Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

Színek és formák

Éjfélkor találkoztak a kertben, mikor a jázmin bódító illata beterítette a sötétséget, és a hold fénye bevilágított a gondosan válogatott bokrok és fák közeibe. A kert körkörös ösvényei mértani középpontban futottak össze, egy kis tisztáson, ahol lavórnyi medencéjű szökőkút sötétlett. Már nem működött, kőtálját belepte az elszáradt moha és galambürülék. A szökőkúttal szemben, egy mirtuszbokor előtt volt a pad, ahova sétájuk végeztével le tudtak ülni. A leány felbámult a holdra, és halkan Petrarcát szavalt. Olaszországban tanult egy évet. Az orvosa javasolta a Róma környéki éghajlatot betegségére. József, maga nem is tudja, milyen vicces néven hívják a szalonnába göngyölt húst az olaszok, mesélte aztán a lány álmodozva. Saltimbocco, ezt mondják reá, ami annyit tesz, „ugorj a számba”. A szalonnára még raknak egy kis zsályát is, az adja a mennyei ízét. A tiszthelyettes kinyúlt a lány keze felé, mely a pad deszkáján hevert, akár egy elhullott madár. Az ön ujjait illetni csókommal, az volna mennyei, mondta a férfi, de alig közelítette meg a másik kézfejét, az elvonta. Ugyan, József, ne akarja, hogy csalódást keltsek, kérte szelíden Emília. Kezem olyan, mint a béka lába, hideg, bár legalább nem síkos, nevetett. A férfi elnézte arcát, amiből csak egy fehér foltot látszott, és érezte, hogy a csengő nevetéstől a szívébe szúr a szerelem.

Egy hete találkoztak a kertben, azon a napon, amikor a tiszthelyettest hazahozta a gőzmozdony a kis, hegyekkel ölelt bányászvárosba. Nyárelő volt, de még hűvös reggelekkel. A férfi lehúzta a vagon ablakát, és kibámult a tájra, ami kék, barna és zöld foltokból állt. Az a sötétszürke, magas háromszög, az lehetett a Mátra. Pásztó után a nap előbújt felhőrejtekéből és arany színnel vonta be a tehenek fehér csomóit a mezőn. Amott egy kutya lohol a vonat után, szürke, ugató gomolyag. Földúton vánszorgó frissen vágott lucernával megrakott szekeret hagyott el szerelvényük, nagy, zöld kupac, előtte fekete nyurgaság a ló. Ennyit látott a világból József.

A Sztrogof Mihály-effektus, magyarázta neki az orvos. A nemrég felszabadított Przemysl katonakórházában voltak, a levegőben még füstszag terjengett, noha ezt a szárnyat nem érte lövedék. Az orvos, egy barna rész egy fehér rész felett, vagyis a fej és a köpenyes test, most közelebb jött, így József halványan kivehette az arc kerek kontúrjait. A robbanás pillanatában valószínűleg pislogott, és a friss könny, meg a szemhéj rebbenése részben megóvta a látását a lángoktól, magyarázta neki lágy, vigasztaló hangon. Megóvta volna, replikázott a katona, dejszen nem látok, csak foltokat, kövonalakat, doktor úr, fakadt ki tehetetlenül, mire a másik a vállára tette kezét, higgye el, napról napra jobb lesz, két hetet adok, és a látása nagyrészt visszatér. Nagyrészt, kérdezett vissza József, mire a másik eltávolodott, majd zörgött valamivel egy szekrényben. A kis szoba, ahol voltak, napfényben fürdött, de József mindebből csak az sárga ragyogást észlelte balról, amit most megtört a fehér oszlop, tetején a barna folttal, vagyis az orvos visszatért, és a kezébe nyomott egy üvegcsét. Ebből cseppentsen naponta háromszor, mindkét szemébe, jót tesz, tanácsolta, és bizakodjék, az a legfontosabb, lehet, egyik napról a másikra megjavulhat a szemlencse fókuszló képessége, az emberi test kiismerhetetlen.

József nem a cseppekben bízott, noha azokat is használta szorgalmasan, míg Galíciából elvergődött Pestig, majd a Hatvan-Somsokőújfalu vonalon hazavonatozott. Azt gondolta, hogy amikor kiszáll a jól ismert peronon, és szülővárosa földjére teszi lábát, a szeme egy csapásra meggyógyul, de persze nem ez történt. Minden ugyanolyan homályos maradt, így hát óvatosan átvergődött a síneken, a piactér felé egy idősebb hölgy támogatásával állt irányba, itt aztán az épületek színét követve jutott el a kétemeletes bérházig, ahol anyjával volt közös otthona még a bevonulása előtt. Kopogtatására idegen hang válaszolt, jövök már, és a folt, ami elé tűnt, magasabban volt, mint ahova anyja fejét sejtette volna, és nem övezte ősz hajkoszorú. Mi tetszik, kérdezte a fiatal nő, odabentről gyereksírás hallatszott ki, és káposztaszag gomolygott elő. Az édesanyja elköltözött, mondta az asszony mély empátiával, mikor megértette, mi járatban van a férfi, a patakpartra, meg is hagyta a címét, valamivel kisebb lakás, olcsóbban tudja fenntartani ott magát, a kliensei gyakorta keresik őt rajtam, ildomos lenne már megtanulnom a címet fejből, távoldott el a hang, majd visszatért, itt is van, Kassai sor tizenkettő, tudja az úr merre van. József tudta, és miközben letapogatódzott a lépcsőházban, majd kióvakodott az útra, új remény költözött a szívébe, hogy talán az anyja látására, gyógyító ölelésére a szeme meggyógyulhat, most már valóban. De ebben is csalódnia kellett. A patakparti, árnyas, tölgyekkel határolt utcácskában egymásnak feszülő alacsony, egyszintes épületek közt egy idős úr sietett a segítségére, elkalauzolta a tizenkettes számig, még a kopogtatót is megzörgette neki, de mikor a kapu résnyire, majd szélesre tágult, és az anyja törékeny teste József karjaiba omlott, az hiába kémlelte közvetlen közelről a jól ismert és szeretett arcot, mert  a csoda elmaradt, és csak a fekete vállkendőt, a haj derengését, és talán a szemek sötét árkát látta. Elfojtotta indulatát, és inkább átadta magát a viszontlátás keserű örömének, mert azonnal be is vallotta, hogy nem látja jól a járást az udvarban, amiből több lakás is nyílt, és míg anyja a nagyszobába kalauzolta, ahol majd a szállása is lesz a keskeny kis ágyon a sarokban, elmesélte neki szerencsétlensége történetét.

Nem volt nagy roham, az ezred felét vezényelték csak ki. Az beszélték az ezredparancsnok a németek megérkezése előtt bizonyítani akart, mutatva az előrehaladást. Foszló felhőkkel teli júniusi hajnal volt, a levegő még hideg, hisz északon voltak, Galícia szélén. A sípszó elhangzásakor a tiszthelyettes felmászott a létrán, majd hurrát kiáltva előrerohant, felkészülve a lövésekre. Tudták, hogy odafenn, a kis magaslaton a muszkának nincs gépfegyvere, de attól még keményen lőtték a vonalaikat puskákkal az elmúlt hetekbe. Ám mielőtt eldördülhetett volna az első lövés, a zárótűz függönye lehullott, pont a gerincen, az ellenség sáncai előtt, jótékonyan eltakarva az előre rohanó magyarokat. Szórványosan kaptak azért pár golyót, Kovács őrmester a combjába, le is rogyott azonnal, a tiszthelyettes gondolkodott, megáll, megnézi, de a szanitéc már rohant felé, ezért újult erőfel futott fölfelé, a por és füstfellegek irányába, az elcsöndesült árokhoz, ahol az ellenség fedezékbe húzódott, így meglepve lestek ki a földbe vájt lyukaikból, amikor rájuk zúdultak. A tiszthelyettes gránátokat dobott előbb az árokba, majd mikor berobbantak, utána lendült. A hosszú, kanyarodó járat balfelé indult, érezte, mögötte ott nyomakodnak társai. Szuronyán megcsillant a napfény, amikor befordult a kanyar ívébe, és szembetalálta magát az ellenséggel. Gondolkodás nélkül lőtt, szerencsétlen mód a riadt képű katona kezében tartott kézigránátot találva el.

Az utolsó, amit jól láttam, a robbanás volt, aztán a hője elvette szemem világát, fejezte be József a padon, mire a lány felállt, és tett pár lépést, míg elért a szökőkútig, annak támaszkodott, háttal a katonának. Ne bánja, hogy így történt, talán ez vezette magát ide, hogy találkozzunk, mondta csöndesen, talán enélkül a balszerencse nélkül nem is látott volna meg engem soha. A férfiból mély sóhaj szakadt ki, és fejét csóválta, magát egy nagy regimentnyi ember közül is azonnal észrevenném, drága. Valóban, fordult meg Emília, hisz most se lát rendesen, talán nem is vagyok szép, hanem csúnyácska, mint egy elhervadt virág. A katona sokáig hallgatott, talán gondolkodott, talán csak nem tudta kifejezni magát, végül torkát köszörülve mégis belekezdett, olyan mintha még így is tisztán előttem volna az ön arca, mintha az elmém ki tudná pótolni a homályt, ami a szememre hullt, és tudom, szent meggyőződéssel ég bennem, hogy maga a legszebb, legéteribb teremtés a világon. Éteri, az talán igen, hagyta jóvá a lány, és nevetett, majd visszasétált a férfihoz, de ha jól értem, van javulás, az elmúlt napok hoztak gyógyulást, kérdezte halkan. A férfi kinyúlt felé, de a másik elegánsan arrább siklott, igen mondta a katona, mióta magával találkoztam, határozottan jobban vagyok, reggelente ellenőrzöm az arcom a tükörben, és egyre élesedik. Akkor nemsokára mindjárt úgy fog látni mindent, mint korábban, jegyezte meg a lány a szomorúan.

Egy hete a férfi nem tudott elaludni, talán az erős jázminszag zavarta, vagy a telő hold fénye, mindenesetre felkelt díványról, kitapogatódzott a lakásból, és az udvar végébe sétált, ahonnan a latrinák nyíltak, azon túl egy kis zöldségeskert sötétlett, amit kőkerítés zárt el a mögöttük lévő telektől. Elbotorkált a kerítésig, és ujjaival a rücskös sziklán tapogatódzva a sarokig jutott, ahol rozsdás kapu nyikorgott, félig lógva zsanérjain. Némi tűnődés után belökte, és átment  a másik kertbe, amely a különleges formákba csavarodó növényektől volt sűrű. Még így, félig vakon is érzékelte, hogy összehasonlíthatatlanul impozánsabb és elegánsabb annál, amit hátrahagyott. Ahogy az elvadult és rég metszett fák alkotta buja dzsungelben botladozott, orrát egzotikus, fűszeres illatok csiklandozták, bár időről időre elnyomta őket a jázmin, mégis meg tudta állapítani, hogy, olyan kipárolgások, melyeket még soha nem érzett korábban, talán babér, olajfa, orchidea tenyészett szabadjára hagyva e csodálatos kertben. Érzékeit felkorbácsolta e kakofónia, szinte kimerülten bukkant ki az ösvényre, melynek kőlapjai a szökőkúthoz vitték, ahol sudár, fehér alakot pillantott meg. Jó estét, köszönt rá, mire ijedt leányhang volt a válasz, a legkedvesebb csengésű zenget, amit valaha hallott. Hát maga lát, kérdezte a katonát a kert tulajdonosa.

Az anyja még az első nap megemlítette neki a szomszédos kertet, igaz, József akkor nem figyelt, a pörkölttől és csípős savanyúságtól eltelve pihegett a díványon, és bámulta a plafon szürke gomolygását maga felett. Valami nagypolgári, zsidó családé volt, a lányukat Olaszországba küldték, azt mesélik tüdőbajban szenvedett, mesélte az anyja, én egyszer átmentem, kíváncsiságból, meg akkor már fél éve lakatlan volt a ház, ez volt múlt ősszel, szedtem egy kis virágot apád sírjára, mondhatom, az a kert igazán gyönyörű, még így is, hogy már nem gondozzák.

Ugyan miért nem gondozzák, kérdezte lustán a katona, inkább csak hogy jelezze, figyel, bár már-már eluralkodott rajta a szendergés. Elutaztak, Svájcba, magyarázta az anyja, a pénzüket is átmentették, azt mondják, attól féltek, hogy a háború ide is elér, vagy ha nem, akkor  tótok fordulnak ellenünk, nagyon készülődnek, hallani. József legyintett, mulya népség az, nem kell tőlük megijedni, jobban félnek ők a császártól, elhiheti anyám.

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Józsefben előjött e beszélgetés emléke, és megkérdezte, a lányt, miért nincs szüleivel Svájcban. Ekkor  már megtettek egy kört, és visszatértek a kőpadra, ami kissé hideg volt, de a férfi nem is figyelt rá, egyre a másik világos és sötét foltokból álló arcát kémlelte, és lassan bizonyosággá érett benne, hogy ez a leggyönyörűbb ábrázat a világon.

Úgy volt, hogy megyek velük, magyarázta Emília bizonytalanul, de aztán hátrahagytak, vigyázzak a házra, míg ők berendezkednek odakinn. Pedig úgy gondolom, az alpesi levegő jót tenne kegyed betegségének, jegyezte meg a  férfi, mire a lány vállat vont, ki tudja, most már egyébként sem jelent problémát. Ez utóbbira Józsefben felötlött, hogy tehát meggyógyult, de inkább másfelé terelte a beszélgetést, nem fél egyedül ebben a nagy házban, és kezével a kert eleje felé intett, ahol egy nagy, sötét tömböt sejtett. Félni, nevetett a lány, ugyan már, mitől félnék, majd ellágyulva József felé fordult, mert eddig a Holdat figyelte árnyalakja, most meg főképpen nem, hisz itt van nekem maga.

Ahogy telt a hét, a férfi minden egyes éjjel átlopódzott a csodálatos kertbe, amit magában csak a varázslónő kertjének hívott, Csáth csodálatos novelláját elferdítve. Maga az én varázslónőm, elvarázsolta a szívem, Emlia, jegyezte meg a hét közepén, amikor már kezdtek élesedni számára a körvonalak a világban. Ne kábítson el szép szavaival, József, meglátja, megbánja maga is, ha udvarol nekem, figyelmeztette a lány csendesen, mire a férfi kinyúlt keze felé, de a másik kifordult mozdulata alól, arrébb libbent, elegánsan, akár egy úrinő és kissé félősen is, mint egy bakfis. Ezek a bódító illatok a maguk kertjében, ezek kábítanak el, de a maga kisugárzása inkább megerősít, gyógyír számomra, vallotta meg József, majd a pad előtt térdre rogyott, és széttárta két karját, azt hiszem elvesztem magában, drága Emíliám, úgy érzem, nincs Holnapom ön nélkül. „Állj meg!” ordít utánam az éjben / cifra sereggel a Tegnap” szavalt Adyt válaszul a lány. Korábban már megállapították, hogy József kedveli inkább a nagy költőt, ő maga Kaffka Margit és az új magyar próza rajongója volt. Higgye el, súlyos szava van sorsunk alakulásában a Tegnapnak, tette hozzá magyarázólag.

Nem tudhatták, milyen prófétai mondás volt ez.

Még egy utolsó éjük maradt, az, mikor a lány békalábnak nevezte kezét, nem engedvén, hogy a katona érintse. Józsefet ez a hirtelen jött ridegség kizökkentette, annál is inkább, mivel addig úgy érezte, szerelme viszonzásra talál a másikban. Mondja meg hát, ha nem szeret, vagy talán úgy látja, pénz, vagyon, társadalmi rang miatt nem illünk össze, fakadt ki hevesen, mire Emília nem válaszolt azonnal, csak maga elé meredt, ezért a férfi folytatta, érezve, most kell egy rohammal bevenni a másik erődítéseit, mert én magáért mindent feladnék, olyannyira érzem, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Mindent, kapott a szón a lány, ugyan mit tud maga a mindenről, József. Keserűvé és lemondóvá vált hangja, ami eddig csevegő és évődő volt, és ez a hirtelen váltás elgondolkodtatta a férfit. Talán van másvalaki az életében, kérdezte tragikus felhanggal, mire Emília felkacagott, majd körbenézett, és mutatta is, van, e kert, és a kert sötétsége, ez mind az enyém, meg a Hold hulló fénye, és most már az ön szíve is, tette hozzá boldogan. Akkor hát van remény, kérdezte József, mire lány bólintott, ezt még a férfi is látta, hisz szeme már tisztult eleget, igen, mondta is Emília, jöjjék vissza holnap, és holnapután, mikor már tisztább a látása, és majd meglátja, majd meglátjuk. E kétértelmű szavakkal váltak ez aznap hajnalban.

Két napig folyamatosan esett az eső. A férfi úgy érezte, megőrül kényszerű szobafogságában. Egyedüli vigasztalója az volt, hogy tekintete mind pontosabb lett, most már felismert magát borotválkozás közben, sőt, második nap már írni is tudott a kis asztalkán, míg mellette anyja a varrnivalóval ügyködött, meg-megindítva lábával a Singert. Mit írsz fiam, kérdezte ebéd előtt, mikor a tiszthelyettes már majdnem kész lett a gondosan fogalmazott levéllel. Leánykérést Svájcba, válaszolt József. Az asszony ekkor leállította a varrógépet, levette szemüvegét, majd visszakérdezett, mint aki nem jól hallotta. Mit írsz.

Vannak csodák a világban, mondta a lány valamelyik éjjel, olyan események, melyeket nem tudunk megmagyarázni, de a törekvésük az, hogy két lelket, akik amúgy elkerülték volna egymást, közel hozzon egymáshoz. A katona áhítattal figyelte homályos kontúrjait, majd letépett egy fűszerillatú levelet, és mélyen beszívta aromáit. Valamelyik körüket rótták a sok közül a kőlapokon, mikor e szavakra sor került. Azt hiszem, hála annak a gránátnak, mi is ilyen csodának vagyunk a tanúi most, drága barátom, mondta még Emília.

József, ahogy  elmesélte éjszakai találkozóit anyjának, meglepve tapasztalta, hogy immár nemcsak arcvonásait látja mind tisztábban, melyek előbb elkomorultak, aztán riadttá váltak, hanem az is, ahogy a bőrének színe az öregség sárgájából mind szürkébbé vált. A jó asszony szeme nedvesen csillogott, és pupillája kitágult, míg fiát hallgatta, majd fejét fogva felnyögött, mikor fia a szerelmi történet végére ért. Jaj, drágám, mondta rekedten, én vagyok a hibás, nem mondtam el neked mindent.

Mielőtt kilépett az orvos szobájából a még mindig füstszagú Przemysl várában, a doktor elállta útját, és figyelmeztetőleg felemelte ujját, ami rózsaszín csíkként jelent meg József szemei előtt. Legyen türelmes, kérte őt a másik, a gyógyulás lassú lesz, és az út folyamán az agy mindenféle fura dologgal meg fogja tréfálni önt, mert próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. József bólintott, és már ment volna, mert rosszul volt az alkoholos fertőtlenítő szagtól, ami áradt a kerek emberből. És talán néha nem is tréfa lesz, amit lát, hanem a valóság egy új vetülete, tette még hozzá az orvos. Próbálja meg elfogadóan kezelni e tüneményeket, arra gondolva, hogy előbb-utóbb úgyis véget érnek.

A második nap alkonyán az esőfelhők megritkultak a völgy felett, és József át tudott menni a szomszéd kertbe, immár egyenes, határozott léptekkel. A távoli dolgokat még nem látta, de egy-két méteren belül már minden sokkal tisztábban jött eléje. Ahogy belökte a nyikorgó, rozsdás kaput, és a sok víztől a zöld növényillat megújult, friss rohammal jött elébe, szíve összeszorult, de aztán erőt vett magán, és végigsietett az ösvényen, egészen a szökőkutas pihenőig. Itt zsebkendőjével letörölgette a kőpadot, majd leült rá, és sokáig bámulta azt, ami a szökőkút túloldalán volt, és korábban, rossz látásával fel se tűnt neki. Most is csak kontúrosan észlelte, mert nagyjából három méterre lehetett. Mikor a nap már vörösen ragyogott, és lebukni készült, a férfi felállt, és odament a márványtömbhöz. Emília neve volt belevésve, és egy biztos kézzel vésett kép az arcáról. Olyan gyönyörűnek tűnt, mint amilyennek képzelte.

A fájdalom volt a másik ok, ami miatt Svájcba menekültek, legalábbis ezt beszélik, magyarázta neki az anyja a varrógép mögül, mivel a lányuk, hazaérve Olaszországból, egyre betegebb lett, és hamarosan meg is halt. Ez volt talán egy éve, semmiképp se több, emlékszem, a  szomszédasszony jóban volt a zsidó úrnővel, takarított nekik egy időben, ő mesélte, hogy a kertbe temették el a drága gyermeket, mert ott szeretett lenni leginkább, naphosszat olvasott és sétált, még akkor is, amikor már igen rosszul volt.

József megvárta, míg eltűnik a nap vöröse, míg sötét lesz, és a telihold kerek fénye felkapaszkodik az alacsony fák fölé. Egy kuvik volt csak a  társa, míg a kőpadon ült, és elgondolkodva leste a kert sötét zugait. Néha egy-egy esőcsepp lehullott a még vizes fákról, egyéb hang nem volt, a madár is hallgatott többnyire. Éjfélig várt, aztán hazament, lefeküdt díványára, de sokáig nem jött szemére álom, úgy, ahogy egy hete se. Hajnal felé aztán elszunnyadt, de már hétkor talpon volt. A rövid és keserű búcsú után pont elérte a fél kilences vonatot, és csak az üres fülkébe lépve könnyebbült meg, mikor a szerelvény maga mögött hagyta az állomást, majd a város völgyét, és ő ismét úton volt a front felé.

vége 

A kísértetház motívum a horror egyik sarokköve. Olyan hely, ahol a normális világ törvényei nem működnek. Amit megszállt a gonosz. Ahol megjelennek életen túli erők vagy dolgok. A leghíresebb kísértetház a modern horrorban a Hill House és a Panoráma Hotel, de King egy másik művében, a Salem’s Lotban is nagyon fontos szerepet kap a város fölé magasodó villa. Ez utóbbit újraolvasva jutott eszembe egy regénykezdeményem, melyet már sosem fejezek be. Erdő mellett álló új házba költöző családról szólt, és a történet szerint a család tagjait az erdő lassan felemésztette volna. Ennek az írásnak az első pár oldala igazi kísértetház sztori volt, atmoszferikus, hangulatos kezdés, és most ehhez toldottam egy új szálat, mely kikerekítette a ház múltját és tragikus jelenét.

A nyitó vers az egyik legjobb hangulatú angolszász költemény, „mondj egy mesét”, kéri a fő tétele, és azt hiszem, mind ezt tesszük, meséket mondunk önmagunknak és másoknak arról, hogy milyen is az élet.

A jó testvér

[ A ]

Long ago, in Kentucky, I, a boy, stood

By a dirt road, in first dark, and heard

The great geese hoot northward.

I could not see them, there being no moon

And the stars sparse. I heard them.

I did not know what was happening in my heart.

It was the season before the elderberry blooms,

Therefore they were going north.

The sound was passing northward.

[ B ]

Tell me a story.

In this century, and moment, of mania,

Tell me a story.

Make it a story of great distances, and starlight.

The name of the story will be Time,

But you must not pronounce its name.

Tell me a story of deep delight.

 Robert Penn Warren

1. A ház

 A ház ott állt a domb tetején, türelmesen várt. Várta a vevőket, az embereket, akiket hetente vagy havonta felhozott hozzá az ügynök, egy kopaszodó, köpcös férfi, magába fogadta őket, és tűrte, hogy az idegenek bemenjenek ajtaján, körbeforogjanak a konyhában, a hálószobában, majd mind kisebb lelkesedéssel fellépdeljenek a nyikorgó lépcsőn az emeletre, megnézzék a két kisebb szobát és a mosdót, aztán vissza a földszintre, és miután ott is megtekintették a lenti mosdót és a kamrát is, valami érthetetlen nyugtalansággal vessenek még egy pillantást a hátsó kertre, az elvadult gyümölcsfákra, a kerítés távoli, kusza vonalaira, és mögötte az erdő nem annyira magas fáira, és a fák közeire, és ezután a ház hagyta, hogy az emberek kioldalogjanak belőle, figyelte homályos, kissé poros ablakaival, ahogy az udvaron, a garázsbeálló előtt még vált néhány csalódott szót a pár az ügynökkel, majd sietve beszállnak az autójukba, és elmennek, vissza a városba vagy faluba, ahol éltek, vagy megnézni egy másik házat. Egy másikat, ami nem ilyen.

Ha megkérdezték volna e reménybeli vásárlókat, hogy mi a baj a házzal, vagy hogy egyáltalán milyen a ház, nem tudtak volna válaszolni rá.

Ha megkérdezték volna az ügynököt, ő sem tudott volna rá válaszolni, bár néha már úgy volt vele, hogy érti a házat, a ház lényegét, de aztán a gondolat elillant, tovatűnt vagy elhomályosodott. Általában csak állt a kocsifelhajtón még percekig, miután a reménybeli ügyfelek autója kihajtott az országútra a házhoz vezető földútról, bámult maga elé, és ilyenkor mindig eszébe jutott, hány hónapja árulja már a házat.

És ilyenkor általában megérezte. Nem tudta soha, egészen haláláig képtelen megfogalmazni, mi volt az, amit felsejlett benne, és nem is beszélt róla senkinek, igaz nem is lett volna kinek, de az biztos, hogy volt valami a háta mögött, ami minduntalan arra kényszerítette, hogy megforduljon, és felnézzen a házra.

Egyszerű, fehér, hátrafelé enyhén elnyúló épület, ablakok, erkély. Sötét és mozdulatlan. A függönyök, melyet az ügynök félévente elvitt a tisztítóba, és önköltségén kimosatott, nem libbennek meg maguktól. Nincs semmi különös ebben a házban.

És amikor ide jutott gondolataiban, és ki is mondta hangosan, és megcsóválta a fejét, és megindult, és felment a pár fokos lépcsőn a bejárati ajtóhoz, és kinyúlt a kilincs felé, mert talán jó volna egy kicsit kiszellőztetni odabenn, vagy megnézni a hátsó ajtót, az ablakokat, hogy rendesen be vannak-e zárva − az utóbbi időben egyre több a betörés a külvárosban −, nos, ilyenkor végül mindig visszahúzta a kezét.

Ráér, ha jön legközelebb, a következő párral.

Ráér addig.

Azzal visszasétált az autójához, még egyszer felpillantott az emeleti szobákra, majd beült, becsatolta az övét, és elindult. Erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne nézzen a visszapillantóba. Csak amikor kihajtott az országútra, és gázt adott, csak akkor öntötte őt el a megkönnyebbülés, és tenyerével megtörölte homlokát, de még ekkor se mondta ki, csak hagyta, hogy valahol, mélyen ott mocorogjon belsejében a gondolat, a szabály, a törvény, a kinyilatkozatás, amit nem lehet kimondani.

A házba nem megyünk be egyedül.

2. Látomás

Azon a napon esett az eső. Elfekvő, sűrű pászmákban verte a tájat, és párája szinte azonnal fel is fehérlett a földről. Az ügynök sokáig várta a ház előtt a vevőket, majd eléjük ment az esernyővel, és felkísérte őket a teraszra.

− Borzalmas ez az idő – jegyezte meg az asszony. A fiatalember, aki a fia volt, csak bólogatott, és szemüvegét törölgette. Ahogy beléptek a házba, elfintorodott az állott levegőtől, és rövidlátóan pislogott körbe.

− Amint látják, az előszobából nyílik a lenti háló és az étkezővel egybenyitott konyha. Ez a lépcső a pincébe vezet. Az étkező-konyha páros elég tágas, egy kisebb szobát is le lehet választani belőle – magyarázta az ügynök unottan. Nem vette észre, hogy a háta mögött a fiatalember megállt, és mereven bámulja a lépcsőfordulót.

− Ez itt a mosdó – nyitott be a mosdóajtón az asszony. Az ügynök bólintott, majd az előszobai tükörben megigazította nyakkendőjét: − Igen, és fent is van egy – ekkor észlelete, hogy a fiatalember mögötte áll. Megfordult. Már az idős nő is ott volt mellettük, és megfogta a fia könyökét.

− Minden rendben? – kérdezte az ügynök. A fiatalember még mindig ugyanabba az irányba nézett, és az ügynökön átfutott a gondolat, hogy talán szélütés érte, mert olyan sápadt volt, és bőre valahogy viaszosan csillogott. Most azonban összerezzent, és elfordult, megtörölte homlokát kézfejével.

− Jól vagy, drágám? – kérdezte az anyja is. A fiatalember bólintott, majd a konyhába ment, hallották, hogy megnyitja a csapot.

− Jól engedje ki a vizet, rozsdás lehet – kiáltott utána az ügynök.

− Elég komor ez a ház – jegyezte meg sóhajtva az anya. Az ügynök nézte egy pillanatig, figyelmesen, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a másik tud valamit.

− A fiának lesz? – kérdezte ahelyett, hogy nekiszegezte volna a kérdést. A nő bólintott: − Ideje, hogy saját lábra álljon. Ősz óta dolgozik, el tudja magát tartani. Az önállóság az ő korában a legjobb tanítómester.

− Hát igen, ez így van – jegyezte meg derűsen az ügynök. – Bár sokan inkább egy kis lakással kezdik – körbefordult, mutatva a terület nagyságát: − Ez elég tágas egy embernek.

− Remélem, mielőbb kettő lesz az az egy – hunyorított a nő hamiskásan, majd intett felfelé: − Megnézzük a fenti részt?

Az ügynök előre indult a nyikorgó lépcsőn. Eszébe jutott, legközelebb valami faápolót kell hoznia.

− Jössz, drágám? – kérdezte a nő a háta mögött. A fiatalember előlépett a konyhából, száját törölgette, kék ingjén foltok sötétlettek. – Nem. Menjetek csak – intett, és a lába elé nézett, a padlóra.

Ahogy felértek, az ügynök bement a kisebb szobába, és elhúzta a függönyt. Feltárult előttük az erdő képe a sűrűn sorakozó törzsek, az egybefüggő lombkoronatenger – ez általában mindenkit lenyűgözött. A nő cüccögött: − Ez elég egyhangú – intett a háta mögé. – Menjünk át a másikba.

A másik szobában a szemközti hegyoldalra nyílt a kilátás, de bal felé, a távolban magas csúcsok kéklettek. – Ez már valami – mondta elismerően a nő. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép innen a látvány.

− Hallott valamit a ház történetéről? – kérdezte rövid várakozás után az ügynök. Zsigereiben érzete, ebből nem lesz üzlet. Látta a fiatalember szemében.

A nő megfordult, végigmérte, majd bólintott: − Ezt-azt hallottam. Pletykákat. De nem néztem utána. Tudnom kell valamit? Hogy…miért ilyen olcsó.

Az ügynök oldalt lépett, jelezve, ideje lemenniük, vissza a fiatalemberhez, akit egyedül hagytak: − Szerintem tudja maga – mondta, miközben a nő elhaladt előtte halovány, levendulás illatot húzva a levegőben. A másik nem válaszolt, magassarkúja kopogott a lakkozott fa lépcsőn, melyet az ügynöknek le kell majd kezelnie legközelebb. Ha lesz rá ideje, miközben valaki épp körbenéz a szobákban.

Odalent, a földszinten a fiatalember már az ajtóban állt. Ahogy kinyitotta, hirtelen, erőszakos mozdulattal, mind önkéntelenül fellélegeztek.

− Tudják a számomat – fogott kezet velük az ügynök már az udvaron. Az eső elállt, vizes beton fű és föld szaga terjengett mindenfelé, a járdán vastag, szinte fehér giliszták tekergőztek lustán.  Ahogy a páros kifelé indul, a kapuban a nő a fiához hajolt: − Mit láttál odabenn? – kérdezte suttogva, de az ügynök még épp hallotta. A fiú csak a fejét rázta, majd beszállt az autóba, és mereven várta, hogy a nő is beüljön.

Az ügynök visszafordult a ház felé, hallgatta, hogy beindul a motor, majd elhajtanak. Felment a lépcsőn, behúzta az ajtót, majd gondosan kulcsra zárta. Nem érzett csalódottságot az elvesztegetett idő miatt. Tudta, hogy ezeknek az embereknek nem szabad eladni a házat. Már csak azért sem, mert.

Megfordult, és a lépcső tetejéről lepillantva az udvarra, észrevette a nőt. A kapuban állt, és őt nézte. Jó napot, mondta, megnézném a házat.

3. A vevő

A nő harminc körüli lehetett. Karcsú volt, farmert, fehér pólót és sötétkék széldzsekit viselt. Ahogy felsétált a lépcsőn az ügynökhöz, aki némán és ünnepélyesen várta, kecsesen, szinte táncolva mozgott. Kezet nyújtott, bőre száraz volt, kézfogása határozott. Nevét nem mondta, és a férfi később sem tudta megjegyezni, noha ő maga írta le az alkalmi megállapodáshoz egy noteszlapra. Az ügynök kinyitotta előtte az ajtót, régóta keres házat, kérdezte közben. A nő megállt a küszöbön, és mélyet lélegzett, majd a válasz a levegővel együtt bukott ki belőle, nem, nem oly régóta.

Aztán beléptek a házba, és az ügynök megértette, hogy ez egy különleges pillanat, mert a ház felragyogott. A felhők közül kibukkanó nap rőtvörös pászmái átragyogták a szobákat, és a nyitott ajtón át a mindig félhomályos előteret is bearanyozták – de nem ez volt az oka. Valami más történt, valami sokkal titkosabb, rejtettebb, pulzáló fény kelt ki a falakból, a padló szinte csillogott, a fa lépcsőn a lakk ragyogott, és a tükör tűélesen adta vissza, amit látott.

Az ügynök körbefordult, zavartan és megbabonázva, nahát, mondta tétován, ez furcsa. Micsoda, nézett rá a nő mosolyogva, mire a másik restelkedve megvonta vállát, maga nem érzi, kérdezte csöndesen.

A nő nem válaszolt, csak besétált a konyhába, ujja végigsimított a csempézett falon, majd az ablakhoz ment, és kinézett. Mindig is szerettem volna erdő mellett élni, mondta halkan, és az ügynök közelebb jött, hogy hallja. Ez az erdő csodaszép, tette hozzá a nő, nem minden erdő mondható szépnek, vagy különösnek, vannak teljesen átlagos, unalmas erdők. De ez itt. Ez más. Igazán elragadó, nem gondolja.

Hátrafordult, és az ügynökre nézett, aki épp a csempét tapogatta, mely mintha lüktetett volna ujjbegyei alatt. De, igen, azt hiszem, igaza van, jegyezte meg sietve. Esetleg megnézhetnénk a többi helyiséget is.

A nő biccentett, majd a lépcső felé vette az irányt, energikusan fellépdelt, és a fokok nem nyikordultak meg lába alatt. Az ügynök követte, közben igyekezett nem a nő fenekét bámulni. Fent két szoba és egy mosdó található, jegyezte meg lihegve. Az egyik szobából látni az erdőt, a másikból a hegyeket.

A nő megállt a két szoba közi kis előtérben, így mindkettőbe beláthatott a nyitott ajtókon át. A nap most egyenesen a szemébe tűzött, de hagyta, sőt, még haját is kihajtotta füle mögé egy lágy mozdulattal. Ó, igen, a kilátás, az egészen káprázatos, bólogatott elismerően. Majd hirtelen megfordult, mire a férfi összerezdült. Viszont kívülről úgy tűnik, mintha kissé elhanyagolt állapotban lenne az ingatlan, jegyezte meg a nő, mire az ügynök sóhajtott, ez így van, sajnos elég régóta nem talál gazdára.

És maga emiatt szomorú, szögezte le a nő, amire az ügynök először nem is tudott válaszolni, mert végig kellett gondolnia. A nő benyitott a mosdóba, aztán bezárta az ajtót, és lement a lépcsőn. Tudja, ez jó kérdés, kezdett bele az ügynök. Be kell vallanom, az elmúlt időszakban a ház fontos lett számomra, jelentette ki, és maga is furcsállta, hogy ez így kimondja, nem mondom azt, hogy megszerettem, de van valami kötődés, ami. Elharapta a mondat végét, mert leértek, és megálltak a tükör előtt, amiben a nőt kitakarta az ügynök alakja. Azt hiszem, hiányozni fog, mondta még a férfi, és kivárt, de a másik csak nézte őt, kérlelhetetlen tekintete arra ösztökélte, hogy mondja ki. Megveszi, ugye?

A nő bólintott, igen, azt hiszem, ez a ház kell nekem. De előtte szeretnék egy éjszakát eltölteni benne. Akár a mai éjszakát.

Az ügynök úgy tett, mint aki ezt nem is hallotta. Tud a ház előéletéről. Kérdezte halkan, de másik csak megvonta vállát, nem érdekel, bármi is történt itt.

Az ügynök mélyet sóhajtott, majd előre ment, közben zsebéből kivette a kulcsokat. Biztos benne, hogy itt akar maradni éjszakára, kérdezte, mire a nő nem válaszolt, csak nézett rá merőn, és az ügynök ezt csak jó tíz másodpercig  bírta. Akkor kérem, fáradjon velem, a konyhában írunk egy megállapodást erről, motyogta, és így is tettek.

A nő ott ült vele szemben, a bejárati ajtó téglalap üvegbetétjén át a délutáni napfény pont rázuhogott, de az ügynök nem nézett fel, csak gyorsan megírta a szöveget, amit jónak gondolt. Tudja, soha nem csináltam még ilyet, mondta, majd megfordította a lapot, amikor végzett. A nő el se olvasta, mit írt, csak aláírta, majd visszafordította a lapot, és kinyújtotta a kezét. Az ügynök először nem értette, mit akar, majd észbe kapott, és az asztalon lévő kulcsokat a nő tenyerébe rakta. A bőrének meleg érintése volt.

A nő kikísérte őt, kissé talán türelmetlenül, de az ügynök az ajtóban megtorpant, és kivárt. A ház figyelte őt, és ő megérezte ezt. Tudta, hogy nincs más lehetőség, és egyrészt megnyugodott, hogy így alakult, másrészt sejtette, ezt a pillanatot soha nem fogja elfelejteni, és azt akarta, ösztönösen azt kívánta, minél tovább tartson. De ekkor a nő ismét kinyújtotta felé a kezét, és szelíden rámosolyogott, és a mosolya egészen ragyogó volt, és az ügynök megfogta ezt a kezet, ami puha volt és finom tapintású, és amikor elengedte, már nyitotta a száját, mert el akarta mondani, hogy egy házaspár építtette a házat, és miután beköltöztek, rá másfél évre a nő egy éjszaka eltűnt, egyszerűen köddé vált, a rendőrök sokáig a férjet gyanúsították, de nem tudtak bizonyítani semmit, végül az ügyet lezárták, és a férj elköltözött, majd megbízta az ügynök cégét a ingatlan értékesítésével, és ő kapta az ügyet, és nem törődött a pletykákkal, a környékbeliektől induló történetekkel, hogy esténként néha valaki felkapcsolja a lámpát házban, és hogy néha a függöny mögött, amit ő mosat, időről időre egy női alakot vélnek látni az utcán elsétálók, és hogy egyesek szerint a feleség, az eltűnt asszony valahogy még mindig  a házban van, és várja vissza a férjét, vagy valaki mást. Mindezt el akarta mondani, bár sokan tudtak a dologról, a nő is tudhatott volna, mert egy népszerű esti tévéműsor, ami paranormális jelenségeket vizsgált, pár hónapja felkapta a ház ügyét, és egyik adásban foglalkoztak vele, forgattak is itt, persze az ügynök nem engedte be őket a házba, de letáboroztak az utcában, és csináltak pár egész jó felvételt, amin a ház valóban félelmetesnek tűnt.

Hátralépett, felnézett az épületre, és inkább csak annyit mondott, hogy a villanyt kikapcsolták, de a pincében van egy csomag gyertya.

Köszönöm, mondta neki a nő, mire a ügynök biccentett, lement a lépcsőn, átvágott az udvaron, beszállt az autójába, és elhajtott.

4. A kutatás

A nő várt egy percet, majd felnézett a szemközti hegyek karéja fölötti mind vörösebb napkorongra, aztán energikus léptekkel kisétált az autójához, és a csomagtartóból egy hosszú rudat vett elő, meg egy tányérszerű eszközt, amit a rúd végére csatlakoztatott. Hátrament ezzel a dologgal a kertbe, és az eszköz felső végén, ahol kis képernyő is volt, bekapcsolt egy gombot, mire a konzol felzümmögött. A nő babrált valamit a kezelőfelületen lévő gombokkal, míg a műszer egyenletes, halk, sípol hangot nem adott, majd a tányért a föld fölött tartva óvatosan megindult, és pásztázni kezdte a talajt a kertben. Néha ki kellett kerülnie egy göcsörtös fatörzset vagy egy kiszáradt ribizlibokrot, de egyébként gyorsan halad, és a kert sem volt túl nagy. Egyszer, nagyjából a terület felénél, az eszköz felsípolt, a nő megtorpant, majd belerúgott valamibe a földben, mire egy fém sörösdoboz fordult ki a talajból, elkopott már rajta felirata, idegenül csillogott a tompa fényben.

Amikor a nő elérte a hátsó kerítést, és végiment a vonalán, megtorpant, és kinézett az erdőre. Ritkás akácosból állt, mögötte azonban jó húsz méterre, fenyves sötét, komor zöldje sejlett fel, azok a  fák magasabbra nőttek, csúcsuk most rőt fényben ragyogott, mint a havasok, mint a Mont Blanc hegye a versben. Nekitámasztotta az eszközt az egyik oszlopnak, és a kertkapuhoz lépett, lenyomta a kilincset. A kapu nyikorogva kitárult, feltárva az utat az erdő felé. A nő tétovázott, bámulta a sűrű mélyét, majd megborzongott, és hátralépett. Fogta a keresőeszközt, és visszament  a kocsihoz, szétszedte, és a darabjait visszarakta a csomagtartóba, majd ezúttal egy vaskos elemlámpát vett elő, és a ház felé fordult.

És megdermedt.

Egy pillanatra mintha lebbent volna az emeleti ablakban a függöny, mintha valaki épp most hagyta volna el megfigyelőpozícióját, elengedve a függöny szélét, hátralépve a házban mind jobban sűrűsödő félhomályba.

A nő még sokáig figyelte azt az ablakot, majd megrázta fejét, próbaképp bekapcsolta az elemlámpát, és bement a házba.

A pincébe kezdte, és szisztematikusan haladt felfelé. Odalent rothadt krumpliszag fogadta, a kis, földközeli ablakokon épp hogy bejött valami fény, így a lámpa fénycsóvájánál kellett végigtapogatnia a polcokon felhalmozott konzerv- vagy műanyag dobozokban lévő szögeket, csavarokat és a hideg szerszámokat. Megtalálta a csomag gyertyát, fél tucatot zsebre vágott belőlük. Elmozgatta a sarokban lévő gumiabroncsokat, egy lapáttal átforgatta a kazán mellett lévő savanyú szén göröngyeit, majd kifulladva megállt a hideg helyiség közepén, és körbefordult, ezúttal a beton alapzatot szemlélve. Egyöntetűnek tűnt  a betonozás, sehol egy új rész, vagy repedés nem látszott rajta. A nő megvonta vállát, és felment a nyikorgó lépcsőn a  földszintre. Itt a konyhában folytatta a kutatást, sorban kinyitogatta a szekrény ajtajait, kihúzta a fiókokat, nyögve eltolta a hűtő csöndes testét, benézett a gáztűzhely mögé, majd ugyanezt elvégezte a keskeny kis kamrában, ahol a polcokon a régi befőttekben barna és sárga dolgok úszkáltak zavaros lében, az üvegeken megsárgult címkéken elegáns, finom kézírás hirdette a tartalmat. A sarokban pók szőtt hatalmas és bonyolult hálót.

Ezután a hajdani hálószobába ment. A nagy, huzat nélküli franciaágy két oldalán kis szekrények voltak, üres volt mind a kettő, az ággyal szemben egy kombinált szekrény barnállott, legalább tizenkét fiókkal. A legtöbb üres volt, de a bal szélen a kutató keze megdermedt, mert női ruhákra bukkant, harisnya, alsónemű, melltartó tűnt szeme elé. Elgondolkodva kivett egy selyem hálóinget az egyik fiókból, és megszagolta. Hosszan bent tartotta a levegőt, és ekkor volt az, hogy szemközt, a hegyek mögött lement a nap, és hirtelen, mintegy varázsütésre, mély, sötétszürke árnyak öntötték el a házat. A nő meglepetten visszaengedte a ruhát, majd körbefordult. A félhomályban, a sarokokban táncolt és vibrált a hirtelen jött sötétség, alakok képződtek szeme előtt, majd eltűntek, aztán lassú, áramlásszerű mozgás kélt az előtérben, majd felfelé nyomult a lépcsőn.

A nő bekapcsolta a lámpát, és a józan hideg fénnyel kilépett a szobából az előtérbe, és felvilágított a lépcsőfordulóba. Keskeny, téglalap alakú ablak volt a falban, a lámpa fénye ezen csillant, de semmi egyebet nem látott. Visszament a hálószobába, és befejezte a szekrény átvizsgálását.

Ezután kisétált az autóhoz, és behozott egy nagy hátizsákot, amit a konyhába tett le. Kezet mosott a csapnál, majd egy üveg ásványvizet vett elő, és leroskadt az egyik székre, úgy ivott belőle. A lámpa megnyugtatóan világította a falat kezében. Jó fél órát ült így, időt adva a sötétségnek, hogy mind jobban eluralkodjon körötte. Aztán felállt, és a hátizsákból polifoamot és hálózsákot kotort ki. Először a hálószobába ment velük, de az ágy előtt megtorpant. Ahogy rávilágított a szürke matracra, olyan volt, mintha egy test lenyomatot vájt volna a jobb felébe. Odanyúlt, és végigsimította. Melegnek érezte a fedőhuzatot. Felegyenesedett, majd kihátrált a szobából, és végül az előszobában, a fal mellé terítette le a dolgait. A zsebéből elővette a gyertyákat, és gondosan, félkörívben elrendezgette őket, de még nem gyújtotta meg egyiket sem. Helyette felment a lépcsőn az emeltre, és nekiállt a fenti szobák átkutatásának. Itt viszonylag kevés bútor volt, a falak színéből ítélve, gyerekszobának szánták a bal oldali helyiséget, a másik valamiféle dolgozószoba lehetett, mert a teret egy nagy íróasztal uralta. Fiókjaiban papírok rejtőztek, ezeket a nő gondosan áttanulmányozta, majd visszatette őket a helyükre. Volt még mindkét szobában egy-egy szekrény, amikben néhány üres dobozt, egy régi írógépet, pár kopott férficipőt és női ruhadarabot talált. A mosdóban a tükör melletti szekrényben egyetlen fogkefe árválkodott.

Ahogy végzett, lassan lesétált a földszintre, és most az ottani fürdőszobába ment. Itt két szekrényt talált, az egyikben tisztítóeszközök voltak, a másikban, aminek az ajtaja egyben tükör is volt, beszáradt női krémek, rúzsok, arctisztító pamacsok és pár fiola gyógyszer csillogott. A nő az elemlámpa fényénél megvizsgálta mindet, majd becsukta a szekrény ajtaját, és megpördült, mert a tükör halovány, homályos és szürke felületén olyan volt, mintha egy sötét, vékony alak állna mögötte.

A elemlámpa ugráló fénye csak a csempézett falat, és a zuhanykabint világította meg.

Visszament a konyhába, és letelepedett az asztalhoz. A hátizsákból ezúttal két szendvics került elő. Az egyiket lassan, tűnődve megette, közben néha ivott is, és hallgatta a ház csöndjét.

Mert csak most vette észre, most, hogy kutatásának zaja megszűnt, hogy milyen tökéletes némaság uralkodik az épületben. A nem túl távoli útról be kellett volna hallatszódnia az elhúzó autóknak, az erdőből a madarak hangjának, kellett volna recsegnie a régi bútoroknak, pattognia a fa lépcsőknek, de nem, nem volt semmi zaj, csak a néma csönd terpeszkedett körötte, mint valami füst, vagy mintha nagy, puha vattába burkolták volna a ház belsejét.

Amikor végzett a szendvicsekkel, a hálózsákra telepedett, és egy gyufával, amit a konyhafiókban talált, sorban meggyújtotta a gyertyákat maga előtt. A sárga fény vibráló árnyakat vetett a mennyezetre, és a hálószoba mélyében is mintha újra formálódni kezdett volna a sötétség, de a nő ezúttal nem törődött vele, fáradtan elnyúlt fekhelyén, és lehunyta szemét. Nyolc mély lélegzet múltán lassan eluralkodott rajta az öntudatlanság.

5. Találkozás

Nem tudni, hogy álmodott-e a nő a házban azon az éjjelen. A sötétség ott gomolygott körülötte, túl a gyertyák sárga félkörén, nem érintette meg, de éjfél után az alvó többször megrándult, fel-felnyögött. Aztán egy óra körül elnyugodott. Két óra lehetett, amikor a félhold kékezüst fénye megjelent a lépcsőfordulóban lévő ablakban, és lassú pászmában megindult a ház belseje felé. Eddigre elaludtak a gyertyák, de ez a fény most pótolta őket, hideg sugarába fogta a nő testét, aki ettől kinyitotta a szemét.

Ahogy lassan fókuszált, és megértette, mi ébresztette fel, a fényt elreteszelte egy árnyék. Az alak a lépcsőfordulóban állt, sötét sziluett volt, egy tömör, feketeségből kivágott kép. A nő felült, és halkan megszólította, Lídia.

Az árny nem válaszolt, és nem moccant.

A nő erre felállt, és kitapogatta az elemlámpáját a fal mellett. Az éles sugár belevágott a  félhomályba, és lassan felsiklott a fordulóban álló alakhoz. Fehér edzőcipőt, farmert, fekete garbót viselt. Még feljebb a fénykör egy halovány, keskeny arcot világított meg, ami némiképp hasonlított a nőére, de valamivel vonzóbb volt, arányosabb és finomabb, vállig érő, búzaszőke haj keretezte. Az arcon tűnődő, elgondolkodó kifejezés ült, a fényre a macskás szemek összehúzódtak.

Elnézést, mondta a nő, és elkapta a lámpa csóváját, majd hozzátette, hát itt vagy.

Az alak odafent bólintott, itt vagyok, majd lassú léptekkel levonult a lépcsőn. A nő megindult felé, és karja akaratlanul is ölelésre tárult, de Lídia hátrébb lépett, ne, testvérkém, sosem csináltunk ilyet, mire a másik megtorpant, sőt, zavartan hátrébb lépett. Végül a fénnyel a konyha felé intett, gyere, üljünk le, beszélnünk kell.

A másik engedelmesen követte, helyet foglaltak egymással szemben, a lámpa az asztal közepére került, felfelé szálló fénye a plafonon terpeszkedett el.

Már mindenhol kerestelek, kezdte a nő némi hallgatás és csönd után, képzeld, még egy fémkeresőt is béreltem, mert emlékeztem, hogy a síbaleset után a lábadba raktak egy fém.

Elakadt szava, és nem folytatta.

Azt gondoltad, meghaltam, mondta csöndesen a másik. A hangja kissé fátyolos volt, mint aki sokat sírt, és ettől a hangszálai elváltoztak. Az hitted, megöltek, és elástak valahol.

A nő bólintott, igen, végigpásztáztam a kertet, aztán átkutattam az egész házat, hátha találok valami nyomot.

Hol voltál, kérdezte Lídia színtelenül. A nőben erre benne akadt a szó, majd megvonta vállát, tudod jól, hogy a tengerentúlon voltam, a munkám miatt nem tudtam hazajönni, csak most. De, kapott a szón, megbíztam egy magánnyomozót, aki keresett téged.

Hát, nem talált meg, jegyezte meg a másik.

Nem, értett egyet a nő. Megint hallgattak, majd Lídia közelebb hajolt hozzá, úgy, hogy rákönyökölt az asztalra, jó mélyen, egészen odáig, hogy arca némiképp a lámpa fénykörébe kerüljön. Gyanakvó és sápadt volt ez az arc, szinte ijedt, amikor beszélni kezdett. Tudod, nagyon furcsa, hogy egyszerre csak így feltűnsz a házamban. Arra riadok éjjel, hogy egy idegen fekszik a padlómon. Nem is tudom, mit gondoljak, olyan vagy, mint egy hazajáró lélek.

Mire gondolsz pontosan, kérdezett vissza óvatosan a nő, mire Lídia visszadőlt a széken, ismét sötétbe tűnt az arca, majd így szólt, azt gondolom, hogy te valahonnan máshonnan érkeztél, egy másik világból.

Nem értem, miről beszélsz, jegyezte meg a nő zavartan.

Nagyon is érted, bólintott Lídia, szerintem nagyon is érted. Feltűnsz a házban, és észre se veszel, de éjszaka valamiért meglátsz, nem találod ezt furcsának, drága nővérkém.

A nő hosszú ideig forgatta magában, amit a másik mondott, majd megrázta fejét, nézd, tudom, hogy nem vagyunk a legjobb testvérek, de a lényeg, hogy most itt vagyok, és te is itt vagy. És azért jöttem, azért utaztam annyit, mert elhatároztam, hogy megtalállak, és most sikerült. És csak egyetlen dolgot szeretnék tudni, egyvalamit kérdezni, azt, hogy mi történt veled, miért tűntél, mi volt közted és a férjed közt.

Lídia az utolsó szavakra felhorkantott, majd felállt, és a sötét ablak felé fordult, amiben némiképp tükröződött alakja, hála a lámpa fényének. Csak a szokásos történet, véget ért, mondta aztán halkan, azóta egyedül vagyok, tette hozzá, majd kissé esetlenül így folytatta, ezért is örülök, hogy eljöttél, és itt vagy, talán újraépíthetnénk a kapcsolatunkat, ha itt maradnál, mit gondolsz.

A nő először nem válaszolt erre, ő is felállt, és kinyújtózott, aztán a testvére felé fordult, sajnos holnapután vissza kell mennem, megvan a repülőjegyem. Csak azt akartam tudni, hogy hol vagy, és hogy minden rendben. De utóbbiról nem vagyok meggyőződve, intett Lídia felé, nem értem, hogy hol voltál, hisz az egész házat átkutattam a nap folyamán.

El akarsz menni, szögezte le Lídia csalódottan, mire a nő nem válaszolt, ezért így folytatta, akkor gyere, megmutatom, hogy hol voltam, hozd a lámpát is, kérte, majd előre engedte a nőt, és kimentek a hátsó ajtón, a ház háta mögé, és végigsétáltak a kerten, egészen a nyitva hagyott kapuig, ahol Lídia átvette a vezetést.

6. A jó testvér

Lídia ment elöl, a testvére pedig kissé oldalt tartva a lámpát világított neki, így segítve útját. Egy keskeny ösvényre tértek, olyan volt, mintha állatok vágták volna, a nő paták lenyomatait vélte felfedezni a földben.

Mi történt veletek, kérdezte csöndesen Lídia hátától. A házasságoddal.

Mindennapos dolog, jött a színtelen válasz, számára véget ért, azt mondta, kihűlt, megfagyott a kapcsolatunk, de én ezt nem így láttam, ragaszkodtam hozzá, nem tudtam elengedni. Bizonyára volt egy harmadik is a képben, mert azért voltak jelek, ám ezeket nem akartam tudomásul venni, elfordítottam a fejem. Azt hittem, a világ omlik össze, ha elmegy. Aztán persze csak elment.

Igen, a férfiak már csak ilyenek, hagyta jóvá a másik.

Neked van valakid, kérdezte Lídia, amire a nő sokáig nem válaszolt, egyébként is, kissé felfelé haladtak, egy kaptatószerű kanyarban, de aztán mégis megszólalt, most nincs, lihegte, volt egy hosszabb, de nem igazán működött, mind a ketten halálra dolgoztuk magunkat, és a végén már nem is értettük, miért vagyunk együtt. Mélyet sóhajtva megtorpant, majd kibukott belőle a kérdés, Lídia, hova megyünk.

A másik is megállt, azt mondtad, látni akarod, hova bújtam, válaszolt.

Mi elől bujkálsz, kérdezte a nővére zavartan, ő előle?

Te ezt nem értheted, rázta meg fejét Lídia. Néha úgy érzem, az egész világ elől. A kudarcom elől. Mindent feltettem erre a kapcsolatra. Azt gondoltam, ez a nyugodt és befejezett jövő, ez a házasság az, ami végigvisz az életen. Építettünk egy házat, beköltöztünk, elkezdtünk élni, és reméltem, hogy jönnek majd a gyerekek, a gyerekekkel a problémák, amik persze később, amikor visszatekintünk rájuk, viccesek és komolytalanok lesznek, aztán ezen is túl leszünk, ismét ketten maradunk, és éljük az életünket, sokat utazunk, de mindig visszatérünk a házba, a házunkba, amit rajongásig szeretünk, az évek észrevétlenül múlnak, a munka mindig ugyanaz lesz, persze idegeskedés és aggodalom is lesz bőven, hülye főnökök, nyughatatlan szomszédok, hűtlen barátok de alapvetően nyugodtan és békésen végigmegyünk az életen egészen addig, míg.

Közben, mialatt beszélt, újra megindultak, és most már beértek a fenyvesbe, a talaj is kisimult, nem emelkedett tovább, tűlevél borította, és gyantaszag terjengett, ami mögött volt még valami mély és erős, kellemetlen illat, amit a nő nem tudott azonosítani.

Míg, kérdezte halkan, mert Lídia elakadt a szóáradatban, de a testvére nem válaszolt, megtorpant, és körbenézett, várj, itt mindig elbizonytalanodom, hogy merre kell menni, de azt hiszem erre, motyogta majd megindult két vastag fatörzs közt, és egy ritkásabb részre vezette a nőt. Tudod mire gondolok, mondta közben türelmetlenül.

Lídia, itt nincs semmi, hol élsz te idekinn, kérdezte a nő most már kissé nyugtalanul, de a testvére csak ment előre, várj, mindjárt meglátod, jött a válasz, egyébként néha visszamegyek a házba, ha honvágyam támad, vagy csak úgy, hogy ott legyek, és felidézzem a múltat.

Értem, mondta a nő, és körbepásztázott a lámpával, de van itt egy kunyhód valahol, ugye, kérdezte, mire a másik lépett még hármat előre, majd megtorpant.

Egy alig pár méteres tisztáson voltak, ami köré szorosan felzárkóztak a fák.

Nincs, monda Lídia, majd hívogatóan intett, gyere ide hozzám, testvérkém.

A nő először tétovázott, mert ahogy Lídia arcán átsuhant a lámpa fénye, valamiféle mohóságot vélt felfedezni rajta, de aztán, főképp a húga hangjának esdeklő lejtése miatt, megrohanta őt a szánalom, és odalépett hozzá, hogy végre átölelje, ám Lídia ekkor kimondta, itt lakom.

A nő előszőr nem értette e szavalat, utána pedig nem is tudott gondolkodni rajtuk, mert a lábát egy ellenállhatatlan erő ragadta meg, és kezdte lefelé húzni.

Ahogy odavilágított a lámpával, láthatta, hogy a békés és álnok tűlevélfelszín behorpadt talpa alatt, és valami sáros masszába merült, immár térdig. Próbált előre elindulni, hogy kiverekedje magát e csapdából, de a sűrű iszap nem engedte, nem tudott benne gázolni, alig öt másodperc alatt már derékig érte őt. Küszködve elfordította fejét a testvére felé, aki változatlanul ott állt az előbbi helyén.

Segíts, kérte, de Lídia nem mozdult, és ekkor megkérdezte, hogyhogy te nem süllyedsz el, de persze tudta, a szíve mélyén tudta a magyarázatot, már az első pillanattól fogva tudta, azóta, hogy megpillantotta őt a holdfény keretezésében a házban. Kétségbeesetten kinyújtotta felé karját, a lámpa ismét a másik arcába villant, Lídia szenvtelenül bámult le rá, és amikor a sár már a nő hónaljáig ért, csak akkor szólalt meg.

Kihozott ide, az utolsó nap, de ő tudta, hogy hova kell lépni, gondolom, már rég felfedezhette, és kitapasztalhatta ezt a mocsarat, kihozott, és hagyott elmerülni, és azóta itt élek suttogta Lídia. A nő vadul küzdött, de aztán lassan elfáradt, és amikor már álláig ért a sár, még ki tudta mondani rekedten, miért, mire a testvére bólintott, olyan egyedül vagyok, nem bírom már tovább, ne haragudj rám, te mindig olyan jó testvér voltál.

A másik ekkor süllyedt el végleg, vagyis a feje búbja látszódott még ki, meg a két, kétségbeesetten kapálódzó, sarat paskoló keze, így valószínűleg nem hallhatta az utolsó szavakat, és én mindig is önző voltam, tette hozzá Lídia, majd figyelte, ahogy a fehér ujjak eltűnnek a sötétségben, és nem marad más nyom, csak a lámpa, mely kiesett a nő kezéből, és a fénye most megvilágította a rossz testvért, aki visszaindult arra, ahonnan jöttek, vissza a házba, hogy ott várja be a másikat.

vége

Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sarte szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összességében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

Szenvedés és szabadság

Azokban az utolsó években, éjszakánként, míg az anyja egy új istent fabrikált magának mind jobban megzavarodó elméjében, Edit feküdt az ágyában, és a mennyezeten az utcai lámpa szürke fénysávját bámulta, közben pedig a szabadságra gondolt.

A szabadság nem egy elvont fogalom volt a negyvenéves tudatában, hanem nagyon is valós tervek és vágyak szövedéke, melyek délutáni sorozatokból, filléres, megsárgult romantikus regényekből, főképp Stendhal locsogásaiból, és reklámok színes pillanatképeiből állt össze. Ezekben a tervekben Edit kilépett az ajtón, és végre elhagyta a házat. Végigment az utcán, amit eddig csak az elülső ablakokból, a függöny résein át figyelt, bámulva az akáccal övezett, poros, unalmas házakat, de most odakinn volt, elkanyarodott balra, és arra indult, ahonnan éjjelente a vonat füttyét hallotta.

Az állomásra érve betért  a restibe, és nadrágjából, mert nem az unalmas, szürke vagy kékes szoknya volt rajta álmában, hanem egy elegáns szabású, fekete nadrág, pénzt számolt elő, és kért egy szendvicset és egy pohár csapolt sört.

A házban nem szoktak alkoholt inni, pontosabban Edit anyja régebben ivott valami erős, sötétzöld diólikőrt, melynek az aromája napokig megült a bútorok kopott plüssében, de mióta ezeket az újabb nyugtatókat és altatókat szedte, le kellett mondania róla.

A sör hideg lesz, keserű, karcos, és csiklandozni fogja a torkát buborékjaival, valahogy úgy, ahogy majdani férje szakálla, egy magas, mosolygós, szénszemű bányász szőrzete, aki a restiben fogja megszólítani őt, hogy hova utazik a kisasszony, mire Edit csak megrántja vállát, még nem tudja, csak el innen.

Így aludt el, ezekkel a képzetekkel, színes jelenetekkel a házasságáról, mely szűzi volt, gyengéd, inkább barátság, sok nevetés és simogatás és mosoly, de semmi nem kígyózott be e képekbe az alantas ösztönökből, a sötét vágyakból, amelyek miatt néha sajgott Edit ágyéka, és néha rá kellett ülnie a nappali foteljének széles, izmos karfájára, akkor, amikor tudta, hogy anyja szundít egyet besötétített szobájában, és előre-hátra kellett ringatnia magát, hogy ez a sajgás elmúljon egy fényes villanással, melytől görcsbe roskadt szikár, sovány teste.

Reggelente savanyú szájízzel és keserűen ébredt ezekből a színes álmokból. Felült, lábát a mindig hűvös fapadlóra tette, melyet drága, elhalt apuja saját kezével fektetett le, ahogy egyébként az egész házat ő rakta össze. Kőmíves volt, és fal omlott rá, mikor még Edit öt éves volt, onnantól kezdődött kettejük rabsága az anyával.

Várt pár percig a reggeli fényben, hagyta, hogy a sugara megcirógassa, az egyedüli kedvesség volt ez az életében, majd erőt vett magán, és nekikezdett az újabb ugyanolyan napnak. Délelőtt takarított, vagy segített főzni az anyjának, délután, a korai ebéd után, amit némán fogyasztottak el, pihent egy kicsit, zavaros álmokba szenderült, vagy megnézték az épp futó dél-amerikai sorozat egy epizódját, esetleg kettőt, késő délután felolvasott anyjának, akinek a szeme már nagyon gyönge volt, miután elhagyta hetvenet, és bár íratott magának szemüveget, de jobb szerette kiszolgáltatni magát. Este legfeljebb két óra televíziót engedélyeztek maguknak, szigorúan egy olyan filmet választva, amiben nincs sok erőszak és szexualitás.

A vér rontotta meg a világot, mondta anyja, a saját, új, privát vallásának, egyházának egyetlen tagja, ha a vér tüze nincs, akkor nincs háború, nincs ellenségesekés, mindenki békében élhetne.

Furcsa, de Edit eleinte nem vette észre, mi épül a másik egyre silányuló tudatában, mert, ha negyven éve élsz valakivel, egyre kevésbé tűnek fel az új rigolyái, ezek együtt változnak, szöknek szárba, erősödnek meg és halnak el a te mindennapjaiddal, és azt hiszed, sajátos érzékcsalódás okán, hogy mindig is ott voltak a másikban. Például az anyja az utolsó években ínyét felhúzva, kis, szürcsölő kortyokban itta reggeli tejeskávéját, és Edit erre az új szokására is csak később jött, rá, amikor megállapította, hogy ez hang mennyire irritáló, de persze szólni nem mert miatta.

Ilyenkor, amikor egy újabb, bosszantó dolog jött elő az öregség okán rabtársában, Edit behunyta szemét, és az álmaira gondolt, maga előtt látta a bányász barna, vaskos kezét, azokat a durva, göcsörtös ujjakat, melyek mégis oly finoman tudnák cirógatni az arcát.

Az anyja persze árgus szemel figyelte, és éles, zörgő hangja rendre kizökkentette ebből a álmodozásból, többnyire az időjárást szidta, mely migrénes rohamait okozta, vagy az istenéről beszélt, a szenvedés istenéről, melynek ideája a nyugdíjazása után fogant meg elméjében, mikor is szakított a hivatalos egyházzal. A postán dolgozott egész életében, és a városka katolikus templomába járt, de egy nap feldúltan jött haza, sokáig nem is tudott beszélni, csak magából kikelve pihegett a nappali díványán. Aztán az elkövetkező hetekbe lassan, darabokban, részekben előadta Editnek, mi történt.

Gyónás során esett meg az incidens. Az anyja valami emelkedett hangulatban elmondta Zsolt atyának, hogy bizonyos abban, hogy a fejfájása, migrénje ami évek óta kínozza, egyfajta próbatétel, ezen a szűk kapun kell átmennie, hogy isten beengedje a mennyországba. És amikor az atya közbeszólt, és ellenkezve majd mind nagyobb felháborodással vitába keveredett vele, amiatt, hogy az egyház álláspontja szerint a fizikai, testi fájdalom nem üdvözít tényező, hogy istennek inkább a lelki egészségünk számít, és a gyarló test állapota semmi, semmi, akkor az anyját elöntötte a düh, ami abból fakadt, hogy a szerényen és alázatosan viselt fájdalom ezek szerint hiábavaló volt, a néma tűrés semmit sem ért, és még az is lehet, hogy nem jut be a mennyek kapuján. Szó nélkül otthagyta a papot, és többé nem ment templomba.

A külvilágba vezető útjai, ami miatt Edit egyszerre csodálta és irigyelte, ezentúl csak a közeli kisboltig vittek. Persze elmondásában ott is mindenki alávaló volt, a pénztáros be akarta csapni, a hentespult mögötti férfi körmei mocskosak, a vevők fele lopnia akart, de Edit nem ezek miatt a dührohamba fulladó elbeszélések miatt nem ment el helyette boltba.

Az iskola negyedik osztályától kezdve nem hagyta el a házat. Annak idején először anyja nem értette, miért szorong a gyerek, de aztán a szorongásból nyüszítő félelem és könyörgés lett, és végül az iskolapszichológus maga javasolta, hogy Edit menjen át magántanulói státuszba, aminek az anyja zsörtölődve eleget tett.  Maga Edit se értette, miért jött ez a fordulat életében, pontosabban sejtett valamit homályon, előtte volt a kép, ahogy apukája elbúcsúzik tőle, megpuszilja, majd kinyitja a bejárati ajtót, kilép a világba, ami elnyeli őt, ami ráomlasztja  azt a falat odakint, ahol mindenki veszélyben van a nyílt terekben, ezekben a hatalmas, kiszámíthatatlan övezetekben.

Talán ez volt az ok, talán a gyász, talán anyja nyomasztó személyisége, ki tudja, mostanra, negyvenéves korára a fóbiája olyan erőssé érett, hogy a bejárati ajtó kilincséhez se tudott hozzáérni.

Az utolsó hónapokban mindehhez társult az egyre erősebb viszolygás és ingerültség, amit anyja keltett benne. Negyven év összezártság nagy idő, a kabinláz időről időre fellobbant majd kihunyt kettejük közt, hozzászokhatott volna minden rigolyához, de ez valami új volt. Egy ebéd során jött rá az újkeletű türelmetlenség okára. Az anyja aprókat fújva ette a lánya köménymaglevesét, és fintorogva kijelentette, hogy nincs íze, hoznia kell egy kis borsot, és Edit aki némán figyelte, ahogy sértetten kivonul, hirtelen ráébredt, hogy együl maradt az ebédlőasztalnál, mely a nappali szoba sarkában állt, a nagy tálalószekrény mellett. És ha lehunyta szemét, elképzelte, hogy egyedül van a házban, és a ház rendezett, jól belakott és ismert terei csak ót szolgálják.

Igen, a ház hirtelen üres lett, nem volt benne az anyja teste, hogy kitöltse minden egyes szobáját, sarkát, bárhol felbukkanjon, zsörtölődő hangja nem visszhangzott, öröké elégedetlen, sápadt arca nem kísértett. Kétkedés is megjelent benne, hisz, ha nincs az anyja, ki fog elmenni a boltba, de ekkor eszébe jutott a szórólap, amit pár hete a kukában látott, az anyja dobta ki, átkozva azt, aki ilyesmivel teletömi a postaládást, és a szórólapon az állt, hogy étel és áru házhozszállítás.

Mikorra mindez szépen összeállít Edit fejében, anyja visszatért a borssal.

Emiatt a ráébredés miatt talán nem történik végzetes dolog, ha az utolsó nap nincs a vihar, és az az iszonyatos fejfájás. Már délután sötét felhők gyülekeztek a városka fölé, a fülledt nyári levegőt ózonszag töltött meg, Edit sietve bezárta az ablakokat, az anyja pedig jajongva elsötétített hálószobájába húzódott, mivel a migrén kétszeres erővel támadt rá. Amikor megdördült az ég, erőtlenül Editért kibált, akár egy félős, durcás gyermek.

A hátán feküdt, a lehúzott redőny résein át alig lehetett látni az arcát. A lánya odaült mellé egy székre és engedelmesen megfogta a száraz, csontos kezet. És ekkor az anyja megint rákezdett, kérlelhetetlenül dicsőíteni kezdte istenét, akinek a szenvedés a legfontosabba, és most ő tökéletesen kiszolgálja ezt az istent, csak így bukhat át a nemlétbe majdan, ha hagyja eluralkodnia a szenvedést a testében, de most, most kér egy fájdalomcsillapítót.

Edit kábán hallgatta ezt a tirádát, majd felállt, és gépiesen a konyhában ment, ahol egy desszertes dobozban tartották a gyógyszereket, kinyomott egy szem tablettát a búvóhelyéről, és pohár vízzel visszament anyjához, akinek remegő fejét tartania kellett, míg bevette, majd mikor sóhajtva, halk imát motyogva visszahanyatlott savanyú szagú párnájára, kihátrált a szobából.

A vihar egészen elterpeszkedett a ház felett, mintha pont az epicentrumában lettek volna, tízmásodpercenként csaptak le köröttük a villámok. Edit a nappali foteljébe kucorodott, és onnan nézte, ahogy az utcában a szél a fákat tekergeti, majd az esőfüggönyöket, melyek sávosan végivertek odakint mindent, és beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne benne állni, az ítéletidő közepén, hagyva, hogy ruháját átáztassa a hideg, csiklandós víz.

Álmodozásból anyja rekedt kiáltása riasztotta fel. Fél óra telt el, a gyógyszer bevétele óta, panaszkodott az asszony, mikor belépett a szobába, de semmi hatása, csak kissé bágyadtabb. Megkocogtatta a poharat, és ebből Edit értette, hogy újabba adag kell, visszament a konyhába, elővette a dobozkát, és amikor felemelte a levelet, amiből az előbb kinyomta a szemet, akkor jött rá tévedésére. Fájdalomcsillapító helyett az imént altatót adott anyjának. Már nyúlt a másik, a jó gyógyszerért, de aztán tudata megállította a mozdulatot. Nem is a tudata, a vágya, a vágy az üres ház után. Mintha kívülről figyelte volna magát, látta, ahogy újabb altatót pottyant tenyerébe, vizet enged, majd visszaviszi mindezt a betegnek, engedelmesen vár, míg iszik, végül kimegy a nappaliba, és visszakucorodik a fotelbe.

Szíve vadul dobolt, teste kimelegedett, arcát pír öntötte el. Mindezt a szabadság okozta, érezte a szabadság röpke, izgalmas érintését, de minden még olyan bizonytalan volt, kocsonyásan remegő jövő, amiből bármi kiforrhat, tehát jobb, ha ő alakítja. Fél óra múlva felkelt, és újabb gyógyszert vitt be anyjának. Felébresztette gyenge álmából, és a félig öntudatlan asszonyba diktálta, szelíden tartva fejét, míg az engedelmesen ivott. Majd alkonyatkor, mikor a vihar alábbhagyott, megismételte még egyszer ezt.

Edit jól emlékezett arra a délutánra, amikor anyja hazahozta ez az újfajta altatót a gyógyszertárból, ami csillogó, szúrós szagú, csupa fény helyiség volt a képzeletében. Az anyja fontoskodva mesélte, hogy a gyógyszerész a lelkére kötötte, hogy egyszerre csak egy fél tablettát vegyen be, és egy nap semmiképp se használjon el kettő belőle, mert végzetes lehet egy időseb szervezetre gyakorolt hatása.

Ezen az emléken merengett, és a várakozás édes izgalmában a tévét is elfelejtette bekapcsolni, sőt, amikor hálószobájába ment, szinte átöltözni is elfeledett, először ruhástul bújt az ágyba, csak ezután, a sötétben kapkodta le magáról a szoknyát, a harisnyát, az inget és a fekete mellényt, és most, ezen az éjszakán újfajta módi szerint hagyta, hogy a hideg paplan átölelje szinte majdnem meztelen testét.

A tompa fényű reggelre ébredt. A ház néma volt, érezte, hogy egyedül van benne élőként.

Felkapkodta ruháit, majd izgatottan, kiszáradt szájjal, remegő kézzel beóvakodott anyja szobájába, és résnyire húzta a redőnyt, hogy a fény az ágyban fekvő testre hulljon. Az anyja arca békés volt, de sárga és sápadt, és lapos kis mellkasa nem mozgott a paplan alatt. Kezeit örök álmában elfektette maga mellett, Edit a balt fogta meg, és hidegnek érezte, a pulzusa pedig nem vert ujjbegye alatt. Végül egy tükröt is behozott, az orr elé tartotta, és nem látott rajta párát.

Kiegyenesedett, és elmosolyodott. Állt pár másodpercig, és élvezte azt, amiről el nem tudta képzelni, hogy valóra válik, majd kihátrált a halottas szobából, és sorra vette, mit kell tennie. Hívnia kell a háziorvosukat, a gyógyszeres dobozt a halott feje mellett lévő éjjeliasztalra kell rakni, pohárral, fél kancsó vízzel, mintha ő vette volna be a négy tablettát a sötétben és a fájdalomban megzavart érzékei által félrevezetve, aztán kell keresni egy temetkezési vállalatot, majd utána kihordhatja anyja cuccait a hátsó ajtóhoz, és megkérdheti a hullaszállítókat, ezeket is vigyél el – de előbb egy jó reggeli.

A konyhába ment, ahova pont betűzött a felszakadozó felhők közül kibukkanó nap első sugara, és megvilágította a sarokban álló, sötét, komor anyját.

– Mondtam, hogy csak a szenvedés által jutok el istenhez –sziszegte az árnyék a döbbenten álló Edit felé, majd közelebb jött, és az arcába bámult. – Hát jól elrontottad, azzal, amit tettél, hogy elaltattál. Mivel nem szenvedtem, a végső pillanatban semmit nem éreztem, ezért itt ragadtam, a nyakadon, örökre.

A kárörvendő hang talán csak a fejében szólt, de mindegy is volt már, mert Edit megértette, hogy anyjának igaza volt, a szabadság semmi, egy ábránd, egy hazugság, a szenvedés pedig minden.

vége

Ez a novella szorosan kapcsolódik egy korábbihoz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A főhős másik menekülési kísérlete az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

Bizonyíték

Azon a napon a pap megállt a siromi kocsma előtt a Suzukijával, betántorgott az épületbe, és leroskadt az első asztalhoz, majd csak nézett maga elé, és a kocsmáros, aki végül odament hozzá a szokásos pohár sörrel, még hallani vélte, hogy azt motyogja, mit tettünk, majd a pap nagy, négyszögletes, húsos arca felfelé fordult, két pálinkát is hozzon, formálták azok a vastag, érzéki ajkak, és a kocsmáros bólintott, a pult mögé ment, kitöltötte az italokat, és amikor a visszavitte, látta, a másik kifelé bámul a koszos ablakon, a Soproni matrica résein át az utcára, ahol Lili ment határozott léptekkel az éles napsütésben, a pap meredten nézte, a kocsmáros pedig megjegyezte, délután kettő, és még nem részeg, mire a pap megragadta a csuklóját, levonta maga mellé, és súgva mondta, szerintem nagyon rossz dolog fog történni, és részben én leszek az oka, hadarta a másik fülébe.

Régről ismerték egymást, még az iskolából, a pap családja is siromi volt, de aztán elköltöztek, és most visszajárt, három másik falu mellett ellátta a siromi lakosokat is, azt a néhány öregasszonyt, akik még beülnek a misére, nehéz így, ilyen kevés érdeklődés és aktív támogatás mellett, de bármilyen szörnyű vége lesz, suttogta most, ez az eset megváltoztat majd mindent, ez világhírűvé teszi majd őt, a falut, mert ez az eset bizonyíték lesz a lélek örökkévalóságára.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez a történet szervesen összefügg egy másikkal, annak a kifejtése, lezárása. A szövegben megjelenő narráció írásakor a fejemben volt a tavalyi év egyik legerősebb audiovizuális élménye, a Midnight Mass, abból is a pap monológja, melyben elbeszéli a sajátos átalakulásának történetét. Nagyon nagyra tartom Flanagan rendezéseit, azt gondolom, hogy ezt a fajta dialógusos, magas érzelmekkel játszó horrort próbálom én is írni. 

Azt mondják, hogy maga mászott ki a kocsiból, majd eltántorgott az útkereszteződésig, itt találták meg, a Jézus-szobor alatt fekve, olyan volt, mint egy újkori szent, egy csupa vér és seb mártír, tűnődött Sárosy, miközben Ronit nézte az ajtóból.

Ingatlannindzsának kell lennetek, mondta épp az újoncoknak Roni, ki kell fejlesztenetek egy hatodik érzéket, hogy rátaláljatok a gyengéjükre. Körbefordult, lazán, fesztelenül, fekete öltönyében, fehér, kigombolt ingjében, arcán azokkal a borzalmas forradásokkal, amiket  a szilánkok és a másik autóból kiszakadó motor fémrepeszei, a halál akaratos fullánkjai okoztak, majd rámutatott a hozzá legközelebb ülő lányra, aki előző nyáron érettségizhetett, és még szinte gyereknek tűnt. Az ügyfél kedveli a szép fürdőszobákat?, kérdezte tőle, hát akkor oda vigyed, ahol nem rozsdacsíkos a kád, majd egy idősebb fószer felé fordult, akit bizonyára nem olyan rég rúgtak ki munkahelyéről, valami kisvállalkozásból, ahol már évek óta nem ment annyira a meló, hogy eltartsa a teljes gárdát. A kedves vevő a kertben akar piknikezni? szegezte neki a kérdést, akkor mutass neki zöldterületet, nem baj, ha zsebkendőnyi, a lényeg, hogy csillogjon a napfény azon az istenverte gyepen.

Akkora benne az élni akarás, mint egy szuperhősben, tűnődött Sárosy, és lassan beljebb lépdelt a terem belseje felé, igen, ő a mi saját szuperhősünk, tette hozzá elégedetten, majd beült az egyik asztal mögé, mert emlékszem, az orvosok először azt mondták nekünk, nekünk, hisz mi vagyunk a családja, más nincs neki, mi voltunk azok, akik bementünk másnap reggel a kórházba, azt mondták, hogy csoda, hogy túlélte az éjszakát, és a következő huszonnégy óra kritikus lesz, de jók a kilátások, mert úgy tűnik, van Roniban valami belső erő, valami fényes, csillogó akarat, ami veszettül kapaszkodik az életbe.

Az ingatlaneladás háború, szögezte le most a sebhelyes arcú, furán sántító negyvenes férfi. Harc az eladó és a vevő közt. Mindketten terveket szövögetnek, le akarnak csapni a másik gyengéire, ki akarják használnia az előnyöket és a hátrányokat. És ebben a folyamatban mi vagyunk azok a követek, akik mindkét oldalnak dolgoznak, hozzuk és visszük a híreket, és, felemelte mutatóujját, ha kell, befolyásoljuk az információt, megdolgozzuk, átfestjük egy kicsit, mielőtt átadjuk címzettjének. Lehorgasztotta fejét, és szinte magának motyogta zárásképp, ami nem egyenlő azzal, hogy hazudunk.

A teremre csönd ült, és Sárosy elmerült az emlékképeiben, most az jutott eszébe, amikor az ágyban fekvő, szinte teljesen átkötözött Ronit először megpillantotta, a bal lába fel volt emelve, súllyal kihúzatva, hiába, mert sose jött rendbe, de nem is ez volt az érdekes, hanem a szabadon hagyott szempár, a tekintete, amiből valami új, különös, intenzív tűz sugárzott, amibe beleborzongott, és most is enyhe viszolygás kélt benne, ahogy felidézte a pillanatot, mikor tekintetük egybekapcsolódott, mert úgy érezte akkor, hogy elveszik ebben az égető figyelemben, ami mintha átlátna rajta, mintha a lelke mélyéig fúródna, mintha mindent tudna róla. Talán e tekintet a magyarázat arra, hogy gyógyulása után Roni lett a legjobb értékesítő az irodában, sőt, az egész megyében, és háromszor vitte el a céghálózat Év Ingatlanosa díját, ami egyedülálló teljesítmény a kelet-európai régióban, beleértve a lengyeleket is, ahol azért több ezer fős állományról beszélünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.