Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2020. november 10. 20:12 - Valmont

Ha véget ér e földi álom

freud.jpg

Számtalan gyökere van ennek az írásnak, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a fő ok az, hogy másfél éve vettünk egy matracot, és nagyjából azóta borzalmasan rosszul alszom. Idén nyáron már fizikai, reggeli rosszullétig fajult a helyzet, de majd mindennapos a fejfájás, az égő szem is. 

Próbáltam mindent. Többféle könnyed, gyógynövényes altatót. Új párnát. Lekapcsoltam a fűtést. Korábban feküdtem le. Nem ettem hat után. Természetesen semmi nem használt. Az aktivitásmérő órák csúfondárosan 95-97%-os alvásteljesítményt mutattak, több órás mélyalvással. Kár, hogy ezt a fizikai tüneteim nem támasztották alá.

Természetesen sokáig az új matracot hibáztattam. Hogy talán túl puha, és bár reggelente tényleg sajog néha a gerincem, de odáig azért van hét óra, szóval valamennyire kipihentnek kellene lennem, ráadásul bárhol máshol alszom, ott is ugyanez a végeredmény - a kialvatlanság.

Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a múló időbe vagyunk vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!).

Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón.

 

Világok pusztulásán

 

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Ady Endre: Őrizem a szemed

 

A nő sötétkék ruhája élesen elütött a dívány kopott barnájától. A délutáni napfény mézszínű hajába tűzött, de a férfi akaratlanul is lejjebb vitte tekintetét, az aggodalmasan ráncolódó homlokra, a bezárt, enyhén festett szemekre, a durcás ajkakra, végül a finom selyemkesztyűbe bujtatott ujjakra, melyek a süllyedő-emelkedő mellek domborulata alatt voltak összekulcsolva.

− Beszéljünk ismét arról az álomról – javasolta az orvos elkapva tekintetét a nő testéről, majd felállt, az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és kilesett az utcára, melynek közepén egy részeg katona dülöngélt, míg társa a szemközti ház kapualjában vizelt.

− Nem lehetne másról? Másik álomképről? – próbálkozott a nő, de a férfi a fejét rázta, majd meg is fordult, úgy mondta: − Oly furcsa és különleges mindaz, amit látott a legutóbb említett álmában, hogy azóta is foglalkoztat. Azt gondolom, van egyfajta egyetemes többletjelentése e képnek, olyasvalami, ami túlmutat az egyéni, személyes vonatkozáson, és talán az egész fajra is igaz…. – tette hozzá nyugtalanul, majd visszaült a fotelbe, a dívány mellé, és várt, míg a másik összeszedi magát, aztán sóhajtva visszakérdez: − Már elmondtam egyszer. Melyik részlete kíváncsi, doktor úr? – most felnézett rá, azúrkék tekintete elfelhősödött, a férfi nem is állta sokáig, elfordult: − Az egész érdekel, de főképp a helyszín. Kérem, írja le a helyszínt.

A nő ismét behunyta szemét, mintha úgy jobban látná maga előtt az álomképet, majd rövid, homlokráncolós összpontosítás után belekezdett: − A levegőég liláskék. Közel és távol nincs más, csak dombok ez alatt a fura égbolt alatt. Talán halk szél fú, de ezt csak sejtem, bár nem gyakorol hatást azokra a dolgok, melyek körülvesznek.

− Azt mondta legutóbb, hogy két hold van égen – jegyezte meg a doktor.

− Igen – bólintott a nő fektében. – Ebben bizonyos vagyok. Látom, ahogy az egyik elterpeszkedik a látóhatárnál, nagy, rücskös gömb, míg a másiknak csak halovány sarlója látszik fenn az ég boltozatán.

− Nem lehet, hogy az a nap? – kérdezte a férfi.

− Nem, a fény a hátam mögül jön. De nem láthatom – suttogta a nő. – Sárga, jó, meleg fény, érzem, ahogy simogat.

− Meg tudja nézni a napot? – kérdezte a férfi.

A nő kis ideig tétovázott: − Képtelenség – mondta aztán. – Nem tudok megfordulni. Épp, hogy azt látom, ami előttem van, de ezt is csak valamiféle véletlen okán. Szívem mélyén tudom, hogy nagy szerencsém van, senki, de tényleg senki nem láthatja mindezt, ami köröttem van. Mert ez…titok.

− Mi van maga körül? – tette fel a kérdést a doktor, és mély levegőt vett.

A nő kis ideig összpontosított, majd így válaszolt: − Rengeteg olyan, mint én. Szerte a mezőn. Kisebbek, és nagyobbak. Mindenhol ott vannak. Moccanatlanok, mert a földben gyökereznek, mint a fák. De mégse azok. A fénnyel élnek, mint a fák, és a földből táplálkoznak, mint a fák, de mégse ez a lényegük.

− Hanem mi? – suttogta a doktor.

− Az, ami bennük van. Az élteti őket, csak emiatt léteznek. És énékem ezt nem szabadna tudnom, jaj, ha valaki rájön, hogy itt vagyok, hogy látom ezt, akkor nem is tudom… − a nő teste hirtelen görcsbe feszült, légzése zihálóvá vált, kezei a dívány oldalába markoltak: − Félek, hogy olyat látok, amitől elvesztem az eszem. Olyan helyen vagyok, ahol nem szabadna látnom semmit.

− Ennek nincs értelme – morogta a doktor, majd felállt, a nőhöz lépett, homlokára tette kezét, aztán csettintett ujjával: − Most lassan, háromig számolok, és háromra felébred. Egy. Kettő, három.

A nő felnyitotta szemét, zavartan körbenézett, aztán szégyenlősen nyakához nyúlt, és felült a díványon. Kerülte a doktor tekintetét, úgy kérdezte: − Ezúttal jutottunk valamire?

Az orvos visszament az ablakhoz, ismét kinézett: − A szorongása okát nem sikerült feltárni. Az tény, hogy ez a visszatérő, különös álom, mely idegen helyre ragadja önt…

−…idegen, ez a jó szó – kapott a nő a kifejezésen. – És valóban olyan, mintha elragadnák a lelkemet!

− Szóval ez az álom okozhatja a zaklatottságot és az idegkimerülést, amit újabban tapasztal – az utca immár üres volt. A távolban dördült valami, mintha az ég ajtaját csapták volna be. – Noha lehet, mindez csak a forradalom, e vészterhes idők számlájára írhatók.

− Asszonykorom óta látom e képet – mondta a nő, és enyhén elpirult. – Az pedig már jóval a forradalom előttre datálódik. Évek óta vissza-visszatér álmaimban. De a múltkor rendkívül intenzívvé vált

− Talán a világ zaklatott helyzete csak felerősítette a kételyeit – vont vállat a doktor.

− A kételyeimet? Mibe kételkednék? – kérdezte a nő, immár állva.

A férfi körbe mutatott: − A valóságunkban. Az álma olyan, mintha egy idegen planétára kerülne. Mintha a lelke kiszakadna a földi testéből, és egy másik valóságba helyeződne át, és talán tudat alatt, akár Babits könyvének hőse, ön is azt hiszi már, az az igazi, és mindez csupán szín, díszlet köröttünk.

− Nem gondolnám, hogy így éreznék – rázta fejét az asszony. – Nagyon is valóságosak vélem az életemet.

− A tudatalatti felettébb erős tud lenni e téren – a férfi az íróasztalhoz lépett, valami felfirkantott egy papírlapra: − Enyhe nyugatót javaslok, ez még talán kapható mostanság is – nyújtotta át papírt: − Persze folytathatjuk az üléseket, de úgy vélem, ez a fura álomkép mindennek az origója. Se a gyermekkorában, se serdülőkorában nem találtunk olyan krízist, ami a nyugtalanságot és szorongását egyébként indokolná.

A nő retiküljébe tette a lapot, egyúttal átnyújtotta egy bankjegyet a férfinak, aki finom kis biccentéssel mellényzsebébe tette.

− Köszönöm doktor úr, remélem, igaz van. Mindannyiunk érdekében remélem – mondta az asszony búcsúzóul, mire a férfi még válaszolni akart valamit, de inkább magába fojtotta, és kikísérte a szalon ajtajáig a másikat, majd figyelte, ahogy a cseléd hozza a kabátját, végül még egyszer elköszönt, aztán visszament az íróasztalához. Papírt és tollat vett maga elé, majd németül írni kezdett:

„Kedves barátom! Ígértem, hogy tájékoztalak a „planétás” betegemmel kapcsolatos további információkról, ezért küldöm most a legutóbbi, felettébb eredménytelen ülés részleteit. A beteget hypnosisban vizsgálva kifaggattam az álombéli hely jellegzetességeiről, de semmi újat nem kaptam. Ismételten valamiféle növényi létről vallott, mely mélységesen eseménytelenül telik fajtársai közt egy idegen bolygó mezején. Az egyetlen aktivitás, amit tán kifejt, hogy némiképp növekszik, egyébiránt teljes mértékben passzívan telik az ideje odaát. Nem tudom, mire jutsz ezzel. Részemről a további találkozásokat nem látom indokoltnak. Üdvözlettel barátja és híve, Ferenczi.”

Közben a nő kilépett a kapun, majd felefelé indult az utcán, a körút irányába, óvatosan, a házfalak mentén haladva. Amikor kereszteződéshez ért, mindig szétnézett, és ha embercsoportosulást látott, inkább a másik irányba indult. Egy ízben katonai tehergépkocsi robogott el mellette, vidám, éneklő férfiak ültek rajta, az egyik levette sapkájáról az őszirózsát, és a nő felé dobta. Ő átlépett felette, és nem nézett fel, illetve próbált nem figyelni a durva megjegyzésekre se, amit a katonák kiabáltak felé a távolodó járműről. Jó öt perc múlva ért a körútra, itt már talált egy fogatot, amivel hazahajtatott, kávékereskedő férje bérházához. Még huszonhat évet élt a bolygón, és 1944 decemberében, mikor meztelenül állt a Duna partján a vérvörös alkonyatban, eszébe jutott, hogy a Vár felett az ég lilája mennyire hasonlít az álombeli világ égboltjára, az áloméra, mely oly sok ideje nem látogatta már meg, mióta is, próbálta elvonni a figyelmét a fagy durva érintésétől, de nem jutott sokáig emlékeiben, mert a rá szegezett fegyver eldördült. A lánya ekkor már hat hónapja vidéken volt, egy baráti keresztény házaspár bújtatta a padláson, majd a háború után gyermekükké fogadták, nekik egyébként se lehetett, illetve a lány összes rokona halott volt addigra. A lányból állatorvos majd anya lett, egy fiúnak és egy lánynak adott életet, utóbbi jogásznak tanult a fővárosban, és ott is maradt, ott alapított családot. Első lakásuk nem volt messze a kávékerekedő nagypapa hajdani házától, később felköltöztek a budai hegyoldalra. Egyetlen lánya született, aki orvosnak készült, és az egyetem harmadik évében elkezdett álmodni.

− Egy idegen bolygón vagyok. A zsigereimben érzem, hogy nem a Föld. Az ég liláskék, két hold is van, a nap fénye a hátam mögül tűz, és a dombos vidék tele van hozzám hasonlókkal – mondta az anyja ismerősének, ennek a finom, idős úrnak, aki a Gellért szálló mellett vitt magán pszichológus praxist. A lány egy fotelben ült, néha beleivott kávéjába, és az ajtó melletti festményt bámulta, bár közben máshol jártak gondolatai.

− Pontosan mik vannak maga körül? – kérdezte a férfi, és megvakarta állát, melyet ősz körszakáll borított. A mozdulattól arcszesz finom illatfelhői bodorodtak elő.

− A társaim. Nagy, fehér gömbök. Ameddig a szem ellát. A földbe gyökereznek, a felületük sima és egyenletes, csak a nagyságuk változó, némelyik kisebb másik nagyobb. Mind más és más méretű. De nem is ez a lényeg.

A férfi bólintott, mert közben ismét előjött az érzése, mintha ezt az álmot már hallotta volna valahol, de sehogy nem bírta előbányászni emlékei közül, hogy melyik páciensétől.

− Mi a lényeg? – kérdezte, és megdörzsölte karikás szemeit, melyek sajogtak kialvatlanságtól.

− Az, hogy tudom, odabenn, mindegyikben van valami – mondta a lány elszántan. – Mindegyikben van egy olyan, mint én, egy belső mag, egy én, csak ők nem látnak, valamiért csak én vagyok képes érzékelni e környezetet, míg a többiek csak úgy vannak ebben a…burokban.

− Úgy véli, ez valamiféle védelmező burok? – kérdezte a férfi óvatosan.

− Nem, inkább úgy érzem, hogy szerves része a belső magnak, azzal együtt nő. Egy ízben láttam egy összefonnyadt burkot is, tőlem jó húsz méterre. A földre omolva olyan volt, mint egy kilyukadt lufi.

− Ez a másik burok valószínűleg üres volt? – kockáztatta meg a férfi.

− Igen – bólintott a lány, hangja szomorúan csengett. – Ez a burok örökre megüresedett.

− De nem ez a lényeg – szögezte le fáradt sóhajjal az idős doktor. – Térjünk vissza a négy nappal ezelőtti álomra. Ami miatt felkeresett.

− Igen – bólintott lány. – Tudja, azóta nem jártam ott. Azon a bolygón. Az álmaiban. Az volt az utolsó. És ami a legfélelmetesebb, azóta nem tudok aludni sem.

− Hogy mondja, kérem? −  kapta fel a fejét az orvos.

− Nem tudok aludni – ismételte a lány, és szinte sírva folytatta: − És emiatt is jöttem. Valami erős altatóra lenne szükségem, mert a citromfű és a valeriána nem használ...és mert ebbe bele fogok őrölni.

− Nem tud aludni? Négy napja? – csodálkozott az orvos.

− Miért olyan furcsa ez? − kérdezte a lány meglepetten.

A férfi felállt, és az asztalhoz ment, ahol pár bontatlan boríték mellett a laptopja feküdt. Felébresztette a képernyőt, és végzett egy gyors keresést. Majd megfordult, és a lányra meredt: − Több kollégám is hasonló panaszokkal feltűnő ügyfelekről írt egy belső, szakmai fórumon. Sőt, ők maguk is tapasztalták e tünetet.

Felegyenesedett, majd az asztal melletti székbe roskadt: − És őszintén szólva, én sem aludtam az elmúlt néhány éjszaka.

− Doktor úr, meddig bírja egy ember alvás nélkül? – kérdezte a lány nagyon halkan.

− Ez nagyon változó – legyintett a férfi. – De ne menjünk el ilyen deprimáló irányba, kérem. Majd írok valami gyógyszert. Inkább mesélje el, mit látott az utolsó álmában.

A lány megitta a kávé maradékát, tenyere öblébe burkolta a még mindig meleg csészét, lehunyta szemét, és felidézte azt a szörnyű képet: − Az eget láttam. A lila eget a kék holddal. Köröttem minden ugyanolyan volt. A társaim ott fehérlettek köröttem – kisebb és nagyobb gömbök. Aztán hirtelen valami történt az égen. Egy fényes pont közeledett, egyre nagyobb lett, majd vörössé vált, aztán naranccsá, végül szinte fehér lett, akkor már olyan nagy volt, mint a kisebbik hold, majd hirtelen villanás történt, és minden eltűnt, és én felébredtem. És azóta nem alszom.

A doktor felírta egy könnyű altató receptjét, amiről sejtette, hogy nem fog használni, mert nála sem volt hatásos az elmúlt két éjszakán, majd kikísérte a lányt. A szomszéd lakásban élő fiatalember a gangon cigarettázott, fásult arcába pillantva az orvos azonnal észrevette a karikás szemeket.

Bezárta az ajtót, aztán visszament a laptophoz, pár pillanatig bámulta az üzenteket a postaládában, számuk percről percre elképesztő sebességgel növekedett. Végül kedvetlenül lezárta a gép tetejét, és kézbe vette az aznapi postát, a borítékokat, melyek valóságossága mennyivel megnyugtatóbb volt elektronikus társaikénál. Csak egyetlen egyet nyitott ki, a nagy alakú A4-est, mert tudta mi lesz benne, látta az aukciós ház nevét a feladónál. Erre már régóta várt. Hosszú és költséges licit segítségével jutott hozzá a tartalmához, ami egy műanyag védőfóliában lévő levél volt, Ferenczi Sándor levelezésének egyik, a gyűjteményéből hiányzó darabja. Az orvos a Ferenczi Társulat elnökenként elszántan gyűjtötte a pszichoanalízis magyar atyjának a leveleit. Ez a darab igazán unikális volt, de erre csak akkor jött rá, mikor elolvasta a rövid, németül írt szöveget:

„Kedves Sándor, köszönöm levelét. A páciens látomásai igencsak érdekesek. Némiképp elbizonytalanítanak, de ezt betudom egy babonás megérzésnek. Az illető hölgy álomképei ugyanis nagy hasonlóságot mutatnak a primitív népek hiedelmeivel, melyek szerint a lélek az álom, az alvás során elhagyja testünket, és mindenfelé vándorol. Az ön páciense ezt a mindenfelét pontosította. Tegyük fel, csak a játék kedvért, hogy valóban igaz, amit e hölgy elénk tárt, és az összes gondolkodó, tudatos lélek az állommunka során egy távoli bolygó növényszerű létformáiba költözik. Ez azt jelentené, hogy életünk tulajdonképp két részre bomlik: az egyik itt zajlik, a Föld nevű bolygón az emberi testünkben, a másik amott, az idegen planétán a növényi létben. Ha jól értem a páciens leírását, ez azért lehetséges, mert ezen az idegen égitesten nincsnek vadállatok, természeti csapások, vagyis semmi nem veszélyezteti a növényi testbe bújt lelkünk épségét. Ugyanakkor, ha a földi létben a test és a lélek elpusztul, akkor a növény, mely szimultán helyt adott az álomban a léleknek, ugyancsak elpusztul odaát. Kipukkad − ahogy a hölgy egy korábbi ülésükön leírta. Gondolom, a születés indukálja egy új burok sarjadást ezen idegen bolygó talajából, mely otthont adhat a földi létünk első napjának első álma során átköltöző léleknek. Mindez összességében igazán érdekes és komplex teória, de nem több, mint pusztán költői látomás. Miért nem tapasztalt az írott tudományban senki hasonlót az álmai során? Vagy tapasztalt, csak nem jegyezték fel az ilyesmit − kivéve a primitívek babonáit? Másrészt, ha e bolygón mégis történne valami szerencsétlenség a burkokkal, akkor vajon mi történne itt, ideát velünk, milyen hatással lenne ez az életünkre? Felteszem, az a nevetséges helyzet állna elő, hogy többé nem tudnánk aludni és álmodni. Ez nonszensz, barátom. Alvás nélkül záros ideig bírnánk csak. Elképzelhetetlen, hogy az emberi nem létezése ilyen vékony köteléken múljon. Javaslom, inkább a hysteria kezelése felé forduljon a pácienssel (ha mégis folytatná az eljárást), ezek a tévképzetek, bár csodálatosan kidolgozottak, de semmiképp nem a klasszikus analízis tárgykörébe tartozóak.

Üdvözlettel, az ön barátja: Freud.”

vége

Szólj hozzá!
2012. szeptember 12. 20:31 - Valmont

Régi történet

Elolvastam a hétvégén King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy a pali mennyi munkát belerakott az életéből ebbe az életműbe. Történetesen most meg itthon voltam, a hét közepén, betegség okán, és ahogy délben jöttem a mézzel a SPAR-ból, elgondolkoztam, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz*** se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Nem biztos, hogy menne hosszú távon.

A lentivel egyébként folytatom az Ármány-történeteket. Kedvenc rezonőröm most a nyolcvanas évekbeli faluvilágban találkozik valami gonosszal.

 

 

Nyüszít

 

Akkoriban, mesélte Ármány, miközben rágyújtott egy aprós kis szivarkára, a Dunántúlon éltem a boldog házasságom vagy inkább a házasságom boldog hónapjait. Egy apró faluban laktunk, a feleségem az aprócska iskolában dolgozott fizikatanárként, és engem is felvetetett, mint afféle karbantartót.

Nem volt túl sok munkám, egész nap a füstös tanáriban ődöngtem körötte, de ezt el is várta, mivel szörnyen féltékeny volt. Féltékenysége már a kapcsolatunk első pillanatától kezdve behálózott minket, és míg eleinte szórakoztatott, később már csak a női lélek gyerekes és fárasztó csökevényének tartottam. Folyton tudni akarta, mit csinálok, hol jártam, de még azt is, mire gondolok. Próbák elé állított, agyafúrt teszteknek vetett alá, kipuhatolandó, gondolok-e más nőkre. Persze, hogy gondoltam, mint minden férfi, de egy dolog ábrándozni valamiről, és más dolog végre is hajtani azt.

Nyáron esküdtünk, és benne jártunk a télben, mikorra valamelyest csökkent ennek a szörnyű zaklatásnak az intenzitása – talán mert a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük. Ekkor jött az az a bizonyos harmadik, bár egyáltalán nem úgy, ahogy én azt képzeltem.

A téli szünetben történt, vastag, kemény havas napokon, mikor reggelente úgy kellett kiásnom magunkat a bejárati ajtótól az utcáig, ahol hellyel-közzel voltak már sávok vágva az ágyékig érő fehérségbe.

Egy éjjel, három felé halk, kétségbeesett, vinnyogó hangra riadtam, mintha apró állat szorult volna egy nyílásba, és most bőrét nyúzva igyekezne kiszabadulni. Felkattintottam az éjjeli lámpát, és e mozdulattal levertem kedvenc Saint-Simon kötetem is. A zajra felriadt feleségem, de nem szólt, csak bámulta mozdulatlanul a plafont. Én meg őt. Kerek, fekete nő volt, apró volt rajta minden, a melle, a feneke, a szeme, a szája, de pont emitt volt benne valami harapnivalóan őrjítő. Egyedül a szemöldöke és durcás fülecskéinek húsos cimpája volt nagyobb az átlagnál, az utóbbit fekete köves fülbevalóval rejtegette. Most holtsápadtan, mélyeket lélegezve nézett maga elé, oly tekintettel, mintha még mindig az álomban járna. Itt volt, mondta aztán rekedten, én pedig felkeltem, és a konyhába mentem vízért. Ki, kérdeztem, ahogy odaadtam neki a hideg poharat. A boszorkány, nyögte ő, majd felült, és egy hajtásra kiitta a vizet. Itt volt a mellkasomon, és megnyomott.

Próbáltam megérteni, mit mond, de aztán inkább rápaskoltam a dunyhára, ami mellkasáig elborította az azt apró, kis testet. Nem a dunyha miatt fulladtál, kérdeztem félig nevetve. De ő komoly maradt, riadt szemekkel bámult rám. Hallottam már ilyet, Rozi néni mesélte. Mit, kérdeztem vissza most már én is a helyzethez illő erőltetett komolysággal. Hogy a fiatal asszonyokat látogatja, és irigységből, hogy boldogok, kiszorítja belőlük a szuszt. Emiatt nem lesz gyerekük, elsorvadnak, sőt, néha álmukban meg is fulladnak, sorolta ő a félelemtől csillogó szemmel. Magamhoz vontam, és átkaroltam. Ugyan már, mondtam, ilyen csak a mesékben van. Nem, tényleg, volt, hogy halva találtak egy asszonyt, még a háború után, az ágyában. Akkor is elég sokakat látogatott a boszorkány a faluban, bizonygatta kétségbeesetten. Úgy látszik, most újra kezdődik, és engem szemelt ki magának.

Eltartottam magamtól, hogy lássam, komolyan beszél-e. Arca sápadt és komoly volt. Hogy hihetsz ilyesmiben, kérdeztem, hisz tanár vagy, értelmiségi.

Megcsóválta fejét, majd durcásan hátradőlt a párnájára, vannak dolgok, melyeket nem tudunk megmagyarázni, motyogta, a tudomány ilyen esetekben semmit nem ér. Az anyám, a nagyanyám és a dédanyám is mesélt, látott és hitt ilyen dolgokat, folytatta eltökélten.

Felálltam az ágyról, és az ablakhoz mentem, kinéztem a sűrű hóesésben. Úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a világon. Meg az a fenyegető harmadik, odakinn a sötét éjszakában. Körülvett minket ez a pár száz fős közösség, melynek gondolkodása, hiedelmei, szokásai a középkor óta alig változtak. Ne feledjük, ez még a mobiltelefon, az internet előtt volt, akkor, mikor hétfőnként nem volt adás a tévében, és a legnagyobb szórakozást a rádiókabaré jelentette. Ott és akkor megértettem, hogy idomulnom kell a környezetemhez, ha meg akarom őrizni a családi békét.

Meg kell tudnunk, hogy ki ő, fordultam hátra. Vagy meg kell akadályoznunk a támadásait, bólintottam eltökélten. Belül, valahol mélyen, a tudatos és racionális énem kínosan vigyorgott. Feleségem azonban megnyugodott, sőt. Lehajtotta magáról a dunyhát, és feltárta kislányos testét. Orromba szöktek fülledt asszonyi párái. Gyere ide, megmentőm, kérte hálásan.

Másnap az iskolában lementem a könyvtárba. Ebben a faluban ugyanis az épület aljába száműzték a könyveket a könyvtáros vénkisasszonnyal, Marikával együtt, aki a városból buszozott el hozzánk minden reggel. Elmondtam neki, hogy helyi népi hiedelmek, babonák tárgyában érdeklődnék. Marika sokáig tűnődött, közben szája sarkában rágcsálta hosszú, őszülő copfja végét. Úgy nézett ki idelenn, a neonfényben sárgálló ráncos almaarcával, mint egy barlangi manó. Végül hátrament, a polcok legutolsójához, és rövid kutakodás után egy sárgult borítójú, vékony könyvvel jött vissza.

Ez jó lesz, egy helyi, városi néprajzos munkája, még az ötvenes évekből, magyarázta kedvetlenül. Csak vigyázzak rá, szerzői kiadás, utolsó példány. A töredezett lapok szinte kifordultak a borítóból, ahogy a takarítószertárban végiglapoztam a könyvet. De az tény, hogy alapos mű volt, a pogány babonáktól a vallásos hiedelmekig végigvette a téma főbb motívumait. Az egyes témakörökön belül betűrendben haladt – hamar megtaláltam a boszorkányt, ahol viszont utalás vitt a succubus szóig.

Bevallom, nem nagyon hallottam addig az incubus, succubus kettősről, mely állítólag az ókor óta kísérti az emberek fantáziáját. A szerző magyarázata szerint az incubus egy férfi boszorkánymester, aki szexuális aktus révén háborgatja a nőket éjszakai álmukban. Kajánul hozzáfűzte, a lény sötét és izgató alakja alkalmasint kiváló lehetőséget nyújtott a lányoknak, fiatal asszonyoknak egy nagyon is valóságos szerető elfedésére.

A succubus a női boszorkány. Ő az, aki az alvó mellére telepedik, és mintegy féltékenységből, rosszakaratból vagy szimpla gonoszságból, igyekszik kiszorítani a levegőt áldozata tüdejéből. Célnál voltam, annál is inkább, mivel két elhárító hiedelmet is találtam a könyvben. Az egyik szerint a boszorkány a kulcslyukon át közlekedik − ha gondosan befokhagymázzuk a bejárati ajtó és a hálószoba kulcslyukait, akkor talán megóvathatjuk békés álmunkat. A másik elképzelés szerint egy seprűt kell felfordítva, a cirokkal felfelé az ajtó mellé állítani éjszakára. Ez egyféle riasztó, távol tartó jellé válik a házhoz közlekedő boszorkány számra. 

Este, lefekvés előtt fokhagymával körbejártam az ajtókat. Mi ez a szag, kérdezte feleségem, felülve az ágyában. A boszorkány elleni harc illata, mosolyodtam el, de nem viszonozta. Arca feszült maradt, és bevallotta, fél elaludni. Attól rettegek, nem ébredek fel, motyogta, és visszahanyatlott párnájára. Ne félj, ha hallom, hogy nyüszítesz, felébresztelek, ígértem, de csak fejét rázta, és ha mélyen alszol, ki tudja, kivel álmodsz, hol jársz, milyen életet élsz álmodban. Lemondóan felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a takarítószeres szekrényből a seprűt, és a bejárati ajtóhoz vittem. Az ajtó üveges volt. Ahogy a sötét konyhában közeledtem a dérfoltos felülethez, mintha egy alakot láttam volna odakint az éjben. Sötét árnyék mocorgott a havas udvar vászna felett. Feltéptem az ajtót, és kiléptem a tornácra. Az udvar üres volt, szinte pattogott a megkeményedett hóréteg a hidegben. Felületén sehol nem láttam idegen lábnyomot.

Felállítottam a seprűt, és a fokhagymaszagú sötét lakásban visszatapogatództam a hálószobába.

Minden óvintézkedés dacra a boszorkány ismét eljött. Most hangosabban és hörögve nyüszített feleségem, ismét hajnali három óra körül. Felkapcsoltam a villanyt, és a szemem káprázhatott a hirtelen fényben, mert mintha egy fekete folt kúszott volna a sötét sarokba. Előbb gyengéden, majd mind erősebben ráztam az asszony merev testét, de csak nehezen tudtam felébreszteni. Amikor magához tért, fáradtan sóhajtozott, szája széle egészen elkékült. Vizet hoztam, végtagjait kezdtem dörzsölgetni, amitől lassan magához tért. Ez most nagyon rossz volt, nyögte, egészen a torkomig markolászott a jéghideg kezével. Felnyúlt vékony nyakának ívéhez. Sötét szeme vádlón meredt rám. Meg fog ölni, jelentette ki határozottan, ha nem teszel valamit, meg fog ölni. Meg kell tudnunk, ki ő, mondtam gyorsan, majd megcsókoltam. Szájában még ott volt a félelem keserűsége. Tanácsot kellene kérnünk valakitől, hogy miképp azonosíthatjuk, rebegte a fülembe még mindig reszketve. Múlt este említettél valakit, aki mesélt neked a boszorkányokról, tűnődtem hangosan mire ő megtoldotta a mondta végét egy névvel, Rozi néni.

Rozi néni a falu végén lakott, így szombat délelőtt, mikor felkerestem, jó fél óráig tartott, míg átcsúszkáltam hozzá. A szegényes, düledező házacska előtt görnyedt diófa tartotta elém karmos ujjait. Ágairól vastag jégcsapok lógtak, ezeket figyeltem, míg az ablakot zörgettem. Mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót, hirtelen nem is tudtam, hogy kezdjem. Aztán gyorsan hadarva elmondtam, ki vagyok, és azt hazudtam, a boszorkányokról írok könyvet, és úgy hallottam, ő igen sokat tud róluk, ezért kerestem meg. Behívott a szűkös, öregszagú konyhába. A sarokban dorombolt a masina, egy kopott ágyacskán fekete macska szundikált. Rozi néni, aki terebélyes volt, szőrös állú és vaksi, ártalmatlanul pislogott rám az asztal túloldaláról, majd rövid noszogatás után belekezdett. Igazából csak hiedelmekről beszélt, családokról, nőkről, akiket a faluban boszorkánynak gondoltak, és megszóltak. Szerinte legtöbbjüknek a szeme, a furcsa, éjsötét pillantása az árulója. A boszorkány ugyanis a szemével műveli a gonoszságot – ha tehénre pillant, elakasztja a tejét, terhes asszonynál a gyerekben okozhat kárt, újszülöttet jobb, ha nem lát, a vetést meg kiszárítja. A háború előtt is, kezdett bele, de félbeszakítottam, és rákérdeztem, miképp lehet leleplezni. 

Rozi néni erre elhallgatott, és állát kezdte vakargatni, majd kibökte, hogy nagyon nehéz, de van rá mód. Karácsonykor ott van a Luca-szék, mire a fejem csóváltam. Karácsony még messze volt. Akkor ott van a másik, a sós kenyér, derült fel arca. Kértem, fejtse ki, ez mit jelent, mire elmondta, hogy ha a megnyomott lélek ki tudja mondani a támadás közben, hogy gyere vissza reggel, sós kenyeret adok, akkor a boszorkány emberi alakban másnap reggel megjelenik a házban. Egy szegetlen, sósan kisütött vagy legalább sóval megszórt kenyeret kell az asztalra tenni. Amíg a kenyérből nem vágunk és adunk neki, addig a boszorkány nem tudja elhagyni a házat.

Helyben voltunk. Gondosan feljegyeztem egy noteszbe az eljárást, majd megköszöntem a kapott ismereteket. Ahogy felálltam az asztaltól, volt valami cinkos villanás a tekintetében, amit komolyabban kellett volna vennem, de végül annyiban hagytam. Láttam rajta ugyanis, hogy még sok mindent tudna meséli, de már szinte fulladoztam a szűk, levegőtlen helyiségben, és éhes is lettem, ezért sietve elbúcsúztam, ő pedig sajnálkozva kikísért, és az ajtóból nézte, ahogy elcsúszkálok az úton.

Otthon elmondtam felségemnek, mit tehetünk. Figyelmesen végighallgatott, majd szó nélkül elővette a gyúrótáblát, a sót és a lisztet, és pár perc múlva már dagasztotta a kenyeret.

Aznap este izgatottan, egymás kezét fogva vártuk az álmot. Feleségem ezerszer elismételte magában a bűvös mondatot, hogy ha odakerül a sor, feltétlenül el tudja motyogni. Próbáltam nyugtatgatni, sőt, megkíséreltem kicsiholni belőle egy kis testi örömszerzést is, de olyan feszült és merev volt, mint egy kivágott, jeges fatörzs.  

Végül elaludtunk, és a reggel éles fénycsíkjai ébresztettek. Feleségem békésen szuszogott mellettem, és mivel rossz alvó vagyok, a legkisebb neszre is felriadok, tudtam, az éjszakai látogatás ezúttal elmaradt.

Szinte csalódottak voltunk, csak tengtünk-lengtünk egész nap a házban. Vasárnap volt, ebédre apósomékhoz mentünk, de még a főtt hús halmai felett is folyton csak tűnődő arcát vizslattam. Hazafelé, a bronz alkonyatban lépdelve átkaroltam, majd legközelebb, motyogtam neki vigasztalóan, de nem szólt, csak tapogatódzott dacosan a jeges járdán.

Aznap éjjel nem vártuk, de a boszorkány eljött. A kántálásra riadtam.

Egy hang hajtogatta mellettem, felettem: gyere vissza reggel, sós kenyeret adok. Ahogy felültem az ágyban, valami fehérség tűnt elém, rettenve húztam össze magam, aztán hunyorogtam, és láttam, a felségem az. Az ajtó előtt állt, a fokhagymaszagú ajtónál, és egyre mondta a bűvös igézést. Felkeltem, odaléptem hozzá, és átkaroltam. Szintre összeomlott, izzadt, párás teste remegett a félelemtől. Itt volt, suttogta fülembe, ahogy visszafektettem, és elmondtam neki, jelentette ki diadalmasan.

Hajnalig beszélgettünk a dologról. Másnap dolgozatot kellett íratnia, így mindenképp el kellett mennie dolgozni – rám hárult hát a nagy leleplezés. Megígértette velem, hogy megpróbálom marasztalni a boszorkányt, míg hazaér – szembe akart nézni kínzójával. Én a fáradtságtól kábán mindenre igent mondtam, de reggel, mikor egyedül maradtam a hűvös lakásban, az asztalon a kenyérrel, kényelmetlen és riasztó előérzet lepett meg. A feleségem azt mondta az iskolában, hogy a hétvégén meghűltem, így az egész napot a boszorkányvadászatnak szentelhettem.

A reggeli szertartások után leültem egy könyvvel a konyhaasztalhoz, és vártam. Szinte minden oldal alján akaratlanul is felpillantottam a bejárati ajtó üveges csillogására, nem áll-e már odakinn valaki. Elmúlt tíz óra, majd tizenegy, de csak a könyvvel haladtam, más nem történt. Szédültem a kialvatlanságtól, és bár jól megraktam a vaskályhát, hideg ujjak cirógatták gerincem. Föltettem egy kávét, és míg lefőtt, azzal szórakoztam, hogy a gyufafejek mérges pirosát a kályha főzőlapjára pöccintettem, hogy azok szisszenve meggyulladjanak.

Jó lesz vigyázni a tűzzel, szólalt meg mögöttem egy női hang, mire oldalt ugrottam ijedtemben, és a szekrényről levertem az órát.

Ki maga, és hogy jutott be, kérdeztem, noha ismerős volt a nő, aki ott állt a konyha közepén. Fiatal, hosszú, szőkésbarna hajú, szép arcú, de kissé molett asszony volt, hamar beugrott, az esküvőn láttam, a felségem régi barátnője, aki a városban, a postán dolgozik, Margit, jutott eszembe a neve is. Néztem, ahogy az órához lép, lehajol, felveszi. Vastag, kerek csípőjén megfeszült szoknyája. Nyakába nagyanyós kendőt terített, melyen még csillogott a hó. Megint esik, kérdeztem kábán. Igen mondta a nő, majd hátralépett, és az asztal felé intett. Kenyeret kérni jöttem, mondta lágyan és bűntudatosan. Sós kenyeret, bólintottam, mire ő mélyet sóhajtott, és leült az egyik támla nélküli székre. Néztem, és vártam, míg arcén elered egy könnycsepp, nem tehetek róla rebegte, gyakran nem tudom, mit csinálok, milyen rosszaságot, mintha álmodnék, éjszaka lesz, motyogta elveszetten, és a lelkem útra kell, ki az ablakon, be a házakba, és aki boldog, azt igyekszem megrontani…

Felzokogott, olyan keservesen, hogy akaratlanul is hozzá léptem. Zsebkendőmet nyújtottam, neki, mondtam is, tessék, majd inkább leguggoltam, és megtöröltem arcát, mire elkapta a kezem, megcsókolta, ne árulj el, kérte suttogva, legfőképp a felségednek ne, könyörögte, mindent megteszek, hogy megtartsd a titkom, mondta még, és azzal a földre engedte kendőjét, majd megnyitotta a kis ködmönként magán. A gombok szinte maguktól pattantak ki, feszes, dús keblein. Nem hiszem, hogy, kezdtem felállva, mire ő is felállt, és odalépett hozzám, a mellkasomnak bújt, onnan nézett fel rám. Amióta láttalak, azóta akarom, suttogta nagy, kerek szemeket meresztve rám. Elvesztem ebben a tekintetben, és arra tértem magamhoz, hogy a hitvesi ágyban fekszem, meztelen. Margit épp vastag harisnyáját húzta az ágy szélén ülve.

Mi volt ez, kérdeztem félve. Rám nézett, cinkosan kacsintott, egy próba, amin elbuktál, mondta. Nem értettem, ezért felkönyököltem, úgy kérdeztem, micsoda. Felráncigálta gyapjúszoknyáját, közben lihegve, nyögve magyarázta, miközben mellei ugráltak fénylő selyemkosaraikban. A feleséged tervelte ki, megjátszotta, hogy boszorkány nyomja, elküldött Rozi nénihez, akit szintén bevont, és aztán rád szabadított engem. Még mindig nem értettem. Az volt a lényeg, hogy megpróbáljalak elcsábítani, húzta fel pulóverjét. Ha sikerül, akkor el kellene neki mondanom, és megbizonyosodik, hogy hűtlenségre is képes vagy. Ha nem, akkor jó. De elbuktál.

Jeges félelem hasított belém, ahogy végre megértettem a feleségem ravasz és nőiesen túlbonyolított tervét. Kiugrottam az ágyból, majd magam elé rántottam egy párnát. De hát miért csinált volna ilyet, kérdeztem kétségbeesetten. Már a csizmácskáját vette, fél lábon egyensúlyozva. Intett, segítsek, odamentem, vállamba támaszkodott, mert betegesen féltékeny, nevetett rám elégedetten. Tehát elmondod neki, tartottam a ködmönt, míg belebújt. Arca elkomorult, megbolondultál, kérdezte, nem. Csak kihasználtam a helyzetet, tette hozzá, de azt mondom majd, te vagy a hűség mintaképe, kacsintott és körbefordult, nézz körbe, mielőtt hazatér, nehogy találjon valami nyomot, tanácsolta, azzal a konyába ment, tört a kenyérből, beleharapott. Soha nem tudott sütni, fintorodott el, és kilépett az ajtón.

Percekig álltam letaglózva a feldúlt hálószoba közepén, majd nekiláttam rendet rakni. Átnéztem mindent, de nem kellő figyelemmel. Nagyon erősen sütött a nap, így történhetett, hogy nem vettem észre azt a hosszú, szőkésbarna hajszálat, ami a párnámra ragadt.

Pedig nagyon jól sikerült minden – a feleségem kissé később jött haza, valószínűleg azért, mert benézett barátnéjához, hogy megtudja a látogatás eredményét. Amikor benyitott az ajtón, láttam rajta a büszkeséget. Magamhoz vontam, és kéretlenül, egy szuszra elmondtam neki, hogy Margit megjelent, könyörgött a kenyérét, aztán el akart csábítani, testével kívánta megfizetni a hallgatásom, de én természetesen elutasítottam, ám megszántam, és egy falat tésztával hazaengedtem. A mesém egyezhetett azzal, amit a másik mondott, ezért feleségem dorombolva simult hozzám, majd forró csókkal jutalmazott, ami egy hosszú és kellemes éjszaka előjelének tűnt.

Csakhogy minden megváltozott, mikor tisztálkodás és fogmosás után a hálószobába tértem. A plafont bámulva, összeszorított szájjal feküdt, és nem szólt. Kezeim hiába tapogatództak testén, nem moccant, nem reagált, csak oldalára fordult, és elaludt. Próbáltam kitalálni, mi történt, a rejtélyen zakatolt agyam, egészen éjfélig, mikor is meglepett az álom.

A nyomásra ébredtem. Fullasztó, sűrű teher nehezedett mellkasomra. Iszonyatos erőfeszítéssel kinyitottam szemem, és egy sötét tömeget pillantottam meg magam felett. Arctalan, gomolygás volt, néma fenyegetés, mely ki akarta szorítni belőlem a szuszt és a levegőt. Tapinthatóan áradt belőle a rosszakarat és a bosszúvágy.

De hát nem létezel, nyögtem kiszáradt szájjal, vagyis azt hittem, beszélek, de csak nyüszítés jött ki a számon. A jelenés fokozta a nyomást, közben válaszolt. Nem beszélt, inkább megéreztem, mit akar közölni, szavai ott voltak mindenhol, kívül és belül. Megtaláltam a haját a párnádon, süvöltötte, te hazug, csaló, ezért meghalsz, minden éjjel meglátogatlak, míg el nem sorvadsz.

Ahogy megértettem, mit mond, kiáltva elrugaszkodtam támadómtól, aki az álommal együtt szétfoszlott, én pedig felültem az ágyban, és hosszú percekig ziháltam és hörögtem. Aztán nagyon óvatosan oldalt fordultam, és lenéztem rá. Békésen aludt, szuszogott, mint egy kisded, ajkain elégedett mosollyal. Majd rebbent pillája, és megértettem, hogy lehunyt szeme résén át engem figyel. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Nyögve visszaroskadtam párnámra, és megvártam a hajnal első sugarait. Annak fényénél vettem le a nagy bőröndöt a szekrény tetejéről, és a lehető legnagyobb csendben összepakolta a ruháimat. Ételt is vittem, a sós kenyeret, mást nem.

Kiosontam a házból, és még épp elértem a reggeli buszjáratot, ami a munkásokat vitte a városi üzembe. Csak mikor elhagytuk a falu határát, és kitárult előttem a szikrázó hómező, akkor lélegeztem fel.

Nem lett volna esélyem abban a házban. Rájöttem ugyanis, hogy egy boszorkánynál csak egyvalami veszélyesebb: egy megcsalt boszorkány. 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. január 08. 18:37 - Valmont

Mert mi álmok jőnek

Nem nekem, a barátnőjének mesélte még D. a betegség végén, hogy gyakorta már egy másik világban tartózkodik, ahol minden jó és szép. Nagy csalódás lehetett visszatérni ide.

Volt most egy kis szünet, ünnepek, év végi hajtás, alattomos szívfájdalmak, éjszaki riadalmak, meg sok bor és mélázás. És volt ez az írás, amit még karácsony táján kezdtem, és hosszabb lett a vártnál - de nem a kelleténél - és most itt vagyunk, elkezdődött ez az év is, még mindig itt vagyunk. 

  

Új Walden

 

Az infarktus utáni nap délutánján a felsége és a főnöke egyszerre értek be a kórházba.

– Még nem is mondtam, milyen hálásak vagyunk – mondta az asszony a narancsleves dobozokat rendezgetve. – Ha maga nincs…

– Ugyan már – legyintett a kövér kis ember, és leült a beteg ágy mellé az egyetlen szabad székre. – Csak a mentőket hívtam. Ennyit tettem. Ez a legkevesebb. – Megtapogatta a férfi ágyon fekvő ernyedt kézfejét. – Hogy vagyunk, öregem?

A beteg kissé feljebb tornázta magát az ágyon, hogy szinte már derékszögben üljön. Kórházi pizsamájának felső részre szétnyílt, látszott, sápadt, sovány mellkasa. Felnyúlt a szívéhez, óvatosan megnyomogatta a bordáin feszülő húst. – Jobban – mondta és próbált elmosolyodni, majd eszébe jutott, mit akart kérdezni feleségétől.

– A gyerek? – Az asszony közben kipakolt mindent a nejlonszatyorból. A kérdésre egy pillanatra megmerevedett. – Anyád vigyáz rá – mondta aztán.

– Behozhattad volna – jegyezte meg csöndesen a férfi.

– Ide? – A nő körbefordult a steril, csupa fehér és vajszín szobába. – Inkább nem, drágám…

– Bent minden rendben? – A beteg most a főnöke felé fordult, mire felsége leül az ágy szélére, és végigsimított takaróval burkolt combján. – Hagyjátok most a munkát – kérte őt szelíden. – Lesz még időd folytatni – bólintott.

– Ja, igen – mondta a főnök túlzott komolysággal. – A legfontosabb most a gyógyulás, a gyógyulgatás. Hogy mihamarabb visszajöhess közénk. – Kacsintott. – Addig is: a projekt megvár, ne félj.

– Igen – bólintott a beteg fáradtan. – Ez életünk projektje.

– Ühüm. – A főnök tekintete végigsiklott az asszonyon. – Ha ez bejön, hátradőlhetünk, és csak be kell söpörni a pénzt. Persze addig…

A nő felállt. – Hozok vizet a virágnak – mondta, és felragadta az ágy melletti asztalon lévő üres kancsót, majd kifelé indult. – A küszöbön megállt. – Nem menj sehova – mosolygott a férjére, aki nevetésszerűen felköhögött a viccre.

– Aranyos nő – jegyezte meg a főnök. – És milyen jól tartja magát. – Figyelmesen a beteg arcába nézett. – Tehetek értetek valamit? Most komolyan…

A férfi nem bírta a másik meghatottságtól csillogó szemét, inkább lepillantott a takaró alól kilógó lábfejére.

– Igazából – kezdte volna, de ekkor tekintete megakadt a nagylábujjából sarjadó virágszirmon. – Jézusom – nyögte. Sárga, csillogó, virágfej volt, talán kankalin vagy kökörcsin vagy más k betűs szépség. Szinte duzzadt az életerőtől és a nedvektől, és még ebben a gyér fényben is mintha aranylott volna minden egyes szirma. 

A főnök feje követte pillantása irányát, majd óvatosan megkérdezte: – Mi van?

A beteg jó sokáig nem szólt, csak mereven, mellkasára ejtett állal leste a virágot, míg az szét nem foszlott a semmibe.

– Nem fontos – monda aztán, majd kinyúlt, és megfricskázta a főnök orrát. – Csak kilépek – mondta és sóhajtott egy nagyot.

Mikor már az otthoni ápolás kezdett mindhármuknak nyűg lenni, a férfi egy kora tavaszi napon összeszedte magát, és leutazott szülei elhagyatott házába, x-be.

Férje halála után a férfi anyja felköltözött a fővárosba egy apró kis lakásba, közel az unokához, akit rajongásig imádott, fiához, akit szomorú részvéttel sajnált, és menyéhez, kivel csak annyit érintkezett, amennyit feltétlenül szükséges volt. Babonából, a múlt fájó emlékei okán vagy más, egyéb, önmagának se bevallható okok miatt azóta sem járt a kétszintes családi házban. Hiába árulta, ebben a térségben a válság után lehetetlen volt eladni egy ilyen épületet. Azonban mint megvetett, őrültekházába dugott távoli rokont, a házat gondozni kellett. Csak a férfi volt hajlandó autózni minden negyedévben két órát, hogy a hegyek közti falucska egyik mellékutcájában ablakot nyisson a világra, ellenőrizze a zárakat, beszélgessen a mind ráncosabb és rosszkedvűbb szomszédokkal.

Most, ahogy az áprilisi csillámló fényben megállt a ház előtt, és kiszállt az autóból, nem ment be, csak bámulta a falut körülölelő hegyeket, a fákat, a bokrokat, és a közülük kitűnő sárgás, barnás talajfoltokat. Beszívta az éles, de füstös savanyúságot is tartalmazó levegőt, majd lezárva kocsit, megindult az erdő felé.

A zsákfalu utolsó utcájában, közvetlenül az erdőszélen egy apró kis vályogépület roskadozott.  A férfi emlékezett rá, hogy a fél emberöltő óta lakatlan házról azt rebesgették, korábban egy boszorkányé volt, aki egy ködös hajnalon egyszerűen eltűnt, igaz, sokan nem is keresték. A férfi bekukucskált a pókhálós utcai ablakon. Odabent, az üres tisztaszoba döngölt agyagpadlóján csak egy törött rokkát látott.

Azonnal tudta, hogy megérkezett.

– Éppenséggel senkié – mondta neki aznap délelőtt a meglepett jegyző, majd szétnyitotta a titkárnője által behozott iratokat. – Még a rokonok is kihaltak, már jó ideje, így a telek és a rajta lévő ingatlan a falura szállt.

– Szeretném kibérelni – bólintott a férfi.

A jegyző megütközve kapta fel fejét, majd sokáig vizslatta a férfi sápadt, nem evilági arcát. – De miért? – kérdezte végül gyanakodva. – Ott van az a ház a fal közepén. Mért nem jó az?

– Nekem egy erdő melletti kell. – A férfi több indokot nem mondott, később se, a feleségének se, aki lejött hozzá a költözéskor. Nem segített, csak nézte, ahogy a férfi beviszi a házba a matracot, az összecsukható kempingszékeket, a vetőmagvas dobozt, és a kerti szerszámokat.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? – Kérdezte már inkább fáradtan, mint dühösen. A lefelé vezető utat végigveszekedte, míg férj türelmesen, csendesen mosolyogva vezetett. – Úgy értem, miből fogsz élni? Mihez kezdesz? Itt nincs munka. – Körbemutatott. – Itt nincs semmi.

A férfi megállt, és ledöfte maga elé, a földe a kezében tartott ásót. – Nagyon tévedsz – mondta lassan. – Itt a föld. – Megfordult, belebámult a fák mind sűrűbb közeibe. – Itt az erdő.

A nőben feltámadt a harag erre az egyszerűségre. Közelebb jött hozzá, gyors léptekkel, hogy majd fellökte. Arcuk szinte összeért, úgy sziszegte. – Ebből nem lehet megélni. Ezért nem hagyhatod ott a családod. A gyerek napok óta nem szól hozzám, azt hiszi miattam mész el.

– Bármikor ideköltözhettek – vont vállat a férfi. Látszott rajta, unja a beszélgetést.

– Nekem a városban van a munkám. – Az asszony elfelé mutatott, de nem a város irányába. – A gyereknek ott van az iskolája. – Karján csilingeltek a karkötők, más hang nem is hallatszott most, ezen a nyáreleji déli órán. Aztán eszébe jutott valami, hátrébb lépett. – De miből élsz majd? – ismételte csökönyösen.

A férfi a házhoz ment, kitárta ajtaját, hogy szellőzzön. Poros földszag csapott ki bentről. – Eladom a kocsit – válaszolt. – Az kitart egy ideig. A lakás a tiéd marad, átiratom rád.

– Igazán nagylelkű vagy – szólt gúnyosan az asszony. – És aztán? Ha elfogy a pénzed?

– Amit megtermelek, abból élek. – A férfi oldalt ment, a ház mellé. Az erdőbe befutó félköríves gyalogösvény egy hajdani kiskertet ölelt körül. Itt-ott még szuvas fogakként paradicsomkarók álltak ki a földből.

– De nem is értesz hozzá! – A nő szinte sikoltott tehetetlen dühében. – Soha nem csináltál ilyet! Te a számokhoz értesz, abban vagy jó!

A férfi nem válaszolt, valami rozsdás pléhvödröt talált a hát fala mellett, azt kezdte nézegetni. A nő kivárta, míg megnyugodott, majd odament mögé, hátulról átölelte, mélyet sóhajtott. – Hiányzol, drágám, gyere vissza hozzánk – súgta fülébe szelídebben. – Ha ez kell neked, veszünk egy hétvégi telket, valahol a Duna mellett. – Keze lecsúszott a férfi derekára, majd ágyéka felé tapogatódzott. – Ne csináld ezt velünk, kérlek! – motyogta még, de ekkor a férfi kibontakozott az ölelésből.

– Kell itt lennie egy kútnak – monda, és hátrafelé indult. Akkor találta meg, mikor a nő elhajtott az autóval. Deszkalapokkal letakart nyílás volt a földben, de felfedve látta, még csillog víz odalenn.

Először ezt kellett rendbe hozatnia, mivel a házig nem volt kiépítve a vezetékes víz. Kútásót fogadott, egy magas, mogorva alakot a szomszéd faluból. Két napnyi munkával sikerült viszonylag tiszta vízréteget teremteni odalenn.

– Furcsa íze van – mondta a kútásó, ahogy az árnyékban pihegve megitták az első pohár vizet. – Én bevizsgáltatnám a maga helyébe.

A férfi megvonta vállát, majd nagyot kortyolt. – Jó lesz ez nekem így is.

– Hm – a kútásó ismét ivott, majd a korty utolját kiköpte. – Ez a víz, közvetlenül a hegyből, az erdő alól jöhet – magyarázta felfelé nézve a felettük tornyosuló fákra. – Olyan, mint egy forrás. De sokszor a forrásvizet csak a vadak ihatják meg. Nagy mennyiségben az emberre veszélyes is lehet.

– Majd vigyázok – zárt le a témát a férfi, aztán kiitta poharát.

Miután végzett, a kútásó még egy egyszerű kávát is ácsolt a nyílás köré. A ház mögött találtak hulladékfát, abból jutott.

Odabenn az épületben is akadt munka. Miután felsúrolt és leporolt mindent, a férfi beköltözött a tisztaszobába. Volt még egy konyha, ahonnan hiányzott a tűzhely, egy kamra, és egy másik szoba, amit raktárként használt. Ide került a vetőmag, a kerti felszerelés, a krumpli, és – ideiglenesen – pár földlabdás facsemete.

Az egyik szomszédnak volt egy eladó vaskályhája – azt rakta be a tűzhely helyére. Köríves tetején főzni-sütni is lehetett.

Az első napok lendületével kitakarította a kertet, és elpalántázott. Hátrébb, az erdő és a házacska közti rövid, keskeny sávot is feltörte, ide szánta a gyümölcsfákat. Esténként a magával hozott pár könyvet olvasgatta, vagy egy pohár csalánteával kiült a ház elé az egyik kempingszékbe, és bámulta az erdőt vagy az eget. Tenyerén sajogtak a vízhólyagok, néha még aludni sem hagyták.

Eltelt egy hét, mikor először bemerészkedett az erdőbe. A lassan megnyíló falusiak a boltban figyelmeztették, hogy a környéken idén nagyon sok a kullancs, de ő csak egy szalmakalapot csapott a fejére, úgy ment be a kis ösvény kacskaringóján a fák közé. Az út hamar elkeskenyedett, majd egészen elfogyott, és ott találta magát a fenyőfás, csipkebogyós vadonban. Ide már a fatolvajok se jutottak el, a korhadt törzsek egymásra dőlve párállottak a nagy melegben. A férfi rendületlenül haladt előre még jó három kilométert, míg fel nem ért az egyik hegy gerincére. Egy sziklaszerűség tetején bukkant ki az erdőből. Leült az izzó kövekre, lábát az ötméteres mélységbe lógatta. Előtte ott szorongott a falu, távolabb tekergődzött az országút, azon túl feszült a világ, amit hátrahagyott. A levegőben kondenzcsík foszlott, valaki a faluban szokás szerint fát vágott – mégis sikerült pár órára teljesen egyedül érezni magát.

Amint hazaért, fehér borítékot talált az ajtórésbe tűzve. Távollétében az asszony járt a háznál, kölcsönautóval. A sajátjukért kapott pénzt a lábtörlő alatt hagyta. Más egyebet nem is írt a levélben.

Aznap este a férfi egy kockás papíron elosztotta az összeget, megtervezve jövőjét. Úgy számolt, a nyár végére lesz valamennyi termény, amivel átvészelheti az őszi hónapokat. Ám a télre fel kell készülnie. A házacska bérleti díját a jegyző jelképes összegben határozta meg, de azt is leszámolta a bankjegyekből. Leírta az alapvető kiadásokat – így például liszt, só, cukor (később a cukrot kihúzta), ezek mennyiségét a következő nyárig számítva, átlagárukat, a várható inflációval súlyozva – végül a pénz egy jelentős része átkerült a kiadás kupacba. Ami maradt, az váratlan esetekre, vésztartalékként egy üres oszlopba került a papíron. A valóságban az összes bankjegyet eldugta a matrac huzatába. Ahogy elpakolta az írószert és a jegyzetfüzetet bőröndjébe, a cipzár felszakított az egyik vízhólyagot tenyerén. A fájdalomtól sziszegve nyomkodta ki belőle a nedvességet. Csak egy gyertya világította meg a szobát és a sebet, de így is látta, valami feketéllik a belsejében. Mielőtt csipeszt kerített, eszébe jutott, hogy gyertyaköltséget nem is számolta. A gyors újraszámolás után a kempingasztalon libegő láng elé ült, és a csipesszel jó negyedórányi vájkálás után kipiszkálta a feketeséget. Olyan volt, mint egy apró levél.   

Abban az évben a nyár korán megmutatta szenvedélyes természetét. Forróság váltakozott több napos, özönvizeket hozó viharokkal. A meleg nappalok utáni pattogó szürkületben a férfi a kútvízzel óvta lassan erősödő palántáit, hogy aztán egy hét múlva a hegyoldalról lezúduló áradat nagy részüket kimossa. A férfi tudomásul vette a csapást, és újrakezdte a munkát, noha tudta, a paradicsom idén már nem fog teremni. A megerőltető hajlongás után majd minden este kint ült a ház előtt egy nyikorgó széken, és itta a kútvízből főzött teát. Később, augusztus felé már nem forralta, a hideg vizet kortyolgatta egy öblös kancsóból. Könyvei érintetlenül porosodta odabenn.

A kora reggel órákban mind gyakrabban és mind mélyebben hatolt be az erdő mélyébe. Az őzek által használt keskeny csapásokat követte, melyek megkerülték a hegy ormát, és felvitték őt egy bozótos fennsíkig. Itt, a csipke és a kökény sűrűjében talált egy tisztást, ahol az állati ürülék átható, keserű szaga töltötte be a levegőt. Órákon át hevert mozdulatlanul a harmatos fűben, és nézte feje fölött az eget. Ekkor már elfeledkezett a hajnali locsolásról, a gyomokról és a fogyó készleteiről, és kábán, mint aki napokon át tömény alkoholt ivott, riadt fel a delelő nap erejére. Visszafelé menet is részegen dülöngélt, hogy a tüskék beletörtek bőrébe, de nem törődött velük. Estére ezek az apró fekete csonkok begyulladtak, és csipesszel kellett eltávolítania őket, ha aludni akart. Ilyenkor, ahogy karján vagy lábán ügyködött, furcsa, lágy részeket érzett a csontok helyén. Betudta az elégtelen táplálkozásnak.

Az egyik reggeli kirándulásról visszatérve riadtan észlelte, hogy a házacska ajtaja tárva-nyitva van, noha ő gondosan mindig bezárta azt. Fél percig a legutolsó fa törzséhez lapulva szimatolta a levegőt, aztán megjelent a küszöbön felesége egy takaróval. Megkönnyebbülten megindult felé, lesve, ahogy a nő kirázza a szövetet.

– Csupa levél és csíra az ágyneműd – morgolódott az asszony. – Fadarabokkal alszol?

A férfi megállt előtte, próbálgatta a szavakat nehezen forgó nyelvével.

– Mit keresel te itt?– kérdezte végül.

– Én is örülök, hogy látlak – jött a válasz. A nő visszavitte a takarót. Elegáns, vajszínű ruha volt rajta, mely jól kiemelt dombordó, de még nem túl nagy fenekét. – Azt gondoltam, talán kíváncsi vagy ránk. Vagy legalább a gyerekedre.

A férfi követte őt a házba. – Mi van a gyerekkel?

– Megkezdte az iskolát…– a nő ajkát biggyesztve körbefordult. – Jézusom, mi van itt? – Elfintorította orrát, majd kifelé indult. – Nem érzed ez az állott szagot? Hogy bírsz meglenni itt? Olyan, mintha egy gombatelepen lennék, vagy nem is tudom, egy dzsungel mélyén…

Odakinn megállt, majd kihúzta a napra a férfi kempingszékét az árnyékból. Leporolta, aztán óvatosan beleereszkedett.

– Nem hiszem, hogy ezért jöttél – jelentette ki a férfi a küszöbről. – Hogy szagokról beszélj.

– Hát nem is – hagyta jóvá ridegen a nő. – Magunkról akartam beszélni, de sejtettem, hogy nem érdekel. Ha érdekelt volna, az elmúlt három hónapban meglátogattál volna minket. Vagy felhívtál volna minket. Vagy valami.

Hallgattak, majd a férfi lassan kisétált a napra, a nő elé, és megállt vele szemben.

– Olyan egészségtelen a színed – mérte őt végig a nő. A hangja ellágyult, és látszott, legszívesebben felállna, hozzábújna a másikhoz. – Olyan sovány vagy és…– kereste a szavakat, hunyorított. –…olyan más.

– A vidéki élet teszi – vont vállat a férfi.

– De mit csinálsz itt? – kérdezte az asszony majdnem hisztérikus hévvel.

A férfi hátrált egy lépést, elmutatott oldalt. – Művelem a kertet – aztán hátra –, járom az erdőt – a falu felé –, néha veszek ezt-azt.

A nő megrázta fejét: – Nem hiszem el, hogy ez neked elég – felállt, és kissé eltávolodott, majd visszatért a férfi elé. – Valóban nem hiányzunk? Nem hiányzik a fiad? Nem sajnálod, hogy nem látod őt az első iskolai éve alatt?

A férfi nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani.

Ekkor az utca végén autó dudája harsant. Mindketten felkapták fejüket, arra néztek. A férfinak ismerős volt kocsi alakja, színe.

– Mennem kell – jelentette ki az asszony határozottan. Megindult, majd megtorpant, és csak válla felett mondta. – Van valakim. El akarok válni.

– Jól van – hagyta rá a férfi, aztán visszament a házba.

Ahogy az ősz közeledett, a férfi mind többet járt ki az erdőbe. Eleinte főképp azért, hogy fát, bogyókat és gombát gyűjtsön. Hamarosan azonban már szinte majdnem minden alkalommal üres kézzel tért haza – az éber álom elvonta minden idejét. Mikor megjöttek a szeptember végi nagy esők, útjai zavartalanul folytatódtak. Hajadonfőtt, a széllel és a szúrós cseppekkel nem törődve járta ösvényeit, melyek ekkorra megvastagodtak, elmélyültek. A vadak megérezték közelségét, szagát ott hagyta mindenhol, és lassan elkoptak útjairól. Nem mintha zavarta volna bármilyen jelenlét. A túrák általában hirtelen és esetlegesen értek véget – valahol megtorpant, nekidőlt egy fának, vagy hátát a vastag törzsnek vetve leült egy terebélyes fenyő alá, és csak bámult maga elé. Máskor egy mezőn vagy egy meredély közepén állt meg, és merengett el a semmibe. Ezek a szünetek mind hosszabbra nyúltak, hogy végül kábán, zúgó fejjel és zsibbadt tagokkal riadjon fel álmodozásaiból.

Október végén a jegyző sorra járta a falusiakat. A közelgő tél okán a segélyigényeket, az ingyentüzelőre való jogosultságot mérte fel. Mikor a falu végére ért, a férfi által bérelt házhoz, akaratlanul is lassabbra fogta lépteit, majd aztán előbb hátra került. A gyümölcsfák alacsony gödrükből félig kidőlve tengődtek az épület mögött. A férfi itt halmozta fel a tűzifát – egyetlen hatalmas, rendetlen rakás magasodott a fal mellett. Elöl a kert ágyásai gondozatlanul, gazosan dermedeztek a délelőtti fagyban. A paradicsomkarókra rászáradtak a növény ágai és levelei. Arrébb káposztafejek rohadtak, a sárgarépát – a gazda helyett – valami állat kezdte kikaparni a földből.

A jegyző sokáig állt az elhagyatott és pusztulófélben lévő növények gyűrűjében, majd erőt vett magán, és a házhoz ment. Csak a harmadik kopogtatásra, jött nehézkes csoszogással az ajtóhoz a férfi. Olyan volt, mint a kertje – ápoltan és törődött. Vastagodó szakállába és csimbókos hajába ágak és levélmaradványok tapadtak.  A hideg, fűtetlen helyiségben is csak egy inget, és szakadozott farmert viselt, csupasz lábára közvetlenül bakancsot húzott. Vörös, álmos szemmel hátrált vendége elől, így az akaratlanul is beljebb lépett.

A kunyhóban moha- és páfrányszag, zöld növényi kipárolgás fogadta. Jöhetett a koszos matracból, a sarokban sötétlő csipke, gomba és kökény halmából vagy a padlón majd mindenhol sárguló, barnálló apró levelekből. A jegyző az ajtó közelében marad, és torkát köszörülte.   

– Úgy látom, a kert nincs túl jó állapotban – kezdte. –  A krumplit elültette?

A férfi zavarodottan matatott egyik bőröndjében, most hátrafordult, s meglepetten végigmérte: – A kert? Ja, igen – eszmélt. – A kert. Hát, ahhoz én nem értek. Majd jövőre.

Még beljebb túrt a ruhák áporodott halmai közé, közben fejével a túlsó sarokba intett. – Ott a krumpli. Úgy döntöttem, inkább megeszem a télen.

– Erről akartam kérdezni. Van szüksége segítségre? – kapott a szón a jegyző.

A férfi végre megtalálta, amit keresett – egy gyűrött levelet: – Segítség? – állt fel, és testében megreccsent valami, akár öreg fa ága a szélben. – Nem kell semmi – intett, majd a jegyzőhöz lépett. – De mégis: megtenne nekem egy dolgot?

A jegyző készségesen elvette a felé nyújt levelet.

– Felolvasná, mit írnak ebben? – kérte őt férfi szabadkozva. – Tudja, a szemem, mostanában...

– Nem lát rendesen? – hajolt hozzá közelebb a jegyző. A férfi nem válaszolt, mereven várt. A másik ekkor vette észre a füléből kiálló dolgot. Később az mesélt, hogy az a nyúlvány még mozgott is, de ez persze nem volt igaz. Egy halovány, zöld hajtás, inda, afféle szőlőkacs volt csupán, mely a férfi hallójáratából nyújtózkodott kifelé, nagyjából egy-két centire a világba, akár egy kíváncsi kis féreg.

– Van valami a fülében – jegyezte meg a vendég, mire a férfi felriad dermedtségéből, odakapott.

– Ja, ez? – kérdezte, és kitépte, egyetlen, rántó mozdulattal, ahogy hajszálat vagy szőrszálat távolít el ember. – Ez semmi – mondta, és a földre dobta. A kacs azonnal szétfodrozódott, kibomlott, és megbarnult. Így már olyan volt, min a többi, megszáradt levélszerű kezdemény a padlón. A jegyző sóhajtásszerűen kiengedte a levegőt: – Ez – kezdte volna, de nem tudta megfogalmazni, mit akar mondani, és azt se, mit látott.

Helyette inkább egészen az ajtóig hátrált, és csak ott bontotta ki a levelet. Lepillantott, miközben igyekezett nem tudomásul venni a papír remegését kezében. – Azt írja – kezdte aztán reszelős hangon –, hogy a válóper kapcsán jelenjen meg a fővárosi bíróságon. – Tekintete az oldal aljára futott. – Múlt hónap huszadikán

– Akkor ezzel elkéstem – bólintott a férfi közömbösen.

A jegyző ekkor erőt vett magán, és miközben visszaadta a levelet, a férfi felé nyúlt, és megfogta vállát. Egyszerre volt lágy és csontosan kemény a hús tapintása az ing alatt. – Jól van? – kérdezte csöndesen és őszinte érdeklődéssel. – Nincs szüksége…segítségre?

A férfi felemelte rá vérerektől pirosló tekintetét, és most először, mióta a jegyző a házba lépett, elmosolyodott. – Soha nem voltam jobban – bólintott, majd kifelé intett az ablakon. – Ez a víz csodát tesz. Komolyan.

– A víz – értette meg a jegyző.

Miután elbúcsúzott, és kiment, talált egy üres műanyag flakont a paradicsomágyás szélén. Hátrakerült, és a kúthoz sietett. A vödröt egy hosszú, műanyag kötélen kellett leengedni a vízbe. Mert bele valamennyit, majd felhúzta, és óvatosan töltött a flakonba. Az első adaggal kiöblítette, majd a másodikkal félig öntötte, aztán megfordult, és szembetalált magát a férfival.

– Hohó – mondta a jegyző, mert a férfi kezében balta volt. – Nyugi!

– Hagyja azt a vizet – kérte őt a másik.

– Csak el akartam vinni, hogy a megyei tisztiorvos…– kezdte a jegyző, mire a férfi lépett egyet felé, erre ő gyorsan letette a palackot a lába mellé. – Rendben, semmi közöm hozzá. A maga vize – bólogatott hátrálva.

– Az én vizem – morogta a férfi, majd berúgta a flakont az erdőbe. – Ne jöjjön többet hívás nélkül a bérleményemre – kérte szelíden a folyamatosan hátráló falusit, aki erre már nem válaszolt, csak megfordult, és otthagyta őt.

A jegyző megfogadta a tanácsot, és csak a kocsmába foglalkozott néha-néha a bolond városival, aki lassan megmérgezi magát a kútvízzel. Más azonban megszegte ezt a tilalmat. A férfi egy hideg decemberi napon arra ért haza, hogy a házacska ajtaját felfeszítették. Odabenn felforgattak mindent, míg meg nem találták a matracban a pénz maradékát. A dolgait szétrugdosták, a termésgyűjtemény vizelettől bűzlött. Valami oknál fogva a nehéz krumpliszsákokkal nem bajlódtak.

A férfi pár pillanatig csak állt a pusztítás közepén, majd sóhajtva nekiállt rendet rakni. Este ismét leült a kockás papírral, és egy oszlopba jó nagy betűkkel felírta a megmaradt, rendelkezésre álló készleteit. Liszt, só, burgonya. Némi olaj. Magvak, még a nyári veteményezésből. Tavaszig még három-négy hónap ált előtte. Átszámolta a két zsák burgonyaszemeit. Ha gondosan beosztja őket – száz napig bírja. Márciusra már semmije sem marad.

Elhatározta, mind kevesebbet mozog. Fáért ment csak ki az egye ridegebb erdőbe. Az elrévedései lassan megszűntek. Az erdő törékeny és üres lett. Mintha kiveszett volna belőle minden varázs. Most már ugyanolyan érzés volt a nehéz szagú szobában ülni, és kibámulni a fénytelen égboltra, mint megállni egy deres, a hidegtől pattogó tisztáson. Mind több időt töltött a házba, míg decemberre szinte már ki sem mozdult, csak vízért, vizelni, nagy ritkán üríteni vagy a ház mögött felhalmozott farakáshoz.

Karácsony délelőttjén egy autó állt meg az udvaron, majd vékony, puha léptekkel valaki áttaposott az eltakarítatlan hórétegen.

– Drágám! – szólt a felesége, megkopogtatva az ajtódeszkát. – Itthon vagy?

A férfi épp a padlón térdelt, egy zöld levélkét simogatott. A levél egy erős, lilás szárhoz kapcsolódott, mely a sarokban nőtt ki, tekergődött fölfelé. Ide szokta önteni a férfi a már állott kútvizet bögréjéből.

– Gondoltam eljöhetnél ebédre hozzánk – mondta a nő. – A gyerek is látni akar. És a válás-dolgot is meg tudnánk szép, nyugodtan beszélni. – Sorolta fázásón a nő.

A férfi figyelt, félig a hang felé fordítva szakállas, sovány arcát. Bőre fehérségén szinte átütöttek éles csontjai. Beesett szemgödrében tekintete tompává és szürkévé változott, mintha a téli eget tükrözné folyton.

A nő kopogott még kétszer, majd az oldalsó ablakon próbált belesni. A férfi még jobban a sarokba húzódott, közvetlenül a hajtás mellé, így nem láthatta őt. Csak a rendetlenséget, a piszkos ágyneműt, a padlót borító furcsa avarréteget.

– Be kellene költöznöd anyád házába! Legalább télre – kiabálta az üvegnek a nő, de odabent erre se moccant semmi. Hátra került, a túloldali ablakhoz. A férfi hallotta súrlódó, havas lépteit, ezért ő is átkúszott az ellenkező sarokba. A nő így hiába dörzsölte le a jégvirágokat – most is csak az üres, ember nélküli teret láthatta. Ahogy megfordult, szeme megakadt az erdőszél egy zöld foltján. A deres talajból, nagyjából fél méteres körben fű, sárgás virágok, apró hajtások, csalán sarjadt. A dermesztő hidegben szélük már barnult, vagy fehéren, kókadtan lógatták levelüket, szirmaikat, de látszott, valami ellenállhatatlan erő növekedésre készteti őket. A nő nem tudhatta, hogy a férfi rendre ide vizel.

Miután a nő autója elment, a ház és lakója hosszú, nagyon hosszú időre magányos maradt. Január elején a férfi befeküdt ágyába, és minimálisra korlátozta a mozgást. Csak vízért hagyta el szobáját, már a tüzet sem táplálta. Ehelyett bebugyolálta magát takaróiba, és bámult kifelé az ablak négyszögén. Olyan volt, mint egy kidőlt fatörzs. Karjai lecsüngtek a padlóra, szeme meg-megrebbent. Bőre egészen áttetszővé vált, csontjai mintha gumivá lágyultak volna. A húsa helyén izgő-mozgó áramlatokat, lassan a fodrozódó lüktetést érzett. Igyekezett nem figyelni ezekre a változásokra. A csöndet egyetlen hang törte meg: hogy néha megköszörülte torkát – de már nem volt benne biztos, hogy még tudna beszélni is.

Január végén a faluvégi szomszédjai szóltak a körzeti megbízottnak hogy a férfi házának kéménye hetek óta nem füstöl, és hogy őt magát sem látták már ki tudja mióta. A magas, örökké rosszkedvű hivatalnok egy szeles napon kisétált a házhoz és körbejárta. A hó közben felolvadt, az idő valamelyest enyhült, de ezen a korai órán még mindig a fagy szorításban fehérlett minden odakinn. A férfi előbb bekopogott a bejárati ajtón, majd belesett a falu felőli ablakon. Csak sokára vette észre az ágyban fekvő sziluettet. Hátrahőkölt, mert a férfi alakja olyan merev és moccanatlan volt, hogy azt gondolta, meghalt. Erő vett magán és jó hosszan kopogott az ablak üvegén, mire a másik odabenn megrezdült. Akár egy lassan ébredő medve, előbb lábai, majd karjai, végül feje lendült oldalt és erre és föl, addig, hogy mozgásba jöjjön az egész test, és végül remegve és dülöngélve ott álljon az ablak túloldalán. Az arca kísértetiesen elmosódott volt, de nem is annyira az üveget borító por és kosz miatt, mintsem a férfi bizonytalan létezése okán.

– Minden rendben? – kérdezte az árnyalaktól a körzeti megbízott. A férfi a túlsó oldalon a szakállában matatott, majd még közelebb jött az üveghez, hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki ál odakinn az erős fényben. Aztán bizonytalanul bólintott, majd kezével intett, mint aki legyet hessent el.

A körzeti megbízott csak később, otthon, mikor megitta a harmadik felesét, akkor jött rá, hogy mi volt olyan furcsa ebben a képben. Az ablak üvege dermedt jéglapként feszült közéjük, melyhez a másik ujjnyi közelségbe hajolt – ám lélegzete nem képzett sem párafoltot, sem homályosulást e felszínen.

De erről soha nem beszélt senkinek. Az embereknek és a jegyzőnek már az a hír jutott el, hogy a férfi jól van. Lefogyott ugyan, és kicsit bamba, de nincs vele semmi gond.  

Abban az évben nehezen jött a tavasz, de a férfi már a fagyos, csilingelő februárban elkezdett ismét kijárni. Az avar alatt friss hajtásokat talált, és mohón elropogtatta őket. Akkor már hetek óta nem volt semmi ennivaló a házában. Február végén a felfehérlő hóvirágból lakmározott be, már ahol az őzek nem előzték meg. Egy délután, mikor már alkonyodott, és egy fenyves szélén egész csokor elszórt fehér sziromra bukkant, szúrós, erő szag csapta meg orrát. Mielőtt megfordult volna, már hallotta a nehéz, súrlódó tömegek közeledtét. Két őzbak sétált mellé, és nem törődve vele, enni kezdték a szirmokat.

A dolog a madarakkal ismétlődött meg márciusban. A férfi hullott makkot gyűjtött egy hegyoldalon. A legtöbb szem, ami megúszta a vaddisznók érzéken orrát, kukacos vagy rothadt volt, de még így is akadt annyi, amivel csillapíthatta egyre kevésbé fájó éhségét. Mikor sikerült zsebeit megtömnie a terméssel, letelepedett egy napsütött sziklapartra. Ahogy falatozni kezdett, valami reccsent szájában. Benyúlt, és megrágott makkdarabok közül hátsó őrlőfogát húzta ki. Egy ideig forgatta kezei közt a csonkot, majd a mélybe dobta. Oldalt mozgást észlelt – időközben fél tucatnyi varjú telepedett mellé, és csillogó, éles tekintettel lesték őt. Halk suhogással a másik oldalára, majd a háta mögé is érkeztek társak, míg végül fekete szőnyeggént vették körül a sziklán ülő embert. A férfi benyúlt zsebébe, és a madarak közé szórt gyűjteményéből. Azok azonban nem moccantak, csak figyelték őt, mintha tanulmányoznák, lefogyott, összeesett testét, melyre szinte rákérgesedett az ősz óta le nem vetett ruha.

Áprilisra – mikor már a férfi az összes fogát elvesztette – berobbant a korai nyár, és a természet vad, buja és ostoba vegetációnk indult. Minden hajtani, zöldellni, lüktetni és nedvedzeni kezdett, mintha az élet egy végtelen szerelmes ölelés volna, és a férfi lassan az egész napját odakint töltötte, a hegyeket és a mezőket járva. A háza ajtaját tárva-nyitva hagyta, hisz már semmi érték nem maradt odabenn, de akkorra a falusiak se mertek már közel menni az épülethez. Mindenféle babonás és eszement dolgot beszéltek a remetéről, aki inkább már csak árnyék ebben a világban, füvet eszik, a szakállában pedig verébfiókák laknak. A férfi persze minderről semmit nem tudott, de ha tudott is volna, talán az se zavarja, mert így legalább, mikor éjszakára haza-hazatért, nem kellett okvetlenkedőktől tartania.

Aztán április közepén, amikor lezúdult az nagy, meleg eső, örökre eltűnt a faluból.

Aznap már délelőttől nehéz fellegek gyülekeztek komótosan a hegy csúcsa körül, és mint összevont hadtestek figyelték a völgyeket. A férfi szokása szerint kisétált az erdőbe, és délben letelepedett egy tisztás szélén. Hátát fatörzsnek vetve belebámult az erdő zugaiba és közeibe, és elmerengett. Dél felé egy vaddisznócsalád kocogott át előtte. Az egyik malac a férfihoz szaladt, megnyalintotta ernyedt ujjait, mire anyja melléügetett, és eltaszította a mozdulatlan testtől. Kettő órakor aztán kiadta terhét a feje fölött feszülő förgeteg. A meteorológusok jelentése szerint a fél óra alatt kéthónapnyi víz szakadt a környékre. Soha nem látott patak tört utat a hegyek közül, átszáguldott az erdőn, és a férfi házánál berontott a faluba. Előtte azonban befolyt az elhagyott ház nyitott ajtaján, és kimosott belőle minden mozdíthatót. Mire a víz végzett, és apadásnak indult, az ágy, a székek, a padlót borító elszáradt növényi szőnyeg, és miden egyéb tárgy, ami a férfi jelenlétére emlékeztetett, eltűnt odabentről. Akkor senki nem foglalkozott ezzel, mert a falu pincéit, kertjeit ugyanígy átmosta a víz – volt tehát baj elég. Így eshetett meg, hogy a férfi végleges eltűnését is csak hetekkel később fedezték fel, mikor a felesége elkezdte keresni őt. Addig azt gondolták, hogy megint csak megbújt a házban. A legközelebbi szomszéd figyelmét ugyan felkeltette az örökké ugyanúgy álló, kitárt ajtó – pár nappal a vihar után egy reggel még át is sétált a házhoz, és bekukucskált rajta. A nagyszoba üres volt, oldalán a víz piszkos lenyomatának diagramjával. A szomszéd körbejárta a telket, de sehol nem lelte a férfi nyomát, ám erről akkor nem szólt senkinek.

Egyszerűen történt. A vihar odafenn érte őt, a fának dőlve. Arra riadt, hogy arcát, kezét, fedetlen fejét ostorozzák a dühös esőcseppek. Ahogy kinyitotta szemét, és végignézett a zöld tisztáson, azonnal megértette, itt az idő, és ösztönösen tudta, mit kell tenni. Középre sétált, és vetkőzni kezdett. Nehezebben ment, mint várta, mivel ősz óta a ruha rákérgesedett testére, szinte összeforrt bőrével vagy azzal, amivé a bőre vált. Ahogy a felső réteget – szélzsdeki, kabát vagy pulóver volt az? ki tudja már – lehántotta magáról, az eső a segítségére sietett. Megpuhította az alatta lévő inget, majd a pólót is, így azok szinte lefoszlottak róla. Ugyanígy volt a nadrággal is – az alsónadrágja már könnyedén csúszott le bokájára. Végül a bakancsát kellett lefeszegetnie, ehhez leült a fűbe, és ekkor megérezte selymes tapintását testén. Ahogy a szétrothadt zoknik is a ruhakupacra kerültek, hátradőlt, kereszt alakban szétnyitott karral elfeküdt, és hagyta, hogy az eső végigverje meztelen testét. Behunyta szemét, így nem látta, de érezte, hogy a bőre alatt fodrozódó, hónapok óta készülődő jelenlét végre utat tör magának.

Május elseje abban az évben hétfőre esett. A nő autója tizenegy körül parkolt le a ház előtt. Kiszállt belőle, és míg a nyitott ajtóhoz sétált, hátraszólt fiának, hogy várjon. Félt attól, mivel kell szembesülnie, de csak az üres szoba látványa fogadta. A gyerek követte anyját, majd csalódottan elfordult. A házból áradó szag is taszította. Inkább oldalt és hátra tért, az erdő felé.

Az aljnövényzet a sok víz hatására egészen megerősödött. A felhők közül előtörő fény csillogó pászmákban simította végig a fák közeit. Sárga szirmú virág és vöröslő pipacs pettyezte a zöldet.

A gyerek elkezdte tépdesni a legközelebbieket, majd a távolabbiakat is, így lassan mind beljebb hatolt a fák rendezetlen sorfala közé. Végül körülzárták őt, és ezt észrevéve bizonytalanul megállt, körbefordult, majd lépett még egyet-kettőt, mert meglátott egy különösen nagyfejű sárga virágot, amikor valami megmoccant előtte, egy csipkebokor mögött. Valami zöld, fodrozódó, és levéllel borított tömeg. A fiú ijedten hátrált, mert azt hitte, egy pillanatig az a képtelen ötlete támadt, hogy egy zöld, virággal és levéllel és hajtásokkal borított ember fekszik ott. Sőt, ki is mondta, amit igazán gondolt: – Apa?

Aztán pislogott, és ahogy jobban megnézte, nem látott mást, csak a füvet, a fű közt szirmokat, és a bokrok lágy sarjadzását.   

Visszasietett a kocsiajtónak dőlve cigarettázó anyjához.

– Ezt neked szedtem – nyújtotta át a csokrot. A nő elvette a virágokat, majd megsimogatta a fia fejét.

– Hol van apa? – kérdezte a gyerek.

– Biztos a faluban – nyugtatta őt anyja, de hangja bizonytalanul csengett.

– Az erdőben…– kezdte a fiú, és a háta mögé intett – ám nem tudta megfogalmazni.

– Igen? – kérdezte anyja türelmetlenül, de a gyerek megrázta fejét. – Semmi. Menjünk, kérdezzünk meg valakit – kérte, és beszállt a kocsiba. A nő arcához emelte a csokrot, és beleszagolt a sárga virág szirmába.

– Sajnos ennyi – mondta az orvos. – Várható volt, hogy a második elviszi.

Kinézett az üvegajtón. A folyosón a páciens felségét egy alacsony, kövér kis emberke támogatta. A nő zokogott, és nem mert a szoba felé pillantani.

– Mit néz? – kérdezte a nővér, átvéve a defibrillátort. Az orvos követte a nővér pillantásának irányát.

A beteg feje, mely az újjáélesztés során ide-oda hánykalódott, most mellkasára csuklott, és emiatt olyan volt, mintha csodálkozó tekintete a paplan alól előbúj, elárvult lábfejére vagy nagylábujjára irányulna.

– Nem tudom – monda az orvos. – Ki tudja, mit látnak a végén – vonta meg vállát.

vége

Szólj hozzá!
2010. október 17. 08:42 - Valmont

Éjszakai lények az utcán

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

 

 

Álmok peremén

 

 

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége 

2 komment
2010. június 20. 08:36 - Valmont

A mocsár mélyén

Például egy Tarzan-filmből is ismerős lehet a mocsárba ragadás jelenete, de nekem megvan máshonnan is. Nem emlékszem a címére. Épp az új, nagy, csupa sötét és üres térrel teli házunkba költöztünk. Esténként a nappaliba gyűltünk össze, lesve a tévét, fülelve az ismeretlen hely neszeit. Akkor adták ezt a filmet, melynek csak a katarzisára kapcsolódtunk be. Két nő volt a jelenetben, azonos külsejű, valami doppelganger sztori. Az egyik, aki mereven, kísértetiesen viselkedett, belekényszerítette a másikat a mocsárba. Aztán csak figyelte, ahogy alámerül. Nem mondom, hogy már nyolc évesen tudtam, valamikor megírom a saját lápos történetemet, de a kép olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy zárványként megragadt bennem, mélyen a titkos félelmeim üledékében, és ezért fel kellett dolgoznom valamilyen módon. Például itt és így.  

 

 

 

Lápi emberek

 

Víz, mocsár, szúnyogok. Négy hete ástak felfelé a töltés mellett. Lassan vándoroltak gödörről gödörre az olajvezeték mentén. Vastag felhőkben dongták őket körül a szúnyogok. A csmiriszek be-beálltak a tábortűz füstjébe. Ez se használt sokat. Ugyanúgy vakarództak, mint Sztyepa. Esténként hülyére itták magukat gyantából erjesztett italaikkal. Sztyepa folyton izzadt, és légyirtóval fújta magát. A rövid tajgai nyár fülledt meleget hozott a sivár tájra. A tenyerét feltörte az ásó. Elalvás előtt mindig az első táborhelyre gondolt. Az ott hagyott sátor alatt még mindig ott volt Burek teste. Már ami megmaradt belőle. A gépet hívták így, ami kifordította a földből.

A láp némán terült el köröttük. Valahol elöl, kilométerekre kélt csak dohogás és füst. A munkások már ott jártak. Az olajvezeték őszre eléri Fermhát. Ki tudja, hány értékes leletet tipornak még el addig. Burek típusú gépükkel hat hete markolták ki a mocsárból a vadász testét. A művezető felhívta az egyetemet. Persze, hogy Sztyepát küldték ki.

Unatkozó tanársegéd nyáron. Vékony, fehér bőrű fiatalember. Tudományos sikerek, nők és pénz híján. A szúnyogcsípések belobbantak vádliján, karján, mint a stigmák. Éjjel a hálófátyolba burkolódzva nem tudott a vérszívórajok zúgásától elaludni. Ha mégis, a csmiriszek vonyítása ébresztette fel. A holdat ugatták vagy talán énekeltek. Ők is vadászok voltak, a lápon túli, szilárd részről. Pár rubelért napi tíz órán át túrták a mocsarat. Keresték Sztyepának a Burek típusú gépről elnevezett hulla társait.

A láp által mumifikált halott egészen ép volt, mikor Sztyepa kiért hozzá. Aztán pár óra alatt összeesett, bűzlő, sötét csomóvá olvadt. Bőrruhája, szerszámai ismeretlen törzset sejtettek. Sztyepa szerint jó kétszáz éve süllyedt a lápba. A rektor sokáig kérette magát. Aztán adott egy kisebb összeget Sztyepának a kutatási alapból. Ha megtalálja Burek törzsének táborhelyét vagy temetőjét – doktori is lehet a témából.

Ám a csodás lelet elrejtőzött. Pedig a fiatal régész eleinte biztos volt dolgában. A csontjaiban érezte. Valahol mélyen, a cuppogós sár alatt fészkeltek a holtak és kunyhók. Ám ahogy teltek a hetek, a lelkesedés elolvadt a forróságban. A csmiriszek egyre kedvetlenebbül túrták a vizes masszát. Sztyepa is mind később ébredt reggelente. Napközben izzó tenyere és sajgó dereka hosszú szünetekre csábította. Alkonyatkor komoran járta a lápot. A földet fürkészte, a szúnyogokat hajtotta. Vigyázni kellett, hova lép. Néhol a mocsár hirtelen beszívta térdig a lábat. Ha nem talált szilárd támaszt, a sötét talaj magába nyelte. Egy ízben Sztyepa órákig küzdött. Fáklyás csmiriszek mentették őt ki rémült kiáltásai nyomán.

Ezután csak bottal indult útnak. Döfködte vele a puha, bűnös földet. Ahogy teltek a napok, mind dühösebben. A negyedik héten, szerdán és pénteken megjelent az ásatáson Vologya. Szteypa évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő is ott maradt, de a gazdasági igazgatóságon. A közeli kisvárosban szállt meg. Kiautózott új kocsijával az országúton, majd begyalogolt az ásatásig. Alacsony, kövér kis férfi volt, rózsaín bőrrel. A szúnyogok alig csípték. Lúgos lehetett a vére. Elnézte az olajvezeték töltéséről az ásókat, és a gödrökben kutakodó Sztyepát. Aztán leült a tábortűz mellé, kávét tett fel. Sztyepáéból. Mikor a fiú odament hozzá, halk, akadozó beszélgetésbe kezdtek. Sztyepa azt akarta hinni, csak érdeklődés okán látogatta meg őket.

De Vologya pénteken végre kibökte, miért jött. A rektor őt bízta meg az ásatás esélyeinek felmérésével. Mint egykori szakember, képes megítélni a helyzetet. Sztyepa dermedt szívvel várta, mi következik. Aztán rákérdezett. Nulla. Mondta Vologya. Később elővett valami kémcsövet. Mutatta a benne lévő szürke port. Bevitte analizáltatni a mocsár földjét. A városka kórházában egész jó labor van. Sztyepa ezt már nem akarta hallani. Dobott egy kis zöldet a tűzre. Hogy jobban füstöljön. Esteledett, különösen mohón csíptek a szúnyogok. A csmiriszek csendben pakoltak. Hétvégére hazamentek falujukba. Sztyepának hétfőn kellett volna kifizetni nekik a második hónap bérét. Remélte, addig a rektor átutalja neki. Szombatra és vasárnapra ő is haza akart utazni. Lezuhanyozni. Nem konzervet enni. Saját ágyában aludni. Szúnyoghálós ablak mögött. Négy órás vonatút lett volna. Tudta, hogy nem kéri meg Vologyát, vigye el. Főleg nem most.

Az egyik vadász sátrából kerített egy üveg erjesztett gyantalevet. Ivott, majd rákérdezett, mi is van ezzel a kémcsővel.

Szemközt, a félbetört fenyvesek mögött vöröslött a nap. A levegő rezgett a szúnyogoktól. Halk cuppogással tizenhat férfiláb távoldott az út felé. Sztyepa tudta, a csmiriszek két órán át gyalogolnak majd falujukig. Ivott megint, kínálta Vologyát is. Az nevetgélve hárította. Aztán vékony, nőies hangján magyarázni kezdett. A láp nem képes hosszú ideig magában tartani semmit. Azért, mert túl laza és könnyű a szerkezete. Kvarchomok és löszös agyag alkotja. Az ilyen összetételű mocsarakban a Freysson-féle, felfelé ható rétegmozgás érvényesül. Ami belemerül, az hosszabb-rövidebb idő után visszajut a felszínére. Maga a láp emeli fel és dobja ki a szilárd testeket, mint amilyen például egy halott. A vadász holtteste ezért nem lehet régebbi ötven évnél. Ha régebben süllyedt volna bele, a láp már kinyomta volna a felszínre. És akkor a vadak. És a madarak. És a férgek. Vagy egyszerűen csak elolvadt volna, ahogy az történt Burekkel is.

Sztyepa sokáig hallgatott és ivott. Vologya közben elszívott két cigarettát, majd megunta a várakozást. Felállt. Egészen sötét lett. Azt mondta, az ásatást abba kell hagyni. Nincs semmiféle ősi törzs. Burek csak egy magányos, szerencsétlen vadász. Talán egy elkóborolt csmirisz. Harminc éve szökhetett meg, bizonyára az asszonytól. Avagy a téeszből. Eltévedt, vagy leitta magát, és.

Sztyepa felállt, megingott. Dobott a tűzre a szikkadt, fehér gallyhalomból. A vadász kése. A ruhája. Az öve. Próbált érvelni akadozó nyelvvel. Ismeretlen díszítés, kerek és ovális szimbólumok. Nem látott még soha ilyet senki e környéken.

Egy magányos művész. Vágott közbe Vologya. Valami különc, aki díszítgette a cuccait. Nem jelent semmit. Az ásatás leáll. Ismételte, és hátat fordított. Sztyepa ivott, majd megindult felé. Kinyírod a karrierem. Kiáltotta. Megbotlott egy gallyban. Káromkodva a földre zuhant. A szúnyogok, a meleg és a fáradtság kikészítették. Ám Vologya szavai mérték rá a végső csapást. Elterült, a hátára gördült, és hallgatta a távolodó nedves lépteit.

Fent az égen millió csillag ragyogott szembe vele. Lassan a szájához egyensúlyozta a palack nyakát. A gyanta mentolos, csípős íze végigfolyt állán, nyakán. Lehunyta szemét, és várta a súlyos álom érintését. Még érezte a háta alatti mocsár melegét. Olyan volt, mintha egy hatalmas testen feküdne. Hívogató, nagy, súlyos érintés. Elképzelte, hogy magába fogadja őt e massza. Elbújik benne. Amikor idáig jutott, eljött hozzá a törzs.

Egy földön heverő mozdulatlan test körül ácsorogtak. Idősek, férfiak, nők, gyerekek, vegyesen. A fekvő olyan sápadt volt, hogy csak halott lehetett. Vénember guggolt felette. Arca feketével kifestve. A többiek elbűvölve lesték. Szépen kimunkált bőrruháikban a csmiriszekre emlékezettek. Ám a fejformájuk kecsesebb, termetük magasabb, szálkásabb volt. Halkan zümmögtek, míg az öreg a kör közepén elővette kését. Sztyepa tudta, valami csúnya fog történni. El akart fordulni, de álmában erre nem volt képes. Ott állt a felettük emelkedő kis dombon. Távolabb láthatta kunyhóikat is. Nem volt ismerős a táj, melyben mindez lejátszódott. Azért igyekezett valami jellegzetes motívumot találni.

Az öreg közben felnyitotta a fekvő hasát. Lassú buggyanással dőltek kifelé a belek. Az idős férfi belenyúlt a vágásba, és segített nekik. Inakat, hártyákat tépett át. Mire végzett, nagy sötét üreg volt a hulla belseje. Ekkor az öreg a földbe markolt, és egy maréknyit a testbe nyomkodott. Félrehúzódott, utat engedve a mögötte álló vadásznak. Az ugyanígy cselekedett. Lehajolt, összekapart egy jó adagot a nedves talajból. Amint a hullába tömte, arrább ment ő is. Jött a következő. Sztyepa felkiáltott izgalmában. Hirtelen megértette. Ám az álomban a hangokkal vigyázni kell. Mind megdermedtek, a zümmögés elhalt. Majd egyszerre fordultak felé. Felnéztek rá vad, egyenes metszésű arcukkal. Aztán a feketére festett idős ember utat tört magának, megindult Sztyepa felé. Kezében ott csillogott a belezőkés. A fiú nem tudott most se moccanni. Tehetetlenül, nyüszítve várta sorsát. Amikor gyilkosa karnyújtásnyira ért, ismét kiáltott egy nagyot. Pont a szúrás előtt riadt fel.

Másodpercekbe telt, míg rájött. Nem a saját hangját hallotta álmában. Távoli, elhaló segítség rezgett felé a hajnali szürkületben. Nedves és ragacsos volt a levegő. Szája kiszáradt, feje zúgott. Jó sokáig ivott a műanyag vizeskannából. Aztán botját felragadva megindult a hang irányába.

A töltés mentén haladt, és száz métert is megtett, mikor megpillantotta. Az anyja kertében növekvő káposztákra emlékeztette. Egy fej volt csak, meg egy kis válldarab. A jobb kéz turkáló ujjai. A többi a föld alatt. Bizonyára a sötétben, éjjel, rosszul lépett. Rossz felé tért. Elhagyta a vezeték melletti ösvényt, és a láp magába szippantotta.

Sztyepa óvatosan haladt felé, a talajt döfködve maga előtt. Az utolsó másfél méter nagyon bizonytalan volt. Várj, mondta, hozok pallót. A süllyedő szemei hálásan csillogtak. Megköszönni már nem volt ereje. Egész éjjel a láppal harcolt. Csak tátogott a föld szorításában, mint egy rózsaszín hal.

Sztyepa a tárborba érve felragadott két deszkát majd megtorpant. Átsuhant rajta egy lehetőség. Majd eszébe jutott álma, és az azt megelőző éjjeli beszélgetés. A keserűség, mint valami mocsári lé tolult fel torkában. A tűz még meleg hamuja mellett állva sokáig tűnődött, számba vett mindent. Lelke mélyén érezte, megcsinálja. Az ötlet első fellobbanásakor tudta, hogy meg kell csinálnia.

Egy gumicsövet és félbevágott műanyag flakont használt. Összeragasztószalagozta őket. Kis tűnődés után keresett egy vékonyabb vasrudat is. Ami belefér a csőbe.

Amikor visszaért a merülőhöz, az elkerekedő szemekkel bámulta eszközeit. Szteypa nem várta be a buta kérdést. Körbenézett – az ösvényen nem közeledett senki. Szombat volt, és a tajga közepén voltak. Leguggolt hát a fej mellé fektetett deszkára, és elmondta neki.

Vologya, Vologyácska, álmot láttam. Újságolta, majd a cső végét belenyomta férfi a szájába. Emlékezett, anyja milyen óvatos mozdulatokkal tömte libáit. Finoman, a gégét masszírozva tolta lefelé a műanyagot. Vologya szemei kidülledtek, de köhögni már nem maradt ereje. Csak nyál csorgott szájából, ahogy nyeldekelt.

Tudom már, mit csinált a törzs, hogy ne találjuk meg őket. Tudom már, mi a megfejtés a rejtélyedre. Suttogta lágyan Sztyepa. Az álmom éjjel megmutatta. Azt hiszem, a láp közvetlenül a fejembe sugározta. Hogy segítsen, nem  úgy, mint te.

Megállt, hagyta pihenni a másik. Lecsapott egy szúnyogot nyakán. Megnézte véres ujjait, majd így folytatta. Megértettem, mi történt a testetekkel. Megtöltötték őket, a hullákat – földdel. Így az anyag magába fogadta az anyagot, és nem jöttek vissza soha a felszínre.

A mocsár vizenyős földjébe markolt, mint egy akaratos gyerek. Itt vannak még mindig alattunk. Itt várnak arra, hogy kiássam őket, én, nem más, és megírjam belőlük a doktorim.

Vologya ekkor valamit nyöszörögni kezdett, de a cső és lelapított nyelve miatt nem lehetett érteni szavait. Sztyepa megsimogatta a küzdelemtől csatakos fejét. Csss. Mondta. Ne beszélj. Ne erőlködj. Elmondom úgyis. Azzal megfogta a csövet, és még lejjebb nyomta. Vologya rángatni kezdte a fejét, és jobb kezét majdnem kiszabadította a földből. Sztyepa bal lábbal rátérdelt az ujjaira. Maradj. Kérte őt fojtottan. Mindjárt végzünk. A cső nem ment tovább. Vologya belsejéből keserű nyüszítés fakadt. Sztyepa csak a fejét csóválta. Nem lesz könnyű. Közölte sajnálkozva. De meg kell tennünk. Azzal egy marék földet szórt a félbevágott  műanyag flakonba. Majd kiegyenesítette a gumicsövet, felállt, és a vasrúddal ledöfködte a masszát Vologyába. Órákig is eltarthat. Bólogatott Sztyepa. Remélem, addig nem merülsz el teljesen.

Alatta ott fehérlett Vologya feje. A látóhatár peremén lassan felkelt a nap. Ragyogása befonta őket. Amikor végzek, beásom melléd Burek ruháit, eszközeit. Míg beszélt, Sztyepa új adag földet gyűjtött. Két kézzel. Ragacsos, lápi anyag volt. Mint a bébiétel. A vasrúd könnyen vitte lefelé. Vologya már nem tiltakozott, csak lesett felfelé. Szeme sarkából könny folyt. Sztyepa körbenézett. Valamiről meg kell jegyeznem ezt a helyet. Motyogta. Azt hiszem tizenöt év elég lesz. Én tudok várni. Ráérek, még fiatal vagyok. Amikor visszajövök, és kiáslak, folytatjuk a kutatást. Lenézett a haldoklóra.

Egy halott nem halott. De ha téged is megtalállak, két halottal már komolyabb ásatásba kezdhetünk. Bizonygatta neki Sztepya. Aztán berakta a flakonba az újabb adag földet. A vasrúd mintha most könnyedebben vitte volna. Vologya pedig kezdett megtelni láppal.   

 

vége

 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása