Az igazán jó ötletek véletlenszerűen jutnak eszembe. Általában séta közben vagy reggel vagy nagy fizikai erőkifejtés után. Ezek valójában csak novellacsírák, lehetőségek, alapszituációk. Napok, hetek, míg megtelnek tartalommal, köréjük épül egy világ, pár jellegzetes karakter, stílus, az elbeszélés technikája. Utóbbi persze főképp az írás közben finomodik. Időhiány miatt a formába öntés kétszer két hétvégi, lehetőleg reggeli órára korlátozódik. Szombat reggel megcsinálom a nagyját, vasárnap reggel tisztázom, finomítom. Megfigyeltem, hogy tizenkettő után, főképp pedig este igazán jó szöveg már nem jön létre. A korai órákban valahogy sokkal eredményesebben működik az írói elme, dinamikusabb, és könnyebben képes létrehozni valami frisset és érdekeset. Remélem, ezt bizonyítja az alábbi írás is.

Imaginárius

Az utolsó közös napjukon Mala és Peter reggel szerelmeskedtek. Úgy indult, mint egy átlagos keddi nap, eltekintve attól, hogy korábban ébredtek. Hideg tavasz volt, a kékes fény a redőny alatt egyenesen arcukba vágott az égből. Mala megfordult, aprót nyögött, mire kipattant Peter szeme is.

– Fázom – sóhajtott a lány, és a másikhoz bújt, oly szorosan, hogy annak belerezdült minden idegszála.

– Gyere, betakarlak – mondta Peter, és fejükre húzta a takarót, majd keze lejjebb vándorolt. Mala készségesen reagált mindenre, és oly elfogadó volt, mintha a nő ősképét formálná. Rövid, kíméletlen gyönyörhajhászás volt, mikorra ébresztőórájuk felcsippant, végeztek is odabenn, a sötétben. Peter kikotort, és elhallgattatta az éles hangot.

– Jó itt – mondta a lány a sötétben lihegve. – Olyan, mint egy barlangban.

– Igen – szólt Peter elváltozott hangon. Az izgalomtól rekedt és mély lett, mint egy idős Shakespeare színészé. – Kiskoromban gyakran elbújtam így, amikor nagyon rossz kedvem volt. A paplanom alá. Elképzeltem, hogy odakinn minden másképp van. – Elgondolkozott, majd amint megszólalt, hangja óvatos lett. – Gyakran elképzeltem egy másik világot odakinn. Azt hittem, ha nagyon erősen összpontosítok, képes vagyok megteremteni egy alternatív életet.

– Anyukád miatt? – kérdezte óvatosan Mala, és kinyúlt az éjjeliszekrényre. Kutató keze hideget engedett rájuk, majd papírzsebkendővel tért vissza. Megtörölte vele ölét, aztán összegyűrte gombóccá.

– Igen. Azt hiszem, a halála után, kiskamaszként, mindennél jobban vágytam a közelségére. Szinte éreztem, hogy ott van köröttem, főképp akkor, ha a takarót magamra borítottam – suttogta Peter. – Azt gondoltam, különös varázserőm van, egy speciális képességem, mellyel anyagivá tudom tenni a képzeletem teremtményét. Azt hittem, így örökre velem lehet, meg tudom őt menteni a felejtéstől és az enyészettől…

Elhallgatott, mélyet lélegzett.

– És aztán? – kérdezte gyöngéden a lány.

– Aztán idővel már nekem nem volt fontos ez az egész szertartás. Lassan kifakult, elveszett számomra ő maga is.  A napi dolgok kiszorították az életből. Furcsa, hogy most jut eszembe.

Felemelte ujját orrához, és megszagolta. – Mondtam már, hogy fahéjillatod van?

A lány hasba bökte. – Hülye. Ez a tusfürdőm. Vaníliás.

– Nem, mindig ezt érzem odalenn. Fahéjat, nagyon erősen. – Peter mélyet lélegzett körmei végéről. – A legtöbb csajnak hal- vagy hagymaszaga van. Ilyet, ami belőled árad, még soha nem éreztem senkin. Elmehetnél vele valami műsorba.

– Te teljesen bolond vagy! – vihogta Mala, és elpirult a sötétben. Aztán valami eszébe jutott, és kidugta fejét a takaró alól. – Mennyi az idő? – kiáltotta.

– Jaj, ne – sóhajtott Peter. – Maradj még...

De a lány már kipattant, és barnán, sudáran végigfutott a hálószobán a fürdő felé. – Ma mítinggel kezdünk. Be kell érnem nyolcra.

Peter később indult, ezért ráérősen kávét főzött, pirítóst vajazott, majd egy szelet kenyeret eszegetve várta, míg a kosztümös Mala újra előbukkan.

– Finom – ivott a lány a hófehér csészéből. Vékony rúzsnyom maradt a porcelánon. – Pirítóst nem kérek.

Peter megvonta vállát, majd csókolt lehelt Mala bal arcára: – Légy jó fahéjhercegnő – súgta fülébe. Az meglegyintette a férfi vállát, és már ott sem volt.

Leliftezett a harmadikról, majd átsietett a kongó lépcsőházon, le a bejárati lépcsőn, ki, az épület elé, beszállt a Twingoba, majd kikanyarodott az utcára. Három kilométerrel odébb, egy kereszteződésben sárgán villogtak a lámpák. Malának volt elsőbbsége, ezért nem nagyon figyelt oldalra, csak gyorsan balra lesett, meg talán jobbra, arrafelé parkolt egy teherautó. Mögötte, takarásban, nagy sebességgel közeledett valaki, aki ugyancsak nem volt elég figyelmes. Találkoztak, és a fém csikorogva hasadt és rongyolódott, üveg robbant, és a kárpit az üléssel együtt apró szivacscafatokat lövellt. A Mala kocsijában begyűrődő ajtó maga előtt tolta az anyósülést, a műszerfal egy részét, és valamennyit a kormányműből. A lány feje oldalt csapódott, betörte az ablakot, aztán visszalendült, és ekkor elroppantak csigolyái. Azonnal megbénult, és elvesztette eszméletét. Később sem tért magához, mikor kivágták őt a roncsból. Nem volt rajta nagy, vérző seb rajta, ám halottsápadt arca, szapora légzése nem sok jót ígért a mentőorvos számára.

– Belső vérzés – hozta meg az ítéletet. – Azonnal műteni kell.

Mala a mentőautóban tért magához, tíz másodpercre. Felnézett a felette térdelő őszülő hajú férfira, és elmosolyodott. – Fahéjillat – suttogta, mielőtt meghalt.

Az, hogy Peter nem ment el a temetésre, sőt, korábban a testet is a lány összetört, remegő kezű anyjának kellett azonosítania, az, hogy nem jelent meg a toron, és nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, és a redőnyt lehúzva csak ivott és aludt napokig a sötét nappaliban – ez nem volt furcsa annak, aki ismerte szerelmüket.

Ám egy külső szemlélő az őrület jegyeit olvasta volna ki a fiatalember reakcióiból. A gyász harmadik napján összegyűjtötte a lány minden holmiját, és elégette odakinn a parkban. Negyedik nap kiment a hamuért, bevitte a lakásba, és kiszórta a kádba. Rövid bambulás után beleült, és meghempergődzött, míg egészen szürke nem lett. Később, észbe kapva lezuhanyzott.

Maradtak videók és fényképek. Az ötödik, hatodik napig, mikorra elfogyott otthon az alkohol, ezeket nézte. Elment a boltba, de a biztonság őr nem engedte be  A kirakat tükröződő felületén megnézte magát, és megértette, miért. Hazaindult.

A lépcsőn ülve apja várta.

– Jézusom – mondta felállva. – Mi történt veled?

– Meghaltam – mondta Peter, és próbálta kikerülni a férfit.

Az kinyúl oldalt, és megfogta vállát. – Ő halt meg. El kell fogadnod, fiam.

A temetés után is eljött már hozzá, de hiába nyomta a kapucsengőt, Peter nem engedte be. – Miért nem veszed fel a telefont? – kérdezte még, de fia kivonta magát a szorításból.

– El kellene fogadnom? – nézett vissza rá a küszöbről. – Ebben te nagy vagy, ugye? – azzal becsukta az ajtót.

Odabenn nekidőlt az üvegnek, és közömbösen kimondta: – Nem fogom.

Tudta, mit kell tennie. A lakás sötét volt és várakozó. Egyedül a hálószobában volt ugyanaz a derengő redőnyfény, amit még Malával láttak az utolsó reggelen. Levetkőzött meztelenre, és bebújt a hideg paplan alá. Azóta a reggel óta nem feküdt a közös ágyban. Sokáig nézte a plafont, majd mélyet sóhajtva magára húzta a takarót. Öntudatlanul tapogatódzó keze egy összegyűrt papírzsebkendőt talált. Hogy teljes legyen a csend, visszatartotta a lélegzetét, úgy várt. Azonban hiába fülelt, az elképzelt alak léptei, a kosztüm surrogása, vagy a kioldott cipő koppanása nem hangzott fel odakintről. Kristálytisztán látta behunyt szeme képernyőjén Malát, ahogy megáll a küszöbön, és a takaró alatt gömbölyödő testét nézi. Biztos volt benne, hogy pár pillanat, és belép, odaül ágya szélére, és benyúl e sötét üregbe…ám ekkor nem bírta tovább, kiengedte a levegőt, és a kimerültség, a meleg és a sötét együttes ereje lebírta őt. Álmában a lány halkan sírt szorításában.

– Bocsáss meg – suttogta Mala. – Átvertelek.

Peter nem akarta tudni, de a lány kíméletlenül folytatta: – Nem szedtem a gyógyszert, már két hónapja. Annyira akartam tőled egy gyereket…

A férfi megértően bólintott, mire összekoccant fejük. Ezen nevettek, aztán a könnyek maradékát Peter eldörzsölte azon a nagyon törékeny arcon. Ölelkezésük vége fényes eszméletrobbanásba torkollt – a napfény tűzött Peterre. A takarón kívül volt, egy héttel Mala halála után.

Felült az ágyban, és megborzongott a hideg levegőben.

Tudta, hogy vége, és innentől, ettől a tudástól fog majd megkezdődni az elfogadhatatlan múlt.

Azonban volt ott még valami.

Mielőtt felemelte kezét, már érezte. Csak a szeméből akarta kitörölni az alvás megszáradt váladékát – de ujjai megálltak orránál.

– Fahéjillat – suttogta maga elé. A bizonyosság erősebb volt mindennél. Tompán az ébresztőórán villogó dátumra nézett, és csak lassan tudta kiszámolni a kilenc hónapnyi távban feszülő jövőt.

Addig fel kellett készülnie egy jövevényre.

vége

Egy regény elindul, és nagy reményekkel tekint a jövőbe. Korábban már írtam (http://horrornovellak.blog.hu/2009/08/17/38_nappal_elotte) a nem túl eredeti, de sok lehetőséget magában rejtő ötletemről: meteor fog kinyírni mindenkit a Födön x idő múlva. A világ tudomást szerez a végítéletről, és mindenki másképp póbálja túlélni a hátramaradt időt. Na, most, sok hezitálás, ötletelés, némi szinopszis és karaktergyártás után - elkezdtem. Igazából a legnagyobb gondot a nézőpont/narráció és a szöveg általános stílusa adja. Az E/3 nagyon elidegenítő lenne, s az olvasó kevésbé tudná azonosítani magát a dolgokkal. Ezért aztán E/1-ben kezdtem, mert a főhős egyébként is egy általános figura, maga az Ember, a kisember, a hétköznap karaktere, aki tud kellően objektív maradni. A stílusnál most példaadó a legutóbbi olvasmányélmény, Rubin Szilárd Csirkejátéka. Csak ajánlani tudom ezt a több mint negyven éves remeket, roppant könnyed, egyszerű, ám lenyűgöző nyelve miatt.

És akkor most íme az első fejezet első oldalai, az én készülő regényemből:

20 nap

– részlet –

20. nap

Erre varrjatok gombot, barátaim a végben.

A Szabad Végítélet Rádió adásából

Nehéz volt megítélni, hogy a férfi a szobában, kit akar megölni.

– Menjetek a pokolba! – kiabálta. – Vagy inkább gyertek csak be bátran…

A rendőr az ajtókeret túloldalán izzadtra szorította pisztolyát, és csak nyeldekelt. Húsz év körüli, kerek képű fiú volt, igazából egy zöldségespult mögé illett volna. Tőle fél méterre golyónyomok roncsolták a bejárati ajtó fáját.

– Nézze, mi csak azt szeretnénk, ha abbahagyná a lövöldözést. A szomszédjait zavarja – kiabáltam be a hozzám legközelebb eső lyukon. – Megsérülhet valaki, és akkor…

Újabb lövés dörrent, mire elkaptam a fejem, de még így is éreztem, hogy valami a szemembe csap. Riadtan belenyúltam, ám ujjaimon nem piroslott semmi. A golyó a folyosó szemközti falába fúródott. A rendőr is a lyukat vizslatta, talán azon tűnődött, hova vezet.

– Ez így nem fog menni – suttogta aztán felém.

– Gyertek csak be, ne onnan szövegeljetek – kiabálta ki a férfi. Vastag, gonosz hangja volt. Egy atlétatrikós, tetovált, borostás arcú alakot képzeltem mögé. – Próbáljátok meg. Azt hiszitek, van vesztenivalótok? És nekem? Gyertek, essünk már túl rajta.

A rendőr valamit motyogott az adóvevőjébe. Másik kezében remegve táncolt a fegyver.

– …idefenn vagyunk…nagy tűzerő…nincs lift…egy Angyal is…– hallottam ki suttogásából. A lakás odabenn hirtelen gyanúsan csöndes lett.

Amikor ideértünk, a kőbányai lakótelep egyik panelmonstrumának hatodik emeletére, úgy tűnt, odabenn, a 62–ben baltával végeznek lakberendezést. Fa és üveg zuhogott a padlóra, ajtók dőltek, csempe hullott. Az ajtót három zár védte, s mikor kísérőm próbálta betörni őket, megérkezetek a lövések.

De most e csönd vészjóslóbb lett mindennél. Láttam, hogy alkalmi társam nem veszi észre, és tudtam, ez baj, nagy baj.

Oldalt, a folyosón résnyire nyílt egy másik ajtó, göndör, ősz fürtök bodorodtak ki rajta.

– Menjen vissza! – suttogtam az öregasszony felé. A rendőr is felfigyelt rá, intett neki pisztolyával mire a vénség visszahúzódott a 64–be.

Ekkor vettem észre a kart, és a pisztolyt.

Pár pillanatra szólni se bírtam, és ez elég volt a gyilkossághoz. A kéz odabentről, az őrült lakásából tekergődzött elő, a benne lapuló ezüst, forgótáras fegyver egyenesen a rendőr halántékára célzott. Az még mindig a 63–as számú lakásajtó felé lesett. Ez volt az utolsó kép, amit látott a földön.

Mikor a támadó karja felé nyúltam, eldördült a lövés, és az idő lelassult.

Láttam, vagy látni véltem a golyót, ahogy átégeti magát a levegő rétegein, beleütközik a  hajas fejbőrbe, és befurakszik a csont lemezi alá. Láttam még szemem sarkából a vér és más dolgok spriccelését, egy kiugró szemgolyót, egy elomló testet. Amint megragadtam, éreztem kezem alatt a gyilkos kar merevségét, a test súlyát, amit magam felé húztam, át az ajtó résén. Odabentről egy zavart, sovány tekintet szondázott, hörgő, meleg lélegzet csapott rám. Mintha egy sárkány odújába néztem volna, mögötte csupa rom és ideges mozgás volt a sötét lakás. Aztán a férfi ujjbegye az elsütőszegre csúszott, és kattanva húzott egyet rajta. A pisztoly hengerje fordult egyet, új, nekem szóló lövedéke illesztve a torkolatcső elé.

Visszaállt az idő rendje.

Próbáltam elfordítani a fegyvert tartó kezet, és kirángatni őt a lakásból. Azonban bármilyen inasnak és vékonynak is tűnt támadóm, beékelte magát az ajtóba. Mintha egy gyökeret avagy nagyra nőtt répát akartam volna segítség nélkül kihúzni a földből. Pedig hátam mögött már léptek dobogtak a lépcsőházban. Tudtam, újabb Angyalok vagy rendőrök érkeznek, talán időben, talán elkésve, két halotthoz. A fegyver hol arcom felé ingott, hol a padló, hol a mennyezet irányba. A férfi lihegett és nyögött, de szeme minduntalan a megfelelő célt kutatta rajtam.

– Minek védekezel? – suttogta most rekedten. – Nem mindegy, te bolond? – Olyan meggyőző volt, amit mondott, ám erőszakossága csak viszolygást ébresztett bennem. Amikor azonban másodszor is a torkom felé ingott a pisztoly vége, rájöttem, vesztésre állok. Ha túl akarom élni e napot, taktikát kell váltanom. Lendületet vettem, és az ajtóba rúgtam. Erre nem számított. Hátrarogyott, és közben akaratlanul is elsütötte a pisztolyt.

Éles ütés érte a vállam, és eszembe villant az összes sérülés, amit az elmúlt napokban láttam. A nyílt törések csonkjai, a viaszfehér, tekergődző belek, a véráram cipőm körül, az inak és szervek sokszínű kavalkádja. Tudtam, semmi fontos nincs a vállamban, mégis rettegtem, hogy ezzel vége. A férfi eltűnt odabenn, én pedig a fal mellé dőltem, biztosnak hitt fedezékbe. Óvatos árnyak közeledtek a folyosón. Felnyúltam a sebhez, kezem ezúttal véres lett. Melegen és puhán lüktetett a lyuk ujjaim alatt.

– Benn van – nyögtem a közeledők felé. – Fegyvere van, még legalább négy golyóval.

Két rendőr ért oda hozzám, mögöttük lemaradva még egy harmadik lopakodott. Egy nő.

A rendőrök megálltak halott társuk felett, szótlanul bámultak le rá, lesték az agyvelőt a falon, majd kiélesítették a fegyvereiket. Az egyiknél egy géppisztoly volt, a másiknál egy furcsa, rövid vadászpuska.

– Bemegyünk uram! – kiabált be a puskás. – De nem azért, hogy letartóztassuk.

– Uram! – kiabált be a másik is. – Meg fog halni.

A harmadik rendőr odaért mellém. Gyenge, édes illat csapott meg. Aranybarna haja laza kontyban libbent elém.

– Hagy nézzem – mondta sebemnek a nő. – Á, ez csak karcolás – Biztatott azonnal. Halottsápadtan bólintottam.

– Fogják be a fülüket – tanácsolta oldalról a puskás, és mi így tettünk. Aztán megszólaltak a fegyverek, és a pokol lecsapott a bent lapulóra. Fél percig sem tartott. A kettős folyamatosan tüzelve benyomult a lakás mélyébe, és aztán a géppisztoly végigkattogta a szobákat. Helyiségről helyiségre járt a gyilkos nyomában, mígnem egy jajszó elvágott minden hangot. Ekkor utánuk mentem.

– Hova megy? – kiáltotta a nő. –Veszélyes…

Nehéz lőporfüst terjengett odabenn. A leengedett redőnyökön száz és száz lyuk vágott mintát. A délutáni nap most dárdákat dobott át rajtuk, megvilágítva a közös pusztítást. Minden bútor halmokba hasogatva roskadt a padlóra, felettük párnák pelyhei kavarogtak. A szétdobált ruhák virágfölddel, csempedarabokkal és üvegszilánkokkal keveredtek. Az őrült igyekezett e dolgokat a sarkokba felhalmozni, míg a szobák közepén apró máglyakezdeményeket rakott fadarabokból.

Valamiért a fürdőszobához értem. A kádban halovány testek feküdtek rakáson, kisebbek és egy nagyobb.

– A családja – motyogta mögöttem valaki. Megtántorodtam fordulás közben. A puskás volt, arcát törölgette egy zsebkendővel. Fegyvere ernyedten szegeződött a padlóra. – Már rég kinyírhatta őket.

Én is éreztem az ismerős, édes szagot. Az elmúlt napokban jó pár eltitkolt öngyilkosságot fedtem fel.

– Ott van – mutatott egy ajtó felé a puskás, noha nem is kérdeztem.

Betántorogtam a szobába, közben éreztem, mellkasomra folyik a vérem.

A férfi a földön feküdt, összegömbölyödve, mint akinek a hasa fáj. Valóban ott találták el. Fölötte a géppisztolyos állt, fegyverét tüzelésre készen tartva. A haldokló állkapcsát ugyancsak golyó járta át, szeme kábán vizslatta a szőnyeg mintázatát.

– Jaj – nyögte most. – Végre…

Leguggoltam hozzá. Láttam, fegyvere másfél méterre, elérhetetlen távban csillog.

– Mi mond? – kérdeztem tényleg kíváncsian. Felettem a rendőr felhorkant.

– Végre megtettétek – nyögte alig artikulálva hernyóember. Kinyúlt, megfogta bal kezem, erőtlenül, hálásan megszorította. Kézfején furcsa mintázatú égésnyomot vettem észre.

– Mit? – nyögtem sarkamon imbolyogva, noha tudtam, miről beszél.

– Végre bejöttetek – magyarázta türelmetlenül a hasbalőtt gyilkos. Kissé felemelte fejét, hogy lássam, alatta mennyi vér gyűlt össze. – Ezt akartam. Hogy valaki megcsinálja…

– Ebben ne reménykedj, pajti – morogta a géppisztolyos, és valamit igazított a fegyverén. Felálltam, nem túl gyorsan, de még a lövés előtt. Az ívben feszülő gerincet érte. A fekvő összerándult, és felüvöltött. Egy szürke póló volt rajta. Most elöntötte a fájdalom kontinensének kusza, vörös térképe.

– Ez lebénítja – magyarázta a küszöbről a puskás rendőr. – De nem öli meg. Azt remélte, hogy valaki hazavágja. Ő megcsinálta a családját, de önmagára már nem volt mersze.

– Mind ilyenek – köpött a géppisztolyos a szőnyegre. – A végére elfogy a bátorság. De mi nem teszünk szívességet az ilyeneknek.

Lehajolt a haldokló füléhez: – Hosszú és lassú lesz, barátom, talán éjfélig is eltart. – Csodáltam, hogy a hangja közömbös marad.

A rendőrnő lépett be, és odasietett hozzám.

– Hogy van? – kérdezte némileg aggódva.

– Vidd be valahova – kérte őt a puskás kifelé indulva. Mellette feltűnt egy, az Önkéntes Segélyszolgálat mellényét viselő kollégám is. Idős, szemüveges asszony volt. Gyakorlott tekintettel felmérte a szobát: – Ennek az embernek segítségre van szüksége – állapította meg a fekvőre pillantva. Szeme megakadt rajtam: – Minden rendben?

– Nem mondanám – sóhajtottam. A rendőrnő közben vállamon motozott valami rögtönzött kötésfélével.

– Az a mocsok ott marad a padlón – szűrte foga közt a szót a puskás. Társa már el is tűnt.

A ÖS–es asszony végigmérte a rendőrt, majd megvonta vállát.

– Segítsek? – kérdezte rám pillantva.

– Majd én beviszem a Szent Andrásba – bólintott sebkötözőm. – Úgyis van ott egy kis dolgom…

Az asszony biccentett, köszönt, és kiment. Mind követtük. Odakint ráhajtottuk az elnémult lakásra az ajtót. A folyosón csendben hűlt a halott, a puskás férfi ott maradt mellette, míg megérkeznek a rokonai.

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közmbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs rítus lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

Áruló

– Na, jó, lássuk, uram, mire megyünk mi hárman – mosolyodott el Apa, és a vécéajtóhoz vezette a gyereket.

– Kik hárman? – nézett az fel rá. Pufók, rózsás arc, csupa hús és szorongás a délutáni fényben.

– Gömbi, Apa és a kaki – nevetett a férfi, majd elkomolyodott, és leguggolt a négyéveshez. – Megígérted – mondta most nagyon csöndesen és komolyan.

A konyhaajtóban megjelent Anya, egy üvegtálat törölgetett. Arcán szorongás telepedett meg, és jól befészkelte magát a korai ráncok közé.

– Félek – vallotta be a gyerek, és szeme sarkához kapott. Apa jól tudta, hogy ilyenkor jönnek a könnyek, ezért megfogta a kezét, és belefoglalta nagy, kérges tenyerébe.

– Figyelj csak – kezdte, majd felpislogott Anyára. Egy másodpercig összekapcsolódott a tekintetük, és abban benne volt minden: a féltés, a szeretet, a tehetetlenség és a bátorság is. Aztán Anya bólintott, és visszalibbent a konyhába.

– Emlékszel, amikor először vittelek oviba? – kérdezte Apa hirtelen, egy szuszra. Megkapta az engedélyt, tudta, most már végig kell csinálnia. Hetek óta tervezték a dolgot - nem is, hónapok, évek óta.

– Nem, nem emlékszem – hazudta a gyerek, aki imádta, ha az apja a gyengeségeire emlékezteti.

– Ott álltunk az ajtóban, és nagyon féltél – kezdett bele a felnőtt, finoman letérdelve a linóleumra. A vécé ajtajának szellőzőjén át vizes, hypós szagok áramlottak rájuk.

– És aztán? – kérdezte Gömbi. Nem volt kövér, csak…túlsúlyos. Senki nem értette miért – nagyon sokat szaladgált, a tévét nem kedvelte, enni pedig alig akart. Mégis, most is kidudorodott kék rövidnadrágjából és fehér trikójából a combja és a karja. Finom, kékes erekkel átszőtt hús, túl a babhájon, a felnőtt izmokon innen.

– Mondtam neked, hogy nincs mitől félned. Odabenn is csak olyan gyerekek vannak, mint te. És másnap már te is így láttad a dolgot – magyarázta apa türelmesen. – Most ugyanígy állunk. Odabenn nincs semmi különös, csak a vécé, ami arra vár, hogy te…

– Már nem is kell – jelentette ki hirtelen Gömbi, mire Apa felemelte mutatóját. Ebben benne volt a hazugság észlelése, annak tagadása, és a nyilatkozat semmissé tétele is.

A hátuk mögül, a vécéből valami zaj kélt.

– Hallod? – kérdezte a gyerek elsápadva. – Ez ő. A szörny.

Apa egy kicsit fennhagyta ujját, aztán felállt, és beakasztva a kilincsbe, mint egy karommal, kinyitotta a vécéajtót. Gömbi akaratlanul is hátrált két lépést.

Makulátlanul tiszta vécécsésze várakozott sterilen a félhomályban. Fent, a szellőző öblös torkában kattant valami.

– Látod? – kérdezte Apa kissé türelmetlenül. – Semmi. Csak a…huzat.

– Nem. Ott van – nyögte a fiú, és még egyet lépett hátra, de beleütközött valamibe. Anya volt azt, csípőre téve sárga mosókesztyűs kezeit állt felette, szája szegletében meggyújtatlan, vékony cigarettával.

– Ne viccelj már, kicsim – szűrte fogai közt, majd összeborzolta gyerek haját, és ellépett mögüle. A falnak dőlt, lehúzta, kötényébe tűrte kesztyűit, és zsebéből gyufát kotort elő.

– Nem viccelek, tudom, hogy ott van – magyarázta Gömbi most már mindkettejüknek Épp a felnőttek alkotta szög felezője felé fordult törzsével. – Éjszakánként hallom, ahogy szörcsög és eszik.

– És mit eszik? – kérdezte vidoran Apa. Anya fellkuncogott, ami köhögésbe fulladt. A füst orrán-száján dőlt kifelé belőle. Mikor összeszedte magát, elfújta a gyufalángot, és a szálat a vécékagyló felé pöckölt. Pont beletalált. Régebben kosarazott vagy talán kézizett.

– Kakát – vallotta be szemlesütve Gömbi. Ez csúnya szó volt, de most nem kapott dorgálást. A két felnőtt várakozóan hallgatott. – És húst.

– Húst? –kérdezett vissza csodálkozva Anya. – Honnan kapna húst odabenn? – mosolygott Apára cinkosan.

– Nem bentről kap. Itt van az ajtó előtt.

A két felnőtt erre megdermedt, Anya mélyet slukkolt cigijéből, Apa pedig cipője orrát kezdte vizsgálgatni.

– Miről beszélsz te? – kérdezte aztán Anya óvatosan.

– Éjszaka néha kilopództam. Régebben – magyarázta Gömbi hirtelen lendülettel. – Amikor még nem tudtam, hogy itt van. Aztán egyszer láttam, hogy mozog a vécéajtó. Máskor azt láttam, hogy nyers hús van itt.

Az ajtó előtti részre mutatott.

– Képzelődtél – szögezte le Apa, és amikor Gömbi válaszolni akart, megint felemelte ujját. – És ezt zárjuk is le. A vécében nincsenek szörnyek…

– Várjunk csak – vágott közbe Anya. Biccentett Apa felé, majd a cigi izzó végét Gömbire szögezte: – Tegyük fel, hogy igazad van. Hogy él odabenn egy szörny, aki kakát és húst eszik.

A gyerek figyelmesen hallgatott, majd bólintott.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Anya, árnyakkal a hangjában.

Gömbi megvonta vállát. – Hogy nem megyek be oda…

– Nem erre gondoltam – mondta az asszony, és most ő guggolt le. Közben, mint harmonikából a levegő, kijött belőle a füst. – Hanem arra, hogy a húst valakinek oda kellett raknia. Ahogy a kakát is a vécébe.

Az utóbbi mondatra Gömbiből eldöccent egy kacaj. Eltakarta száját, de már későn, a röhögéssel egy kis nyál is kifreccsent fehér trikójára.

– Várjunk csak, várjunk – ingatta fejét Anya, hogy még nincs vége. – Mert a kaka az egy dolog – de ki rakja oda húst? Amit te is láttál…

Gömbi arcáról eloszlott a mosoly, és elkapta tekintetét anyjáétól. Az finoman kinyúlt, megfogta állát, és visszavonta fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Ki szokott a hússal foglalkozni, kisfiam? – kérdezte lágyan.

Gömbi alig hallhatóan rebegte: – Te, anya.

– Vagyis én etetem a  szörnyet a vécében?

A hihetetlen mondat sokáig ott lebegett köztük, majd Anya hirtelen nyögve felállt, és a telefonasztalkán lévő hamuzóba nyomta a félig elszítt cigarettát. – Ha így gondolod – szűrte fogai közt, hátrafelé –, ha azt hiszed, hogy titokban szörnyeket etetek a vécében, és erről még hazudok is neked, akkor ne menj be oda. Nyugodtan használd a bilidet a szobádban…

Most megfordult, arca rideg volt és merev, mint egy sárkány bőre. – De ha mindezt elhiszed rólam, akkor én egy nagyon szomorú anyuka leszek.

Gömbi szája széle erre már megremegett, lesütötte szemét, majd odarohant hozzá, és átkulcsolta hosszú lábait. Mögöttük Apa felsóhajtott, és kijjebb tárta a vécéajtót: – Gyere, bajnok, vár a trón.

A gyerek előbb felpillantott, ellenőrizte Anya szemében a helyreállt rendet, majd vonakodva, lassan megfordult, és bement a vécébe.

– A lámpát – nézett ki Apára, aki felkapcsolta fényt, majd rázárta az ajtót.

– Itt leszünk – dörömbölt még rá mosolyogva a deszkára, és tényleg, várakozóan neki is dőlt. Anya mellésétált, és vállát a férfinak vetve ő is elhelyezkedett. Pár másodpercig nem szóltak, feszülten hallgattak. Aztán Apa halkan, fojtott, remegő hangon kijelentette: – Tudja.

Anya csak bólintott, és amikor mégis megszólalt, hangja öreg és keserű lett: – Igen. Akkor ennyi.

– Pedig még hizlalhattuk volna – csóválta fejét Apa.

– Így is jó lesz Neki – suttogta Anya, majd lassan, de nem tétován kinyúlt a vécéfülke villanykapcsolója felé. Mikor elérte, lecsapott rá, mint valami keselyű.

Odabentről, a hátuk mögül döbbent gyereksikoly szűrődött ki, magas regiszterére a két felnőtt összerándult.

Aztán hirtelen elhalt, és meghallották az evés csámcsogó hangjait is, és ettől megnyugodtak.

vége 

Ez még egy 2006-os Alexandra novellapályázatra készült. Akartam egy öntükröző írást csinálni nekik az irodalomról, könyvekről, könyvkereskedésről. Természetesen nem nyertem. Mai szemmel nézve, egy kissé szentimentális lett. A végén a visszacsatolás, az épp olvasott szöveg bekapcsolás a fikcióba közhelyes, de megbocsátható. A raktár, a könyvek meg a kávéillat tényleg megvolt, bár nem egészen így. Nem szerettem azt a melót. És itt nem szeretem a K. és P. rövidítéseket, mert nehezítik az olvasást. Ám már nem javítom, mert nem emlékszem, kiket képzeltem mögéjük... 

Az irodalom vége

Egy héten át tartott. Egy egész raktárnyi könyvet adtak ki ők ketten. Kiárulták a nagy múltú kiadó összes maradékkötetét. A hatalmas raktárterembe hamarosan téligumik kerülnek majd. Kellett a hely. K.-t afféle kereskedelmi ügyintézőként vették fel, P. alkalmi raktári dolgozó volt. Utóbbi két diplomával rendelkezett. Tudott valamennyit latinul. Értékelte a jól megírt szonetteket. K. sajnálta alkalmi társát. Elhatározta, a meló után kezdeményezi főnökénél, E.-nél, hogy alkalmazzák P.-t állandóra. Erre nem volt sok remény. A könyvek kiárulása kemény meló volt. K. úgy érezte, inkább elárulás. Már kora hajnalban jöttek a furgonok, teherautók. Vidéki terjesztők és fővárosi nagyvadak. Folyamatosan telefonáltak és cigiztek az átvétel alatt. A könyveket úgy dobálták, mint a téglát. Aláírták a szállítót, és szó nélkül elhajtottak. Görnyedt csikkek maradtak a betonon utánuk. Délig tartott az első roham. Ebédelni az épület  melletti kifőzdébe jártak. Mindent beborított a szomszéd raktárból előtörő kávéillat. Kávés babalevest és palacsintát, kávés krumplifőzeléket és pörköltet ettek. Csak a harmadik nap kezdtek beszélgetni egymással. P. tanár volt, de elege lett a gyerekekből. Felmondása után elvállalt bármit, csak tanítania ne kelljen. K. író volt, de gyűlölete  a fehér, üres papírlapokat. Szobájában ott tornyosultak a teleírt fehér lapok. Soha semmit nem adtak ki tőle. Soha semmit nem küldött el se újságnak, se kiadónak. P. már az első napoktól fejfájásra panaszkodott. Később, mikor megnyílt, elmondta ennek az okát. A hangokat. Ám előtte még sokat kellett beszélgetniük minden másról. A könyvekről. Boethius utolsó napjairól. A naplemenete szépségéről. A lonc illatáról. A főnökről, E.-ről. A főnök inkább részlegvezető volt. Őt bízták meg az évek óta porosodó raktárkészlet felszámolásával. Fiatal, energikus embernek tűnt, náluk jó tíz évvel fiatalabbnak. Fehér sportkocsival járt. Nem cigizett, de az autó hátsó ülése tele volt kólásdobozokkal. Ő találta ki azt, hogy minden kis terjesztő, könyvesbolt, sőt, magánszemély is részt vehet a kiárusításban. Ez persze pokoli munkát jelentett a két férfinak.  A főnököt szemmel láthatólag nem izgatta, hogy nekik nehéz a sorsuk. Gyakorta ott voltak még éjfélkor is a síri csöndben. A neonfényben. A számlákat, szállítókat rögzítették a számítógépbe. Meg kellett lennie másnap kora hajnalra. A kiadó központi szervere akkor frissítette a készletet. Elképzelték ezt a behemótot, ahogy megeszi az ő adatfolyamukat. A sötétben ülve, mélázva önön számítógéplétének hiábavalóságán. P. akkor beszélt neki először az élő könyvek elméletéről. A könyvek léte az olvasottságon múlik. Érző lények, s ha nem olvassák őket, haldokolnak. Ilyen egyszerű volt. Széttárta a karját, körbemutatott. Ezer és ezer kötet sír. Minél előbb oda kell adni őket az olvasójuknak. P. mindent megtett, hogy ez így legyen. Úgy dolgozott, mint az őrült. Enni sem állt meg, a raklapok közt futva falta szendvicsét. A celofánt gombóccá gyűrte, napokig hordta zsebében. Közben tömte magába a fájdalomcsillapítót. K. nem merte megkérdezni, miért. Azt hitte, rákos.  Nagynénje volt így az utolsó két hónapjában. P. évekig hordta magában az élő könyvek elméletét. Kiskorában véletlenül egy egész hétvégére bezárták egy könyvtárba. Akkor alakult ki benne az az érzékenység, ami rávezette az ideára. A főnököt egyáltalán nem érdekelte P. furcsa viselkedése. Gyakorta otthagyta a hevenyészett pultjukon az üres flakonját. Később azt mondta, nem tudott P. őrületéről. A fájdalomcsillapítókról se. Ők ketten a harmadik nap kezdtek el először igazán beszélgetni. P.-nek még négy napja maradt, hogy elmondjon mindent. Hogy meggyőzze K.-t. Amikor egy vevő elhozta magával a gyerekét, teljesen rosszul lett. Gyerekundora volt. Használhatatlanná lett órákra. A gyerekek, bármilyen korúak voltak, kikészítették. K. később rájött, hogy a gyerekek könyvundora miatt volt ez. Talán P. amiatt hagyta ott a tanári pályát is. K. soha nem akart tanár lenni. Író szeretett volna lenni. De ehhez bátorság kell. Úgy érezte, valóban elárulják a raktár könyveit. Odaadják valakinek, aki eladja őket. Másvalaki megveszi őket, felrakja a polcra. Nem fogják soha elolvasni a tartalmukat. P. hiába reménykedik. Ezek a könyvek halálra vannak ítélve. Az elmúlt években csak elodázódott a végük. P. optimistább volt. El is mondta, miért. A főnök aznap teleszarta a vécéjüket. K. fél órán keresztül pumpálta. Hogy lemenjen a víz. Utána megmosta a kezét, s melegített vizet. Kávé helyett itta. A szomszéd raktár kávéillata annyira betöltötte mindenét, hogy elég volt forró vizet innia. Kiült a raktár elé. Nézte, hogy P. kikíséri az utolsó vevőt. Feljött az első csillag. Talán ezt látta Boethius is börtöne ablakából utoljára. P. leült mellé, és bevett egy marék gyógyszert. Azt mondta, a múltkor egy nagy könyvesboltban járt. Két órán át ült az egyik fotelban. Nézte az embereket. A könyveket. Ahogy találkoznak. Csönd volt és nyugalom. Minden értelemben. Nem kellett a gyógyszer. K. ekkor megértette. P. nem csak képletesen beszélt a síró könyvekről. P. tényleg hallja a magányos, elhagyott könyvek hangját. Egy egész raktárnyi könyvét. P. azt mondta, olyan, mint egy kórus. Mint koncerten az első sorban állni. Mint millió celofángolyó csikorgása egymáson. Mint egy stadionnyi síró elsős gyerek. A portás rájuk villantotta lámpáját. P. intett neki. Kigyúrt, nagydarab, kövérkés fiú volt a portás, beleolvadt a sötétbe. Valamiért kedvelte P.-t. Mindenki kedvelte őt. Kiült arcára a szenvedés. K. nem értette, P. miért dolgozik itt. Ha ilyen pokol van a fejében. A másik széttárta karját. Segíteni akart. Napról napra gyengébb a kórus. A könyvek elmennek innen, és új gazdára találnak. Nem tehet mást, segít nekik, kibírja. Még négy napig folyt a dolog. K. minden éjjel hullafáradtan vánszorgott haza. A panelépület akkorra már elcsöndesült. Evett valamit, és elővette jegyzeteit. Akaratlanul is P.-re gondolt. Mindenkire nagy hatást gyakorolt az az ember. Amikor az ötödik nap ebédszünetében beszélt P.-nek írói ambícióiról, az nagyon megörült. Biztatta őt, tegyen meg mindent, hogy új könyv szülessen. K. felvetette, ez neki új fájdalmat jelenthet. P. elkomorult. Szerinte csak a szar könyv marad magányos. A rossz könyvek eltömítik a világot. Tompán értetlenkednek könyvségükön. K.-nak ezért jó könyveket kell írnia. A valóságot. Pontosan és röviden. Tömören, ahogy megesik. Amire mindenki kíváncsi, de amit senki se mer kimondani. A jó könyv az, amit sokan olvasnak. És a könyv is élvezi, hogy olvassák. A buta könyvek ezt észre se veszik. P. szerint nem minden olvasott könyv jó könyv. Az ostoba könyvek ostobán íródnak. Ezek nyafognak akkor is, ha százszor olvassák el őket. Nem veszik észre a kapcsolatot. Éjjelente, a lakás csendjében ezen gondolkodott K., az amatőr író. A különös elvek némiképp ellentmondtak eddigi gyakorlatának. Lehet, hogy újra kell értékelnie írói technikáját. P. rettegett a leárazott könyveket áruló boltoktól. A papírfedeles könyveket áruló boltoktól. A könyvtári kiárusításoktól. A rózsaszín borítójú könyvektől. A raktárbeli hangzavar erős, öntudatos és jó könyvektől származott. K.-nak ilyet kellene írnia. A hetedik nap estéjén benézett E.. Azt mondta, mehetnek világgá, ki vannak rúgva. A központ leállította a kiárulást. A fejesek szerint egy-két év parkolópálya jót tesz a maradék könyvnek. Növeli az értéküket. A főnök fehér autója halkan pattogva hűlt. Hópárduc az éjszakában. K. magányosan ballagott kifelé, intett a dagadt portássrácnak. Az észre se vette őt. Később a rendőrségnek azt vallotta, látta kimenni K.-t. Ezért úszta meg K. kevés zaklatással. Hajnalban pörlköltkávészagot hozott a szél. K. az erkélyen nyújtózkodott, s kelet felé nézett. Füstcsík kígyózott az égre. Eszébe jutott, P. egyedül maradt bezárni a raktárt. Onnan jött a füst. K. sietett. E. autója már ott volt a romoknál.  A rendőrség és a mentők és a tűzoltók autója is. A biztonsági őr arcán könny csorgott. Barázdákat hasított a koromba. K.-nak elmondta, hogy már semmit nem tudott tenni. Olyan volt, mint a pokol. Minden harsogott és üvöltött. P.-t nem találták meg. Aznap éjjel K. nehezen aludt el. Sírás szűrődött át a sötétségben. A fölötte lévő fiatal pár termékenynek bizonyult. Soha nem látta őket babakocsival. Felkapcsolta a villanyt. Fülelt. Nem gyerekhang volt. Mélyebb és keserűbb. Valaki sírt a szobájában. Mint a nyúl a párduc karmai közt. A magányos pusztulás hangja. K.-nak hatvanhárom borítékja volt otthon. Hajnalra megcímezte az összest. Ami nem fért beléjük, kihordta a ház elé a parkolóba. Nézte, ahogy a lapok összehajlanak és megfeketednek és elégnek. Fülelt. Valami nyöszörgésfélét hallott. Semmi mást. Reggel elment a postára. A kialvatlan, fáradt és keserű postáskisasszony olyan mogorván bélyegezte le a leveleit, hogy K. sírva fakadt. A könnyein át leste a visszaadott aprót. Kitámolygott az szabad ég alá. Nem maradt semmije. Feladta az összes el nem égetett írását. Az egyik ide jutott.

vége

Ez már volt, de véletenül letöröltem. Mindegy is, mert jó írás, megérdemli hogy előre kerüljön. Vagyis nekem tetszik. 

A kenyér teste

Abban az évben, mikor Gorbacsovot kivégezték, és Mr. Reagan, kihasználva az orosz-kínai háborút, lerohanta Kubát, és az ajatollah Allah fénylő pörölyével sújtott le Izraelre, mely után a gombafelhő képe híresebb lett, mint az ötvenöt éves Monroe nagy visszatérése a Playboy közepén – abban az évben apám meghalt, de aztán hazajött.

Hosszú, dermesztő ősz volt, a levegő fanyar illatokat, kioltott lelkek millióinak szagát hordozta. Akkor már vidéken éltünk anyámmal, abból a nevetségesen alacsony háborús segélyből tengetve napjainkat, amit a népköztársaság kormánya jutatott a harcoló katonák családjainak. A nyár végén feladtuk fővárosi lakásunkat, és leköltöztünk egy alföldi tanyára, hogy ott várjuk be apámat, aki vissza akart térni a harcokból. A testvéri országok hadseregei keleten együttes erővel kívánták móresre tanítani a Népi Kínát, ezt az elfajzott szocialista kísérletet. A sárgák sem voltak azonban restek, a mongol pusztákban hatalmas hőágyúkkal sütötték össze tankjainkat a személyzettel. Csak reméltük, hogy apánk nem kerül bevetésre egy ilyen balul sikerült offenzívában. Hadmérnök volt, a hídépítés specialistája, ám még a hazug és torz térképeinkből is ki tudtam olvasni földrajzórán, hogy arrafelé, ahol a harcok dúlnak, nincsenek folyók.

Csak sivatagok.

Esténként, odakinn, a vályogház előtt üldögélve a vörösen izzó alkonyatba, elképzeltem, milyen lehet a föld túlsó felén szemlélni az ellenség mozgását. Anyám, ahogy a  lőszergyári beosztása diktálta, néha egész éjszakára magamra hagyott a kötelező társadalmi munka miatt. Ilyenkor sokáig elálmodoztam odakinn, egészen addig, míg fejem felett ki nem feketedett az égbolt, átszurkálva tekintetem a csillagok milliárdjaival, és a lassan mozgó, ellenséges űrállomások villanásaival. Gyakorta nem jött szememre álom, ha egyedül tértem nyugovóra ezeken az őszi éjjeleken. Párnám alá egy nagy kést rejtettem, és a sötétség neszeit fülelve próbáltam valami kedves és szép dologra gondolni. Ám a híradókban látott rémségek, és a propagandafilmek véres jelenetei, a háború áldozatairól és a kegyetlen kínai, klónozott légiókról minduntalan képzeletembe tolakodtak.

Egy nap, pontosabban éjjel, aztán valódi zajra ébredtem. Felültem ágyamban, és füleltem. Valaki motozott, és szipogott a konyhában. Óvatosan elővontam a pengét párnám alól, és a szobámat elzáró függönyhöz lopóztam.

Tíz után lekapcsolták az áramot, ezért az idegen kénytelen volt mécses fényénél sírni. Mert még a vállai is rázkódtak, ahogy egy széken ülve bőgött. Csak lassan vált ismerőssé a keskeny hát és az őszülő konty. Amint megszólítottam, és rám nézett, elborzadtam. Anya arca összefonnyadt néhány hivatalos sor miatt. A levél ott feküdt előtte a durva faasztalon. A testet a következő vasárnapra ígérték benne.

Egy tanyaszomszéd vitt ki minket ócska szekerével az állomásra. A város jó másfél óra út volt, közben alig szóltunk egymáshoz valamit. A férfi feketén termesztett dohányát rágta, közben anyámat fixírozva szeme sarkából. Ő halottsápadtan, összetörten zötykölődött mellettem.

A peronon már jó sok gyászoló család összegyűlt, pedig teljesen bizonytalan volt, mikor ér a városba a vonat. Akkoriban már nem voltak menetrendek, egyáltalán, az emberek semmiféle határidőt nem tartottak be. Jó három óra várakozás után aztán csikorogva megérkezett az öreg dízel, és a sok fekete kendős és sötét öltönyös ember elkezdte az óbégatást és a sírást.

Én nem gyászoltam, mert nem akartam elhinni, hogy őt hozzák haza. Főképp, mikor a daru leemelte a felül nyitott vagonból a 48.08.17/1723-as-as azonosítójú koporsót. Apám születési dátuma és személyi számának vége volt ráfújva fehér festékkel. De odabenn legfeljebb egy gyerek fért volna el. Ám amikor a szomszéd és anyám nekiveselkedett, hogy feltegyék a szekérre, meg sem bírták mozdítani. Egy arra járó vasutas komoran elmagyarázta nekik, hogy bizonyára a tank beolvadt részei miatt. Így mondta, beolvadt, és mind értettük, mire gondol, de anyám nem akart hinni neki, ezért visszavágott, hogy a férje, a néhai férje nem harckocsizó volt. A fáradt arcú vasutas megvonta vállát, majd lette kistáskáját, és nekigyürkőzött. Így aztán négyen, a négy sarkot megragadva nagy nehezen, a földön csúsztatva, el tudtuk tolni a koporsót a szekérig. Ott aztán már több fekete öltönyös férfi ajánlkozott, úgy tűnt, a gyász végül csak összekovácsolja az embereket. A harmadik hórukkra felemelték a koporsót, rá a szekérre, hogy az belenyikkant.

Egyenesen a kisváros temetőjébe hajtottunk, és beálltunk a sorba. Az összes aznap érkezett halott ingyenes állami temetést kapott. Szép sorban kiásott gödrök várták őket az anyaföldben, a hangszórókból a párttitkár előre felvett búcsúztató szövege harsogott végtelenítve. Még hazafelé szekerezve is hallottam foszlányait a hősiességről és kötelességről.

Két hét múlva aztán hazajött apám.

Aznap is egyedül maradtam éjszakára, és a házim megírása után hamar lefeküdtem. Már majdnem elszenderültem, mikor tompa ütés riasztott fel, mely a bejárati ajtó felől jött. Zavartan, a félelmeimet mérlegelve kimentem az ajtóhoz, késem ezúttal a párna alatt felejtve. Az újabb erőszakos kopogásra összerezdültem, éreztem, gerincemen felmerednek a szőrpihék.

Ezüstös félhomály volt a nagyszobában, mely egyben konyhaként is szolgált. Aznap már majdnem telihold uralkodott az égen. Ez a fény pont elegendő volt, hogy egy oldalsó ablakon kilássak a ház elé.

Kopott katonakabátos, sárkoloncokkal terhelt bakancsú alak állt az ajtónál. Szívem beleremegett a lehetőségbe, mert a temetés óta úgy éreztem, azt reméltem, hogy valami nyilvántartási hiba, tévedés történt apám ügyében. Mielőtt az ismeretlen harmadszor is lecsaphatott volna a deszkákra – kitártam előtte a bejáratot.

Ő volt az, nem kellett a mécses, melyet csak akkor gyújtottam, mikor már leült az asztalhoz, sem testének merev, hideg ölelése, mely még a küszöbön történt, és még a füstös, kellemetlen szag, ami a posztókabát alól áradt, sem tudta palástolni, hogy az idegen: az apám.

Amikor leült, sápadt, borostás arccal, láztól csillogó tekintettel bámult a lángocskába, és koszos körmével a morzsákat terelgette, miközben előadta, hogy szabadságra engedték a harcokból. A hajdani szomszédjaink a fővárosban megadták neki új címünket, és még pont elérte az éjszakai vonatot, de az állomásról már gyalogolnia kellett idáig.

Nehézkesen, akadozó nyelvvel beszélt, mintha részeg, beteg volna, avagy mint aki előre betanult szöveget mond – és közben egyszer sem pillantott rám. Olykor körbelesett, csodálkozva, ilyenkor úgy tűnt, tompa álomból ébred, de egyébként mereven ült helyén. Ez a közömbösség és idegenség nyugtalanított, de még zavaróbb volt valami rosszérzés, ami lassan eluralkodott rajtam, ahogy ott sötétlett velem szemben. Úgy éreztem, mintha valótlan lenne minden részlete, mintha alakját papírból kivágva behelyezték volna a házunk díszletei közé.

A harcokról kérdeztem, mire összerezzent, majd hessentő, unott mozdulatot tett, és enni kért.

Felálltam, a szekrény aljából elővettem egy szikkadt kenyérdarabkát, majd egy tompa, életlen késsel megszeltem, közben valamiért eszembe jutott a másik penge a párnám alatt.

Anyámról nem is érdeklődött, ezért, mialatt szinte rágás nélkül befalta a szeletet, én mondtam el, hol van, mit csinál, aztán szóba hoztam a temetést is. Megállt a szájában az ételt, majd nagyot nyelve felállt. Csak azt kérdezte, hol alhat meg, mire a szobámat takaró függöny felé mutattam. Megindult, és valami kiesett kabátja alól. Ahogy eltűnt a függöny mögött, közelebb mentem, és leguggoltam a dolog elé.

Egy alig összerágott, nyálkától csillogó kenyérdarab volt. Az a falat, amit az előbb nyelt le előttem ülve.

Rettegve vártam tíz percet, majd mikor szelíd horkolása felhangzott bentről, a tompa kést markolva mentem rá.

Az ágyamon elterülve úgy nézett ki, mint egy felravatalozott halott. A hold most pont arcába, testére sütött, jól láthattam mindenét. Közelebb óvakodtam, aztán még közelebb, míg megéreztem a belőle áradó hideget. Vártam és figyeltem békés, kisimult vonásait. Jó lett volna így maradni egész éjjel, ám gondosodnom kellett anyámról. A kés hegyét az alvó torkának szögezve óvatosan kigomboltam hát a kabátja három gombját, majd széthúztam rajta a ruhát.

És ekkor elém tárult a borzalmas sebhely, melyet senki nem élhet túl: a gyomron tátongó eleven hasadék, egy száj, melynek mélyében ott ragyogtak a kenyerünk csomói.

Megéreztem, hogy néz, azelőtt, hogy arcába pillantottam volna. Úgy lesett rám, mint ki a parancsot várja, és én megadtam neki. Azt akartam, hogy tűnjön el, minél messzebb járjon, mikorra virrad, hogy még véletlenül se találkozhasson anyámmal. Menjen vissza azokhoz, akik létrehozták, hogy újból harcba küldhessék, mert katonaként nekik még jó lesz, de apaként nekünk már nem, mert az igazit két hete eltemettük. Míg beszéltem, a kés hegyét nem mozdítottam el torka elől.

Megértett azonnal, nem is ellenkezett. Lekászálódott az ágyról, majd szemérmesen begombolta a kabátját. Ahogy elment mellettem, kinyúlt felém, mire hátraléptem, de nem elég gyorsan. Sikerült neki játékosan összekócolni a hajamat, úgy, ahogy mindig is csinálta, ha fel akart bosszantani. Ez a gesztus, az emlék egy pillanatra elbizonytalanított, de aztán erőt vettem magamon, és amikor kilépett az ajtónkon, immár örökre, elfordítottam a zárban a kulcsot.

vége