Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején a legnagyobb élvezet volt gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.

Libikóka

Eltűnése előtt, azokban a hideg tavaszi napokban, az iskolai szünet alatt a fiú gyakran álmodott a magányról és a csöndről. Álmában egy nagy, nyílt téren feküdt, a hátán, és fényesség kélt felette. Tudta, hogy közel és távol nincs teremtett lélek. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta.

Amikor ezt álmodta, reggelente szótlan és lassú volt. Nevelőapja gyanakodva figyelte a konyhaajtóból, kezében cigarettával, ahogy öregemberes tempóban eszi a lekvároskenyeret, majd biccentett, ebéd a hűtőben, azzal elment dolgozni.

A fiú a konyhaablakból figyelte, míg az autóhoz ér, majd beszáll, kitolat a parkolóból, és elhajt. Nagy tépett szélű felhőket kergetett a szél odafenn.

Délelőttönként csak egy-két órát tévézett, mivel az egyetlen fogható adón tíztől nemzetiségi műsort adtak. Ebéd előtt lement a játszótérre. Néha a lépcsőházban összetalálkozott Babi nénivel, a gondnokkal, aki a lelkére kötötte, hogy ne csatangoljon el, mert úgy jár, mint a két gyerek, aki eltűnt.

Az egyiket a fiú látásból ismerte, alatta lévő évfolyamba járt a telepi iskolában, ami ugyanolyan, nagy, durva, kavicsos vasbeton tömbökből összeállított épület volt, mint az ő tízemeletes házuk.

A játszótér a parkolón és a kis parkon túl volt, és általában nem használta senki, mivel igazából egy földbe ásott traktorkereken, egy rakétát imitáló mászókán, egy porolón és libikókán meg két nyikorgó hintán kívül nem volt itt semmi. A fiú többnyire hintázott, majd felmászott a rakéta legmagasabb rúdjáig, és onnan figyelte birodalmát. Ahogy leugrott, és megfordult, szembe találta magát Rezivel.

Fél fejjel alacsonyabb volt nála, szőkésbarna hajú, vékony, sápadt. Rezi vagyok, mondta a fiúnak, és felnőttesen kezét nyújtotta, pár hete költöztünk ide, mondta, majd hátrafelé intett, jössz hintázni.

Hintáztak, aztán felmásztak a park nagy eperfájára, végül fogócskáztak. Közben Rezi kikérdezte a fiút, hogy merre lakik, mi a kedvenc étele és tévéműsora, milyenek  a szülei. Sajnálkozott, hogy a fiú apja nem igazi apa, ő viszont magáról alig árult el valamit. Egy másik iskolába járt a város túlsó felén, anyjával gyakran költöztek, apját ő sem ismerte.

Játszunk libikókát, kérdezte, miután megunták a fogócskát is. A fiú odasétált a hosszú gerendához, melynek két végén pirosra festett ülőkék voltak. Ezzel nem lehet játszani, mondta lemondóan.

Dehogynem, válaszolta Rezi, és én világbajnok vagyok benne, ha nem vigyázol, egészen a Holdig repítelek, mutatott az égre, és valóban, ott volt, halványan, sápadtan a nappali Hold a fejük felett a felhők szeletei közt.

Az a lényeg, hogy ki tudja felemelni a másikat, magyarázta Rezi, és elhelyezkedett a földön lévő ülésben, na, gyere. A fiú tétován állt, valamiért nem akart ezzel a dologgal játszani, túl gyerekesnek találta, meg egyébként is, furcsa volt ez a lelkesedés Reziben. Hallottál az eltűnt gyerekekről, kérdezte inkább, hogy elterelje a másik figyelmét, mindenki őket keresi.

Rezi bólintott, hallottam, mondta, aztán még szólni akart, ők, de elnyelte a mondat végét, legyintett, és felállt, majd legközelebb, mondta.

Elmentek a boltba, és vettek Kojak-nyalókát, ami tulajdonképp egy csokival bevont, fehér színű gömb volt, a gömb anyaga gumiszerű cukorból készült, és beleragadt a fogakba. Rezi nem kért, visszafelé szótlanul rugdosta a kavicsokat, végül mégis kibökte, tudod, tényleg nagyon jó vagyok libikókában, mondta, egyszer majd megmutatom neked.

Elhiszem, hagyta jóvá a fiú, aztán oldalt sandított a Rezi koravén arcélére, holnap, ugyanitt, kérdezte reménykedve, mire a másik ránézett, tekintetében mintha felhők úsztak volna, persze, ez természetes, barátom.

Barátom, ízlelgette magában a szót a fiú, míg felliftezett a kilencedikre, soha nem szólította még senki se így. Az osztálytársi közül egy-kettővel jóban volt, de ők messze, a telep túlsó végén laktak, más játszótérre jártak, és a fiú nem erőltette, hogy találkozzanak. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy valakire ráerőszakolja magát, mivel úgy érezte, nem annyira érdekes a személyisége, hogy az ilyen kapcsolatok fejlődhessenek valamerre.

Az üres lakás megnyugtató csönddel fogadta. Pár szabad óra, ennyi öröme maradt este hatig, mikor is kulcs zörög a zárban, és megjön a nevelőapja. Jobb estéken a férfi a nagyszobában tévézett. A fiú a másik, kisebb szobából hallgatta a híradó távoli motyogását, a hátán feküdt, az ágyában, lekapcsolt villanynál, figyelte a fénysávokat a plafonon, melyeket a lent elhaladó, parkoló, induló autók keltettek. A töltésen túlról, mely a lakótelepet szegélyezte északról, néha távoli vonatfütty, őskori bálnák éneke hallatszott. A fiú ezekre a zajokra aludt el, és jaj, sajnos elfeledte a székét a kilincs alá ékelni.

A simogatásra ébredt.

Durva, erős férfitenyér a paplan alatt, meleg combján. A fiú úgy tett, mint aki alszik, ügyelt rá, hogy légzése egyenletes maradjon. Vizelési inger tört rá, és mint oly gyakran, ha mozdulatlanná kellett válnia, az egyik tagja, vagy az oldala viszketni kezdett, haj hullott homlokába, és csiklandozta azt, kiszáradt torkára nyelni lett volna jó. Mindezeket legyűrte, és várt. A kéz azonban nem tágított, tovább mozgott, egyre feljebb, és érezte, az ágy finom remegéséből, hogy a másik kéz ütemesen csinál valamit  a sötétben, te jó isten, mit csinálhat, mi lehet ez a hang.

Tudta jól, mi ez a hang.

Mikor vége lett, és teste egyedül maradt a takaró alatt, és a sötét árny visszahúzódott az ajtó felé, és a szobában csak az a furcsa, tojásfehérjére emlékeztető szag árulkodott már látogatásáról, a fiú végre nyelt egyet, megvakarta oldalát, és engedte, hogy a könnycseppek kifolyjanak szeméből. Egy vázába vizelt, melyet direkt e célra dugott az ágy alá, majd hamar álomba merült, amelyben ismét ott feküdt a nagy, kietlen térben a hátán.

Másnap reggel az erős fényre ébredt. Végre sütött a nap, igaz, a szél is feltámadt. A lakás üres volt, a férfi cigarettája savanyú nyomokat hagyott a levegőjében. A fiú megreggelizett, majd azonnal lement a játszótérre. Nem csalódott, Rezi ott várta, a libikókán ülve, és az egyik falragaszt nézte, amit valamelyik oszlopról téphetett le. Ismertem őt, mondta a fiú, mikor megállt felette, az alattam lévő évfolyamba járt, magyarázta, mindig ezt a hülye kék sapkát hordta, még nyáron is, tette hozzá. Rezi felnézett rá, miközben összegyűrte a papírt, valószínűleg erről fogják azonosítani, jegyezte meg gonoszul vigyorogva. Szerinted mi történt  vele, kérdezte a fiú. A másik sokáig bámulta tornacipője orrát, aztán kimondta azt, amit a fiú várt, talán libikókázott velem.

Csend telepedett rájuk, amit Rezi tört meg, na, te nem próbálod ki, intett a másik ülés felé, mire a fiú mondani akart valami kifogást, de ekkor megjött a nagyfiú.

A fiú gyakran látta őt a környéken. Mindig fekete bőrdzsekit, fekete bakancsot viselt, és folyton cigizett. A haja eszméletlenül hosszú és loboncos volt. Többnyire gúnyos tekintettel figyelte az embereket. Gyakran volt nála egy magnó, amiből rockzenét bömböltetett. Most anékül jött, sajátos ténfergő járásával, és vigyorogva egyenesen a fiúhoz ment, na mi van kis szaros, mit csinálsz itt. A fiú hátrált egy lépést, de a másik megfogta a vállát, ne siess már, adjál egy kis aprót, biztos van zsebpénzed.

Hé, hagyd őt békén, szólt rá Rezi a libikókáról, de a nagyfiú ügyet se vetett rá, csak a fiú ijedt arcába bámult, money, zsuzska, lovetta, mondta halkan, érted ugye, nem vagy hülye.

Otthon van, hozok, nyögte ki végül a fiú, és érezte, hogy a szorítás vállában azonnal enyhül, jó, de ne verj át, tudom, hol laksz, mondta a nagyfiú, és intett neki, mintegy útjára bocsátva, hogy menjen, mire a fiú sarkon fordult, és elkullogott. Pár lépés után még hallotta, hogy Rezi megkérdezi a nagyfiút, akarsz libikókázni, de a válasz már nem érdekelte, futni kezdett, át a parkon, az eldobált csikkek, széttört sörösüvegek, a betonon sötétlő nikotinos köpetfoltok közt, ki a parkolóba, ahol nejlonzacskókat kergetett a szél gyönyörű ritmusban, be a hypószagú lépcsőházba, ahol a lift mintha rá várt volna, és izgatott nyikorgással vitte fel a kilencedikre, majd évezredekig babrált  a kulccsal, és szokás szerint nagyon finoman dugta be a nyílásba, mert a mostohaapja szerint könnyen szorulhat a zárszerkezet. Odabent, a lakásban nem vette észre a kitaposott férficipőt a tükör alatt, és ez baj volt. Amikor elment a nagyszoba előtt, a folyosón, épp hogy csak belesett, ösztönösen, mint aki ellenőrizni akarja ott van-e még a kopott, sárga karosszék, a dohányzóasztalka, az elemes szekrény a pár könyvvel, és a fekete képernyőjű tévé. Ott voltak, de volt más is. Tudta, hogy amit lát, az nem lehetséges, mert a nevelőapjának munkában kellene lennie, nem itt, a padlón térdelnie, egyik kezében egy Skála Metró emblémájú szatyorral, abba tömködött mindenféle dolgot, talán ruhákat, de a legfontosabbat a másik kezében tartotta, a kék, kötött sapkát.

A fiú úgy tett, mint aki nem látott semmi furcsát, köszönt a férfinak, a szobájába ment, kifeszegette a pénzgyűjtő kerámiamalac hasán a műanyagot, kivett pár érmét, majd várt, és fülelt. A másik szobában csönd volt. Elképzelte, hogy a mostohaapja ott állt az ajtóban, és őrá vár, de aztán erőt vett magán, kifutott a folyosóra, el a nagyszoba előtt, ki az ajtón, be se zárta, minek, hisz itthon van a másik.

Amikor visszaért a játszótérre, már csak Rezit találta ott, egy hintában volt, elégedetten lökdöste magát előre-hátra. Hova tűnt, kérdezte tőle a fiú, mire a másik talányosan mosolygott, szerinted, kérdezett vissza lassan, de a fiú most türelmetlen volt, ne hülyéskedj, meg fog verni, ha nem adok neki pénzt, fakadt ki. Rezi erre megállította magát, majd kiszállt a hinta kosarából, és a fiúhoz ment, a vállára tette kezét, úgy, mint az imént a másik, csak ez az érintés gyöngéd volt. Libikókáztunk egyet, és én győztem, mondta Rezi. Erre a fiú nem tudott mit válaszolni, mit csináljunk most, kérdezte esetlenül, mire Rezi elmosolyodott, valahogy szomorúan, most azt csináljuk, azt játsszuk, amit te szeretnél.

Nagyon sok mindent játszottak még aznap délután, talán ez volt a fiú életének a legjobb napja. Kalózok voltak, és a mászóka a hajójukként szolgált, a szélmarta tetejéből figyelték a tenger távlatait. Űrhajóskiképzésen vettek részt a hintában, a traktorkerék pedig egy dinoszaurusz háta lett. A fiú egyszer még nevetett is jókedvében, ami évek óta nem fordult elő vele, és ahogy oldalt nézett, látta Rezi elégedett arcát. Mikor alkonyodni kezdett, és ők fáradtan összekucorodtak a poroló két lábánál, Rezi hosszú hallgatás után megszólalt. Most már játszanod kellene velem egy libikókát.

A fiú sokáig nem válaszolt, fontolgatta magában a lehetőségeket. Arra gondolt, hogy talán minden másképp is alakulhatott volna aznap. Hogy nem megy haza, nem látja meg a nevelőapját, főképp nem a kék sapkát, és hogy e pillanatban nem tudja fegyelmezni arcát, hanem a döbbenet és felismerés ül ki rajta, és ez lesz árulója, így amikor kiszalad a folyosóra, hogy elhagyja a lakást, egy erős, durva férfikéz elkapja a karját, és berántja a nagyszobába, ledobja a földre, a szatyor mellé, amibe hamarosan az ő ruhái is bekerülnek. Ezen tűnődött, míg felállt, és a libikókához sétált, majd lehuppant az ülőkére.

Tényleg el tudsz hajítani a Holdig, kérdezte csöndesen Rezitől, aki közben elhelyezkedett vele szemben, és most a fiúra nézett, úgy, mint aki először látja, mint aki felméri a súlyát, majd komolyan bólintott, igen, ha ezt akarod, igen.

És a fiú persze hogy inkább ezt akarta.

Arra eszmélt, hogy a hátán fekszik, és nagy fényesség kél felette. Tudta, hogy valahol a közelben ott van a másik három is, a nagyfiú, meg a két másik. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta. Ahogy jobban megnézte, rájött, a fényesség egy gyönyörű kék-zöld bolygóról tükröződik, és tulajdonképp a Nap fénye, és ekkor eszébe jutott földrajzóráról a kifejezés arra, amit lát.

Földkelte. 

vége

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

Hazafutás

Emma azon az őszön is Siromban töltötte az őszi szünetet, és roppantul unatkozott. Nem is értette, miért kell itt lennie, ebben a világvégi faluban, és miért nem maradhat a fővárosban, de az anyja szentül hitt a jó levegőben, a környezetváltozás kedvező hatásában, meg hasonlókban, és könyörtelenül leköltöztette őt néhai férje anyjához október utolsó hetében. Hazafelé autózva azon merengett a még mindig szépnek mondható, finom tartású asszony, hogy ezzel a pár nappal legalább anyósa is kiengesztelődik, mert egyébként hószámra nem jöttek a gyerekkel ide, Nógrádba, mostanában már talán azért sem, mert egy új kapcsolat volt kibontakozóban az életében. A szíve mélyén ott motoszkált a gondolat, miközben talán túl gyorsan hajtott hazafelé az autópályán, résnyire leengedett ablakkal, a résen át fújva ki a cigifüstöt, hogy igazából neki magának is jól jön a pihenés, egy szülőnek is szüksége van némi szeparált időre, de ez az érzés valójában abban gyökeredzett, hogy a tizenkét éves lánya egészen kiállhatatlan kamasszá vált az elmúlt években.

Emma szőke volt, nyúlánk, arányos, de örökké komor arcú. Hatodik osztályban olyan gyerekké ért, akire a tanárai azt mondták egymás közt, jó feje van, de nehéz a természete, és itt megvonták vállukat, talán édesapja hosszú, végzetes betegsége torzította így el jellemét. Kényes volt, és a megvetésig lenézett mindenkit, nemcsak a fiúkat, ami természetes lett volna ebben a korban, mikor a saját nemének minden szépsége már kibomlik a kamaszodás virágzásában, míg az ellenkező nem tagjai esetlen emberkezdeményként bámulják e csodát, nem, ő lenézte a lány osztálytársait, azok szüleit, a tanárokat, az iskolai takarítónőt, anyja kollégáit és új barátját is. Másrészt volt benne egy olyasfajta érthetetlen önteltség, ami nagyon sok esetben valódi, érdemtelen sikerhez segíti hordozóját, de más esetben csak egy csalódásokkal és keserűséggel teli életet eredményez. Vagy korai tragédiát.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége