Ez is a korábban emlegetett Galaktika-pályázatra készült (amelyről még mindig semmi hír, azt hiszem, r.i.p.). Felpakolom ide, mert sok jó mondat van benne. A főszereplőt, Kocákot, a Hentest felhasználtam máshol is. A téma itt is a hőség és aszály sújtotta világban keresett túlélési lehetőség. Édenkerti utalás benne a Völgy, Éva neve és az, hogy a nők bűnt követnek el. A mögöttes történeti szálat, a vízért zajló háborút és az egykori ország romlását jobban ki kellett volna fejteni, de a pályázat karakterszámhatára ezt nem engedte. Van benne még egy utalás az egyik nagy kedvencre, a Szárnyas fejvadászra is, de ez persze mellékes.

Siralomvölgy

Kocák, a Hentes katonai távcsővel vizslatta a gerendapalánkot. A kerítés, mely elzárta előle Völgyet, az úticélját, áthatolhatatlannak tűnt.

Akkor már két napja bujkált egy régi falu romjai közt. Lova elpusztult Pásztó környékén, a Mátra lankáira gyalog ért föl. Megérzéseire, és egy koszlott autóstérképre hagyatkozva bukkant rá a völgyre. Ahol végre nyugalmat lel majd.

 A balatoni csata után Kocák zsoldoscsapata felbomlott. Egyesek vissza akartak menni Pestre. Azt mondták, még maradtak titkos raktárak. Mások északra akartak indulni. Úgy tudták, ott még zöldek a dombok tavasszal. Az egész Dunántúli-sivatagon át tartott a vita. Mozdulataikban ott bujkált az utolsó szabad vízért vívott vesztes csata minden pillanata. A Nyugati Hadúr, egy hajdani ENSZ-hadtápos csapatai győztek – s kilométereken át üldözték őket.

Egy héttel később, e reggelen Kocák eltette a távcsövét, összetekerte pokrócát, s elindult a kerítés felé. Korábban felhágott a legmagasabb hegyre – láthatta, az egész völgyet körülfogja a hegyes végű karósáv. Sántikálva botorkált előre a száraz, repedezett talajon, felkészülve egy lövésre. Azonban semmi efféle nem történt. Amint beért a palánk árnyékába, tőle húsz méterre egy kötéllétre vége ért földet. Kocák felpillantott – a kék ég nézett le rá.

A menekülő zsoldosok közt volt egy tanár. Ő mesélt Kocáknak a Völgyről. A legenda szerint a Mátra egy szűk, női szeméremtestre emlékeztetető szorosában még van jó minőségű termőföld. Az ottaniak zöldséget esznek. Kocák nem akarta elhinni, de aztán a férfi elővette az autóstérképet, s belőle pár száraz, sárga szemet. Kocák szinte érezte a főtt kukorica ízét az ínyén. A Völgy apró, fekete karc volt a térképen. Azon az éjjelen megfojtotta a tanárt, felkapta hátizsákját, és nekivágott a sötétnek.

Most pedig felmászott a kékségbe. Fényvisszaverő köpenybe öltözött lány várta a kerítés belső oldalán. Segített neki belépni a karók hegye felett. Örülnek, hogy újabb látogatójuk akadt, mondta mosolyogva. Mögötte zöldellt és harsogott a mező. Éva, mondta nevét, nyújtotta kezét. Kocák, mondta a Hentes. A lány vaskos volt, jól táplált és nyugodt. Látszott, rég éhezett. Kocák követte a lefelé vivő lépcsőn. Vezetője néha megfordult, úgy magyarázott. Hangja csengett, mint egy régi hangszer. A Völgy elérte az eltartható lakosok maximumát. Mondta. Kocáknak szerencséje van, hogy tegnap hunyt el egy anyóka.

Az út a Mátráig autók, vonatok és egyéb jármű hiányában, át a pusztákon, a sivatagokon, a homokcsapdákon, a kiéhezett, megnyomorodott kószálókon – elmondhatatlanul szörnyű volt. Még egy olyan veteránnak is, mint Kocák, aki sok dolgot túlélt már. Szerencséjére Göd környékén rátalált a lóra. Megosztotta vele a vizét, s az akáckéregből sült kenyerét. Az állat majdnem a végcélig bírta. A hegyek lábánál, egy bekötőúton kobra marta halálra.

A lány az alacsony lakóépületek felé vezette Kocákot. Szigorú szabályok szerint élnek. A férfiak és a nők elkülönítve. Sok nő és kevés férfi. Így az erőszak kívül marad. Magyarázta csevegve. Egy nagy, pajtaszerű építmény felé intett – a feldolgozóüzem. Ott készítenek elő mindent. Kinyitotta az egyik házacska ajtaját. Spártai szoba tárult Kocák elé. Asztal, szék ágy. Az asztalon kenyér, és kancsóban víz. Víz.

Az újaknak egy napot kell egyedül tölteniük. Addig eldől, mi lesz velük – intett befelé a lány. Barna szeme hunyorgott a fényben. A vörös agyag, amely arcát védte a sugárzástól, már kezdett leperegni. Kocák egy kendővel takarta fejét. Most megoldotta, befelé nézett a kancsóra, majd a zöld mezőkre. Hogyan sikerült mindez. Kérdezte.

A vízhiány volt a kisebb gond. Bár egy-egy forrásért, artézi kútért törzsi háborúkat vívtak. Mindhiába – a tudósok utolsó cikkei szerint, azok is kimerülnek egy évtizeden belül. Az igazi problémát a Voight-Kampff-féle sugárhatás okozta. A földfelszín mikroorganizmusait pusztította el, melyek hiányában minden növényi sarjadás kocsonyás csomóvá zsugorodott. Csak a bokrok és a fák élték túl. Kocák soha nem evett még ennyi almát, mint az utóbbi években. Máshol még az se jutott. Azt mondták, hatmilliárd embert halt éhen. Persze ezt már senki sem tudta igazolni.

A lány megvonta vállát. Van egy régi forrás. Nagyon mélyről fakad. Magyarázta. A föld pedig. A kukoricás felé mutatott, amely nem lehetett volna ott – csodásan terem. Hála az embernek. Kocák megvonta vállát, s belépett a házba. Megvárta, míg a lány elballag. Köpönyege még sokáig csillogott a homokban. A hentes elmosolyodott a nő előbbi hazugságán. Ha igazat mondott volna földről, akkor a házak közét nem sivatag borítaná. Valamit titkolnak. A nagy deszkaépületből alakok sorjáztak elő. Hátukon permetezővel elindultak a kukorica felé. Kocák várt, míg beérnek a zöld szárak közé. Aztán ivott, csak úgy, a kancsóból.

Amint az épület közelébe ért, azonnal megérezte a szagot. És megismerte. Ő volt Kocák, a Hentes. Egy körúti bolt utolsó tulaja. Életében ezer s ezer disznót felvágott. A hodályon nem volt ablak. Az ajtaját zárva találta. Valami zakatolt odabenn. Majdnem elnyomta a közeledő lépteket, csak a vérszagot nem, mely falakon belülről tódult elő.

Kocák a sarok mögött várt, majd a felbukkanóra rontott. Ez is nő volt. Hátán permetezőkészülékkel lihegett Kocák alatt, míg nyaka reccsenve roppant. Övén kulcs lógott, a férfi letépte, és kinyitotta vele az ajtót. Nem érdekelte a vendégbarátság. Sem az új otthon lehetősége. Vagy a nők elérhetősége. Húst akart.

Amint belépett, és meglátta, rájött, hogy tévedett. Meglepett, gumiköpenyes nők fordultak felé. Az asztalokon, előttük körben, mindenhol kivérzett, esetlen, szétszabdalt férfitestek. Mögöttük egy hatalmas szerkezet mozgott és mocorgott, csövei a permetezők tartályaiba vezettek. Húspép és vér ömlött elő az óriási darálóból, a Völgy titka, földjének éltetője.

Kocák megfordult, de lába megroggyant, és eszébe jutott a víz, aminek nem tudott ellenállni.

Nem érte el az ajtót, összeesett, a nők hideg tekintete előtt. Aztán még látta, hogy megindulnak felé.

vége