Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2020. október 20. 08:10 - Valmont

Mese a fiúról, aki kinyitotta éjjel az ablakot

szlovakerdo_1.jpg

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

 

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2018. október 07. 11:21 - Valmont

A Habsburg Birodalom az 1950-es években

szoveg_konyv.jpg

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.

Szólj hozzá!
2018. május 20. 09:21 - Valmont

Apa a pincében

Több mint 230 novella és lassan 10 év blogolás után már nehéz megítélni, régebbi anyagok közül mi került fel, mi nem. Ma reggel sokáig keresgéltem, de nem találtam a blogon a számomra egyik legfontosabb írásomat, ezért most lentebb ez következik.

2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Amiatt jutott eszembe, mert meg akarom írni a folytatását, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, valószínűleg Hollókőn. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de másrészt indokolja  a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Őszintén remélem, tudom legalább ilyen színvonalon folytatni a történetét.

 

Járványügyi álmok 1. /Rózsadomb/

 

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

vége

Szólj hozzá!
2018. április 03. 21:17 - Valmont

A Kimondhatatlan és a nyelvész

konyv_1.JPG

Annak idején, a főiskolán a "Bevezetés..." típusú tárgyak közül talán a "...nyelvtudományba" végű volt a legunalmasabb és leginkább idegen számomra. Mostanában sokat olvasok azokról a nagy nyelvészekről, akik az ötvenes és hatvanas évek sztárjai voltak a tudományos közegükben, de talán a szélesebb, értelmiségi közönség számára is. A filozófia, a nyelvészet és az irodalomtudomány aranykora volt ez az időszak. Ma már elképzelhetetlen az a szellemi pezsgés, az az izgalom, megható naivitás és komolyság, ami például hatvannyolcat jellemezte. Az írás halott hőse ennek a kornak a tanúja. Az elméletből mozog a gyakorlat felé. Célja, hogy megfogalmazza azt, amit nem kellene kimondani. 

A képen látható könyv egy 1860 körül kiadott katolikus énekeskönyv. Családi tulajdon, látszik rajta, az őseink buzgón forgatták. Számomra egy feldolgozatlan szöveg, de kisgyerekként a legrejtélyesebb dolog volt a falusi házban - azt hiszem, nagyban hozzájárult, hogy ennyire vonzódom az íráshoz.

 

A Wittgenstein-rettegés

 

"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

Ludwig Wittgenstein

 

Miközben átolvasta a bíbor jegyzetfüzet első húsz oldalát, szinte maga előtt látta apját, úgy, ahogy utolsó találkozásukról megmaradt emlékeiben. Az utcán ment, a boltba közös reggelijükhöz kifliért, azzal az öreges csoszogó járásával, hóna alatt a jegyzetfüzettel. A fiú elképzelte, hogy a túlvilág szürke, félhomályos síkján most is ugyanolyan konoksággal csoszog előre valami halovány északi derengés felé, és ettől a képtől összeszorult a szíve. Fát dobott a kályhába, amit a cigányok vagy a parasztok nem tudtak ellopni a házból, mivel be volt betonozva a falba, majd visszatelepedett a szőnyegre és tovább dolgozott.

Az egész szövegfolyam, a kábé százhúsz oldal Wittgensteinből, apja egyik kedvenc filozófusából indult ki, aki a nyelv misztikus állításait, azokat a tényközléseket, melyek kívül esnek a tudományon és a logikán, a kimondhatatlan kategóriába sorolja. Már a bevezető oldalakon is kitűnt, hogy apját élete utolsó hónapjaiban ez a tétel, pontosabban ez a szürke, derengő, kimondhatatlan nyelvi regiszter érdekelte. A szálkás, dőlt betűkkel írt eszmefuttatás néhol meg-megbicsaklott, máskor érdekes és személyes kanyarokat vett, és ezeknek hála a fiú hamar ráébredt, mi van a kutatás hátterében: talán a magány, talán a depresszió avagy valami időskori testi változás eredményeképp az apja félni kezdett. Gyermekkori rettegése tért vissza, legalábbis ő így dekódolta a sötét szobáktól, a nyikorgó szekrényajtótól, a rideg pincelejárótól való mind erőteljesebb iszonyát. Racionális tudósként elhatározta hát, felderíti mi áll az emberi félelem nyelvi hátterében, és erre ment rá a hátralévő ideje, erre ment rá talán ő maga is. Wittgenstein-rettegésnek nevezte el a félelmét, kiváltóját pedig a Kimondhatatlannak hívta a füzetben. A Kimondhatatlan lapult a farakás mögött az éjszakai udvaron. A Kimondhatatlan nézett vissza a folyosó végi homályos tükörből, mielőtt felkapcsolta a villanyt. A Kimondhatatlan – és nem a madárijesztő – állt a szomszéd kertjének végében alkonyattájt, karmos kezével kajánul intve.

A fiú itt zavartan felpillantott a szövegből, egyrészt mert látta, ezután ismét egy tudományos fejtegetés következik, Merleau-Pontyról, másrészt hirtelen kényelmetlen érzése támadt, mintha valaki figyelné az üres házban.

Csak a hétvégére jött le, s csak azért, hogy itt, a helyszínen foglalkozzon a dologgal. Úgy érezte, tartozik ennyivel apja emlékének. Pont egy év telt el az eltűnése óta, és ez elég volt ahhoz, hogy rászánja magát a keményfedeles jegyzetfüzet feldolgozására. Ennyi idő alatt a család és a meló mellett át tudta olvasni azokat a nyelvészeti, filozófiai könyveket, amelyet apja kis könyvszekrényén talált. Ezeket még a temetés után magával vitte, bár a vaskos és szamárfüles köteteket bizonyára nem lopták volna el a ház kifosztói, akik a megüresedő épületből mostanra elvittek szinte minden mozdíthatót. A fiú nem csodálkozott tettükön, itt, ebben a borsodi faluban töltött a nyarakat, a nagyanyjáéknál, tudta jól, milyen – a szegénység által diktált – törvények uralkodnak. Annak örült, hogy az ajtók, ablakkeretek épen maradtak, így a késő őszi hideg nem szüremkedett be az épületbe.

Az apja tíz éve, a nyugdíjazása után tért vissza szülei falujába. A nyíregyházi tanárképző főiskolán dolgozott egész életében, nyelvészetet tanított. Ő vitte az elsősök kurzusait, kedvence volt a bevezetés a nyelvtudományba, nem csoda, hogy valamilyen formában folytatta nyugdíjasként is a munkát. Feleségétől még a fiú középiskolás évei alatt elvált, így nem maradt más társa és szenvedélye, csak az emberi nyelv és gondolkodás működése. Ennek utolsó és borzalmas fázisa lett a Kimondhatatlan tanulmányozása, vagyis a jegyzetfüzet. A fiú meg volt győződve arról, hogy e munka, és a füzet szorosan kapcsolódik apja eltűnéséhez. Ezért szánta rá magát, hogy egy év alatt éjszakánként felkészül, felszívja magába azt az ismeretanyagot, mellyel felvértezve az eltűnés évfordulóján visszatérhet a házba, és értő szemmel elolvashatja apja írását.

Ami nem volt könnyű feladat.

Egy élet háttértudása volt a sorok és szavak mögött. Utalások, rejtett alakzatok, láthatatlan lábjegyzetek. Az apja cikázott az elméletek közt, mindegyikből kimarkolta azt, ami neki kellett, és már tovább is állt. A végső cél valamiféle bizonyítás megkonstruálása volt, a kimondhatatlan kimondása, ezáltal a Kimondhatatlan megtalálása.

Itt volt mindjárt például a Ponty-rész, mely azt fejtegette, hogy a tapasztalataink birodalma félrevezető, és hogy szakítanunk kell a megszokott dolgok – így a látás vagy a tapintás – elfogadásával, ha meg akarjuk ismerni a valóságot. És közben visszautalt több helyen Platónra, Husserl fenomenológiájának alapjaira, de természetesen a „Lét és idő”-re is, hozzátéve, Heidegger azért egészen másképp közelítette meg a problémát. A fiú úgy vágta át magát a szövegen, mint lovag a csipkebozóton, és csak remélte, hogy az út végén, a toronyban egy gyönyörű idea, és nem valami felfújt blöff várja – noha sejtette, hogy inkább az utóbbi az esélyes.

Nem volt valódi temetés, mivel nem volt mit eltemetni. Az apját sosem találták meg, csak a vérét. Rengeteg vért. A fiú később beszélt egy igazságügyi orvos szakértővel, aki némi készpénzért áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyv anyagát, és szomorú, lemondó arccal kijelentette, hogy nincs olyan emberi test, ami ennyi vérveszteséget kibírna. A fénymásolt lapokon a vér feketének és szürkének tűnt, csillogott a vaku fényében. Elborította a hálószobai szőnyeget, átitatta az ágyat, és jutott a falra is. A fiú most ezt a falat bámulta. Átfestette. A szőnyeget kidobta. Az ágyat és az ágyneműt a szomszéd égette el hátul, a kertben. A fiú még mindig látni vélte a festék alatt a foltokat. A rendőrség nem találta meg a testet, de a fiú anyja ragaszkodott egy temetéshez, így a férfi öltönyével töltötték meg a koporsót.   

Sóhajtva visszafordult a szöveghez, de előtte, mivel odakint már alkonyodott, meggyújtotta a petróleumlámpát. A házban kikapcsoltatta idejekorán a villanyt és a gázt is.

Az apja a következő részben visszanyúlt Quine befejezetlen nyelv elméletéhez. A harvardi filozófus nyomán felfejtette, hogy a nyelvünk szavai tulajdonképpen képtelenek pontosan meghatározni a valóság tárgyait, mert az egyes szavak jelentése nem adható meg egzakt módon. És az apja, mint a legtöbb mániákus, ebben is a saját tételének igazságát látta meg. A „szörny” szó ugyanis szerinte nem képzi le azt az ősi borzalmat, amiről igazán beszélnünk kell, mivel nem tudjuk közösen meghatározni, mit értünk szörnyeteg alatt. Itt tett egy kultúrtörténeti kitérőt, a barlangrajzoktól, Dante látomásain át, a gólem majd Maupassant „La horla” lényének bemutatásáig – mindez azt a célt szolgálta, hogy alátámassza példáival, mennyire bizonytalanok vagyunk, amikor meg akarjuk fogalmazni a minket fenyegető veszélyt.

A fiú letette a füzetet, felállt, nyújtózkodott. A falon idegesítően megnyúlt és eltorzult az árnyéka a lámpa sárga, rebbenő fényében. Mintha egy idegen állt volna a szobában. Úgy érezte, nem azonos azzal a személlyel, aki elkezdte olvasni a szöveget a korai, hideg ebéd után. Évezredekkel ezelőttinek tűnt most számára a derűs délután, mikor felhívta feleségét, aki adta neki Áront, aki belegügyögött a telefonba, és a fiú megborzongott, és elképzelte, hogy annak idején az apja is ezt érezte, mikor a karjaiban tartotta őt.

Kiment a sötét előszobába, és körbefordult. A ház üres és csöndes volt körötte. Földszintes, egyszerű kockaház volt, az ötvenes évek stílusában, szoba, konyha, kisszoba, kamra, később hozzátoldott mosdóhelyiség. Most üres, üres, üres, nem csak a fosztogatók miatt, hanem mert még előttük a fiú minden értékes vagy hasznos dolgot eladott, elajándékozott vagy elvitt belőle. Üres, mint egy kagylóhéj, mely reménytelenül várja vissza lakóját. Vagy üres, de csak azért, mert képtelenek vagyunk felfogni, milyen sok minden lehet még benne, mennyi dolog megfér az észlelésünk mögött – kimondhatatlan, megnevezhetetlen fogalmak és létezők. Benne van a házban a félelem, a rettegés, a magány, az elkeseredés, és talán mindez egy lényben kulminál, amit apja elméje alkonyán Kimondhatatlannak nevezett, mert kellett valamit találnia, ami megszemélyesíti számára az öregség nyomorúságát. A fiú megrázta fejét, majd visszament a szobába, ivott egy kis vizet, és elrágta az utolsó szendvics maradékát.

A szöveg következő, nagyon hosszú része apja kedvencével, Foucault-val foglalkozott. Természetesen belőle is azt vette ki, ami számára fontos volt: az emberfogalom csökevényességét. Foucault azt mondja, az ember énképe 19. századi kreálmány, az pedig, hogy mit jelent embernek lenni, folyamatosan változó dolog. Jelenleg, a természettudományok által befolyásolt időnkben, a jól szabályozott és alaposan feltérképezett világunk egy kiemelkedő tényezője. De a korábbi korok másféle, talán pontosabb tudással rendelkeztek az ember helyzetéről. És nemcsak az emberéről, hanem – figyelj, Nietzsche jön – az emberen túliról is. És itt az apja átváltott a saját gondolatmenetére, nevezetesen arra, hogy mi van, ha ez a korábbi tudás teljesen kitörlődött, mivel az emberi gondolkodás és beszéd olyannyira átalakult ezer és ezer év alatt, hogy már képtelenek lennénk úgy látni és leírni a világot, ahogy egy sumér vagy egy görög. Márpedig mindegyik ősi népnél kiemelt szerepet játszott az embernél magasabb, gonosz hatalom, entitás, ha úgy tetszik isteni jelenléte. A fiú apja szerint mindez azt támasztja alá, hogy régebben a Kimondhatatlan szerves része volt a mindennapoknak, nemcsak tudásunk volt róla, hanem talán láttuk is őt. A gonosz benne élt a világban. Ez a látás nyomokban, töredékekben megmaradt a középkorig, elég csak az ördögűzésekre, a démoni jelenésekre, a boszorkányszombatokra gondolnunk – és majd a felvilágosodás friss fogalmi struktúrája és újraalkotott emberképe lesz az, ami szemellenzőt húz arcunkra.

A fiú felsóhajtott, megdörzsölte szemét, és ellenőrizte az időt. Tíz óra volt. Odakint koromsötét. A falura néma csend borult. Talán ez a csend ment az apja agyára. Vagy az, hogy igazából mindig csak a nagy elméletek tolmácsolója volt, és semmit nem alkotott, semmi eredetit nem tett hozzá a közös tudáshoz. A fiú meredten bámulta az papíron sorakozó karakteres, erős vésetű betűket. Egy sértett ember kézírását látta maga előtt. Az utolsó években meglehetősen eltávolodtak, az apja érezhetően csalódott benne, hogy nem humán pályán kezdett el dolgozni, és talán azért is neheztelt, hogy a fiú szorosabb kapcsolatot ápolt az anyjával. A féltékenység mellett a meg nem értettség volt az, amiről ugyan sosem beszélt, de így, utólag, a fiú összerakta magában a jeleit. Mindez oda vezetett, hogy az apja teljes szellemi magányban élte meg ideje végét. Ha meglátogatta őt a gyerekkel – a felesége valamiért ösztönösen viszolygott az apjától – akkor udvariasan és felületesen eltársalogtak a politikáról, történelemről, vagy egy új regényről, miközben nézték, hogy Áron a fiú régi, padlásról előszedett játékaival ügyködik a szőnyegen. De ilyenkor is jobbára a fiú beszélt, az apja hallgatott, gondolataiba merült, vagy a kisgyereket fürkészte zárt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. Aztán egy meglehetősen ügyetlen ebéd után megitták a kávét, majd a fiú elbúcsúzott apjától, beszálltak a gyerekkel a vadiúj céges autóba, és eltűntek a messzeségben. És ha néha eszébe is jutott a borzalmas autópályai forgalomban lavírozva az öreg, minduntalan elhessegette magától a bűntudatot, mert ugyan mit tehetett volna ennél többet érte.

Talán jobb is volt, hogy nem próbálkozott, és erre a szöveg utolsó részénél, a befejező fejezetnél jött rá. Mivel megfájdult a háta, beült apja koszlott fülesfoteljébe. Ez csodával határos módon nem lett véres, így megúszta a tűzhalált, és valamiért a tolvajok sem vitték el. A lámpát a feje fölé akasztotta egy szögre, mely korábban festményt, egy archaikus görög tájképet tartott.

Az apja Barthesszel vezette fel ezt a gondolatfutamot. Tőle azt vett kölcsön, hogy a nyelv mindig idomul a vágyhoz. A nyelv bőr, amellyel belakjuk a testünket, és a nyelv által lakjuk be a minket körülvevő valóságot is. Ha megtaláljuk a legjobb nyelvi leírást egy dologra, fantasztikus, a szerelmi kéjhez hasonló érzet lep el bennünket. A fiú apja szerint ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehéz megkonstruálni a legjobb leírást. És itt már áttért saját elméletére, többször leszögezve, hogy valóban új és radikális gondolat, melynek olyan következményei lehetnek, melyekért ő maga nem vállal felelősséget.

A fiú zavartan felpillantott a szövegből, idegesen hajába túrt, majd elnevette magát. Hangja üresen visszhangzott a házban. Ez csak egy jegyzetfüzet, gondolta, és tovább olvasott, jobb karját kinyújtva maga mellett, észre se véve, hogy ökölbe szorítja kézfejét.

Apja saját gondolatmenete arra alapozódott, hogy a nyelvi eszközök valóságra való vonatkozása meglehetősen rossz. Például képtelenek vagyunk egy szóval kifejezni azt, hogy valaki önsorsrontó módon, noha tudja a következményeit, mégis éveken át folyamatosan nap mint nap részeg. Az alkoholista szó ennek csak halovány leképzése, de igazából nincs olyan, egyetlen nyelvi jelölő, ami ezt a folyamatot pontosan visszaadná egy interakcióban. Tehát körül kell írnunk, ami máris pontatlanságot eredményez, mert több, ugyancsak pontatlan nyelvi jelölő által történik. És a körülírás sok estben nem is lehetséges, és az apja itt kötött vissza a jegyzet elején feldolgozott Wittgensteinhez, mondván, vannak dolgok, amelyeket még csak körül sem szabad írni, mert van egy olyan emberi közmegegyezés, hogy nem beszélünk róluk. Ilyenek a múlt ködébe veszett lények. Olyan entitások, melyeket a gondolati és nyelvi rendszerünk egyaránt kiradírozott ebből a világból. A szemellenzőn túli szörnyek. A Kimondhatatlan, melyet, ha egy szóval meg tudunk jelölni – ahogy tették azt az irdatlan múltban élő emberek – akkor nemcsak hogy megjelenik előttünk, hanem be is lép az anyagi létezésbe, mintegy újból jogot nyerve arra, hogy megtestesüljön, akár az Ige.

Az apja e szó megalkotásának szentelte utolsó hónapjait.

Rájött, hogy a szent nyelvek, a héber, az arám, a görög és a latin tartalmaznak olyan töredékeket, melyek a démoni megjelölését célozzák. Ezeket meg kell tisztítani a rájuk rakódott tagadástól, és a szavak közös eredőjét, a gyökeret kell keresni, a Bábel előtti kifejezést. Egy nyelvész, egy olyan jó nyelvész, mint ő, az összehasonlító nyelvtudomány, a szemiotika és a gyakorlati nyelvtan ismerője el tudja végezni ezt a feladatot, vagyis inkább tud készíteni egy olyan lajstromot, melyben nagy valószínűség szerint szerepelni fog a tökéletes jelölő. Végigvette hát a lehetőségeket, elemezve például a dibbuk, a satan, a diabalos vagy a שָּׂטָן szavak kiejtését, szótövét, ragozott eshetőségeit, nyelvtörténeti múltját, majd mindezekből kombinánsokat hozott létre, végül a legvalószínűbb, még emberi szervekkel kiejthető variánsok listáját öttagúra szűkítette. Ezt a listát külön jegyzetben tartotta, melyet elégetett az utolsó kísérlet előtt. A fiú által olvasott szöveg így – hála istennek – nem tartalmazta az öt szót, de azt igen, hogy a kísérlet mikor és miképp fog lezajlani. Nagyjából abba az időszakban, amikor az apja eltűnt. Az apja szembe akart nézni a félelemmel, mely a kihalt helyekből, a sötétségből és a magányból áradt. Meg akarta nézni a félelem szó mögött lévő valóságot, a lényt, ami minden rettegésünk őseredője. Nem utolsósorban ezzel végbe akarta vinni a történelem legnagyobb nyelvészeti bravúrját.

A fiú kiejtette kezéből a naplót, mely a fotel mellé esett. Nem akarta felvenni, mert egyszerre érzett sajnálatot és undort tőle, de mégis felállt, reccsenő térddel lehajolt, és ekkor megpillantotta a vörös pacnit vagy inkább vonást. A fotel alatt húzódott, csak a széle látszódott ki, és valami nagyobbnak volt a része. Talán a helyszínelők voltak figyelmetlenek, talán a házat felforgatók tolták el a fotelt – mindenesetre valamit eltakart, valami volt alatta. A fiú tétovázott, mert sejtette, mi az. De azt is érezte, ha már eddig eljutott, meg kell tennie. Óvatosan nekirugaszkodva arrébb csúsztatta a bútordarabot. A csupasz parkettán barnára száradt ákombákomot talált. Apja utolsó, saját vérével írt üzenetét. A jegyzet lezárását. A szót, mely az öt szó közül valóban jelöl valamit, valamit, amit nem kellene ismerni. A fiú nem tétovázott, levette kabátját, a pulóverét, majd a pólóját. Vizet locsolt a szóra az ásványvizes palackból, majd sikálni kezdte a pólóval, és addig dörzsölte, míg el nem tűnt. Ezután a pólót a tűzbe dobta, felöltözött, és visszatolta a megtisztított helyre a fotelt, hogy még az emléke se maradjon meg a feliratnak. Végül visszaült, és maga elé meredt.

A szó fonetikusan volt leírva, el tudta olvasni. Csak annyit kell tennie, hogy kimondja. Felpillantott a lámpára, mely pislákolni kezdett. Talán fogyóban volt a petróleum. Ismét bevillant neki a festmény emléke, mely ott függött, a lámpa helyén. Sziklás, görög táj volt rajta. Az apja hozta a szüleinek egy nyaralásról. Mindig azzal szédítette őt, a kisgyereket, hogy egy faun, egy szatír, egy szörny bújik meg sziklák közt, és csak az látja, aki erősen összpontosít. Persze nem volt ott semmi, hiába erőltette a szemét.

Felnőtt, öreg szemeit elöntötte a könny, mert most, annyi évvel később megsajnálta azt a becsapott kisfiút, de az ostoba apját is, aki annyira hinni akart valamiben, ami több mint ő, amivel meghaladhatja szegényes, unalmas és elrontott életét. Aztán a sajnálat dühbe és dacba fordult, és csak azért is kimondta a Kimondhatatlan nevét.

És ekkor a petróleumlámpában kifogyott az olaj, és ráborult a sötétség, megfosztva minket attól, hogy elmondjuk azt, amiről nem lehet beszélni.  

 vége  

 

Szólj hozzá!
2014. április 30. 22:45 - Valmont

Újra

Hát, nem tudom. Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

 

A telek

 

Fent voltunk, a város felett, ahonnan a gyárak megmaradt részei duruzsoltak, és néztük a telek hátsó része felől elénk burjánzó bozótost. Sört ittunk, a faház előtti szikkadt placcon, fémvázas székeinkre rácsorgott izzadtságunk, a szakadozott szélű napernyő lyukain keresztül sárga pöttyök hullottak arcunkra. Öregek voltunk, rosszkedvűek és szótlanok. A bátyám egyik cigit szívta a másik után, láthatólag bántotta valami, de így volt már ezzel tizennyolc éves kora óta. Hátrament a faház mögé vizelni, majd mikor visszatért, a sliccét babrálva megállt az oldalfal árnyékában, és körbenézett.

– Holnap leszek negyven – mondta szórakozottan –, és ennyim maradt. Apám telke. Ez a viskó – öklével megütögetet a házacska oldalát – A csalán és a jó levegő.

– Azt mondják, a csalántea jót tesz a vérnek – feleltem, remélve, nem kezdi megint a szokásos siránkozást, hogy a világ milyen ócska, hogy minden el van rontva, és hogy az emberi fajnak el kellene tűnnie erről a bolygóró. A válás óta, ha lehet, a bátyám még inkább embergyűlölő lett, dacosan hátrahagyta a panelt volt felelésének, és felvonult ide, a hegyre, a város fölé, a bozótosba. A sáros bekötőút aljában volt egy vegyesbolt, annak tulajával beszélgetett hetente egyszer, mikor megvette a sört, a parizelt és a kenyeret. Havonta egyszer bemenet a városba a segélyért.

Fél éve, tavasz óta így ment ez.

Észrevettem, hogy figyelmesen, hunyorogva bámul rám.

– Mi van? – kérdeztem, majd felálltam, kinyújtóztam, hogy ropogjanak a csontjaim. A szél rákezdte, megsuhogtatta a telket balról ölelő erdő lombjait. Jobbra hasonló parcellák húzódtak, de kelet felé nem volt más, csak az erdő, egészen az északi országhatárig.

– Szoktál arra gondolni miért tette? – kérdezte hirtelen bátyám, látszólag könnyedén, de a hangja a mondat végére megbicsaklott. Ismeretem ezt, ez volt az érzelmes rész, a második sör utáni sajnálkozás apánk miatt, akit egyébként világ életében gyűlölt.

– Nem – válaszolta komoran. – Nem érdekel, miért tette. És jobban tennéd, ha téged se érdekelne ez a dolog. Ne rágódj rajta, mert már úgysem tudsz változtatni rajta.

Láttam, meg se hallja, amit mondok.

– Mert szerintem biztos volt valami oka, hogy így csinálta – intett félkörívesen, inkább a fák felé. – Úgy értem, adva van, hogy összesen két dolog érdekelte csak: az erdők és a fák.

– Minden erdész iszik – jegyeztem meg. – Anélkül nem bírnák ki a kurva fák közt. Apánk is ilyen volt. Ne szépítsük.

– Nem, nem, nem – rázta fejét bátyám, és leült a székbe. – Nem akarom piedesztálra emelni.  Csak azt mondom, hogy nem a jó halált kereste vagy valami ilyesmit. Szerintem más járt a fejében.

– A pia járt a fejben. Január közepén, már részegen, kiment egy üveg pálinkával oda – az erdő felé mutattam, ami sötéten visszabámult ránk –, és leül egy tölgyfa gyökerei közé. Tudta, hogy fagy lesz, hogy mínusz tíz is lehet, és mégse volt rajta csak egy pulóver. Azt hitte, ezt is megúszhatja – csóváltam a fejem. – Még az állatok se kezdték ki, annyira bűzlött az alkoholtól – vártam, hogy szóljon, hogy kimondja, de végül nekem kellett: – Megérdemelte, azért, amit anyával tett. Ahogy bánt vele a házasságukban. Vagy amit annak csúfoltak.

A bátyám hallgatott, tűnődött valamin. Aztán felállt, és intett: – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kedvem mászkálni a tűző napon, de olyan zavar telepedett arcára, hogy ösztönösen követtem Lementünk a telek aljába, a bozótosig. Itt régen krumpli, eper és zöldség nőtt. Anyám tartotta gondban, de a halála után a föld elveszette minden kontrollját. Most méteres, zöld függönyként magasodott előttünk a gaz. A bátyám pár pillanatig tétovázott, majd bal felé mutat: – Erre.

Volt valami keskeny ösvény a csipke, a növendék akác és a nem tudom én milyen szúrós növények közeiben. Azon tekeregve haladtunk vigyázva, semmi ne szúrj a ki a szemünket. – Máskor könnyedebben szokott menni. – furcsállta a bátyám. – Máskor olyan, mintha szétnyílna előttem ez a gaz.

– Vigyázz, te Mózes – nevettem fel rekedten, mert egy ág beleakadta karjába. Kifejtettem a töviseket, ő pedig kilépett oldalt, és egy tisztásabb részre ért, a kerítés mellé. A girbegurba drótkerítés oszlopait még együtt ástuk be jó huszonöt évvel ezelőtt. Először észre se vettem rajta a sebet.

– Itt – mutatta bátyám a félméteres szakadás alatti földet – elég puhára van horzsolva talaj ahhoz, hogy egy nedvesebb reggelen megmaradjon benne a nyom.

Álltunk a kerítés feltépett aljára meredve. Vaddisznó férkőzhetett be a lyukon, hogy megdézsmálja a kert remélt javait. – És? – kérdeztem türelmetlenül bátyámtól.

– Most már nem látszik – mondta lassan, majd leguggolt a kerítés mellé és megtapogatta a földet. – De akkor egy hosszú, keskeny vágat volt itt. Mintha valami, egy nagy test becsúszott volna a kerítés alatt a telekre.

– Egy vaddisznó? – kockáztattam a meg a nem túl izgalmas felvetést.

Sokáig nem válaszolt, csak bámulta a földet. Aztán letépett maga mellől egy hatalmas csalánlevelet, belülről megfogva a zöld lebernyeget, és összemorzsolta. Tenyerét az orrához emelve mélyet szívott illatából. – Nem is olyan rossz – bólogatott. Majd felállt, megtörölte kezét piszkos farmerében, és az erdő felé intett: – Onnan jött az, ami bemászott a telekre. De nem hagyott nyomott a sárban, nem volt patanyom. Csak az a vájat, olyan, mint egy kígyó teste. Ha vaddisznó az, akkor megismerem a nyomait.

– Jó, és akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Fülledt meleg volt itt a bozótosban. Úgy éreztem, a zöld növényzet kipárolgása beszivárog a pórusaimon, és lassan, de biztosan megmérgez. Mélyeket lélegeztem, majd hosszú ideig visszatartottam a levegőt.

– Már bánom, hogy megcsináltuk azt a dolgot – motyogta a bátyám az erdő fáit bámulva. A hamvasztás után kivittük az urnát oda, az akáctörzsek közé. Nehezen jött le a teteje, szorult, vagy csak gyári hibás volt a csavarzár. Én nem akartam, hogy akár egy porszem is rám hulljon belőle, ezért a bátyám csinálta – főként a fák töveire szórva a fehérkés hamut. Nagyon kevés volt, annak ellenére, hogy apánk halálakor is majd két méteres és száznegyven kilós volt. Hallottam, hogy a hamvasztáskor mindenféle technikai hiba és emberi tévedés történik – akkor, a hűvös délutánon azt gondoltam, nem is apám az, akit kiszórunk a földre. Most, a kerítés résére meredve már nem voltam ebben olyan biztos. Megéreztem ugyanis, megsejtettem, mire gondolhat a bátyám.

– Nem jöhetett vissza – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyesmi nem létezik.

Ő csak biccentett, mint aki már rég és nagyon sokszor végiggondolta ezt: – Néha felriadok éjszaka az ágyamban. Nincs függöny az ablakon, és amikor odanézek, nem látom, csak a csillagos eget. De sokszor úgy érzem, a csillagokat kitakarja valami. Mintha valaki ott állna az ablak előtt odakinn, és bámulna be rám.

– Szerintem vissza kellene jönnöd a városba – válaszoltam élesen, majd megindultam, visszafelé, de minduntalan eltévesztettem az ösvényt, és a tüskés bozót csapdájába szorultam. Bátyám ilyenkor kiszaggatta ruhámból az éles karmokat, majd mutatta az utat, közben néha meg-megszólalt a hátam mögött: – Nem azt mondom, hogy ő az, testi valójában – gondolkodott hangosan. – Inkább valamiféle emléke. Annyi ideig volt odakinn, hogy maradt valami lenyomata a fák közt. Egy hatás. Egy árny vagy egy testet öltött akarat. – Úgy hangzott, mintha a Gyűrűk urából lopta volna ezt a szöveget – vagyis nevetséges volt.

– És mit akar? – fordultam vissza, hogy a szemébe nézzek. Zavartan a földre sütötte tekintetét.

– Ugye tudod, hogy hangzik, amit mondasz? – szegeztem neki majdnem nevetve.

– Csak egy feltevés – válaszolt csöndesen.

Kiértünk a bozótból arra a részre, ahol a bátyám tarra vágta a füvet a régi benzines fűnyíróval. Végül lerogytunk a székekre, és csak néztük az asztalon sorakozó csillogó sörös dobozokat sokáig, szó nélkül. A hideg vizes vödörben maradt még egy üveg Holstein, felbontottam, és testvériesen megfeleztem két műanyag pohárban. Az illata olyan volt, mint a csaláné.

– Szerintem ilyesmin ne tűnődj. Ilyen dolgok nem léteznek – magyaráztam, majd jót húztam a sörből, olyan jót, hogy nem is maradt a poharamban. – A tartásdíj miatt fájjon a fejed. A volt felséged engem hívogat, hogy…

– Majd megoldom – legyintett unottan, laposakat pislantva. Kijjebb húzta a székét, és arcát, testét belefeszítette a napsütésbe. Lehunyt szemhéján átderengtek a vörös erek.

– Akkor a tél miatt aggódj. Fára lesz szükséged, hogy kihúzd ebben a viskóban – fenyegettem.

– Apám is megoldotta – nyugtázta az aggodalmaskodásomat.

Pár perc múlva a műanyag pohár koppanva a földre esett kezéből. Erre riadtam, mert én is elszunnyadtam. A ház mögé mentem, és vizeltem a savanyú szagú árnyákban. Eszembe jutott, hogy hét doboz sört hoztam, vagyis egynek még kell lennie a hűtőjében. Beóvakodtam a nyikorgó ajtón. Az udvaron bátyám hangosan hortyogott székében.   

Legénylakások összetéveszthetetlen, savanyú, dohos szaga fogadott odabenn. A terjengő reménytelenségtől megilletődve először moccanni se bírtam. Mint egy templomban, levettem a sapkám, végigsimítottam gyérülő hajamat, majd erőt véve magamon körbefordultam, akár egy nyomozó.

A házacska egyetlen helyiségből állt, ágy, aszal, székek, egy kis konyhasarok. Az egyik ablak az erdőre, a másik a város felé nyílt. Kinéztem a fákra. Az ablak előtt állva, kintről valóban pont bátyám keskeny ágyára lehetett látni. Amíg nézelődtem, hirtelen megcsapott az az érzés, ami néha éjszaka rohan meg, mikor felriadok egy kellemetlen álomból. Fekszem a rég kihűlt hitvesi ágyban, és az ajtónyílás sötét foltja felé bámulok. Tudom, hogy nem lehetséges, mégis, biztos vagyok benne, hogy a sötétségből valami visszanéz rám. Rettegve kaparászok a mobil után, és a képernyő kék fényével nagy nehezen elűzöm az árnyakat, de ilyenkor aztán órákig nincs alvás. Most, a víkendház rám boruló fa héjában ugyanezt éreztem. Lassú bizsergés indult meg gerincem mentén. Valaki van a hátam mögött, engem néz, és csak arra vár, hogy megforduljak. Hogy meglássam azt, amitől…

Megpördültem.

Csak az ágy volt mögöttem, és nappal volt, most nem volt mindent elborító sötétség, csak egy keskeny sávnyi az ágy alatt, ami bizonyára bátyám cuccait rejtette. Mély sóhajtással kikapartam a hűtő mélyéből a sört, majd kimentem a házból, kicsit jobban sietve, mint kellett volna.

– Megittam az utolsó sört – ráztam meg, negyedóra múlva a bátyám vállát. Azonnal magához tért szendergéséből. A ház felé lesett, majd rám. – Megtaláltad a hűtőben? – kérdezte gyanakodva.

– Képzeld, igen – nyugtáztam, majd megveregettem a vállát: – Fel a fejjel. És ne gondolkodj ilyen hülyeségeken – biztattam. Kezet nyújtottam, ő megszorította. – Nincs odakinn semmi – intettem az erdő felé.

A bátyám felállt, bólintott, és figyelte, ahogy elindulok. Mikor a kapuban megfordultam, akkor már nem volt az udvaron.

A Suzuki vezetőülésében jutott eszembe, hogy a sapkám ott hagytam valahol. Valahol a házban, talán az ablak párkányán. Morogva kikászálódtam a kocsiból, és visszaballagtam a viskóhoz.

Nem tudom, miért nem az ajtóhoz mentem, miért tértem az ablakhoz. Be kellett volna kopognom az ajtón, ehelyett az erdő felőli ablakhoz sétáltam, és oldalról, épp hogy odahajolva belestem. Nem kellett volna, már akkor tudtam, hogy ez nemcsak a privát szféra megsértése, hanem olyan döntés, ami meg fog mindent változtatni. Ugyanakkor tudtam, hogy valamit látni fogok.

A sapkám valóban ott volt a párkányon – máris zörögnöm kellett volna az üvegen. De nem tettem, mert lenyűgözött, amit még odabent láttam.

A bátyám az ágy előtt térdelt, és magyarázott. Lehajolva, az ágy alatti sötétségnek. Ha visszatartottam a lélegzetem, és az ablak alatti centis réshez hajoltam, még azt is hallottam, hogy mit mond.

– Majd legközelebb. Most elültettem a fejében a gondolatot. Legközelebb majd már jobban fogadja a tényeket. Időt kell adni, hogy megértse, felfogja. Nekem is időre volt szükségem. De ha legközelebb jön, tovább megyünk. És akkor talán már majd elő is jöhetsz. És akkor – suttogóra fogta, és még lejjebb görnyedt, így már semmit nem hallottam, csak zagyva mormogást.

Ott térdelt, mint egy templom padlóján. Én pedig ott álltam az ablakban, döbbenten, halálsápadtan, mint egy kísértet.

És ott volt a sötétség, az ágy alatt, amiről egyiken sem tudtuk, mi is valójában.

vége

7 komment
horror
süti beállítások módosítása