Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2008. október 27. 21:55 - Valmont

Panelba zárva

A kilencvenes évek elején panelban laktam egy évig, már nem is tudom, hanyadikon. Előtte tíz éven át kertesházban. Nagyon furcsa, idegen és mégis vonzó volt ez az új életmód. Akkor született ez az írás - valami mély, zavaró egyesülés, összefonódás rekvizítíumaként. A falban járás, falban élés több ismert műben szerepel - nekünk mindjárt itt van Kőműves Kelemen. Rémlik gyermekkoromból még egy fekete-fehér film is, a falbanjáró férfiról. A novella gyermekei talán azért ijesztőek, mert nem tudni, mi történik velük. Ki lehetett volna fejteni, hogy végső soron a szörnyű állapotért az épület a felelős - de az nagyon rímelt volna egy Ragyogás c. regényre...

 

Fal takarja el

   

Én ezeket a panelépülteket, lakótelepeket egyszerű sziklából faragott hasáboknak látom, szürkék meg mocskosak, elrendezésük minden tudatos elv nélkül, puszta hóbort alapján valósult meg, és a környezetük is ugyanilyen értelmetlenül sivár és lepusztult, üres zacskókat és cigarettásdobozokat hord a szél a kilométeres játszótereken. Hűvös van mindig a tövükben, ami ezen a nyári napon nem is rossz, és el tudom képzelni, hogy milyen kellemes lehet odafenn nyolcadikon a szél, az ott élők talán a felhőkkel beszélgetnek reggelente...A házak számozása mintha végtelenbe nyúlna, egy nyomorult életbiztosítás megújításáért órákat kell gyalogolnom a tökéletesen egyforma utcák labirintusában. Arra gondolok, hogy az öregember talán még otthon sem lesz, és erre elöntene a méreg, ha ez a kislány nem állna előttem, az utamba, olyan furcsa és esetlen pózban, elterelve figyelmem, mert azt hiszem - kicsit meg is ijedve - hogy mindjárt elsírja magát nekem, a kígyószívű ügynöknek és akkor láss csodát, még vigasztalnom kellene. Rövid, vidámkék ruha van rajta, kezei az ölében - gyerekszobai rajzokra illő jelenet - fehér kismacskát simogatnak, de az arca, az olyan rémült és sírás előtti, hogy akaratlanul megállok, megkérdezni: - Mi a baj? - Alig mer rámnézni, ahogy motyog valamit, mennék tovább, mert ha valaki nem beszél normálisan, azzal nem érdemes, ekkor megismétli: - Nem tudom, miért pont őt vitte el - mondja. Megkérdezem, kire gondol. - Hát az öcsém. Lement a pincébe, az alagsor végébe, mert szeretett oda lemenni, de most már nem engedi el...- magyarázza gépiesen, mintha betanulta volna. Ez valami tréfa lesz, de mivel nagyon meleg van, és fáradt vagyok, belemegyek, hagy szórakozzunk kicsit: - Ott van most is? Az alagsorban? - kérdezem jóságosan. - Nem hiszi igaz? Jöjjön velem! - szólít fel, mintegy válaszképp. - Az alagsorba? - Bólint a kérdésre, magától értetődő számára, hogy ismeretlen bácsikkal bujkál sötét helyeken. - Szüleid nem mondták...- kezdem, de aztán legyintek, mert miért én, én oktassam ki, meg egyébként is, ki tudja, mit akar, van valami perverz. felnőttes csillogás a kis fekete szemeiben. Megfogja egyik kezével a kezem, és már vonszol is: - Nem tudom, miért pont az öcsém kellett neki, annyi gyerek van itt...- bök fejével a játszótér irányába. - Persze lehet, hogy őt volt a legkönnyebb, tetszik tudni, mindig olyan magának való volt, mert mindig egyedül játszott. - Belépünk a ház ajtaján, és hideg, homályos lépcsőfordulókon ereszkedünk lefelé, most még jó, de mindjárt a hátamra fagy az ing. Csikorgó, nehéz vasajtót lök be maga előtt, és közben egyre csivitel, a macskát már a földre engedte, itt oson mellettünk, még erre is vigyáznom kell, rá ne lépjek. Egész otthonosan mozog az állott föld- és zöldségszagban. Rekedt hangján a macskáról magyaráz, fejünk fölött vastag csövek futnak a homályba, amik közt sárga fényű lámpák próbálják utunkat mutatni. A folyosó, amin perceken át vonulunk komikus elszántsággal, észrevehetően lejt. Milyen mélyen lehetünk már az épület alatt? Fehér páraként a lehelet is látszik: - Három napja találtam meg, szombaton, nem, nem is, hétfőn, mert ma szerda van, igaz? Persze már előtte is éreztem őt, a szobámban, meg a liftaknából, sír mindig, olyan egyedül van, és nagyon hideg lehet ott... - magyaráz összefüggéstelen gyereknyelvén, és csak megyünk, egyre lejjebb, kanyarodik a folyosó, és vaslépcső nyílik belőle, ezen kell letopogni: - Véletlenül akadtam rá, lejöttem krumpliért, és meghallottam a nyafogását. Mindig olyan csúnyán bőgött. - Kettőt fordulunk, két sarkot, és végre meglátom a folyosó végét. -  Követtem a hangot és...ide jutottam. - Megáll, a fal előtt, megállok én is. Balfelé int, gondolom ott kell nézni valamit. Bura nélküli égő világít meg minket, és egy sötét nyílást a falban. Víz csepeg, a falak nedvesek, de nem penészesek. Most már valóban fázok, de kábán bámulok a sötétbe, kezemben a kislány meleg, puha keze. - Hát itt vagyunk, beszélnünk kellene egy kicsit, hogy idejöjjön... - de nem folytatja, mert elvágja hangját egy másik hang, onnan, a sötétből, amire én is megdermedek, valami csikorgó, súrlódó, nehéz nesz, amiről kréta és tábla jut eszembe, meg kézben morzsolgatott kavicsdarabok, érzem, hogy a macska ijedten nadrágomba karmol, és lecsapok a villanykapcsolóra a fejem mellett. Kékes neon rebben sebesen, villódzása nem szűnik meg végig, hibás lehet a fénycső - de azért tisztán látni a benyílót, ami tulajdonképp kicsiny szoba, és azt, ami benne, a másik végében, a szemközti falon, falban zajlik, azt, ahogy előmászik az elveszett gyerek. A szürke beton kiszüli magából, de ő maga is betonból van, bár arca, ruhája világosan kivehető, karjait esdeklően tárja felém, és ahogy megbabonázva közelebb lépek, látom, hogy biztonságban vagyok, mert a faltól nem tud elszakadni, betonnyúlványok tartják fogságban, a hátánál fogva. Kinyitja a száját, talán mondani akarna valamit. Szeme sötét üreg. - Magányos, olyan magányos, többé nem ereszti el őt... - szólal meg mellettem a lány komoran sóhajtva, ölében ismét ott a macska, nagyon nyugtalannak tűnik. - Elmondtad ezt valakinek? - kérdezem csöndesen, és le- és oldalt nézve látom, hogy fejét rázza. Most zavar a közelsége, négyünknek valahogy túl szűk idebenn a hely. - Játszótársért könyörög, akit magával vihetne oda, a falba, aki megvigasztalja, ha sír. - Beszélni nem tud? - a fiú mozdulatlanul néz kettőnkre, karja változatlanul kitárva. - Nem, még sosem beszélt. Minden nap lejövök hozzá, szólongatom, de nem tud válaszolni. Talán a játszótársához tudna beszélni. - Most értem meg a játszótárs dolgot, ahogy szemem a neonfényben hófehérnek tűnő macskára téved. Ijedten nézek a lány arcába, ami valahogy közeledik: - A macskát, a macskát akarod odaadni neki? - suttogom, és intek a várakozóan mozdulatlan öccsére. De a jóságos húgocska leengedi a padlóra az állatot, és helyreigazít: - Egy macskával sosem tudna beszélni az öcsém, az nem vigasztalná meg, nem lehetne apukája! - Ahogy nekem ugrik, arra gondolok, hogy vajon mióta várhatott már egy ilyen jól öltözött, viszonylag idős, apaformájú balekot, és megértem a csinos kis ruháját, meg bizalmaskodást is, azt, hogy nem félt lejönni velem ide, az alagsorba. Hisz inkább nekem kellett volna félni. Gyorsan és ruganyosan mozog, mint a macska, könnyedén és gyöngéden kőbe zárt testvére karjaiba taszít. És az épület magába fogad engem is, mint a puha anyaöl, nincs már egyedül a kisfiú. Sokat játszunk. Éjféltájt, mikor a liftaknában süvít a huzat, talán hallani őrült fogócskánk zajait, mely emeletről emeletre folyik a falakban. Most meg szerelmes is vagyok. Van a negyediken egy gyönyörű nő, nagyon magányos, és én innen a falból látom élete minden intim percét. Valamiért vizesek mostanában a falak odafenn is, talán elég vizesek már ahhoz, hogy elmenjek érte. Persze kérdés, hogy ő is akarja-e? De én reménykedem. Mert olyan szép családot alkotnánk. 

Címkék: panel fal csapda
Szólj hozzá!
2008. október 22. 19:16 - Valmont

Mátyás és a litera.hu

Ez most nem horror. Csak ami az írással történt. Volt tavasszal egy Mátyás-novellapályázat a renszánsz izé kapcsán. Szóval elküldtem én is a litera.hu emailcímére az alábbi szöveget, aztán vártam. És nem történt semmi, de még az eredményhirdetésen se szerepeltem a futottak még kategória alatt. Mikor ezt egy emailben szóvá tettem (hogy végtére is beküldtem az írást, miért nincs a címek közt) a litera.hu válaszra se méltatott. Többször újraküldtem a kérdőjeles levelet, s sokadszorra a pályázatért felelős hölgy írt vissza valamit. Hogy nekik nem jött át a levél meg ilyenek. És aztán nagy nehezen egy sajnálamot. Itt tartunk. 

  

Bea kapálói

 

- Hol hallottad ezt? – nyögte Mátyás, a polgármester, és elélvezett.

A Lány türelmesen várt, míg kihúzza magát belőle, aztán zsebkendőt vett elő, megtörölte magát, és csak akkor válaszolt: - Mindenki hallotta. Az egész falu. Mindenki beszéli – mondta csöndesen, s cigi után kotort a kesztyűtartóban.

- Butaság – lihegett Mátyás a kormányra roskadva. Lenézett. Idegenül csillogott odalenn a húsa. – Kivel? S mikor?

A Lány mondott valamit, de elhúzott egy kamion, ezért Mátyás nem hallotta: - Mi? – kérdezte dühösen.

- A májusfabálon. Nem tudom, kivel. Hátul, a pajtában – a Lány rövid szoknyáját igazgatta, felemelkedett, alatta a bugyit vonta helyére, hamuzott a padlóra.

- De kivel?

- Nem tudom. Nem mindegy? Megcsalt.

Mátyás a fejét rázta: - Bea nem csal meg. Nem olyan bolond.

A Lány vállat vont, kibámult az ablakon. Szemerkélt az eső. Talán arra gondolt, milyen kutya hosszú napja lesz az út mentén.

- Menjél dolgozni – mordult rá a férfi. – Este érted jövök.

Mikorra visszaért a faluba, kisütött a nap. Még mindig a gondolatai közt motoszkált, amit lány mondott, de más is.

Bement a Hivatalba, és jól bevágta maga mögött az irodaajtót. A Titkárnő pár perc múlva óvatosan bekopogott. Alig múlt kilenc óra. Kettejükön kívül senki nem volt még benn.

- Igen? – mondta Mátyás, és elővette a pályázatos dossziét meg a bál számláit.

- Mindjárt jönnek a közmunkások. – Lépett beljebb a nő. Vaskos lábain topogva ide-oda imbolygott, majd szája elé kapta kezét: - A virágok.

Zöld kancsóval tért vissza, locsolni kezdte a növényeket. Mátyás tűnődve nézte.

- Még mindenki itt van? A vendégházban? – kérdezte aztán gyorsan. A nő megállt, rápislogott.

- Tudtommal igen.

Hétfő reggel volt, a zárónap, a májusi ünnepségek utolsó momentuma, a faállítás. A hét első napja, melyen szarvai nőttek.

- No jó, hagyja abba – intett Mátyás kifelé. A nő eltűnt. A férfi üveget vett elő az alsó fiókból, meghúzta, visszatette, majd telefonált. Egyre a Lány járt a gondolatai közt. Mostanra már túl van a harmadik kamionoson. Hamarosan el kell adni. Nem hoz már olyan sok pénzt, mint fénykorában. És már nem is olyan ügyes.

Mátyás megdermedt, letette a kagylót.

Az jutott eszébe, hogy Bea ugyanígy érezhet őiránta. A rutin, az unott ritmus, az elmúlt évek miatt tette, amit tett. Ha ugyan.

Csörgött a telefon. Felvette. A Rendőr volt, aki igazából körzeti megbízottként működött, de mindenki csak Rendőrnek hívta.

- Mit akarsz? Kerestél? – kérdezte kedélyesen.

Mátyás az asztalt nézte maga előtt: - Segítened kell – mondta megfontoltan, legyűrve riadalmát.

Érezte, elönti a meleg, hóna alatt izzadni kezdett. Talán az arca is kipirult. Egy tollat vett fel, kipattintotta, bepattintotta hegyét: - Hogy buktatnál le valakit, aki valamiben vétkes, de fogalmad sincs kilétéről.

- A bűne által. De miről van szó? – nyögte a Rendőr, aztán leesett neki: - Hát hallottad te is.

- Igen.

- Ne higgy a pletykáknak.

- Kitől indult?

- Nem tudom. Állítólag többen látták valakivel a pajtába bemenni.

- Kivel? Kik látták?

- Nem mindegy?

- A feleségemről beszélünk, ember!

- Beatrice nem csalna meg téged – mondta a Rendőr. Csak ő hívta így, teljes nevén az asszonyt. A régi jó barát. Hát vele biztos nem, amilyen ragyás az arca és kellemetlen a szájszaga – Én a helyedben nem törném ezen a fejem. De ha már bizonyítani akarsz, azt tanácsolom, ne vele kezdd. Keress nyomot, ami igazolja a gyanút. Amivel kiugraszthatod a nyulat a bokorból.

- De hol? Hol keresek, és mit?

- Ha mindenképen keresni akarsz, szerintem a vendégházban keress.

A májusfa hétvégéjének vendégei. Régi barátok, környékbeli vállalkozók. Igen. Bea nem állna le akárkivel, neki nagyvad kell egy ilyen tetthez. Aki aztán hétfő estére eltűnik a faluból.

- Oké – mondta a Rendőrnek, aki türelmesen várt. – Kösz.

- Szólsz, ha valami van? Nem akarom, hogy butaságot csinálj.

- Persze.

Letette a kagylót. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Megnyitotta a bált, aztán táncolt Beával, ivott, kiment beszélni a Jegyzővel, aztán táncolt a Titkárnővel, ivott, ivott és leült a barátaihoz, az öt jómadárhoz, a júdásokhoz.

Kezébe temette arcát. Mi volt még? Ivott és ivott. Éjféltől semmi.

Reggel egy padon ébredt, majd kivitte a Lányt az útszélére.

Hátradőlt a székén, és ekkor eszébe jutott. A nyom, amin elindulhat, a karmolás, amit Bea ejt rajta, ha különösen heves az aktus. Kereszt alakban, a hátán. Hát, elég sovány, de meg lehet próbálni.

Csörgette a titkárnőt: - Mikor viszik át a reggelit a vendégnek? – kérdezte sietve.

- Fél tízre.

Az iskola menzájáról kérte a kaját. Így mindenkinek olcsóbb volt.

- Itt vannak a közmunkások – mondta még a nő.

Kisietett, ott álltak az előtérben, a nő asztala mellett. Négy roma, egy sápadt.

- Na mi van, mi van? – kérdezte Mátyás a férfiakat fürkészve: - Még mindig kéne a segély, mi?

Azok nem szóltak, hallgattak, megtanulták már, jobb nem felelni.

- No jó van, emberek – mondta ő megnyugodva. – Ma nem az árok lesz. Fel kéne menni a szőlőmbe, kicsit kapálgatni.

Eszébe jutott valami, elakadt.

A Parasztgyerek mert csak ránézni, alulról felfelé, kíváncsian.

- Majd még…- kezdte Mátyás a sihedert fürkészve - …lesz valami. – vézna, satnya fiú volt a Parasztgyerek, az anyja meghalt, apját nem tudta senki. Valami szakmunkást végzett, de a városban nem talált magának semmit, itt még úgy se. Talán túl finnyás.

- Te – lépett oda hozzá. – Mostanában látlak a – s itt a Lány nevét mondta - …körül őgyelegni.

A fiú nem válaszolt, csak lesett rá értetlenül.

- Hát vigyázz vele! – rázta felé Mátyás az ujját hirtelen jött dühvel. A romák hátrébb húzódtak.

- Na, eridjetek! – zsebéből kulcsot vett elő, a gádzsó felé dobta. – A présházban van szerszám.

A Titkárnő hosszan nézte a kattanó ajtót, majd felsóhajtott.

- Magának meg mi baja? – fordult felé Mátyás. Bejött valaki, a Jegyző Titkárnője, köszönt nekik, a polgármester csak intett: - He?

A Titkárnő elpirult: - Azt mondják, ez a gyerek igazán különleges.

- Oszt miben?

- A faluban az övé a leg…- a nő elharapta a szót, és hajába dugva ceruzája végét, megvakarta a fejbőrt. Mátyás csak bámult rá, majd legyintett. Ránézett órájára, fél tíz volt, hátrasimította haját, majd kifelé indult: - A vendégházba mentem – szólt még hátra.

A bálra hívta meg őket, mert tudta, akkor kevésbé feltűnő az üzlet. Mind kapcsolatban voltak egymással, régről, innen-onnan, csúnya dolgok miatt. Ezért bízott meg bennük, és ezért adta elő a tervet még az ünnep előtt a házában. Bea levese fölött mutogatta végig a pályázat diagramjait, azt a sok listát és kimutatást.

Pénz akart tőlük.

A vendégház egy régi magtár volt. Ezt is valami kósza uniós alapból alakította át a falu. Aztán Mátyás káeftéje vette át az üzemeltetését, falusi turizmusra. Most itt szállásolta el az Urakat is.

Amint felment a szobákhoz, az első emeletre, megállt a fordulóban, a nagy tükör előtt, és végignézett magán.

Ötvenes, hórihorgas férfi, erős vonássokkal, íves karvalyorral. Valaha markáns arca alul megereszkedett az éjjeli szalonna, hagyma sörkorcsolyáktól. Haja odafenn, hol nem látja, csak az Úristen, kis körben már kikopott.

Visszatért a dühe. Nekiindult, és végigverte az öt deszkaajtót: - Felkelni, pernahajderek! Lent vár mindenkit a finom reggeli.

Mikorra összeszedték magukat, és leszállingóztak a durván ácsolt étkezőasztalhoz, Mátyás már kávét ivott. Termoszban hozta az iskoláról az egyik konyhás nő. Hozott még piros és kék műanyag kancsóban ízetlen teát, tálcán vajas kenyeret, zöldhagymával.

- Elég sovány – mordult rá Mátyás.

- Ezt eszik a gyerekek is – szabadkozott a nő, inkább dacosan, mint félve. Lehajtogatta a kenyérszeletekről az átfoltosodott szalvétákat.

- Hát, jó – egyezett bele Mátyás.

Az Urak kócosak és nyugtalanok voltak. Egymást fürkészték, emlékeikben kutattak, és kávét ittak. Az egyik rágyújtott, Mátyás kinyitott egy nagy bukóablakot.

- Na, hogy telt az éjszaka? – kérdezte erőltetett vidámsággal.

- Mit csúfoltok tik pálinkának? – nézett rá a legidősebb. Homokbányája volt.

- Itt az a pálinka, amire rámondják – bólogatott egy másik, és kenyérbe harapott, teát ivott rá, hosszan rágott.

- Gondolkodtatok a dolgon? – kérdezte nyugtalanul Mátyás.

- Korán van még az üzlethez – válaszolt csöndesen a cigiző. – Éhgyomorra…

- Akkor egyél! – a durva szóra mind ránéztek.

- Valaki rosszul kelt – mondta az, aki eddig még nem szólt. Ez az Úr volt a leggyanúsabb Mátyásnak. Izgága kis fickó volt, állítólag régen olajozott, most meg valami repcét termesztett.

Egy ideig csöndben ettek, iszogattak, majd a legöregebb leült Mátyással szemközt, odatolta elé a csomag cigijét. A polgármester fejét rázta, komoran nézte az asztal deszkáját, nyelvével ínyét tapogatta: - Gondolkodtatok a dolgon? – ismételte csöndesebben. A másik négy evett, de látszott, idefülelnek nagyon.

- Volt valami – hunyorított az öreg. Mátyás tudta, ezek az éjjel a háta mögött összebeszéltek. Míg ő részegen hortyogott valahol, vagy a Titkárnővel táncolt. Miután vagy mielőtt egyikőjük, vagy tán mindőjük…Elfojtotta a gondolatot.

- Nagy embernek tartanak itt téged – folytatta az öreg Úr. – Beszéltem az éjjel a Titkárral, a Jegyzővel, az Orvossal, az Iskolaigazgatóval. Még egy-két helyi fiúval is. Hát, mindenki fél tőled.

- Azt nem kell.

- Félnek, de igazságosnak is tartanak. Azt mondják, elveszed, ami a tiéd, de helyette adsz is, ha tudsz.

Mátyás bólogatott. Így volt. A határig, Vizslásalsóig az övé volt itt minden.

- És most adsz nekik egy tárolót. - Cüccögött az öreg. – Ezt is tudják?

- Majd megtudják a falugyűlésen. Nem lesz, ki ellene szóljon. – Intett Mátyás türelmetlenül. – Nem ez a gond. Az önrész. A kenőpénz. Nincs meg az összes engedély. Ezeket meg kell venni. A két szép szemem nem elég.

Közelebb jött a cigarettás, és letette teáját az asztalra: - Nincs valami erősebb? Kutyaharapást…- ingatta zsibbadt fejét. Bőre olyan színű volt, mint a szennyvíz.

- Majd lesz. Majd kimegyünk a jó levegőre.

Lassan a többiek is köréjük gyűltek. Állva, székre térdelve, vagy támaszkodva nézték Mátyást.

- No, mi van? – kérdezte ő nyugtalanul.

- Ez a tároló veszélyes is lehet – mondta végül az öreg. A polgármester bólintott:

- És? Mit érdekel az titeket? Nem ti éltek itt.

- De lebukhatunk veled együtt.

Mátyás szeme felcsillant. Megérezte, hogy győzött. Már a kezében volt az irányítás. Világ életében tudta, mikor bukik el egy üzletben az ellenfele.

- Akkor majd olyan szerződést írunk – a cigarettás felé vágott tekintetével. – A jogász Úr biztos tud.

Az öreg bólintott: - Akkor engem érdekel. Ha a százalékok maradnak.

- Engem is – mondta sietve a dohányzó, majd a másik három is igent mondott vagy biccentett.

Mátyás hátradőlt székén, kinyúlt a cigarettáscsomagért. Horgas karjával épp elérte.

- Van még egy dolog – mondta aztán, majd a kivett szálat eltartotta, mire valaki meggyújtotta neki, beleszívott, felköhögött.

- Igyunk áldomást? – nézett rá a legfiatalabb.

- Nem – csóválta a fejét a polgármester, és elmosolyodott. Az, amelyikőjük eddig ritkán szólt, akaratlanul is elfordult.

- Kimegyünk a szőlőbe – ott majd megmondom. – Intett Mátyás ki az ablakon, majd felpattant.

Azok tétován álltak, és csak lestek utána, ahogy az ajtóhoz megy, kinyitja, megáll a küszöbön.

- Na, mi lesz? Üzletelünk? – erre, az utolsó szóra aztán meglódultak, követték, mint a kutyák.

Már egészen kimelegedett az idő, mikor felfelé indultak a hegyre. Elöl ő, mögötte, rendezetlen csomóban a többiek. Többen megálltak az utcán, köszöntek nekik, de Mátyás csak köpködött a földre, nem nézett senkire. Azt gondolta, a kárörömöt látná az arcokon.

- Hej – gondolta –, vigyorogjatok csak! – S képzeletben az öklét rázta mindenkire.

- Minek megyünk föl? – lépett mellé a dohányos. A polgármester megrántotta vállát: - Majd meglátjátok mindjárt.

- Csak mert nekem ebédre az anyósékhoz kell mennem.

Mátyás megtorpant, ránézett, valaki mögötte belegyalogolt a hátába.

- Audid van, nem?

- Az.

- Akkor mit izgulsz?

A szőlőhegy igazándiból csak domb volt. Aljában mindenféle pincéket vágtak, tetejét, a legjobb részeket, Mátyás még a rendszerváltás után vette meg, iskolaigazgató korában.

Akkor volt még jó. Eszébe jutott Bea, aki tornát tanított, szőkén, feszesen, jókedvűen, mindig a frissen mosott pamutmelegítő szagával maga körül. Felsóhajtott.

- Ami szőlő terem odafenn – mutatott hirtelen a tőkék közé –, az elmegy a kocsmában. Enyém a törköly. Na, azt a pálinkát ittátok tegnap.

Az az Úr, aki a reggelinél csak hümmögött, és száját nyaldosta, most odament egy karókerítéshez, megrángatta, kihúzott egy szálat, s arra támaszkodva jött tovább.

- Kerítésszaggató – vigyorgott fel rá vörös képpel. Valamikor egy iskolába jártak, abból gazdagodott meg, hogy a honvédségtől vásárolt és adott tovább leselejtezett holmikat tanyasiaknak.

- Nem volt azzal baj. Minket nem zavart meg – bizonygatta a legöregebb Úr, de Mátyás nem értette.

- Mi?

- A pálinka.

- Akkor kit zavart meg? – fordult felé szigorúan. Az öreg hunyorgott, és csitítólag emelte kezét: - Senkit, csak úgy mondtam.

- Aha.

Már a poros földút kanyarjából látta a romákat.  A sápadt nem volt sehol. Bekurjantott nekik, át az ősszel állított drótkerítésen: - Csiba, kapát le! – és benyomult a kapun, az Urak utána, lihegve le a fűre, a gesztenye alá.

Mátyás körbelesett, mutogatott a tájra is közben, jó házigazdaként, de sietve: - Arra a Medves van, ott már a szlovák határ, az meg ott Somoskő - lihegte.

- Ez már ott a gömöri rész? – kérdezte a dohányos Úr.

- Nem, az feljebb van, Rozsnyónak. De az már Szlovákia.

A csöndes Úr, akinek olyan gyanús volt a járása, odasétált a szélső tőkéhez, lehajolt, megvizsgálta a hajtásait.

- Na mi az? – kiáltott neki az öreg Úr. – Lesz-e szép termés?

- Nem szeret itt – csóválta fejét.

- Hát, akkor segítsünk neki! – Mátyás intett a romáknak. Közben előkerült a sápadt is, a Parasztgyerek, és nagy csodálkozó szemekkel közelebb jött.

- Kapát mindegyiknek! – kiáltotta Mátyás, az Urakra mutatva.

- Micsoda? – nézett rá az öreg, de a többi is csak bámult, dermedten, mint aki nem hall.

- Ha már megittátok a pálinkámat, tegyetek is érte valamit, hogy áldomást ihassunk belőle ősszel is, mikor elkészül a prodzsekt – harsogta Mátyás, és gyorsan elszedte a barna, kérges kezekből a kapákat. Odadobálta őket az Urak lába elé. Egy se hajolt le értük.

- Most viccel? – nézett az egyik, jobbára jellegtelen Úr az öregre. Az megvonta vállát.

- Nem vagyunk mi parasztok – sétált el a dohányos Úr.

- Hát mik vagytok? – fortyant fel Mátyás. Olyan düh sütött hangjából, hogy megkomolyodtak, a Parasztgyerek még hátrébb is lépett.

- Tán csak nem akarod, hogy kapáljunk itt? – kérdezte szelíden az öreg.

Mátyás odaállt elé, kihúzta magát. Beszívta a levegőt, és fojtottan, de hallhatóan mondta: - Ha kell az üzlet, kapáltok. Ha kell az üzlet.

Egy kis ideig úgy tűnt, hogy lemennek a hegyről, beszállnak a kocsijaikba, elhajtanak, vissza se nézve. Mátyás megérezte a bizonytalanságot, a dacot és a sértettséget, ezért körbemutatott, mindegyik mellkasra rászögezte ujját: - Tíz százalék – mondta el kétszer. Majd hozzátette: – Az kétmillió. Ezt kapjátok érte.

Legelőbb a csöndes Úr hajolt le, felvette a kapát, mint aki csak súlyát próbálgatja, megforgatta, majd a Parasztgyerekhez lépett: - Hol hagytátok abba?

- Ott lenn, a körténél. – Mutatta az a gacsos kis fát húsz méterre a derékban.

- Akkor menjünk – mondta az öreg is, és nyögve meghajolt Mátyás előtt. A dohányos követte, meg az is, ki eddig nem nagyon csinált semmit, végül a legfiatalabb Úr is két ujja közé csippentette a kapát.

- Haljak meg, ha értem – mondta csak úgy maga elé dühösen, a többi után menve.

Mátyás a gesztenye tövéhez intette a romákat: - Csak üljetek le. Élvezzétek – mondta bólogatva. Ő maga azonban nem bírt egy helyben maradni, leszaladt utánuk, mint egy gyerek, és leste, ahogy beállnak a sorba. Felpislogott a napra, aztán órájára nézett, majd fel-alá járkált a tőkék közt.

- Mindent ki kell szedni – oktatta az Urakat fennhangon. – Egy szál fű se maradhat, mert megfojtja a szőlőt.

- Jól van, jól van – nyugtatta őt az öreg Úr kedélyesen. Még neki ment legjobban a dolog. Látszott, régebben végzett valami ilyesféle munkát. Aprókat, kis húzással vágott. Alig mozgatta karját, derekát. A többi inkább csak kapálódzott, nagy hévvel, akaratlanul is meg-megrántva magát. Ahogy Mátyás várta, arcuk hamar kivörösödött, lihegésük felhallatszott a pihenőkig.

- Ezek az emberek – mutatott fel Mátyás a fa tövében heverőkre –, ezek termelik meg mindazt, amiből mi élünk. Ha nem lennének ezek a szerencsétlenek, ezek a nincstelenek, ezek a senkiháziak, akkor nem kapnátok ti se olcsó munkaerőt. Ki csempészne, ásna, pakolna, fuvarozna nektek, he? Becsüljétek hát meg őket – köpött, s az öregember levett kabátkájából cigit vett elő. Mire elszívott két szálat, a nap feljebb kúszott az égre, s kezdett tényleg meleg lenni.

- Ma végre igazi nyáreleji idő van! – Harsogta a sorok közt haladóknak, és kisétált a dűlőútra. – Vetkezzetek csak neki.

Egy óra múlva, mikor a Parasztgyerek műanyag palackban vizet hozott a kútról, már mind lihegett és nyöszörgött. A dohányos úr tenyerét morzsolgatta elkínzott arccal, de a többi se volt jobb állapotban. Egyedül az öreg őrizte meg egykedvűségét, mint aki érti a tréfát: - Messzire mész, Mátyás! – fenyegette csöndesen, egy karónak dőlve. – De értelek ám.

A polgármester megvonta vállát, és órájára nézett.

- Nem értesz te semmit. Folytassátok, még csak tizenegy van.

Legelőbb a dohányos kezdte, majd az, aki nem keltett nagy feltűnést. Előtűnt egy fehér atléta és egy zsíros, hájas derék az ingek alól. Aztán az öreg dobta le pulóverét, de Mátyás őt nem is nézte. Ám a fiatal Úr és a szűkszavú csak nem akart nekivetkezni.

- Ej, haladjunk – nógatta őket Mátyás. Akkor már nem szóltak hozzá. A harag és a fáradtság együtt pirosították az arcokat, és minden vágással nagyobbat nyögtek.

- Szegény parasztembereknek ebből áll az élet – mondta Mátyás a magáét könyörtelenül. – Ha én nem adok nekik munkát, fel is fordulnának. Ki gondoskodna itt róluk, rajtam kívül? Tudjátok, miért neveznek itt engem királynak? Mert törődök a népemmel. Ha kell, iskolát festenek, árkot kaparnak, szemetet gyűjtenek, vagy a szőlőt kapálják. Mindig akad nekik pénz…- feljebb hágott, hogy mindnek lássa a hátát. Átvérzett szövetet lesett, bármi feltűnő jelet a húson.

- Az önkormányzat pénze…- morogta valaki a kapások közül.

Tíz perc múltán a fiatal Úr fújtatva kiegyenesedett, majd levonta pólóját. Csupasz, csontos, gerincvonal tárult a nap elé, sértetlen, sápadt bőr feszült rajta.

 - Na, ebből elég volt. – szólt ekkor a sorok közül az öreg, és eldobta a kapát:

Mátyás eléje állt, ahogy kifelé jött.

- Én majd szólok, ha elég.

Az öreg Úr végigmérte, aztán kitért előle.

- Még kétmillióért se szakadok meg neked, te bolond – motyogta felfelé indulva. – Dolgoztatott engem apám eleget…

A többi négy nézte, aztán hasonlóan cselekedtek. Mátyás mozdult volna, de karja lehanyatlott. A csöndes úr szürke ingjében ment el mellette, hónalján foltok sötétlettek.

- Jaj, Beatrice, mit tettél velem? – nyögte maga elé halkan polgármester, mint aki révületből ébred.

Ahogy megfordult, és utánuk indult, megdermedt. A csöndes Úr lassan kihúzogatta ingjét farmerjéből, gombolta, majd neki háttal levonta magáról.

Izmos, barna hát tárult elé, ártatlan volt, mint a többi Úré a hegyen.

Ekkor Mátyásnak jókedve támadt, odasietett a fiatalember mellé, akinek a kocsija annyit ért, mint az ő ötévnyi köztisztviselői fizetése, átkarolta, és megpaskolta vállát: - Csak jót tett ez a kis mozgás, igaz-e? – vigyorgott rá.

- Jót, csak már adj ennem valamit, te bolond – nyugtatta őt a csendes Úr bizonytalanul.

A polgármester jókedve kitartott egész estig, míg elment a Lányért. A sötétben alig találta meg: ázottan kuporgott egy bokor alatt, villantani kellett neki a fényszóróval.

- Már azt hittem nem is jössz – mondta, ahogy beszállt mellé. Mátyás nejlont terített a bőr ülésre, így nem piszkolta be. Indított, kezét nyújtotta, indekszelt, behajtott a falu irányába a főútról: - Mennyi?

A Lány odaadta a pénzt. Mátyás vezetés közben leszámolta a Lány részét, visszaadta neki.

- Nem ennyit szoktál – mondta a Lány félve.

- Nem – vont vállat Mátyás. – Te hazug kurva.

Aztán már nem szólt, és a Lány se kérdezett tőle. Kitette őt a háznál, és elhajtott.

A Lány, belökte a kaput, és miközben a zárral motozott, meghallotta a sírást. Benyomult az ajtón, dobogó szívvel kutatta a hang forrását – a konyhában talált rájuk. Talán nem is a hang, hanem a testek melege után ment. A masinában tűz égett, valami víz forrt rajta.

- Elmentem érte - mondta a Parasztgyerek, és átadta neki a kicsit, akire a fiú anyja vigyázott napközben. – Ma előbb végeztünk.

A Lány a dikóra ült, előre-háltra ringatva magát nyugtatta a gyereket, s közben arcát simogatta: - Na, tényleg? Mi volt?

- Beszéltem a polgármester feleségének.

- Miről?

- Rólunk. Hogy mit tervezünk.

A lány megvonta vállát, a fazékban bugyogó vizet leste, majd felállt, a gyereket az ágyra tette, és a férfihoz lépett, átölelte.

- És? – suttogta, felnézve rá. Keze lecsúszott, megkeresni azt, ami csak az övé, és nem két percre. A fiú bólintott: - Adott. Elég lesz albérletre. Meg az első pár hónapra.

- Miért adott? – kérdezte a Lány, de nem várt választ. Erősebben magához vonta a másikat, és nem törődött vele, hogy a kicsi ismét sírni kezd odalenn.

 – Megadom majd neki. A kölcsön az kölcsön - hazudta a Parasztgyerek, és felszisszent.

- Mi van?

- Semmi. A hátam.

Aztán már nem mondott többet, lemosdatta a gyereket, kiöntötte a vizet, töltött tisztát a lavórba a fazékból, letörölgette a lányt is, meztelenül bevitte az utcai szobába, az ágyra rakta, és melléfeküdt, de nem nyúlt hozzá, és az ingét sem vette le egész éjszaka.

 

Vége

 

 

Szólj hozzá!
2008. október 13. 20:29 - Valmont

Leszámolás a tornateremben

 Nagyon könnyed és komolytalan szöveg egy vámpírtámadás elhárításáról. Az eredetit hét éve írtam, ha jól emlékszem, csak úgy, szórakozásból. Nincs benne egyetlen komolyan vehető karakter sem, egyedül tán a succubus-lány.Az abszurd figurák motivációi még vadabbak. Van benne nyoma Baka István nagyszerűen egyenleten "A kisfiú és a vámpírok" című kisregényének. Azt hiszem, ez kamszororm egyik legmeghatározóbb rémtörténete.De ahogy az sem, úgy én sem vettem komolyan a vámpírokat. Ma már persze...   

 

Tétova kárhozat

 

 

- Nézd csak – mondta. – Nézd meg, jól! – mondta. – Nem látsz rajta valami különöset? – kérdezte. Ugyan mit láthatnék egy tizenkét éves lányon, aki ide-oda rohangál a labda elől, ami el akarja találni. A tanár belefújt sípjába, a csapatok térfelet cseréltek. A tornaterem magas ablakain diadalmas és szemtelen tavaszi napfény ömlött be az izzadtságszagú levegőn keresztül. – Nem látok semmit – vallottam be. – Mi kellene látnom? – kérdeztem, kissé mereven, mire megrázta fejét: - Ez a baj, hogy sosem használjátok a szemeteket. Gyere velem. – Azzal sarkon fordult, és nagy, hórihorgas lépteivel végigment a folyosón. Nem volt semmi dolgom, követtem hát. Amint kiderült, az igazgatóhoz ment. Tétovázás nélkül áthaladt a titkárnő hatalmas asztala előtt, mely roskadozott az iratoktól, néhány papírlapot lendülete elém sodort, felkaptam. – „Ezért minden eszközzel óvják meg osztálytársait a konfrontációtól! A baj nem jár egyedül, úgy véljük, a holtak gyorsan lovagolnak…” – Az az enyém – mondta a tohonya titkárnő, nyál csordult ki szája sarkán, keze kinyújtva függött a levegőben. – Egyébként is hova mennek? – kérdezte, látva társam, aki az igazgatói párnázott ajtónak feszítette inas testét, de az egy centimétert se mozdult. – Be szeretnék jutni a nagyságos igazgató úrhoz – nyögte társam, vörös arccal, én pedig a húsos mancsba gyűrtem a lapot. – És milyen alapon? Nincs fogadóórája. Csak pénteken fél ötkor és hétfőn fél hatkor látogatható. Nem ér rá – mondta a titkárnő, majd a lapot becsúsztatta a többi közé. – Nagyon fontos közlendőim vannak az igazgató úr számára – mondta a társam. – Nagyságos! – javította ki megrovó arccal ellenfelünk. – Tehát a nagyságos igazgató úr számára – helyesbített a társam. – Az életem múlhat rajta, vagy az övé. – A titkárnő elgondolkodva legeltette rajtunk ibolyakék szemét, amelyet lassan az aggodalom és a tanácstalanság homályosított el, végül bólintott, oly előkelő mozdulattal, mint aki szabadságot, boldogságot és békét nyújt át a másiknak: – Hát menjenek, de én szóltam időben! – Azzal az asztal alá nyúlva egy halk kattintással kinyitotta az ajtót, társam pedig bezuhant rajta, mire én sietve nyomába léptem.

Az igazgató úr szobája egy kerek terem volt, tele állólámpákkal. Az ablakokon a függöny mindenhol be volt húzva, és minden lámpa égett, a nehéz bútoroktól, a plüss huzatoktól és az égőktől oly hő termelődött, mely miatt heves izzadás tört rám. Társam talpra kecmergett. Az igazgató úr asztalánál ült, elegáns házikabátjában, örökös sápadtságában és jólfésültségében, halványan mosolygott, rágott ceruzát forgatott ujjai közt, és az előtte lévő gyerekes macskakaparásba mélyedt. – A legújabb regényem – mondta boldogan. – Egy gimnáziumról szól, ahol én vagyok az igazgató, de visszaélek pokoli hatalmammal, így megnehezítem a gyermekek és kollégák napjait. Nem zseniális? – kérdezte és ránk mosolygott. Társam elgondolkodott majd bólintott: – Talán egy érdekes adalékkal tudnék szolgálni a történethez – suttogta, majd körbenézett, biccentett felém, mire elértve, közelebb léptem. – Van itt valami, e falak közt, ami nem idevaló – folytatta: – Én rájöttem, de ez a valami ugyancsak rájött, hogy én rájöttem, és most pokoli veszélyben vagyok. Mióta megértette, hogy közel állok a leleplezéséhez, megpróbál a kárhozatba taszítani – ennél a mondatnál kigombolta ingét, majd széthúzta mellkasán. Az igazgató érdeklődve közelebb hajolt a szőr, a kiálló bordák és a vörös mellbimbók kusza csomójához: – Nézze! – mondta, mutatta társam. – Itt és itt, meg itt. – Az igazgató még közelebb hajolt, és én is feléjük léptem, hogy ne veszítsem el a fonalat. – Olyan, mintha piócával kezeltetné vérbőségét – szólt az igazgató kisvártatva, vidáman. – Olyan, de nem erről van szó – válaszolt társam. – A véremet szívja. – Azzal begombolkozott és hátrébblépett. – Az új lány, a második béből. Minden éjjel eljön, mint a középkori succubusok. Babonák, rémüldözések, félelmek, sötét, vészterhes álmok – mindennaposak lakásomban, mióta az a lány megjelent. Kérem, távolítsa el, küldje el tőlünk, ez így nem mehet tovább… – szavai hatására az igazgató hirtelen lendülettel jegyzetelni kezdett, most felnézett: – Miért? Mert mi lesz? – kérdezte mohón. – Mert belehalok. Már alig kapok levegőt, ha lefekszem, az éj, mint egy sötét árny jelenik meg a nap végén, és nem segít az ima, fokhagyma. A világ bezárult körülöttem, mint egy kagyló, és halálom a gyöngy. – hadarta társam. – Gyöngy…– írta le az igazgató. Mind így maradtunk, egy elnyújtott háromszögben, arckifejezéseink lassan belemerevedtek a bőrünkbe, évek, évszázadok teltek, el, hogy a következő sorban az egész jelenet mozgásba lendüljön, és életre keljen a három kis alak, a bíbor színek és a lámpafény sárgájának ragyogásában.

– Jól van, igyekszem megoldani, a problémát…– tárta szét karját az igazgató. – Addig is, kérem, folytassák a munkát – azzal elbocsájtólag intett, mire meghajoltunk és kimentünk. Aznap sóska volt ebédre, a tükörtojásban sokáig néztem magam, mígnem kanalam vágtam üvegébe, és odafordultam társamhoz, aki hozzá se nyúlt ételéhez. – Megkérhetnélek valamire? – kérdezte lassan, tagoltan, miközben száját megtörölte zsebkendőjével. – Az éjjel átjönnél hozzám? Nincs sok reményem, most hogy a végső bizodalmam is cserbe hagyott – meglepődtem kérdésén, mivel soha nem volt köztünk ilyen mély a barátság, de igyekeztem úgy tenni, mint akinek ez mindennapos és egyértelmű dolog, bólintottam, szilánkokat csikorgatva fogaim alatt: – Persze, nyolcra ott vagyok. – felálltunk az asztaltól, és kiléptünk az ebédlőből. Ő arra, én erre, ő végig a folyosón és be a tanáriba, ő vissza a tornateremben, ahol a lányok épp a labdákat szedték össze, és az asztalomhoz, ő odament a lányhoz, és leültem és kezembe vettem egy újságot, ő valamit súgott egy áttetsző fülbe, és belenéztem a sorok közé és elbóbiskoltam.

A ház, ahol lakott, egy ócska, elhanyagolt környéken feküdt, tisztázatlan eredetű fák és homokdombok közt, az utcasarkon elhagyott betonbunker állt, szarszag szállt belőle a csillagtalan ég felé. Beléptem a kapun, és esernyőmet előretartva végiglépdeltem a kővel kirakott nyálkás járdán, a ház egyre élesebb fényéig, míg az ajtóban kénytelen, kelletlen megálltam és bekopogtam. Lihegve nyitott ajtót, fokhagymaszaggal és keresztekkel testén: – Nagyon hálás vagyok – mondta. – De úgy látszik, elkéstél – azzal beengedett. Borzongva léptem be, a levegőben meglátszott lélegzetem, orromba belefagyott a váladék, szemem sarkából egy könnycsepp a padlóra esett és széttört. A kis szobában középen egy karosszék állt. Fekete melegítőbe öltözve a lány kuporgott benne és várakozóan nézett rám: – Ő az? – kérdezte unottan társamtól, mire az bólintott. – Mi ez az egész? – fordultam riadtan a házigazda felé, mire ő kényszeredetten elmosolyodott: – Alkut kötöttem.  Azt mondtam, tudok valakit magam helyet. Csak téged ismertelek az iskolából, csak tebenned bíztam, hogy valóban betartod ígéreted, és felkeresel, ezért nagyon sajnálom, de te lettél az alku tárgya, életért életet – azzal kezdett volna kisiklani a szobából és a történetből, de én intettem felé: – Ez így nem fog menni. – Csóváltam fejem, majd szétnyitottam kabátom. Testem alatta meztelen volt, bőrömbe, borotvával, a szent szűz arcát vágtam, ahogy azt Olaszországban, a Santa Maria Maggiore templom egyik homályos oldalhajójában láttam, karomon a bőr alá zsineget vezettem, amelyre tíz centis közökben fokhagymadarabokat fűztem, nemiszervem nyílásába pedig egy vékony ezüstkereszt szárát dugtam, melyet apai nagyanyám hordott keblei közt a császári bálokon. 

– Hogyan? – kérdezte társam, a lány a fotelben pedig semmivé oszlott, hatalmas huzatot kavarva, mely meghimbálta a fokhagymákat és a keresztet. Összehúztam magamon a ruhát, majd fölvettem esernyőm és kifelé indultam: – Honnan tudtad? – Alig hallható volt hangja, visszanéztem rá, és megsajnáltam. – Nézd csak meg magad, valóban jó alkut kötöttél? Köthet alkut valaki, akinek már nincs semmije? – kérdeztem, majd felé dobtam az esernyőt, ami átesett testén, mint a ködös októberi mező levegőjén: – Tudtam, mit terveztek, mert délután belopóztam az igazgatóhoz, és elolvastam a kéziratának a végét – mondtam, majd kilépem az ajtón. Másnap ott álltam a tornaterem ajtajában, karóval, kalapáccsal, és vártam a lányt, akinek a betűző napfény ellenére nem volt árnyéka, vártam, hogy végre befejezze a játékot, végre kidobják őt.                                                                        

 

vége

Szólj hozzá!
2008. október 06. 20:32 - Valmont

Holtak útján

Ez egy emo előttti történet egy lányról, kit ma talán emosnak tekintenénk. Igazából persze csak halálvágya van, s mindehhez megfelelő társaságot kap. Amúgy pedig két szemléletmód összeütközéséről is szól, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakába feléledtek a holtak. A kedves, régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink. Ami talán kilóg, az a titokzatos angyal figurája, nyilvánvalóan a lány képzelete szülte lény, de nehéz megtalálni a szerepét. A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem nagyon tetszik. 


 Utak

 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire  remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik és ő hirtelen belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt  angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szembe az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, hogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, lévén sötét. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és letűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul, a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén, vagy harmadán és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a magnót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, még a vezető is a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet, a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutatnak, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása