horror

2008. október 06. 20:32 - Valmont

Holtak útján

Ez egy emo előttti történet egy lányról, kit ma talán emosnak tekintenénk. Igazából persze csak halálvágya van, s mindehhez megfelelő társaságot kap. Amúgy pedig két szemléletmód összeütközéséről is szól, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakába feléledtek a holtak. A kedves, régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink. Ami talán kilóg, az a titokzatos angyal figurája, nyilvánvalóan a lány képzelete szülte lény, de nehéz megtalálni a szerepét. A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem nagyon tetszik. 


 Utak

 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire  remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik és ő hirtelen belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt  angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szembe az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, hogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, lévén sötét. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és letűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul, a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén, vagy harmadán és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a magnót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, még a vezető is a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet, a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutatnak, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2008. szeptember 29. 21:54 - Valmont

Tanárok a sötétben

Akkoriban igen sokat utaztam vonaton, és akaratlanul is fültanúja lettem mindenféle beszélgetésnek. Egy ízben két középkorú hölgyet hallgattam ki, egy kiállhatatlan és egy szelíden szenvedő hangot. Arra gondoltam, megírom őket, bele egy átlagosan rémes és egy szörnyű életbe. Azt még kivettem szavaikból, hogy tanárok, és továbbképzésre járnak a fővárosba. A többi már a fantázia műve.

 

Hazafelé

 

 

– Ezektől a vécéktől az embernek felfordul a gyomra! – mondta a nő, mikor visszatért a fülkébe. /mocskos tükör, szarfoltos vécé melynek nyílásában látni az elrohanó talpfákat, összeköpdösött padló, lehugyozott kézmosó, a csap csak korog, víz nem jön, a falakon ujjnyi piszok/. Leült, kinézett az ablakon: – Hol vagyunk? Ebben a sárga világításban semmit nem látok. – mondta. Társnője megvonta a vállát: – A mi állomásunkon még világítás sincs. Onnan tudom, hogy hazaérek, hogy sötét van. – Azért megmondta az állomás nevét. Beszéd közben egy pontra nézett, útitársnője feje fölött, egy fényképre, mely üveglap mögött volt a fülke falára erősítve.

– Te mindig ott alszol a kollégiumban? – kérdezte a vécéről jött, vörös hajú nő, mire a másik, akinek szőkés volt inkább a haja, eltökélten bólintott: – Persze, amikor csak lehet.

– Hát én nem bírnám ki. Inkább szép nyugodtan hazavonatozom a férjecskémhez /hatalmas has az atlétatrikóban, reggeli szellentés az ágyban, örökös vigyorgás és viccelődés, marok a fenekén, száj- és hónaljszag este/. – Percnyi szünet állt be a társalgásban, odakint valaki köveket csörgetve végigment a töltés oldalában.

– Mit mondtál, nektek mikor lesz vizsgátok? – kérdezte a vörös hajú hölgy, aki a vécéből jött, de a választ meg se várva folytatta: – A miénkre már kitették a jelentkezési lapokat, de én már jóval előbb feliratkoztam, bementem a professzor úrhoz, és megkértem. Tudod ki fog ott tolongani! Ráadásul június elején megyünk le nyaralni. – A másik fejét oldalt billentve nézte a képet: - Saját nyaraló vagy bérlitek?

– Saját /a fal mállik a tető beázik, az üvegeket minden téren betörik és a szoba közepére szarnak, a kutyaólban rókakölykök, a fű közt csalán/. – A vonat kellemes rándulással elindult. – Na végre! – Ismét sötét lett az ablakon túl. – Még azelőtt vettük, hogy a gyerekek jöttek volna.

– Hány gyerek van, mit mondtál?

– Három. A legkisebb a mi iskolánkba jár még de nem az én osztályomba, a másik kettő meg már kirepült. Tudod, hogy van: szűk lesz nekik a szülői ház. Az egyik egy szállodában dolgozik, bent a városban, egy hét alatt többet keres, mint én egy hónapban. A másik meg ilyen ügynök lett, cigarettát szállít. Mondom neki mindig: rászokom a dohányzásra, mert most ingyen tudna hozni. Erre lett jó a diploma. Tudod, mind a ketten lediplomáztak, de nagyon ellenkeztek eleinte. – Egy vashídon robogtak át, a zaj elnyomta szavait: – …hogy ő pecsenyesütő akar lenni, mondtam neki, előbb diplomázz le gyerekem, aztán ha még mindig úgy gondolod, lehetsz, ami akarsz /egész este bezárkózott a szobájába, ott mérgeskedett, reggel előjött és úgy tett, mintha semmi se történt volna, milyen aranyos volt még akkor is, még korábban is és még korábban is, mikor megszületett/. – A fülkében nagyon gyengén égett a lámpa, a vörös hajú nő felállt és közben belerúgott a másik szatyrába: – Elnézést – mondta.

– Semmi baj. – Riadt fel álmodozásából az. Nagyon soványnak és sápadtnak tűnt a fényben, beesett arca halotti maszknak látszott. A sötétben már nem láthatta a fotót, így most kifelé nézett: – Hogy gyűlölöm a sötétséget. A faluban már egyetlen lámpa sem ég.

A másik háttal állva, a kapcsolót igazgatva válaszolt: – Én is mindig gondolok rá, hogy bevásárlok, ha feljövök a továbbképzésre. A fővárosban, bárki, bármit mond, mégiscsak olcsóbb minden. De egy barátném /mindig vörös körmök, érettségi bankett, ahol elkapták, és jól megrakták, három gyerek, szeret beszélni a közösülésről és az árakról, hol és mi olcsó, ápolatlan haj/ figyelmeztetett, hogy az ilyen embereket rögtön kiszúrják a vonaton és megtámadják. Legjobb, ha csak egy retikül van nálad, akkor nem eshet semmi bajod, ezt mondta. – Hiába csavargatta a kapcsolókat, a fény semmit nem változott. Visszaült helyére, nagyot szusszanva, mellette heverő újságját eltette a táskájába.

– Én nem félek a vonatokon. A férjem vasutas volt, ezért ingyen utazhatok – mondta a másik sóhajtva. – Nagy kár érte, mindenhez értett.

– Igen, a férfiak nagyon jók a ház körül. Mondom mindig az uramnak, hogy nélküle egy villanykörtét sem lennék képes becsavarni. Tudja isten, nekünk valahogy nem áll rá a kezünk /szerszámok a pincében, kasza, fűnyíró benzinszaga, szögek egy befőttesüvegben, tompa kalapácsok, fémszag, pókok az ablakkeretben, használt autógumik, patkányirtó rózsaszínje a sarokban és mindig sötét/.

– Néha látom őt. Máskor meg csak hallom, az a rosszabb – szólalt meg ismét a szőke nő elrévedve.

Csönd állt be köztük, csak a kerekek csattogtak ugyanolyan ritmusban. Kanyarhoz értek, elől, a távolban a mozdony hosszan, vontatottan fütyült.

– Nemsokára leszállok – mondta a szőke nő és összefogta szatyrait, nyögve maga mellé emelte őket. – Mind hús. – tette hozzá magyarázólag. – Nagyon sokat kérnek. A faluban már megettek mindent. A nagypiacról hozok nekik, ott olcsóbb.

– Kutyák? – kérdezte a vörös hajú nő, haját igazgatva, az eredményt az ablakon halványan tükröződő képmásában ellenőrizve /Foltos, akit elütött egy autó, az apja eltemette, orgonából csokor, egész este sírt, a fiainak sose engedett tartani, egy kóbor kutya a hétvégén, aminek szalonnahéjat kellett volna adni/.

– Nem, a férjem és a gyerekek.

– Ó igen, a nagy család, tudom, hogy van ez Most is, hogy jönnek az ünnepek, már kész stressz az életem, hogy mit fogok csinálni. Ezeknek minden nap más és más étel kell, de úgy képzeld el, hogy még azt is elvárják, hogy ne hétköznapi ételek legyenek, hanem különlegességek /a fahéjat elkeverjük a mézzel, majd belerakjuk a diót, mazsolát, aszalt fügét, az egészet elkezdjük együtt piritíni a pisztáciával, mikor a méz már fehéredni kezd, előkészítjük a tortalapot/. – Felállt, kissé lehúzta az ablakot, orrát beledugta a szélbe: – Mondom nekik, ha nagyon felidegesítenek, itt hagyom őket, vagy leülök tévézni, egyenek, amit találnak. Az ember egy rabszolga, délelőtt arra a harminc ördögfiókára vigyázni, délután meg ezekre, mert ilyenkor hazajön mind, csőstül, ellepik a házat, mint a siserehad. – A szőke hajú nő fázósan összébb húzta magán kabátját, megborzongott. A másik visszaült, az ablakot úgy hagyta. – Milyen jó tavaszillat jön be! – mondta. – A tavasz azért nagyon szép. Ismét folytatódik az élet. Nyílnak a virágok, meleg van /egy délelőtt a réten, a házuk mögött, a fiú kísérgette, leültek a csipkebokor mögé, az ingjébe be lehetet látni, tudták mind a ketten, a fű épp kibújt, a föld még hideg volt és ott és akkor/

– Egyre hosszabbak a nappalok – tette hozzá a szőke hajú nő és az ablakkeret piszkát kapirgálta. – Holnap hat harmincegykor kel a nap.

– Valóban? – kérdezte a másik csodálkozva, tekintetet most először akadt meg hosszabb ideig útitársnőjén, majd elkapta szemét: – És mond csak, ti sokan vagytok a tantestületben? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – emelte rá tekintetét a sovány asszony. – Már azt sem tudom, hányan, mindig változik, most hogy visszamegyek, ki tudja….

- Tényleg? Ennyire változó? – csodálkozott a vörös hajú nő. – Mi vagyunk vagy hatvanan. Képzeld azt el! A legtöbbjét nem is ismerem. De szerintem sokan nem is valók a pályára, már csak így ránézésre se /kapafogúak, beszélni se tudnak, a nők festik magukat, és azt hiszik, divatbemutatón vannak, és az a nevetés, mikor elment a vécé előtt és meghallotta a nevét/. No nem mintha a gyerekállomány jobb lenne…Nálatok sok problémás gyerek van?

A társa öntudatlanul is felállt és felnyomta az ablakot: – Gyűlölöm ezt az esteszagot – azzal leült. A vonat zaja tompult. – Hát, nem igazán. Főleg este, ha sötét van. Akkor nagyon…csintalanok – mondta, szeme összeszűkült, magához szorította ismét terhét.

– Én nem tudom, de egyre gyengébb osztályok jönnek. Régebben én az osztályommal el mertem menni bárhová, busszal, vonattal, de tényleg bárhová, egész napokra. Most meg, buszra szállni, az is meggondolandó, elmenni a múzeumba, az egy nagy kaland /kiabált a gyerekre, az már vörösödött, de hiába kérdezte, nem válaszolt, végül azt mondta, hívja a rendőrséget, mire a pad belsejéből elővette a tollat, amit ellopott és hozzávágta, a melle közt érte a dobás, az egész osztály nevetni kezdett, a mocskok/. – A vonat sípolt, kis dombok bukkantak fel az ablaka földre vetülő fényében. – Ez az én állomásom lesz – mondta a szőke nő.

– Nem is tudtam, hogy itt van állomás – válaszolta a másik, és ismét kinyitotta táskáját.

– Kérdezhetek valamit? – a szőke nő hunyorogva közelebb hajolt, egész csendesen beszélt most.

– Persze, tessék csak…– felelte a vörös hajú nő óvatosan.

– Tudom, hogy furcsa ez és szokatlan. De hidd el, megvan rá az okom, hogy megkérdezzem – mondta a szőke nő vékony szája egyre közelebbről és egyre halkabban. Kicsit várt.

– Igen? – lehelte táskáját becsukva, megdermedve a másik.

– Nem mehetnék el ma est hozzátok? Tudom, hogy csak egy órája ismerjük egymást, de kollégák vagyunk és én tisztességes ember vagyok, és nem lesz baj, és úgy érzem, te segítőkész ember vagy – hadarta egyszerre. – Holnap jönnék csak haza világosban, mikor már mind elmentek, mikor már nincs sötét, nem akarok újra találkozni velük, újra a sötétben, nem lehetne? – a vörös hajú nő arcára ráfagyott a csodálkozó, elképedt, szabadkozó mosoly.

– Nem értelek – mondta aztán csöndesen. – De ma nekünk nem jó. A férjem barátai jönnek át, és még elő kell rá készülnöm, tudod hogy megy ez…/sört isznak és a tévét nézik, és megeszik az aprósüteményt, amit hazafelé vesz, és amikor tudják, hogy már alszik, előveszik a kölcsönzött pornókazettát, azt nézik hajnalig, és behallatszik a nyögés és az, hogy szopjad meg hogy basszál még, és neki egyedül az ágyban egész nedves majd jó lesz/.

A szőke nő visszahúzódott a helyére, a sötétbe: – Értem – mondta. – Tudom. A vonat fékezni kezdett, hosszant fütyült. A szőke nő megszorította csomagjait, másik csontos kezével kabátja gallérját fogta össze, védve a nyakát: – Hát, szerbusz és további jó utat. – mondta felállva. A vörös hajú nő is felállt: – Szia, és légy jó. Remélem, legközelebb is együtt jövünk vissza. És ha bármikor szükséged van valamire, bármire, nyugodtan gyere be az iskolába – mondta és a fülke ajtaját félrehúzta társa előtt.

– Hát persze – válaszolt az, és kilépett. A vörös hajú nő nézte, amíg eltűnik a folyosó félhomályában. Aztán sóhajtva visszaült helyére: – Hát ilyet… - motyogta felháborodottan még. A vonat megállt. Az állomás sötét tömbje ott nyújtózott az ablak előtt. Valaki ellépdelt a fülke előtt, és távolodott az alig kivehető dombok közé. Kisvártatva a vonat elindult, mire a vörös hajú nő láthatólag megkönnyebbült, ugyanakkor a jobb oldalán, az ajtó mellett ülő férfi felriadt. A vörös hajú nő épp elővette újságját, mikor a férfi megszólította: – Hol a feleségem? – hangja éles volt és fáradt, mintha nem aludt volna egész úton. A vörös hajú nő óvatosan pillantott rá, és azonnal látta, hogy a férfi nagyon-nagyon beteg: – Ki? A felesége? – lassan eszmélt, vontatottan válaszolt: – Leszállt – mondta bizonytalanul. A férfi megrázkódott és kinyitotta száját: – A hússal?

 

vége

Címkék: vonat tanár
Szólj hozzá!
2008. szeptember 21. 13:49 - Valmont

Vámpírok Kőbányán

 Ismét egy vámpíros sztori. Annak idején Kőbányán dolgoztam, s gyakran elgondolkoztam azon, hazafelé ment, hogy történhetne itt egy vámpírámadás. Persze a történet ennél posztmodenebb kíván lenni a folyamatos önmagára utalgatással. Szövegszinten ismét túl bonyolulttá teszi a függő beszéd és a terjengős mondatszerkezet. Remélem, akad hozzá türelem. Anno pár munkatárs látta a kész anyagot - nekik tetszett. Ennek már tíz éve, én pedig már jópár éve nem teszem be a lábam Kőbányára. Főképp este.

 

Önmaga farkát harapó kígyó

 

 

...ne legyen állatmese, ne legyen tanulsága, ne általánosítson, moralizáljon, tipologizáljon, a történet történet legyen, ne vesse el a titokzatosság és rejtelmesség támaszát, a kigondoltság merev vázát, a csattanó és a csattanó csattanójának túlzásait - de szigorúan mindvégig önön történetiségére mutasson, mint tárgyra, mint eseményre, ahogy ez a szöveg is teszi.

A történetnek legfőbb, ki nem mondott, de kényszerítő és kikerülhetetlen célja: megfejteni a cím titkát.

Ehhez szükségünk van egy férfira. A férfi legyen sovány, alacsony, vaskos, kiálló, szinte bőrét repesztő csontú, ezért durva állú, arcán az izmok feszüljenek, ami még jobban mutatja majd, hogy mennyire törődött és elhagyatott, mennyire beteg. Múltja, élete, családja, munkája nem fontos, hogy milyen betegség kerítette hatalmába, az se lényeges, később úgyis fény derül rá, most csak a jelene számít, ahogy a villamoson áll, kicsit féloldalt, félig lehunyt szemmel a nőt nézve. Jelezzük az időt: a város felett alkonyodik, a meggyúló lámpák fénye versenyt fut a villamossal, nagyon jó ez a csillogás, mert a férfi így már jobban látja az alacsony, szinte ösztövér, fekete kontyos nőt. Nem is látja, szinte érzi szemeivel és pár perc alatt mindent tud róla - kiolvassa széttaposott, olcsó cipőjéből, bő, esetlen farmernadrágjából, ölében heverő gyűrött papírszatyrából és szürke szövetkabátjából, mely torz formába tekeredik másfélszer teste köré úgy, hogy alakját sejteni se lehet benne.

A férfinak persze ez utóbbi, vagyis az alak, a test nem számít, látjuk rajta jól, hogy csak a külsőből megtudott magány, lecsúszottság, elkeseredés érdekli, amelyet megerősít, kétszeressé vagyis háromszorossá tesz - a villamos tükröző ablaka miatt - a nő sárgás arca, fekete szeme. Így, tetőtől talpig letapogatva a másikat, a férfi az éhséget érzi és jegyzi meg, a vágyat, hogy mire, mi után, az - jól tudja - teljesen mindegy, de nézzük csak komikus grimaszát, ahogy az eredmény feletti elégedettségében elbambulva késve veszi észre, hogy most már a nő is bámulja őt, láthatjuk, ahogy sietve, túl hirtelen fordítja el fejét, és talán arra gondol, zavara mögött, hogy hagyja, ezt hagyja, de ekkor a villamos lassít, megáll, a nő feláll,  és a férfi ösztönösen utána lép.

Az ajtó előtt tömörülés, figyeljük meg résein át a férfi kinyúló kezét, ahogy egy hát takarásában gyengéden, szinte anyásan megtaszítja a nőt, aki ettől lefelé bukik a hirtelen lépcsőn, de ekkor a férfit már ott látjuk mellette, keze a nő karjára fonódva megakadályozza, hogy annak teste a járdára dőljön.

Vigyázzon, hallani véljük hangjából azt a lágyságot, amit órákon át gyakorolt, talán tükör előtt (bár ez lényegtelen), de tisztán látjuk arcán a meggyőző, kérlelő, sóvárgó és esendő mosoly árnyalatát mely ilyentén való előadásához biztosan tükörre volt szüksége.

Most hallgassuk ismét hangját is, ezt a mesterien árnyalt, hízelgő de érdekes hangot, ahogy - látszólag - hirtelen támadt kedvvel magyaráz a nőnek, értelmesen és tisztán, sőt logikusan, bizonyítva hogy nem részeg, éreztetve hogy nagyon-nagyon régóta vágyik már egy kis beszédre, egy igazi, meleg, bensőséges és mindent megosztó beszélgetésre, szívének kiöntésére, valakivel, valakinek, aki ismeretlenül is figyelmesen hallgatja egy bokszban egy pohár fröccs vagy valami egyéb ital társaságában egy presszóban, kész szerencse, hogy ő ismer is itt a közelben egy ilyen nyugodt és diszkrét helyet - figyeljük meg karjának határozatlan, szabadságot sugalló lendítését - ami minden szempontból megfelel a kívánalmaknak. Vár, mozdulatlanul, szinte dermedten, mire a nő bólint.

Nem szoktam ám csak úgy, magyarázza a csöndes utcákon a férfi, a nő hangtalanul lépked mellette, a járdát nézi, főleg mostanában nem, hogy ez az őrült, suttogja a férfi izgatottan, de ez az este, ez az ősz, a nő mellette a szatyrot szorítja, két kézzel átkarolva, mintha gyermek vagy egyéb figyelemre méltó dolog lenne benne. A férfi elakad, mert a másik nem válaszol, oldalpillantásaiból látja, hogy arcizma se rezdül, leginkább még az úton lévő hányásfoltoknak és kutyaszarnak szenteli figyelmét. Maga nem fél, teszi fel a kérdést a férfi, kissé ingerülten. A nő nem emeli fel fejét, de megrázza, látjuk ahogy kontyából kiszakad egy fonat és leesik háta közepére, milyen viccesen himbálódzik lépéseinek ütemére. A férfi elmosolyodik. Akár én is lehetnék az a gyilkos, a kötőtűvel, neveti el magát, halljuk, milyen hamis és lekicsinylő ez a nevetés, de a nő még erre se pillant fel, a férfi meghökken, magyarázó mozdulata színpadias, persze nem én vagyok, csak úgy...tudjuk milyen ez, a beszélgetés ismét elakad, a kínos csendben csak a férfi léptei kopognak, még szerencse, hogy a vendéglátóipari helyiség neonját már látni, igen, ott a Mercedes mögött, látjuk a nevet, de ne mondjuk ki, hagy borítsa a jótékony felejthetőség.

A valóban csöndes és állott levegőjű presszóban majd arra figyeljünk, arra a sokat sejtető otthonosságra, ahogy a férfi leülteti a nőt, csomagját szinte féltőn helyezi egy székre, és miközben ő is leül, már int a pincérlánynak, másik mozdulatával cigarettát kínál a nőnek, rágyújt, félrefújja a füstöt és feladja a rendelést.

Lássuk be, a férfi minden leleménye ellenére a társalgás lassan indul, a nő nagy szemeket meresztve csöndjébe burkolódzik, jégfehér ujjait dörzsöli egymáshoz, de később megtörik, és tétován egyszavas válaszokat ad a tapogatódzó kérdésekre, közben a férfi cigarettájának parazsát bámulja megbabonázottan, meredt hüllőtartásban. Aztán persze az elfogyasztott italmennyiség lassan-lassan megteszi hatását: itt most csak mozdulatai lágyulására, bogárszeme csillogására, poharának tologatására, a férfi kezén végigsimító ujjai rebbenésére hívnám fel a figyelmet.

A férfi látja eredményességét, a történet - érzi, érezzük - a végkifejlethez közeledik. Előbb azonban, érthető okokból, könnyítenie kell magán, így a mellékhelyiségbe siet. A három hosszúlépés a kagyló előtt percig is elfoglalja, végezetül sóhajt, ahogy mi is szoktunk, csak az különös, az a bizonyos undor és sápadtság, ami elömlik arcán, miközben nadrágjába igazítja nemiszervét, hát nem furcsa ez a keserves arc, ahogy a cipzárt húzza, a kéz rebbenő mozdulata, babrálás az övvel... Kezet sem mos, csak a tükörbe néz bele dolga végeztével, fél percig vizsgálva, rendezgetve arcvonásait. Visszatérhetnénk a nőhöz, vajon mit csinál egyedül, a pincérlányok diskurálást nézi, vagy a támolygó részeget, aki már nem kap semmit a csapostól, vagy a kopaszodó férfit, aki napilapját olvassa, söre mellet, vagy a napilap vastag címét, hogy újból ölt a kötőtűs gyilkos, vagy, de nem, maradjunk csak a férfinél a vécében, mert nézzük csak, ahogy hirtelen összegörnyed a tükör előtt, mintha dróton rángatott figura lenne, mintha az idegen akarat, akaratunk most unottan elengedné, kezét arcába temeti görnyedten és valami mély bődülés tör fel az ujjai alól, ó, gondolhatjuk hogy sír, de nem, mert amikor belép valaki, már minden rendben van, a tartás a régi, bizakodva és fegyelmezetlen gyűlölettel nézi a tükörben, ahogy a kopaszodó férfi eltűnik az egyik ajtó mögött, és ekkor a tükör felületén lévő megszáradt köpet vagy más váladék foltjába karcolja körmével: 6. Rohadt kurvák, mondja is mellé, ez lesz a hatodik, suttogja, akinek továbbadom.

Kint gyors, határozott léptekkel az asztalhoz siet, ahogy leül, megfogja a nő kezét. Az viszonzásképp rámosolyog, jobban mondva torz, enyhén ittas vigyor árnya fut szét arcán. Ahogy a férfi beszélni kezd, hangja semmit sem árul el a mellékhelyiségben történtekről, ugyanazt a rábeszélő, sikamlós árnyalatot érezzük ki belőle, amihez a történet elején már volt szerencsénk. Ajkai árnyas parkról, annak néptelen szegletéről, rosszul megvilágított padról áradoznak a nő ecetszagú fülébe. Nézzük csak, arcuk milyen közel van most egymáshoz, érezni, ahogy a bor- és a vodkaszagú leheletük összekeveredik, ezt a felhőt lebbenti szét a nő bólintása.

Kint már nagyon sötét van, az utcai lámpák nem is bírnak vele, talán a fényük is gyöngült az elmúlt órában, az éjszaka előrehaladtával, ezért rosszul látjuk őket, nem biztos, hogy megfogják egymás kezét, de a papírszatyrot már minden valószínűség szerint a férfi viszi. Ez is egy jele a gyengédségnek, vélhetnénk. A park bejáratánál aztán a férfi "tovább megy", átkarolja a nő csípőjét, az nem ellenkezik, sőt megremeg, nyakán folt vöröslik föl izgalmában. Bokrokon törnek át, madarakat riasztanak fel, így jutnak el a történet utolsó színhelyére.

A padnál a nő tetteiből, mozdulataiból feltétlen odaadást és engedelmességet vélünk kiolvasni, eddigi viselkedésétől nagyon is elüt a hirtelen kitárulkozás, nem érteni az óvatosság minden hiányát, a lihegő kapkodást, ahogy odaadja magát a férfinak, ülő, kifacsart testének áldozatát.

Aztán számoljuk a lenyugvás lassuló pulzusszámát, amibe távoli kutyaugatás és vonatfütty vegyül. Vegyük jobban szemügyre az elénk táruló testhelyzetet, mert a történet befejezésének szempontjából nagy jelentőséggel bír: a nő a férfi ölében, felsőtestével jobbra dőlve, míg partnere karjait a pad támlájára fonva, balra csukló fejjel egy bozót sötétjébe bámul. Szórt lombokon átszűrődő lámpafény világít rájuk elölről, keserű füstszag a levegőben. Ruhájuk izzadt, néhol csatakos, így a hideg egyre kellemetlenebb. A gyér fény ellenére, a férfi arcán látni, hogy szeme félig lehunyva - megjegyzem, így pillantottuk meg őt legelőször is -, ajkai alig érthető szavakat mormolnak, hogy miket, azt sajnos nem halljuk, de talán az elégedett hanglejtésből sejthetjük.

Most nézzük gyorsan a történet végét: a nőt, ahogy a férfi felé hajol, aki ezt észre se veszi, majd csak a szúrásra, a nyakán elömlő rengeteg vérre riad meg, felpattanna, de se összeakadt testük, se a nő csontos és vékony, ám most érthetetlenül nagy erővel eltelő karjai nem engedik, aztán már nem is akar. Arcából kiolvasni, nincs már számára más, csak a nyakán csüngő tévedés, az ajkak, melyek sebére tapadnak.

Mindent megértve búcsúzzunk el így tőlük, távolodva a rossz fényű helytől, bokrokat vonva a jelenet elé és köré, hallgatva az ezen bokrok mögül kiszűrődő kíméletlen hangokat, melyek - valljuk be - olyannyira sértik más, nemesebb és finomabb irodalmi ingerekhez szokott fülünket, hogy itt a beszámoló, a szöveg vagyis a történet...

 

vége

 

Szólj hozzá!
2008. szeptember 16. 22:34 - Valmont

Valami bernhardos

Szóval az első. Hetente próbálok feltenni újat. Ezt cirka tíz éve csináltam. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. És a cím: akkoriban tényleg sok Thomas Bernhardot olvastam. Azt hiszem, ez meglátszik a stíluson is. A központozás pedig direkt rémes. Bár ettől még olvasható lesz.

 

 

A csaj és a vámpír

 

Nézem a lányt, ahogy tömi magába a kaját. Senki nem mondaná rá hogy szép, ahogy rám se, hogy csúnya vagyok - így van meg az egyensúly. Hamburgert eszik, a szósz lefolyik a krétafehér ujjain. Tudod, kérdezi, tudod miért ez a legjobb hamburger, rázom a fejem, hogy nem, mert két hús van benne mondja, mert két hús. Akaratlanul is, borzadva  cigarettára gyújtok, egy egyenruhás valaki megindul felém, mire a lány kólájába dobom a cigit, no, ezt miért csináltad, bámul rám, képed el a képe, olyan mulatságosan, hogy mosolygok, ahogy felhúzom magammal, gyere, mondom, gyere, elég ebből.

Te, biztos, hogy szűz vagy, kérdezem, miközben a szemét buszt várjuk, egy öregasszony elfordul és halkan szitkozódik, a lány meg sunyin bólogat, persze, persze hogy az vagyok, már senki nem az az osztályban, de én még tartogattam magam, egy olyannak mint te, aki elvisz engem a fehér lován. Itt is van, a busz megáll előttünk, mi pedig fel. A testek össze-vissza nyomódnak, és egymásba szaglanak, ez, ez az egész szörnyű kavalakád, az izzadás és a testek halmaza majd megőrjít, rég elszoktam már tőle, hogy ennyi embert megtűrjek magam körül, de gondolom haladni kell a korral, mindenki busszal jár,  biztos ez most a közszokás, a lány is, elégedetten áll és bambán piszálja fogát egy, a combok mellől felhozott fehér krétaujjal. Körmei töredezettek, és piszkosak, példát vehetne az én jól ápolt körmeimről, mindig mondom neki, hogy vigyázzon a körmére, másra ne, kérdezi ekkor sunyin, én pedig rámosolygok, ami mindig bejön, úgyis a véred veszem, súgom neki, mire felkuncog a kis szűz.

A véred veszem, súgom a fülébe, ami hagymaszagú, mintha még oda is tömött volna a hamburgerből. Még ma, kérdezi, most. Oda megyünk válaszolom. A lakásodra, ezt már persze túl hangosan mondja, minden ostoba barom felénk néz, ki megrovón, ki kéjvágyón, de látom én, hogy akik megrovón néznek, azok szemében is ott a bujaság, a buja tekintetűek pedig kissé neheztelve bámulnak  a képembe, mintha nem lenne mindegy nekik,  mintha nem ezt csinálná mindenki, aki él. Édes lesz a véred, mondom jó hangosan, és nyúlós, mint a tojás fehérjéje, kis hely keletkezik köröttünk, a lány már nem is figyel rám, hallotta ezt már párszor a két hét alatt, de azért is folytatom, ennek az álszent, kurva közönségnek beszélek, nem az ő hagymás fülének, és nehezen fog megindulni, de amint a seb szabad lesz, ömlik majd, mint a negyvennapos eső, hogy megújuljon a faj, Isten és az ember dicsőségére, hogy friss erőre kapjon ez a nép. Egy szerelőruhás rámszól, valami durvát, de ekkor a busz fékez, és le kell szállnia, jobb is, hogy nem várja meg, míg eltöröm a karját, vadul nézek utána, hiába telt el ennyi idő, ezek a kisszerű kakaskodások még mindig felpezsdítik a vérem.

Ó, a fák, mondom, ahogy leszállunk, és felmutattam a fejünk felé, nézd ezeket a fákat, soha nem mondják el, hogy elmentünk alattuk, sem a sövény, a játszótér szélénél, ami erőszakosan az utunkat állta, sem a forró, megalvadt beton, ami tapad, késleltetve, vissza-visszahúzza egyébként elkerülhetetlen lépteinket. Ott sattyog-kaffog mögöttem, végig a lakótelepen, meg-megkérdezve, hogy milyen mesze van még, hol van már a lakásom, neked fogalmad sincs, mondom, az igazi messzeségről, ha olyan messze lenne, mondom, mint te tőlem, akkor ezer és ezer évig mászkálhatnánk ezen a betonon. Azt kérdezi, hogy akkor most nem szeretem, és megáll. Nem, mondom, nem erre gondoltam, csak egész egyszerűen így van megalkotva a világ: a buszmegálló, sajnálatos módon, valóban egészen messze fekszik attól a lakástól, ahol élek, és te, egész más szempontból, de legalább ugyanannyira vagy tőlem, nem csak a szellemiekben és az érzelmekben meg a terveidben és lehetőségeidben, hanem leginkább a múltadban. Azt reméltem, hogy neked is én leszek az első, dörgölődzik a vállamhoz, ahogy belépünk a hűvös előtérbe, hát igen, mondom, hát igen – ez furcsa gondolat, tekintve a múltat, a sodró idő minden egyes percét.

Nem jó a lift, mondom neki, morog, ez így van előkészítve, mire felérünk a hatodikra már jó forró és pezsgő lesz a vére a lépcsőmászástól, nem is kell biztatás, nem is kellenek a keleti füstölők és a rafinált zene, se a különlegesen beeső napfény, ami csíkokban, épp hogy sejtetően világítja majd meg ezeket az elszabott, egymásba mégis oly nagy kedvet lelő lelkeket. Te, mondom, az első emeleten, mit csinálnak a szüleid. Apa a gyárban dolgozott régen, most nem tudom, vasakat fúrt. És anyád, ő, kicsit tűnődik, ő takarít, gazdagok házába, napi ötezerér. És testvéred van. Egy fiú. Ez jó, gondolom, a prolik a legjobbak, megvan még bennük az a senki által nem vitatható durva erő és izgalom, ami úgy hiányzik ebből a nyavalyás korból. És te, a másodikon vagyunk, mit akarsz csinálni majd, ha nagy leszel, kérdezem mögüle, és a seggét nézem, ami épp jól domborodik orrom előtt, mögötte megyek, lemaradva pár vagy öt fokkal. Azt hiszem, elmegyek pincérnőnek, valami elegáns helyre, ahol sok a jatt. Pincérnőnek? Igen annak, de nem olyannak, aki lefekszik a vendéggel, hanem igazi pincérnőnek. Te mit csinálsz, ez már a harmadik, mivel foglalkozol, amikor nem velem. Nevet ezen az ugató hangján. Általában, válaszolok, hogy ébren tartsam lelkesedését, utazgatom, keresem a helyem és a boldogulásom egy világvégi világban. Mi, hogy mi. Hát csak élek. Az könnyű lehet, a negyedik, élni a nagy semmibe, de miből van pénzed. Mindig akad, innen, onnnan, a falon egy hányás, vigyázz, szól hátra, itt valakinek elege volt. Nekem is kezd melegem lenni, kacsint vissza a válla fölött, várj, míg felérünk, egyébként nem a pénz az akadály, hanem a mersz, folytatom. Azt hiszed, a pénz számít, pedig a kedv és a vállalkozószenvedély, hogy mindig újba vágj. Nem értem, az ötödik, de biztos igazad van, te olyan okos vagy, biztosan sokat tanultál, egyszer majd be szeretnélek bemutatni otthon, hogy eldicsekedjem veled. Mert anyám biztos felnézne rád. Abban nem kételkedem. Ahogy felérünk, az ajtó előtt még szöszölök a kulccsal, nem elég gyorsan, egy öregasszony mászik elő, később majd gondom lesz a vén picsára, hogy megráncosodott az eltelt időben, de már nyitom, és lököm be a lányt a majdnem üres szobába. Nézd csak, nem vagy valami nagy lakberendező, mutat a szőnyegre, meg a kis ágyra meg az egy szem székre, meg a ládára a sarokban, mi ez a homok, nem homok, guggolok le, hanem föld, az áldott anyaföld. Miért van az, hogy az agglegények mindig ilyen nagy piszokban élnek, kérdi, ez még az építkezésről van, úgy érted, kérdi, hogy amikor a ház épült. Bokáig süppedünk a földbe, ami nem homok, akkor hordtam be, mondom, de még akkor te nem is éltél, kételkedik. Olyan idős nem lehetsz, nevet rám bizonytalanul, de most már az ajtó felé néz, kulcsra zárom-e, a bizonytalanságból nagyon könnyen lesz majd pánik és hisztéria, de én nem akarok jelenetet. Teszek róla, hogy ne csináljon jelenetet, kedvemre tehet, de ne tovább, semmit nem akarok a hisztériájából. Ülj le, mutatok a székre, én pedig elé térdelek. Vállamra teszi a kezét, de arréb rakom, beszélj, szólok rá, erre megint buta arcot vág, hogy rossz ránézni, miről, mit mondjak most, bármit, az emlékeidet, a rossz emlékeidről beszélj. Hirtelen a felismerés öröme önti el, attól izgulsz fel, mi. Kényszeredetten vállat vonok, úgyse értené, hogy inkább attól leszek halhatatlan, mikor az ő köldöke már rég ráncos lesz a három porontytól, amit a világra szart, az én arcbőröm még mindig feszes lesz és borosta nélküli, igen, mondom, mesélj a rossz dolgokról. Bármilyen rossz dologról, kérdezi. Arról, ami veled esett meg valamikor. Hát elég sok ilyen volt. Bólintok, az jó. Egyre többet tudnak, hiába, hogy szüzet kell választani, aki elvileg még olyan sok rosszat nem láthatott, mégis mind hosszabb ideig tudok ébren maradni, annyira ellátnak. Volt egy kutyám, ezzel kigombolja az ingem felső gombját, és egyszer elhozták az unokaöcsémet, három éves volt, és a kutya belemart az arcába, még most is ott van a nyoma, vagyis nem, mert, az unokaköcsém részegen nekiment egy falnak, azonnal meghalt, szétment a feje, és mi lett a kuytával, kérdezem, és megsimítom az arcát, egész szép most a délutáni fényben, leveszi a szemüvegem, a kutyát apám megfojtotta, belerúgott a fejébe, aztán már csak feküdt, akkor összezárta a száját a kezével, és összenyomta az orrát is, egész addig, míg nem mozdult, míg meg nem fulladt, kigombolja a második nyílást az ingemen, mesélj még, szólok rá, elkerekedik szeme, a plafonra néz, aztán folytatja, múltkor az iskolában egy fiú belevágta a körzőjét egy másik fiú szemébe az órán. Miért. Vállat von, azt hiszem egy lány miatt, mind a ketten jártak vele, de a lány elkapott valami betegséget, és mind a kettő azt hitte, hogy a másik terjesztette, és persze mind a két hülye elkapta tőle, biztos azért. Ez már egész jó, lehúzom róla egyetlen rántással a pólóját, pár hajszál is a kezembe marad, felsikolt és meglök, te állat, hátraesek, de ránézek és mondom, mesélj még. Megenyhül, és leszegi fejét, én visszatérdelek elé, és megsimítom a pattanásos vállait, az anyámnak volt egy pasija, aki egyszer nagyon berúgott, és tél volt, elesett a járdán, és pont a pofájára. Reggel, amikor felpattan, leszakította a fél arcáról a bőrt, mert az odafagyott a betonhoz, és elzsibbadt, és nem vette észre, hogy odafagyott, és azután nem csinált mást, csak otthon ült és ivott, az anyám se ment el hozzá többé, ott rohadt meg a lakásában, egyébként is bunkó állat volt, elkalandozik a tekintete, ezt a pillanatot használom ki.

Az agy ilyenkor már megnyílt a gonosz emlékek előtt, elmerült az élményekben, a szó folyni fog szájából, mint nyakából a vér, ahogy közel hajolok, félreérti, szórakozottan frissen nyírt hajamba túr, én pedig megharapom. Ettől elkábul, a nyáltól elkábulnak, másnap, mikor a parkban felébred, nem fog emlékezni az utóbbi napokra, órákra, percekre, üres agya, ha lehet még üresebb lesz, de ez senkinek se fog feltűnni. Megfigyeltem, hogy öt óra alatt jutnak el a teljes öntudatlanságig, addig folyik belőlük a szó, egyszer, mondja lassan, a nagymamám megbetegedett, és maga alá csinált, mert nem tudott mozogni, és ilyenkor csak beszélnek, beszélnek végkimerülésig, végig a pályán, amin elindítottam őket, végig, míg fel nem töltenek a mocskos emlékeikkel, és az anyám engem hagyott ott ápolni, hogy mossam le, meg hogy forgassam, hogy ne legyen felfekvése, de persze kinek volt ehhez kedve, otthagytam a francba, elmentem inkább, másokkal, és amikor jövök haza, hát azt látni kellett volna, az egész szoba úszott a lében, minden összerondított, fogtam a kerti, slagot és kimostam az ablakon keresztül, ki a szoba ajtaján keresztül azt a sok mocskot, de a víz hideg volt, és  a nagyi megfázott, és azt mondják, abba halt bele.

Visszadőlök, a nyakán összefogom a kis sebet, a nyál már hat, hagyhatom beszélni, ki is mehetek, csak néz a falra, érzékeny hallásommal még a konyhából is értem amit mond, csokit eszek és habos kávét iszom, és letörlöm a port, meg összeszedem  a málló vakolatot, egyszer, hallom a szóáradatot,  és cigizek is, az apám, amíg élt, elvitt magával a piacra, és venni akart a fénymásolt pénzével egy kis gyűrűt, de az árus észrevette, hogy a pénz nem igazi, és pofonvágta az apámat, közben letörlöm az ablakot is, de megvártuk délután, amikor ment a kocsijához, és az apám hátulról fellökte, és késével elvágta az inat a sarkán, azt mondta, ettől már soha nem fog futkározni, és elszaladtunk. Nagyon jónak tűnik a mai este, számolgatom, hogy mikor kell visszatérnem az alvásból erre a szemétláda világra, lesz talán húsz év is, a konyha falán mindenhol képek és filmplakátok, vámpíros filmekről, nagyon szeretem ezeket a filmeket, kár hogy ebben a században alig voltam moziban, az apám nagyon szeretett engem, a testvéremet nem annyira, hallom bentről, az emberek mulatságosak, ahogy a vámpírokat látják, a testvéremet fattyúnak nevezte, és egyszer nagyon megütötte, a testvérem nem szólt hozzá három napig, aztán odaállt elé, és azt mondta neki, ha egyszer megnől, ha olyan magas lesz, mint ő, megöli, azt hiszik az emberek a vámpírokról, hogy veszélyesek az ő világukra, de hisz ez a legnagyobb tévedés, a legostobább emberi hit, a napfény, a fokhagyma, a kereszt, az mind semmi, egzotikus találmány, de hogy veszélyesek lennének, és ekkor apám csak nézett rá, de éjszaka felkeltett minket, engem és az anyámat, és kiküldött a házból, és mi nem mentünk vissza, mert leoltódott a lámpa, és nem hallottunk semmit, de anyám azt mondta, nem megy vissza többé, és így is lett, akkor jöttünk be a városba, a vámpírok nem veszélyesek, hanem őket bántja a világ, ők félnek ettől a szar és mocsok világtól, és csak azért jelennek meg benne, hogy új erőt merítsenek egy szűz elbeszéléseiből, hogy újból megbizonyosodjanak, hogy mennyire szar és mocsok ez a hely, és legyen erejük továbbaludni, és beköltöztünk a városba, hogy kedvükre tegyünk mindenféle férfinak, jött ott bolond és okos és olyan, akinek elrohadt a farka és úrifiú és dagadt és sovány és gazdag és aki bevizelt közben, és mindent megtettünk, hogy ehessünk, egy szűz kell, aki még relatíve kívül van a romláson, mert a szexualitás és a felnőttség, az már maga az ocsmányság, az egyenlő a szemét világgal, egy kívülálló kell, aki még érintetlen, és így, ezzel a tisztasággal, tiszta szemmel látja a romlást, a maga tiszta lapján mutatja be a fekete mocskot és hányadékot, a világot, és én is benne voltam, mert az anyám kényszerített, néztem, vagy csináltam, vagy felváltva, és mindent, de pénzt nem kaptam érte, csak enni, ezért költöztem el a barátomhoz, de az kidobott, mert nem voltam elég házias, és ezért kerültem az otthonba, mert rajtakaptak egy idős hapsival, aki a városházán dolgozott, de eltussolta, és bedugott az otthonba, meg  iskolába küldött. Ekkor kaptam észbe merengésemből, berohantam és irtózatosan pofonvágtam, hogy a feje a falnak koccant, azonnal megtört a varázs, mi van, nézett rám párás szemmel, te kurva, nem is vagy érintetlen, ordítottam rá, és felrántottam az ágyról, de mi van, kérdezte még mindig, ám ekkor már bőgött és nézett rám, ne küldj el, ma nem mehetek vissza, nézett rám, és folyt a könnye, én meg jól seggberúgtam, hogy nekicsapódott az ajtónak, takarodj a francba, hülye ribanc, kiáltottam, és mivel sírt, meg toporzékolt, még meg is legyintettem a száját, hallgass, azzal kinyitottam az ajtót és kivágtam rajta, hogy csúszott a földön a liftajtóig, itt az inged, te ostoba lány, én csak, kezdte volna, ne küldj el, még ennyit hallottam, meg hogy most mi  a baj, de rávágtam az ajtót, baj az van, a rohadt élet, morogtam, és haraptam egyet a teljesen összenyomódott csokimból, ami a kezemben volt végig.

A fürdőszobába menet még hallottam, hogy kaparászik az ajtón, leöblítettem a csuklómon az ereket hideg vízzel, mérhetetlen csalódásom hűtve, megigazítottam magam, egy kicsit kifestettem az arcom, hogy fiatalabbnak tűnjön, rendbe szedtem a ruhám, és azon gondolkodtam, hol szedhetek estére össze ebben a szörnyű városban egy nyomorult szüzet. Mikorra visszatértem a szobába, már nem hallatszott semmi kintről, az a hülye kurva addigra elhúzott a francba.

 vége

Címkék: vámpír
Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása