommunikációs képességük. – A nő legyintett: – Ez nem férfi. – A másik bekanyarodott egy mellékutcába, és leállította az autót: – Meg is szólalt?

A nő meredten maga elé nézve megrázta a fejét: – Nem. De érzem. Úgy hallgat, mint egy nő. Úgy szuszog, mint egy nő. És érzem a gyűlöletét is. – A körmeit nézegette – összerágott félholdak – gondolta. – Érzem, legközelebb mondani fog valamit. Úgy gyűlöl, mint egy nő.

A férfi a kormányra dőlve figyelte, majd kinyúlt, végigsimított a másik haján: – Honnan tudhatná, kit kell hívni?

– Nem tehetem – rázta meg a fejét a férfi. Várta, míg a pincér lerakja a csészéket, majd felszakított egy cukortasakot. – Nem kémkedhetem utána. Bízik bennem, társak vagyunk – ezért ez több lenne puszta árulásnál.

A nő felemelte a csészét, cukortalanul, és bólintott: – Akkor el tudja képzelni az én érzéseimet. A férfi szólni akart, de a nő csöndre intette, miközben visszatette a csészét: – Tudom, a gyanú még nem tény. Ahogy a megérzés sem. – Kivárt, míg a másik az ő szemébe néz: – Miért jött el ide az első hívásomra?

A férfi elkapta tekintetét, a poharakat bámulta. Hűlt a kávé.

– Jóslatok, megérzések – nem ez a versírás feladata. – nyugtalankodott az idősebb. – Legfeljebb jelezheti, mi történik odakinn, de a legtöbben úgyis saját meglátásainkra, észlelésünkre támaszkodunk. S mivel ilyen elbizakodottak lettünk, a költő jelzéseit már figyelmen kívül hagyjuk – A parton álló csoportból kivált egy rendőr, és elindult feléjük: – A halottak élén. Ezek vagyunk mi.

A fiatalabb bólintott, megköszörülte a torkát: – Én jobban el tudom viselni mindazt, amit látok, ha esténként verset olvasok. Vagy írok. – Az öreg bólintott: – Mert őskövület vagy. És túlérzékeny. Jobb, ha nem figyelsz minden jelre.

A rendőr odaért hozzájuk: – Nem óhajtanak közelebb jönni az urak? – kiabálta feléjük vidáman: – A nyomrögzítők lassan végeznek.

– Hogy érted, hogy elintézed? – a benzinkút még este is olyan forgalmas volt, mint valami piac. Kiabálniuk kellett, hogy az egymás mellett parkoló autóikból megértsék egymást. A nő bólintott, felvillantotta fiatal, elbizakodott mosolyát: – Ma este megoldom. Legyen ennyi elég. E szavakra a férfi dühösen eldobta a kávéspoharat, ami begurult egy autó alá: – Beszéltél vele? Mikor? – elhúzott mellettük egy kamion, ezért a válaszból semmit nem hallott: – Én abbahagyom, ha ezt megteszed. Nem csinálhatod ezt velem. Nem beszélhetsz vele. Ha megpróbálod…– a nő csak mosolygott, és ujjaival mutatta, minden rendben lesz: – Este felhívlak. – Intett, aztán beindította az autót, és kifarolt a parkolóból.

– Csak címet tudok – A férfi az ablakhoz lépett, miközben begombolta nyakán az inget: – A többi a te dolgod. De én azt tanácsolom, ne keresd meg őt.

A nő az ágy szélén feküdt, s a plafont bámulta tűnődve: – A más tulajdona izgat titeket, de a sajátotok nem. Az se érdekel, él–e, hal–e. – Átfordult az oldalára, a férfira nézett: – Te mit tennél meg, hogy ne veszíts el engem? Meddig mennél el? – Derűsen elmosolyodott, de a férfi nem viszonozta: – Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.

– Gyilkolnál? – suttogta a nő, ám a férfi meghallotta. Lehajolt a kabátjáért: – Elment az eszed. – válaszolt, elindult, de a nő hirtelen megragadta a karját, és magához húzta, erős, tapasztalt testére: – Tudom, hogy nem bírnád ki nélkülem.

A nő már megszáradt. – Pár órán át lehetett a vízben – magyarázta a rendőr – Míg a kocogónk észre nem vette. – Oldalt intett, egy melegítős fiatalember ült a füvön, és meredt arccal cigarettázott.

A halott arca ugyanolyan volt, mint az övé, és még több is: rémült és kíváncsi egyszerre, melle alatt bemeneti nyílás sötétlett.

Aztán az idősebb nyomozó végre megmozdult, leguggolt, és lecsukta a nő szemeit. Az egyik nyomrögzítő indult, hogy megállítsa, de aztán csak legyintett. S ekkor teljessé vált a hármas, mert a fiatalabb nyomozó a társa mellé lépett, keze a másik vállára csúszott, bocsánatkérőleg megszorította, de ezt valamiért senki nem látta a jelenlévők közül, csak a Duna.

vége

Nem a legjobb írás, de valamiért nagyon a szívemhez nőtt. Semmi személyes sincs benne, mégis, nagyon bensőségesen szomorúnak érzem, így, újraolvasva. A keletkezéstörténet a szokásos, kis magyar reality szépreményű íróknak: a Galaktika hirdette meg még tavaly a "Hőhatár" című pályázatát, igen szigorú megkötésekkel (pl. hatezer karakter) bonyolult regisztrációs eljárással. Decemberre ígértek az eredményhirdetést - a  többi néma csönd. Januárban küldtem egy érdeklődő emailt, mire jött a válasz, hogy nagyon elfoglaltak, majd, talán, valamikor. A valamikor most van.

Utolsó emberek

Anyát akkor lőtték le, mikor a telek kapuját nyitotta. Most is hallom a pukkanásokat: taktaktak - nem vadászpuska. Kiszolgált AK, házi készítésű hangtompítóval. Apa rászólt Öcsire és Hugira, kushadjanak a padlóra. Ő maga kiugrott a kocsiból, és a nőhöz kúszott. Megfogta a fejét, de már nem tarthatta vissza. Valami eltört Anya tekintetében, mint egy váza a nappali padlóján. Lassan távolodott, pontosabban közeledett. Láttam őt kihunyni. Apa ekkor előhúzta a pisztolyát. Konzervekért cserélte. Öcsi kinyitotta a hátsó ajtót. Anyára nézett.

Apa rászólt, bújjon vissza. Fosztogatók vannak a házban. Megöli őket.

Azzal felpattant. Újra megszólalt a fegyver. Az ablakból lőttek rá. Öcsi kilesett a szélvédőn. Hirtelen fényes csillag jelent meg tőle balra. Aztán az üveg halkan beomlott. Rá a hajára. Hugi sikoltani kezdett. Apa a kerítés mentén rohant. Olyan gyors volt. A golyók nem érték utol. Tudta, hogy van egy rés a drótfonat alatt, amit a vaddisznók túrtak minden tavasszal. Ott hasalt le. Átfúrta magát. Öcsi lefogta Hugit, lenyomta az ülésre. Baba megfontoltan nyáladzott mellettük. Öcsi felemelkedett, kilesett a betört szélvédőn. Apa már a ház mellett oldalazott. Egyszerű faépület volt, egyszintes, tetőteres, kőalapzattal. Ablaka a sztrádára nézett, ahol már nem járt senki. Egy kitört üvegtáblán át nyúlt ki a fémcső. Apa odaóvakodott alá. Guggolva ment, törpejárásban. Aztán felnyúlt, és elkapta a géppisztoly végét, ugyanakkor benyomta pisztolyát a résen, lőtt. Durrdurr. Szólt a fegyver, és valaki visítani kezdett. Ekkor apa ismét lőtt. Csönd.

Hugi elszakította magát Öcsi szorításából, és kinyitotta a hátsó ajtót. Kiugrott a rég nyírt fűre. Öcsi utána. Megfogta a karját, a kocsi mellé húzta. A ház ajtaja kivágódott. Egy alak esett neki Apának. A pisztoly ismét felcsattant, haragosan, mint egy férfi. Az idegen összecsuklott, és Apa megindult feléjük. De olyan furcsán, tántorogva járt. Ők nem tudhatták, de én igen, hogy így megy egy ember, ha haldoklik. Kés nyele állt ki a bordái közül.

Amióta elindultak a Városból, láttak sokkal rosszabb dolgokat is. Sokáig türelmesek voltak. Apa főképp. De aztán a Városban elfogyott minden élelem. A mindenttudó rádió elhallgatott. Aki tehette, már rég odébbállt. Fel, északra. Azt mondták, ott még nem perzselt le mindent a nap. Tévedtek.

Míg Apa a teraszon vérzett, Öcsi megnézte a két másik testet. Idegenek voltak és halottak. Egy férfi és egy nő. Mereven bámulták a padlót maguk előtt fektükben. Öcsi visszament Apához, aki a pulóverét szorította a kés köré. Hugi odahozta Babát. Apa ezt mondta:

- Gyerekek, most jól figyeljetek. Kevés az időnk – felsóhajtott, megtörölte szemét. - A legfontosabb, hogy higgyetek magatokban és egymásban. Képesek vagytok újrakezdeni. Ha jól gazdálkodtok a dolgokkal, őszre már elérhettek itt valamit – körbemutatott. Ujjai remegtek.

- Ne feledjétek, a titkot. Mi a titok? – kérdezte Hugit, aki már bőgött, és megrázta fejét, dacosan felvonta vállát. Baba is sírni kezdett, mire elengedte őt. – A forrás – mondta Öcsi, és felvette Apa pisztolyát.

- A forrás – bólintott a férfi. Nézte, ahogy Baba visszatotyog a kocsihoz. – Nem tud róla senki. A kerítés mellett van, odafenn, a bal sarokban. Csak ki kell szélesíteni a nyílását. A főér így átfolyik a telken, fentről lefelé. Mindig elég nedves lesz majd a föld - a kocsi felé intett. – Vigyázzatok Babára. Az utánfutón – elakadt, köhögött. A gyerekek elfordultak.

- Az utánfutón megtaláltok mindent. A magvakat, a műtrágyát, a szerszámokat – bólogatott, fáradtan, mint egy vénember. – Öcsi, te tudod, mi hol van. Vidd biztos helyre a dolgokat. Ez legyen az első. Állat ne akadjon rá. Ember se. Ha ember jön, használd – a pisztolyra bökött. Mivel elengedte a ruhát, az leesett a kőre. Halkan toccsant a benne felgyűlt vértől. - Minden ott van, ami ahhoz kell, hogy termővé varázsoljátok ezt a helyet. – Felnyúlt, megragadta Öcsi kezét. Szeme kezdett opálos lenni a fájdalomtól. – De a legfontosabb még két dolog – suttogta. – Ezeket – a halottra mutatott az ajtóban – temessétek a kertbe. Anyát és…- elgondolkodott, de aztán kimondta – …engem, a körtefa alá.

- Mi a másik? – nyögte Öcsi.

- A könyv – bólogatott Apa, és elengedte őt. Lassan a hátára fordult. – A kocsiban van, olvassátok, tanuljátok meg. Te, Öcsi már komolyabb dolgokat is megtanultál. Azokat a hosszú verseket. Ennek is mennie kell. Ez az alapja mindennek. Nem tudtok semmit a gazdálkodásról, de a könyv majd segít. Pontosan leírják benne, mit kell tennetek. A könyv és a forrás és a magvak – ez a ti …- nem fejezte be. Karja nagyvonalú lendületet tett. Szeme felakadt. Lélegzete elállt. Hugi odarohant hozzá, és ráborult. Úgy sírt, hogy Öcsi keze ökölbe szorult. A másikkal a fegyvert markolta dühödten. 

 Láttam, amint Baba odaér a kocsihoz. A küszöb mellé, a szikkadt földre, ahova Hugi sodorta, egy puhadefedeles könyv esett. Baba felvette, majd el is feledkezett róla, hogy a kezében van. Megindult a csalános felé. Éreztem a zöld növény szagát. A csalán soha nem szárad ki. Baba nem ismerte még, mert eddig a Városban élt.

Láttam a hólyagokat kiserkenni a lába szárán. Épp hogy beért a sűrűjébe. Sikoltozni kezdett, majd visítva kitántorgott a zöldből. Hugi és Öcsi már csak a kocsinál érte be.

A könyv ott maradt a zöld szálak közt. Lekuporodtam mellé, néztem, hogy sárgul, hogy lepi be a por. Eső nem érte, mert többé nem esettt egy csöpp se. Vártam, míg a borító felpöndörödik az ultraibolya sugárzástól. Figyeltem, ahogy a szélei megrojtosodnak a széltől. „A növénytermesztés alapjai” – ez volt a címe.

Akkor már volt időm. Éjjelente bejártam mindent, északtól délig, az óceántól a sivatagig. Nem találtam senkit.

Aztán hónapok múltán, mikor minden élelmük elfogyott, előbújtam a gyerekért. Babát anya és apa mellé temették a fához. A satnya hajtások, a túllocsolt krumpli és a begazosodott palánták közt bukkantam rá a sírra. Csoda volt, hogy a tizenkét éves Öcsi ki tudta ásni. Visszamentem az elszáradt növények, e hiábavaló és fölösleges harc emlékei közt a házig. A testvérpár odabent feküdt, a konyhában, a padlón. Leguggoltam a fejüknél, és csak figyeltem őket, ahogy pihegnek, mind lassabban: hí-hú-hí-hú. Mikor vége lett, kézen fogtam őket, és elindultunk megkeresni a többieket. 

vége