Lichter Péter: Doktor Horror (2024)
- kritika -
Lichter Péter filmrendező, -esztéta 2024-es (kis)regénye egy filmes szemmel és hivatkozásrendszerrel megírt akció-horror. A zsáner nyolcvanas évekbeli kultfilmjei iránti rajongás kiérződik minden sorából, és ez a fajta lelkesültség jótékonyan fedi a történet elbeszélésének problémásabb elemeit.
A sztori egy egyenes vonalú, pár nap alatt játszódó cselekményszálra van felhúzva, melynek kiindulópontja a főhős egyetemi tanárkollégájának halála, míg vezérfonala e tragédia mögötti gyilkos motiváció, és az ahhoz kapcsolódó különös kísérlet felgöngyölítése. A regény kilencven százaléka tehát egy akciódús nyomozás, hősünk – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor – társakat és ellenfeleket kap, rejtélyeket old meg, nehéz helyzetekbe kerül. A történet a nyomozás keretei közt halad a végső, nagy finálé felé, mely a horrorfilmek gore jeleneteit idézi a helyszínként szolgáló kisváros mozitermében, majd utcáin kibontakozó szörnyinvázió tombolásával. Kissé szájbarágós metautalás – és némiképp hihetetlen kép –, hogy a főhős és társa egyfaja voyeur nézőivé válnak a hajnali mészárlásnak, üdítővel, sóspálcikával bámulják az eseményeket a főtéri áruház kanapéján ülve.
A horror, mint filmes műfaj egyébként a regény központi eleme, a fő bonyodalmat, az egyetemen zajló különös kísérlet ötletét az erőszakos képek személyiségre és dns-re (!) gyakorolt hatása szolgáltatja. Emellett a narrátorunk filmes szemináriumot tart a kisváros egyetemén, ezért folyamatosan utalások vannak a klasszikus horrormozikra, sőt, az író behozza a kísérlet kapcsán azok szimbolikus tereit és szörnyeit is a szövegvilágba. Többszörös refenciakapcsolat van tehát a regénybéli történések és a műfaj filmtörténeti leképzése közt, és horrorrajongóként az ilyet mindig öröm olvasni.
Az elbeszélés a gyors, pergő cselekményábrázolása és az akciójelenetek leírása miatt ugyancsak filmes, képszerű hatást kelt. Az utolsó pillanatban eldördülő lövés, a fej mellett a padlóba csapódó balta – mind-mind visszaköszönnek a slasher megoldásaiból. Ezek az aprólékos harci és gore leírások nagyon plasztikusak, bár a testi jelenségek hangsúlyozása (hirtelen megizzadó test, gerinc mentén bizsegés, kiszáradt száj szerepeltetése) egy könnyedebb útja a félelem ábrázolásának.
Stilisztikailag egy biztos kézzel megírt, könnyen olvasható, gördülékeny prózát kapunk a pénzünkért, nincsenek benne időbeli ugrások, egyedi mondatrend vagy stíluselem. Leginkább még a hasonlatok folyamatos – kissé túlzó – használata szembetűnő. Ezek egy része filmes utalás, míg többségük néhol kissé erőltetett poénkodásnak tűnik („éberebb voltam, mint egy koffeinbeöntésen túlesett taxisofőr”), ami engem Leslie L, Lawrencre emlékeztetett; néhol pedig az értelmetlenség határát súrolja („Olyan volt, mint amikor nagy tál paradicsomos spagettibe tunkoljuk a bagettet” – ki eszik bagettet spagettivel?). Nekem ez a fajta humor kizökkentő, főképp egy komolyabb horrorban, de itt azért általában lazára és könnyedre van véve a hangnem. Ezzel az alapállással aztán sok helyen szembemegy egy kesergő szólam, mely a magyar értelmiségről, az egyetemi oktatói lét nyomorúságáról és úgy általában a közép-kelet európai élet sivárságáról elmélkedik. Némiképp általánosítóak ezek az észrevételek (’…Judit depressziós volt, ahogy feltehetően az összes kollégám is.”), és furcsa, ahogy a történet több pontján vissza-visszatérnek.
A mű igazi problémáját azonban nem a fentiek okozzák, hanem a cselekedetek mögötti logikus motivációk hiánya. Azt még elnézhetjük, hogy a főhős nagyon gyorsan elköteleződik a számára jobbára indifferens kimenetelű nyomozás mellett, és a rendőrséget megkerülve saját kézbe veszi az ügy felgöngyölítését, mely során egyre vadabb kalandokban lesz része, ám a történet főgonosza – aki egy James Bond-filmekre emlékeztető nagyjelenetben vázolja ördögi tervét – még kevésbé logikusan cselekeszik. A mesterterv maga ugyanis érthetetlenül kidolgozatlan, ezt a narrátor maga is kényszeredetten elismeri (86. és 87. oldal). Tényleg nem értjük, mi volt a szándék a történet katarzisában elszabaduló és -fajuló nagy kísérlettel – pontosabban értjük az írói motivációt: egy nagy, egész városra kiterjedő vérengzés leírásának lehetősége. Csakhogy így a gombhoz lett varrva a kabát, vagyis a következetes történetvezetés feláldozódott a látványosság oltárán. A mellékszerepelők néha érthetetlen viselkedése, a hirtelen formálódó szövetségek, kapcsolatok, a pisztollyal rohangáló oknyomozó újságíró hihetetlen karaktere ugyancsak sokszor kizökkentik a figyelmes olvasót, ahogy az is, hogy ebben a képzeletbeli világban minden ugyanolyan, mint a miénkben, kivéve, hogy az egyetemeket nem az alapítványok, hanem oroszok és kínaiak vették át. Ennek is csak egy dramaturgiai oka van: a szörnyű kísérleteket a kínai tulajdonos nemhogy nem ellenzi, hanem pártolja.
Szomorú olvasni ezeket a könnyítő megoldásokat, mert úgy érezni, hogy kellő figyelemmel és összpontosítással a regény sokkal erősebb tartóvázat kapott volna.
Ugyanilyen kettős érzéseket kelt a könyv fizikai megjelenése. Vizuálisan gyönyörű a kötet az egyedi topigráfiájával (különleges gondolatjelezés, két hasábba való tördelés, zöld betűszín). Ki kell emelni a színpompás képeket, a történethez haloványan kötődő absztrakt festményeket, kollázsokat. Ugyanakkor egy olvasószerkesztés őrjítően ráfért volna a könyvre. Rengeteg a vesszőhiba, néhol idegesítő helyesírási problémák vannak ( „teleaggadták”, „szaggadta szét”), és a magyar helyesírás szabályai ellenében következetesen mondavégi írásjeleket találunk az idézett mondatok végén a párbeszédekben ( Utóbbi kettőre példa: „Ahogy akarod. – mondta Juhász és felemelte a pisztolyt”).
Kettős érzésem van a regény kapcsán, és most jöhetne a bevált fordulat, hogy látom benne egy jó könyv esélyét, de ehelyett inkább úgy fogalmaznék, hogy egy magasabb szinten is szórakoztató könyv rejlik benne, de az is lehet, az már egy másik mű lenne.
