Persze Kafka és a Mimic. Valójábban a Mimic alapját adó novella járt a fejemben, mikor ezt írtam. Akkoriban nagyon sokat voltam hosszú délutánokon át otthon, egyedül, olvasva vagy csak tengve-lengve a kilencedik emeleti üres lakásban. Valahogy mindig borús, kellemetlen novemberi idő volt odakinn. A másik alap, ami hozzájárult a novella keletkezéshez, a rilkei mondat, a változtasd meg életed parancsa. És végül az egész belecsatlakozik az örök G. Samsa menekülési kísérletébe. Mert úgy vélem, minden metamorfózis menekülés is egyben. Nem biztos, hogy egy szebb létállapotba jutunk általa, de legalább radikálisan megváltozik egyvalami - önmagunk.  

Hívogatás

Egy apró, fekete pötty volt. A bal combja belső felén. Ült és nézte, széthúzva a bőrt. A szőrszálak megfeszültek ujjai alatt. Ez az egy, ott a kis dudorban, nem bújt ki. Ha jól látta, a sárga fényben, befelé kunkorodott, a bőr alá. Befelé nőtt. Már jó pár hete így ment a dolog, de eddig nem foglalkozott vele. Ráadásul valaki mindig várt a fürdőszobára. Felsóhajtott. Combjára tenyerelt, homlokát ráncolta. Nem volt min gondolkodni. A vécéülőke megreccsen feneke alatt. Négyre fog hazaérni a gyerek. Tíz éve nem volt egyedül a lakásban. Hol tartják a tűt?

Felállt, lábában valami nyikordult, akár egy régi fadarab. A hálószobába ment. Férfiassága szinte eltűnt a szőrzetben. Mióta beteg volt, a kis göb viszketni kezdett. Talán csak bőre vált érzékenyebbé a láztól. Meztelen volt és egyedül. Férfiassága ráncosan lógott, öreg volt, akár a többi rész. És beteg. A felső fiókban, a fényképalbumok mellett, egy desszertes dobozban. Sárga, zöld, kék, cérnagurigák. Fényesek, csillogtak, akár egy-egy különleges bogár. Mögöttük a tűk. A gyerek elől kellett ilyen jól eldugni. Hogy ne játsszon velük. Kivett egy hosszabbat, vissza a fürdőszobába, holnap vissza az orvoshoz. Talán egy héttel meghosszabbítja a szabadságot. A láza nem akar lemenni. Nem mintha nem lenne mindegy. Napközben nem találja helyét az üres lakásban. Az ágy hamar túlmelegszik. Visszaült a vécére, bal combját átvetette a jobbon.

Úgy érezte, ismét gyermek. S olyan órákról lóg, melyeken a többiek nagyon fontos dolgokat tanulnak. Mondjuk az életről. A pénzről. Vagy nem hívták meg egy olyan bulira, ahol nagyon sok kedves, nyílt és barátságos ember szórakoztatja egymást. Ismét felállt, a polcról levette az arcszeszt. A felsége ízlése. Fanyar, mert az férfias. Az édes meg nőies. Hol tanítják az ilyesmit?

Volt, hogy órákon át bámult ki az ablakon, nézte a szomszéd házat, vagy az ablak elé, a hóesésbe meredt. Vagy csak az utcát leste odalenn. Nem ment rajta senki napközben. Mindenki máshol volt. Sokszor alig várta, hogy hazaérjenek a többiek. Ujja hegyévek bedörzsölte a gubót szesszel. Aztán persze tíz perc elteltével rájuk unt. Estére, ahogy nőtt a láz és a sötétség, úgy lett egyre kedvetlenebb tőlük. Kent az arcszeszből a tű hegyére is. Felesége gyakran kérdezte: mi bajod? Mi bajod, mi bajod? A betegség. Az változtatta meg. A doktor se tudta pontosan mi ez. Kiszáradás. Láz. A bőr pörsenései. Renyhe széklet. Lassan a kis dudorhoz közelítette a tű hegyét. Mindeset bármi is volt, jól jött. Nem akart dolgozni. De itthon lenni se. Legjobb volt még aludni. Az álom bekövetkeztekor hangyák mászkálták a bőre alatt, vagy egzotikus bogarak. Ezért a pillanatért érdemes volt. A bőr alá szúrt. Fájt, ezért kihúzta. Azonnal kibuggyant egy vércsepp. Zavartan elmaszatolta. Erre vörös lett minden a seb körül. Fel kellett állnia vattáért. Az apró, női dolgok látványa a polcon végtelenül idegesítette. A szétdobált építőkockáké is. Vagy akár egy szelet pirítós az asztalon, benne harapásnyommal. Félbehagyott mondat, mikor valami érdekes történik a tévében. A vatta letörölt mindent. Megelőzte az újabb vércsöppet, a bőrbe döfte a tűt. Majd felszakította egy kis darabon. Az ágyba menekült a rossz dolgok elől. Csak nézte a plafont, s arra gondolt, már nincs szíve. Nem, nem, nem szeret már senkit. Csak a nyugtalanság van. Alatta, öt emeletes mélységben, emberek élik varázslatos életüket. Ma ő mesél a gyereknek.

Ahogy a bőr felszakadt, két dolog is történt. Újból vérezni kezdett a seb. A befelé nőtt szőrszál vége kibújt a nyíláson. Micsoda merészség egészségesnek lenni. Felkelni. Elindulni dolgozni. Az utcán menni. A buszon lökdösődni. Félelmetes, mire képes ő, vagy akár bármelyik ember a világon. Minden reggel megújult benne a remény. Így könnyebb volt. Ismét letörölte a vért, a tűt a padlóra dobta. Egy ér lüktettet szeme alatt. A reggel a legszebb. Mikor még minden hátra van. A csipeszt a púderes tégely mögött. Olyan kalandok lehetősége áll fenn reggel, melyek este biztosan kudarcba fulladnak. Az élete nem volt hajlandó változni. A gyerek még sokszor átjött éjjelente. Fél ő is. Befeküdt közéjük. Irigyelte őt a biztonságáért. A békéjéért, amit oly könnyen szerzett. Először képtelen volt megfogni a szőrszál hegyét. Véres volt. És vékony. Aztán csak sikerült, megrántotta. Tudta, nem fog kijönni elsőre. A csipesz lecsúszott róla. Mintha jobban kezdett volna vérezni a seb. Letörölte. Éjjel, mikor mindenki alszik, csak a házban zubog valahol egy elromlott vécétartály. Vagy valaki felébredt, vizelni. Éjjel, ilyenkor, még mindig várt. A reggeli kalandok beváltására. Valami csak történik majd. Az autók reflektora a plafonon, jelek. Titokzatos fényüzenetek. Kérlek, még tarts ki. Várj. Letörölte a területet, majd újból megfogta a szőrszálat. Határozottan meghúzta. Ezúttal sikerülni fog.

Fájdalom, éles, mint a nap fénye tavasszal. Vér. A bőr körben szétszakadt. Mint a celofán cigarettacsomagolás szakítószalagja, a szőrszál körben kiszakadt bőréből, s az felfeslett, az alatt lévő hússal együtt. Nem jött sok vér. A combja és az alcombja, mint ernyedt zacskó, vagy még meleg nadrág csúszott bokájára. Alatta nem annyira sárgás, inkább lilás, hártyás csont. Valami sötétkék. Remegő kézzel emelte fel tizenhétkilónyi nedves húsát a padlóról, de hiába minden, nem tapad vissza. Már lehajolva látta a másik szőrszálat. Ez is a combja tövén, csak a jobb lábon. Az előbb még nem volt ott. Felegyenesedett. A tükör még soha nem hazudott ennyit embernek. Egész közel hajolt. A nyaka tövében ott volt a harmadik. A két vállánál is kettő. A mellkasából is kiállt egy, a gyér szőrzetből kitűnt különös vastagsága. Azzal kezdte hát. Ahogy lehullott a mellizom, s hátul is minden, előtűnt az éjfekete, fényes domborulat.  Megkönnyebbült. Hátul valami lágyan szét akart terülni. De össze volt még tapadva. A karokat lefejtette egyenként, majd a többi hús mellé dobta. Az ujjak, mint nedves kesztyűk. Nosztalgikusan a fejét hagyta a végére. A nyakánál a szőrszál körbe felszakított mindent. Nem akart várni. Gondolkozni. Megragadta a haját, és felemelt az arcát, a húst, az izmokat, a bőrt. Ahogy újból a tükörbe nézett, azt látta, amit várt. Kék, zöld és sárga csillogott a fényben nedvesen, mint egy újszülött. Megfordult, és hátrapillantva ellenőrizte a padlót. A bőre és a húsa szinte szemmel láthatóan aszott össze, a kifolyt vér már el is párolgott. Kibotorkált a nappaliba. Új lábai beleakadtak a szőnyeg bolyhaiba. A hóesés már elállt. A nap lebukóban volt a szomszéd ház mögött, a folyó felett varjak. Narancs és sárga hó a tájon. Végtagjaival kitárta az ablakot, és felállt a párkányra. Egy szélroham megingatta, kifelé és befelé. Csöngetek. A gyerek. Vagy az anyja. Csápjaival hátranyúlt, de nem kellett segítség. Rovarszárnyai szétnyíltak, ő pedig ráfeküdt a mélységre.

vége  

Hát, igen. Vannak évek, helyzetek, pillanatok, amikor rém keserű az egész. Valószínűleg előbb-utóbb minden elromlik, úgy értem, a kapcsolatokban, ám van, aki ezt nem veszi tudomásul. Ez a történet egy olyan lányról szól, aki észrevette. Katarikus feismerése egy katartikus tettre ragadtatja - de pont ezért fikció mindez, nem? Itt persze megint elég kevés az igazi horror. A fő kérdés, hogy a lány megteszi-e. Egy határvonalon játszik az ötlettel, azzel, mely mindenki fejben megfordul legalább egyszer az életben. Néhányan fel is írják arra a bizonyos tükörre.

A legjobb mondat

Szóval, neked mi, kérdezi a fiú az ágyon fekve. A lány a tükör előtt áll és az arcát vizsgálgatja. Bármi lehettem volna, gondolja, akár még modell is, bármi, de tényleg, és most ez van. Mi a tiéd, az enyémet már hallottad, most mondd el te, mi lenne az, kiabál a fiú, közben valószínűleg a tévét kapcsolgatja, nem megyünk le a bárba, kérdezi hirtelen teljesen más hangon, azt hiszem ma lesz az élőzene, folytatja. Nincs kedvem, fáj a hátam, válaszol a lány, és felhúzza szemöldökét, arca meglepett és barna. A mosdóba belecsúszott a kistáskája, most beletúr és kiveszi a rúzst. Mit kérdeztél, kérdezi, miközben kihajtja. Mi a legjobb mondatod, kiabál be a fiú, de már kevésbé lelkesen, sőt, a lány azt gondolta, hogy a fiút már egyáltalán nem érdekli a dolog. Valami megragadhatta a figyelmét a tévében, hangja elhalkul. Mi az a mondat, folytatja mégis már alig hallhatóan, ami a legjobb szerinted, ami a legjobban képvisel téged. A tiéd mi volt, kérdez vissza a lány, és kihúzza a száját, még egyszer ugyanezt, kiáltja lelkesen a fiú, és várja a hatást, de a lány nem nevet. Nem is tudom, mikor nevettem rajta utoljára, gondolja. Nem tudom, mondja, nem jut eszembe semmi, mondja, mire a fiú felnevet, ez jó mondat, nem úgy értettem, válaszol a lány türelmetlenül, noha tudja, hogy a fiú tudja, ez is jó mondat, kontrázza a fiú, a lány erre elhallgat, mire fiú minden vidámság nélkül kiabál, ez a legjobb mondatod, a hallgatás. Neked igen, gondolja a lány. Remélem holnap nem lesznek már itt az öregek, utálom nézni, ahogy csámcsognak, folytatja kisvártatva a fiú, és felhúzza magát az ágyon a falig, azt hiszem, holnap van a váltás, úgyhogy megszabadulunk tőlük, kérdés persze, kiket kapunk helyettük, minden nyaraló tahó, kivéve a jelen lévőket. Elvesztem, gondolja a lány, eltűntem, végem van. Senki vagyok, gondolja, nem csináltam semmit, és már nem is fogok. Ilyen helyeken fogom tölteni miden nyaramat, később majd gyerekekkel, ilyen fazonokkal, gondolja, és kivesz egy papírzsebkendőt a kis táskából, letörli a felesleges rúzst. Bezártak ebbe a rohadt életbe, mint egy szereplőt egy ócska filmbe vagy regénybe, akinek nagyon kell a pénz, és ha törik, ha szakad, végig kell csinálnia, gondolja és behunyja a szemét, mire eltűnik a világ, édes istenem, mondja, édes istenem, édes istenem. Visszarakja a rúzst, ujjai belegabalyodnak a kisollóba. Ez a barom mindig ilyen hülye ruhákat hord, hallja kintről a fiú hangját, nem értem, miért nem rúgták még ki, vagy miért nem cserélik le az öltöztetőjét, morogja, hogy lehet ilyen ruhákban műsort vezetni. A tévé le van halkítva, az ágy a fürdőszobával párhuzamosan van elhelyezve, a szoba egyik oldalán kis erkély, ahol törülközők száradnak az éjszakában, a fürdőszobába benézve, a nyitott ajtón át csak a vécét lehet látni, a lány, amint kilép a fürdőszobából, azonnal meglátja a fiú rövidnadrágos alakját a fehér lepedőn, amin még nem is szeretkeztek normálisan, pedig már öt napja itt vannak, szinte fekete a teste, az ollót marokra fogja, nagyon kicsi, de talán elég lesz, a  fiú belemélyed a tévénézésbe, a képek ott villognak előttük, egy tapsoló tömeg, katonák, motorbiciklisek, egy reklám, kapcsolgatja a fiú, a lány lassan az ágyhoz lép, és a fiú csak a mozdulatra pillant föl, amikor a lány ráborul és döf, a nyaka alatt, a kulcscsontnál találja el, egyik kezével felemeli magát, és testsúlyát beleadva újból lesújt, ezúttal pont a torok közepén, a fiú hörög, egyik kezével a sebeit fogdossa hitetlenkedve, másik kezével a lány arcát markolássza, ujjai szemét igyekeznek megtalálni, végül az olló hegye az ő szemébe döf, ordítana, de torkát elönti a vér, talán a hangszálai is megsérültek, a következő szúrás a gyomorszáját éri, a lány szétnyitja benn az ollót, majd úgy húzza ki, kitágítva a sebet, nem lát semmit a fröcskölő vértől, végül a bordák közé illeszti  a hegyet, és egészen benyomja az ollót két bordaív közé, ujja hegyével, hogy csak a vége fénylik, aztán azt is elborítja a vér. Kinyitja szemét és a szemetesbe dobja a zsebkendőt. A fürdőszobában nem változott semmi, arca ugyanolyan barna maradt, bikinije sárga, bőre is barna, a fal mögötte halványkék, vér sehol. Nem vagy éhes, kiáltja ki, nem, válaszol a fiú, nincs kedved sétálni egyet, kérdezi a lány és keze ismét a táskába mélyed, ujjai az üvegcsével babrálnak, gyerekek, nagy ház, autó, úszómedence, ruhák, ez a maximum, és még ez is bizonytalan, de mégis mit akartam, mégis mire várok, nem elég, gondolja, majd hagyja a táskát, és kilép a szobába. Leül az ágyra, félig rádől, arca a fiú felé fordul, az egy pillanatra ránéz, aztán vissza a tévére, nincs kedved valamit csinálni, kérdi a lány, és végigsimít a fiú hasán, mire az ismét ránéz, de nem mozdul, hát, nem tudom, mondja, azt mondtad megvan, mondja, mire a lány felhúzza vállát, kit érdekel, egy kicsit zavar, válaszol a fiú, régebben nem zavart, mondja a lány, mire a fiú felemeli kezét, ne kezd ezt, kéri unottan és türelmetlenül, azt hiszem, pont emiatt jöttünk, hogy az ilyeneket kiszűrjük, a milyeneket, ezeket a vádaskodásokat, hogy ki rontotta el, hogy ki miatt mennek így a dolgok, hogy ki a hibás, otthon is mindig ezzel jössz, sorolja a fiú,  távirányítóval az ágyat ütögetve, nekem ebből elegem van, a dolgok ilyenek, egyszer az ember mindenben benne van, később meg nem, és kész, a lány bólint, feláll és kilép a teraszra. Borzalmas meleg van még mindig, mondja. Lent, a parton néhányan kiabálnak, a vízbe ugrálnak, látni nem látja őket, de a hangjuk nyugtalanná teszi, éjszaka, gondolja, éjszaka a legnehezebb, mikor egyedül maradok, a tévé előtt, mikor korán lefekszik, mert fáradt, és nem tudok mit kezdeni az idővel, előttem tornyosulnak az órák, éjfél-egy óra körül leszek csak álmos, gondolja, nem tudom miért, de képtelen vagyok elaludni az utóbbi években, mi ez az egész, gondolja, lehet hogy beteg vagyok, nem is ő a hibás. Mi az én bajom, teszi fel magának a kérdést, rádőlve a korlátra. Odalenn,a  sikátorban két lány beszélget, ismeri őket, pincérnők az étteremből, de most már civilben vannak, vége a műsaknak, cigarettáznak, és a fák felé mutogatnak, valahol, az épület mögött tűzijáték kezd el ropogni, nem látni semmit, csak a halvány visszfényeit, a tető fölött. Igen, nem akar lehűlni a levegő, már teljesen beleizzadtam az ágyba, mondja a fiú elgondolkodva. Lemaradok mindenről, de vajon baj ez, kérdezi magában a lány. Lehet, hogy mégis ki kellene mozdulnunk, szólal meg a fiú a háta mögött, ha itt maradunk, elalszom, a meleg meg ez a sok kaja teljesen kitikkaszt, mondja, és a lány felé fordul fektében, mi bajod, kérdezi szigorúan, a lány azonban nem válaszol, vékony nyálfonalat enged el ajkai közt, ami fényesen megindul lefelé, és az egyik pincérnő táskájára fonódik, aki mindebből nem vesz észre semmit, mi a baj velem, kérdezi a lány halkan, és megszüntethetem-e ezt a bajt, kérdezi suttogva, odalenn a nyála elmegy a táskával. Szóval, unszolja a fiú, fél szemmel a tévére pislogva, elmegyünk, mit szólsz, noszogatja fölösleges türelmetlenséggel, mit szólsz hozzá. A lány megfordul, és órák óta először néznek farkasszemet, hogy mit szólok hozzá, nos azt gondolom, hogy ez az egész egy nagy szemét, szar, rohadt, mocskos, bunkó, kurva, kibaszott, elbaszott, szétkúrt, elrontott, szétcincált, összefércelt dolog, ami itt velem történik, és hogy nekem ebből már nagyon elegem van, hogy itt semmi nem jó, semmi nem sikerül, semmi nem megy úgy, ahogy én azt akarom, nekem nem ezt mondták, nem erről volt szó, nem így szólt a megállapodás, a francba az egésszel, nincs más hátra, így vagy úgy, de hagyjuk abba a piszkolódást, nekem erre semmi szükségem, nekem itt semmi keresnivalóm, nem fogom magam összemaszatolni tovább ilyen kis rohadt semmi dolgokkal, ezzel az egésszel, gondolja - és azt mondja, én inkább már itthon maradnék, mert nagyon fáradt vagyok, mondja, és ismét leül az ágyra, a fiú visszafekszik és a tévét nézi. Nagyon álmos vagyok, mondja a lány és ledől a fiú mellé, az átfogja karjával a vállát, de nem néz rá, akkor aludj, mondja neki, szeretnék valami szépet álmodni, mondja a lány, azt nehéz lesz, mondja a fiú, nem igazán tudjuk befolyásolni az álmainkat, kár, mondja a lány, én sokáig azt hittem, hogy amire erősen gondolunk elalvás előtt, arról fogunk álmodni, azt hiszem, ebben van valami, de nem tudom pontosan, válaszolja a fiú kevés töprengés után, aztán csatornát vált, tudod, mondja, nem is tudom, mi a mi bajunk, hisz olyan jól elvagyunk, napfény, víz, fagyi, minden megvan, mondja csöndesen, mire a lány bólint, félálomban, feje elcsuklik, rá a fiú vállára, szempillái becsukódnak, és a sötétben ismét egyedül van, farkasszemet néz szemhéjaival, a fiú végigsimít a bőrén, ezt még érzi, azt is hallja, hogy a függöny megzörren a huzattól, azt is, hogy a csap csöpög a fürdőszobában, aztán nem sokkal később érzi az ágy ringatózását, amint egy test felemelkedik rajta, a tévé fénye egy pillanatra takarásban kerül, de ezt már alig érzékeli szemhéja mögött, összekucorodik, hogy gyomra fájását csökkentse, egész picire összehúzza magát, a fiú vizel, aztán lehúzza, erőszakos, durva szörcsögés, még jobban elbújik előle, már csak egy tűfoknyi, és ekkor meghallja a rohanó lépteket, valaki felragadja, magához rántja, hány darabot vettél be, kérdezi a fiú kiáltva, mire ő kinyitja szemét, erőlködés nélkül, minden álmosság nélkül, csodálkozón, miről beszélsz, néz a fiú sápadt arcába, a kezére, melyben ott az üres üvegecske, megtaláltam, a szemetesben találtam, hadarja a fiú, hány darabot, kérdezi, szemei cikáznak, a lányról a telefonra, majd a távkapcsolóra, nem értem, mondja a lány, majd elmosolyodik és felnevet, te tényleg aggódsz értem, mondja neki, mire a fiú megrázza, ne szórakozz velem, most min röhögsz, kérdi és az üveget a lány ölébe ejti, a hülye altadód nem játékszer, és nekem erre semmi szükségem, mondd már meg, hogy mi a szart csinálsz, kérdi tőle, folyamatosan rázva, a lány a kezére teszi a kezét, egyet, mondja, mire a fiú abbahagyja, már csak egy volt benne, a másik üveget otthon hagytam, mire a fiú elengedi. A lány visszadől és egyből visszahelyezkedik a magzati pózba, onnan nézi a fiút, aki feláll, fejéhez kap majd kifújja az orrát, ne szórakozz velem, morogja, mire a lány suttogva válaszol, te tényleg aggódsz, kérdezi, a fiú megáll, biztos, biztos, hogy egy volt benne, kérdi, mire a lány, és ha átverlek, akkor mi van, a fiú áll és nézi, és gondolkodik, nem tudom, nem értem, mondja végül, és kikapcsolja a tévét, a sötétben leveszi ruháját, kifújja ismét az orrát, odalenn jönnek a kései fürdőzők, vicceket mesélnek, valaki büfög mire mindannyian nevetni kezdnek, a lány egyre álmosabb, amikor a fiú lefekszik mellé, hirtelen mégis éber lesz, kivár, három perc telik el, számol, száznyolcvannál feláll, óvatosan kimászik az ágyból, tudja, a fiú már biztosan az ő haláláról álmodik, a fürdőszobába megy, ismét előveszi a rúzst, a félhomályban ismét kihúzza szája ívét, kissé vastagra sikerül, de ezt nem láthatja, aztán a derengő tükörre, melyben sötét folt már csak arca, felírja a rúzzsal a legjobb mondatot.

A kilencvenes évek elején panelban laktam egy évig, már nem is tudom, hanyadikon. Előtte tíz éven át kertesházban. Nagyon furcsa, idegen és mégis vonzó volt ez az új életmód. Akkor született ez az írás - valami mély, zavaró egyesülés, összefonódás rekvizítíumaként. A falban járás, falban élés több ismert műben szerepel - nekünk mindjárt itt van Kőműves Kelemen. Rémlik gyermekkoromból még egy fekete-fehér film is, a falbanjáró férfiról. A novella gyermekei talán azért ijesztőek, mert nem tudni, mi történik velük. Ki lehetett volna fejteni, hogy végső soron a szörnyű állapotért az épület a felelős - de az nagyon rímelt volna egy Ragyogás c. regényre...

Fal takarja el

Én ezeket a panelépülteket, lakótelepeket egyszerű sziklából faragott hasáboknak látom, szürkék meg mocskosak, elrendezésük minden tudatos elv nélkül, puszta hóbort alapján valósult meg, és a környezetük is ugyanilyen értelmetlenül sivár és lepusztult, üres zacskókat és cigarettásdobozokat hord a szél a kilométeres játszótereken. Hűvös van mindig a tövükben, ami ezen a nyári napon nem is rossz, és el tudom képzelni, hogy milyen kellemes lehet odafenn nyolcadikon a szél, az ott élők talán a felhőkkel beszélgetnek reggelente...A házak számozása mintha végtelenbe nyúlna, egy nyomorult életbiztosítás megújításáért órákat kell gyalogolnom a tökéletesen egyforma utcák labirintusában. Arra gondolok, hogy az öregember talán még otthon sem lesz, és erre elöntene a méreg, ha ez a kislány nem állna előttem, az utamba, olyan furcsa és esetlen pózban, elterelve figyelmem, mert azt hiszem - kicsit meg is ijedve - hogy mindjárt elsírja magát nekem, a kígyószívű ügynöknek és akkor láss csodát, még vigasztalnom kellene. Rövid, vidámkék ruha van rajta, kezei az ölében - gyerekszobai rajzokra illő jelenet - fehér kismacskát simogatnak, de az arca, az olyan rémült és sírás előtti, hogy akaratlanul megállok, megkérdezni: - Mi a baj? - Alig mer rámnézni, ahogy motyog valamit, mennék tovább, mert ha valaki nem beszél normálisan, azzal nem érdemes, ekkor megismétli: - Nem tudom, miért pont őt vitte el - mondja. Megkérdezem, kire gondol. - Hát az öcsém. Lement a pincébe, az alagsor végébe, mert szeretett oda lemenni, de most már nem engedi el...- magyarázza gépiesen, mintha betanulta volna. Ez valami tréfa lesz, de mivel nagyon meleg van, és fáradt vagyok, belemegyek, hagy szórakozzunk kicsit: - Ott van most is? Az alagsorban? - kérdezem jóságosan. - Nem hiszi igaz? Jöjjön velem! - szólít fel, mintegy válaszképp. - Az alagsorba? - Bólint a kérdésre, magától értetődő számára, hogy ismeretlen bácsikkal bujkál sötét helyeken. - Szüleid nem mondták...- kezdem, de aztán legyintek, mert miért én, én oktassam ki, meg egyébként is, ki tudja, mit akar, van valami perverz. felnőttes csillogás a kis fekete szemeiben. Megfogja egyik kezével a kezem, és már vonszol is: - Nem tudom, miért pont az öcsém kellett neki, annyi gyerek van itt...- bök fejével a játszótér irányába. - Persze lehet, hogy őt volt a legkönnyebb, tetszik tudni, mindig olyan magának való volt, mert mindig egyedül játszott. - Belépünk a ház ajtaján, és hideg, homályos lépcsőfordulókon ereszkedünk lefelé, most még jó, de mindjárt a hátamra fagy az ing. Csikorgó, nehéz vasajtót lök be maga előtt, és közben egyre csivitel, a macskát már a földre engedte, itt oson mellettünk, még erre is vigyáznom kell, rá ne lépjek. Egész otthonosan mozog az állott föld- és zöldségszagban. Rekedt hangján a macskáról magyaráz, fejünk fölött vastag csövek futnak a homályba, amik közt sárga fényű lámpák próbálják utunkat mutatni. A folyosó, amin perceken át vonulunk komikus elszántsággal, észrevehetően lejt. Milyen mélyen lehetünk már az épület alatt? Fehér páraként a lehelet is látszik: - Három napja találtam meg, szombaton, nem, nem is, hétfőn, mert ma szerda van, igaz? Persze már előtte is éreztem őt, a szobámban, meg a liftaknából, sír mindig, olyan egyedül van, és nagyon hideg lehet ott... - magyaráz összefüggéstelen gyereknyelvén, és csak megyünk, egyre lejjebb, kanyarodik a folyosó, és vaslépcső nyílik belőle, ezen kell letopogni: - Véletlenül akadtam rá, lejöttem krumpliért, és meghallottam a nyafogását. Mindig olyan csúnyán bőgött. - Kettőt fordulunk, két sarkot, és végre meglátom a folyosó végét. -  Követtem a hangot és...ide jutottam. - Megáll, a fal előtt, megállok én is. Balfelé int, gondolom ott kell nézni valamit. Bura nélküli égő világít meg minket, és egy sötét nyílást a falban. Víz csepeg, a falak nedvesek, de nem penészesek. Most már valóban fázok, de kábán bámulok a sötétbe, kezemben a kislány meleg, puha keze. - Hát itt vagyunk, beszélnünk kellene egy kicsit, hogy idejöjjön... - de nem folytatja, mert elvágja hangját egy másik hang, onnan, a sötétből, amire én is megdermedek, valami csikorgó, súrlódó, nehéz nesz, amiről kréta és tábla jut eszembe, meg kézben morzsolgatott kavicsdarabok, érzem, hogy a macska ijedten nadrágomba karmol, és lecsapok a villanykapcsolóra a fejem mellett. Kékes neon rebben sebesen, villódzása nem szűnik meg végig, hibás lehet a fénycső - de azért tisztán látni a benyílót, ami tulajdonképp kicsiny szoba, és azt, ami benne, a másik végében, a szemközti falon, falban zajlik, azt, ahogy előmászik az elveszett gyerek. A szürke beton kiszüli magából, de ő maga is betonból van, bár arca, ruhája világosan kivehető, karjait esdeklően tárja felém, és ahogy megbabonázva közelebb lépek, látom, hogy biztonságban vagyok, mert a faltól nem tud elszakadni, betonnyúlványok tartják fogságban, a hátánál fogva. Kinyitja a száját, talán mondani akarna valamit. Szeme sötét üreg. - Magányos, olyan magányos, többé nem ereszti el őt... - szólal meg mellettem a lány komoran sóhajtva, ölében ismét ott a macska, nagyon nyugtalannak tűnik. - Elmondtad ezt valakinek? - kérdezem csöndesen, és le- és oldalt nézve látom, hogy fejét rázza. Most zavar a közelsége, négyünknek valahogy túl szűk idebenn a hely. - Játszótársért könyörög, akit magával vihetne oda, a falba, aki megvigasztalja, ha sír. - Beszélni nem tud? - a fiú mozdulatlanul néz kettőnkre, karja változatlanul kitárva. - Nem, még sosem beszélt. Minden nap lejövök hozzá, szólongatom, de nem tud válaszolni. Talán a játszótársához tudna beszélni. - Most értem meg a játszótárs dolgot, ahogy szemem a neonfényben hófehérnek tűnő macskára téved. Ijedten nézek a lány arcába, ami valahogy közeledik: - A macskát, a macskát akarod odaadni neki? - suttogom, és intek a várakozóan mozdulatlan öccsére. De a jóságos húgocska leengedi a padlóra az állatot, és helyreigazít: - Egy macskával sosem tudna beszélni az öcsém, az nem vigasztalná meg, nem lehetne apukája! - Ahogy nekem ugrik, arra gondolok, hogy vajon mióta várhatott már egy ilyen jól öltözött, viszonylag idős, apaformájú balekot, és megértem a csinos kis ruháját, meg bizalmaskodást is, azt, hogy nem félt lejönni velem ide, az alagsorba. Hisz inkább nekem kellett volna félni. Gyorsan és ruganyosan mozog, mint a macska, könnyedén és gyöngéden kőbe zárt testvére karjaiba taszít. És az épület magába fogad engem is, mint a puha anyaöl, nincs már egyedül a kisfiú. Sokat játszunk. Éjféltájt, mikor a liftaknában süvít a huzat, talán hallani őrült fogócskánk zajait, mely emeletről emeletre folyik a falakban. Most meg szerelmes is vagyok. Van a negyediken egy gyönyörű nő, nagyon magányos, és én innen a falból látom élete minden intim percét. Valamiért vizesek mostanában a falak odafenn is, talán elég vizesek már ahhoz, hogy elmenjek érte. Persze kérdés, hogy ő is akarja-e? De én reménykedem. Mert olyan szép családot alkotnánk. 

Ez most nem horror. Csak ami az írással történt. Volt tavasszal egy Mátyás-novellapályázat a renszánsz izé kapcsán. Szóval elküldtem én is a litera.hu emailcímére az alábbi szöveget, aztán vártam. És nem történt semmi, de még az eredményhirdetésen se szerepeltem a futottak még kategória alatt. Mikor ezt egy emailben szóvá tettem (hogy végtére is beküldtem az írást, miért nincs a címek közt) a litera.hu válaszra se méltatott. Többször újraküldtem a kérdőjeles levelet, s sokadszorra a pályázatért felelős hölgy írt vissza valamit. Hogy nekik nem jött át a levél meg ilyenek. És aztán nagy nehezen egy sajnálamot. Itt tartunk. 

Bea kapálói

- Hol hallottad ezt? – nyögte Mátyás, a polgármester, és elélvezett.

A Lány türelmesen várt, míg kihúzza magát belőle, aztán zsebkendőt vett elő, megtörölte magát, és csak akkor válaszolt: - Mindenki hallotta. Az egész falu. Mindenki beszéli – mondta csöndesen, s cigi után kotort a kesztyűtartóban.

- Butaság – lihegett Mátyás a kormányra roskadva. Lenézett. Idegenül csillogott odalenn a húsa. – Kivel? S mikor?

A Lány mondott valamit, de elhúzott egy kamion, ezért Mátyás nem hallotta: - Mi? – kérdezte dühösen.

- A májusfabálon. Nem tudom, kivel. Hátul, a pajtában – a Lány rövid szoknyáját igazgatta, felemelkedett, alatta a bugyit vonta helyére, hamuzott a padlóra.

- De kivel?

- Nem tudom. Nem mindegy? Megcsalt.

Mátyás a fejét rázta: - Bea nem csal meg. Nem olyan bolond.

A Lány vállat vont, kibámult az ablakon. Szemerkélt az eső. Talán arra gondolt, milyen kutya hosszú napja lesz az út mentén.

- Menjél dolgozni – mordult rá a férfi. – Este érted jövök.

Mikorra visszaért a faluba, kisütött a nap. Még mindig a gondolatai közt motoszkált, amit lány mondott, de más is.

Bement a Hivatalba, és jól bevágta maga mögött az irodaajtót. A Titkárnő pár perc múlva óvatosan bekopogott. Alig múlt kilenc óra. Kettejükön kívül senki nem volt még benn.

- Igen? – mondta Mátyás, és elővette a pályázatos dossziét meg a bál számláit.

- Mindjárt jönnek a közmunkások. – Lépett beljebb a nő. Vaskos lábain topogva ide-oda imbolygott, majd szája elé kapta kezét: - A virágok.

Zöld kancsóval tért vissza, locsolni kezdte a növényeket. Mátyás tűnődve nézte.

- Még mindenki itt van? A vendégházban? – kérdezte aztán gyorsan. A nő megállt, rápislogott.

- Tudtommal igen.

Hétfő reggel volt, a zárónap, a májusi ünnepségek utolsó momentuma, a faállítás. A hét első napja, melyen szarvai nőttek.

- No jó, hagyja abba – intett Mátyás kifelé. A nő eltűnt. A férfi üveget vett elő az alsó fiókból, meghúzta, visszatette, majd telefonált. Egyre a Lány járt a gondolatai közt. Mostanra már túl van a harmadik kamionoson. Hamarosan el kell adni. Nem hoz már olyan sok pénzt, mint fénykorában. És már nem is olyan ügyes.

Mátyás megdermedt, letette a kagylót.

Az jutott eszébe, hogy Bea ugyanígy érezhet őiránta. A rutin, az unott ritmus, az elmúlt évek miatt tette, amit tett. Ha ugyan.

Csörgött a telefon. Felvette. A Rendőr volt, aki igazából körzeti megbízottként működött, de mindenki csak Rendőrnek hívta.

- Mit akarsz? Kerestél? – kérdezte kedélyesen.

Mátyás az asztalt nézte maga előtt: - Segítened kell – mondta megfontoltan, legyűrve riadalmát.

Érezte, elönti a meleg, hóna alatt izzadni kezdett. Talán az arca is kipirult. Egy tollat vett fel, kipattintotta, bepattintotta hegyét: - Hogy buktatnál le valakit, aki valamiben vétkes, de fogalmad sincs kilétéről.

- A bűne által. De miről van szó? – nyögte a Rendőr, aztán leesett neki: - Hát hallottad te is.

- Igen.

- Ne higgy a pletykáknak.

- Kitől indult?

- Nem tudom. Állítólag többen látták valakivel a pajtába bemenni.

- Kivel? Kik látták?

- Nem mindegy?

- A feleségemről beszélünk, ember!

- Beatrice nem csalna meg téged – mondta a Rendőr. Csak ő hívta így, teljes nevén az asszonyt. A régi jó barát. Hát vele biztos nem, amilyen ragyás az arca és kellemetlen a szájszaga – Én a helyedben nem törném ezen a fejem. De ha már bizonyítani akarsz, azt tanácsolom, ne vele kezdd. Keress nyomot, ami igazolja a gyanút. Amivel kiugraszthatod a nyulat a bokorból.

- De hol? Hol keresek, és mit?

- Ha mindenképen keresni akarsz, szerintem a vendégházban keress.

A májusfa hétvégéjének vendégei. Régi barátok, környékbeli vállalkozók. Igen. Bea nem állna le akárkivel, neki nagyvad kell egy ilyen tetthez. Aki aztán hétfő estére eltűnik a faluból.

- Oké – mondta a Rendőrnek, aki türelmesen várt. – Kösz.

- Szólsz, ha valami van? Nem akarom, hogy butaságot csinálj.

- Persze.

Letette a kagylót. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Megnyitotta a bált, aztán táncolt Beával, ivott, kiment beszélni a Jegyzővel, aztán táncolt a Titkárnővel, ivott, ivott és leült a barátaihoz, az öt jómadárhoz, a júdásokhoz.

Kezébe temette arcát. Mi volt még? Ivott és ivott. Éjféltől semmi.

Reggel egy padon ébredt, majd kivitte a Lányt az útszélére.

Hátradőlt a székén, és ekkor eszébe jutott. A nyom, amin elindulhat, a karmolás, amit Bea ejt rajta, ha különösen heves az aktus. Kereszt alakban, a hátán. Hát, elég sovány, de meg lehet próbálni.

Csörgette a titkárnőt: - Mikor viszik át a reggelit a vendégnek? – kérdezte sietve.

- Fél tízre.

Az iskola menzájáról kérte a kaját. Így mindenkinek olcsóbb volt.

- Itt vannak a közmunkások – mondta még a nő.

Kisietett, ott álltak az előtérben, a nő asztala mellett. Négy roma, egy sápadt.

- Na mi van, mi van? – kérdezte Mátyás a férfiakat fürkészve: - Még mindig kéne a segély, mi?

Azok nem szóltak, hallgattak, megtanulták már, jobb nem felelni.

- No jó van, emberek – mondta ő megnyugodva. – Ma nem az árok lesz. Fel kéne menni a szőlőmbe, kicsit kapálgatni.

Eszébe jutott valami, elakadt.

A Parasztgyerek mert csak ránézni, alulról felfelé, kíváncsian.

- Majd még…- kezdte Mátyás a sihedert fürkészve - …lesz valami. – vézna, satnya fiú volt a Parasztgyerek, az anyja meghalt, apját nem tudta senki. Valami szakmunkást végzett, de a városban nem talált magának semmit, itt még úgy se. Talán túl finnyás.

- Te – lépett oda hozzá. – Mostanában látlak a – s itt a Lány nevét mondta - …körül őgyelegni.

A fiú nem válaszolt, csak lesett rá értetlenül.

- Hát vigyázz vele! – rázta felé Mátyás az ujját hirtelen jött dühvel. A romák hátrébb húzódtak.

- Na, eridjetek! – zsebéből kulcsot vett elő, a gádzsó felé dobta. – A présházban van szerszám.

A Titkárnő hosszan nézte a kattanó ajtót, majd felsóhajtott.

- Magának meg mi baja? – fordult felé Mátyás. Bejött valaki, a Jegyző Titkárnője, köszönt nekik, a polgármester csak intett: - He?

A Titkárnő elpirult: - Azt mondják, ez a gyerek igazán különleges.

- Oszt miben?

- A faluban az övé a leg…- a nő elharapta a szót, és hajába dugva ceruzája végét, megvakarta a fejbőrt. Mátyás csak bámult rá, majd legyintett. Ránézett órájára, fél tíz volt, hátrasimította haját, majd kifelé indult: - A vendégházba mentem – szólt még hátra.

A bálra hívta meg őket, mert tudta, akkor kevésbé feltűnő az üzlet. Mind kapcsolatban voltak egymással, régről, innen-onnan, csúnya dolgok miatt. Ezért bízott meg bennük, és ezért adta elő a tervet még az ünnep előtt a házában. Bea levese fölött mutogatta végig a pályázat diagramjait, azt a sok listát és kimutatást.

Pénz akart tőlük.

A vendégház egy régi magtár volt. Ezt is valami kósza uniós alapból alakította át a falu. Aztán Mátyás káeftéje vette át az üzemeltetését, falusi turizmusra. Most itt szállásolta el az Urakat is.

Amint felment a szobákhoz, az első emeletre, megállt a fordulóban, a nagy tükör előtt, és végignézett magán.

Ötvenes, hórihorgas férfi, erős vonássokkal, íves karvalyorral. Valaha markáns arca alul megereszkedett az éjjeli szalonna, hagyma sörkorcsolyáktól. Haja odafenn, hol nem látja, csak az Úristen, kis körben már kikopott.

Visszatért a dühe. Nekiindult, és végigverte az öt deszkaajtót: - Felkelni, pernahajderek! Lent vár mindenkit a finom reggeli.

Mikorra összeszedték magukat, és leszállingóztak a durván ácsolt étkezőasztalhoz, Mátyás már kávét ivott. Termoszban hozta az iskoláról az egyik konyhás nő. Hozott még piros és kék műanyag kancsóban ízetlen teát, tálcán vajas kenyeret, zöldhagymával.

- Elég sovány – mordult rá Mátyás.

- Ezt eszik a gyerekek is – szabadkozott a nő, inkább dacosan, mint félve. Lehajtogatta a kenyérszeletekről az átfoltosodott szalvétákat.

- Hát, jó – egyezett bele Mátyás.

Az Urak kócosak és nyugtalanok voltak. Egymást fürkészték, emlékeikben kutattak, és kávét ittak. Az egyik rágyújtott, Mátyás kinyitott egy nagy bukóablakot.

- Na, hogy telt az éjszaka? – kérdezte erőltetett vidámsággal.

- Mit csúfoltok tik pálinkának? – nézett rá a legidősebb. Homokbányája volt.

- Itt az a pálinka, amire rámondják – bólogatott egy másik, és kenyérbe harapott, teát ivott rá, hosszan rágott.

- Gondolkodtatok a dolgon? – kérdezte nyugtalanul Mátyás.

- Korán van még az üzlethez – válaszolt csöndesen a cigiző. – Éhgyomorra…

- Akkor egyél! – a durva szóra mind ránéztek.

- Valaki rosszul kelt – mondta az, aki eddig még nem szólt. Ez az Úr volt a leggyanúsabb Mátyásnak. Izgága kis fickó volt, állítólag régen olajozott, most meg valami repcét termesztett.

Egy ideig csöndben ettek, iszogattak, majd a legöregebb leült Mátyással szemközt, odatolta elé a csomag cigijét. A polgármester fejét rázta, komoran nézte az asztal deszkáját, nyelvével ínyét tapogatta: - Gondolkodtatok a dolgon? – ismételte csöndesebben. A másik négy evett, de látszott, idefülelnek nagyon.

- Volt valami – hunyorított az öreg. Mátyás tudta, ezek az éjjel a háta mögött összebeszéltek. Míg ő részegen hortyogott valahol, vagy a Titkárnővel táncolt. Miután vagy mielőtt egyikőjük, vagy tán mindőjük…Elfojtotta a gondolatot.

- Nagy embernek tartanak itt téged – folytatta az öreg Úr. – Beszéltem az éjjel a Titkárral, a Jegyzővel, az Orvossal, az Iskolaigazgatóval. Még egy-két helyi fiúval is. Hát, mindenki fél tőled.

- Azt nem kell.

- Félnek, de igazságosnak is tartanak. Azt mondják, elveszed, ami a tiéd, de helyette adsz is, ha tudsz.

Mátyás bólogatott. Így volt. A határig, Vizslásalsóig az övé volt itt minden.

- És most adsz nekik egy tárolót. - Cüccögött az öreg. – Ezt is tudják?

- Majd megtudják a falugyűlésen. Nem lesz, ki ellene szóljon. – Intett Mátyás türelmetlenül. – Nem ez a gond. Az önrész. A kenőpénz. Nincs meg az összes engedély. Ezeket meg kell venni. A két szép szemem nem elég.

Közelebb jött a cigarettás, és letette teáját az asztalra: - Nincs valami erősebb? Kutyaharapást…- ingatta zsibbadt fejét. Bőre olyan színű volt, mint a szennyvíz.

- Majd lesz. Majd kimegyünk a jó levegőre.

Lassan a többiek is köréjük gyűltek. Állva, székre térdelve, vagy támaszkodva nézték Mátyást.

- No, mi van? – kérdezte ő nyugtalanul.

- Ez a tároló veszélyes is lehet – mondta végül az öreg. A polgármester bólintott:

- És? Mit érdekel az titeket? Nem ti éltek itt.

- De lebukhatunk veled együtt.

Mátyás szeme felcsillant. Megérezte, hogy győzött. Már a kezében volt az irányítás. Világ életében tudta, mikor bukik el egy üzletben az ellenfele.

- Akkor majd olyan szerződést írunk – a cigarettás felé vágott tekintetével. – A jogász Úr biztos tud.

Az öreg bólintott: - Akkor engem érdekel. Ha a százalékok maradnak.

- Engem is – mondta sietve a dohányzó, majd a másik három is igent mondott vagy biccentett.

Mátyás hátradőlt székén, kinyúlt a cigarettáscsomagért. Horgas karjával épp elérte.

- Van még egy dolog – mondta aztán, majd a kivett szálat eltartotta, mire valaki meggyújtotta neki, beleszívott, felköhögött.

- Igyunk áldomást? – nézett rá a legfiatalabb.

- Nem – csóválta a fejét a polgármester, és elmosolyodott. Az, amelyikőjük eddig ritkán szólt, akaratlanul is elfordult.

- Kimegyünk a szőlőbe – ott majd megmondom. – Intett Mátyás ki az ablakon, majd felpattant.

Azok tétován álltak, és csak lestek utána, ahogy az ajtóhoz megy, kinyitja, megáll a küszöbön.

- Na, mi lesz? Üzletelünk? – erre, az utolsó szóra aztán meglódultak, követték, mint a kutyák.

Már egészen kimelegedett az idő, mikor felfelé indultak a hegyre. Elöl ő, mögötte, rendezetlen csomóban a többiek. Többen megálltak az utcán, köszöntek nekik, de Mátyás csak köpködött a földre, nem nézett senkire. Azt gondolta, a kárörömöt látná az arcokon.

- Hej – gondolta –, vigyorogjatok csak! – S képzeletben az öklét rázta mindenkire.

- Minek megyünk föl? – lépett mellé a dohányos. A polgármester megrántotta vállát: - Majd meglátjátok mindjárt.

- Csak mert nekem ebédre az anyósékhoz kell mennem.

Mátyás megtorpant, ránézett, valaki mögötte belegyalogolt a hátába.

- Audid van, nem?

- Az.

- Akkor mit izgulsz?

A szőlőhegy igazándiból csak domb volt. Aljában mindenféle pincéket vágtak, tetejét, a legjobb részeket, Mátyás még a rendszerváltás után vette meg, iskolaigazgató korában.

Akkor volt még jó. Eszébe jutott Bea, aki tornát tanított, szőkén, feszesen, jókedvűen, mindig a frissen mosott pamutmelegítő szagával maga körül. Felsóhajtott.

- Ami szőlő terem odafenn – mutatott hirtelen a tőkék közé –, az elmegy a kocsmában. Enyém a törköly. Na, azt a pálinkát ittátok tegnap.

Az az Úr, aki a reggelinél csak hümmögött, és száját nyaldosta, most odament egy karókerítéshez, megrángatta, kihúzott egy szálat, s arra támaszkodva jött tovább.

- Kerítésszaggató – vigyorgott fel rá vörös képpel. Valamikor egy iskolába jártak, abból gazdagodott meg, hogy a honvédségtől vásárolt és adott tovább leselejtezett holmikat tanyasiaknak.

- Nem volt azzal baj. Minket nem zavart meg – bizonygatta a legöregebb Úr, de Mátyás nem értette.

- Mi?

- A pálinka.

- Akkor kit zavart meg? – fordult felé szigorúan. Az öreg hunyorgott, és csitítólag emelte kezét: - Senkit, csak úgy mondtam.

- Aha.

Már a poros földút kanyarjából látta a romákat.  A sápadt nem volt sehol. Bekurjantott nekik, át az ősszel állított drótkerítésen: - Csiba, kapát le! – és benyomult a kapun, az Urak utána, lihegve le a fűre, a gesztenye alá.

Mátyás körbelesett, mutogatott a tájra is közben, jó házigazdaként, de sietve: - Arra a Medves van, ott már a szlovák határ, az meg ott Somoskő - lihegte.

- Ez már ott a gömöri rész? – kérdezte a dohányos Úr.

- Nem, az feljebb van, Rozsnyónak. De az már Szlovákia.

A csöndes Úr, akinek olyan gyanús volt a járása, odasétált a szélső tőkéhez, lehajolt, megvizsgálta a hajtásait.

- Na mi az? – kiáltott neki az öreg Úr. – Lesz-e szép termés?

- Nem szeret itt – csóválta fejét.

- Hát, akkor segítsünk neki! – Mátyás intett a romáknak. Közben előkerült a sápadt is, a Parasztgyerek, és nagy csodálkozó szemekkel közelebb jött.

- Kapát mindegyiknek! – kiáltotta Mátyás, az Urakra mutatva.

- Micsoda? – nézett rá az öreg, de a többi is csak bámult, dermedten, mint aki nem hall.

- Ha már megittátok a pálinkámat, tegyetek is érte valamit, hogy áldomást ihassunk belőle ősszel is, mikor elkészül a prodzsekt – harsogta Mátyás, és gyorsan elszedte a barna, kérges kezekből a kapákat. Odadobálta őket az Urak lába elé. Egy se hajolt le értük.

- Most viccel? – nézett az egyik, jobbára jellegtelen Úr az öregre. Az megvonta vállát.

- Nem vagyunk mi parasztok – sétált el a dohányos Úr.

- Hát mik vagytok? – fortyant fel Mátyás. Olyan düh sütött hangjából, hogy megkomolyodtak, a Parasztgyerek még hátrébb is lépett.

- Tán csak nem akarod, hogy kapáljunk itt? – kérdezte szelíden az öreg.

Mátyás odaállt elé, kihúzta magát. Beszívta a levegőt, és fojtottan, de hallhatóan mondta: - Ha kell az üzlet, kapáltok. Ha kell az üzlet.

Egy kis ideig úgy tűnt, hogy lemennek a hegyről, beszállnak a kocsijaikba, elhajtanak, vissza se nézve. Mátyás megérezte a bizonytalanságot, a dacot és a sértettséget, ezért körbemutatott, mindegyik mellkasra rászögezte ujját: - Tíz százalék – mondta el kétszer. Majd hozzátette: – Az kétmillió. Ezt kapjátok érte.

Legelőbb a csöndes Úr hajolt le, felvette a kapát, mint aki csak súlyát próbálgatja, megforgatta, majd a Parasztgyerekhez lépett: - Hol hagytátok abba?

- Ott lenn, a körténél. – Mutatta az a gacsos kis fát húsz méterre a derékban.

- Akkor menjünk – mondta az öreg is, és nyögve meghajolt Mátyás előtt. A dohányos követte, meg az is, ki eddig nem nagyon csinált semmit, végül a legfiatalabb Úr is két ujja közé csippentette a kapát.

- Haljak meg, ha értem – mondta csak úgy maga elé dühösen, a többi után menve.

Mátyás a gesztenye tövéhez intette a romákat: - Csak üljetek le. Élvezzétek – mondta bólogatva. Ő maga azonban nem bírt egy helyben maradni, leszaladt utánuk, mint egy gyerek, és leste, ahogy beállnak a sorba. Felpislogott a napra, aztán órájára nézett, majd fel-alá járkált a tőkék közt.

- Mindent ki kell szedni – oktatta az Urakat fennhangon. – Egy szál fű se maradhat, mert megfojtja a szőlőt.

- Jól van, jól van – nyugtatta őt az öreg Úr kedélyesen. Még neki ment legjobban a dolog. Látszott, régebben végzett valami ilyesféle munkát. Aprókat, kis húzással vágott. Alig mozgatta karját, derekát. A többi inkább csak kapálódzott, nagy hévvel, akaratlanul is meg-megrántva magát. Ahogy Mátyás várta, arcuk hamar kivörösödött, lihegésük felhallatszott a pihenőkig.

- Ezek az emberek – mutatott fel Mátyás a fa tövében heverőkre –, ezek termelik meg mindazt, amiből mi élünk. Ha nem lennének ezek a szerencsétlenek, ezek a nincstelenek, ezek a senkiháziak, akkor nem kapnátok ti se olcsó munkaerőt. Ki csempészne, ásna, pakolna, fuvarozna nektek, he? Becsüljétek hát meg őket – köpött, s az öregember levett kabátkájából cigit vett elő. Mire elszívott két szálat, a nap feljebb kúszott az égre, s kezdett tényleg meleg lenni.

- Ma végre igazi nyáreleji idő van! – Harsogta a sorok közt haladóknak, és kisétált a dűlőútra. – Vetkezzetek csak neki.

Egy óra múlva, mikor a Parasztgyerek műanyag palackban vizet hozott a kútról, már mind lihegett és nyöszörgött. A dohányos úr tenyerét morzsolgatta elkínzott arccal, de a többi se volt jobb állapotban. Egyedül az öreg őrizte meg egykedvűségét, mint aki érti a tréfát: - Messzire mész, Mátyás! – fenyegette csöndesen, egy karónak dőlve. – De értelek ám.

A polgármester megvonta vállát, és órájára nézett.

- Nem értesz te semmit. Folytassátok, még csak tizenegy van.

Legelőbb a dohányos kezdte, majd az, aki nem keltett nagy feltűnést. Előtűnt egy fehér atléta és egy zsíros, hájas derék az ingek alól. Aztán az öreg dobta le pulóverét, de Mátyás őt nem is nézte. Ám a fiatal Úr és a szűkszavú csak nem akart nekivetkezni.

- Ej, haladjunk – nógatta őket Mátyás. Akkor már nem szóltak hozzá. A harag és a fáradtság együtt pirosították az arcokat, és minden vágással nagyobbat nyögtek.

- Szegény parasztembereknek ebből áll az élet – mondta Mátyás a magáét könyörtelenül. – Ha én nem adok nekik munkát, fel is fordulnának. Ki gondoskodna itt róluk, rajtam kívül? Tudjátok, miért neveznek itt engem királynak? Mert törődök a népemmel. Ha kell, iskolát festenek, árkot kaparnak, szemetet gyűjtenek, vagy a szőlőt kapálják. Mindig akad nekik pénz…- feljebb hágott, hogy mindnek lássa a hátát. Átvérzett szövetet lesett, bármi feltűnő jelet a húson.

- Az önkormányzat pénze…- morogta valaki a kapások közül.

Tíz perc múltán a fiatal Úr fújtatva kiegyenesedett, majd levonta pólóját. Csupasz, csontos, gerincvonal tárult a nap elé, sértetlen, sápadt bőr feszült rajta.

 - Na, ebből elég volt. – szólt ekkor a sorok közül az öreg, és eldobta a kapát:

Mátyás eléje állt, ahogy kifelé jött.

- Én majd szólok, ha elég.

Az öreg Úr végigmérte, aztán kitért előle.

- Még kétmillióért se szakadok meg neked, te bolond – motyogta felfelé indulva. – Dolgoztatott engem apám eleget…

A többi négy nézte, aztán hasonlóan cselekedtek. Mátyás mozdult volna, de karja lehanyatlott. A csöndes úr szürke ingjében ment el mellette, hónalján foltok sötétlettek.

- Jaj, Beatrice, mit tettél velem? – nyögte maga elé halkan polgármester, mint aki révületből ébred.

Ahogy megfordult, és utánuk indult, megdermedt. A csöndes Úr lassan kihúzogatta ingjét farmerjéből, gombolta, majd neki háttal levonta magáról.

Izmos, barna hát tárult elé, ártatlan volt, mint a többi Úré a hegyen.

Ekkor Mátyásnak jókedve támadt, odasietett a fiatalember mellé, akinek a kocsija annyit ért, mint az ő ötévnyi köztisztviselői fizetése, átkarolta, és megpaskolta vállát: - Csak jót tett ez a kis mozgás, igaz-e? – vigyorgott rá.

- Jót, csak már adj ennem valamit, te bolond – nyugtatta őt a csendes Úr bizonytalanul.

A polgármester jókedve kitartott egész estig, míg elment a Lányért. A sötétben alig találta meg: ázottan kuporgott egy bokor alatt, villantani kellett neki a fényszóróval.

- Már azt hittem nem is jössz – mondta, ahogy beszállt mellé. Mátyás nejlont terített a bőr ülésre, így nem piszkolta be. Indított, kezét nyújtotta, indekszelt, behajtott a falu irányába a főútról: - Mennyi?

A Lány odaadta a pénzt. Mátyás vezetés közben leszámolta a Lány részét, visszaadta neki.

- Nem ennyit szoktál – mondta a Lány félve.

- Nem – vont vállat Mátyás. – Te hazug kurva.

Aztán már nem szólt, és a Lány se kérdezett tőle. Kitette őt a háznál, és elhajtott.

A Lány, belökte a kaput, és miközben a zárral motozott, meghallotta a sírást. Benyomult az ajtón, dobogó szívvel kutatta a hang forrását – a konyhában talált rájuk. Talán nem is a hang, hanem a testek melege után ment. A masinában tűz égett, valami víz forrt rajta.

- Elmentem érte - mondta a Parasztgyerek, és átadta neki a kicsit, akire a fiú anyja vigyázott napközben. – Ma előbb végeztünk.

A Lány a dikóra ült, előre-háltra ringatva magát nyugtatta a gyereket, s közben arcát simogatta: - Na, tényleg? Mi volt?

- Beszéltem a polgármester feleségének.

- Miről?

- Rólunk. Hogy mit tervezünk.

A lány megvonta vállát, a fazékban bugyogó vizet leste, majd felállt, a gyereket az ágyra tette, és a férfihoz lépett, átölelte.

- És? – suttogta, felnézve rá. Keze lecsúszott, megkeresni azt, ami csak az övé, és nem két percre. A fiú bólintott: - Adott. Elég lesz albérletre. Meg az első pár hónapra.

- Miért adott? – kérdezte a Lány, de nem várt választ. Erősebben magához vonta a másikat, és nem törődött vele, hogy a kicsi ismét sírni kezd odalenn.

 – Megadom majd neki. A kölcsön az kölcsön - hazudta a Parasztgyerek, és felszisszent.

- Mi van?

- Semmi. A hátam.

Aztán már nem mondott többet, lemosdatta a gyereket, kiöntötte a vizet, töltött tisztát a lavórba a fazékból, letörölgette a lányt is, meztelenül bevitte az utcai szobába, az ágyra rakta, és melléfeküdt, de nem nyúlt hozzá, és az ingét sem vette le egész éjszaka.

Vége

 Nagyon könnyed és komolytalan szöveg egy vámpírtámadás elhárításáról. Az eredetit hét éve írtam, ha jól emlékszem, csak úgy, szórakozásból. Nincs benne egyetlen komolyan vehető karakter sem, egyedül tán a succubus-lány.Az abszurd figurák motivációi még vadabbak. Van benne nyoma Baka István nagyszerűen egyenleten "A kisfiú és a vámpírok" című kisregényének. Azt hiszem, ez kamszororm egyik legmeghatározóbb rémtörténete.De ahogy az sem, úgy én sem vettem komolyan a vámpírokat. Ma már persze...   

Tétova kárhozat

- Nézd csak – mondta. – Nézd meg, jól! – mondta. – Nem látsz rajta valami különöset? – kérdezte. Ugyan mit láthatnék egy tizenkét éves lányon, aki ide-oda rohangál a labda elől, ami el akarja találni. A tanár belefújt sípjába, a csapatok térfelet cseréltek. A tornaterem magas ablakain diadalmas és szemtelen tavaszi napfény ömlött be az izzadtságszagú levegőn keresztül. – Nem látok semmit – vallottam be. – Mi kellene látnom? – kérdeztem, kissé mereven, mire megrázta fejét: - Ez a baj, hogy sosem használjátok a szemeteket. Gyere velem. – Azzal sarkon fordult, és nagy, hórihorgas lépteivel végigment a folyosón. Nem volt semmi dolgom, követtem hát. Amint kiderült, az igazgatóhoz ment. Tétovázás nélkül áthaladt a titkárnő hatalmas asztala előtt, mely roskadozott az iratoktól, néhány papírlapot lendülete elém sodort, felkaptam. – „Ezért minden eszközzel óvják meg osztálytársait a konfrontációtól! A baj nem jár egyedül, úgy véljük, a holtak gyorsan lovagolnak…” – Az az enyém – mondta a tohonya titkárnő, nyál csordult ki szája sarkán, keze kinyújtva függött a levegőben. – Egyébként is hova mennek? – kérdezte, látva társam, aki az igazgatói párnázott ajtónak feszítette inas testét, de az egy centimétert se mozdult. – Be szeretnék jutni a nagyságos igazgató úrhoz – nyögte társam, vörös arccal, én pedig a húsos mancsba gyűrtem a lapot. – És milyen alapon? Nincs fogadóórája. Csak pénteken fél ötkor és hétfőn fél hatkor látogatható. Nem ér rá – mondta a titkárnő, majd a lapot becsúsztatta a többi közé. – Nagyon fontos közlendőim vannak az igazgató úr számára – mondta a társam. – Nagyságos! – javította ki megrovó arccal ellenfelünk. – Tehát a nagyságos igazgató úr számára – helyesbített a társam. – Az életem múlhat rajta, vagy az övé. – A titkárnő elgondolkodva legeltette rajtunk ibolyakék szemét, amelyet lassan az aggodalom és a tanácstalanság homályosított el, végül bólintott, oly előkelő mozdulattal, mint aki szabadságot, boldogságot és békét nyújt át a másiknak: – Hát menjenek, de én szóltam időben! – Azzal az asztal alá nyúlva egy halk kattintással kinyitotta az ajtót, társam pedig bezuhant rajta, mire én sietve nyomába léptem.

Az igazgató úr szobája egy kerek terem volt, tele állólámpákkal. Az ablakokon a függöny mindenhol be volt húzva, és minden lámpa égett, a nehéz bútoroktól, a plüss huzatoktól és az égőktől oly hő termelődött, mely miatt heves izzadás tört rám. Társam talpra kecmergett. Az igazgató úr asztalánál ült, elegáns házikabátjában, örökös sápadtságában és jólfésültségében, halványan mosolygott, rágott ceruzát forgatott ujjai közt, és az előtte lévő gyerekes macskakaparásba mélyedt. – A legújabb regényem – mondta boldogan. – Egy gimnáziumról szól, ahol én vagyok az igazgató, de visszaélek pokoli hatalmammal, így megnehezítem a gyermekek és kollégák napjait. Nem zseniális? – kérdezte és ránk mosolygott. Társam elgondolkodott majd bólintott: – Talán egy érdekes adalékkal tudnék szolgálni a történethez – suttogta, majd körbenézett, biccentett felém, mire elértve, közelebb léptem. – Van itt valami, e falak közt, ami nem idevaló – folytatta: – Én rájöttem, de ez a valami ugyancsak rájött, hogy én rájöttem, és most pokoli veszélyben vagyok. Mióta megértette, hogy közel állok a leleplezéséhez, megpróbál a kárhozatba taszítani – ennél a mondatnál kigombolta ingét, majd széthúzta mellkasán. Az igazgató érdeklődve közelebb hajolt a szőr, a kiálló bordák és a vörös mellbimbók kusza csomójához: – Nézze! – mondta, mutatta társam. – Itt és itt, meg itt. – Az igazgató még közelebb hajolt, és én is feléjük léptem, hogy ne veszítsem el a fonalat. – Olyan, mintha piócával kezeltetné vérbőségét – szólt az igazgató kisvártatva, vidáman. – Olyan, de nem erről van szó – válaszolt társam. – A véremet szívja. – Azzal begombolkozott és hátrébblépett. – Az új lány, a második béből. Minden éjjel eljön, mint a középkori succubusok. Babonák, rémüldözések, félelmek, sötét, vészterhes álmok – mindennaposak lakásomban, mióta az a lány megjelent. Kérem, távolítsa el, küldje el tőlünk, ez így nem mehet tovább… – szavai hatására az igazgató hirtelen lendülettel jegyzetelni kezdett, most felnézett: – Miért? Mert mi lesz? – kérdezte mohón. – Mert belehalok. Már alig kapok levegőt, ha lefekszem, az éj, mint egy sötét árny jelenik meg a nap végén, és nem segít az ima, fokhagyma. A világ bezárult körülöttem, mint egy kagyló, és halálom a gyöngy. – hadarta társam. – Gyöngy…– írta le az igazgató. Mind így maradtunk, egy elnyújtott háromszögben, arckifejezéseink lassan belemerevedtek a bőrünkbe, évek, évszázadok teltek, el, hogy a következő sorban az egész jelenet mozgásba lendüljön, és életre keljen a három kis alak, a bíbor színek és a lámpafény sárgájának ragyogásában.

– Jól van, igyekszem megoldani, a problémát…– tárta szét karját az igazgató. – Addig is, kérem, folytassák a munkát – azzal elbocsájtólag intett, mire meghajoltunk és kimentünk. Aznap sóska volt ebédre, a tükörtojásban sokáig néztem magam, mígnem kanalam vágtam üvegébe, és odafordultam társamhoz, aki hozzá se nyúlt ételéhez. – Megkérhetnélek valamire? – kérdezte lassan, tagoltan, miközben száját megtörölte zsebkendőjével. – Az éjjel átjönnél hozzám? Nincs sok reményem, most hogy a végső bizodalmam is cserbe hagyott – meglepődtem kérdésén, mivel soha nem volt köztünk ilyen mély a barátság, de igyekeztem úgy tenni, mint akinek ez mindennapos és egyértelmű dolog, bólintottam, szilánkokat csikorgatva fogaim alatt: – Persze, nyolcra ott vagyok. – felálltunk az asztaltól, és kiléptünk az ebédlőből. Ő arra, én erre, ő végig a folyosón és be a tanáriba, ő vissza a tornateremben, ahol a lányok épp a labdákat szedték össze, és az asztalomhoz, ő odament a lányhoz, és leültem és kezembe vettem egy újságot, ő valamit súgott egy áttetsző fülbe, és belenéztem a sorok közé és elbóbiskoltam.

A ház, ahol lakott, egy ócska, elhanyagolt környéken feküdt, tisztázatlan eredetű fák és homokdombok közt, az utcasarkon elhagyott betonbunker állt, szarszag szállt belőle a csillagtalan ég felé. Beléptem a kapun, és esernyőmet előretartva végiglépdeltem a kővel kirakott nyálkás járdán, a ház egyre élesebb fényéig, míg az ajtóban kénytelen, kelletlen megálltam és bekopogtam. Lihegve nyitott ajtót, fokhagymaszaggal és keresztekkel testén: – Nagyon hálás vagyok – mondta. – De úgy látszik, elkéstél – azzal beengedett. Borzongva léptem be, a levegőben meglátszott lélegzetem, orromba belefagyott a váladék, szemem sarkából egy könnycsepp a padlóra esett és széttört. A kis szobában középen egy karosszék állt. Fekete melegítőbe öltözve a lány kuporgott benne és várakozóan nézett rám: – Ő az? – kérdezte unottan társamtól, mire az bólintott. – Mi ez az egész? – fordultam riadtan a házigazda felé, mire ő kényszeredetten elmosolyodott: – Alkut kötöttem.  Azt mondtam, tudok valakit magam helyet. Csak téged ismertelek az iskolából, csak tebenned bíztam, hogy valóban betartod ígéreted, és felkeresel, ezért nagyon sajnálom, de te lettél az alku tárgya, életért életet – azzal kezdett volna kisiklani a szobából és a történetből, de én intettem felé: – Ez így nem fog menni. – Csóváltam fejem, majd szétnyitottam kabátom. Testem alatta meztelen volt, bőrömbe, borotvával, a szent szűz arcát vágtam, ahogy azt Olaszországban, a Santa Maria Maggiore templom egyik homályos oldalhajójában láttam, karomon a bőr alá zsineget vezettem, amelyre tíz centis közökben fokhagymadarabokat fűztem, nemiszervem nyílásába pedig egy vékony ezüstkereszt szárát dugtam, melyet apai nagyanyám hordott keblei közt a császári bálokon. 

– Hogyan? – kérdezte társam, a lány a fotelben pedig semmivé oszlott, hatalmas huzatot kavarva, mely meghimbálta a fokhagymákat és a keresztet. Összehúztam magamon a ruhát, majd fölvettem esernyőm és kifelé indultam: – Honnan tudtad? – Alig hallható volt hangja, visszanéztem rá, és megsajnáltam. – Nézd csak meg magad, valóban jó alkut kötöttél? Köthet alkut valaki, akinek már nincs semmije? – kérdeztem, majd felé dobtam az esernyőt, ami átesett testén, mint a ködös októberi mező levegőjén: – Tudtam, mit terveztek, mert délután belopóztam az igazgatóhoz, és elolvastam a kéziratának a végét – mondtam, majd kilépem az ajtón. Másnap ott álltam a tornaterem ajtajában, karóval, kalapáccsal, és vártam a lányt, akinek a betűző napfény ellenére nem volt árnyéka, vártam, hogy végre befejezze a játékot, végre kidobják őt.                                                                        

vége