Nem a legjobb írás, de valamiért nagyon a szívemhez nőtt. Semmi személyes sincs benne, mégis, nagyon bensőségesen szomorúnak érzem, így, újraolvasva. A keletkezéstörténet a szokásos, kis magyar reality szépreményű íróknak: a Galaktika hirdette meg még tavaly a "Hőhatár" című pályázatát, igen szigorú megkötésekkel (pl. hatezer karakter) bonyolult regisztrációs eljárással. Decemberre ígértek az eredményhirdetést - a  többi néma csönd. Januárban küldtem egy érdeklődő emailt, mire jött a válasz, hogy nagyon elfoglaltak, majd, talán, valamikor. A valamikor most van.

Utolsó emberek

Anyát akkor lőtték le, mikor a telek kapuját nyitotta. Most is hallom a pukkanásokat: taktaktak - nem vadászpuska. Kiszolgált AK, házi készítésű hangtompítóval. Apa rászólt Öcsire és Hugira, kushadjanak a padlóra. Ő maga kiugrott a kocsiból, és a nőhöz kúszott. Megfogta a fejét, de már nem tarthatta vissza. Valami eltört Anya tekintetében, mint egy váza a nappali padlóján. Lassan távolodott, pontosabban közeledett. Láttam őt kihunyni. Apa ekkor előhúzta a pisztolyát. Konzervekért cserélte. Öcsi kinyitotta a hátsó ajtót. Anyára nézett.

Apa rászólt, bújjon vissza. Fosztogatók vannak a házban. Megöli őket.

Azzal felpattant. Újra megszólalt a fegyver. Az ablakból lőttek rá. Öcsi kilesett a szélvédőn. Hirtelen fényes csillag jelent meg tőle balra. Aztán az üveg halkan beomlott. Rá a hajára. Hugi sikoltani kezdett. Apa a kerítés mentén rohant. Olyan gyors volt. A golyók nem érték utol. Tudta, hogy van egy rés a drótfonat alatt, amit a vaddisznók túrtak minden tavasszal. Ott hasalt le. Átfúrta magát. Öcsi lefogta Hugit, lenyomta az ülésre. Baba megfontoltan nyáladzott mellettük. Öcsi felemelkedett, kilesett a betört szélvédőn. Apa már a ház mellett oldalazott. Egyszerű faépület volt, egyszintes, tetőteres, kőalapzattal. Ablaka a sztrádára nézett, ahol már nem járt senki. Egy kitört üvegtáblán át nyúlt ki a fémcső. Apa odaóvakodott alá. Guggolva ment, törpejárásban. Aztán felnyúlt, és elkapta a géppisztoly végét, ugyanakkor benyomta pisztolyát a résen, lőtt. Durrdurr. Szólt a fegyver, és valaki visítani kezdett. Ekkor apa ismét lőtt. Csönd.

Hugi elszakította magát Öcsi szorításából, és kinyitotta a hátsó ajtót. Kiugrott a rég nyírt fűre. Öcsi utána. Megfogta a karját, a kocsi mellé húzta. A ház ajtaja kivágódott. Egy alak esett neki Apának. A pisztoly ismét felcsattant, haragosan, mint egy férfi. Az idegen összecsuklott, és Apa megindult feléjük. De olyan furcsán, tántorogva járt. Ők nem tudhatták, de én igen, hogy így megy egy ember, ha haldoklik. Kés nyele állt ki a bordái közül.

Amióta elindultak a Városból, láttak sokkal rosszabb dolgokat is. Sokáig türelmesek voltak. Apa főképp. De aztán a Városban elfogyott minden élelem. A mindenttudó rádió elhallgatott. Aki tehette, már rég odébbállt. Fel, északra. Azt mondták, ott még nem perzselt le mindent a nap. Tévedtek.

Míg Apa a teraszon vérzett, Öcsi megnézte a két másik testet. Idegenek voltak és halottak. Egy férfi és egy nő. Mereven bámulták a padlót maguk előtt fektükben. Öcsi visszament Apához, aki a pulóverét szorította a kés köré. Hugi odahozta Babát. Apa ezt mondta:

- Gyerekek, most jól figyeljetek. Kevés az időnk – felsóhajtott, megtörölte szemét. - A legfontosabb, hogy higgyetek magatokban és egymásban. Képesek vagytok újrakezdeni. Ha jól gazdálkodtok a dolgokkal, őszre már elérhettek itt valamit – körbemutatott. Ujjai remegtek.

- Ne feledjétek, a titkot. Mi a titok? – kérdezte Hugit, aki már bőgött, és megrázta fejét, dacosan felvonta vállát. Baba is sírni kezdett, mire elengedte őt. – A forrás – mondta Öcsi, és felvette Apa pisztolyát.

- A forrás – bólintott a férfi. Nézte, ahogy Baba visszatotyog a kocsihoz. – Nem tud róla senki. A kerítés mellett van, odafenn, a bal sarokban. Csak ki kell szélesíteni a nyílását. A főér így átfolyik a telken, fentről lefelé. Mindig elég nedves lesz majd a föld - a kocsi felé intett. – Vigyázzatok Babára. Az utánfutón – elakadt, köhögött. A gyerekek elfordultak.

- Az utánfutón megtaláltok mindent. A magvakat, a műtrágyát, a szerszámokat – bólogatott, fáradtan, mint egy vénember. – Öcsi, te tudod, mi hol van. Vidd biztos helyre a dolgokat. Ez legyen az első. Állat ne akadjon rá. Ember se. Ha ember jön, használd – a pisztolyra bökött. Mivel elengedte a ruhát, az leesett a kőre. Halkan toccsant a benne felgyűlt vértől. - Minden ott van, ami ahhoz kell, hogy termővé varázsoljátok ezt a helyet. – Felnyúlt, megragadta Öcsi kezét. Szeme kezdett opálos lenni a fájdalomtól. – De a legfontosabb még két dolog – suttogta. – Ezeket – a halottra mutatott az ajtóban – temessétek a kertbe. Anyát és…- elgondolkodott, de aztán kimondta – …engem, a körtefa alá.

- Mi a másik? – nyögte Öcsi.

- A könyv – bólogatott Apa, és elengedte őt. Lassan a hátára fordult. – A kocsiban van, olvassátok, tanuljátok meg. Te, Öcsi már komolyabb dolgokat is megtanultál. Azokat a hosszú verseket. Ennek is mennie kell. Ez az alapja mindennek. Nem tudtok semmit a gazdálkodásról, de a könyv majd segít. Pontosan leírják benne, mit kell tennetek. A könyv és a forrás és a magvak – ez a ti …- nem fejezte be. Karja nagyvonalú lendületet tett. Szeme felakadt. Lélegzete elállt. Hugi odarohant hozzá, és ráborult. Úgy sírt, hogy Öcsi keze ökölbe szorult. A másikkal a fegyvert markolta dühödten. 

 Láttam, amint Baba odaér a kocsihoz. A küszöb mellé, a szikkadt földre, ahova Hugi sodorta, egy puhadefedeles könyv esett. Baba felvette, majd el is feledkezett róla, hogy a kezében van. Megindult a csalános felé. Éreztem a zöld növény szagát. A csalán soha nem szárad ki. Baba nem ismerte még, mert eddig a Városban élt.

Láttam a hólyagokat kiserkenni a lába szárán. Épp hogy beért a sűrűjébe. Sikoltozni kezdett, majd visítva kitántorgott a zöldből. Hugi és Öcsi már csak a kocsinál érte be.

A könyv ott maradt a zöld szálak közt. Lekuporodtam mellé, néztem, hogy sárgul, hogy lepi be a por. Eső nem érte, mert többé nem esettt egy csöpp se. Vártam, míg a borító felpöndörödik az ultraibolya sugárzástól. Figyeltem, ahogy a szélei megrojtosodnak a széltől. „A növénytermesztés alapjai” – ez volt a címe.

Akkor már volt időm. Éjjelente bejártam mindent, északtól délig, az óceántól a sivatagig. Nem találtam senkit.

Aztán hónapok múltán, mikor minden élelmük elfogyott, előbújtam a gyerekért. Babát anya és apa mellé temették a fához. A satnya hajtások, a túllocsolt krumpli és a begazosodott palánták közt bukkantam rá a sírra. Csoda volt, hogy a tizenkét éves Öcsi ki tudta ásni. Visszamentem az elszáradt növények, e hiábavaló és fölösleges harc emlékei közt a házig. A testvérpár odabent feküdt, a konyhában, a padlón. Leguggoltam a fejüknél, és csak figyeltem őket, ahogy pihegnek, mind lassabban: hí-hú-hí-hú. Mikor vége lett, kézen fogtam őket, és elindultunk megkeresni a többieket. 

vége