Akkoriban igen sokat utaztam vonaton, és akaratlanul is fültanúja lettem mindenféle beszélgetésnek. Egy ízben két középkorú hölgyet hallgattam ki, egy kiállhatatlan és egy szelíden szenvedő hangot. Arra gondoltam, megírom őket, bele egy átlagosan rémes és egy szörnyű életbe. Azt még kivettem szavaikból, hogy tanárok, és továbbképzésre járnak a fővárosba. A többi már a fantázia műve.

Hazafelé

– Ezektől a vécéktől az embernek felfordul a gyomra! – mondta a nő, mikor visszatért a fülkébe. /mocskos tükör, szarfoltos vécé melynek nyílásában látni az elrohanó talpfákat, összeköpdösött padló, lehugyozott kézmosó, a csap csak korog, víz nem jön, a falakon ujjnyi piszok/. Leült, kinézett az ablakon: – Hol vagyunk? Ebben a sárga világításban semmit nem látok. – mondta. Társnője megvonta a vállát: – A mi állomásunkon még világítás sincs. Onnan tudom, hogy hazaérek, hogy sötét van. – Azért megmondta az állomás nevét. Beszéd közben egy pontra nézett, útitársnője feje fölött, egy fényképre, mely üveglap mögött volt a fülke falára erősítve.

– Te mindig ott alszol a kollégiumban? – kérdezte a vécéről jött, vörös hajú nő, mire a másik, akinek szőkés volt inkább a haja, eltökélten bólintott: – Persze, amikor csak lehet.

– Hát én nem bírnám ki. Inkább szép nyugodtan hazavonatozom a férjecskémhez /hatalmas has az atlétatrikóban, reggeli szellentés az ágyban, örökös vigyorgás és viccelődés, marok a fenekén, száj- és hónaljszag este/. – Percnyi szünet állt be a társalgásban, odakint valaki köveket csörgetve végigment a töltés oldalában.

– Mit mondtál, nektek mikor lesz vizsgátok? – kérdezte a vörös hajú hölgy, aki a vécéből jött, de a választ meg se várva folytatta: – A miénkre már kitették a jelentkezési lapokat, de én már jóval előbb feliratkoztam, bementem a professzor úrhoz, és megkértem. Tudod ki fog ott tolongani! Ráadásul június elején megyünk le nyaralni. – A másik fejét oldalt billentve nézte a képet: - Saját nyaraló vagy bérlitek?

– Saját /a fal mállik a tető beázik, az üvegeket minden téren betörik és a szoba közepére szarnak, a kutyaólban rókakölykök, a fű közt csalán/. – A vonat kellemes rándulással elindult. – Na végre! – Ismét sötét lett az ablakon túl. – Még azelőtt vettük, hogy a gyerekek jöttek volna.

– Hány gyerek van, mit mondtál?

– Három. A legkisebb a mi iskolánkba jár még de nem az én osztályomba, a másik kettő meg már kirepült. Tudod, hogy van: szűk lesz nekik a szülői ház. Az egyik egy szállodában dolgozik, bent a városban, egy hét alatt többet keres, mint én egy hónapban. A másik meg ilyen ügynök lett, cigarettát szállít. Mondom neki mindig: rászokom a dohányzásra, mert most ingyen tudna hozni. Erre lett jó a diploma. Tudod, mind a ketten lediplomáztak, de nagyon ellenkeztek eleinte. – Egy vashídon robogtak át, a zaj elnyomta szavait: – …hogy ő pecsenyesütő akar lenni, mondtam neki, előbb diplomázz le gyerekem, aztán ha még mindig úgy gondolod, lehetsz, ami akarsz /egész este bezárkózott a szobájába, ott mérgeskedett, reggel előjött és úgy tett, mintha semmi se történt volna, milyen aranyos volt még akkor is, még korábban is és még korábban is, mikor megszületett/. – A fülkében nagyon gyengén égett a lámpa, a vörös hajú nő felállt és közben belerúgott a másik szatyrába: – Elnézést – mondta.

– Semmi baj. – Riadt fel álmodozásából az. Nagyon soványnak és sápadtnak tűnt a fényben, beesett arca halotti maszknak látszott. A sötétben már nem láthatta a fotót, így most kifelé nézett: – Hogy gyűlölöm a sötétséget. A faluban már egyetlen lámpa sem ég.

A másik háttal állva, a kapcsolót igazgatva válaszolt: – Én is mindig gondolok rá, hogy bevásárlok, ha feljövök a továbbképzésre. A fővárosban, bárki, bármit mond, mégiscsak olcsóbb minden. De egy barátném /mindig vörös körmök, érettségi bankett, ahol elkapták, és jól megrakták, három gyerek, szeret beszélni a közösülésről és az árakról, hol és mi olcsó, ápolatlan haj/ figyelmeztetett, hogy az ilyen embereket rögtön kiszúrják a vonaton és megtámadják. Legjobb, ha csak egy retikül van nálad, akkor nem eshet semmi bajod, ezt mondta. – Hiába csavargatta a kapcsolókat, a fény semmit nem változott. Visszaült helyére, nagyot szusszanva, mellette heverő újságját eltette a táskájába.

– Én nem félek a vonatokon. A férjem vasutas volt, ezért ingyen utazhatok – mondta a másik sóhajtva. – Nagy kár érte, mindenhez értett.

– Igen, a férfiak nagyon jók a ház körül. Mondom mindig az uramnak, hogy nélküle egy villanykörtét sem lennék képes becsavarni. Tudja isten, nekünk valahogy nem áll rá a kezünk /szerszámok a pincében, kasza, fűnyíró benzinszaga, szögek egy befőttesüvegben, tompa kalapácsok, fémszag, pókok az ablakkeretben, használt autógumik, patkányirtó rózsaszínje a sarokban és mindig sötét/.

– Néha látom őt. Máskor meg csak hallom, az a rosszabb – szólalt meg ismét a szőke nő elrévedve.

Csönd állt be köztük, csak a kerekek csattogtak ugyanolyan ritmusban. Kanyarhoz értek, elől, a távolban a mozdony hosszan, vontatottan fütyült.

– Nemsokára leszállok – mondta a szőke nő és összefogta szatyrait, nyögve maga mellé emelte őket. – Mind hús. – tette hozzá magyarázólag. – Nagyon sokat kérnek. A faluban már megettek mindent. A nagypiacról hozok nekik, ott olcsóbb.

– Kutyák? – kérdezte a vörös hajú nő, haját igazgatva, az eredményt az ablakon halványan tükröződő képmásában ellenőrizve /Foltos, akit elütött egy autó, az apja eltemette, orgonából csokor, egész este sírt, a fiainak sose engedett tartani, egy kóbor kutya a hétvégén, aminek szalonnahéjat kellett volna adni/.

– Nem, a férjem és a gyerekek.

– Ó igen, a nagy család, tudom, hogy van ez Most is, hogy jönnek az ünnepek, már kész stressz az életem, hogy mit fogok csinálni. Ezeknek minden nap más és más étel kell, de úgy képzeld el, hogy még azt is elvárják, hogy ne hétköznapi ételek legyenek, hanem különlegességek /a fahéjat elkeverjük a mézzel, majd belerakjuk a diót, mazsolát, aszalt fügét, az egészet elkezdjük együtt piritíni a pisztáciával, mikor a méz már fehéredni kezd, előkészítjük a tortalapot/. – Felállt, kissé lehúzta az ablakot, orrát beledugta a szélbe: – Mondom nekik, ha nagyon felidegesítenek, itt hagyom őket, vagy leülök tévézni, egyenek, amit találnak. Az ember egy rabszolga, délelőtt arra a harminc ördögfiókára vigyázni, délután meg ezekre, mert ilyenkor hazajön mind, csőstül, ellepik a házat, mint a siserehad. – A szőke hajú nő fázósan összébb húzta magán kabátját, megborzongott. A másik visszaült, az ablakot úgy hagyta. – Milyen jó tavaszillat jön be! – mondta. – A tavasz azért nagyon szép. Ismét folytatódik az élet. Nyílnak a virágok, meleg van /egy délelőtt a réten, a házuk mögött, a fiú kísérgette, leültek a csipkebokor mögé, az ingjébe be lehetet látni, tudták mind a ketten, a fű épp kibújt, a föld még hideg volt és ott és akkor/

– Egyre hosszabbak a nappalok – tette hozzá a szőke hajú nő és az ablakkeret piszkát kapirgálta. – Holnap hat harmincegykor kel a nap.

– Valóban? – kérdezte a másik csodálkozva, tekintetet most először akadt meg hosszabb ideig útitársnőjén, majd elkapta szemét: – És mond csak, ti sokan vagytok a tantestületben? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – emelte rá tekintetét a sovány asszony. – Már azt sem tudom, hányan, mindig változik, most hogy visszamegyek, ki tudja….

- Tényleg? Ennyire változó? – csodálkozott a vörös hajú nő. – Mi vagyunk vagy hatvanan. Képzeld azt el! A legtöbbjét nem is ismerem. De szerintem sokan nem is valók a pályára, már csak így ránézésre se /kapafogúak, beszélni se tudnak, a nők festik magukat, és azt hiszik, divatbemutatón vannak, és az a nevetés, mikor elment a vécé előtt és meghallotta a nevét/. No nem mintha a gyerekállomány jobb lenne…Nálatok sok problémás gyerek van?

A társa öntudatlanul is felállt és felnyomta az ablakot: – Gyűlölöm ezt az esteszagot – azzal leült. A vonat zaja tompult. – Hát, nem igazán. Főleg este, ha sötét van. Akkor nagyon…csintalanok – mondta, szeme összeszűkült, magához szorította ismét terhét.

– Én nem tudom, de egyre gyengébb osztályok jönnek. Régebben én az osztályommal el mertem menni bárhová, busszal, vonattal, de tényleg bárhová, egész napokra. Most meg, buszra szállni, az is meggondolandó, elmenni a múzeumba, az egy nagy kaland /kiabált a gyerekre, az már vörösödött, de hiába kérdezte, nem válaszolt, végül azt mondta, hívja a rendőrséget, mire a pad belsejéből elővette a tollat, amit ellopott és hozzávágta, a melle közt érte a dobás, az egész osztály nevetni kezdett, a mocskok/. – A vonat sípolt, kis dombok bukkantak fel az ablaka földre vetülő fényében. – Ez az én állomásom lesz – mondta a szőke nő.

– Nem is tudtam, hogy itt van állomás – válaszolta a másik, és ismét kinyitotta táskáját.

– Kérdezhetek valamit? – a szőke nő hunyorogva közelebb hajolt, egész csendesen beszélt most.

– Persze, tessék csak…– felelte a vörös hajú nő óvatosan.

– Tudom, hogy furcsa ez és szokatlan. De hidd el, megvan rá az okom, hogy megkérdezzem – mondta a szőke nő vékony szája egyre közelebbről és egyre halkabban. Kicsit várt.

– Igen? – lehelte táskáját becsukva, megdermedve a másik.

– Nem mehetnék el ma est hozzátok? Tudom, hogy csak egy órája ismerjük egymást, de kollégák vagyunk és én tisztességes ember vagyok, és nem lesz baj, és úgy érzem, te segítőkész ember vagy – hadarta egyszerre. – Holnap jönnék csak haza világosban, mikor már mind elmentek, mikor már nincs sötét, nem akarok újra találkozni velük, újra a sötétben, nem lehetne? – a vörös hajú nő arcára ráfagyott a csodálkozó, elképedt, szabadkozó mosoly.

– Nem értelek – mondta aztán csöndesen. – De ma nekünk nem jó. A férjem barátai jönnek át, és még elő kell rá készülnöm, tudod hogy megy ez…/sört isznak és a tévét nézik, és megeszik az aprósüteményt, amit hazafelé vesz, és amikor tudják, hogy már alszik, előveszik a kölcsönzött pornókazettát, azt nézik hajnalig, és behallatszik a nyögés és az, hogy szopjad meg hogy basszál még, és neki egyedül az ágyban egész nedves majd jó lesz/.

A szőke nő visszahúzódott a helyére, a sötétbe: – Értem – mondta. – Tudom. A vonat fékezni kezdett, hosszant fütyült. A szőke nő megszorította csomagjait, másik csontos kezével kabátja gallérját fogta össze, védve a nyakát: – Hát, szerbusz és további jó utat. – mondta felállva. A vörös hajú nő is felállt: – Szia, és légy jó. Remélem, legközelebb is együtt jövünk vissza. És ha bármikor szükséged van valamire, bármire, nyugodtan gyere be az iskolába – mondta és a fülke ajtaját félrehúzta társa előtt.

– Hát persze – válaszolt az, és kilépett. A vörös hajú nő nézte, amíg eltűnik a folyosó félhomályában. Aztán sóhajtva visszaült helyére: – Hát ilyet… - motyogta felháborodottan még. A vonat megállt. Az állomás sötét tömbje ott nyújtózott az ablak előtt. Valaki ellépdelt a fülke előtt, és távolodott az alig kivehető dombok közé. Kisvártatva a vonat elindult, mire a vörös hajú nő láthatólag megkönnyebbült, ugyanakkor a jobb oldalán, az ajtó mellett ülő férfi felriadt. A vörös hajú nő épp elővette újságját, mikor a férfi megszólította: – Hol a feleségem? – hangja éles volt és fáradt, mintha nem aludt volna egész úton. A vörös hajú nő óvatosan pillantott rá, és azonnal látta, hogy a férfi nagyon-nagyon beteg: – Ki? A felesége? – lassan eszmélt, vontatottan válaszolt: – Leszállt – mondta bizonytalanul. A férfi megrázkódott és kinyitotta száját: – A hússal?

vége