horror

2009. március 24. 18:38 - Valmont

Harc a konyhában

Biztos más is van úgy, hogy a hype és a cím és valami sejtés miatt mást vár egy könyvtől - mint amit aztán kap. Így voltam tavaly a "Farkas az asztalnál" című Burroughs könyvvel. Igazából nem volt semmi baj a művel, de valamiért teljesen másra számítottam, mint ami kikerekedett belőle. Talán főképp a zseniális cím miatt. Számomra ez a szószerkezet egyértelműen egy mesebeli szörnyűséget, baljós, kegyetlen kimenetelű családtörténetet sugall. Ezért írtam meg aztán az alábbi novellát - a saját olvasatomat.

 

Farkas az asztalnál

 

Apámat tizenegy év után láttam viszont. Meg akart marni, de elkésett vele.

Akkoriban épp B.-ben laktunk anyával, a város szélén, ahol már az akácos kezdődött.

Nagy, fenyegető erdő volt ez, délután, ahogy hazaértem az iskolából, elnéztem a konyhaablakból, ahogy a fák szemetes közei besötétednek. Az új osztálytáraim nem rajongtak értem – ahogy tanáraim sem kedveltek meg az első pár hónap úgynevezett közös munkája után. Barátom még nem akadt az ismeretlen környéken. Jól jött hát egy ilyen apa-lehetőség.

Egyszer csak ott volt, beállított anyával a hóna alatt, félrészegen, mámorosan, nagylelkűen. Úgy érkezett, mint a tavasz. Csupa szakáll és borosta volt, szőr és erdőszag bodorodott ki kockás inge alól.

– Te semmit nem változtál – motyogta tétován, hogy barackot nyomott a fejem búbjára. – Még mindig tizenegy évesnek tűnsz.

Tizenkettő voltam.

Aztán eltűntek a nappaliban, anyám bezárta maga után az ajtót. Aznap este még nem hallatszódott ki semmi. Tíz körül anyám kijött, csapzottan, savanyú szagoktól övezve. Én még mindig az ablaknál ültem, épp végeztem a házimmal. A holdfényben árnyak gyülekeztek odakinn.

– Pár napig marad – válaszolt anyám ki nem mondott kérdésemre. Össze volt karmolászva a nyaka és a melle köze. – Talán pár hétig.

Régebben azt mesélte, hogy apám medvepásztor Ukrajnában. A helyi erdészek kisbáránnyal fizetnek neki azért, hogy kordában tartsa a vad vérmedvéket. Társaival ide-oda vándorol a rengetegben, terelgeti a medvéket, és fizetésnapon nagy lakomát tartanak egy-egy szélfútta tisztáson. Anyám akkoriban azzal vigasztalt, hogy nem való apának, inkább vadember, mint családfő. Ennek ellenére most láthatólag mégis örült, hogy itt van, és adni akart egy lehetőséget neki.

Nem értettem őt. Túl sok idő telt el, annyi év és hónapforduló, hogy nem volt mit jóvátenni. Én már nem emlékeztem tisztán, utoljára mikor tűnt fel az életünkben – ám most itt volt, teljes életnagyságban. Mindenhol vaskos, szőrös testébe ütköztem. Otthagyta szagát a mosdóban, a szőrszálakat szerte a padlón, és bár dolgát változatlanul az erdőben végezte, az egész ház bűzlött a jelenlététől. Mély, keserű kipárolgása volt, mint a frissen cserzett bőrnek. Kérges kezével folyton elkapott, és vizslatta szemem, arcom. Öblös, odvas szagú szájából ostoba kérdések törtek fel. Néha mintha nem emberi nyelven beszélt volna, morgott és vakkontott. Anyám ilyenkor szigorúan rápillantott az asztal felett, mire ő azonnal elhallgatott.

Mint kiderült, az éjszakai árnyak a barátai voltak, a többi medvepásztor. Péntek esténként minduntalan eljöttek, és elvitték őt. Nevetve, szuszogva öltözött, odakintről már behallatszott a többiek kurjongatása. Ilyenkor akaratlanul is összébb húzódtunk anyámmal.

Éjfélkor tért haza az ivászatból. A szobámból fülelve hallottam részeg botorkálását, tétova, és izgatott vetkőzését. Mindenbe belerúgott, elesett, tapogatózva karistolta a falat, aztán csak elérte anyám szobáját. Ilyenkor pár perc csönd után meghallattam annak a zaját. Talán mindketten nyögtek, de üvölteni a végén csak az apám üvöltött. Úgy gondoltam, a négyemeletes panelházban mindenki felébred rá. Szégyentől vöröslő arcom beletemettem a párnába, és lassan álomba dühöngtem magam.

Anyámnak tetszett a férfi a háznál. Apróbb javításokat, kisebb munkákat bízott rá. A bevásárlásból hazacipelte a szatyrokat. Még a szülőire is elkísérte őt félévkor. Azt hiszem, valamikor tényleg szép pár lehettek. Elnéztem őket az ablakból, ahogy hazafelé jönnek, és melegség lopódzott a szívembe.

Később apám rászokott, hogy megvárja a varroda előtt anyámat. Mint egy gáláns lovag, a parkból lopott virággal ácsorgott a gyárkapu előtt. Anyámnak jólesett a törődés. Évek óta, a pincébe elásott vízvezetékszerelő óta nem volt senkije. Apám újbóli udvarlása nyomán kivirult. Arca a beteges sápadtból pirosas színűvé vált. Mozgása energikus lett. Haja befeketedett, szeme pedig már nem csillogott olyan lázas-betegen.

Azt hiszem, ugyanakkor óvatosabb is lett. Ő már jóval régebb óta ismerhette apámat. Talán volt egy pontos naptárja, vagy csak figyelte az éjszakai égboltot. Tudta, hogy a felívelő periódus után a sötétség korszaka jön majd. Esténként, a vacsora alatt mind feszültebbé vált. Szokásává vált, hogy ki-kinéz az ablakon, hosszan vizslatja az udvart.

Apám úgy tett, mint aki mindebből semmit nem vesz észre. Próbált barátkozni velem, úgy, hogy vad és különös életéből mesélt történeteket. A nyers hús és a vér ízéről. A medvék haragtartó lényéről. A sziklás közt megiramló őzekről. A vadászatról és a hatalomról.

Azt hiszem, nem figyeltem eléggé arra, amit mondott. Ezért leptek meg annyira a fejlemények. Az előjelek nyomán sejtenem kellett volna valamit, tudhattam volna, hogy mindennek rossz vége lesz. Ám talán szívem mélyén én is elkezdtem hinni benne, hogy normális családdá válhatunk.

Persze nem így történt.

Az az est, amit soha nem felejtek el, a hónap végére esett. Erős, ezüst holdfény világított be mindent odakinn. Az ablakban láttam tükröződni a vacsorát főző anyámat, és az asztalnál késével babráló apámat. Mikor visszafordultam feléjük, intett felém. Hogy menjek oda hozzá. 

Kényszeredetten tettem, mert a szaga ilyen közelségből már egyenesen taszított. Anya épp valamit sercegtetett neki a serpenyőben, ezért nem hallhatta, ahogy elkezd nekem sutyorogni. Hogy hamarosan továbbáll, és szeretne magával vinni. Ki, a vadonba, a természetbe, az ő világába. Ahol idővel megerősödhetek, megizmosodhatok, és akár olyan nagy emberré válhatok majd, mint ő.

Alig tétováztam, mielőtt megráztam a fejem. Nem azért, mert anyát jobban szeretettem, vagy mert kedveltem azt a vándorló, bujkáló életet, amit elviselni kényszerültünk. Sokkal egyszerűbb oka volt, hogy elutasítottam őt. Az, hogy már túlságosan különböztünk.

Megdermedt, és megfeszült. Ösztönösen hátrébb léptem. Előbb mordult, aztán eszébe jutott, hogy beszéljen. Szitkozódva súgta, hogy ma éjjel elvisz magával akár így akár úgy.

Ahogy ott ült, görnyedten a kis konyha közepén álló asztalkánál, el is hittem róla, hogy megteszi. Feje fölött sárga fényű lámpa lógott, minden vonását kiélesítette. Hirtelen csontosnak, és furán keskenynek tűnt feje. Mintha még fülei is kihegyesedtek volna.

Arra figyeltünk fel, hogy elhal a zaj a tűzhely felől. Én előbb láttam, miért, mert neki meg kellett fordulnia. Ekkor érte anyám ütése. A forró serpenyő pont képen találta, meglökte, mire hátracsuklott teste. Egyenesen a keskeny szekrény élének. Ahogy elterül a földön, apró vérpatak bukott ki a linóleumra belőle. Én csak álltam felette dermedten, de anyám nem tűrt egy fölös másodpercet sem. Eldobta a lábast, majd a bejárati ajtóhoz rohant. Bezárta, és eltorlaszolta a cipősállvánnyal. Aztán az előszobai szekrényből elővett valamit. Egy nagy papírdoboz volt, láttam már költözéseinkkor, de nem tudtam, mit tart benne.

Egy vadászpuskát.

Szakszerű mozdulatokkal szétnyitotta, csövébe lesett, majd belekotort a dobozva. Furcsa, ezüst végű hengeres lövedékek csillantak meg ujjai közt.

Kintről hirtelen üvöltés harsant. Nem az ablakunk alól, de az erdő széléről, már a házhoz közel.

Péntek volt, jöttek a barátok.

Anyám gyorsan az asztalnak támasztotta a fegyvert, majd apámhoz lépett, és nyögve emelni kezdte. Úgy sziszegett rám, mint egy kígyó, hogy segítsek. Lassan eszméltem bénultságomból, és tétován értem a merev testhez. Amikor felültettük a székre, az asztalhoz, előredőlt. Hajába néztem, mely csatakos volt a vértől, de sebet nem láttam. Csörgést hallottam, és amikor megfordultam, anyám kezében már egy hosszú lánc és lakat fénylett. Úgy ált ott, mit egy elkárhozott lélek, avagy mint egy esetlen börtönőr. A kint sötétségből újból betört közénk az üvöltés, mire apám megmoccant. Anyám nem tétovázott – kezembe nyomta a lánc végét, majd átkarolta apámat, mint aki simogatja. Közben csak köré tekerte a láncot, többször átfűzve a szék vastag háttámláján. Mikor kész lett, rákattintotta a lakatot. Felkapta a puskát, és lihegve rám meredt. Mondani akart valamit, de apám ekkor felemelte fejét, és a sárga lámpára üvöltött. Kintről azonnal megérkezett a válasz, nem is egy, nem is kettő, hanem legalább három-négy torokból. Apám újra vonyított, csontrepesztő, fenyegető, öblös hangon, hogy a szekrényben összekoccantak a poharak.

Ekkor anyám a puska tusával arcába vágott.

A reccsenésre én is összerándultam, és hátraléptem, de a vér nem fröccsen el odáig. Apám arcát viszont elborította, fekete volt és erős illatú. Teste megfeszült, látszott, fáj neki, és szabadulni akarna, ám már nem üvöltött. Anyám ekkor a villanykapcsolóhoz perdült, és sötétséget bocsátott ránk. Aztán az ezüsten derengő ablaküveghez óvakodott, félrehúzta a függönyt egy gyors mozdulattal, és kilesett. Végül odajött hozzám és kézen fogott.

– Ne fél – suttogta fülembe.

– De félj – motyogta apám törött fogaival. Anyám megperdült, és felemelte a fegyvert. A cső torkolata apám fejének szegződött.

– Egyszer úgyis elviszlek magammal, fiam – folytatta apám dacosan.

– Azzal már elkéstél – vetette oda neki anyám. Apám erre felkapta fejét, és feszülten leste őt, vagyis a sziulettjét, azt, ami látszott abban a kevés fényben.

– Hazudsz – mondta végül.

– Nem – ingatta fejét anyám, és a puska vele együtt mozgott. – És most elmondom, mi lesz – folytatta könyörtelenül. – Jelzel a barátaidnak, hogy takarodjanak el. Akkor talán elengedlek.

– Le fogsz lőni – jelentette ki szelíden apám. – Mentsd csak te magad a bőröd.

Hirtelen megzörgették a bejárati ajtót. Anyámban ekkorra már annyi feszültség gyűlt össze, hogy nem tudott parancsolni riadalmának. Rásütötte a fegyvert az előszobára. A dörrenés és a füst mögött mind a hárman hallottuk a deszka szakadását, és valami nedves puffanást.

– Hm – mordult elégedetten apám. Ő már az orrával tudta, hogy a szándék célt tévesztett. Minekünk meg kellett bizonyosodnunk – anyám lágy mozdulatára a levélbedobó nyílásához osontam, és kilestem rajta.

Rózsaszín pongyolás alak feküdt a folyosón. Feje tetején sárga csavarók tekerték haját. Alattuk nem maradt semmi arcából.

Mikor visszamentem a konyhába, anyám apám előtt térdelt. A puska testét próbálta leszorított tenyerébe nyomni.

– A szomszéd – mondtam kedvetlenül. Szeretem Margó nénit, mert szépen beszélt velünk.

Anyám csak egy pillanatra fordította felém derengő arcát, aztán egy ronggyal kivette apám keze ügyéből a fegyvert.

– Így is jó lesz – motyogta. – A fegyveren ott az ujjlenyomatod.  Előbb megölted őt, minket is megpróbáltál, de inkább öngyilkos lettél – vázolta a tervet sietve, és felhúzta a puskát.

Éreztem, hogy apám készül valamire, de nem maradt időm szólni. Megemelte testét, és elrugaszkodott a padlótól, székestül, láncostul, mindenestül. Anyám felsikoltott, és túl lassan mozdult, apám megpördült, a széklábak elsodorták feleségét. A puska eldörrent, a mennyezetről por szitált arcomba.

Aztán üveg robbant, és hideg tódult be ránk.

Én értem előbb a kitört ablakhoz. Odalenn, a gyepen, a műanyag flakonok, eldobált csikkek és csillogó kotonok közt ott hevert a széttört szék és a lánc.

Ahogy jobban körülnéztem, esküdni mertem volna, hogy a fák közt nagytestű állatok iramodnak el a hegyek felé.

– Gyere – szólított pár másodperc bénultság után anyám, és bevezetett a kisszobába. – Ugyanazt kell majd mondanunk. Apád megőrült. Bezárt minket ide, hogy kivégezzen. De jött a szomszéd, akit lelőtt. Ezután...elmenekült. – magyarázta elém térdelve. Megfogta az arcom majd ujjai lejjebb csúsztak, védtelen nyakamra. Régi emlék borzongatott meg. – Soha nem fog megtörténni – tette még hozzá, és tudtam, mire céloz. Hozzá tartoztam, örökre.

Aztán felállt, kiment, rám csukta kívülről a kisszoba ajtaját a kulccsal, majd szép lassan visszaszivárgott hozzám az ajtó és a padló közti résen.

Kintről már hallatszott a rendőrautók vijjogása. Átkaroltuk egymást, és a sarokba bújva vártuk őket.

vége

Szólj hozzá!
2009. március 15. 21:46 - Valmont

Kollégium, balta, gyöngyök

Ez egy nagyon rövid és tömör írás.  Én azért szeretem, mert maga  a főhős nem követ el semmit, mégis talán visszataszítóbb, mint a a valódi gyilkos. A Torza nevet más helyen is felhasználtam már. Nagyon fontosak a szövegben a képek, a felvillanó ábrák, kivágások. Ezek jó esetben rímelnek is - így a gyöngy a spermával, a halott megerőszakolt teste a fiúk zuhanyjelentével, a balta pedig az ollóval. Azt hiszem Torza világa működőképesen rémisztő. Ha olvastad Ketchumtól "A szomszéd lány"-t, a tavalyi év egyik fontos megjelenését, akkor ismerős lehet ez az érzés. Egyébként ismertem egy volt kollégiumi nevelőtanárt, mesélt a dologról ezt-azt. Gyötrelmesebb munkát nehezen tudok elképzelni.

Torza
 

Torza harminckét éves volt, a külvárosban lakott. Felügyelő tanárként dolgozott egy kollégiumban. Gyakran aludt nyitott ablaknál, akár télen is. Hajnalban néha arra ébredt, hogy fázik. Szerette a tojást – minden formában elkészítve. A gyerekekkel sok baja volt. Mivel kerülte a konfliktusokat, rájuk hagyta bűneiket. Gyakran látta a vécéből kigomolygó füstöt, mégse szólt semmit. A betört ablakot kifizette az ismeretlen tettes helyett. Az ellopott fogasokat otthonról pótolta. Egy parkon keresztül járt haza. Átsétált a lerombolt padok és a satnya bokrok közt, majd buszra szállt. A lakása kicsi volt, de otthonos. Bútorait a szüleitől örökölte. Elemes, hetvenes évekbeli darabok voltak, csupa plüss és él és gömbölyűség. A rántottát néha túlsütötte. Ráncos alja ilyenkor ropogott a foga alatt. Egyedül élt. Nehezen barátkozott. Régen majdnem lett egy felesége. Nem járt el sehova. Esténként inkább olvasott. Legjobban az olyan történelmi tárgyú könyvek érdekelték, melyekben érdekes eseményeket, pletykákat is talált. Annak a régi kapcsolatnak az emlékét, mint ékszerdarabokat vette elő elalvás előtt a sötét hálószobájában. Ábrándozva idézte föl a meghitt pillanatokat. Hamar öregedett, már százhuszonnégyezer-hatszázötvenkét ősz hajszála volt és negyvenhárom szemkörüli ránca. Reggelente sokáig mosta a fogát. Különösen tartott a kollégium kövér, paraszti származású fiúitól. Tudta, hogy ebben a korban minden gondolatuk a szex körül forog. Visszataszítónak tűntek szemében a nimfomániás, túlsúlyos és buta emberek. Kollégái kedvelték. Nem beszélt sokat, mindig hajlandó volt beugrani helyettesíteni. Sokan homoszexuálisnak tartották, úgy is hívták a háta mögött, hogy „a buzika”, pedig nem gondolták komolyan. Teát és kávét ivott, rengeteget egy nap. Erre ment a fizetése. Más folyadékot csak vizet. Nem értette a reklámok poénjait. Sokszor a szóbeli viccelődést se. Mégis elmosolyodott bizonyos dolgokon. Az apró testű kutyák és a morzsát csipegető madarak látványa különösen tetszett neki. Egy nap, a parkban hazafelé valami megcsikordult talpa alatt. Lehajolt érte, egy gyöngyszem volt. Forgatta ujjai közt, majd zsebre rakta. Köd volt, nagyon szerette ezt az időt is, de csak akkor, ha még lehetett benne tájékozódni. Ilyenkor minden másnak tűnt a szemében. A sárga világításban, mint egy idegen bolygón lépkedett a buszmegállóig, ahol furcsa lények várakoztak. Két nappal később razziát tartott két társával. Azok ordítozva, csapkodva borították ki a fiókok tartalmát a földre. Az egyik a katonaságból jött, sokat kiabált és sokat ivott. A másik tornatanár volt, előző helyéről kirúgták a módszerei miatt. Azt beszélték, meghalt egy gyerek a keze közt, de Torza ezt nem hitte el. Ő maga csak ímmel-ámmal nézegetett bele a fiókokba. A fiúk az ágyak végénél álltak. Ha épp nem néztek rájuk, obszcén jeleket mutogattak a három férfinak. Torza éhes volt. Bundáskenyeret hozott alufóliában ebédre. Tudta, hogy zsíros és hideg lesz, mégis alig várta, hogy elővehesse táskájából. Az egyik fiók zoknijai közt felragyogott valami. Egy nyaklánc volt. Elszakadt. A gyöngyök elborították a sötét zoknikat, csillogtak, mint a friss tojásfehérje. Torza nem szólt semmit. Becsukta a fiókot. Egy nagydarab, korán szőrösödő, álmos tekintetű fiúé volt. Sápadtan állt Torza mögött. Csak a szeme nem félt, gúnyosan csillogott, noha Torza eddig még soha nem látott benne érzelmet. Hasába mart ismét az éhség. Hazafelé menet megállt ott, ahol a gyöngyöt találta. A fák közt látszottak a kollégium ablakai. Lángoltak a lemenő naptól. Torza belépett a szúrós bokrok közé. Itt majd embermagasságban hajoltak össze. Mögöttük, egy kis tisztáson, ott feküdt a nő. Elegáns kosztümje letépve. Széttárt, bozontos lábközén száradt sperma csillogott. Arca grimaszban. Nyaka lila és fekete. Szétdőlő mellein harapásnyomok. Torza gyorsan kihátrált a bokorból és hazament. Aznap már nem evett, és nem olvasott semmit. Máskor is megesett vele valami hasonló: néha minden ok nélkül olyan izgatott állapotba került, hogy képtelen volt bármit is tenni. Csak járkált faltól falig. Legszívesebben táncolt volna. De nem szokott csak úgy táncolni. Éjfélig ült az ágyán, markában a talált gyöngyszemmel. A szomszéd ház előtt valaki részegen énekelt. Amikor felállt, hatodszor ment a vécére, már alig jött valami. Utána pottyantotta a gyöngyöt. A hirtelen beálló nagy csöndben a mosdó tárgyai várakozóan csillogtak. Másnap korán ment dolgozni. Szokásától eltérően vett egy napilapot. Nem írtak benne semmit a dologról. Kora délután egyedül maradt a közös irodában. Kihúzta az egykori tornatanár asztalának fiókját. Elkobzott pornóújságok voltak benne. Torza gyanakodott, hogy némelyiket maga a férfi vásárolta. Kiválasztotta a legkevésbé gyűröttet. Kinyitotta középen. Az egész alakos képen egy nő feküdt, kitekert pózban, feltárva nemiszervét. Torza kitépte a lapot, az újságot visszatette a helyére. Szerette ezt a napszakot. Az alkonyatot és a kora délután óráit. A bizonytalan őszt és a még fagyos tavaszt. Megérezte a levegőben a változás szagát. Ollót vett elő, és háttal az ajtónak elkezdte felvagdosni a képet. Először a karokat és a lábakat. Aztán az ízületeknél még kettőbe mindet. Azután a fejet. Majd, rövid gondolkodás után négybe vágta a torzót is. Összeszámolta: tizenhárom darab papír lett. A kukába dobta a testrészeket. Délután sorba érkeztek a diákok, megteltek a zuhanyzók. Torza kint állt a folyosón, látta a nagydarab fiút a mosdóba menni. Fekete alsónadrág volt rajta, fehér testén hullámokat vetett a háj. Nem nézett vissza rá. Amikor a volt katona visszatért a kocsmából, Torza szól neki, hogy el kell mennie. A közelben volt egy szupermarket. Tizenhárom darab fekete műanyag zsákot, egy köteg spárgát és egy kisméretű, vörösre festett fejszét vett. Az egészet egy nagy szatyorban vitte vissza a kollégiumba. Aznap ő volt az éjszakás. Tíz körül végigjárta a termeket, és leoltotta a villanyt. Tudta, hogy öt perc múlva ismét fényárban úszik majd minden. A nő fölött állt öt perc múlva, és valóban, több ablakban látta kigyulladni a fény. Miközben csinálta, csodálkozva vette észre, hogy nincs sok vér. Úgy gondolta, időközben megszikkadt a testben. A forgácsokat elásta a puha földben. A teli zsákokat otthagyta, a fejszével együtt. Nem szerette a húst. Anyja minden hétvégén beleerőltetett két szelet rántotthúst. Nem dolgozta meg jól őket, így azok rágósak és inasak voltak. Hajnalban, az ügyelet lejártával, szokásától eltérően gyalog ment haza. Útközben a parkban magához vett egy zsákot, és pár utcával odébb beledobta egy kukába. Ez így ment minden este, mikor ügyeletet vállalt. Pár nappal később azonban két civil ruhás nyomozó lépett a tanáriba. Ismét egyedül volt, és meglepődött, hogy ezek nyomozók. Nem így képzelte el őket. Az egyiknek erős izzadtságszaga volt. A másikon nyikorgott a bőrkabát. Előadták jövetelük célját: telefonbejelentést kaptak, hogy valaki egy lopott ékszert rejteget a kollégiumban. Torza megkérdezte, kit gyanúsítanak. A kövér, sunyi képű fiú nevét mondták. Torza bezárta az irodát, és kérte őket, kövessék. Az épület majdnem teljesen üres volt. A közeli stadionban fontos meccset játszottak. A fiúk többsége ott volt, a tornatanárral. Idehallatszott, ahogy fel-felzúg a tömeg. Torza belépett a hálóterembe. Egy fal melletti ágyon az egyik itt maradt diák olvasott. Torza kiküldte. Az izzadtságszagú nyomozó megkérdezte, melyik a meggyanúsított fiú szekrénye. Torza találomra rámutatott az egyik szekrényre, majd kiment. A nyomozók öt perc múlva távoztak. Úgy vélték, valami ugratásról van szó. Fáradtak voltak. Torza nem látott náluk pisztolyt. Másnap eldobta az utolsó zsákot is, saját lakásától nem messze. Tetejére helyezte a megtörölgetett fejszét. A kollégiumban már híre ment a rendőrök eredménytelen látogatásának. Torza ezt úgy tudta meg, hogy amikor a következő nap délutánján kihúzta fiókját, hogy kivegye belőle sajtos szendvicsét, megpillantotta a nyakláncot, pontosabban egy maráknyi gyöngyöt. Odakinn a tornatanár rekedten kiabált valakire. Torza szeméből könny potyogott a fiókba.

 vége  

Címkék: tanár
Szólj hozzá!
2009. március 07. 10:03 - Valmont

A mosdó titka

Szeptember környékén írtam, amikor kezdett tényleg komolyodni a helyzet. Persze, Hamvas szerint folyamatosan krízis van, de amikor ez konkretizálódik - akkor tragikus dolgok történhetnek az anyagi világban. Például megszűnik a munkahelyed. Van, aki nem tud szembenézni ilyen jellegű eseményekkel. Ez a novella egy ilyen emberről szól. Sokféle menekülési lehetősége nem marad. A sweedenborgi gondolat lehet, hogy nem pontos. Olvastam róla, ezért megvettem tőle a "Menny és pokol" kötetet, de az első húsz oldalon tíz éve nem jutottam túl. Sweedenborg alkonyi író - remélem, még ráérek vele.

 

 

A válság

 

Ahogy elrakta farkát, és felhúzta a sliccét, akaratlanul is megfordult. A három fülke közül a jobb szélső ismét zárva volt. Kilincsén a pici, belülről forgatható félkör vörös szemmel bámult rá, mint napok óta mindig.

Megrázta fejét, kiment az előtérbe, és a mosdókagylóra támaszkodott. Savanyú szagok áradtak mindenfelől, de egyébként csönd volt. Megengedte a vizet, gyorsan, felületesen kezet mosott, majd kirántott egy papírtörlőt a tartóból. Amíg a kezét dörzsölgette, hallgatózott. Aztán kinyitotta az ajtó, de nem ment ki, hanem hangosan becsapta.

Állt és hallgatta saját szívverését. Némán figyelte, hogy a gyermekded trükk után a harmadik fülkéből jön-e bármilyen hang. Undorral vegyes kíváncsisággal várta a székelés jellegzetes neszeit, a pukkanó, sivító, reccsenő, ropogó, toccsanó, csusszanó zajokat. Minden, bélen túli és vízen inneni esemény érdekelte. A kiürülés és tisztulás jeleit vizslatta érzékeivel.

Azonban nem hallatszott semmi. Szíve mélyén tudta, itt állhatna a munkanap végéig, míg az irodaház mind a tíz emelete elnéptelenedik. Addig, míg a biztonsági őrség lekapcsolja a fő fényeket, és elemlámpával végigsimogatja az egész épületet.

Erről beugrott neki egy jó ötlet. Kisietett, vissza a folyosóra, az első kereszteződésben balra majd jobbra, át a titkárnők részlegén, a nagy közös irodatermen, egészen a saját bokszáig. Egy olyan asztalnál ült, melyet a paraván két egyenlő szeletre osztott, az övé volt az északnyugati. Háta mögött nagy üvegablak, a mélyben autók hada, a távolban hegyek.

Trópusi szigetet nyaldostak a hullámok monitorján. Megzavarta a nyugalmat, a kép eltűnt, ahogy előhívta a telefonlistát. A táblázatból kikereste a biztonsági szolgálat főnökének nevét és számát. Aztán tárcsázta az asztali készülékről. Hosszasan csörgött, majd felvették.

– Igen? – vakkantott bele egy sietős, türelmetlen hang.

– Jó napot. Kovács vagyok a hatodikról, a szélszről – motyogta izgatottan. – Érdeklődnék, hogy nem tapasztaltak–e az elmúlt…hat napban valami furcsaságot a mosdórészlegünkön.

Elhallgatott, mert nem tudta, hogy folytassa. Hirtelen nevetségesnek tűnt az egész ötlet.

– Úgy értem... – mondta még – hogy bármikor bemegyek, látom, hogy egy fülke folyamatosan zárva van. Mintha valaki becsukta volna magát oda vagy…rosszul lett volna. Persze lehet, csupán egy kolléga csillogtatta meg sajátos, kamaszos humorát, úgy értem, kimászott felül, de, ez…nem valószínű.

A másik erre se szólt semmit Talán három gondolatnyit várt, majd bontotta a vonalat.

Kovács döbbenten meredt a kagylóra, majd ő is letette. Ez a modortalanság még egy biztonságitól is szokatlan volt.

Ahogy az egér után nyúlt, kopogás ütötte meg fülét. A cég szabvány, fekete Trust billentyűzetén zongorázott valaki pokoli erővel. Ráadásul épp egykori bokszszomszédja, János megürült helyén.

Óvatosan kigörgette magát, az elválasztólap széléig.

Egy fiatal, barna hajú férfi ült János székén, és elszántan gépelt. Néha váltott a képernyő nézetén, és egy grafikont hívott elő. Az ábrán a vonalak mind lefelé konyultak. Ahogy rápillantott, a fiatalembernek minduntalan aprót mozdult a feje, mint aki csóválni akarja, de meggondolja. Aztán újra írni kezdett.

– Helló – mondta Kovács túl halkan. – Kovács vagyok.

Az idegen nem válaszolt, még csak felé se pillantott. Kovács megvonta vállát, és visszagurult helyére.

Talán nem hallotta. Talán nem akar barátkozni. Vagy csak bérelt, és pár napra érkezett, valami határidős rapidmunkára.

Kit érdekel?

Jánost, a kollégáját, négy éves asztalszomszédját pár hete rúgták ki, a leépítés első hullámában. Nem lepte meg sem őt, sem Kovácsot a dolog. Már hosszú ideje a levegőben lógott, hogy a részlegüknél is lesznek ritkítások. Lélekben ő maga is felkészült a dologra – bár tudta, hogy nem úgy fogadná, mint János.

A személyzetis hívatta egy szerda délelőtt. Ahogy felállt, elsápadt, de megőrizte önuralmát. Egy vékony borítékkal tért vissza, keze remegett, ahogy bontotta. A felmondás volt benne, két, pontosan megfogalmazott oldalon. Kapott végkielégítést, valamennyi jutalékot – de másnaptól nem jöhetett be az épületbe. Ahogy elolvasta a szöveget, János leroskadt székébe, és arcát kezébe temette. Aznap már semmit nem csinált. Délután, mielőtt összepakolt, a következőket mondta Kovácsnak:

– Azt hiszem, végső soron az egész nem olyan tragikus. Tudod, míg itt dolgoztam, a jellegtelen és unalmas órák és napok során rengeteg időm volt gondolkozni. Szerintem az egész életünk lényege, hogy megtanuljunk búcsúzni. És elengedni. Ha olvastál valaha Sweedenborgot, bár ezt nem gondolnám rólad, akkor sejtenéd, miért mondom ezt.

A búcsú nagyon fontos, ugyanis ezáltal törődünk bele  a változtathatatlanba. Folyamatosan el kell válnunk a dolgoktól, mert ez az élet törvénye. Anyánk mellétől, az óvoda épületétől, az iskolai tantermünktől, az első gimnáziumi szerelmünktől, az egyetemi professzorunktól, a hűtlen feleségünktől, az elköltöző gyerekeinktől, haldokló szüleinktől. Most a vállalattól, mely oly sokáig alkalmazott. Ezután már csak egy nagy búcsú áll előttem, ami Sweedenborg szerint a legnehezebb lesz. Sokan, haláluk után, észre se veszik, hogy már nem tartoznak az életbe. Élik köztünk a mindennapjaikat, tevékenykednek, csinálják a rutinos dolgaikat – csak épp egy másik, értelmetlen síkon. Azt hiszem, nekem már nem lesz ilyen tévedésem. Vigyázz magadra, és tanulj meg búcsúzni. 

Ahogy János szavai visszhangoztak benne, körülnézett kis birodalmában. A fekete tolltartóban katonás rendben sorakoztak az írószerek. Tűzőgép és lyukasztó a bal oldalon. Egy üveggömb a monitor szélénél. Apró házacska van benne, ha megrázzuk, havazik. Teáspohár a sarokban, ahol a paravánok összeérnek, aljába szárad valami.

És vele szemben Liza fényképe.

Ez a fotó még az ágy előtti korszakban készült, mikor a bénulás csak részlegesen támadt. Mosolyog, haja copfban. Anyja fogja a kezét, talán nélküle el is dőlne. Most már nem kell fogni, ott vannak a csövek, a speciális ágy és a nővér. A nap huszonnégy órájában vigyázzák törékeny, leépülő testét, egészen addig, míg ő…fizetni tudja.

Az asztalra csapott öklével, mint oly sokszor a válság kezdete óta. Ahányszor csak végiggondolta ezt a szörnyű kényszerpályát, tehetetlen düh rohanta meg. Borzasztó volt minden nap csak a személyzetis hívására várni. Mintha bombatalálat miatt rettegne az ember, mely kiszámíthatatlan, és bárkire lecsaphat tökéletesen megsemmisítő erejével.

Minden fel nem vett telefon csörgésének elhallgatása után nehezen nyugtatta csak le magát. Ilyenkor egyetlen dolog forgott, keringett elméjében makacs spirálban.

Őt nem rúghatják ki.

Az utóbbi napokban sokat segített az, hogy a bezárt vécé rejtélyével foglalta le magát. Ahogy ismét végigpörgette magában a furcsa monológ velejét, beléhasított valami. János akaratlanul is egy új megoldást sugallt. Hirtelen lüktető, erős bizonyossággá érett benne az egyetlen lehetséges magyarázat. Halott van a fülkében.

Lágy, keserű, zöldtea aroma csapta meg orrát. Bögréje alján száradt már talán hat napja. Homályos balsejtelemmel felállt, és megindult. Ha valaki bomlik odabenn, hat napon túl, akkor szaga is van.

Végigsétált a süppedős, porszagú folyosókon. Kerülgette a trécselő, vizet töltő, kávét egyensúlyozó kollégákat. Köszönt a felette állóknak, biccentett a beosztottaknak. A mosdó ajtajában hallotta, valaki csorgatja odabenn a vizet. Nem akart tanúkat. Várt, kigombolta zakóját. Hamarosan egy kövér, kopasz férfi csapta ki az ajtó, és elrobogott mellette.

Amint beóvakodott, még érezte a kiengedett meleg víz páráját. Odabenn, a másik helységben fehéren csillogtak a piszoárok. Várakozó üregek a falon. Az ajtók tisztára törölve, zöld jelzéssel kilincsükön sorakozta, a renitens harmadikig. Odasétált, megállt előtte, majd bekopogott. Alig érintette a fát, közben megköszörülte torkát. Várt. Semmi nem hallatszott belülről. Közel hajolt a matt festéshez és beszívta a levegőt. Nem érzett halotti bomlásszagot. Egyéb, a test működésével járó aromák persze mindenhol ott voltak. Körbekeringték, átitatták, ingerelték orrát. De őt nem ezek érdekelték.

Felsóhajtott, majd fülelve a folyosói ajtóra, előbb csak lehajolt, aztán letérdelt. Vizeletpárás keramit keménysége feszült át nadrágján. Meghajtotta derekát, mintha a kagylók istenéhez imádkozna. Egészen le kellett görnyednie, hogy beleshessen az ajtó alatti tizenöt centis vágaton.

Aztán megpillantotta a két lábat.

Átlagos, fekete cipős, feszülős zoknis, öltönyös láb volt. A nadrág nem letolva, felhúzva rongyolódott az ülőn. Mintha valaki csak megpihent volna odabenn. Vagy felöltözve újságot olvasna, szendvicset majszolna a hugyos magányban.

De mégis – volt a két lábfejben valami torz és ijesztő. Nyögve feltápászkodott, kiegyenesedett, majd most már hangosabban kopogott párat az ajtófáján.

– Hahó, minden rendben van? – kérdezte nyugtalanul.

Persze nem jött válasz, tudta, várhatna akár napestig rá.

Megfordult, és mivel az idegesség most ért le ágyékáig, a piszoárhoz lépett. Megoldotta sliccét, és hosszan, de nyugtalanul, akadozva vizelt. A keramit szélén fanszőrzet kunkorodott. Talán az új kollégáé.

Amint végzet, és megfordult, halk surrogás, fehér villanás lepte meg.

Egy keskeny boríték állapodott meg cipője előtt. A harmadik fülkéből érkezhetett, csak onnan.

Először nem akarta felvenni. Mintha pestist, szörnyű tragédiát vagy valami még rosszabbat közölne a benne rejlő hír. Aztán mégis lehajolt, és tétován megforgatta keze közt.

Úgy érezte, mintha már látta volna. Olyan volt, mint János borítékja, mint bármelyik szabványboríték a cégnél, mely 500–as dobozban érkezik a nyomdából. Egy vagy két oldal lehetett benne, ahogy a fény fel tartotta, látta, sűrűn teleírt lapok.

Kiment az előtérbe, kezet mosott, előtte a borítékot zsebébe gyűrte. Amikor végzett, nyúlt volna a vécé kilincse felé, de a mozdulat hirtelen megtört, karja lehanyatlott.

Valami nem stimmelt.

Visszafordult a piszoárok felé. Az, amelyiket használta, hangtalanul, némán várta a következő ürítkezőt. Nem csinált semmi olyat, amit egyébként kellett volna. Infravörös érzékelője néma maradt, nem észlelte Kovács testének ide–oda mozgását. Nem indította be a vízfolyamot, nem öblítette ki önmagát, megtisztítva a földet pár deci vizelet bevonatától.

Talán elromlott, de tudta, hogy ez nem igaz. Csak álságos menekülési lehetőség. A falnak dőlt, érezte a csempék hidegét gerincén, de a fal nem érezte őt. Elővette a levelet a zsebéből, és apró cafatokra tépte, majd beleszórta a kukába.

Jánosnak igaza volt. Nehéz elválni a helytől, ahol annyi éven át verte a billentyűzetet. Ahol oly sokszor emésztette a nehéz, zsíros ebédet. Itta a savanyú, mindig rossz szájízt hagyó kávét. Unatkozott a végtelennek tűnő megbeszéléseken. Állítgatta a klímát nyáron, fokozta a fűtést télen. Beszélgetett gyakornoklányokkal, udvarolt az idős titkárnőfejedelmeknek. Papírokat darált le, újakat nyomtatott tele, irattárban kóborolt, dokumentumokat állított össze, prezentációt készített, néha előadást tartott, ágyékot vakart titokban mások előadása alatt, hasmenéssel küszködött a nap végig, ceruzát hegyezett, monitort állítgatott, naplementét bámult, vagy a hópelyhek táncát odakinn.

Talán nem is kell elmennie. Míg a hat napja főzött teája maradéka szárad odakinn a csészében, míg az új kolléga nem érdeklődik, hogy miért nem dolgozik senki mellette, míg a tökéletes szellőzetés eltünteti a fülkében bomló testének szagát.

Maradhat, és várhat – de mindez már nem változata azon, hogy cserbenhagyta a lányát.

 

vége

 

 

 

1 komment
2009. március 01. 19:03 - Valmont

A sárkány és az űrhajó

scifi.png

Ez egy hosszabb és sci-fi alapokon nyugvó horrornovella. Maga az alapötlet, a hetedik faj, a Darwin-lény, a szuperragadozó lehetősége persze nem új. Amit mégis szeretek az írásban, az az emberi csapat szenvtelensége, mellyel a veszteségeket kezelik. Igazából ez a közömbösség tűnik igazi horrrornak az egéssz szituációban. Két éve írtam, de a skizofrén számítógép viselkedése még mindig egész viccesnek tűnik. Igazi hard sci-fit a kilencvenes évek óta nem raktam össze, mióta a régi Galaktika megszűnt. 

 

A hetedik faj

 

– Jaj! – mondta az űrhajó. – Zuhanunk!

A legénység azon része, mely nem volt beszíjazva, elkezdett ide–oda hányódni, pörögni és ütődni. Kezek törtek össze, nyakak reccsentek, koponyák nyíltak. Mivel rutinleszállásnak tűnt, a soron következő, tizenkettedik megtermékenyítendő bolygón, ezért csak az irányítószemélyzet ült biztonságos kagylóüléseiben.

– Most szakad le a jobb oldali stabilizálószárny – közölte riadtan a hajó, miközben a szakács és a biológus kizuhant egy hirtelen nyílt résen.

A Parancsnok egyetlen szigetet látott maguk alatt a háborgó bolygóóceán kékjében, apró, keskeny, női szeméremtestre emlékeztető földsávot. Arrafelé zuhantak.

– Azt hiszem, kigyulladt az egyik üzemanyagtartály – nyöszörögte a hajó, miközben az eü. tiszt összetörte arcát a mikrohullámú sütőn. Az archiválóban a könyvtáros hevert mázsányi súly, egzisztencialisták kötetei alatt, a hálótermekben pedig üvegszilánkok nyársalták fel az egészet végigalvó filozófust.

Legtovább még a fodrász bírta. Senki nem tudta, mit keres az expedícióban, de idővel, ahogy mind többet maradtak hónapokig távol a Flottától, nagy hasznát látták. Most kétségbeesetten menekült a kettes összekötő folyosón, de a berobbanó üzemanyag lángnyelvei utolérték.

– Mindjárt földet érünk – nyüszítette a hajó, és a protokoll szerint kocsonyás kiegyenlítőanyaggal árasztotta el a vezérlőtermet. A becsapódás hullámait tökéletesen elnyelte a zselé, és a legénység fuldokolva észlelte, hogy még valami levegő is kinyerhető belőle.

Az elülső panorámaablakok széttörtek, csikorgott és recsegett minden, hátul rengések rázták meg a hajót, majd a hatalmas acéltest farolva megállt egy homokbucka tövében.

A legénység a masszával együtt a kitört ablakokon át kifolyt a bolygó felszínére.

– Bha! – köpködte a Gépész a zselét, és mélyet lélegezve próbálta eltüntetni tüdejéből a súlyos érzést.

– Ez nem volt betervezve – köhögte a Kapitány, majd felrángatta a Fegyvermestert. A nő a hajából kapargatta a masszát, és undorral rázta le ujjairól az eredményt.

– De nem ám – zihált valamivel arrébb a Rádiós. – Látta valaki, mivel ütköztünk?

Mind bambán néztek egymásra, majd a Kapitány megindult befelé, a vezérlőterem romjai közé, a bugyborékoló hangok irányába.

A Programozó végig kezében szorongatta a vezérlőkonzolt, amin keresztül a hajóval kommunikált.

– Azt mondta – hörögte a vörös hajú férfi, amint a Kapitány kicibálta a védőfolyadékból –, hogy egy sárkány szállt elénk.

– Egy mi?! – meredt rá elképedve a Kapitány.

– Nem hazudok! – csattant fel elkeseredetten a hajó a konzolból. – Kérem, ne bántsanak! – Magas, gyerekhangon beszélt, amit egész utazás alatt nem hallottak eddig tőle. A Kapitány elképedve nézett a Programozóra, aki megvonta vállát: – Talán meghibásodott. Az ütközésben.

Csak most néztek körbe, hogy lábukból kezdett kimenni az adrenalin okozta remegés. Hogy jobban lásson, a Kapitány felhágott az íves bucka tetejére, mely megállította őket, miután orral belefúródtak. A többiek zselétől csillogva és mogorván követték.

– Nem túl tágas – bukott ki a Gépészből odafenn. A Kapitány biccentett, a szakállas férfinak igaza volt. Hosszú, keskeny, sziklákkal, néhol zöld növényzettel borított szigetecskén álltak. A túlsó felén meredek hegyek törtek a magasba, de le is zárták a kicsiny világot.

– Nagyon beteg vagyok – sutyorogta a hajó a Programozónak, aki gyorsan lehalkította a konzolt.

A Kapitány most visszafordult a mögöttük elterülő, szétszakadt és lángoló jármű felé.

– Mennyire rossz a helyzet? – fordult a Gépész felé.

– Nagyon rossz – bólintott az jelentőségteljesen. – De hátra kell mennem, hogy pontos választ tudjak adni…

A Fegyvermester közben leguggolt a homokba, és ujjai közt pergette át a talaj anyagát.

– Termékenynek tűnik. Mintha…szerves anyagból állna. – Nézett fel rájuk a nő különös arckifejezéssel, mintha rejtegetne valamit. A Rádiós lehajolt, a kezébe vett egy marékkal a szigetből, és megszagolta.

– Olyan a szaga…mint a dögnek – jelentette ki, majd sietve a nadrágjába törölte kezét.

– Akkor legalább biztos termékeny – nyugtatta őket a Kapitány, majd a Rádiós vállára tette a kezét: – Küldtünk helyzetjelzést a Flottának? – Nézett a nála jóval alacsony társára, aki csak a fejét rázta.

– Nem tudom. Az adatmentésekből kiderülne – intett a lángok felé. A Kapitány gyengéden megfogta az egyetlen életben maradt nő alkarját, és maga után húzva elindult vele lefelé a dombocskáról: – Azt akarom, hozz ki minden mozdítható fegyvert onnan – sziszegte a lánynak, a háta mögé lesve. – Még a kisollókat is. Vagy amit fegyverként használhatunk idekinn.

A Fegyvermester szembefordult vele: – Van valami, amit tudnunk kellene? – kérdezte nyugtalanul, mire a Kapitány tekintete megkeményedett: – Nincs.

Elnézett a távolba. Mögöttük a többiek kábán nekiláttak az oltásnak.

– Nem mi vagyunk az első csapat – bökte ki aztán. – Két hete már küldtek ki bolygótermékenyítőket ide. Soha nem tértek vissza a Flottához. – A nő pár másodpercig nézte a szikár, komor arcot, majd sarkon fordult, és elindult a roncs felé.

A Kapitány a homokdűne aljában ülő Programozóhoz ballagott, lerogyott mellé. A férfi a konzolt nyomogatta, néha felnézett a fémtömegre, mintha ellenőrizné, ott van-e még.

– Nos, szerinted mi van vele? – tette fel a legfontosabb kérdést a Kapitány.

A Programozó mutatta a konzolon végigfutó számsorokat: – Feltöltöttem rá egy ellenőrző programot. A diagnosztika után megtudjuk, mennyire sérült. S hogy tud-e segíteni.

A Kapitány sóhajtott: – Arra pedig szükségünk lesz. A segítségére.

Fél óra múlva, mikor a Hajó minden működőképes partíciója bevallotta sérüléseit, a Programozó felkereste a Kapitányt. Az épp egy magtartályt tisztított meg a ráolvadt műanyagtól. A Rádiós állt mellette és hevesen magyarázott valamit.

– Megvagyunk – közölte borúsan a Programozó, szemét le nem véve a konzol kis képernyőjéről. – De sajnos rossz híreim vannak a Vassal kapcsolatban.

A Kapitány megfeszült, aztán lehajolt, majd a homokba törölte kezét. Utána akaratlanul is az orrához emelte ujjait, megszagolta őket, elfintorodott.

– A „vas” nem engedi aktiválni a flotta vészhívóját – köpött egy íveset. A Rádiós hevesen bólogatott, kezében valami hegyes műszert lóbálva.

– Igen, mivel a hajó agya a Jacobson-doktrína szerint járt el – ismerte el a Programozó, letakarva a konzolt. A Kapitány bután nézett maga elé, ezért a Programozó magyarázni kezdte: – Az ütközés során megsérültek a központi egység bizonyos kulcsfontosságú ellátócellái. Az agy védekezésképp ilyenkor lezárja magát, és a teljesítményét átállítja alacsony szintre. Olyan, mint amikor valaki egy súlyos koponyasérülés után degenerálódik, és visszasüllyed egy gyerek szintjére.

– Mit akartok tőlem? – hörögte tompán a Hajó a Programozó tenyere alól. 

– Ez a másik. – folytatta a Programozó. – Hogy minimalizálja a további sérüléseke esélyét, időlegesen felfüggeszti a parancsnoknak való engedelmességet. A csökkent üzemmódban paranoid viselkedésmódba kapcsol – így szűri ki a külső veszélylehetőségeket.

– Azonnal hagyják el a folyosókat! – sziszegte a Hajó, mire a Kapitány kikapta a Programozó kezéből a konzolt.

– Ide figyelj! – kezdte, de a nyüszítő hangra döbbenten elhallgatott.

– Kérem, ne bántson! – könyörgött a gép.

– Teljesen változékony a hangulata – vonta meg vállát a Programozó.

– Vissza tudod állítani normál üzemmódba? – adta vissza neki a műanyagdarabot a Kapitány. A Programozó a füstölgő roncsot bámulta, oldalt lépett, benézett egy törött részen.

– Huszonnégy órán belül – válaszolt.

A Kapitány kigombolta egyenruhája felső kapcsát. Kezdett melegedni az idő.

– Addig mi körbenézünk. Szükségünk lesz a Hajóra a rádiókapcsolat miatt. Amint tudsz vele normálisan kommunikálni, faggasd ki a tereptanulmányokról.

Minden leszállóegység részletes adatokkal rendelkezett a betelepítendő bolygó adottságairól. Ezeket a Hajó a leszállás során végzett gyorsmegfigyelésekkel egészítette ki. A Kapitány most e háttéradatbázis nélkül úgy érezte magát, mintha meztelenül állna a sziget homokfövenyén.

Délre összegyűjtötte embereit a kettétört törzs árnyékában. Előttük, a napon ott melegedtek a Fegyvermester által összeszedett eszközök.

– Nos, a helyzet nem túl rózsás – kezdett bele a parancsnok kenyérsűrítményt majszolva. – De nem is reménytelen.

Mind némán, rágva és nyeldekelve néztek rá.

– Valamennyi időre itt maradtunk. A rádiókapcsolat még nem állt helyre…– a Kapitány bizonytalanul felfelé mutatott. – És ha sikerül is segítséget kérnünk, két-három hét, még értünk jönnek. – Elhallgatott, jelentőségteljesen, de fölöslegesen, majd így folytatta: – Addig is, be kell rendezkednünk itt. A Programozó helyrepofozza azt, ami a hajó agyából megmaradt. Ez a hely lesz az elsődleges védelmi állás. Ám a protokoll szerint fel kel derítenünk a szigetet, dokumentálva a potenciálisan ellenséges flórát és faunát. – A Rádiós lemondóan sóhajtott.

– Valami baj van? – kérdezte feszülten a Kapitány, de a férfi csak legyintett, nem nézett a szemébe.

– Akkor jó – A parancsnok megtörölte száját, aztán a földön csillogó dolgokhoz lépett. Felemelte a hőpisztolyt, és megnézte a töltésszintet: – Fél óra múlva indulunk. Hozzon mindenki élelmet, vizet és persze valami fegyvert magával.

A dűnék közt, a sziget középső részén indultak el, egymás mögött, kibiztosított pisztolyokkal és puskákkal. Keményen tűzött a nap, száz méterrel odébb apró kvarcszemeken megtörve csillogott szemükbe. A Kapitány feltette napszemüvegét, és előreengedte a Gépészt. A Fegyvermester mellé lépett, aki izzadva cipelte a kombinált védelmi löveget, mely fenyegetően sötétlett vékony karjai közt.

– Ha jól tudom – kezdte bizonytalanul –, ez az egész bolygón az egyetlen szárazföld. – A nő elnézett, a kék óceán felé, majd bólintott.

– Akkor csak az a kérdés, milyen evolúciós szinten állnak az itt élők – válaszolt.

– Ha vannak itt élők. – A Kapitány ekkor beleütközött a Gépész hátába, aki meredten bámult előre.

Elefántnyi monstrum álldogált előttük, a mező túloldalán. Kitinszerű páncéllemezek, tüskék és csápok borították.

– Úgy tűnik, vannak – szűrte a foga közt a Fegyvermester, és kibiztosította a löveget, ami szolgálatkészen felzümmögött.

– Talán tudunk vele kommunikálni – suttogta hátulról a Rádiós, mire Gépész csak felcüccögött, és célra tartotta karabélyát. A Kapitány mozdult, de későn, kék fény villant, és a lény a mező túloldalán megrázkódott.

Aztán feléjük fordult.

– Előbb dokumentálnunk kellett volna! – Emelte föl kameráját a Kapitány a Rádiós felé, aki elvigyorodott: – Majd dokumentálja döglötten.

A következő pillanatban egy félméteres tüske csapódott be mellé a földbe.

Mind szétugrottak, majd lőni kezdték az állatot, mely robogva nyomult feléjük, újabb csonthegyeket köpve rájuk.

– A szemét! Találjátok el a szemét! – kiabálta túl a Kapitány a fegyverzajt, ám a Gépész egy bokor mögül csak a fejét rázta:

– Az hol van rajta?

A Fegyvermester ekkor állított valamit a lövegen, mire az felcsipogott, és a torkolatból kiröppent egy antiplazma rakéta. A kicsiny lövedék két kitinpajzs közé fúródott, és azonnal benyomta magát az aggasztóan közel jutott állat testébe.

A lény döbbenten megtorpant.

– Hajra vigyázz! – rikoltotta a Fegyvermester, ő maga felhúzta csuklyáját.

A következő pillanatban az állat ezernyi apró cafatra robbant, csontot, sárga vért és kitint záporoztatva rájuk.

Amint a sárgás permet eloszlott, a Kapitány levette, és megtörölte napszemüvegét.

Négy karmos lábcsonk hevert tőlük alig pár méterre.

– A bolygó első lakója dokumentálva – motyogta a kamera mikrofonjába, miközben lefilmezte a maradványokat.

Amint letisztogatták magukat, és újra nekivágtak a hegyek felé vezető útnak, befutott a Programozó hívása.

– Elemeztem a talaj összetételét – hadarta izgatottan a férfi. – Jól sejtettük, valóban dögök, jobban mondva elhullott állatok alkotják. – A Kapitány kihangosította a mondat második felét, mire mind megtorpantak.

– Valami, vagy valamik levadászták őket, minden élőlényt, amely kimászott az óceánból, és megpróbált szárazföldi életre áttérni – fejezte be a Programozó.

– A Darwin-ragadozó – kotyogta közbe a Rádiós, de a Kapitány elhúzta száját, és legyintett:

– Tudtommal az az elmélet nem bizonyított – kommentálta helyette a Programozó. – Megyek vissza dolgozni…– azzal kikapcsolt.

– Felderítők meséje – nyugtázta a Gépész is, és megtörölte homlokát.

– Miről beszéltek? Mi ez a Drawind-dolog? – kérdezet nyugtalanul a Fegyvermester.

A Kapitány a hegyek felé fordult. Mintha valami mozgott volna odafenn.

– Egyesek úgy vélik, hogy a Darwin-féle evolúciós elmélet szélsőséges körülmények közt – körbemutatott –, például túl szűk élettérben, túl sok faj harcával, eredményezhet egy olyan győztes populációt, egy szuperlényt, ami ellen még a flottatechnológia is csődöt mondhat.

– A dezertőrök miatt találták ki – nyugtatta a Fegyvermestert a Gépész is. – Hogy megmagyarázzák a lelépett bolygótelepítők eltűnését. – Közelebb lépett a nőhöz, kezét a csípőjére téve: – De ne félj, kinyírom neked ezt a szuperállatot, csak jöjjön közelebb.

– Te már így is túl közel vagy... – lökött rajta egyet a lány, és aktiválta a löveg öntisztítóját. – És nem szoktam félni – tette hozzá, lopva a Kapitányra pillantva.

Fél órával később egy lankához értek, melyet lágy, ezüstös fű borított. A fűszálak közt kitinlemezek és csontok hevertek.

– Hoppá – torpant meg a Rádiós –, itt nagy csata volt.

Némán álltak a mező szélén, aztán hirtelen a Gépész törte meg a csendet: – Nézzétek! – a hegy csúcsára mutatott, de a többiek nem láttak semmit, csak valami fekete foltot.

– Mi volt az? – kérdezett kelletlenül a Kapitány, de a Gépész már meg is indult előre:

– Nem hiszitek el, ez egy…– majd hirtelen megtorpant. Arca elfehéredett, karja megremegett, kezéből kiesett a fegyver

– Mi az? – nyögte a Rádiós, ám ekkor már mind látták, amint az ezüst fűszálak befonják a férfi bakancsos lábát, feltekerednek vádliján, és már térdkalácsára feszülnek rá.

– Csíp! – sikoltotta a Gépész, majd karját nyújtotta feléjük, de a fájdalomtól összegörnyedt, és oldalára dőlt.

A Kapitány a mező széléig nyomult, ám hiába nyújtogatta kezét, a fű által egyre jobban elborított vérző test túl messze volt. Mire a Rádiós odaadta neki karabélyát, és annak célzótüskéjét sikerült beakasztania a fekvő ruhájába, a Gépész teste szürke és nagyon vékony lett. Körötte a kiömlő vért mohón szívta be a fű, miközben az űrhajós bal szeme mereven bámult a hegyek felé. Ahogy a Kapitány ügyködésének hatására teste átfordult – látták, nincs meg a jobb arcfele.

A Kapitány felegyenesedett, aztán visszaadta a fegyvert a Rádiósnak. Némán bámulták, ahogy a mező lassan megeszi társukat, míg csak a bordák által kitöltött ruhája és fehér koponyája magasodik ki a zöldből. A fűszálak egy ideig még ezzel is próbálkoztak, de aztán feladták, és pár perc múlva minden nyugodt és mozdulatlan lett.

– És most? – kérdezte a Fegyvermester. A Kapitány bekapcsolta a kamerát, és lefilmezte a maradványokat.

– Borman Osh, a Flotta 211–es számú gépészének holtteste – dörmögte a gép mikrofonjába, majd leengedte a készüléket a combjához, és a nőhöz fordult: – Nem akarok kerülni – mondta csillogó szemmel, és a mező felé intett. A Fegyvermester pár másodpercig vizslatta a Kapitány ismerős és egyszerre idegen ábrázatát, aztán állított valamit a lövegen, és a mezőre emelte a torkolatot. A következő másodpercben narancssárga láng öntötte el a gyilkos fűszálakat, és keserű füstben hamuvá fonnyasztotta őket, egészen a szürke földfelszínig. Mikor a nő abbahagyta, már csak pernye borította, kopár lanka húzódott előttük, némán és mozdulatlanul

– Menjünk! – Indult el a hegy felé a Kapitány, társai némán követék.

A lankát követő völgy végében csillogó fémet pillantottak meg. Ahogy közelebb értek, láthatták, hogy egy felderítőhajó orra áll ki a körötte elterülő ingoványból. A monstrum törzse mellől légbuborékok törtek fel a sötét iszapból, a hajótest mélye visszhangosan csikorgott és nyöszörgött a nyomás szorításában. Fölötte alig látható rezgés bontotta meg a levegő kékjét. Ahogy a szemüket erőltették, láthatták, hogy rovarok raja alkotja az áttetsző felhőt odafenn.

– Volt még egy hajó – jelentette ki a Rádiós, majd kérdőn fordult a Kapitány felé: – Maga tudta ezt?

A Kapitány megtörülte száját, és az ingovány széléhez sétált, gondosan lefilmezte a látnivalókat, majd visszahátrált mozdulatlanul izzadó társai közé.

–Igen – válaszolt végre. – De ez nem számít. – Széles, köríves mozdulatot tett a kamerával: – Elvétették a leszállást, és egyenest a mocsár közepén landoltak. Esélyük sem volt.

Hallgattak egy sort, majd elindultak, a láp mellett, a hegyek irányába.

Kisvártatva emelkedővé, majd meredek kaptatóba csapott a táj. A súlyos fegyverek és az ellátmány mázsányi teherré nőtt a tűző napon. Egy cserjés szélén megpihentek.

– Azért ez furcsa – kezdte a Rádiós, kulacsát nyitva –, hogy nincsenek túlélők…sehol. – Valami apró bogár keringett a feje körül, idegesen félresöpörte, majd ivott: – De még csak testeket se látunk, vagy… – elhallgatott, mert a háta mögötti bokorban sárga, apró bogyókat pillantott meg.

– Valószínűleg a mocsár eltömítette a kiszállóhelyeket – merengett a Fegyvermester bakancsát bogozva. – Bár a vésznyitókat még mindig használhatták volna…

– Vajon ehető? – tűnődött a Rádiós, kezében tartva egy bogyót. A Kapitány, aki magasabban állt, lenézett a bokorra. Vastag, kérges ágai fekete, obszidiánra emlékeztető levelekben végződtek.

– Én nem kóstolnám meg – figyelmeztette a Rádióst, aki erre felé fordult, így nem látta meg a felcsapó lángot.

A Kapitány és a Fegyvermester hátraugrott, a Rádiós pedig döbbenten nézte, amint a bogyót tartó karját körülfonják a növény belsejéből előtörő sárga tűznyelvek. Aztán észbe kapott, és ekkor már a Kapitány is húzta hátra, majd kulacsát kikapva kezéből, égő kezére öntözte a vizet.

– Égő bokor! – sikoltotta a Rádiós, majd a földről nézte, ahogy a Fegyvermester beleereszt egy sorozatot a sötét gallyak közé. Az ásványszerű levelek csillogó szilánkokká robbantak, a láng pedig azon nyomban elenyészett.

A Kapitány kapkodva kibontotta elsősegélycsomagját, majd rövid kutakodás után egy tubust húzott elő belőle. A Rádiós addigra levágta magáról égett kabátujját – előtűnt alóla vörös bőre.

– Ez majd rendbehozza – nyugtatta őt a Kapitány, és a tubus tartalmát a sérülésre nyomta – Rögzítsd – szólt hátra a nőnek, fejével a földön heverő kamerára mutatva.

Míg a Fegyvermester gondosan lefilmezte az elcsöndesült bokrot, a Kapitány felhívta a Programozót. Röviden elmesélte neki a Gépész halálát, a másik hajót, és a lángoló növényt.

– A Vassal mi van? – kérdezte végül feszülten, nézve, ahogy a Rádiós a krémmel masszírozza karját.

– Lassan szóra bírom. Már annyit elárult a tereptanulmányokból, hogy hat fajról feltételezhető agresszív viselkedés. Az azonosítás a leszállás során sajnos nem volt teljeskörű – az ismert okok miatt. Hat potenciálisan veszélyes faj, ennyit tudunk. – A Kapitány bólintott. A bolygótelepítés során kellett felmérniük azokat a fajokat, melyek kiirtását el kell végezni a telepesek megérkezése előtt.

– És? Mik ezek? – vakkantott a mikrofonba. A Rádióst nézte, ahogy felállt, és egy akaratos rovart hessegett maga elől.

– Lángoló növényzetről nem beszélt – ismerte el a Programozó. – Hatalmas kétéltűeket említett, valamit mondott a fűről is...és a bogarakról.

– Hogy miről?

– Bogarakról – a Programozó hegeszthetett, mert sistergő zaj töltötte el a Kapitány fülét, ezért eltartotta a kommunikációs panelt magától.

– Hagyd abba! – kiabálta. A zaj elhalt.

– …szóval úgy véli – folytatta a Programozó zavartalanul –, hogy nem egy, hanem legalább  féltucat sikeres faj maradt életben az evolúciós versenyben. Ezek uralják a szigetet, felosztották egymást közt a területet, és levadászzák azokat az egyedeket, amelyek betévednek a territóriumukra.

– Vagyis minket – szögezte le a Kapitány. A Programozó bólinthatott, mert nem válaszolt. Aztán mégis:

– És megint szó volt a sárkányról. A gép csökönyösen állítja, hogy van egy sárkány is – A Kapitány csak cüccögött e szavakra, majd elbúcsúzott a másiktól, bontotta a vonalat.

– Menjünk! – fordult vissza két társához, majd megdermedt.

A Fegyvermester már elindult, így ő nem vehette észre, hogy a Rádiós meredten áll, és nyöszörögve, kétségbeesett arckifejezéssel kaparja fülét. Körmei nyomán apró vérpöttyök serkentek halántékán.

– Mi történt? – ugrott hozzá a Kapitány, ám csak nagy sokára tudta eltávolítani a férfi kezét. Belenézett a füljáratába – de némi sárgás váladékon túl semmit nem látott benne.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul az időközben visszaért Fegyvermester is.

– Nem tudom – vallotta be a Kapitány, miközbne lefektette a földre az egyre sápadtabb Rádióst –, az előbb még…– az égett karú férfi ekkor iszonyatos erőfeszítésekkel végre ki tudta nyögni:

– A bogár! – remegő kézzel fülére mutatott.

A nő és a Kapitány értetlenül összenéztek, ám a következő pillanatban a Rádiós már talpra kászálódott.

– Menjünk – mondta kábán, halántékát tapogatva. – Majd kijön, ha akar.

Alig félóra múlva elértek a meredeken ívelő hegyoldal lábáig. Kavicsos kőomlások feltöltötte vágatokon indultak felfelé, a talaj csikorgott lábuk alatt. A Kapitány a Rádiós mögött szuszogott, és figyelte, ahogy a férfi mind gyakrabban kap fejéhez.

– Fáj? – kérdezte nyugtalanul. A másik dülledt szemmel, kifejezéstelen arccal fordult hátra.

– Nem – motyogta, szája szélén nyál csorgott.

A nő ment elől, kezében ide-oda lengett a löveg, az egyre gyérülő növényzet kínálta fedezékeket pásztázva.

– Zajt hallottam – kiáltotta hirtelen, mire mind a hárman megtorpantak.

– Én nem...– kezdte volna a Kapitány rövid hallgatózás után, de ekkor az ő fülét is megütötte a halk csikorgás. – Mintha…– nyögte, de a nő a szavába vágott:

– Fentről jön!

Apró kövek folyója zúdult feléjük rémisztő sebességgel.

– Oldalt, a szikla mögé! – kiáltotta a parancsnok, és a Rádiós tehetetlen testét maga után húzta a balfelé tornyosuló sziklatömb mögé. A Fegyvermester az utolsó pillanatban tudott behúzódni melléjük, fél méterre tőle surrogva, recsegve lezúdult az áradat. Térdmagasságig érő, apró, emberszemnyi kövek alkották, hengeres, tömör folyóként hömpölygött lefelé – majd megtorpant.

– Mi ez? – nyögte a Kapitány. A Fegyvermester lehajolt, és felvett valamit. Egy szikladarab volt, rész az előbbi lavinából. Lüktetet és mocorgott ujjai közt.

– Meleg – Fordult a nő döbbenten a Kapitány felé: – Él.

Addigra az áradat összetömörült, és átrendeződött. A kavicsok egymásra halmozódtak, sorba és oszlopokba tömörültek, mígnem egy hegyes szilánk, durva kard formáját öltötték. A földön elterülő ék araszolva megindult feléjük.

– Támad! – sikoltotta a Rádiós, és fejéhez kapott. A Fegyvermester és a Kapitány egyszerre nyitott tüzet a hegyomlásra. Apró szilánkok, por és kavics záporzott mindenfelé. A nő gránátokat lőtt a feltornyosuló ékbe, melynek alja és bal oldala cafatokra robbant, majd az egész aláomlott.

– Feljebb kell húzódnunk, el kell hagynunk a területét! – kiabálta túl a dörrenéseket a Kapitány, majd megragadta a Rádióst, és bukdácsolva felfelé indulta vele. Mögöttük a nő megvetette lábát, és kitartóan lőtte a lassan újrarendeződő hegyomlást. Azok a kavicsok, melyek nem robbantak szét, igyekeztek visszatérni a nagy egészbe, mint nehézkes higanycseppek, mindenfelől újracsatlakoztak a támadó testhez, mely ezúttal valamiféle tüskés bozótra emlékeztetett.

– Jöjjön! – kiáltott a Kapitány, mire a nő szót fogadott, egy utolsó sorozat után megfordult, majd utánuk szaladt. A lény felfelé görögve követte őket. A Rádiós jó tíz méterrel feljebb botladozott, füst és kesernyés szag lengte be a hegyoldalt, és a Kapitány füle csengett, ahogy megfogta a nő kezét, és maga elé tolta. Övéről leakasztott egy aknát, majd még kettőt, kibiztosította őket, aztán a lába elé pottyantotta a csillogó fémhengereket.

– Talán elég lesz – lihegte. A Fegyvermester felmordult, kilökte a tárból a füstölgő hüvelyt, és új gránátot nyomott helyére.

A sziklabozót lassan, masszívan és csikorogva nyomult feléjük. A Kapitány óvatosan hátrált, tartva az egyenes irányt, hogy a lényt pontosan az aknákra csalja, miközben néha fel-felpillantott maga mögé. A Rádiós meredten állt, őket nézte.

A támadó pár pillanattal később elérte, és belepte a hengereket.

– Nem működik – nyögte a Fegyvermester.

Ekkor fülsiketítő robbanással a sziklaszörny millió apró kavicsdarabkára szakadt. Ruhájukat, hajukat, bőrüket belepte szürke permete. Mintha forró tűhegyeket törtek volna arcbőrük alá – a Kapitány ordítva masszírozta homlokát. Mellette a nő nehézkesen tápászkodott a porból, egyenruháját porolva: – Nem baj, ha most nem filmezek? – morogta maga elé.

Fentről sikoltás, kitartó ordítás hallatszott.

A Rádiós továbbra is meredten állt, ugyanott, ahol az előbb, porlepte alakja összegörnyedt, majd kiegyenesedett, kezei koponyájára tapadtak.

– Mi a baj? Megsérült? – indult meg felé a Kapitány, majd megtorpant. A férfi szeme még jobban kiguvadt, bőre előbb vörös, majd lila lett, orrából és füléből először csorogni, aztán spriccelni kezdett a vér.

– Mi történik? – nyögte a Kapitány mögött a Fegyvermester. Válaszul a Rádiós feje szétrobbant. A langyos permet elérte a Kapitányt is, de ő nem törődött vele, a koponya helyén, a véres nyakcsonk felett lebegő bogárrajt bámulta. Ujjbegynyi. szárnyas teremtmények voltak, több száz, olyanok, amilyeneket a süllyedő hajó fölött látott. A férfi szó nélkül megpördült, kikapta a Fegyvermester kezéből a löveget, lángszóróra állította, és tüzelt.

Amikor abbahagyta, nem maradt sem rovar, sem test a hegyen.

Beletelt negyedórába, míg összeszedték, és megtisztogatták magukat. A Fegyvermester a maradék vizét megosztotta a Kapitánnyal, aki maga elé meredve törülgette vörös szemét.

– Menjünk – mondta a nő lágyan. – Vár a sárkány.

A férfi felnézett rá, aztán keserűen elmosolyodott. Válasz helyett hívta a Programozót, de az nem vette fel. Odalenn, a távolban vékony füstcsík jelezte a hajó pozícióját. Ráfókuszált távcsövével, de nem látott mozgást a rozzant törzs körül.

– Biztos odabenn dolgozik – motyogta maga elé, majd a Fegyvermester után indult.

– Megéri? – kérdezte félig hátrafordulva a nő. Itt már csak sziklák voltak, lépcsősen egymásra rétegződve, könnyen mászhatóan és átforrósodva. – Ennyi embert veszteni egy nyavalyás óceánért…

A Kapitány megvonta vállát. Valami még mindig csípte orra tövét.

– Az anyabolygók léte múlik rajtunk…– válaszolt. – Gondolja, őket érdeklik a mi veszteségeink?

A nő némán rázta fejét.

– Mindazonáltal hálával tartozunk nekik. Ők a…szüleink. – Furcsán csengett e szó itt. – A legkevesebb, hogy ételt termesztünk nekik az ilyen helyeken.

– Ez a halál helye, nem az ételé – suttogta a nő, és a Kapitány nem válaszolt.

Valamiféle lapályra jutottak. A sziklák koncentrikus körökben helyezkedtek el egy üreg körül. Felettük élesen tűzött a nap.

– Mindazonáltal szép pokol – fordult körbe a nő. A smaragdkék óceán hívogatóan csillogott odalenn. A Fegyvermester leengedte lövegét a lába mellé, majd óvatosan elfektette a földön, ő maga kinyújtózott.

A Kapitány lassan az üreghez sétált. Kénes szag csapta meg az orrát, a gödör előtt rothadt, azonosíthatatlan húsdarabok tették csuszamossá a követ.

– Ha nem élne itt ennyi rémség…– folytatta a Fegyvermester, aki nem vette észre az árnyékot, amely átsiklott rajta.

A Kapitány benézett az üregbe.

– …egész szívesen leélném itt a hátralevő időmet – fejezte be a nő.

A sziklakatlan alján egy hatalmas tojás fehérlett.

A Kapitány röpke árnyékot pillantott meg szeme sarkából, és hirtelen megértette, hogy a hajónak igaza volt. Valami csattant és surrant és sikkantott mögötte.

Amint megfordult, még láthatta a nőt a hatalmas karmok közt kalimpálni, aztán a sárkány odavágott csőrével. Valami aláhullott az égből.

A Kapitány a földön heverő löveghez rohant, felkapta, remegő kézzel állított rajta.  Vállához emelte, és célra tartott, de mozdulata lelassult – az állat már túl magasan volt. Ekkor pillantotta meg azt, ami leesett a nőből, mikor a sárkány rácsapott csőrével. Oldalt lépett, míg az ki nem került a látóköréből, aztán újból célzott, és kilőtte a hőkövető rakétát.

Apró füstcsík nyújtózott a ponttá zsugorodott sárkányig. Az állat körözni kezdett, talán megérezte a veszélyt, de a füstcsóva hamar elérte. Sárga villanás borította el a szárnyas döbbenetet, aztán a hatalmas test pörögve zuhant a kék vízbe.

A Kapitány alkonyatra ért hajóhoz. A visszaút alatt hiába próbálta, egyszer sem tudta elérni a Programozót, ezért kibiztosított fegyverrel lépett a roncshajó még mindig ragacsot párologtató vezérlőtermébe.

– Hahó? – kiáltotta bizonytalanul. – Visszajöttem.

Nem válaszolt senki. Ahogy beljebb ment, rezes szag kúszott orrába. Félhomály volt, a törött panorámaablakokon alig szűrődött be a lemenő nap fénye. Cuppogó lába belerúgott valamibe – a Programozó vezérlőkonzulja volt az. Ahogy felvette, megértette, honnan jön a szag – a műanyag hengert, és körötte a padlót vér borította.

– Nem tehettem mást – nyöszörögte a hajó a konzol apró hangszórójából. – Meg akart támadni. Tévedtünk.

– Hol van? – nyögte a Kapitány, és leengedte a fegyvert. Tőle balra készségesen kinyílt a liftajtó. Nem volt ott mögötte a rácsos kis kabin, ami az alsó, üzemeletetési szintekre vitte volna. A Kapitány odasétált, letekintett a sötét, jó tízméteres aknába.

– Nem tudtam másképp megállítani. Veszélyes lett – sziszegte a hajó. A férfi megmasszírozta homlokát, majd lassan kigombolta egyenruhája legfelső gombját.

– Azt hiszem, teljesen megőrült, miután megszállta az. Elkezdte enni a kezét…és csak a fényekre reagált…így tudtam a liftaknába csalni – magyarázkodott a hajó, miközben a Kapitány elővonta a nyakában függő láncocskát, melynek a végén egy plasztikkulcs fityegett.

– Te megöltél egy embert – szólalt meg nagy sokára, mire a hajó azonnal felcsattant: – Hát pont ez az, hogy nem volt már ember. Tévedtem. A hetedik faj volt. Ő ölte meg a Programozót, megette a kezét, és engem is el akart pusztítani.

A Kapitány bólintott, aztán letépte a kulcsot a láncról. Körbefordult.

– Mit akarsz most tenni? – suttogta a hajó szorongva.

– Semmit – közölte hidegen a férfi, és benyomult egy kis ajtón. A fény épp hogy megvilágította az elétáruló vezérlőpaneleket. Jól emlékezett, itt a központi irányítócelláknál volt, amit keresett: – De árulj el nekem valamit. Azt állítottad a jelentésedben, hogy hat faj van a bolygón.

A hajó nem válaszolt rögtön.

– Igen – helyeselt aztán tűnődve. – Ebben tévedtem.

– Vagyis van egy titokzatos hetedik faj, ami veszélyeztetett téged?

 A gép pár pillanatra csöndben maradt, mely idő alatt a Kapitány megtalálta a műanyag plakettet, ujjával felfeszítette. Egy apró nyílás tűnt elé, pont akkora, amelybe befért a testmelegét sugárzó kulcs.

– Szerinted nem mi, emberek vagyunk a hetedik faj? Hm? – a hajó nem felelt, a Kapitány pedig bedugta a kulcsot a nyílásba, és elfordította.

– Ne! – sikkantotta későn eszmélve a gép, aztán elcsöndesült. Odalenn, a mélyben hirtelen elhallgatott egy zúgó hang, valahol, kint, az orrban lekapcsoltak a vészfények.

A Hajó elvesztette öntudatát.

A Kapitány kinn rakott tüzet a homokdűne tövében. Magányosan és rosszkedvűen, egy ellenséges lényekkel zsúfolt bolygó éjszakáját fürkészve elfogyasztotta vacsoráját, majd nézte, ahogy az ételtartók elolvadnak a lángokban. Gondolatai akaratlanul is visszatértek a hajó utolsó szavaira. Most, a sötétséggel körbekerítve, a sárga, törékeny lobogásba bámulva nagyon is elfogadhatónak tűnt a gép teóriája az utolsó, hetedik fajról. Egy lényről, amely már annyira túllépte társait az evolúciós létrán, hogy nincs szüksége saját testre, így csupán valami asztrállétezés által funkcionál. Kedvére megszállja és elpusztítja vetélytársait, teszi ezt annak biztos tudatában, hogy abszolút egyeduralkodó a szigeten. Egy ilyen entitás valóba megérdemelné a Darwin-ragadozó nevet – hisz ha a hordozótestet el is lehet pusztítani, ő azonnal a támadó ellen fordulhat, és megszállva azt, végül minden küzdelemben győzedelmeskedhet. Mindaddig, míg ellenfele marad.

Amikor idáig ért következtetéseiben, mintegy isteni terv alapján, és valami végletes lezárásaként a homok megcsikordult mögötte. A zaj jellegéből kitűnt, hogy a hajónak tényleg igaza volt: az a félkezű valami, ami egykor a Programozó volt, ennyi idő alatt tudott felvergődni a liftaknából, kitámolyogni az éjszakába, elbotorkálni a sárga fényig.

A Kapitány megmarkolta ölében heverő fegyverét, és nyögve felállt. Megfordult, várakozóan a sötétbe bámult. Egy árny állt a fény hatókörén túl. Várakozott, készen arra, hogy eljusson a Flottáig.

– Ennek véget vetek – suttogta a Kapitány, miközben kibiztosította a fegyverét. A pisztoly csöve ide-oda imbolygott a lassan közeledő alak, és saját mellkasa közt.

Aztán lőtt.

vége

Szólj hozzá!
2009. február 22. 09:31 - Valmont

Tank és zombik

Kis szünet után íme egy eredményesebb írás. Amatőr pályázaton pár éve első helyezett lett. Csak egy működőképes, gyors, könnyen emészthető horrort akartam írni. Klasszikus, filmes jelenetek és építkezés. A katonák közti konfliktus, ami párhuzamos az élőholt tanyalakók támadásával - kicsit soknak tűnik, és elcsépelt sablont idéz (ember embernek a farkasa, ill. igazából nem a szörnyektől, hanem saját társainktól kell félnünk), de azt hiszem, még belefér.

 

 

Tankcsapda

 

 

 

Délre egészen nyilvánvalóvá vált, hogy eltévedtek. Lakatos kiadta a parancsot a megállásra, mire mind kimásztak az átforrósodott vas felszínére.

- Nincs mese, hívni kell a központot – jelentette ki Lakatos savanyú ábrázattal. A hadgyakorlat első napján jártak, és igazán nem vetett jó fényt parancsnoki képességeire a fiaskó. – A térképeink teljesen más domborzatot mutatnak.

- Kovács meg fog ölni minket – nyögte Kukta, a lövész. A civil életben szakács volt, innen kapta nevét. Felült a csőre, és óvatosan tapogatta a naptól átforrósodott hengert.

A távolban fákat borzolt a júliusi szél, jobbra tőlük tanya fehérlett. Bivaly visszabújt a tankba, és feltette fülhallgatóját. Egykori kommunikációs tisztként ő lett volna a rangidős, ám egy kocsmai verekedése után lefokozták, és visszadobták a kopaszok közé. Morogva szólongatta a központot, míg odafenn Pócs bontogatni kezdte konzervjét.

- Én eszem – lihegte, de közben ő is a fákat és a tanyát leste.

- Nálad ez idegi - jegyezte meg Kukta, és lecsúszva a csőről, a földre huppant. Tűnődve rugdosni kezdte a száraz fűcsomókat: - Láttam már ilyet eleget. Kétszáz kilósan végzed majd.

- Ha te főzöl nekem, nem hiszem. – nyeldekelt Pócs. Kukta intett felé valami csúnya jelet, mire Pócs májkrémdarabot pöckölt az irányába. Ő vezette a tankot, és mivel a karbantartás is rámaradt, alig volt ideje normálisan étkezni. Emiatt állandóan éhség gyötörte.

- Nincs vétel – vakkantott fel kisvártatva odalentről Bivaly, majd kipréselte magát a nyíláson.

- Hányszor próbáltad? – kérdezte Lakatos, mire a másik megdermedt. Egy pillanatig látszott rajta kitörni készülő dühe, aztán elfordult, fejét vakarta: - Egyáltalán nincs jel. Valami interferencia…- szavai motyogásba fulladtak. Ő is leereszkedett a földre, rágyújtott, elsétált a járműtől.

Pócs késével kikapart egy kevés májkrémet, hagyta nyelvén olvadni. Elgondolkozva leste Bivaly távolodó, széles hátát, az arcából előbodorodó füstöt.

- Nem kedvel minket – jegyezte meg Lakatosnak. A parancsnok bólintott: - Szarok rá – azzal leugrott a porba, és Kukta mellé sétált. Régről ismerték egymást, még a telepről, a seregben is kitartott barátságuk, a beavatásuktól kezdve a kopaszok szívatásáig.

- Talán ott tudnának segíteni. – mutatott a szakács a ház felé: - Víz is kellene. Pócs szerint valahol ereszt a tömítés.

Lakatos farzsebéből elővette összehajtogatott térképét, és belepillantott a kis négyzetbe, ahol épp lehettek.

- Persze, Pócs szerint, mi? – horkantott. - Ez a tanya nincs is a térképen – mondta aztán, majd kivett egy szálat Kukta felé nyújtott cigarettáscsomagjából – Nem mintha ez bármit jelentene.

Kukta meggyújtotta előbb barátja, majd a saját cigarettáját, közben bólintott: - Ezek a térképek iszonyú pontatlanok.

- Ja, még Haynau korából valók – ezen csak Lakatos röhögött idegesen.

Kukta értetlenül nézett rá, majd megfordult, intette Pócsnak: - Gyere utánunk a géppel.

Pócs felpattant, vigyázba vágta magát: - Ahogy kívánja, kérem alássan. – azzal nagy ívben elhajította a konzervodobozt, és eltűnt a fémben.

Lakatos tűnődve figyelte a jelenetet, majd finoman megfogta Kukta karját: - Figyelj…

A másik ránézett, szeme összeszűkült. Mögöttük felbőgött a tank motorja.

- Igen?

- Legközelebb ezt hagyd csak rám – Lakatos kapta el a szemét, árnyék, Bivaly közeledett.

- Mi ez az egész? Hova megyünk? – Bivaly izzadt és fújtatott, alig fél méterre állt meg a parancsnoktól, aki lopva hátrébb lépett.

- Megnézzük a tanyát. – mondta könnyedén: - Kérünk vizet, és megtudjuk, hol vagyunk. Velünk tartasz?

Bivaly vészjóslóan elvigyorodott: - Azt első hiba. Műszaki segítség esetén az egység rádiókapcsolatot létesít…

- Tudom, tudom. – Lakatos felemelte kezét, kitakarva Bivaly arcát tekintete elől: - De most nincs kapcsolat, te mondtad, nemde?

Nem várta meg a választ, sarkon fordult, elindult az épület felé. Előbb Kukta, aztán a tank, végül Bivaly követte.

A tanya közelebbről üresnek, elhagyatott és értelmetlennek tűnt. Fehér vályogfalai roskadoztak, ablakai feketén és törötten ásítoztak, udvara, óljai finom porral borítva várták érkezésüket.

A bejárati ajtót valami lehetetlen huzat halkan nyikorgatta, néha egészen bezárva, majd újból kitárva.

Lakatos megállt az udvar közepén, intett a háta mögé, mire a tank hörgése elhalt.

- Hát, nem tudom – ért mellé Kukta: - Mintha…

- Ez hülye ötlet volt. Nincs itt senki. – dörmögte Bivaly, és a főépület felé indult.

- Menj hátra – szólt rá élesen a parancsnok. Bivaly megtorpant, nem fordult meg.

- Ugyan miért? – kérdezte pár másodperc múlva.

- Mert én azt mondom. – Lakatos lassan elindult felé. Kukta izgatottan követte, közben intett Pócsnak, jöjjön, balhé van.

Bivaly végtelen lassúsággal megfordult: - Miért?

- Mert láttam egy gémeskút villáját. Hozz vizet. – folytatta Lakatos, és most ő állt meg túl közel a nagydarab férfihoz. A parancsnok fáradtnak és túl fiatalnak tűnt, ez a kettőség megzavarta a kommunikációs tisztet.

- Rendben. – mondta megenyhülve, de hozzátette: - De ez a második hiba. Az egység a műveleti területen a járművet elhagyva soha nem válhat szét – majd szánakozó pillantást vetve Kuktára és Pócsra, elindult.

Lakatos a bejárati ajtóhoz lépett, és kopogott deszkáján: - Hahó!

- Ezt jól összebarmolták. – mutatta Pócs az ajtón a baltanyomokat. – Valaki elhagyta a kulcsát?

- Hahó! – ismételte Lakatos hirtelen, mire a másik kettő összerezdült: - Van itt valaki?

Bentről nem jött válasz. A huzat savanyú, kelletlen szagot húzott orruk alá. Lakatos belépett a házba, Pócs Kuktára nézett, aki megvonta vállát, és követte barátját.

Döngölt padlójú, szegényes konyha-nagyszobába jutottak. A félig leszakadt függönyökön áttűzötek a napfény pászmái, így legalább láthatták a szétszórt és felforgatott berendezést a padlón. Itt evőeszközök csillogtak, ott konyharuhák fehérlettek, a sarokban törött szék árválkodott, a ház belsejébe vezető ajtót pedig felfordított asztal torlaszolta el.

- Nohát – nyögte Pócs, és a másik kettő is csak dermedten állt. Lakatos kapott észbe, nekifeszült az ajtónak. Közösen félretolták, beóvakodtak a folyosóra.

- Van itt valaki? – suttogta bizonytalanul Kukta.

- Talán megvárnálak titeket kint… - nyögte Pócs vigyorogva, de Lakatos szigorúan rápillantott, majd maga elé húzta, és gyengéden meglökte.

A folyosóról ajtók nyíltak, a végében lévő apró ablak világította csak úgy ahogy meg. Pócs kinyitotta az első ajtót, belesett, majd öklendezve hátrált.

Lakatos és Kukta gyors pillantást váltott, aztán egyszerre néztek be.

Gyerekszoba lehetett hajdan – a rácsos kiságy, az égszínkék falak és a sarokba halmozott játékok erre engedtek következtetni.

Most egy disznó teteme feküdt a közepén.

Az állat hátsó fele hiányzott. Belsőségei összeszáradva és elrohadva terültek szét mögötte, sárgásfehér bőre alatt kukacok ezrei mocorogtak. A szobát betöltötte a bomlás savanykás, édes szaga, a plafonon legyek ezrei várakoztak.

- Mi történt itt? – suttogta Kukta, és hátralépett. Lakatos beljebb akart menni, de barátja megfogta a karját: - Hagyd.

- Hé, fiúk, gyertek csak! – hallatszott a folyosóról Pócs hangja.

Egy másik ajtóval küszködött, dühösen nyomta, tolta, de valami nem engedte kitárulni.

- Segítsetek, ezt eltorlaszolták belülről…- magyarázta feszülten. Mindhárman nekidőltek az ajtónak, mire nagy nehezen sikerült embernyi rést tolni rajta. Egy szekrényféle gátolta a bejutást, csikorogva engedett. Megint Pócs óvakodott előre, a másik kettő szorosan a nyomában követte.

Kamra lehetett, bár annak túl nagy volt a helyiség, amibe bejutottak. Oldalt polcok, a padlón üres konzervdobozok, szalonnavégek, liszteszsákok sorakoztak. Egy szem, szűk kis ablaka nyitva volt, körötte éles eszközzel leverték a vakolatot.

- Itt aludt valaki. – mutatta Kukta az ablak alatti egyszerű fekhelyet. Lakatos lehajolt, és a pokróc barna foltjait kezdte kapirgálni, míg a másik kettő idegesen fogdosta a polcokon lévő dolgokat.

- Vérzett – jelentette ki a parancsnok felállva. Térde nagyot reccsent, mind összerezzentek.

- Ez mi volt? – kérdezte Pócs.

- A térdem – nyugtatta Lakatos, de a lövész a fejét rázta: - Kintről jött.

Kukta közben egy letört széklábat emelet föl a földről. Tűnődve szemlélte, majd Lakatos felé nyújtotta végét. Alvadt vér, valami más és hosszú, fekete hajszálak borították.

- Ó, a francba… - nyögte Lakatos, majd kifelé indult: - Ezt jelentenünk kell…- de megtorpant, mert ezúttal mind hallották a zajt, ami kintről, a folyosóról jött.

Valaki csoszogva közeledett odakinn.

- Biztos Bivaly. – suttogta Pócs. Kukta csak a fejét rázta, majd határozottan az ajtóhoz ment, és kinyomakodott a folyosóra. Lakatosék vártak, míg vissza nem szólt.

- Itt van.

- Ki? – kérdezte a parancsnok.

De Kukta nem válaszolt, ezért a másik kettő utánament.

Társuk a folyosón állt, vele szemben egy nő imbolygott.

- Mi a…? – nyögte Pócs, de Lakatos lepisszgete, majd mind a hárman némán bámulták a középkorú asszonyt, kinek haja szétállt, mint egy szénaboglya, ruhája cafatokban lógott, és arcán olyan mély karmolásnyomok varasodtak, hogy néhol a hús rózsaszínje is látszott. A nő zavaros tekintete egyikükről másikukra villant, feketés szája széléről habos nyál csöpögött lába elé.

- Talán veszett – jelentette ki Pócs.

- A veszettek nem így néznek ki – magyarázta Kukta, lassan hátrálva. Pócs követte példáját, így Lakatos egyedül maradt a folyosó közepén.

- Nem hagyhatjuk itt – fordult vissza társai felé.

- De igen. – bólintott Kukta, szemét le nem véve az asszonyról.

Lakatos intett a nőnek: - Most hozunk segítséget, rendben? – azzal megfordult, és ő is kifelé indult. Szeme sarkából mozgást vett észre a gyerekszobában, megtorpant.

A disznódög mocorgott. Feje, törzse remegett, rázkódott, és mikor Lakatos beljebb lépett, a perspektíva változása miatt azt is láthatta, miért.

Egy kislány nyomakodott ki az állat roncsolt alfeléből. A padlóra támasztotta vézna karjait, úgy préselte ki magát alvadt vérrel és hússal borítva a dögből. Valaha szőke haja csimbókokban lógott arca elé, és a parancsnok térdének újbóli roppanására ez az arc most megfordult, élettelen tekintete Lakatoséba mélyedt.

- Gyere már…- lépett mellé Kukta, de a szobába nézve ő is megdermedt.

- Ezt nem hiszem el – nyögte, majd megragadta barátja karját, kifelé húzta: - Na, tűnjünk el innen!

Ahogy fordult, szembe találta magát a nővel. Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanná váltak, az ajtóban álló Lakatos, a folyosón az asszony, és kettejük közt Kukta. A varázst a nő törte meg, aki a lövész karjára hajolt, majd beleharapott.

- Anyád! – ordította Kukta, és próbálta kirántani kezét a támadásból, de a nő, mint egy kutya, fejét rángatva, a mozgást követve, tartotta magát. Kukta végül a másik kezében lévő széklábbal a csapzott haj közé vágott, de ettől az asszony állkapcsa még jobban rázárulhatott karjára, mert az ő üvöltése még erősebb lett.

Lakatos ekkor tért magához bénultságából. Egyik kezével a nő fejét kezdte tolni, lábával a derekába taposott, míg próbálta magát kitámasztani valahol, például az ajtófélfán, ám ott, előtte, e térben feltűnt a kislány.

Lakatos felhördült, szabad kezével próbálta behúzni a gyerek előtt a szobaajtót, ám a lány gyorsabb volt. Előrelendült, koponyája az ajtófélfa és az ajtó közé szorult.

- Szedd már le rólam! – sikoltotta közben Kukta, aki a nő vállát és derekát püfölte a széklábbal, de barátja nem segíthetett, mivel a hörgő és fogait csattogtató gyerek egyre kijjebb préselte magát a nyíláson, egyenesen a férfi ágyéka felé. Végül a parancsnok hátralépett, és a lány arcába rúgott, majd gyorsan becsukta az ajtót. Soha nem örült még így kulcsnak.

Kukta és az asszony a folyosó közepén egymásra borulva tántorgott, a lövész karjából csöpögő vér sikamlóssá tette talpuk alatt a padlót. Lakatos kihúzta Kukta kezéből a széklábat, és pozíciót keresett.

- Ne mozogj már…! - könyörgött a lövésznek, aki némán küzdött, mivel már csak a támadójára mért ökölcsapásaira tudott figyelni: - Mindjárt leszedem rólad!

- Azt megköszönöm, baszd meg. – sziszegte hirtelen Kukta, majd megtorpant. 

Lakatos ekkor sújtott le. Tenyerében érezte a roppanást, és amikor társa felüvöltött, már tudta, hogy túl erősen ütött. A székláb vége bezúzta a nő koponyáját, de az ütés ereje fogait is a sebbe törte. Vérző állkapoccsal tántorodott hátra, Lakatos pedig Kuktát átkarolva kivonszolta társát a konyhába.

- El kell állítani a vérzést – nyögte, felkapva egy konyharuhát.

A lövész tehetetlenül, remegve állt, és nézte a folyosón összeroskadó asszonyt.

- Mi volt ez? – suttogta a sebét kötöző parancsnoknak.

- Nem tudom – nézett fel rá Lakatos, majd körbefordult: - Hol van Pócs?

Kukta az egyik ablakon át mutatta: - Ott.

Pócs a tank előtt feküdt, fejét vér borította, de úgy látszott, feléjük néz. Még élt, bár egy ismeretlen férfi a hasából evett. Mindenféle sárga és vörös dolgot szaggatott ki a katona törzséből, akinek lábai és kezei a mozdulatok ütemére meg-megrándultak.

A két barát pár másodpercig bámulta a jelenetet, bár nekik évezredeknek tűnt az időszak. Lakatos közben arra gondolt, Pócs vajon milyen hosszúnak érezte kibelezése folyamatát.  

- A kurva anyját. – suttogta Lakatos. Kukta bólintott, tekintetéből eltűnt a fájdalom:

- Pócsnak annyi. Fegyver kell. Így… - megingott, mire a parancsnok odaugrott hozzá, átkarolta.

- Rendben. – Lakatos pillantása ide-oda villogott, miközben elkezdte kifelé húzni a sebesültet: - Hátramegyünk. Megkeressük Bivalyt – óvatosan kiléptek az ajtón, majd el a fal mellett, a hátsó rész felé. Kukta lába néha összeakadt, de aztán intett, nem kell segítség. A férfi, aki Pócsot ette, egyszer sem nézett fel.

Hátul, a kút köríve mögött ólak, egy pajta és mellette valami rozoga bódé barnállott. A rádiós nem volt sehol.

Kukta az átmelegedett kávának dőlt, próbálta megszorítani a kötést karján.

- Hova tűnt ez? – dühöngött Lakatos: - Azt mondtam…

- Hé! – Bivaly kiáltása zengett és visszhangzott mögülük. Hátrafordultak, és lenéztek a kútba.

 Bivaly a vízben lebegett, fújtatva a tempózástól: - Húzzatok fel!

A parancsnok engedte le a vödröt, majd nekifeszült a tekerőkarnak, míg Kukta egyfolytában a házat fürkészte. Kötése már teljesen átvérzett, ez volt az első, amit a kútból felbukkanó Bivaly megpillantott.

- Mi történt? – nyögte az egykori kommunikációs tiszt.

- Veled mi történt? – kérdezett vissza Lakatos.

- Valaki mögém került és nekem jött…beestem – magyarázta a csöpögő Bivaly, majd tekintete rögzült abban az irányban, ahol felbukkant az idegen férfi, kezében Pócs fejével.

- Mi a szent szar? – hebegte a lefokozott katona, és hátrálni kezdett: - Mi van itt? – kérdezte inkább magától.

- A fészerbe…- ugrott a sápadt Kuktához Lakatos, húzni, vonszolni kezdte társát, Bivaly pedig követte őket, a ház sarkánál álldigáló idegennel szemezve.

Szűk, poros kis szerszámosbódéba jutottak, a deszkalécek közt éles fény villogott szemükbe. Lakatos kitámasztotta belülről az ajtót egy gereblyével, majd a földre ültette Kuktát.

- Mi ez az egész? – faggatta őket Bivaly, egy résen át kifelé figyelve.

- Nem tudom. Ránk támadtak. – közölte a parancsnok, és pofon ütötte a szemét lehunyó sebesültet: - Hé, ne aludj el, hallod? Tartsd magad.

Kukta bólintott, miközben valóban próbálta fókuszálni fegyelmét. A por karja alatt türelmesen szívta vérét.

- Fegyver kell – nézett körbe Lakatos. Ásók, csákányok, lapátok sorakoztak a deszkafalnak támasztva, szögekre akasztva kéziszerszámok porosodtak körben.

- De kik ezek? – lépett hozzá Bivaly, és megragadta vállát: - Mi történt odabenn?

Lakatos ránézett, mire a másik elengedte őt. A parancsnok felkapott egy szekercét, a súlyát méregette.

- Ránk támadtak. A házban. Egy nő és egy kislány – ismételte magát – Megharapták Kuktát. Pócs kirohant. A tanknál… - kifelé intett.

Bivaly hol őt, hol a réseken át az udvart nézte. A férfi a kút fölé tartotta Pócs fejét, majd elengedte. Kíváncsian hajolt utána, nézett lefelé. Középkorú, szakállas, nagydarab alak volt, kezeslábasán olaj- és vérfolt keveredett. Arcáról még csöpögött Pócs vére, egyik kezében pedig valami vöröset szorongatott, néha harapott belőle.

- Ő lehet az apa – lépett Lakatos is egy réshez. – A felesége és a lánya pedig a házban van. Le kell rohannunk.

- Megőrültek? – Bivaly nem bírta levenni szemét a kinti alakról.

- Nem tudom. Szerintem…- Lakatos leguggolt Kuktához, aki révetegen, néha bólintva bámult maga elé - …halottak.

A parancsnok óvatosan kezdte kitekerni a sebet takaró kötést.

- Halottak? A halottak nem mászkálnak…- hebegte Bivaly.

A durva sérüléséből még lassan csordogált a vér. Két, köríves foglenyomat sorjázta a bőrt, a húsba néhol beletörtek az asszony fogai, és most mint apró kavicsok, dudorodtak Kukta bőre alatt.

- Nem érdekel, mik ezek – suttogta Lakatos rövid tűnődés után. – Keríts fegyvert, mert kimegyünk… - megpiszkálta az egyik fogdarabot – Kuktának orvosra van szüksége.

- Szerintem már semmire nincs szüksége.

Lakatos először Bivalyra nézett, aki egy ásót markolva állt felettük, majd a sebesült arcába.

Kukta üveges szemmel bámult maga elé, el, a parancsnok válla mellett. Sokáig kellett nézni, hogy látszódjon: nem lélegzik.

Lakatos felállt, nadrágjába törölte vérfoltos kezét. A rádiós elvigyorodott.

- Harmadik hiba - ne legyen haverod a… - Bivaly nem készült fel az ütésre, a mondat vége örökre benne maradt. Lakatos hátrált, és fájó öklét dörzsölve leste, ahogy a másik talpra kászálódik, miközben vérző ajkait tapogatja nyelvével.

- Soha többé ne minősíts! – sziszegte Lakatos, de Bivaly nem válaszolt, csak felkapta ásóját. A parancsnok gyorsan lehajolt a baltáért, maga elé emelte: - Nem kéne ezt…

- Kinyírlak, és azt mondom, ők voltak. – köpködte vérével Bivaly, az ásót lengetve.

- Egyedül soha nem jutsz ki – nyugtázta Lakatos, oldalt lépve. Bivaly is mozdult, lassan körözni kezdtek.

- Nem baj, megéri. Annyira rühellem a képed, hogy ennyit megér. – Bivaly fél kezével egy zsebkendőt nyomott sebéhez. Esetlenül maga elé támasztotta az ásót, erre a parancsnok is lazított, de Bivaly csak erre várt. Megemelte a szerszámot, és döfött.

Lakatost a bordáin érte az ásó hegye, érezte, valami roppan odalenn, de volt még ereje elütni baltájával a nyelet. A döfés így is hátralökte, az oldalába szúró fájdalomtól összegörnyedt. Háta ívesen kínálta magát Bivaly előtt, aki lassan közelebb lépett, és csapásra emelte szerszámát.

- Most megdöglesz, te barom – közölte higgadtan.

Lakatos felnézett, így ő láthatta a rádiós mögött kiegyenesedő Kuktát. Barátja sápadt volt, tekintete zavaros és idegen. Bivalyhoz lépett, és ráhajolt a nyakára.

A rádiós megérezhette a másik test jelenlétét, fordulni kezdett, így Kukta csak a nyaka tövét harapta meg, azt is felületesen. Bivaly felordított, a földre lökte támadóját. Új sebéből egyenletesen folydogált a vér, ujjai görcsösen próbálták útját állni.

- Mi az isten folyik itt? – hörögte, hol Lakatosra, hol a porban előtte rángatódzó Kuktára nézve. Válasz nélkül maradt, mivel a parancsnok még mindig nem kapott levegőt. Bivaly tétovázott a két célpont közt, majd nehezen, de döntött, és ásója hegyével a földre szögezte Kuktát. A halott valami halk szisszenésféle hangot adott ki, de tovább tekergett a szerszám végén.

Lakatos ekkor lódult meg, félrelökve a gereblyét, kitántorgott a napfényre.

A kútnál álló azonnal felé fordult, majd eldobta húsdarabját, és megindult.

- Várj csak, még nem végeztünk! – botladozott ki a fészerből Bivaly, de a parancsnoknak eszébe sem volt megállni, kikerülte a szakállas alakot maga előtt, majd fájdalmat legyűrve felmagasodott, oldalról lesújtott.

Az idegen férfit a fülénél érte a csapás. Megtántorodott, térdre rogyott, pont időben ahhoz, hogy Bivaly, mikor odaért, lendületből rácsaphasson ásójával a fejére.

- Állj meg! – hörögte a rádiós a tank felé iramodó parancsnok után, de ekkor hátulról egy test zuhant rá. A földre került, ám csak pár másodpercre. Lelökte magáról Kuktát, majd felpattant, és két marokra fogta az ásót.

Lakatos hallotta a tompa puffanásokat, de nem fordult meg. Szeme sarkából azt leste, nem ront-e valaki ki a házból, és csak akkor nyugodott meg, mikor magára zárta a tank tetejét.

A forróság odabenn most az egyszer jólesett neki. Hálásan izzadt a vas védelmező melegében, míg betöltötte a lövedéket, és célra állt.

- A kurva anyátokat – suttogta folyamatosan, néha felnevetve, aztán szétlőtte a házat. A következő lövedékkel a fészert, a harmadikkal pedig a kutat és a körötte fekvő testeket törölte el.

Csak ekkor nyugodott meg.

Körbeforgott a toronnyal, közben kisöpörte szeméből az izzadtságot, hogy jobban lásson. Nagy sokára észrevette a fűben fekvő Bivalyt. Ott hevert mellette ásója is.

Ahogy a cső ráfordult testére, a rádiós megmoccantotta azt. Talpra állt, nyaksebén a vért elmaszatolva, vánszorogva a tank felé lépett.

- Ne csináld ezt, Lakatos! – kiáltotta elhaló hangon. A tank némán meredt előtte. – Ezért hadbíróság elé kerülsz…

A parancsnok egy újabb lövéssel válaszolt.

Amikor a füst eloszlott, és a vércseppek és földdarabkák mind visszahulltak a földre, Lakatos hátradőlt az ülésen.  Elégedetten bámulta a tank előtti krátert.

Rá akart gyújtani, de nem volt kedve mozdulni. Aztán pedig meghallotta a mocorgást. A jármű hátsó része felől.

Belülről jött.

Nem kellett Bivaly, hogy megértse a negyedik, egyben utolsó hibát, amit nem is ő vétett: a tankot elhagyva a beszállónyílásokat minden esetben le kell zárni.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása