Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. június 05. 23:36 - Valmont

Életképek apokalipszis után

szikla.jpg

A kép a siroki várnál készült, de a történetet a hollókőihez helyeztem. A legutóbb publikált anyag folytatását már régóta meg akartam írni, évek óta izgatott, merre tart a lány útja, miután elhagyta szüleit. Azt tudtam, hogy egy újabb erődbe kell kerülnie, egy másik Héttoronyba, és hogy ismét valamiféle áldozat lesz ebben az új életben. A happy end utáni dolgokról akartam írni, amikor azt gondolnánk, hogy minden jóra fordul, és hosszú ideig ilyen is marad - de az élet nem ilyen, sőt, sokszor még a hamis biztonságérzetet is megtagadja tőlünk, és a maga módján ez a tény nagyon nyugtalanító.

Másrészt egy gondolatkísérlet is a novella, amelyet Mel Brooks indított el bennem, aki a Zombi túlélő kézikönyvben endúró motort javasol tökéletes közlekedési eszközként, továbbá a folyamatos mozgás mellett teszi le a voksát. Úgy vélem, a legtöbb ember a Z-nap után ösztönösen egy jól védhető helyre húzódna be - inkább, mint egy szupermarketbe, nem? -, és mivel észak szülötte vagyok, mi más lehetne ez a hely, ha nem egy vár?

 

Hollókő

 

A szüzességemet másodjára nem a Várban, hanem még útközben vesztettem el, egy Lidl tetején, Gyarmat határában, langyos Argus söröktől bódultan. Amikor végzett, a fiú legurult rólam, és csak néztük a csillagos, nyári eget. Éreztem, hogy kifolyik belőlem, miközben hallgattam a száján kibukó szavakat. Az új életről beszélt, a várról, ahova megyünk, és ahol élni fogunk, a családunkról, a jövőről. Arról, hogy ismét benépesítjük a bolygót, mint Ádám és Éva.

Azóta eltelt majd egy év, és még mindig csak ketten vagyunk, odakinn viszont továbbra is vannak még fertőzöttek. Nem tudom, mit esznek, hogy maradnak életben. Kétszer is betörtek már, elsőként a külső várba, még ősszel, a nagy fakapun át, aztán egy téli estén a keményre fagyott hóhalmokon eljutottak a felső részig is. A második után felkötöztünk a toronyba, és a bejáratát vastag gerendákkal zártuk le. Időről időre eltűnnek a környékről, de számíthatunk rá, hogy bármikor ismét felbukkanhatnak, és ez megnehezíti az amúgy is kínkeserves földművelést.

Tavasszal ugyanis felástunk egy kis területet a vár mellett, ott, ahol régebben padok voltak a kirándulóknak. Találtunk egy alumínium létrát az udvari büfé raktárhelyiségében, azon ereszkedünk le az alsó várba, amikor tiszta a terep. A földet aztán bevetettük a magokkal, amiket az áruházból loptunk, még Pest határában. Az autó, amivel eljutottunk idáig, egy horpadt és vérrel telifröcskölt roncs, ott parkol a vár tövében. Negyed tanknyi benzin maradt benne. Végszükség esetére, ha innen is menekülnünk kellene.

Menekülők jönnek hozzánk is persze. Látják a kornyadozó veteményest, a füstöt a torony tetejéről kitekeredni, és ezért ott leselkednek a külső kapu előtt, amit a fiú megjavított. Ilyenkor felmegyünk a bástyára, és a fiú előveszi az íjat, felmutatja, és lekiabál nekik, hogy táguljanak. Mostanában ez a mániája, hogy régiesen beszél. Azt mondja, ő a vár középkori ura, én meg az úrnő. Nem teszi hozzá, de lent, a földszint bemutatóteremben van egy rabunk is, egy várrab. De ott van a fejében, ott köröz a gondolat, látom rajta. Ismerem a férfiakat.

A menekülők ugyanilyen makacsul köröznek a falak mentén, egészen a szakadékig, keresik a helyet, hol jöhetnének be. Ha a fiúnak rosszabb napja van, rájuk lő. Egyszer seggbe talált egy asszonyt, aki egy nagy batyut hordozott a hátán. A visítása kilométerekig elhangzott. Nem volt jó ötlet hangoskodni. Odalent, a faluban tanyázó fertőzöttek közül feljött három, és akkor elkezdődött a muri. A többiek a sorsára hagyták a nőt. A fiú egy ideg nézte, majd elfordult, de a hangját hallotta, én pedig kimondtam. Ez miattad van. Akkor két hétig nem szólt hozzám.

Sokszor összeveszünk, hülyeségeken, hogy ki ürítse ki a szarosvödröt, vagy melyik konzervet bontsuk fel, vagy hogy ki a soros vízhordó. A vár alatt, az erdőben van egy patak, onnan a vizünk. A fertőzöttek nem nagyon szeretnek az erődben kóborolni, folyton beakadnak a bokrokba, így biztonságos a dolog. De visszafelé, a meredek emelkedőn a kannákkal – hát az igazán kemény. A munkától, a feszültségtől és a rengeteg szextől inasak és erősek vagyunk mindketten – és persze soványak is. Tavasztól kint élünk a szabad levegőn, az arcunk szinte fekete a naptól. Néhány fogunk már hiányzik, mert bár összekapkodtunk mindenféle gyógyszert a patikákból, c-vitamint nem hoztunk. Az meg, hogy szedjünk csipkét az erdőben, későn jutott eszembe.

A fiú egy ilyen bogyószedő útján találta meg a rabunkat. Tél vége volt, az első meleg napok egyike. Kökényt és csipkét keresett, de az állatok, az őzek már szinte mind eltüntették az erdőből. Ahogy mesélte később, a nagyteremben a lángoló tűz mellett, először megijedt tőle. Ott feküdt a nő egy szikla alatt, a lába lehetetlen szögben, eszméletlen volt. Az eséstől a bal karja maga alá szorult, az is törött lehetett. Idős, nekünk idős, olyan harmincas, de még nagyon szép asszony volt. Szép ruhái is voltak, a kabátját el is vettem, egy hímzett, lovas alak van rajta. A Változás előtt szerettem ezt a márkát. A nőt talán a falu mellett épült szállodában érte a fertőzés, és aztán elkóborolt a várig. A fiú kötelet kötött a lábára, és felhúzta a kaptatón. Majd behozta a várba. És kikötözte a várbörtönbe a viaszbábu mellé, ami egy középkori rabot ábrázolt. Így most a mű rabunk mellett lett egy igazi rabunk.

Sokat veszekedtünk ezen a dolgon. Mégiscsak egy fertőzöttet hozott be a várba. És még etetni is kell, amikor a mi adagunk is szigorúan be van osztva. A nő, miután magához tért, eleinte meglepően szelíd volt. Az első napokban csak kábán pislogott. Gondolom a sérülésektől. A kezénél fogva a fal vaskarikához rögzítettük, és csak később, hetek múlva feszült neki, mikor beléptünk, hogy támadjon. Az arcán düh és elszántság, amitől valamiképp szép, és nem ijesztő, ahogy rugdos felénk, és vicsorog ránk. Ott állunk előtte, a fiú bámulja őt, én a fiút.  

Eleinte nem gondoltam, hogy baj lesz, főképp, mert aztán pont a fiú javasolta, hogy kezdjünk el kísérletezni vele. Először például vágjuk le a lábát. Hogy ne rugdaljon, és hogy lássuk, a fájdalom hogyan hat rá. Undorodtam a gondolattól, de nem volt erőm veszekedni. Ám nem segítettem. Fent maradtam a toronyban, onnan hallgattam a baltacsapásokat, majd az üvöltést. Aztán hirtelen csönd lett. Később a teraszról láttam, ahogy a fiú a mellvédhez lépett, és egy zacskót dobott az erdő fái közé. Arcán elégedett kifejezés volt, szeme csillogott. A vacsoránál elmondta, hogy a nő alig vérzett. Egyszer üvöltött, de aztán mintha nem is érezte volna a fájdalmat. Ez nem volt újdonság, megfigyeltük már korábban is. A fertőzöttek valamiképp képesek blokkolni a fájdalmukat. Az anyám, aki gyógyszerész volt, és akit hátrahagytam a fővárosban, azt mondta, lehet, valamiféle belső kiválasztással, egy új mirigy vagy hormon segítségével csinálják. Talán az érzelmeiket is ez gátolja, ezért képesek azokra a szörnyűségekre, amiket a nem fertőzöttökkel tesznek. És talán a mirigy által képzett szag az, ami útmutató számukra e két csoport elválasztásban.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha többen lennénk. És most nem a gyerekre gondolok, ami nem akar összejönni. Hanem ha befogadnánk másokat a várba. Többször beszéltem már erről a fiúval, de ő elzárkózott a gondolat elől. Kinyírnának minket. Elvennék a dolgainkat, elvennének engem tőle. Ezek voltak az érvei.

Nem mintha mostanában nagyon ragaszkodna hozzám. Naphosszat elvan a nyílvesszőivel, a betegeskedő veteményessel vagy a fantasztikus könyvekkel, amiket a furgonban talált. A furgon egy könyvkiadóé volt, és maradt benne egy fél raklapnyi kötet. Igazából a halomban csak háromféle regény van, azokat olvassa újra és újra. Gyújtósnak is jó ez a rengeteg papír. Reggel, miután begyújtok, és megfőzöm a csalánteát, kivonul a felső teraszra, leül a kempingszékébe, a napba tartja az arcát, majd olvasni kezdi tizenhetedszerre is a „Darwin-lény” című könyvet. Én is olvastam, unalmamban – noha nem szeretem az ilyen könyveket. Arról szól, hogy űrhajósok egy bolygóra keverednek, ahogy egyetlen, az összes többi élőlényt kipusztító, fantasztikus képességekkel rendelkező ragadozó él.

Sokszor gondolok arra, hogy mi, emberek ugyanilyen szörnyetegek vagyunk. Nem a fertőzöttek az igazán veszélyesek, hanem mi magunk, akik nem segítünk egymásnak, akik gonosz dolgokat művelünk, és terveket szövögetünk arra, hogy miképp tudnánk visszavenni a világot. Lehet, a fertőzés a bolygó egy utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megállítson minket. De az olyan figurák miatt, mint a fiú, ez nem fog sikerülni.

Mert a fiú őrülten, mániákusan kapaszkodik az életbe. Folyton az egészségén jár az esze, fél, nehogy beteg legyen, és a legfontosabb számára, hogy minden nap elegendő kaját tömjön magába. Azt mondja, száz évig akar élni, látni akarja, ahogy a vár előtt az unokái játszanak a porban. Én már nem vagyok ilyen határozott a kérdésben. Jó volna az a gyerek meg minden, de borzalmasan félek a szüléstől. Nem tudom, a fiú mennyit tudna segíteni benne. És ha megszülöm gyereket, és felneveljük, akkor közben ugyanazt fogjuk csinálni, mint anyámék, akiket oly könnyű szívvel hagytam hátra a fővárosban, pont azért, mert nem akartam ugyanazokat hibákat elkövetni, amiket ők elkövettek még jóval a Változás előtt. Most mégis úgy érzem, hogy a vár ura és a vár úrnője hasonló után jár. Elnézem fiút a nyár eleji napsütésben, ahogy szint meztelenül, csak egy szinte áttetszőre mosott bokszeralsóban ül a műanyag széken a nagy bástya közepén, és olvas. Arcán, testtartásán ott van a birtokos lét minden büszkesége, az a magabiztos erő, ami annyira eluralta az életemet tizenhárom éves koromig. Csak akkor apámból áradt. Eszembe jutnak a reggelek, amikor az apám a konyha közepén ült, kezében a tegnapi újság, anyám a tűzhelynél tett-vett, és nem szóltak egymáshoz, nem is sejtették, mire gondol a másik, de szép csöndbe vártak valamire a gyönyörűen berendezett, szuper biztonságos házunkban. Arra gondolok, hogy talán belénk van kódolva, hogy bezárjuk magunkat olyan helyzetekbe másokkal, ami aztán rém kellemetlen szituációkat teremt, hogy önként összezárjuk magunkat mindenféle börtönökbe olyanokkal, akikkel talán nem kellene.  

Aznap, amikor a menekültek ismét felbukkantak a kapunál, már késő délután volt, a fiú az árnyékban aludt a mellvéd mellett egy pokrócon. Lemásztam a létrán az alsó várba, és ráérősen a kapuhoz sétáltam, kezemben egy karddal, amit az egyik bábutól vettem el az első szinten lévő kiállítási teremből. Egy lovagi vacsorát rendeztek annak idején be a szobában, az asztal roskadásig megrakva étellel. Műanyagból készült minden.

A férfiak és nők éhes, de szigorú tekintettel méregettek, hátukon jól megpakolt zsákokat cipeltek, és halkan, gyorsan beszéltek, miközben egyikőjük folyamatosan az erdő szélét figyelte. Nem akartak bejönni, mert szerintük nyílt terepen lehet igazán életben maradni. Mi viszont hiszünk abban, hogy ismét egy helyen kell megkapaszkodni, mondtam én, termeszteni kell dolgokat, mert elfogy majd a kaja a boltokból. Abból nem sok minden fog kikelni. Intett a veteményesünk felé a vezetőjük, egy idősebb, szakállas férfi. Nagy, barátságos kék szeme figyelmesen vizslatott. Aztán a lényegre tért. Cserélni akartak. Hátul, kissé oldalt egy barna hajú srác állt, szégyenlősen néha rám-rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. Volt valami kedves ebben az esetlenségben, talán ezért szántam meg őket. Lehoztam öt doboz makrélakonzervet, amiért ők adtak lisztet és csokoládét. Majd az idős vezetőjük egy laposüveget is becsúsztatott a kerítés lécei közt. Az apádnak, mondta somolyogva. Figyeltem, ahogy elindulnak, a földúton, ami aztán az országútba torkollik, ami aztán északra és délre visz. A barna hajú fiú sokszor visszanézett rám, végül intett is, mire visszaintegettem. Jó érzés volt, hogy beszélhettem velük.

Persze az már nem volt olyan jó, amit a vár urától kaptam. Mikor felébredt, és elmondtam neki a dolgot, haragra gerjedt, hogy a tudta nélkül üzleteltem ezekkel a jöttmentekkel. Bajom is eshetett volna, meg egyáltalán, a megkérdezése nélkül miért pazarlom a készletet. Közös minden, a magam részével azt csinálok, amit akarok, feleseltem. És ekkor megütött. Nem nagyon, csak szinte legyintve, de még így is égető és csípő érzés volt, amely megmaradt az arcomon sokáig.

Legalább alkonyatig. Addig durcáskodtam a Pest felé néző kőfalon ülve. Alattam a mélység. A fiú megbánta, amit tett, többször odajött, hogy másszak le, béküljünk ki, de nem szóltam. Végül, mikor a nap vörösre vált a hegyek felett, lementem, és mondtam, felejtsük el, inkább bulizzunk, azzal odaadtam neki a laposüveget. Először gyanakodott, hogy mi van benne, de ahogy megkóstoltuk, kiderült, erős szilvapálinka.

Tudni kell, hogy pokolian jól bírom az italt. Az apámék nem is sejtették, de suli után rájártam délutánonként a készleteikre. Gin, vodka, whisky – mindegy volt, csak legyen bennem valami, amivel kísérletezhetek, ami elnyomja azt a bűntudatot, amit apám miatt éreztem. Most is az volt, hogy mikorra végeztünk, csak egy kis zsongás támadt a fejemben, míg a fiú tántorogva fordult ki a nagy toronyszobából, ahol éltünk, hogy vizeljen. Öt perc és jön, mondta. Aztán. Jelentőségteljesen kacsintott.

Sokáig vártam, egészen sötét lett odakinn, és már arra gondoltam, hogy leesett a falról. A sokáig után elszámoltam még százig, majd felkaptam az elemlámpát, és kimentem a bástyára, aztán leereszkedtem a középső szintre, és onnan már láttam, hogy az udvaron, a börtönhelyiségből sárga fény dereng. Éreztem, hogy nem kellene megtennem, ám mégis lemásztam a létrán az udvarra, majd a nyitott ajtóhoz osontam. Odabenn egy gyertya égett a padlón, mellette nem sokkal a fiú bokszeralsója, ő maga a falnál úgy tapadt a másikra, mintha nem élet-halál ellenségek lettek volna. Az asszony egyik, nagy telt melle fehérlett a sárga fényben, még rajta vöröslött a fiú harapásának a nyoma.

A helyiségnek vastag, fémpántokkal megerősített ajtaja halkan forgott a jól megzsírozott zsanérokon. A kulcs kívülről benne volt, könnyedén elfordult. Akkor, abban a pillanatban talán észre se vették, hogy örökre egymás rabjai lettek.

Amikor viszont lefelé jöttem a cuccaimmal a létrán, a két hátizsákkal egyensúlyozva a sötétben, már hallottam a fiú kiáltozását. Verte az ajtót belülről, a hangja tompán szólt, mintha sírboltból jönne. Hogy engedjem ki. Hogy bocsássak meg. A szokásos szöveg. Ideje volt túllépni rajta.   

Elsétáltam az ajtó előtt, majd kinyitottam a főkapu lakatját, leemeltem a gerendákat a sínjükből, és kitártam a kaput. Ott álltam a vár előtt a sötétségben, az éjszaka lélegzett, zümmögött és zörgött köröttem. Nadrágom övében megnyugtatóan domborodott a pisztoly, amit még otthonról hoztam. Kihúztam, mikor beszálltam a kocsiba, és az anyósülésre raktam. A fiú megtanított vezetni az ideúton. A motor készségesen felmordult, csak a váltásnál rándult meg a kocsi. Felkapcsoltam a fényszórót, és elindultam a többiek után az úton.

vége

Címkék: szerelem vár zombi
Szólj hozzá!
2012. május 27. 09:15 - Valmont

Két részben II.

Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

 

  

Töredékek II.

 

 

 

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, és nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2011. december 05. 23:05 - Valmont

A régi világ vége

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

 

Az utolsó napok 

 

 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

 

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

 

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

 

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

 

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok. Int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz társamtól. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

 

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

 

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

 

 

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

 

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe. A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

 

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

 

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

 

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

 

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nem lesz bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

vége  

Szólj hozzá!
2011. július 03. 21:22 - Valmont

Fiúk beszélgetnek

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

 

A gondnok lányai

 
 

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 

 vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása