Kis szünet után íme egy eredményesebb írás. Amatőr pályázaton pár éve első helyezett lett. Csak egy működőképes, gyors, könnyen emészthető horrort akartam írni. Klasszikus, filmes jelenetek és építkezés. A katonák közti konfliktus, ami párhuzamos az élőholt tanyalakók támadásával - kicsit soknak tűnik, és elcsépelt sablont idéz (ember embernek a farkasa, ill. igazából nem a szörnyektől, hanem saját társainktól kell félnünk), de azt hiszem, még belefér.

Tankcsapda

Délre egészen nyilvánvalóvá vált, hogy eltévedtek. Lakatos kiadta a parancsot a megállásra, mire mind kimásztak az átforrósodott vas felszínére.

- Nincs mese, hívni kell a központot – jelentette ki Lakatos savanyú ábrázattal. A hadgyakorlat első napján jártak, és igazán nem vetett jó fényt parancsnoki képességeire a fiaskó. – A térképeink teljesen más domborzatot mutatnak.

- Kovács meg fog ölni minket – nyögte Kukta, a lövész. A civil életben szakács volt, innen kapta nevét. Felült a csőre, és óvatosan tapogatta a naptól átforrósodott hengert.

A távolban fákat borzolt a júliusi szél, jobbra tőlük tanya fehérlett. Bivaly visszabújt a tankba, és feltette fülhallgatóját. Egykori kommunikációs tisztként ő lett volna a rangidős, ám egy kocsmai verekedése után lefokozták, és visszadobták a kopaszok közé. Morogva szólongatta a központot, míg odafenn Pócs bontogatni kezdte konzervjét.

- Én eszem – lihegte, de közben ő is a fákat és a tanyát leste.

- Nálad ez idegi - jegyezte meg Kukta, és lecsúszva a csőről, a földre huppant. Tűnődve rugdosni kezdte a száraz fűcsomókat: - Láttam már ilyet eleget. Kétszáz kilósan végzed majd.

- Ha te főzöl nekem, nem hiszem. – nyeldekelt Pócs. Kukta intett felé valami csúnya jelet, mire Pócs májkrémdarabot pöckölt az irányába. Ő vezette a tankot, és mivel a karbantartás is rámaradt, alig volt ideje normálisan étkezni. Emiatt állandóan éhség gyötörte.

- Nincs vétel – vakkantott fel kisvártatva odalentről Bivaly, majd kipréselte magát a nyíláson.

- Hányszor próbáltad? – kérdezte Lakatos, mire a másik megdermedt. Egy pillanatig látszott rajta kitörni készülő dühe, aztán elfordult, fejét vakarta: - Egyáltalán nincs jel. Valami interferencia…- szavai motyogásba fulladtak. Ő is leereszkedett a földre, rágyújtott, elsétált a járműtől.

Pócs késével kikapart egy kevés májkrémet, hagyta nyelvén olvadni. Elgondolkozva leste Bivaly távolodó, széles hátát, az arcából előbodorodó füstöt.

- Nem kedvel minket – jegyezte meg Lakatosnak. A parancsnok bólintott: - Szarok rá – azzal leugrott a porba, és Kukta mellé sétált. Régről ismerték egymást, még a telepről, a seregben is kitartott barátságuk, a beavatásuktól kezdve a kopaszok szívatásáig.

- Talán ott tudnának segíteni. – mutatott a szakács a ház felé: - Víz is kellene. Pócs szerint valahol ereszt a tömítés.

Lakatos farzsebéből elővette összehajtogatott térképét, és belepillantott a kis négyzetbe, ahol épp lehettek.

- Persze, Pócs szerint, mi? – horkantott. - Ez a tanya nincs is a térképen – mondta aztán, majd kivett egy szálat Kukta felé nyújtott cigarettáscsomagjából – Nem mintha ez bármit jelentene.

Kukta meggyújtotta előbb barátja, majd a saját cigarettáját, közben bólintott: - Ezek a térképek iszonyú pontatlanok.

- Ja, még Haynau korából valók – ezen csak Lakatos röhögött idegesen.

Kukta értetlenül nézett rá, majd megfordult, intette Pócsnak: - Gyere utánunk a géppel.

Pócs felpattant, vigyázba vágta magát: - Ahogy kívánja, kérem alássan. – azzal nagy ívben elhajította a konzervodobozt, és eltűnt a fémben.

Lakatos tűnődve figyelte a jelenetet, majd finoman megfogta Kukta karját: - Figyelj…

A másik ránézett, szeme összeszűkült. Mögöttük felbőgött a tank motorja.

- Igen?

- Legközelebb ezt hagyd csak rám – Lakatos kapta el a szemét, árnyék, Bivaly közeledett.

- Mi ez az egész? Hova megyünk? – Bivaly izzadt és fújtatott, alig fél méterre állt meg a parancsnoktól, aki lopva hátrébb lépett.

- Megnézzük a tanyát. – mondta könnyedén: - Kérünk vizet, és megtudjuk, hol vagyunk. Velünk tartasz?

Bivaly vészjóslóan elvigyorodott: - Azt első hiba. Műszaki segítség esetén az egység rádiókapcsolatot létesít…

- Tudom, tudom. – Lakatos felemelte kezét, kitakarva Bivaly arcát tekintete elől: - De most nincs kapcsolat, te mondtad, nemde?

Nem várta meg a választ, sarkon fordult, elindult az épület felé. Előbb Kukta, aztán a tank, végül Bivaly követte.

A tanya közelebbről üresnek, elhagyatott és értelmetlennek tűnt. Fehér vályogfalai roskadoztak, ablakai feketén és törötten ásítoztak, udvara, óljai finom porral borítva várták érkezésüket.

A bejárati ajtót valami lehetetlen huzat halkan nyikorgatta, néha egészen bezárva, majd újból kitárva.

Lakatos megállt az udvar közepén, intett a háta mögé, mire a tank hörgése elhalt.

- Hát, nem tudom – ért mellé Kukta: - Mintha…

- Ez hülye ötlet volt. Nincs itt senki. – dörmögte Bivaly, és a főépület felé indult.

- Menj hátra – szólt rá élesen a parancsnok. Bivaly megtorpant, nem fordult meg.

- Ugyan miért? – kérdezte pár másodperc múlva.

- Mert én azt mondom. – Lakatos lassan elindult felé. Kukta izgatottan követte, közben intett Pócsnak, jöjjön, balhé van.

Bivaly végtelen lassúsággal megfordult: - Miért?

- Mert láttam egy gémeskút villáját. Hozz vizet. – folytatta Lakatos, és most ő állt meg túl közel a nagydarab férfihoz. A parancsnok fáradtnak és túl fiatalnak tűnt, ez a kettőség megzavarta a kommunikációs tisztet.

- Rendben. – mondta megenyhülve, de hozzátette: - De ez a második hiba. Az egység a műveleti területen a járművet elhagyva soha nem válhat szét – majd szánakozó pillantást vetve Kuktára és Pócsra, elindult.

Lakatos a bejárati ajtóhoz lépett, és kopogott deszkáján: - Hahó!

- Ezt jól összebarmolták. – mutatta Pócs az ajtón a baltanyomokat. – Valaki elhagyta a kulcsát?

- Hahó! – ismételte Lakatos hirtelen, mire a másik kettő összerezdült: - Van itt valaki?

Bentről nem jött válasz. A huzat savanyú, kelletlen szagot húzott orruk alá. Lakatos belépett a házba, Pócs Kuktára nézett, aki megvonta vállát, és követte barátját.

Döngölt padlójú, szegényes konyha-nagyszobába jutottak. A félig leszakadt függönyökön áttűzötek a napfény pászmái, így legalább láthatták a szétszórt és felforgatott berendezést a padlón. Itt evőeszközök csillogtak, ott konyharuhák fehérlettek, a sarokban törött szék árválkodott, a ház belsejébe vezető ajtót pedig felfordított asztal torlaszolta el.

- Nohát – nyögte Pócs, és a másik kettő is csak dermedten állt. Lakatos kapott észbe, nekifeszült az ajtónak. Közösen félretolták, beóvakodtak a folyosóra.

- Van itt valaki? – suttogta bizonytalanul Kukta.

- Talán megvárnálak titeket kint… - nyögte Pócs vigyorogva, de Lakatos szigorúan rápillantott, majd maga elé húzta, és gyengéden meglökte.

A folyosóról ajtók nyíltak, a végében lévő apró ablak világította csak úgy ahogy meg. Pócs kinyitotta az első ajtót, belesett, majd öklendezve hátrált.

Lakatos és Kukta gyors pillantást váltott, aztán egyszerre néztek be.

Gyerekszoba lehetett hajdan – a rácsos kiságy, az égszínkék falak és a sarokba halmozott játékok erre engedtek következtetni.

Most egy disznó teteme feküdt a közepén.

Az állat hátsó fele hiányzott. Belsőségei összeszáradva és elrohadva terültek szét mögötte, sárgásfehér bőre alatt kukacok ezrei mocorogtak. A szobát betöltötte a bomlás savanykás, édes szaga, a plafonon legyek ezrei várakoztak.

- Mi történt itt? – suttogta Kukta, és hátralépett. Lakatos beljebb akart menni, de barátja megfogta a karját: - Hagyd.

- Hé, fiúk, gyertek csak! – hallatszott a folyosóról Pócs hangja.

Egy másik ajtóval küszködött, dühösen nyomta, tolta, de valami nem engedte kitárulni.

- Segítsetek, ezt eltorlaszolták belülről…- magyarázta feszülten. Mindhárman nekidőltek az ajtónak, mire nagy nehezen sikerült embernyi rést tolni rajta. Egy szekrényféle gátolta a bejutást, csikorogva engedett. Megint Pócs óvakodott előre, a másik kettő szorosan a nyomában követte.

Kamra lehetett, bár annak túl nagy volt a helyiség, amibe bejutottak. Oldalt polcok, a padlón üres konzervdobozok, szalonnavégek, liszteszsákok sorakoztak. Egy szem, szűk kis ablaka nyitva volt, körötte éles eszközzel leverték a vakolatot.

- Itt aludt valaki. – mutatta Kukta az ablak alatti egyszerű fekhelyet. Lakatos lehajolt, és a pokróc barna foltjait kezdte kapirgálni, míg a másik kettő idegesen fogdosta a polcokon lévő dolgokat.

- Vérzett – jelentette ki a parancsnok felállva. Térde nagyot reccsent, mind összerezzentek.

- Ez mi volt? – kérdezte Pócs.

- A térdem – nyugtatta Lakatos, de a lövész a fejét rázta: - Kintről jött.

Kukta közben egy letört széklábat emelet föl a földről. Tűnődve szemlélte, majd Lakatos felé nyújtotta végét. Alvadt vér, valami más és hosszú, fekete hajszálak borították.

- Ó, a francba… - nyögte Lakatos, majd kifelé indult: - Ezt jelentenünk kell…- de megtorpant, mert ezúttal mind hallották a zajt, ami kintről, a folyosóról jött.

Valaki csoszogva közeledett odakinn.

- Biztos Bivaly. – suttogta Pócs. Kukta csak a fejét rázta, majd határozottan az ajtóhoz ment, és kinyomakodott a folyosóra. Lakatosék vártak, míg vissza nem szólt.

- Itt van.

- Ki? – kérdezte a parancsnok.

De Kukta nem válaszolt, ezért a másik kettő utánament.

Társuk a folyosón állt, vele szemben egy nő imbolygott.

- Mi a…? – nyögte Pócs, de Lakatos lepisszgete, majd mind a hárman némán bámulták a középkorú asszonyt, kinek haja szétállt, mint egy szénaboglya, ruhája cafatokban lógott, és arcán olyan mély karmolásnyomok varasodtak, hogy néhol a hús rózsaszínje is látszott. A nő zavaros tekintete egyikükről másikukra villant, feketés szája széléről habos nyál csöpögött lába elé.

- Talán veszett – jelentette ki Pócs.

- A veszettek nem így néznek ki – magyarázta Kukta, lassan hátrálva. Pócs követte példáját, így Lakatos egyedül maradt a folyosó közepén.

- Nem hagyhatjuk itt – fordult vissza társai felé.

- De igen. – bólintott Kukta, szemét le nem véve az asszonyról.

Lakatos intett a nőnek: - Most hozunk segítséget, rendben? – azzal megfordult, és ő is kifelé indult. Szeme sarkából mozgást vett észre a gyerekszobában, megtorpant.

A disznódög mocorgott. Feje, törzse remegett, rázkódott, és mikor Lakatos beljebb lépett, a perspektíva változása miatt azt is láthatta, miért.

Egy kislány nyomakodott ki az állat roncsolt alfeléből. A padlóra támasztotta vézna karjait, úgy préselte ki magát alvadt vérrel és hússal borítva a dögből. Valaha szőke haja csimbókokban lógott arca elé, és a parancsnok térdének újbóli roppanására ez az arc most megfordult, élettelen tekintete Lakatoséba mélyedt.

- Gyere már…- lépett mellé Kukta, de a szobába nézve ő is megdermedt.

- Ezt nem hiszem el – nyögte, majd megragadta barátja karját, kifelé húzta: - Na, tűnjünk el innen!

Ahogy fordult, szembe találta magát a nővel. Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanná váltak, az ajtóban álló Lakatos, a folyosón az asszony, és kettejük közt Kukta. A varázst a nő törte meg, aki a lövész karjára hajolt, majd beleharapott.

- Anyád! – ordította Kukta, és próbálta kirántani kezét a támadásból, de a nő, mint egy kutya, fejét rángatva, a mozgást követve, tartotta magát. Kukta végül a másik kezében lévő széklábbal a csapzott haj közé vágott, de ettől az asszony állkapcsa még jobban rázárulhatott karjára, mert az ő üvöltése még erősebb lett.

Lakatos ekkor tért magához bénultságából. Egyik kezével a nő fejét kezdte tolni, lábával a derekába taposott, míg próbálta magát kitámasztani valahol, például az ajtófélfán, ám ott, előtte, e térben feltűnt a kislány.

Lakatos felhördült, szabad kezével próbálta behúzni a gyerek előtt a szobaajtót, ám a lány gyorsabb volt. Előrelendült, koponyája az ajtófélfa és az ajtó közé szorult.

- Szedd már le rólam! – sikoltotta közben Kukta, aki a nő vállát és derekát püfölte a széklábbal, de barátja nem segíthetett, mivel a hörgő és fogait csattogtató gyerek egyre kijjebb préselte magát a nyíláson, egyenesen a férfi ágyéka felé. Végül a parancsnok hátralépett, és a lány arcába rúgott, majd gyorsan becsukta az ajtót. Soha nem örült még így kulcsnak.

Kukta és az asszony a folyosó közepén egymásra borulva tántorgott, a lövész karjából csöpögő vér sikamlóssá tette talpuk alatt a padlót. Lakatos kihúzta Kukta kezéből a széklábat, és pozíciót keresett.

- Ne mozogj már…! - könyörgött a lövésznek, aki némán küzdött, mivel már csak a támadójára mért ökölcsapásaira tudott figyelni: - Mindjárt leszedem rólad!

- Azt megköszönöm, baszd meg. – sziszegte hirtelen Kukta, majd megtorpant. 

Lakatos ekkor sújtott le. Tenyerében érezte a roppanást, és amikor társa felüvöltött, már tudta, hogy túl erősen ütött. A székláb vége bezúzta a nő koponyáját, de az ütés ereje fogait is a sebbe törte. Vérző állkapoccsal tántorodott hátra, Lakatos pedig Kuktát átkarolva kivonszolta társát a konyhába.

- El kell állítani a vérzést – nyögte, felkapva egy konyharuhát.

A lövész tehetetlenül, remegve állt, és nézte a folyosón összeroskadó asszonyt.

- Mi volt ez? – suttogta a sebét kötöző parancsnoknak.

- Nem tudom – nézett fel rá Lakatos, majd körbefordult: - Hol van Pócs?

Kukta az egyik ablakon át mutatta: - Ott.

Pócs a tank előtt feküdt, fejét vér borította, de úgy látszott, feléjük néz. Még élt, bár egy ismeretlen férfi a hasából evett. Mindenféle sárga és vörös dolgot szaggatott ki a katona törzséből, akinek lábai és kezei a mozdulatok ütemére meg-megrándultak.

A két barát pár másodpercig bámulta a jelenetet, bár nekik évezredeknek tűnt az időszak. Lakatos közben arra gondolt, Pócs vajon milyen hosszúnak érezte kibelezése folyamatát.  

- A kurva anyját. – suttogta Lakatos. Kukta bólintott, tekintetéből eltűnt a fájdalom:

- Pócsnak annyi. Fegyver kell. Így… - megingott, mire a parancsnok odaugrott hozzá, átkarolta.

- Rendben. – Lakatos pillantása ide-oda villogott, miközben elkezdte kifelé húzni a sebesültet: - Hátramegyünk. Megkeressük Bivalyt – óvatosan kiléptek az ajtón, majd el a fal mellett, a hátsó rész felé. Kukta lába néha összeakadt, de aztán intett, nem kell segítség. A férfi, aki Pócsot ette, egyszer sem nézett fel.

Hátul, a kút köríve mögött ólak, egy pajta és mellette valami rozoga bódé barnállott. A rádiós nem volt sehol.

Kukta az átmelegedett kávának dőlt, próbálta megszorítani a kötést karján.

- Hova tűnt ez? – dühöngött Lakatos: - Azt mondtam…

- Hé! – Bivaly kiáltása zengett és visszhangzott mögülük. Hátrafordultak, és lenéztek a kútba.

 Bivaly a vízben lebegett, fújtatva a tempózástól: - Húzzatok fel!

A parancsnok engedte le a vödröt, majd nekifeszült a tekerőkarnak, míg Kukta egyfolytában a házat fürkészte. Kötése már teljesen átvérzett, ez volt az első, amit a kútból felbukkanó Bivaly megpillantott.

- Mi történt? – nyögte az egykori kommunikációs tiszt.

- Veled mi történt? – kérdezett vissza Lakatos.

- Valaki mögém került és nekem jött…beestem – magyarázta a csöpögő Bivaly, majd tekintete rögzült abban az irányban, ahol felbukkant az idegen férfi, kezében Pócs fejével.

- Mi a szent szar? – hebegte a lefokozott katona, és hátrálni kezdett: - Mi van itt? – kérdezte inkább magától.

- A fészerbe…- ugrott a sápadt Kuktához Lakatos, húzni, vonszolni kezdte társát, Bivaly pedig követte őket, a ház sarkánál álldigáló idegennel szemezve.

Szűk, poros kis szerszámosbódéba jutottak, a deszkalécek közt éles fény villogott szemükbe. Lakatos kitámasztotta belülről az ajtót egy gereblyével, majd a földre ültette Kuktát.

- Mi ez az egész? – faggatta őket Bivaly, egy résen át kifelé figyelve.

- Nem tudom. Ránk támadtak. – közölte a parancsnok, és pofon ütötte a szemét lehunyó sebesültet: - Hé, ne aludj el, hallod? Tartsd magad.

Kukta bólintott, miközben valóban próbálta fókuszálni fegyelmét. A por karja alatt türelmesen szívta vérét.

- Fegyver kell – nézett körbe Lakatos. Ásók, csákányok, lapátok sorakoztak a deszkafalnak támasztva, szögekre akasztva kéziszerszámok porosodtak körben.

- De kik ezek? – lépett hozzá Bivaly, és megragadta vállát: - Mi történt odabenn?

Lakatos ránézett, mire a másik elengedte őt. A parancsnok felkapott egy szekercét, a súlyát méregette.

- Ránk támadtak. A házban. Egy nő és egy kislány – ismételte magát – Megharapták Kuktát. Pócs kirohant. A tanknál… - kifelé intett.

Bivaly hol őt, hol a réseken át az udvart nézte. A férfi a kút fölé tartotta Pócs fejét, majd elengedte. Kíváncsian hajolt utána, nézett lefelé. Középkorú, szakállas, nagydarab alak volt, kezeslábasán olaj- és vérfolt keveredett. Arcáról még csöpögött Pócs vére, egyik kezében pedig valami vöröset szorongatott, néha harapott belőle.

- Ő lehet az apa – lépett Lakatos is egy réshez. – A felesége és a lánya pedig a házban van. Le kell rohannunk.

- Megőrültek? – Bivaly nem bírta levenni szemét a kinti alakról.

- Nem tudom. Szerintem…- Lakatos leguggolt Kuktához, aki révetegen, néha bólintva bámult maga elé - …halottak.

A parancsnok óvatosan kezdte kitekerni a sebet takaró kötést.

- Halottak? A halottak nem mászkálnak…- hebegte Bivaly.

A durva sérüléséből még lassan csordogált a vér. Két, köríves foglenyomat sorjázta a bőrt, a húsba néhol beletörtek az asszony fogai, és most mint apró kavicsok, dudorodtak Kukta bőre alatt.

- Nem érdekel, mik ezek – suttogta Lakatos rövid tűnődés után. – Keríts fegyvert, mert kimegyünk… - megpiszkálta az egyik fogdarabot – Kuktának orvosra van szüksége.

- Szerintem már semmire nincs szüksége.

Lakatos először Bivalyra nézett, aki egy ásót markolva állt felettük, majd a sebesült arcába.

Kukta üveges szemmel bámult maga elé, el, a parancsnok válla mellett. Sokáig kellett nézni, hogy látszódjon: nem lélegzik.

Lakatos felállt, nadrágjába törölte vérfoltos kezét. A rádiós elvigyorodott.

- Harmadik hiba - ne legyen haverod a… - Bivaly nem készült fel az ütésre, a mondat vége örökre benne maradt. Lakatos hátrált, és fájó öklét dörzsölve leste, ahogy a másik talpra kászálódik, miközben vérző ajkait tapogatja nyelvével.

- Soha többé ne minősíts! – sziszegte Lakatos, de Bivaly nem válaszolt, csak felkapta ásóját. A parancsnok gyorsan lehajolt a baltáért, maga elé emelte: - Nem kéne ezt…

- Kinyírlak, és azt mondom, ők voltak. – köpködte vérével Bivaly, az ásót lengetve.

- Egyedül soha nem jutsz ki – nyugtázta Lakatos, oldalt lépve. Bivaly is mozdult, lassan körözni kezdtek.

- Nem baj, megéri. Annyira rühellem a képed, hogy ennyit megér. – Bivaly fél kezével egy zsebkendőt nyomott sebéhez. Esetlenül maga elé támasztotta az ásót, erre a parancsnok is lazított, de Bivaly csak erre várt. Megemelte a szerszámot, és döfött.

Lakatost a bordáin érte az ásó hegye, érezte, valami roppan odalenn, de volt még ereje elütni baltájával a nyelet. A döfés így is hátralökte, az oldalába szúró fájdalomtól összegörnyedt. Háta ívesen kínálta magát Bivaly előtt, aki lassan közelebb lépett, és csapásra emelte szerszámát.

- Most megdöglesz, te barom – közölte higgadtan.

Lakatos felnézett, így ő láthatta a rádiós mögött kiegyenesedő Kuktát. Barátja sápadt volt, tekintete zavaros és idegen. Bivalyhoz lépett, és ráhajolt a nyakára.

A rádiós megérezhette a másik test jelenlétét, fordulni kezdett, így Kukta csak a nyaka tövét harapta meg, azt is felületesen. Bivaly felordított, a földre lökte támadóját. Új sebéből egyenletesen folydogált a vér, ujjai görcsösen próbálták útját állni.

- Mi az isten folyik itt? – hörögte, hol Lakatosra, hol a porban előtte rángatódzó Kuktára nézve. Válasz nélkül maradt, mivel a parancsnok még mindig nem kapott levegőt. Bivaly tétovázott a két célpont közt, majd nehezen, de döntött, és ásója hegyével a földre szögezte Kuktát. A halott valami halk szisszenésféle hangot adott ki, de tovább tekergett a szerszám végén.

Lakatos ekkor lódult meg, félrelökve a gereblyét, kitántorgott a napfényre.

A kútnál álló azonnal felé fordult, majd eldobta húsdarabját, és megindult.

- Várj csak, még nem végeztünk! – botladozott ki a fészerből Bivaly, de a parancsnoknak eszébe sem volt megállni, kikerülte a szakállas alakot maga előtt, majd fájdalmat legyűrve felmagasodott, oldalról lesújtott.

Az idegen férfit a fülénél érte a csapás. Megtántorodott, térdre rogyott, pont időben ahhoz, hogy Bivaly, mikor odaért, lendületből rácsaphasson ásójával a fejére.

- Állj meg! – hörögte a rádiós a tank felé iramodó parancsnok után, de ekkor hátulról egy test zuhant rá. A földre került, ám csak pár másodpercre. Lelökte magáról Kuktát, majd felpattant, és két marokra fogta az ásót.

Lakatos hallotta a tompa puffanásokat, de nem fordult meg. Szeme sarkából azt leste, nem ront-e valaki ki a házból, és csak akkor nyugodott meg, mikor magára zárta a tank tetejét.

A forróság odabenn most az egyszer jólesett neki. Hálásan izzadt a vas védelmező melegében, míg betöltötte a lövedéket, és célra állt.

- A kurva anyátokat – suttogta folyamatosan, néha felnevetve, aztán szétlőtte a házat. A következő lövedékkel a fészert, a harmadikkal pedig a kutat és a körötte fekvő testeket törölte el.

Csak ekkor nyugodott meg.

Körbeforgott a toronnyal, közben kisöpörte szeméből az izzadtságot, hogy jobban lásson. Nagy sokára észrevette a fűben fekvő Bivalyt. Ott hevert mellette ásója is.

Ahogy a cső ráfordult testére, a rádiós megmoccantotta azt. Talpra állt, nyaksebén a vért elmaszatolva, vánszorogva a tank felé lépett.

- Ne csináld ezt, Lakatos! – kiáltotta elhaló hangon. A tank némán meredt előtte. – Ezért hadbíróság elé kerülsz…

A parancsnok egy újabb lövéssel válaszolt.

Amikor a füst eloszlott, és a vércseppek és földdarabkák mind visszahulltak a földre, Lakatos hátradőlt az ülésen.  Elégedetten bámulta a tank előtti krátert.

Rá akart gyújtani, de nem volt kedve mozdulni. Aztán pedig meghallotta a mocorgást. A jármű hátsó része felől.

Belülről jött.

Nem kellett Bivaly, hogy megértse a negyedik, egyben utolsó hibát, amit nem is ő vétett: a tankot elhagyva a beszállónyílásokat minden esetben le kell zárni.

vége