A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Rémszer

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros, kunkorodó betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám –, egy szörny az erdőben.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert az oldala emelkedett és süllyedt, ahogy elégedetten mélyeket lélegzett. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszerhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem tudnék hova bújni – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn a birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedtem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 vége

Úgy volt, hogy a második szakdolgozatom belőle írom. Akkor már melóztam, és igazából nem volt olyan sok időm, ezért inkább átdolgoztam a Bodor Ádámról készültet. Pont akkor robbant ki az ügynökös dolog, nekiestek rendesen. Aztán jöttek a kiszivárogtatott részletek a nemi beállítódottságáról (mely végzetét okozta, mint zsarolási pont), a fölösleges és otromba vita az ÉS-ben - valahogy minden olyan kicsinyessé vált körötte. Majd a várható és reményvesztett halál. Abban a pillanatban megindult a felejtés, mert az emberek nem szeretnek ilyen kemény és őszinte dolgokat olvasni az életükről, illetve a lent állók életéről. Az emberek többségében még mindig benne van az a  romantikus képzet, hogy a szegénység nemesít, acélozza a lelket, erősíti a jellemet. Ez persze hazugság, és Tar mindenkinél jobban ábrázolta, igazából milyen romboló ereje van a mélyszegénységnek. 

Próbáltam átvenni a szabad függő beszédet tőle, "A mi utcánk" kötet miniuniverzumának hangulatát, az egyénített, mégis olyannyira hasonló karakterrajzokat. Az egész köré egy abszurd szituációt raktam, mely persze allegória. A felállított vesztőhely önmagában pompásan kifejezi azt, hogy miképp vélekedik az ország egyik láthatatlan része a másik láthatatlan részről. Itt tartunk ma, vagyis ugyanott, mint tíz, húsz éve, ezer éve. Még mindig Tar Sándor utcájában vagyunk.

Vesztőhely

Kiskovács jött a hírrel, hogy építenek valamit az utca végében. Megkapta a sörét Maristól, és leült a garázsajtó előtti padra. Ott kornyadozott már Rozsó és Náci is reggel óta. Most mindketten érdeklődve hallgatták Kiskovács összefüggéstelen, de szakszerű beszámolóját. Kiskovács kőműves volt, mielőtt alkoholista és munkanélküli lett. Alapozásról, zsaluzásról, deszkákról, betonkeverőről beszélt a mohó kortyok közt.

Rozsó később erőt vett magán, és kiballagott a garázskocsma elé, az út porába. Fent, a felső végen valóban sürgölődött pár munkás, lapátoltak, hányták a földet a tűző napsütésben. Rozsó mélázva, a nosztalgia halvány keserűségével bámulta őket, miközben lyukas fogát szívta, aztán visszament a padra a másik kettő mellé. Később előjött Maris is a garázs hűvöséből. Hatalmas, megizzadt testét savanyú szag övezte, és úgy fogta a cigit, mint a férfiak. Kifaggatta Kiskovácsot az építkezésről, aztán legyintett, és visszament a palackok és demizsonok közé.

Tizenegykor megérkezett a Mérnök. Sápadt, csonttá soványodott arca gyorsan elnyelte a házipálinkát, miközben a másik három beszámolóját hallgatta az utca végi eseményekről. Addigra Maris az udvar közepére vonszolta a rozsdás fémasztalt, és fölé kinyitotta a napszítta ernyőt is. A férfiak segítettek kihordani a szétnyitható kempingszékeket, majd kényelmesen eltelepedtek rajtuk. Sört kértek, mert már nagyon meleg volt. Hitelre rendelt mind. A segély pár napon belül esedékes volt, ezért Maris most nem morgott, miközben kihozta nekik a Kőbányait. A Mérnöknél volt cigaretta is, szertartásos udvariassággal megkínálta a többieket. Náci nem kért, mert a kemó után leszokott, de a másik kettő készséggel rágyújtott. Míg elszívták, Náci fogta magát, és felsétált az utcán, a munkásokhoz.

A Mérnök a beállt csendben régi, irodai történeteivel kezdte szórakoztatni Rozsót és Kiskovácsot. Maris megállt a garázs küszöbén, és mély, hörgő asztmás röhögéssel jutalmazta a sztorik unalomig ismert csattanóit. Általában mindig arról volt szó, hogy a Mérnök miképp szúrt ki egy-egy főmérnökkel vagy igazgatóval, vagy miképp szúrt meg egy-egy titkárnőcskét vagy irodistát a takarítószeres helyiségben.

Nem sokkal később visszatért Náci, és szótlanul leroskadt székére. A másik három csak várt és várt, míg Náci végre Maris felé fordult, és rövidet kért. Ez már önmagában is furcsa volt, mert Náci a kemó után nem ivott töményet. Most reszkető balját jobbjával kisegítve hajtotta fel a petróleumszagú italát, majd megköszörülte torkát, és csak bámult maga elé. Aztán elmondta, hogy a munkások egy vesztőhelyet építenek.

Rozsó visszakérdezett, hogy mit, Kiskovács felröhögött, Maris mordulva visszament a garázs homályába, csak a Mérnök maradt higgadt és komoly. Megkérte Nácit, mondja el pontosan, mit tudott meg.

Ő pedig halk, akadozó szavakkal elmesélte, hogy a négy melós egész jól halad. Betonalapozással négyzetes, egy méter magas padozatot készítenek az út mentén, a mezőn, ahol régebben a téesz tehenei legeltek. A padozat egyik szélén, középtájt nyílást hagytak. A fűben elfektetve ott feküdt az L alakú gerenda, mely majd ebbe a nyílásba kerül. Egy munkás épp a gerendába csavarta be a horgas kampót, másik kettő pedig a betont keverte be, amely a gerenda földbe vájt alapzatát tölti majd ki. A negyedik, ki cigiszünetet tartott, ő mesélte el, hogy ez egy vesztőhely lesz. Az L alakú gerenda, mely német tölgyből készült, az lesz a kivégzések eszköze, arra fogják akasztani a delikvenst.

Mikor idáig ért, elhallgatott, és csak bámult maga elé. Aztán kinyúlt a Mérnök asztalon hagyott cigarettáscsomagja felé, és rövid, lebegő tétovázás után vett egy szálad. Behorpadt a két pofája, ahogy letüdőzte a füstöt, de látszott, megnyugtatja.

Kiskovács kijelentette, ez marhaság. Senkit nem szoktak kivégezni, nyolcvankilencben eltörölte a Grósz. Rozsó csak hümmögött, hogy ő hallotta, hogy Szegeden, a Csillagban azért még néha. De nem fejezte be, bizonytalanul a Mérnökre pislogott, mint aki tőle vár segítséget.

A sovány, kopaszodó, hegyes arcú ember eddig szótanul bámulta Náci felfelé bodorodó cigarettafüstjét. Mikor megérezte, hogy mind őrá figyelnek, megvonta vállát. Lehet, hogy vesztőhely lesz, jelentette ki. De ha ezt elfogadják az utca lakosai, akkor már nem a rendeltetés a lényeg. Hanem hogy kinek épül.

Ezen mind eltűnődtek. Aztán a Mérnök komoran felállt, beballagatott a garázsba, majd kis idő múltán egy másfeles pillepalackkal és négy műanyag pohárral tért vissza. Az üvegben átlátszó ártatlanságú pálinka volt, de hamar megérezték illatát is mind, ahogy kitöltött nekik egy-egy kupicával. A Mérnök állva maradt, kezében poharával biccentett a három másik felé.

Ő már számított ilyesmire, régóta, kezdte csöndesen, kezében a remegő felszínű itallal. A kormány. A dolgozó emberek. A nyugdíjasok. A válság. Mind arra mutatott, hogy egy idő után véget ér ez a világ. Milyen világ, vetette közbe Kiskovács, aki nem mert inni, noha már nagyon is kívánta az ingyenpálinkát. Valahogy jobban esett, mint amit hitelbe nyelt be.

Az a világ, melyben gondoskodnak a szegényekről, az elesettekről és sors által sújtottakról, így a Mérnök. A grácia világa, a könyörületesség világa, a szívélyesség és az együttérzés világa. Ami most jön, az egy új korszak kezdete. Felhajtotta italát, és mielőtt székére huppant, újratöltötte poharát. A többiek követték példáját.

Valószínű, hogy történt valami. Egy törvény vagy döntés a politikában, bizonygatta a Mérnök, nem nézve társai szemébe. Az új korszak áldozatokat kíván. Aki nem dolgozik, ne is egyék alapon el akarják majd tüntetni a társadalom tehetetlen, önellátásra képtelen egyedeit.  A koloncot a nyakról. A nehezéket a léghajóból. Bizonyára megvan ennek a kormányszintű háttere.

Náci csak a fejét ingatta. Ő folyton a híradókat leste, reggel hattól este a fél tízes m1-esig mindet végignézte, mert általában olyan gyenge volt már, hogy naphosszat csak feküdt ágyában, szemközt a tévével, mint egy darab fa. Semmi ilyesmiről nem hallott. Talán, mert nem verik nagydobra, jegyezte meg Rozsó. Lehet, hogy azt akarják, hogy itt történjen meg minden, csendben, szűk körben essen meg a dolog. Az utcára bízzák, ki legyen az.

Kiskovács még mindig nem értett semmit. Ki legyen mi? Kérdezett vissza, mire a Mérnök újratöltötte poharát, aztán Rozsóét is.

Igazad lesz. Mondta aztán Rozsónak, a hatalom mindig így működött. Nem mocskolta be soha a kezét ártatlanok vérével. Azt elvégeztette másokkal. Gyakran pont egy másik ártatlant téve meg bűnösnek, sorolta, de belezavarodott, ezért inkább ivott, és utána újratöltötte Kiskovács poharát. Vagyis azt akarják, hogy mi csináljuk majd meg, szívta Rozsó a lyukas fogát, és szájához emelt a pálinkát. Hogy én hozzam majd a kötelet, te meg csimpaszkodj a lábába, nézett Kiskovácsra, akit erre kirázott a hideg, pedig már harminc fok is lehetett az egyre szűkülő árnyékban.

A lényeg, hogy bűntársak legyünk, pislogta ki az izzadtságot a Mérnök a szeméből, és ivott, nagy, mohó nyeléssel, hogy aztán befogjuk a szánkat, mikor ismét odatartjuk a kezünket az alamizsnáért, amit ezek segélynek neveznek. Valamit valamiért, igazából még meg is lehet érteni.

Apropó, emelte fel remegő mutatóujját Rozsó, talán nem véletlen, hogy pont most csinálták meg ezt az izét. Mi van, ha addig nem kapjuk meg a munkanélkülit, amíg…Nem fejezte be, de mind elértették, talán még Kiskovács is, aki zavartan az üveg felé nyúlt. A Mérnökre lesett, az nagyvonalúan intett, mire Kiskovács teletöltötte mindannyiójuk poharát. Én ezt nem akarom elhinni, jegyezte meg közben, majd elhallgatott, és a nyelvét is kidugta, hogy nehogy egy csöpp is mellémenjen az öntés során.

Miért, egészen logikus, bizonygatta Rozsó belelendülve. Akit kiválasztunk, annak már nem jár segély, azt megspórolja az állam. Vagy annál többet kap a többi, tette hozzá reménykedve. A jól végzett munka jutalmaként, jegyezte meg keserűen a Mérnök, és ivott. Ezzel szúrják majd ki a szemünket, júdáspénzzel, amelyhez vér tapad.

Te mondtad, hogy meg lehet őket érteni, hisz végül is az ő pénzük, vont vállat Náci. Dehát kikről beszéltek, nézett a Mérnökre kétségbeesetten Kiskovács, az pedig nyúlt a palackért, hogy töltsön magának és Rozsónak, aki üres poharát forgatta ujjai közt. Nem az a lényeg, hogy ők kik, hanem hogy mi kik vagyunk, bizonygatta a Mérnök elgondolkodva. Azt szeretnék, ha a legjobbat választanánk. A legmegfelelőbbet. Aki leginkább megérdemli. És itt nyilván definiálni kell a szempontokat. Hogy mi alapján választunk.

Ittak, és közben mind igyekeztek definiálni. Végül Rozsó megköszörülte a torkát, és egy bizonytalan mozdulattal szívére mutatott. Tudjátok, hogy engem majdnem kinyugdíjaztak a ketyegőm miatt. Szóval javarészt jogosan kapom a segélyt. Igazából papírom is van arról, hogy én nem végezhetek fizikai munkát. Máshoz meg nem értek. Így aztán.

Félbehagyta, és a mellette ülő Kiskovácsra lesett, aki elmélázva előre-hátra hintázott székén. A Mérnök, hogy megállítsa, töltött poharába. Kiskovács felriadt a tevékenységre, és zavartan pislogott rájuk. Mit mondhatnék, amit még nem hallottatok, kérdezte riadtan. Már hat éve nem találok semmi állandót, magyarázkodott. Persze nem is mindig kerestem. Jól elvoltam. Most meg néha bejelent a Laci, ha megyek vele az erdőre. Ezért kapok még mindig segélyt, mert bejelent. De igazából itt nincs is semmi meló, tudjátok ti is. Széttárta karját, majd kinyúlt a poharáért.

A Mérnök ivott, majd ismét töltött magának, Nácinak, Rozsónak és Kiskovácsnak Aztán elérzékenyülve megdörzsölte szemét. Miután elküldtek, sok helyen próbálkoztam, de igazából sehol nem kínáltak a képességeimnek megfelelő állást, mondta. Volt, ahol a szemembe mondták, hogy öreg vagyok. Tudjátok, hogy megy ez. Jön az a sok nyeretlen kétéves, és. Ivott, majd indulatosan újratöltött. Elkezdtem angolt tanulni, csapott az asztalra kezével. Önszorgalomból, könyvtári könyvekből. De ez sem elég. Így sem kellek, vat ken áj dú? Felnézett az égre, illetve a napernyő szinte átlátszóvá hevült szövetére. Aztán lehajtotta fejét, és asztalra fektetett vékony ujjaival malmozni kezdett. Mikor megsűrűsödött a csönd, a mellette ülő Nácira sandított.

Náci halottsápadtan bámulta félig üres poharát. Megérezte, hogy a másik három őt nézi, de még sokáig nem szólt, csak torkát köszörülte. Megkopaszodott fejéről lecsöppent egy izzadtsággyöngy, halkan koppant egyet az asztal vasán.

Velem tudjátok, mi van, kezdte aztán fojtott ingerültséggel. Itthon vagyok jópár éve. Az autót elvitte a bank. Az asszony elköltözött. Kapálództam, ahogy tudtam. Ez lett a vége. Betegség. Most meg. Legyintett, sóhajtott egyet, aztán felnézett a vele szemben ülő Rozsó arcába. Mit bámulsz, szólt rá, de Rozsó állta tekintetét, és nem válaszolt. Igen, nekem már mindegy, folytatta csöndesen Náci, tudom, mind ezt gondoljátok, hogy nekem már úgyis mindegy. De azért nagyon jó reggel felébredni, és elgondolni, hogy még élek. Ilyenkor, az ágyban fekve, azt mondom, még mindig élek, még nincs nagyobb baj. Ezen kívül már nem sok maradt nekem, csak ez az egy öröm, hogy érzem az életem, nem élvezem, hanem érzem, hogy még mozgok, lélegzem, egyre rosszabbul ugyan, de eszem, meg ilyenek. Nehogy azt higgyétek, hogy olyan könnyű mindettől megválni.

De hát végstádiumban vagy, nem, kérdezte, állította Rozsó, hirtelen, keményen, mire Náci először nem válaszolt, nem mozdult. Aztán átvetette magát az asztalon, neki a másiknak. Egy másodperccel később reagált Kiskovács, aki már várt valami ilyesmit, lefogta Náci balját, így az nem tudott ütni, a Mérnök pedig a jobb vállába kapaszkodott. Szeme Rozsóra villant. Az még a támadás pillanatában hátraugrott és felállt, hátrált pár lépést, lábai összegabalyodtak, elesett. Nem akartam, ne haragudj, motyogta a porból. Gyere, már segíts, szólt rá a Mérnök, és a földre rántotta a kapálódzó Nácit. Kiskovács követte a hatvan kilónyira fogyott testet, a hátára ült, megcsavarta a jobb kart, mire Náci felsikoltott.

Rozsó addigra állt, nadrágját porolta, és nem nézett a küzdőkre. A Mérnök közben lenyomta Náci fejét, a vállára térdelt, így már csak a fekvő lábai mozogtak szabadon. Rozsó arrafelé indult, de Kiskovács intett hogy ne, már nem kell, ezért a férfi – jobb híján – a garázs bejáratához ment, és a küszöbön, hol az árnyék és a nap találkozott, tisztelettudóan megállt, nem tudván mit mondani, várva, míg Maris kikecmereg a sötétből.

A déli híradóban bemondták, jött előbb a morgó hang, aztán előbukkant gazdája is. Elmondtak mindent erről az egészről.

Maris megállt Rozsó előtt, elnézett a férfi mellett, látom, ti már ki is választottátok, jegyezte meg elégedetten. A kezében ott volt a tekercs kötél.

vége