Szóval az első. Hetente próbálok feltenni újat. Ezt cirka tíz éve csináltam. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. És a cím: akkoriban tényleg sok Thomas Bernhardot olvastam. Azt hiszem, ez meglátszik a stíluson is. A központozás pedig direkt rémes. Bár ettől még olvasható lesz.

A csaj és a vámpír

Nézem a lányt, ahogy tömi magába a kaját. Senki nem mondaná rá hogy szép, ahogy rám se, hogy csúnya vagyok - így van meg az egyensúly. Hamburgert eszik, a szósz lefolyik a krétafehér ujjain. Tudod, kérdezi, tudod miért ez a legjobb hamburger, rázom a fejem, hogy nem, mert két hús van benne mondja, mert két hús. Akaratlanul is, borzadva  cigarettára gyújtok, egy egyenruhás valaki megindul felém, mire a lány kólájába dobom a cigit, no, ezt miért csináltad, bámul rám, képed el a képe, olyan mulatságosan, hogy mosolygok, ahogy felhúzom magammal, gyere, mondom, gyere, elég ebből.

Te, biztos, hogy szűz vagy, kérdezem, miközben a szemét buszt várjuk, egy öregasszony elfordul és halkan szitkozódik, a lány meg sunyin bólogat, persze, persze hogy az vagyok, már senki nem az az osztályban, de én még tartogattam magam, egy olyannak mint te, aki elvisz engem a fehér lován. Itt is van, a busz megáll előttünk, mi pedig fel. A testek össze-vissza nyomódnak, és egymásba szaglanak, ez, ez az egész szörnyű kavalakád, az izzadás és a testek halmaza majd megőrjít, rég elszoktam már tőle, hogy ennyi embert megtűrjek magam körül, de gondolom haladni kell a korral, mindenki busszal jár,  biztos ez most a közszokás, a lány is, elégedetten áll és bambán piszálja fogát egy, a combok mellől felhozott fehér krétaujjal. Körmei töredezettek, és piszkosak, példát vehetne az én jól ápolt körmeimről, mindig mondom neki, hogy vigyázzon a körmére, másra ne, kérdezi ekkor sunyin, én pedig rámosolygok, ami mindig bejön, úgyis a véred veszem, súgom neki, mire felkuncog a kis szűz.

A véred veszem, súgom a fülébe, ami hagymaszagú, mintha még oda is tömött volna a hamburgerből. Még ma, kérdezi, most. Oda megyünk válaszolom. A lakásodra, ezt már persze túl hangosan mondja, minden ostoba barom felénk néz, ki megrovón, ki kéjvágyón, de látom én, hogy akik megrovón néznek, azok szemében is ott a bujaság, a buja tekintetűek pedig kissé neheztelve bámulnak  a képembe, mintha nem lenne mindegy nekik,  mintha nem ezt csinálná mindenki, aki él. Édes lesz a véred, mondom jó hangosan, és nyúlós, mint a tojás fehérjéje, kis hely keletkezik köröttünk, a lány már nem is figyel rám, hallotta ezt már párszor a két hét alatt, de azért is folytatom, ennek az álszent, kurva közönségnek beszélek, nem az ő hagymás fülének, és nehezen fog megindulni, de amint a seb szabad lesz, ömlik majd, mint a negyvennapos eső, hogy megújuljon a faj, Isten és az ember dicsőségére, hogy friss erőre kapjon ez a nép. Egy szerelőruhás rámszól, valami durvát, de ekkor a busz fékez, és le kell szállnia, jobb is, hogy nem várja meg, míg eltöröm a karját, vadul nézek utána, hiába telt el ennyi idő, ezek a kisszerű kakaskodások még mindig felpezsdítik a vérem.

Ó, a fák, mondom, ahogy leszállunk, és felmutattam a fejünk felé, nézd ezeket a fákat, soha nem mondják el, hogy elmentünk alattuk, sem a sövény, a játszótér szélénél, ami erőszakosan az utunkat állta, sem a forró, megalvadt beton, ami tapad, késleltetve, vissza-visszahúzza egyébként elkerülhetetlen lépteinket. Ott sattyog-kaffog mögöttem, végig a lakótelepen, meg-megkérdezve, hogy milyen mesze van még, hol van már a lakásom, neked fogalmad sincs, mondom, az igazi messzeségről, ha olyan messze lenne, mondom, mint te tőlem, akkor ezer és ezer évig mászkálhatnánk ezen a betonon. Azt kérdezi, hogy akkor most nem szeretem, és megáll. Nem, mondom, nem erre gondoltam, csak egész egyszerűen így van megalkotva a világ: a buszmegálló, sajnálatos módon, valóban egészen messze fekszik attól a lakástól, ahol élek, és te, egész más szempontból, de legalább ugyanannyira vagy tőlem, nem csak a szellemiekben és az érzelmekben meg a terveidben és lehetőségeidben, hanem leginkább a múltadban. Azt reméltem, hogy neked is én leszek az első, dörgölődzik a vállamhoz, ahogy belépünk a hűvös előtérbe, hát igen, mondom, hát igen – ez furcsa gondolat, tekintve a múltat, a sodró idő minden egyes percét.

Nem jó a lift, mondom neki, morog, ez így van előkészítve, mire felérünk a hatodikra már jó forró és pezsgő lesz a vére a lépcsőmászástól, nem is kell biztatás, nem is kellenek a keleti füstölők és a rafinált zene, se a különlegesen beeső napfény, ami csíkokban, épp hogy sejtetően világítja majd meg ezeket az elszabott, egymásba mégis oly nagy kedvet lelő lelkeket. Te, mondom, az első emeleten, mit csinálnak a szüleid. Apa a gyárban dolgozott régen, most nem tudom, vasakat fúrt. És anyád, ő, kicsit tűnődik, ő takarít, gazdagok házába, napi ötezerér. És testvéred van. Egy fiú. Ez jó, gondolom, a prolik a legjobbak, megvan még bennük az a senki által nem vitatható durva erő és izgalom, ami úgy hiányzik ebből a nyavalyás korból. És te, a másodikon vagyunk, mit akarsz csinálni majd, ha nagy leszel, kérdezem mögüle, és a seggét nézem, ami épp jól domborodik orrom előtt, mögötte megyek, lemaradva pár vagy öt fokkal. Azt hiszem, elmegyek pincérnőnek, valami elegáns helyre, ahol sok a jatt. Pincérnőnek? Igen annak, de nem olyannak, aki lefekszik a vendéggel, hanem igazi pincérnőnek. Te mit csinálsz, ez már a harmadik, mivel foglalkozol, amikor nem velem. Nevet ezen az ugató hangján. Általában, válaszolok, hogy ébren tartsam lelkesedését, utazgatom, keresem a helyem és a boldogulásom egy világvégi világban. Mi, hogy mi. Hát csak élek. Az könnyű lehet, a negyedik, élni a nagy semmibe, de miből van pénzed. Mindig akad, innen, onnnan, a falon egy hányás, vigyázz, szól hátra, itt valakinek elege volt. Nekem is kezd melegem lenni, kacsint vissza a válla fölött, várj, míg felérünk, egyébként nem a pénz az akadály, hanem a mersz, folytatom. Azt hiszed, a pénz számít, pedig a kedv és a vállalkozószenvedély, hogy mindig újba vágj. Nem értem, az ötödik, de biztos igazad van, te olyan okos vagy, biztosan sokat tanultál, egyszer majd be szeretnélek bemutatni otthon, hogy eldicsekedjem veled. Mert anyám biztos felnézne rád. Abban nem kételkedem. Ahogy felérünk, az ajtó előtt még szöszölök a kulccsal, nem elég gyorsan, egy öregasszony mászik elő, később majd gondom lesz a vén picsára, hogy megráncosodott az eltelt időben, de már nyitom, és lököm be a lányt a majdnem üres szobába. Nézd csak, nem vagy valami nagy lakberendező, mutat a szőnyegre, meg a kis ágyra meg az egy szem székre, meg a ládára a sarokban, mi ez a homok, nem homok, guggolok le, hanem föld, az áldott anyaföld. Miért van az, hogy az agglegények mindig ilyen nagy piszokban élnek, kérdi, ez még az építkezésről van, úgy érted, kérdi, hogy amikor a ház épült. Bokáig süppedünk a földbe, ami nem homok, akkor hordtam be, mondom, de még akkor te nem is éltél, kételkedik. Olyan idős nem lehetsz, nevet rám bizonytalanul, de most már az ajtó felé néz, kulcsra zárom-e, a bizonytalanságból nagyon könnyen lesz majd pánik és hisztéria, de én nem akarok jelenetet. Teszek róla, hogy ne csináljon jelenetet, kedvemre tehet, de ne tovább, semmit nem akarok a hisztériájából. Ülj le, mutatok a székre, én pedig elé térdelek. Vállamra teszi a kezét, de arréb rakom, beszélj, szólok rá, erre megint buta arcot vág, hogy rossz ránézni, miről, mit mondjak most, bármit, az emlékeidet, a rossz emlékeidről beszélj. Hirtelen a felismerés öröme önti el, attól izgulsz fel, mi. Kényszeredetten vállat vonok, úgyse értené, hogy inkább attól leszek halhatatlan, mikor az ő köldöke már rég ráncos lesz a három porontytól, amit a világra szart, az én arcbőröm még mindig feszes lesz és borosta nélküli, igen, mondom, mesélj a rossz dolgokról. Bármilyen rossz dologról, kérdezi. Arról, ami veled esett meg valamikor. Hát elég sok ilyen volt. Bólintok, az jó. Egyre többet tudnak, hiába, hogy szüzet kell választani, aki elvileg még olyan sok rosszat nem láthatott, mégis mind hosszabb ideig tudok ébren maradni, annyira ellátnak. Volt egy kutyám, ezzel kigombolja az ingem felső gombját, és egyszer elhozták az unokaöcsémet, három éves volt, és a kutya belemart az arcába, még most is ott van a nyoma, vagyis nem, mert, az unokaköcsém részegen nekiment egy falnak, azonnal meghalt, szétment a feje, és mi lett a kuytával, kérdezem, és megsimítom az arcát, egész szép most a délutáni fényben, leveszi a szemüvegem, a kutyát apám megfojtotta, belerúgott a fejébe, aztán már csak feküdt, akkor összezárta a száját a kezével, és összenyomta az orrát is, egész addig, míg nem mozdult, míg meg nem fulladt, kigombolja a második nyílást az ingemen, mesélj még, szólok rá, elkerekedik szeme, a plafonra néz, aztán folytatja, múltkor az iskolában egy fiú belevágta a körzőjét egy másik fiú szemébe az órán. Miért. Vállat von, azt hiszem egy lány miatt, mind a ketten jártak vele, de a lány elkapott valami betegséget, és mind a kettő azt hitte, hogy a másik terjesztette, és persze mind a két hülye elkapta tőle, biztos azért. Ez már egész jó, lehúzom róla egyetlen rántással a pólóját, pár hajszál is a kezembe marad, felsikolt és meglök, te állat, hátraesek, de ránézek és mondom, mesélj még. Megenyhül, és leszegi fejét, én visszatérdelek elé, és megsimítom a pattanásos vállait, az anyámnak volt egy pasija, aki egyszer nagyon berúgott, és tél volt, elesett a járdán, és pont a pofájára. Reggel, amikor felpattan, leszakította a fél arcáról a bőrt, mert az odafagyott a betonhoz, és elzsibbadt, és nem vette észre, hogy odafagyott, és azután nem csinált mást, csak otthon ült és ivott, az anyám se ment el hozzá többé, ott rohadt meg a lakásában, egyébként is bunkó állat volt, elkalandozik a tekintete, ezt a pillanatot használom ki.

Az agy ilyenkor már megnyílt a gonosz emlékek előtt, elmerült az élményekben, a szó folyni fog szájából, mint nyakából a vér, ahogy közel hajolok, félreérti, szórakozottan frissen nyírt hajamba túr, én pedig megharapom. Ettől elkábul, a nyáltól elkábulnak, másnap, mikor a parkban felébred, nem fog emlékezni az utóbbi napokra, órákra, percekre, üres agya, ha lehet még üresebb lesz, de ez senkinek se fog feltűnni. Megfigyeltem, hogy öt óra alatt jutnak el a teljes öntudatlanságig, addig folyik belőlük a szó, egyszer, mondja lassan, a nagymamám megbetegedett, és maga alá csinált, mert nem tudott mozogni, és ilyenkor csak beszélnek, beszélnek végkimerülésig, végig a pályán, amin elindítottam őket, végig, míg fel nem töltenek a mocskos emlékeikkel, és az anyám engem hagyott ott ápolni, hogy mossam le, meg hogy forgassam, hogy ne legyen felfekvése, de persze kinek volt ehhez kedve, otthagytam a francba, elmentem inkább, másokkal, és amikor jövök haza, hát azt látni kellett volna, az egész szoba úszott a lében, minden összerondított, fogtam a kerti, slagot és kimostam az ablakon keresztül, ki a szoba ajtaján keresztül azt a sok mocskot, de a víz hideg volt, és  a nagyi megfázott, és azt mondják, abba halt bele.

Visszadőlök, a nyakán összefogom a kis sebet, a nyál már hat, hagyhatom beszélni, ki is mehetek, csak néz a falra, érzékeny hallásommal még a konyhából is értem amit mond, csokit eszek és habos kávét iszom, és letörlöm a port, meg összeszedem  a málló vakolatot, egyszer, hallom a szóáradatot,  és cigizek is, az apám, amíg élt, elvitt magával a piacra, és venni akart a fénymásolt pénzével egy kis gyűrűt, de az árus észrevette, hogy a pénz nem igazi, és pofonvágta az apámat, közben letörlöm az ablakot is, de megvártuk délután, amikor ment a kocsijához, és az apám hátulról fellökte, és késével elvágta az inat a sarkán, azt mondta, ettől már soha nem fog futkározni, és elszaladtunk. Nagyon jónak tűnik a mai este, számolgatom, hogy mikor kell visszatérnem az alvásból erre a szemétláda világra, lesz talán húsz év is, a konyha falán mindenhol képek és filmplakátok, vámpíros filmekről, nagyon szeretem ezeket a filmeket, kár hogy ebben a században alig voltam moziban, az apám nagyon szeretett engem, a testvéremet nem annyira, hallom bentről, az emberek mulatságosak, ahogy a vámpírokat látják, a testvéremet fattyúnak nevezte, és egyszer nagyon megütötte, a testvérem nem szólt hozzá három napig, aztán odaállt elé, és azt mondta neki, ha egyszer megnől, ha olyan magas lesz, mint ő, megöli, azt hiszik az emberek a vámpírokról, hogy veszélyesek az ő világukra, de hisz ez a legnagyobb tévedés, a legostobább emberi hit, a napfény, a fokhagyma, a kereszt, az mind semmi, egzotikus találmány, de hogy veszélyesek lennének, és ekkor apám csak nézett rá, de éjszaka felkeltett minket, engem és az anyámat, és kiküldött a házból, és mi nem mentünk vissza, mert leoltódott a lámpa, és nem hallottunk semmit, de anyám azt mondta, nem megy vissza többé, és így is lett, akkor jöttünk be a városba, a vámpírok nem veszélyesek, hanem őket bántja a világ, ők félnek ettől a szar és mocsok világtól, és csak azért jelennek meg benne, hogy új erőt merítsenek egy szűz elbeszéléseiből, hogy újból megbizonyosodjanak, hogy mennyire szar és mocsok ez a hely, és legyen erejük továbbaludni, és beköltöztünk a városba, hogy kedvükre tegyünk mindenféle férfinak, jött ott bolond és okos és olyan, akinek elrohadt a farka és úrifiú és dagadt és sovány és gazdag és aki bevizelt közben, és mindent megtettünk, hogy ehessünk, egy szűz kell, aki még relatíve kívül van a romláson, mert a szexualitás és a felnőttség, az már maga az ocsmányság, az egyenlő a szemét világgal, egy kívülálló kell, aki még érintetlen, és így, ezzel a tisztasággal, tiszta szemmel látja a romlást, a maga tiszta lapján mutatja be a fekete mocskot és hányadékot, a világot, és én is benne voltam, mert az anyám kényszerített, néztem, vagy csináltam, vagy felváltva, és mindent, de pénzt nem kaptam érte, csak enni, ezért költöztem el a barátomhoz, de az kidobott, mert nem voltam elég házias, és ezért kerültem az otthonba, mert rajtakaptak egy idős hapsival, aki a városházán dolgozott, de eltussolta, és bedugott az otthonba, meg  iskolába küldött. Ekkor kaptam észbe merengésemből, berohantam és irtózatosan pofonvágtam, hogy a feje a falnak koccant, azonnal megtört a varázs, mi van, nézett rám párás szemmel, te kurva, nem is vagy érintetlen, ordítottam rá, és felrántottam az ágyról, de mi van, kérdezte még mindig, ám ekkor már bőgött és nézett rám, ne küldj el, ma nem mehetek vissza, nézett rám, és folyt a könnye, én meg jól seggberúgtam, hogy nekicsapódott az ajtónak, takarodj a francba, hülye ribanc, kiáltottam, és mivel sírt, meg toporzékolt, még meg is legyintettem a száját, hallgass, azzal kinyitottam az ajtót és kivágtam rajta, hogy csúszott a földön a liftajtóig, itt az inged, te ostoba lány, én csak, kezdte volna, ne küldj el, még ennyit hallottam, meg hogy most mi  a baj, de rávágtam az ajtót, baj az van, a rohadt élet, morogtam, és haraptam egyet a teljesen összenyomódott csokimból, ami a kezemben volt végig.

A fürdőszobába menet még hallottam, hogy kaparászik az ajtón, leöblítettem a csuklómon az ereket hideg vízzel, mérhetetlen csalódásom hűtve, megigazítottam magam, egy kicsit kifestettem az arcom, hogy fiatalabbnak tűnjön, rendbe szedtem a ruhám, és azon gondolkodtam, hol szedhetek estére össze ebben a szörnyű városban egy nyomorult szüzet. Mikorra visszatértem a szobába, már nem hallatszott semmi kintről, az a hülye kurva addigra elhúzott a francba.

 vége