Újraolvasom, javítom, szerkesztem az írásokat, elég komoly munka, ráadásul csak esténként van rá időm, és a szemem kilenc után menetrendszerint megfájdul újabban, máskor idegentest érzet lesz benne - vagyis elfárad. De oda akartam eljutni igazából, hogy a Mikszáth alakját félig bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnt számomra, pedig jó egy éven belül már másodszor olvastam. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként (ha már Drakulát emlegettem) - meglehet, néhány év múlva átdolgozom. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.

Örökös

Abban az időben péntek esténként rendre összegyűlt Mikszáth úr asztaltársasága Gyarmaton, a Korona vendéglő különtermében, ahol is kártyáztak, pipáztak, nőkről beszéltek, de többnyire Mikszáth úr vitte a szót, csodálatos adomáival. A társai voltak még Orolay, a jogász, messze földön híres céllövő, Miksa uram, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek azonmód befogadtak engem, a fővárosi literátort, a kezdő újságírót, mikor megérkeztem körükbe.

Egy március végi pénteken a nagy író, aki akkor még egyáltalán nem volt országosan ismert, hisz még csak szítta magába a Jó palócok élményanyagát itt, vidéki létezésben, különösen rosszkedvűen és komoran vizslatta a lapjait, és este tízig alig szólt. Szemes meg is kérdezte, talán valami belső, szervi baja van-e, gyanakodott a magas vérnyomásra, hisz Mikszáthnak már akkor is szép, piros volt az arca, mint aki menten agyvérzést kap.

Ő csak a fejét rázta, majd némi töprengés után letette a kártyát, alaposan megtömködte az elefántfejű pipáját, aztán hátradőlt, és végignézett négyőnkön, végül mélyet sóhajtva belekezdett a következő történetbe:

A mai nap reggelén kaptam egy szörnyű hírt, ami eszembe juttatta egy évvel ezelőtti élményeimet a koltóci kastélyban. Talán nem ismerik az urak gróf Kolossyt, mivel jóval Besztercebánya felett, már a Koltóc-hegyekben van az uradalma. A kastélya is a szirtek közt ül, egy kanyargós, szerpentines út végén, régi, több száz éves építmény, és ráférne némi renoválás, dehát a Kolossyék is úgy vannak vele, mint a legtöbb nemes e hazában – amíg a posztó tart, addig akad cifra mente.

Jó egy éve keveredtem hozzájuk, valami öröklési ügyben volt dolgom azon a vidéken, és a főbíró uram a lelkemre kötötte, vizitáljak a kastélyban, adjam át szívélyes üdvözletem, és izenjem meg Kolossy Mihálynak, hogy a zálogügyben szíveskedjék mielőbb felkeresni őt. Szívesen tettem e kitérőt, mert a besztercei táj itt mind vadregényesebbé válik, keskeny patakok törik át sziklákat, a bércek hirtelen hágnak az ég felé, és a közibük ékelődő, Alpeseket idéző réteken nagy gubás, pipázó tótok legeltetik a bárányokat, amelyek úgy fehérlenek a zöld füvön, mint fölre szállt felhők.

Kolossy udvariasan, de némiképp tartózkodóan fogadott, főképp, miután előadtam a baljós üzenetem. Ettől függetlenítve magát vendégül látott ebédre is, melyet hármasban költöttünk el világszép feleségével, Sárával. Uraim, e nő maga volt a megtestesült grácia. Halovány, szinte áttetsző bőrt képzeljenek el, szép metszésű alakja egy velencei kehely arányait tükrözte, éjfekete haját görögösen feltűzve hordta, és sötétbarna, izzó tekintete gondterhelten figyelt hol engem, hol férjét, miközben elköltöttük a valóban fenséges ebédet. Keveset szólt, és láthatólag volt némi szakadás közte és férjura közt, mert egymással csak rideg és közömbös szavakat váltottak. Ebéd után kimentette magát, és visszavonult, amit igencsak sajnáltam, mert ridegsége ellenére angyali lénye szinte beragyogta a kopott szobákat és folyosókat. Kolossy gróf a könyvtárszobába vezetett, ahol likőrökkel kínált, majd pipára gyújtottunk, és a hatalmas ablakokból elgyönyörködtünk a besztercei havasok pompázatos látványában. Láttam a grófon, hogy gondolatai messze járnak, ezért csak óvatosan kíséreltem meg a társalgást, de miután kevésbé visszhangzott akaratom benne, fel is hagytam vele. Így ültünk hát, némán szívogatva pipáinkat, mint két, mogorva öregember, noha a gróf se lehetett harminc évnél idősebb – majd hirtelen vendéglátóm felém fordult, és teljes nyíltsággal megvallotta, hogy anyagi jellegű kötelezettségein túl egyéb, nyomasztó gondolatok gyötrik, melyek miatt kéri elnézésemet, viselkedése semmiképp sem indokolható, csak a helyzet súlyosságával.

Láttam rajta, ingadozik, elmondja-e, mi bántja, éreztem, valamiképp kínosnak és nevetségesnek tartja az ügyet, de végül nem kellett nógatnom, magától kezdett bele, miután töltött mindkettőnknek egy jó pohár borókapálinkát, melyet a környékben főztek, és még most is a nyelvemen érzem gyantás ízének csípősségét.

„A árnyék, mely életemre borul a történelmi időkben gyökeredzik, egész pontosan a kuruc rebellió korában, mikor is ősöm, Kolossy Ádám hevesen udvarolt a környék legszebb nemeskisasszonyának, Borgó Fruzsinának. Ki is tűzték az esküvőt, de ekkor jött a szécsényi országgyűlés híre, és Ádám – aki már korábbról fontolgatta magában a felkeléshez való csatlakozását – hátrahagyott mindent, hiába könyörgött neki a szép Fruzsina, és hat lovassal Rákóczi uramhoz sietett. Kolossy biztató szavakkal búcsúzott kedvesétől, úgy vélte, tél végén, legkorábban tavasszal haza is tér, és az eljegyzést házasságra váltja, de Fruzsinát rossz előérzet gyötörte, mindegyre jegyese vesztét látta maga előtt. A gróf az országgyűlés után tárborba szállt a fejedelemmel, és csakhamar az történt, ami minden hazaszerető nemes ifjúval e vérzivataros években – a háború magába szippantotta. Ott harcolt Zsibónál a szörnyű vereségben, mikor a sáncokat elözönlötték a dánok és a rácok, és az öldöklő kézicsatában karján meg is sebesült. Ekkor még nem, csak évekkel később, a trencséni csatavesztés után került haza, addig a háború nem engedte, vas fogával tartotta. Trencsénnél Kolossy, aki a lováról lebukó fejedelmet védte, bal combjába dárdadöfést kapott. Kimentették őt is, de aztán hetekig az ágyat nyomta, s onnantól kezdve baljára sántított, lovagolni nem bírt. Haza kellett tehát térnie imádott Fruzsinájához.”

A gróf mélyet sóhajtott, és keze mögé rejtette arcát, úgy folytatta, mint aki nem is akarja látni a maga körül való világot, csak a múltat.

„Fruzsina naplót vezetett, onnan tudni mindezt. Modern nő lehetett, franciául és németül írt és olvasott, a vallomásos gyónás hangján fogalmazta meg emlékeit, így pontosan tudom, mi zajlott le köztük. Nehezen, de a házasság második évének bejegyzéseiben már bevallja, hogy a férfi, aki hazajött a háborúból nem ugyanaz, mint aki elment. Az ő szelíd, kedves, jókedvű Ádámjából egy iszákos, kötekedő, sértett ember lett, akit a harc bukása nem ingatott meg ugyan anyagilag – mivel hazatérte után, még időben átállt – de annál inkább megrontotta a lelkét. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy ha nem tér haza az asszonyhoz, talán jelenléte a végső, elkeseredett harcokban nyomott volna valamennyit. A bezártság sem tett jót neki, e magas hegyen gyalogosan nem lehet közlekedni, a lovaglástól pedig immár örökre elvágta sérülése. Mindez valószínűleg végletesen destruálta jellemét. Bizony a házasság harmadik évében, mikor Fruzsina teherbe esett, félig kihúzott bejegyzések, be nem fejezett mondatok tanúskodnak arról, hogy a férj tettlegességre is vetemedett, a szolgák és akár viselős felesége ellen is. Volt olyan jegyzet, melyben az asszony keserűen vallja be, hogy néha már azon gondolkodik, végez magával, de mind hite, mind a benne növekvő élet ezt megakadályozta. Mindez persze nem indok arra, ami a szülésnél történt, de mindenképp nyújt némi magyarázatot.”

A gróf itt felállt, zaklatottan bámulta a könyvespolcát, majd kiválasztott egy nagy, bőrbe kötött kötetet, felütötte, és kis keresgélés után mutatta is a latin szöveget: „Bírósági tanúvallomások arról, mi zajlott le azon a végzetes éjszakán. Magam se hinném, ha nem állna rendelkezésemre e jegyzőkönyv.” Próbáltam kibogozni a régies kézírást, de alig értettem valamit belőle, ezért segélykérőn néztem rá, mire biccentett, visszaült füles foteljébe, a könyvet ölébe engedte: „A vajúdás éjféltájt kezdődött, és a személyzet később úgy vallott, Ádám már a délután folyamán is ittas volt. Annyi bizonyos, hogy a szerencsétlen asszony sikolyai felingerelték, mert – mikor berontott – azt kiabálta, hogy nem bírja már elviselni a hangokat. A falnak lökte a holtra vált bábát, a szolgálólány, aki még ott volt velük, önként kimenekült, ezért nem tőle, csak Fruzsina vallomásából tudjuk, hogy mi történt ezután. A férj rátámadt, fojtogatni kezdte, és ő, félelmében és a gyermekét védő anya ösztönével, az ágya mellé kikészített ollót ura nyakába döfte. Ádám leroskadt a terheságy mellé, és lassú józanodással elvérzett. Mikorra a bába magához tért, már alig volt benne élet, de az öregasszony biztosan hallani vélte, hogy azt hajtogatta, visszajön, és bosszút áll” – a gróf felnézett rám, és jelentőségteljesen megismételt: „Igen, bosszút áll. Ezt mondogatta, miközben az asszonya egy kisfiúnak adott életet.”

A gróf kis szünetet tartott talán azon tűnődve, egyáltalán folytassa-e. Megéreztem, kényes részhez értünk, ezért halk szóval, bátorítóan rákérdeztem, mi történt ezután.

„Ekkor vett igazán furcsa fordulatot e rémes história. Az anyát végül a bíróság felmentette, köszönhetően a tanúknak, a fojtogatás nyomainak. Fruzsina folytatta naplóját, és rögzítette, hogy a fiúcska szépen cseperedett, egészségesen, bár kissé komor és mélabús volt mindig is. Tízéves kora tájt kezdtek azok a jegyek kiütközni rajta, melyek az asszonyban előbb aggodalmat, majd riadalmat keltettek. Nehéz rekonstruálni, de ezek olyan dühkitörések, gesztusok, szófordulatok lehettek, melyek mind-mind a néhai apára emlékeztették az anyát. Egy ideig betudta a vér hatalmának, az örökségnek, ám egy idő után bénító félelem lett úrrá rajta. Bár nem árulta el senki a gyermeknek, hogy halt meg pontosan az apja, az mind többet hozott fel homályos vádakat árvasága kapcsán az asszonynak. Fruzsina jegyzetei alapján a fiú bizalmas együttléteik során szúrós, gonosz szemmel kezdte méregetni őt, máskor oly dolgokat említett, melyet koránál fogva nem tudhatott, mivel élete előtt estek meg, és a néhai szavait, tetteit vagy a férj és feleség intim pillanatait idézték. Amikor kérdőre vonta őt, hogy mindezt honnan veszi, a gyermek nem felelt, ám sötét tekintetében a fenyegetés napról napra erősödött. Nem csoda, hogy Fruzsinában lassan vallásos meggyőződéssé vált, hogy valami démoni erő a férjét hozta vissza az életbe a fia testében csak azért, hogy bevégezze haragját.”

A gróf mélyet sóhajtott, majd körbemutatott a szobán: „Olyannyira nagy rettegés lett úrrá rajta e lehetetlen következtetés miatt, hogy itt, a kastély e félreeső szegletébe húzta meg magát, csak hogy ne találkozzon a lassan kamaszodó fiával, akinek dühkitörései már a szolgáknak is feltűnetek. Elgondolom, ahogy az ablaknál áll, a havasokat fürkészi az alkonyatban, és a halálon túli dühös, bosszúálló akarat mibenlétén tűnődik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a jó szenvedélyek és kellemes vonások öröklődnek utódainkban. Néha elismerjük a gonosz vonások átáramlását is. Ám a szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egyetlen gyilkos szándékot kapjon hagyományként az apjától”.

A gróf a fejét csóválta, majd megismételte: „Elképzelhetetlen”.

Megköszörültem torkom, és jó idő óta először szólaltam meg, amin magam is csodálkoztam, hisz ismerhetnek, szívesen hallatom a saját hangom. Megkérdeztem, mi lett kettejük végzete. Mert akkor már nagyon is sejtettem, hogy e történet jóra nem vezethet, ám azt még mindig nem értettem, hogy e százéves história miért nyomasztja úgy a háziakat.

„Az történt, amit várni lehetett. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, apja halálának évfordulóján belopódzott ide, az alvó anyjához, és fojtogatni kezdte. Az asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megrázza csengőjét, mire besietett a szomszéd szobában alvó cseléd, aki sikoltozásával felverte a házat. A megzavart merénylő elmenekült, egészen Besztercebányáig szaladt.”

Döbbenten fészkelődtem ültömben, kérdezni akartam, hogy miképp írt minderről Fruzsina, de a gróf folytatta: „Kivártak mind a ketten, majd nagy üzengetés kezdődött. Végül két hét múlva, félúton, egy tót falu határában találkoztak, tanúk jelenlétében. Fruzsina addigra megállapodott magával, mert megértette, hogy vagy az életet vagy a fiát választja. Mindent felajánlott a gyermeknek, a kastélyt, az uradalmat, mindent, ő maga pedig a lengyel határ mellett, szegény rokonoknál húzódott egyetlen szolgálójával. A jegyzeteit itt hagyta, elrejtve görög filozófusok kötetei közé”. A gróf a polcok irányába mutatott. „Pár éve fedeztem fel őket, mikor a könyvtárat rendeztem, apám halála után. Akkoriban nősültem, és az egész birtokot újra akartam szervezni. Képzelheti, milyen döbbenten olvastam e régi históriát. Jómagam a gyilkos hajlamú fiú leszármazottja vagyok. Soha nem éreztem korábban hasonló indulatot, szelíd és elmélkedésre hajlamos embernek ismert mindenki.”

Talán nyilvánvaló, hogy szinte szabadkozott, ezért én is visszakérdeztem, arra, amit bizonyára önök is észrevettek szavai sorában: korábban?

A gróf lehunyta szemét, és arca megfeszült, láttam rajta, nehezére esik folytatni, de azt is éreztem, a gyónás öröme lebírja szégyenét. „Felségemet egy bálon ismertem meg két éve. Szerelmünk gyors volt és forró, és ma már hihetetlenül érzelemdús. Rövid udvarlás, szinte felületes ismeretség után kértem meg a kezét. Nem a környékből való, rokonoknál volt Besztercebányán, midőn a bálon elém tűnt ragyogása, mely megigézett. Nem is gondolkodtam, bár talán, ha jobban szemügyre veszem, ha hagyom magam elmélyedni a nagyon is ismerős vonásokban…talán másképp döntök végül”.

Nem értettem, ezért halkan kértem, magyarázza meg, mire gondol, de nem kellett a biztatás, mert szinte kétségbeesetten buktak már ki ezután belőle szavak. „Ó, ha nem volt még házas, akkor nem tudja milyen ez. Amidőn elmúlnak a mézeshetek, és a megszokás úrrá lesz a páros tagjain, előjönnek a bosszantó szokások – ezt sejtettem, hisz elég olvasott voltam ahhoz, hogy felkészüljek ilyen fordultra. De uram, higgye el, itt nagyon is másról volt szó. Egyszerűen arról.”

Kivárt, mint aki nem tudja, kimondja-e, majd felpattant, az ajtóhoz sietett, kinyitotta egy hirtelen mozdulattal, aztán mikor látta, odakinn nem hallgatózik senki, sietve becsukta, és visszajött elém. „Látja, ezt teszi velem. Gyanakszom és kételkedem.”

Csak annyi bukott ki belőlem, amit bárki más kérdezett volna: miért.

„Mert tudja.” Bólintott a gróf, majd fel-alá kezdett sétálni a karosszékem előtt. „Érzi, sejti, a szíve mélyén bizonyos róla, hogy mire vagyok képes, hogy mit érzek, hogy mit gondolok.”

Megtorpant, majd lenézett rám, és bevallotta. „Meg akarom ölni”.

Elsápadtam, és hátra dőltem székemben, mint ki menekülni akar, mire sietve így folytatta: „Persze nincs rá indítékom, nincs rá magyarázatom, de higgye el, iszonyatos düh és ingerültség van bennem, ha már meglátom, akkor is. Elképzelem, hogy kezeim a hattyúfehér nyaka közé fonom, és addig szorítom a gyenge húst, addig morzsolom a gége porcát, míg a tekintete vörösbe nem borul, a nyelve ki ne fordul lilán szájából, hogy aztán mint egy rongycsomót engedjem a lábamhoz Ez minden vágyam, ez az egy dolog tenne boldoggá, bármennyire nem érdemli meg a halált és a gyűlöletet, hisz nem tett semmit, hisz csak létezik…”

Zihálva elhallgatott, majd visszaroskadt székébe, aztán belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és fád mozdulattal felmutatta nekem. „Az előbb azt mondtam, nincs magyarázatom minderre. Nos, egyvalami van. Amikor kezdett eluralkodni rajtam ez az indulat, eszembe jutottak a Fruzsina jegyzetei. Felbéreltem hát egy bécsi specialistát, aki elvégezte a feleségem családfájának kutatását. Ahogy említettem, nőm nem környékbeli, de az illető viszonylag gyorsan vissza tudta követni a származását. Sajnos gyanúm beigazolódott. Fruzsina annak idején másodszor is férjhez ment, és még két gyermeket szült. Az egyik elhalt hároméves korában, azonban a lány megélte a felnőttkort, és egy gazdag kereskedő felesége lett. A család nem hagyott lenyomatot a történelemben, északi városkákban éldegéltek utódaik, mígnem a legutolsó ágacskája megszületett a feleségem személyében. Hogy aztán gonosz sors idesodorja őt, a bálra. Azt gondolom ma már, hogy talán ez a végzet volt. Az örökség, melyet nekem szántak beteljesíteni. Egyenesen a kezeim közé juttatva az áldozatot, a bosszú istene eleget kíván tenni halott ősöm akaratának. És aztán már csak annyi kellett, hogy vérem, lényem felismerje benne mindazt, ami Fruzsinából származik, és e gyúanyag nemcsak hogy megrontotta a házasságunkat, hanem életveszélyes közösségé tette azt.”

Felnézett rám, szemei könnyektől csillogtak. „Mit tegyek, mit tanácsol?” kérdezte szinte esdekelve.

Természetesen a válást javasoltam neki. Mivel pápisták voltak, ez persze némi bonyodalommal járhat, de a körülményeket figyelembe véve, nem láttam más megoldást. Ismereteimből előkutattam, hogy kell megindítani az eljárást, ő figyelmesen, bólogatva hallgatott. Megadtam neki egy szécsényi kolléga nevét és címét, aki képes egy efféle vállalkozást véghez vinni, amit ő le is firkantott egy lapra. Tanácsoltam még neki, hogy addig is – a procedúra végéig – válasszák el egymást, költözzenek külön településre, de legalábbis ne érintkezzenek. Látszólag egyetértett, ám tanácsaim egy idő után már láthatólag untatták, nem figyelt, közönyösen magába fordult, végül megköszönte észrevételeim, és ismét tölteni akart, amit én elhárítottam.

Alkonyodott, mikor kocsim elhagyta a kastélyt. Az út kanyarulatából még visszanéztem az égbe törő falakra és tornyokra. Mintha az egyik ablakban fehér, karcsú alak állt volna – talán a gróf asszonya, talán Fruzsina kísértete.

Hetek múlva megörvendeztetett az üzenet, szécsényi barátom rövid levele, melyben megköszönte ajánlásomat. A gróf jelentkezett nála, tárgyaltak a válás megindításáról, megkezdte az egyházi szervek bevonását is. Bevallom, ezután feledésbe merült az eset nálam, lefoglaltak ügyes-bajos dolgaim. Néha felöltött bennem, hogy vajon mi lehet e sorsüldözött párral, őszintén reméltem, hogy immár szeparáltan tengetik napjaikat, biztonságban, némiképp megnyugodva. Nem hittem volna, hogy ma ezzel a hírrel kell szembesülnöm.

Mikszáth körülhordozta tekintetét rajtunk, apró szemei egészen elsötétetek, majd jókora füstfelhőbe burkolódzott, talán hogy ne lássuk a könnyeit.

Ügyvéd barátom levelét kaptam kézhez délelőtt Szécsényből. A grófról írt. Az eset kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a besztercebányai elitben szóbeszéd és pletyka kapjon szárnyra. A lényeg nagyjából annyi, hogy a gróf hosszú külföldi tartózkodás után tért meg a kastélyába. Gondolom, tanácsomra hallgatva el akart magát és indulatát különíteni az asszonyól, ezért utazott el. A szolgálónak azt mondta, Besztercebányán bérelt szobát, csak kedves könyveiért jött. Nem tudhatta, hogy időközben az asszony kedvenc tartózkodási helye lett a könyvtárszoba, ahol nekem mesélte el bús történetüket. A cselédség csak veszekedés zajait hallotta, majd üvegcsörömpölést, és egy szörnyű sikolyt. Mikor berontottak, a törött ablaküvegen át lenézve, odalenn a fenyőfák tövében, a mélyben pillantották meg kettejüket. Azt mondják, össze voltak kapaszkodva, szerelmes ölelésben hulltak a mélybe. Kevesen tudják, hogy egy végső harc, egy szörnyű indulat tántorgó ritmusa lökte őket a pusztulásba. Kolossy öröksége, a bosszú a síron túl is célba ért.

vége

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

A szekrény

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejeztem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak. Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy a kalap ellenére égett tőle fejem teteje. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy-egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi-házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy-két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd. A doktor beadta derekát, úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele-belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel-alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt-e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi-lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze-összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma, nevezetesen, hogy nem szabad a testhez érni – két rongyot kerestem hát a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki-kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi-ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel-távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a kivérző test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk-vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

folyt. köv.

Annak idején elég sokat dolgoztam egy álpalóc, mikszáthos nyelv megteremtésével. Ezt a stílust akartam felhasználni kísértethistóriákhoz, amelyek persze Mikszáth földjén, a  jó palócok világában játszódnak. A dolog sokáig foglalkoztatott, a kísérletekből később össze is raktam egy kötetnyit, "Rossz palócok" lett volna a címe.

Többször próbálkoztam vele a Móricz-ösztöndíj elnyeréséhez, nem sikerült. Tavaly a Palócföld novellapályázatára küldtem be belőle - pont a lenti darabot. A hazai pályáztatási sajátosságokhoz képest is felháborítóan alakult a történet vége. Egy elutasító köremailt (!) kaptunk mi, vesztesek, melynek a tartama lényegében az volt, hogy a novellák nagy száma miatt nem jutottunk helyezéshez.

Mikor ezt válaszlevélben szóvá tettem, a szerkesztőség pökhendi, értetlenkedő üzenetekben reagált. Az egész most már inkább nevetséges és provinciális, de mégis...

Maga az írás a történet fordulatai miatt tetszik. A kreált álnépiességet nem érzem túl időtállónak, azt hiszem, a kevesebb több lett volna.

Ugrókő

A Tütüs fia, Éliás Gyuri két dologban ütött az apjára: ugyanúgy megitta a magáét, és az állat, a bárány, vagyis a nyáj volt neki is a legfontosabb, első és utolsó mindegyik napjában. Mondják, mikor apja haldoklott, ő kiment a tanyára, mert a vezérkosnak kigyűlt a lába. Amint az öreg megtudta ezt, elmosolyodott, és kilehelte lelkét.

Ha Gyuri péntek este berúgott, nem volt, aki megálljon előtte a kocsmában, de egyébként is, józanul ugyanilyen nagyra tartotta magát. Nem csoda, hogy a falu legszebb lányát, a Deme Terkát nézte ki magának.

Azt mondják, őmiatta kezdett eljárni a templomba is. Terka az első sorban ült, arca kipirult, ahogy a szomszéd faluból „átjárós” öreg pap beszédét hallgatta, és látszólag ügyet se vetett a legény epekedő pillantásaira. Éliás Gyuri nem volt azonban olyan fajta, aki eltűri, ha levegőnek nézik – két hét misézés után elunta a dolgot, s a templomkapuban elhívta a lányt a városi farsangi mulatságra.

Terka dermedten állt vele szemben, mint őz az autó fényszórójának sugarában, mint aki nem érti a dolgot, pedig hogyne értette volna, mélyebb a női ravaszság az idő kútjánál is. Igent mondott hát, de azért este megkérdezte anyját, Gecse Borcsát, mehet-e.

Az asszony hallgatott egy fél percig, bámulta lányát vizenyős szemeivel, melyekről azt beszélték, megrontanak bárkit, elapasztják a jószág tejét, és ha kell, meggyógyítják a haldoklót is, aztán csak bólintott, mondván, nagylány már Terka, de gondolja meg, mit csinál, nem hallani jót arról a fiúról.

Bűbájosnak, boszorkánynak, rontó asszonynak hitték a faluban Borcsát világéletében, talán a lánya is csak azért lett olyan nagy templombajáró, hogy anyja nevét megtisztítsa. Ha boszorkány volt is, a jövőbe nem látott, mert éjfélig az ablaknál ült, várta az autót, hogy bekanyarodjon a ház elé, és csak akkor állt fel görnyedve, mikor a fényszórók átsöpörtek rajta. Nem akarta látni, hogy búcsúznak el a fiatalok, az már az ő dolguk volt.

Mikorra kikerekedett az idő, már az egész falu a párról beszélt, hogy milyen szerencsés ez a Terka, megfogta az isten lábát, de biztosan az anyja is besegítet, együtt bűvölték meg azt a fiút. Az pedig hogy megjavult, amióta eljár hozzájuk, a kocsmában se látni, nem veszi csikorgó gumikkal a kanyarokat a Telep szűk utcáin, nem perel a birtokszomszédokkal a szögesdrót miatt, ami felsebzi a drága bárányok hátát. A langyos levegővel házról házra szállt a hír, melyhez újabb és újabb szellőcske csatlakozott, hogy a Gyuri gyenge bárányhúst vitt húsvétra a lányos házhoz, hogy a patakparton enyelegtek a fiatalok, és bizony sáros lett a Terka kabátkájának a háta, s hogy a boszorkány egyre mogorvább a lánnyal és a fiúval is, mert nem tetszik ez így neki.

Még az utolsó lehetett a legigazabb, mert mindenki tanújává válhatott – aki azon a szombati délelőttön a boltba vásárolt –, hogy miképp szorította sarokba Borcsa az udvarlót. Gyuri sörért ment, mert este tartotta harmincadik születésnapját, ez a bűbájos meg csak odasomfordált hozzá, hogy már igazán eldönthetné, mit akar, csak a küszöbön toporog, vagy átlép rajta, mert ő ugyan előbb-utóbb megunja az udvariatlan vendégséget. Gyuri először nem is értette ezt a beszédet, aztán felderült, majd nyomban el is komorult arca, ahogy rájött, mit akar a másik. Küszködött magában, mit is feleljen erre, végül csak kimondta, hogy komolyan gondolja a dolgot. Nem tudom, így Borcsa, akarom-e a te nagy komolyságod. Merthogy semmi jót nem hallani a fiúról a faluban, tán másnál jobb helye lenne a lányának. Gyuri erre esküdözött, hogy megjavult, és ő már rendes és tisztességes életet kíván, mint a ló a tiszta vizet. Kosarában csörömpölt a tíz üveg sör, ezért az öregasszony alig hallotta szavait. Mindenestre abban maradtak, aznap este Gyuri józanul eljön hozzájuk, úgy, ahogy illik, vagy többé soha.

Így történt hát, hogy azon a langyos első májusi hétvégén meglett az eljegyzés. Az érintetteken kívül senki nem jósolt túl sok jót a fiatal párnak, mondván, kutyából nem lesz szalonna, bakancsból cipő, rossz, kegyetlen emberből szelíd férj. Az én galambom a legjobb ember a világon, dicsekedett azonban Terka barátnőinek, mikor kisétáltak gombászni a határba. Bóklászás közben a Medves egyik ormára értek, nagy, kinyúló mészkőnyúlvány magasodott a völgy fölé. Tudja-e Terka, kérdezte az egyik barátnő hamisan, hogy miről híres ez a hely. A menyasszony hallott már valamit rebesgetni, és ahogy alánézett a szörnyű mélységbe, összeszorult a szíve, mintha odalenn magát pillantotta volna meg a fenyőágakon fennakadva. Hiába jeleztek a többiek, a rossz lány csak el akarta rontani az örömöt, folytatva, mondván, innen, erről a szikláról, melyet a faluban az öregek csak Ugrókőnek neveznek, innen indultak a boszorkányok péntek tizenharmadika éjjelén a gyűlésre. Bolond beszéd, vonta meg a vállát Terka, és már ment is, mint aki csiperkét lát ott, föntebb.

Nyár közepén tartották a lagzit, a régi Bányakaszinóban. Hajnalig tartott a mulatozás, és majd mindenki a Gyurit leste, aki három helyett is ivott. Éjfélkor már nem állhatta az újdonsült anyós, ott termett mellette, ahogy az egyik oszlopnak dőlve nézte táncoló feleségét. Inkább elkérhetnéd. Bökött az asszony a lánya felé hegyes állával. Még valami baja lesz. Gyuri véreres szemmel pillantott rá, ugyan mi baja lenne, hörögte rekedten. Azt én nem tudom, csak aggódom miatta, folytatta a kárálást Borcsa. Nem akarom szenvedni látni az én egy szem lányomat. Gyurka ekkor már elértette a szót, a pohár kiesett kezéből, bora szétfolyt kettejük közt, ahogy az öregasszony fölé magasodott, hogy maga mit károg itt, mint a rekedt holló, inkább vesszen az összes bárányom, minthogy a lányának egy szál haja is görbüljön. Borcsa bólintott, úgy legyen, és ment a szakajtóért, hogy megszámolja mennyi jött be a menyasszonytáncból.

Bizony annyi pénzt adtak a gazdag Éliás rokonok, hogy rá két hónapra már új autót vett a Gyuri, szebbet és gyorsabbat a réginél. Olyan gyorsan ment az, mintha az időt akarná megelőzni, vagy még inkább, elérve egy sebességet, ami elképzelhetetlen, visszapörgetni a már elmúltat, a nyár, a tavasz, a hideg koratavasz előtti időkbe, mikor még nem volt se feleség, se morgó anyós, se könnyek, se vádló tekintetek. Nem állhatta Gyuri a női sírást, de kevésbé a csábítást, ha jöttek azok az arany pajtások, csak menni kellett, hajnalig inni, ki bírja tovább, dobálni a pénzt a nyerőgépbe, legalább itt legyen szerencséje, ha már azzal a morcos asszonnyal így alakult.

Másnap aztán jött a fejfájás és a bűntudat, és neki el kellett sajátítania a hízelkedés, a megbánás olyan új formáit, melyektől a gyomra csak még jobban felfordult. Hát még, ha az öregasszony árnya is megjelent az ajtóban, annak szeme, mint a vasvilla, szúrta fel az ő bűnös, dorbézoló szívét a vasárnapi ebéd felett. Csak tudta már mindenki, hogy nem boldogok a fiatalok, de legelőbb a bűbájos, az igéző, a bosszúálló anyós.

Őt meglágyítani már nem tudta semmivel a férj, de feleségénél könnyen kitanulta a módszert – a városba hordta vásárolni fejfájós másnapjain, hol Terka megvehetett mindent, amit csak megkívánt. Telt a nyájból. Estig eltartott, míg végigjárták az összes boltot, októberben már korán sötétedett, és Gyuri se figyelt úgy, nem csoda, hogy megtörtént a baj. Az úton egy őz szeme csillogott a fényszórójuk sugarában, és a férj túl élesen rántotta el a kormányt, és kétoldalt a fák túl sűrűn voltak, és a Terka se kötötte be magát, mert vágta a hasát a szíj – így ért véget az útjuk.

Az anyát Gyurka egyik barátja vitte a kórházba. Az öregasszony rá se nézett a véres fejű vejére, egyenest a lánya ágyához ment, ki még élt, de hogyan. Befonták a csövek és drótok, lekötözve, akár a halálraítélt.

Megölted a lányom, sziszegte odakinn a vénasszony, mire Gyuri elvörösödött, hogy ő megígérte, nem lesz semmi baja, meglássa, rendbe jön, azt mondják, egy-két nap múlva bizonnyal magához tér, de ez utolsót már csak a levegőnek mondta, mert a másik eltűnt odakinn a sötétben.

Hogy aztán mi történt, csak az öreg Komi zagyva beszédjéből tudjuk. Mások is látták leszállni a buszról az öregasszonyt, néhányan még a hegyoldalban is, ahogy az akol felé tart, de már olyan sötét volt, hogy senki nem mondta biztosra, ő volt-e az. A Gyuri embere az egyik karám sarkában aludt, nem ébredt fel, olyan bűvös, erős kábulatban álmodott, vagy csak a gazdájára ütött, mert pálinkásüveg volt a keze közt, mikor hajnalban végre felriadt a nagy csöndességre. Egy faluszélen lakó vénasszony hallotta a bégetést, fentről, az erdőből – a határban két vadász látni vélt állatokat, de kolompot nem hallott senki, mintha a vezérkos nyakából kiakasztották volna. Ki vezette akkor a nyájat?

Komi látta csak az út végét. Az Ugrókő fölött jött lefelé az erdőből, vállán terhével, merthogy ilyenkor merte csak lopni a fát, és előtte, mint fehér ár, átvágott a nyáj, legelöl lépdelt az öregasszony, hang nélkül, dühösen a szirt irányába, azon túl pedig a lenti sötétbe.

Másnap reggel Terka magához tért.

vége