Nagyon könnyed és komolytalan szöveg egy vámpírtámadás elhárításáról. Az eredetit hét éve írtam, ha jól emlékszem, csak úgy, szórakozásból. Nincs benne egyetlen komolyan vehető karakter sem, egyedül tán a succubus-lány.Az abszurd figurák motivációi még vadabbak. Van benne nyoma Baka István nagyszerűen egyenleten "A kisfiú és a vámpírok" című kisregényének. Azt hiszem, ez kamszororm egyik legmeghatározóbb rémtörténete.De ahogy az sem, úgy én sem vettem komolyan a vámpírokat. Ma már persze...   

Tétova kárhozat

- Nézd csak – mondta. – Nézd meg, jól! – mondta. – Nem látsz rajta valami különöset? – kérdezte. Ugyan mit láthatnék egy tizenkét éves lányon, aki ide-oda rohangál a labda elől, ami el akarja találni. A tanár belefújt sípjába, a csapatok térfelet cseréltek. A tornaterem magas ablakain diadalmas és szemtelen tavaszi napfény ömlött be az izzadtságszagú levegőn keresztül. – Nem látok semmit – vallottam be. – Mi kellene látnom? – kérdeztem, kissé mereven, mire megrázta fejét: - Ez a baj, hogy sosem használjátok a szemeteket. Gyere velem. – Azzal sarkon fordult, és nagy, hórihorgas lépteivel végigment a folyosón. Nem volt semmi dolgom, követtem hát. Amint kiderült, az igazgatóhoz ment. Tétovázás nélkül áthaladt a titkárnő hatalmas asztala előtt, mely roskadozott az iratoktól, néhány papírlapot lendülete elém sodort, felkaptam. – „Ezért minden eszközzel óvják meg osztálytársait a konfrontációtól! A baj nem jár egyedül, úgy véljük, a holtak gyorsan lovagolnak…” – Az az enyém – mondta a tohonya titkárnő, nyál csordult ki szája sarkán, keze kinyújtva függött a levegőben. – Egyébként is hova mennek? – kérdezte, látva társam, aki az igazgatói párnázott ajtónak feszítette inas testét, de az egy centimétert se mozdult. – Be szeretnék jutni a nagyságos igazgató úrhoz – nyögte társam, vörös arccal, én pedig a húsos mancsba gyűrtem a lapot. – És milyen alapon? Nincs fogadóórája. Csak pénteken fél ötkor és hétfőn fél hatkor látogatható. Nem ér rá – mondta a titkárnő, majd a lapot becsúsztatta a többi közé. – Nagyon fontos közlendőim vannak az igazgató úr számára – mondta a társam. – Nagyságos! – javította ki megrovó arccal ellenfelünk. – Tehát a nagyságos igazgató úr számára – helyesbített a társam. – Az életem múlhat rajta, vagy az övé. – A titkárnő elgondolkodva legeltette rajtunk ibolyakék szemét, amelyet lassan az aggodalom és a tanácstalanság homályosított el, végül bólintott, oly előkelő mozdulattal, mint aki szabadságot, boldogságot és békét nyújt át a másiknak: – Hát menjenek, de én szóltam időben! – Azzal az asztal alá nyúlva egy halk kattintással kinyitotta az ajtót, társam pedig bezuhant rajta, mire én sietve nyomába léptem.

Az igazgató úr szobája egy kerek terem volt, tele állólámpákkal. Az ablakokon a függöny mindenhol be volt húzva, és minden lámpa égett, a nehéz bútoroktól, a plüss huzatoktól és az égőktől oly hő termelődött, mely miatt heves izzadás tört rám. Társam talpra kecmergett. Az igazgató úr asztalánál ült, elegáns házikabátjában, örökös sápadtságában és jólfésültségében, halványan mosolygott, rágott ceruzát forgatott ujjai közt, és az előtte lévő gyerekes macskakaparásba mélyedt. – A legújabb regényem – mondta boldogan. – Egy gimnáziumról szól, ahol én vagyok az igazgató, de visszaélek pokoli hatalmammal, így megnehezítem a gyermekek és kollégák napjait. Nem zseniális? – kérdezte és ránk mosolygott. Társam elgondolkodott majd bólintott: – Talán egy érdekes adalékkal tudnék szolgálni a történethez – suttogta, majd körbenézett, biccentett felém, mire elértve, közelebb léptem. – Van itt valami, e falak közt, ami nem idevaló – folytatta: – Én rájöttem, de ez a valami ugyancsak rájött, hogy én rájöttem, és most pokoli veszélyben vagyok. Mióta megértette, hogy közel állok a leleplezéséhez, megpróbál a kárhozatba taszítani – ennél a mondatnál kigombolta ingét, majd széthúzta mellkasán. Az igazgató érdeklődve közelebb hajolt a szőr, a kiálló bordák és a vörös mellbimbók kusza csomójához: – Nézze! – mondta, mutatta társam. – Itt és itt, meg itt. – Az igazgató még közelebb hajolt, és én is feléjük léptem, hogy ne veszítsem el a fonalat. – Olyan, mintha piócával kezeltetné vérbőségét – szólt az igazgató kisvártatva, vidáman. – Olyan, de nem erről van szó – válaszolt társam. – A véremet szívja. – Azzal begombolkozott és hátrébblépett. – Az új lány, a második béből. Minden éjjel eljön, mint a középkori succubusok. Babonák, rémüldözések, félelmek, sötét, vészterhes álmok – mindennaposak lakásomban, mióta az a lány megjelent. Kérem, távolítsa el, küldje el tőlünk, ez így nem mehet tovább… – szavai hatására az igazgató hirtelen lendülettel jegyzetelni kezdett, most felnézett: – Miért? Mert mi lesz? – kérdezte mohón. – Mert belehalok. Már alig kapok levegőt, ha lefekszem, az éj, mint egy sötét árny jelenik meg a nap végén, és nem segít az ima, fokhagyma. A világ bezárult körülöttem, mint egy kagyló, és halálom a gyöngy. – hadarta társam. – Gyöngy…– írta le az igazgató. Mind így maradtunk, egy elnyújtott háromszögben, arckifejezéseink lassan belemerevedtek a bőrünkbe, évek, évszázadok teltek, el, hogy a következő sorban az egész jelenet mozgásba lendüljön, és életre keljen a három kis alak, a bíbor színek és a lámpafény sárgájának ragyogásában.

– Jól van, igyekszem megoldani, a problémát…– tárta szét karját az igazgató. – Addig is, kérem, folytassák a munkát – azzal elbocsájtólag intett, mire meghajoltunk és kimentünk. Aznap sóska volt ebédre, a tükörtojásban sokáig néztem magam, mígnem kanalam vágtam üvegébe, és odafordultam társamhoz, aki hozzá se nyúlt ételéhez. – Megkérhetnélek valamire? – kérdezte lassan, tagoltan, miközben száját megtörölte zsebkendőjével. – Az éjjel átjönnél hozzám? Nincs sok reményem, most hogy a végső bizodalmam is cserbe hagyott – meglepődtem kérdésén, mivel soha nem volt köztünk ilyen mély a barátság, de igyekeztem úgy tenni, mint akinek ez mindennapos és egyértelmű dolog, bólintottam, szilánkokat csikorgatva fogaim alatt: – Persze, nyolcra ott vagyok. – felálltunk az asztaltól, és kiléptünk az ebédlőből. Ő arra, én erre, ő végig a folyosón és be a tanáriba, ő vissza a tornateremben, ahol a lányok épp a labdákat szedték össze, és az asztalomhoz, ő odament a lányhoz, és leültem és kezembe vettem egy újságot, ő valamit súgott egy áttetsző fülbe, és belenéztem a sorok közé és elbóbiskoltam.

A ház, ahol lakott, egy ócska, elhanyagolt környéken feküdt, tisztázatlan eredetű fák és homokdombok közt, az utcasarkon elhagyott betonbunker állt, szarszag szállt belőle a csillagtalan ég felé. Beléptem a kapun, és esernyőmet előretartva végiglépdeltem a kővel kirakott nyálkás járdán, a ház egyre élesebb fényéig, míg az ajtóban kénytelen, kelletlen megálltam és bekopogtam. Lihegve nyitott ajtót, fokhagymaszaggal és keresztekkel testén: – Nagyon hálás vagyok – mondta. – De úgy látszik, elkéstél – azzal beengedett. Borzongva léptem be, a levegőben meglátszott lélegzetem, orromba belefagyott a váladék, szemem sarkából egy könnycsepp a padlóra esett és széttört. A kis szobában középen egy karosszék állt. Fekete melegítőbe öltözve a lány kuporgott benne és várakozóan nézett rám: – Ő az? – kérdezte unottan társamtól, mire az bólintott. – Mi ez az egész? – fordultam riadtan a házigazda felé, mire ő kényszeredetten elmosolyodott: – Alkut kötöttem.  Azt mondtam, tudok valakit magam helyet. Csak téged ismertelek az iskolából, csak tebenned bíztam, hogy valóban betartod ígéreted, és felkeresel, ezért nagyon sajnálom, de te lettél az alku tárgya, életért életet – azzal kezdett volna kisiklani a szobából és a történetből, de én intettem felé: – Ez így nem fog menni. – Csóváltam fejem, majd szétnyitottam kabátom. Testem alatta meztelen volt, bőrömbe, borotvával, a szent szűz arcát vágtam, ahogy azt Olaszországban, a Santa Maria Maggiore templom egyik homályos oldalhajójában láttam, karomon a bőr alá zsineget vezettem, amelyre tíz centis közökben fokhagymadarabokat fűztem, nemiszervem nyílásába pedig egy vékony ezüstkereszt szárát dugtam, melyet apai nagyanyám hordott keblei közt a császári bálokon. 

– Hogyan? – kérdezte társam, a lány a fotelben pedig semmivé oszlott, hatalmas huzatot kavarva, mely meghimbálta a fokhagymákat és a keresztet. Összehúztam magamon a ruhát, majd fölvettem esernyőm és kifelé indultam: – Honnan tudtad? – Alig hallható volt hangja, visszanéztem rá, és megsajnáltam. – Nézd csak meg magad, valóban jó alkut kötöttél? Köthet alkut valaki, akinek már nincs semmije? – kérdeztem, majd felé dobtam az esernyőt, ami átesett testén, mint a ködös októberi mező levegőjén: – Tudtam, mit terveztek, mert délután belopóztam az igazgatóhoz, és elolvastam a kéziratának a végét – mondtam, majd kilépem az ajtón. Másnap ott álltam a tornaterem ajtajában, karóval, kalapáccsal, és vártam a lányt, akinek a betűző napfény ellenére nem volt árnyéka, vártam, hogy végre befejezze a játékot, végre kidobják őt.                                                                        

vége