Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

Az utolsó kérdés

Később persze az idő kiradírozott mindent, de tényleg mindent, azt is, hogy Csonka az öregotthonban látta viszont Simon Pált, és a férfi felidézte benne a majd negyven évvel korábbi rejtélyt, azt, ami beárnyékolta Csonka életét, hisz ő találta meg a testet, és a halála napjáig előtte lesz a srác csalódott arca, az az elszürkült fej, amin látszott, hogy sokkal többet, valami szebbet remélt a haláltól, mást.

Csonka a nőjét várta az öregotthon első emeletén, a jelkódos ajtó mellett, a falnak támaszkodva, Annuskát, friss kapcsolat volt, egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg, és a férfi úgy vélte, így, hatvan fölött ez a nővér, ez a kissé fáradt tekintetű, kissé vaskos, de jó kedélyű asszony lehet még egy utolsó esély az életben, két váláson túl.

Miután beszálltak a kocsiba, és Csonka beindította a motort, a férfi végignézett a másikon, akin egy lila melegítőfelső volt, a haja maradt abban a szigorú kontyban, ahogy odabent hordta, és miközben szürke tekintetével a körmeit tanulmányozta jobb kezén, arra is volt energiája, hogy elállítsa rádiót, ami egyfajta tulajdonosi előjogokat jelzett Csonka autójában, aki ettől zavarba jött, és inkább megkérdezte, hogy mi a helyzet Simon Palival, elég ramatyul néz ki.

A nő meglepetten pillantott fel rá, majd bólintott, és mondta is, hogy az öreg teljesen elveszett, erősen demens, a hozzá hasonlók voltak az első emelten, és ide volt beosztva Anna is, egész nap rója a köröket, érted, de megállás nélkül, mint aki hajt valami, egyébként honnan ismered, kérdezte a férfitól, aki erre megvonta vállát, majd sebességbe tette a kocsit, és lassan kigördült a terepjáróval az öregotthon parkolójából, régebben, még a rendszerváltás előtt egymás mellett volt a garázsunk, mondta szűkszavúan, mivel még maga sem tudta, mit akar elmondani az egészből, nem tudta, Anna mennyit ismer Simon történetéből, és valahogy úgy érezte, nem lenne illendő megosztani az asszonnyal a dolgot, ha nem tud róla.

Már a városba vezető főúton jártak, és Anna közben elkezdett beszélni egy asszonyról, aki lopdossa a többiek zoknijait, felmalmozza őket a saját kisszekrényébe, úgy kell visszaosztani őket, persze fogalmuk sincs, melyik zokni kié, és ezért majd a rokonok lesznek dühösek, de ez meg kit érdekel, alig jönnek néhányan látogatni a káposztákat, mert így hívták az öregeket egymás közt, maga se tudta miért, már akkor elterjedt ez a csúfnév a demens bentlakókra, amikor idejött, tizennégy éve. Néha, mikor Csonka erős keze a tésztás fenekébe gyúrt, eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha akkor, negyvenévesen ismerkedik meg a férfival, amikor a teste még feszes volt, a szeme alatt nem lógtak ezek a táskák, ahogy a bőrredők se az alsókarján, de az időnek persze nem lehet parancsolni, az időt nem lehet visszafordítani, tűnődött most, míg a zoknikról magyarázott, ám ekkor Csonka fejéből előjött a gondolat, amit ki akart mondani már a parkoló óta, én találtam meg a fiát annak idején.

A férfi oldalt nézett, mintegy felmérte Annát, hogy elmondhatja-e neki, aztán valamiért úgy ítélte meg, igen, négy hónapja voltak együtt, két öregedő ember, számtalan lelki sebbel, de viszonylag jól működött a kapcsolat, még a szex is élvezetes volt a maga komótos, kimért és nagyon konzervatív módján, ám talán ez volt az első olyan pillanat, hogy a férfi mérlegre tette a nő megbízhatóságát, végül folytatta, emlékszem, február volt, nagyon hideg, még majdnem sötétben mentem ki a garázssorra, a város szélén, tudod, a cigánytelep előtt, emlékszem, nagyon vörös volt a hajnal, a nap mintha vérben úszott volna, biztos amiatt maradt meg a fejemben, hogy az történt aznap, és amikor már megállította az autót a garázs előtt, már akkor látta, hogy a Simoné, a Simon garázsa, ami az övé mellett volt, résnyire nyitva van, az ajtó egy hívogatóan sötét hasadékot mutat felé, és mivel amolyan köszönök meg néha beszélek vele, de egyébként semmi különös viszonyban voltak Simonnal, gondoltam ránézek, mondta most, hogy mi a helyzet, hátha feltörték vagy valami, kerítéseket csinált maszekban Simon, néha ott tartotta a vasat, könnyen megeshetett, hogy valaki felnyomta érte a garázst, de nem, nem ez volt a helyzet.

Közben beértek a városközpontba, meg kellett állniuk egy piros lámpánál, és itt Csonka monológja is elakadt, persze e fejében tovább haladt, mert eszébe jutott, hogy ott, akkor, évtizedekkel ezelőtt, a garázs előtt állva a hidegszagú reggelen, a dércsípte hajnalon, megfordult fejében, hogy talán elvehetne egy-két dolgot ő is, amit  tolvajok otthagytak, akkoriban még nem ment jól a Csonkának, később kezdett el vasazni, azután, hogy Simon kölcsönadott neki, és ebből felfutott a vállalkozás, az, amiből jutotta két lakásra Pesten a gyerekeknek, másik kettőre a volt feleségeknek, a Toyota Hiluxra, amiben most ülnek Annácskával, a whiskygyűjteményre, meg ilyenekre, de akkor még szegény volt, és talán emiatt lépett be az ajtón, szélesre tárva a rést, hogy a gyenge fény megmutassa odabent, a nagy halom rúdvasak és az idomvasak közt azt, amit nem kellett volna látnia senkinek, mert Simon fia még csak húsz éves volt, és egy húszéves test a legcsúnyább, a legreménytelenebb látvány egy kötélen lógva, olyan, mintha erőszakot követnének el a fiatalság avagy inkább az idő ellen.

És akkor valamiért eszembe jutott a Lány, mondta Csonka, mire Anna összevonta még mindig szépen ívelt szemöldökét, milyen lány, zöld van, intett felfelé, mire Csonka elindult, ja persze, te akkor még nem éltél itt, biccentett, mindenki erről beszélt, még a hírekbe is bekerült egyszer.

A nevére Csonka már nem emlékezett, csak úgy gondolt rá most, hogy a Lány, de az újságbeli képe még rémlett neki, barna hajú, finom arcú kiscsaj volt, talán tizennyolc éves, igen, akkor érettségizett volna, de eltűnt, érted, a téi szünet után egyszerűen a föld nyelte el, a gimnáziumból ment hazafelé, a hegyen laktak, a város felett, az erdő mellett, és egy rossz betonút vezetett a házhoz, a lakótelepnél még látták, egy öregasszony jó személyleírást adott róla, kék márványfarmer, szürke dzseki, piros sapka, ami alól kivilágított szőke haja, és a hátán egy lila táska, ezt külön kiemelték az újságcikkekben, hogy ezek az ismertetőjegyek, de a táska volt a legfontosabb, mert a nyomozók szerint, ha elrabolták, akkor nem bajlódtak a táskával, egyszerűen kidobták az út mentén, és ez nyom lehet, jel, hogy merre vitték. Szóval valamiért bekattant neki a Lány, akit már egy hónapja keresett az egész város, és azt gondoltam, itt van valami kapcsolat, van valami rejtély, érted, nézett a nőre, míg befordult a háza felé vezető utcába, majd elengedett egy babakocsit toló anyukát, de persze az ember agya ilyenkor jár, gondol mindenfélét, mert pánikban van, mert halottat találni azért nagy dolog, olyan, mint egy nagy halom pénzt találni, és az ő esetében ez pontosan így is volt, hisz ezután kapta a kölcsönt Simontól, nem beszéltek sokat, nem volt semmi részletezés, elmondta neki aznap, amikor Simon eladta valakinek a garázst, ami a történtek után logikus volt, elmondta utána ott, az utcán, hogy kell neki ennyi és ennyi, és másnap Simon elküldte neki az egyik munkással egy skálás szatyorban, ilyen könnyedén ment.

Nem próbáltad levágni, kérdezte Anna némiképp nyugtalanul, de látszott rajta, az agya máshol jár, valami az eszébe jutott, még nem mondta ki, talán ki se fogja mondani, és Csonka csak a fejét rázta, nem úgy nézett ki a srác, hogy ilyesmi eszembe jusson, de persze odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, ami lelógott, jéghideg volt, és aztán kerestem, hátul, a munkapadnál valami ollót vagy sniccert, mert nem jött a fejembe, hogy átmenjek a saját garázsomba ahol persze lett volna, de ilyenkor az ember feje nem úgy jár, ahogy azt elvárnánk, kavarognak a  gondolatok, a kombinációk, főképp, hogy meglátta hátul, az egyik olajoshordó előtt azt, amit nem kellet volna látnia, amit aztán átvitt a saját garázsába, és csak utána ment ki a kocsihoz, hajtott le a Kővár utca sarkára, ahol is volt egy utcai telefonfülke, mert akkoriban még persze nem voltak mobiltelefonok, és kellett aprót is keresnie, hogy fel tudja hívni a rendőséget, a rendőrség miatt nem akartam amúgy se megbolygatni a helyszínt, mondta Annának, szóval megnéztem a pulzusát, de amúgy ha abba az arcba nézett, már abból látta, hogy nincs benne élet, el volt nyílva szeme, és mintha folyamatosan rá figyelt volna.

Szörnyű lehetett, drágám, nyúlt ki Anna a férfi sebváltót tartó kezéért, ekkor leparkoltak a ház előtt, és Csonka leállította a motort, de még nem volt kedve bemenni, nem, valamiért  jobb volt most itt az udvaron, a jármű ismerős, bőr és műanyag illataiban ülni, a zárt térben, mintha ez a vas héj megvédené őket mindentől, például az emlékektől, attól, amit jó fél órája tett, mikor a falnak támaszkodva észrevette Simon Palit, aki ki tudja hányadik körét rótta, azonnal megismerte a tömzsi alakot, az erős állat, a vizenyőskék szemeket, ezeket a hajdan oly élénk, ravaszul csillogó szemeket, mert nagy spíler volt az öreg, mondta Annának, tudta keverni a kártyákat, meg nagy szoknyabolond, de most már vége, igen, bólintott az asszony, az egyik legnagyobb káposzta, és akkor ismét előjött benne valami, néha azt se tudja, hol van, bár mondjuk ez érdekes, mert nagyon ritkán, de vannak tiszta pillanatai.

Ám Csonka már nem figyelt rá, mert benyomultak a kocsi belső terébe a saját emlékei, a fél órával korábbi idő, ami minden perccel egyre távolabb került tőle, hogy majd egyszer olyan iszonyatos messzeségbe sodródik, mint az a régi hajnal, de  most még friss és részletes volt az emlék, ellökte magát a faltól, odament Simonhoz, mert tudta, még van jó öt perce, Anna épp mosdatott egy öregasszonyt, így van még idő, megálltam előtte és ráköszöntem, és azt hiszem megismert, remegett a keze, mint a fene, motyogta most a nőnek, de kezet fogtunk, és mondta is a nevemet, á, Csonka úr, hogy szolgál az egészsége, mondta Simon és haloványan elmosolyodott, majd zavartan körbenézett, maga is itt, kérdezte, mire Csonka hátrébb lépett, dehogy, dörmögte, csak beugrottam az asszonyért. A nőért mi, biccentett Simon és most már szélesen vigyorgott, dévajul, melyik nőért, mert gondolom, sok van, magának mindig sok volt. Csonka csak legyintett, ugyan már, ne vicceljen, inkább úgy mondanám, sokat keresgéltem, de mindig rossz lóra tettem, de már látta, hogy Simon elnéz a válla fölött, majd amikor visszafókuszált rá, akkor ismét megkérdezte, maga is itt, Csonka úr, és ismét kinyújtotta felé a kezét, és talán ez, ez a hiábavaló és buta ismétlődés, az teljes elmerülés az ismétlődő időben, az, hogy Simon így beleragadt a saját idejébe, és már nem lehet onnan kirángatni, az idegesítette fel Csonkát annyira, hogy közelebb lépett hozzá, egész közel a savanyú szagú fülhöz hajolt, az izzadságtól szagló sárga hajcsomók mellé, és belesúgta a szőrös fülbe, a hátizsák még mindig nálam van, majd hozzátette, hogy biztosra menjen, tudja, amit a garázsban találtam, amikor a fia megölte magát, és ami miatt annyi pénzt adott kölcsön, bár soha nem kérte vissza.

Igen, néha egész tiszta, erősítette meg Anna, és most eszembe is jut, mit mondott a múltkor, de nem igazán értem, miért, folytatta, majd várakozásteljesen a férfira nézett, aki a kormánykereket bámulta, majd megkérdezte, mit mondott, mire Anna felidézte magában a pillanatot, ami talán két hete lehetett, vagy nem is, múlt szerdán, a nappalok összefolynak, főképp ha olyan öregekkel dolgozunk, akik számára az idő, az óra mint olyan nem létezik, magyarázta Csonkának, akik azt se tudják, milyen nap van avagy milyen év, lassan már én is kezdem úgy érezni, hogy nem számít, de mindegy, bementem a szobájukba, hárman vannak ott férfiak, Kovács úr naphosszat egy széken ül, a fal mellett, és a vele szemben lévő tévét bámulja, bár a tévé nincs bekapcsolva, Kránics, a volt igazgató, az kimegy már reggel a társalgóba, ott leül egy asztalhoz, nézi az asztallapot, majd tízpercenként feláll, odajön hozzánk, nővérekhez, mesélte Anna mosolyogva, és megkérdezi, hogy mennyi az idő, és hogy mikor lesz ebéd.

Látod, mégis fontos nekik az idő, jegyezte meg erre Csonka kedvetlenül, majd kihúzta a kulcsot a gépkocsi testéből, de még mindig nem szállt ki, hátradőlt az ülésen, és úgy hallgatta a nőt, lehunyta a szemét, és szinte ott volt vele a szobában, ágyaznom kellett, és Simon meg persze Kovács úr voltak bent, Kovács úr bámulta a tévét, a Simon meg az ágyán feküdt, de megkértem, kelljen fel, új lepedőt kell húznom, erre felállt, és bement a fürdőbe, felkattintotta a villanyt, és mivel nagyon csöndben volt, utána mentem, ott volt, és bámulta magát a tükörben, és esküszöm neked, teljesen az eszénél volt, mert nézte magát, sírt, és azt mondta a tükörképének, hogy én vagyok az oka, érted, ezt ismételgette, hogy én vagyok az oka, és Anna ekkor inkább behúzta a fürdőajtót, nagyon halkan, hogy ne zavarja meg az öregembert, és megcsinálta az ágyat, majd délutánra el is felejtette a jelenetet, mert persze ilyen szívbemarkoló dolgok minden nap akadtak odabenn, és ha nagyon beleéli magát, ha nagyon megsajnálja ezeket a káposztákat, hát arra rámenne az egészsége.

Ezt mondta, kérdezte most Csonka nyugtalanul, majd megrázta a fejét, tényleg ezt mondta, amire Anna nem szólt, csak bólintott, majd mégis kimondta, ezt.

De hát mire értette, kérdezte inkább magától Csonka, és persze igazából azt akarta kérdezni, hogy ki hagyta ott a garázsban a hátizsákot, amiben füzetek voltak, és könyvek, meg egy piros, cipzáras tolltartó, abban egy félig elkoptatott, kék színű, illatos radír, amit a Lány annyira szeretett szagolgatni matekórán, azokban az unalmas percekben, mikor az idő elnyúlt, és szétfeszült és kisimult előtte, azt sejtetve, hogy még rengeteg van belőle.

vége

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Lassan közeledünk a végéhez, az S.-ről szóló történetfolyam lezáráshoz. De előbb el kell mesélni a kezdeteket is. Az ország egyik legszebb fekvésű (lásd a képen), de egyébként legcsúnyább városának eredetét.

Az előző két íráshoz szervesen kapcsolódik a történet, főképp a főszereplő okán. De utalások vannak benne erre, erre és erre a  történetre is.

A határvonalon

A hangra, az érintésre, a fájdalom lüktetésére ébredt – és a sötétségre. Nappal lehetett, mert bőrét meleg sugarak szúrták, és a madárrikácsolás és a hangyák miatt hamar rájött, az erdőben fekszik, a földön, a hátán. És talán halott volt. Ezen tűnődött, mikor a gyerekhang megismételte: – Kelj fel!

Ellenállhatatlan erő rohanta meg tagjait, hogy elinduljon, hogy mozogjon, hogy folytassa, ott, ahol Azelőtt abbahagyta az életét. Térdre tápászkodott, közben nagy, húsos testében recsegtek a csontok, majd féltérdre ereszkedett, s lehajtott fejjel eltűnődött, merre tovább. A gyerek most a feje búbját érintette meg, amitől ismét lágy, elektromos lökéshullámok áradtak szét benne: – Keresd meg a célod! – érte őt a csengő hang. A férfi megtapogatta hasznavehetetlen szemeit: véres, varas gödör volt mindkettő, ezért nem látott semmit. Kinyúlt, hogy megfogja a gyereket, hogy rátámaszkodjon, hogy az elvezesse a legközelebbi házig, hogy segítséget kapjon, kórházba kerüljön és…ekkor elérte a csenevész vállat, és rámarkolt. Hirtelen megrohanták a képek. Éjsötétség, lüktetőt, vörös fény, majd a föld, nyúlós, sárga agyag, az emelkedés, a fölfelé, a nap és a menny felé törekvő test, aztán egy kút, valahol az erdőben, egy utca, a test, ami az utcán volt, jónak tűnt, belésiklott, majd bement a szemközti házba, egy öregasszony háza, eladott neki valamit, csak úgy, szórakozásból, majd a város, utcák, fel a hegyre, egy férfi lakása, dulakodás, hosszú várakozás egy szobában, végül az ablakon át ugrás a mélybe, valami eltört a testben, egy kerítés, átmászott rajta, közben az a valami, ami eltört, átszúrt egy fontos szervet, a test leállt, egy gyerek, egy kisfiú, aki egyedül játszott a homokozóban, akibe átáradt minden, a gyerek otthon, a gyerek a nagyszüleinél, ismét a szüleivel, ismét az óvoda, a csoport az erdőbe kirándult, a gyerek leválik tőlük, beveszi magát a sűrűbe, míg rá nem talál a mozdulatlan, szem nélküli férfi testére, a férfi most önmagát látta, a percekkel korábban meglévő állapotot, ahogy kiterülve, mint egy nagy, elejtett állat, lélegzet és szívdobbanás nélkül feküdt fenyőtű ágyán, és ekkor a gyerek megérintette a homlokát, és újabb villanás, felismerésszerű villámcsapás jött: nem lesz szüksége kórházra.

Felállt, görnyedten, fáradtan megtartotta magát, aztán sután elindult. A teste nehezen működött. Érezte, hogy vércsomók gyűltek meg itt és ott, és az izom bekeményedett a lábában és a felkarjában. Hátra se fordulva, otthagyta a fiút, hogy megtalálja a célját. Tudta, a gyerek hamarosan eltűnik a bokrok közt, visszatér a többiekhez, már hallotta is a távolból az óvónők kétségbeesett kiabálását.

A férfi előrenyújtott karral botorkált pár lépést, míg az első fatörzsig el nem ért, itt megállt, fülelt pár percig, de csak a reggeli erdő zajait, és távolabbról, idegen betüremkedésként az ébredő várost hallotta, ezért amikor megunta a dolgot, elindult a másik irányba, ám ekkor ismét megszólította őt a hang, a gyerek lágy, de parancsoló hangja. – Várj – mire ő megdermedt, és csak lassan, óvatosan mert megfordulni. Érezte, hogy a másik valami nedves, kerek és gömbölyű kavicsot csúsztat a kezébe: – A medve szeme – mondta a gyerek, de nem is kellett volna, mert azonnal látni kezdett, nem a saját, hanem a kezében tartott golyóval, a tenyere belsejét, és a fák törzsét derékmagasságban. Mint egy kamerát, lassan körbeforgatta a szemet, két ujja közé csippentve, így még láthatta, ahogy a gyerek eltűnik a fák és bokrok közt, immár véglegesen, abba az irányba, ahonnan a hisztérikus női kiabálás szűrődött feléjük.

A férfi ismét megindult, derékmagasságban maga elé tartva a szemet, átvágott a hegygerincen, majd a garázssor szélén oldalazva, a fák közt elért a hegyoldalra települt régi temetőig. Sokáig bámulta egy csipkebokor tövéből a nyári melegben fehéren remegő sírköveket, és mögöttük a nagy, tízemeletes házak tömbjét, míg végre rászánta magát, és megkerülve az erdőben a temetőt, a mellette lévő, égbe törő lakóházak utcájához ért, ahol a műút az erdőnél ért végett. A gyönge kis akácok közt megtorpant, mert már sejtette, valami nincs rendben. Óvatosan, mint aki hideg vízbe lép, előrenyújtotta lábát, és valóban, mintha falba ütközött volna, nem tudta letenni talpát a betonra, hátratántorodott, visszaesett az erdő földjére. Csalódottan előretapogatott szabad kezével. Nem volt ott láthatatlan fal, csak egy gátló, szörnyű erő, mely eltaszította őt a városból.

– Majd máshol – motyogta a férfi, és továbbindult, a város kagyló alakú körvonalának peremén, mindenhol az erdőben gázolva, a határvonalon tapogatódzva. Legközelebb a Pécskő út végénél próbálkozott, ebben az utcában lejutott volna a városközpontba, de itt is ugyanaz történt. Látta az új építésű házak közt játszadozó gyerekeket, egy anyuka teregetett a kertben, tőle tíz métere. – Hé!  – kiáltott neki a férfi, de a nő meg se rezdült. – Hé, itt vagyok! – kiáltotta a férfi ismét, ám a másik fogta az üres kosarát, és elgondolkodva visszament a házba. A férfi, kezében a mind ragacsosabb medveszemmel továbbment. Nemsokára egy utcácska keresztezte útját, mely kettészelte az erdőt. Már nem is próbálkozott, hogy a betonra lépjen, feljebb került a fák közt, míg az út földúttá nem silányult, azon már könnyedén átkelt.

Az első változás a Rokkant-telepnél érte. Ahogy az erdő fái közül kikukucskált erre a városrészre, épülő házakat, négyemeleteseken dolgozó víg kőműveseket látott. – De hát ez…–motyogta maga elé, és nem tudta befejezni, mert akkor még nem értette pontosan, mi van, de arra gondolt, hogy ezek a házak már jó hatvan éve kész vannak. Később, ahogy elhagyta a város belső gócát, és letért a völgy torkolatához, a domboldalra felkapaszkodott családi házak fölötti erdősávból megpillantotta a síneken pöfögő gőzmozdonyt, mely hat, acélgerendákkal megrakott csillét húzott maga után. Az alkonyi fényben valami a szemébe villant – a vasútállomáson álldogál csendőrök kardjának csillogása volt.

Azon az éjszakán leereszkedett a völgybe, és egy frissen keletkezett patak medrében átgázolt a poros utak között a túloldalra, majd felmászott a mind ritkábban beépített hegyoldalra, és elindult visszafelé, a város belseje felé. Az akácosok, melyek gyerekemlékezet óta ott zöldelltek mindenhol, eltűntek útjából, tölgy és cser vette át helyüket, a szemközti hegyvonulat tetején reggelente egyre több és több fenyő zöldellt. Néha megállt, leguggolt a hegyoldalon, és tűnődve várta a változást, órákon át legeltette szemét a mind régebbi és mind kisebb épületeken, a lassan eltűnő makadámutakon és síneken, a helyükbe vastagodó földutakon. Emiatt lassan haladt, a sok megálló okán napok, éjszakák és nappalok teltek el a kökény és a csipke közt, így megérthette, hogy a város felgyorsuló mértékben módosul. Régi, roskadozó épületek váltották a központ felmeredő ikertornyát, az utcákon lovaskocsik és hintók jelentek meg, feljebb pillantva, északon, a patakpartról eltűntek a gyári hivatalnokok egykori villái, és látta, hogy az acélgyári úton is a munkások lakásai, és a nagy, kuporgó állatra emlékeztető templom visszasüllyed a földbe, hogy egy libalegelőnek adjon helyet. Fél nappal később a Vasmű gyártelepe is semmivé foszlott fent, északon.

Egy délután, mikor a legrosszabbul érezte magát, leült az egykori Kálvária hegy oldalába, és szemével megpróbálta meghatározni gyermek-, ifjú- és felnőttkora egykori helyeit, melyek mostanra már mássá váltak, más helyekké, ismeretlen, rút, barnássárga épületekké, pocsolyákká, üres, homokos foghíjtelkekké. A buszmegálló zöld épülete, melyen telente annyit melegedett az áporodott falusi testek szagában, most nádasként zöldellt odalenn. A mozi, ahol először megfogta egy lány kezét, miközben a vásznon az a lény kiette magát az űrhajós hasából, valamiféle katonai kaszárnya lett. Az utazási iroda, melynek széles kőperemén, e betonpadon annyit ültek és cigiztek haverjaival a gimnázium alatt, szatócsboltok apró, düledező sorává vált.

Amikor továbbment, megfogadta, nem néz le ismét a városra, de akaratlanul is, óránként ellenőrizte, mi történik, ám egy meredélyen lába gyökérbe akadt, elesett, és a hegyoldalon elveszítette a szemet. Hosszas, legalább félnapos keresés után találta csak meg, s amint felemelte, azt látta, hogy a változás még radikálisabb lett, a város helyét benőtték a fák, ő pedig közelebb mehetett a falu kunyhóihoz.

Mikorra leért a völgy aljára, rájött, még csak nem is falu volt, hanem a patak körül elszórtan álló házak csoportja. Pásztorok éltek itt, az asszonyok valami különös mintájú szőttessel babráltak, a férfiak érthetetlen nyelven káromkodva hajtották az állatokat a göröngyös főutcán. A férfi azt hitte, itt már nem működik az átok – de csalódnia kellett, nem léphetett a szeméttől, tehénszartól barnálló utcákra, a titokzatos erő távol tartotta, így egy kerítés tövében éjszakázott, a mellkasán tartott szemet tenyerével letakarva próbált pihenni, vagy a felette, a fák koronája közt pislogó fényeket bámulta, és számba vette mi történt vele. Hat napja vándorolt, és rémlett neki, a következő nap, a hetedik, csütörtök lesz. A teste – mely valami érthetetlen makacssággal még mindig működött – megfeketedett, itt-ott lilás foltok lepték el, ruhája a tüskék marásaitól cafatokban lógott. Fel-felpillantva a csillagos égre nem érzett semmi mást, csak ürességet, önmagában és odafenn is, egy isten nélküli, visszafelé folyó világba vetett sors volt csupán, mely be fogja teljesíteni a végzetét az út végén.

És másnap fény derült arra is, mi ez a végzet.

Reggel körbejárta a mind jobban zsugorodó helyiséget, mígnem dél tájban ott találta magát egyetlen kunyhó szilvafás kertjének a végében. Ennyi maradt a városból.

A gazda háttal állva fát vágott egy otromba tőkén, és amikor megfordult, hogy összeszedje a lehullott darabokat, az őt figyelő férfi a felismerés döbbenetétől felnyögött, és akaratlanul is meglódult előre, ám mikorra beérhetett volna a kalyiba udvarára, amikorra megtette volna a végső lépést, a tákolmány a szeme láttára foszlott semmivé, és nem maradt a helyén csak egy tisztás, körötte az évszázados tölgyek, és a távolban a patakcsobogás. Leült a legnagyobb fa árnyékába, és várt.

Amikor a nap delelőre hágott, két ember görnyedt alakja bontakozott ki a fák közül. Egy sovány inas férfi, és szinte még gyerek asszonya botorkált a keskeny vadcsapáson, hátukon hatalmas, szíjakkal összefogott csomagban vitték motyójukat, talán egész otthonukat. Amint észrevették a férfit, közelebb mentek hozzá, aztán tisztes távolból, pár méterre megálltak. Mindketten rongyos, szürkére mocskolódott lenvászon ruhát hordtak, a férfinél bot volt, melynek feje egy kisbaltában végződött, arra támaszkodva kérdezett valamit érthetetlen, csupa cs és sz nyelvén. A fa tövében heverő csak bólintott, helyet mutatott maga előtt és mellett. A pár láthatóan elértette, sóhajtva leengedték holmijukat, majd az asszony elment, fát gyűjtött, míg ura tüzet csiholt kövekkel és a fokos fejével. Mikorra a lángok felcsaptak, előkerült egy nyúl teteme is a szákból, és egy kis kondér. Az asszony ügyesen ágas tartót faragott, ura a földbe nyomkodta. Vadhagymát, ismeretlen fűszereket szúrtak az aljába, majd vizet, végül a feldarabolt sovány nyúlhúst. Néha szóltak a világtalanhoz is, aki csak zavartan mormogott, de a szemmel követte minden mozdulatukat. Mikorra elkészült a pörkölt, intettek neki, telepedjen oda a kondérhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. Hét napja nem evett és nem ivott, de ez egyáltalán nem volt baj. A pár gyorsan és mohón evett, közben a férfi teli szájjal magyarázott valamit, néha talán vicces dolgokat, mert az asszonyka is el-elmosolyodott. Csenevész, de ragyogó szemű lányka volt, aki félénk mozdulatival folyamatosan urát szolgálta. Mikor végeztek, elvitte a kondért a patakhoz. A párja törökülésben ülve csendesen beszélt az idegennek, aki megértően bólogatott, de közben a szemet a vastag gyökerek egy öblébe illesztette, így folyamatosan láthatta az egész táborhelyet. Azt is, amikor a jóllakott vándor feje le-lecsuklik, végül hátradől a gyepen, arcát az ég felé fordítva fáradt álomba merül.

A férfi felállt, tapogatódzva megkereste a fokost. Megállt vele az alvó felett, és figyelte a szemen át saját alakját, az idegen védtelen testét, míg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, amit tenni készült. Aztán lecsapott, a kisbalta nehéz, bunkós felével, és sikerült azonnal betörnie a koponyát, a homlok domború íves részénél. A második ütés félrement, mert az alvó felriadt, és összerándult a fájdalomra, de a harmadikkal oldalról eltalálta és átszakította a halántékot. Aztán két-három gyors ütéssel kitágította a lyukat. Mikorra végzett, a másik összegörnyedve tekergődzött előtte, akár egy sérült gyík vagy kígyó, de vonaglása pillanatról pillanatra lassult, végül mozdulatlanná vált. A férfi eldobta fokost. Felpillantott. A nő állt vele szemközt, dermedten, remegő ajkakkal, futásra készen, kezében a tisztára suvickolt kondérral.

Sokáig nézték egymást, majd a férfi intett, magához hívta a lányt. Az tétován, bizonytalanul közeledett, mint aki csapdát sejt, vagy csak reményvesztett volt, belátva, a férfi úgyis azt tehet vele, amit akar. Amikor testközelbe ért, a férfi megfogta vállát, majd emlékezetében megkereste a helyet, ahol pár órával korábban önmagát pillantotta meg favágás közben. Odafordította a könnyű kis testet, és a lány fülébe súgta: – Ott lesz a házunk. Ott építjük majd fel a várost.

vége