Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. április 29. 10:15 - Valmont

Kuruc feltámadás, labanc halál

ocskay.jpg

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna.

A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

 

Rövid história a kurucok feltámasztója ellen lefolytatott vadászatrul

 

A vénséges kanördög húzatná a farkára ezt a mocsadék időt, káromkodott az Olasz, mikor kiértünk a szurdokból, peniglen akkor még nem is zudijtotta az Úristen reánk annyira a haragját, mintsem tette volt jó félórával később, ahogy elértük a falut, jobban mondván azt a pudvás rissz-rossz kis telepet, mely a szétnyillo patakmeder szélén ragaszkodott ehhez a sáros földhöz.

Megálltunk az első háznál, a Gróf mellém jött, és kivonta kardját, az Olasz penig a katonák mögé osont, onnan szaglálta a levegőt. Öt gyengécske legényt adott mellénk a Kapitány úr, hogy rohassza le a faszát az isten, öt emberecskét, akiknél a muskétájuk is nagyobb volt. Azt mondotta, vidd ezt az öt daliát, így hazudott a szememben, miközben a sátra melegében iddogálta a jó rajnait, vidd, és keresd meg a Sípos Embert, s hozzad elém izibe. Mire én, Sipos Ember, értetlenkedém vala, és tágra meresztém szemem, mert alig egy napja érkeztünk vissza a Szepességből, ahol is a tolvaj és rabló Harattyánt kellett kézre fognunk, és most azt reméltük, mind a hárman, hogy megpihenhetnők egy kicsit a kvártélyban.

Nem hallottál róla, kérdezé a Kapitány, mire csak a fejem ráztam, és mondtam is volt, nem elegyedém szóba helyiekkel, mióta az országban vagyunk, ebben az istentől elfeledett vidékben, én helyi asszonyt csak hágtam, nem kérdeztem, helyi embert csak akasztottam vagy levágtam, de azt se kérdtem semmiről. A kocsmába meg csak a mieink járnak, hogy a fene egye hordó belüket, el is itták az összes jó tokajit.

Azt mondják, a hegyből szaladó patak völgyében bujkál, nézett rám nagy, öreg szemivel a Kapitány, közben előhúza egy foszlott kendőt mentéjéből. Onnan járja a síkságot, és ha akasztott rebellis kurucot talál, a sípjával feléleszti, és visszaviszi a táborukba, hogy aztán. Köhögni kezdett, mintha a lelkét akarná kihányni, és látom, friss, piros folt marad a zsebkendőjén nyomában. Hozd el nekem ezt az embert, parancsolta a Kapitány - dejszen inkább könyörgés vagyon az -, hátha meg tud menteni.

Elindulánk hát, Péter napkor a hegybe, majd ráakadva a patakmederre végigkövetjük azt, útközben az erdei tanyákat feldúlva, kikutatva mi hárman és az öt megszeppent siheder. Két jó emberemet még a franczia hadjáratban szedtem össze, az Olasz egy cingár, barna férfi, hosszú, erös ujjakkal és egy garmada késsel az övében. A Gróf valóban nemesnek hazudta volt magát, de láttam, kérges a tenyere, és nem a kardtól, paraszt volt, megszökött, úgy találtunk rá Chameriez határban, az előző napi csata holtjait fosztogatta. Mivel szükségem volt egy markos legényre, márpediglen ő erős, mint a bivalyfi, cserébe talán kissé ostoba, megkíméltem életét, és felvevém zsoldba.

Szagolsz valamit, te talján kurafi, szólítám csöndben az Olaszt, de az csak figyel erősen, majd bolint, mondja is, a seggemet, más nincs itt. Öt kis gunyhót számoltam vala, egyikből se jött füst, tán bizony elmentek, vagy levágták őket. De nem állhattunk ott egész nap, mint Lót felesége, mondám a katonáknak, na legények, kutassátok által ezeket a viskókat, mire azok csak néznek reám, nagy bután, erre rájuk dürrentém hangomat, melytöl megrepedestek a falak Lyonnál, hogy mars befele, kutyaütők. Az eső közben szemergéléssé apad, majd egészen elülepszik. Azok öten caplatnak a sárban, úgy tartva a puskát, mintha kapa lenne, látom rajtok, a csatában az elsők közt maradnának fej nélkül, na ilyen embereket adott volt nekem a Kapitány, hogy az isten rohassza ki a belit is, ha a tüdejével már megkezdte.

Csönd volt egy idejig, ahogy motoznak odabe, aztán a harmadik gunyhónál lett nagy rebillio, kiabálás, majd két lövés dörrent, hogy menten hátrébb futottam pár lépést, de ekkor látám, valaki, egy toprongyos alak előtántorog, és menne, huzza a lábat, mire én mondom a másik kettőnek, reája, legények. Nem kellett a biztajtás, ám mire beértük, az öreg, mert olyan ráncos, őszhaju kuruc ember volt és szép is, ahogy a jóistent elképzelni, nagy szakállas, bajszos, haja csimbojkba fonva, na szoval az öreg már ott feküdt a porban. A czombjára kapta a golyót. Szolitám németül, hol vannak a többiek, mire a hátára evickéli magát, akár a bogár, s csak vigyorog, mondja, nincs több kuruc, csak én. Mire kérdem, hol vannak a falusijak. Az öreg csak néz rám, égszinkék szeme olyan, hogy elveszik benn az ember, de nem szol, erre az Olasz rálép a czombjára, na nem nagyon, de csak kisajtol egy kis vért, a föld pora mohon felissza. Megjajdul erre a kuruc ördög, mondja, az erdőbe bujtak, féltek tőletek, hallották, jön a kutya német. Odaér hozzám ekkor az egyik katona, hogy a Mika bekapta az ólmot, mire én, ki az a Mika, mire ő, hát a bajtársunk, és mutat az öregre, ő lűtte meg, és már indulna is, reátiporni a fekvőre, de hátralökém, mutasd.

A Mika ott fekszik az egyik gunyhó padozatán, körötte nagy tócsa vér, keze a hasán, mellette egy szép, faragott pisztoly, amivel meglűtték, azt felvevém, el is rakom, nincs nekem Franczia óta csak kardom ugyanis. Lehajlottam mellé, a legény hálásan néze reám, de közben nyüszit. Nagyon fáj, mi, kérdtem, mire bolintá, hogy nagyon, akárha macska tépné a beleimet, motyogja, de vér jöve fogai közül, ez jó jel, mingyá vége. De csak kínlodik, csak kinlodik, a másik négy ott toporoga köröttünk, látom, nem lesz jó végi, ha ezek ezt nézik, megelégelém hát a nyüszitest, amitől az ember segge is reszket, és tenyeremmel befogám orrát, száját, ráng egy kicsit, majd elcsendesedik.

Megölöm a kurucot, mondá az egyik katona, s kifele indulna, de mellbe taszajtám, hogy majd hanyatt esik, ki kell faggatnunk, mit tud a pajtásiról, mit tud a Sipos Emberről, csitítám, s mindnek cimzem. Utána úgy öljük meg, hogy azt kivánja, anyja ne szarta volna a világra, igérem. Látám rajtok, ez igy jó vala.

Visszamenek a másik háromhoz, ugy állanak, mintha szobor lennének, jobban mondva az öreg még mindig fekszik, lábát tapogatja. Koszlott csizmája van, nem fog kelleni egyikőnknek se, az biztos, zöld pantallo, vörös kabát, alatta mocsoktól szürke ing.

Intek fejemmel a Grófnak, hogy hozza csak, mire ő felnyalábolá, és bevivé utánam a legtágabb gunyhóba a kuruc vitézt, rádobja a priccsre. Kössed be, nehogy elvérezzék nekem, szóltam az Olasznak, majd kimegyék a katonákhoz, akik addigra átinspektálták az összes gunyhót, mondja a legidősebb, bizony üresek. Szállásoljatok be, utasítám őket, s mondhatom, jól esik a parancsolás, ennyi ember még nem volt kezeim alatt. Itt maradunk éjjelire. Mi van, ha visszajönnek a falusiak, kérdé az egyik katona, mire én, annál jobb, lesz kompániánk, intek magam mögé, ez a nyavalyás ugyse húzza sokáig. Mi van, ha ránk akad a Sipos Ember, kérdé a másik, egy kerek képü, mire én, temessétek el a Mikát. Néznek egymásra, nem értik. A föld alol csak nem tudja elvinni kurucnak, igaz-e, nevetek rajtok, vörös is lett a képe annak, aki az ostobaságot kérdezte.

De ekkor már alkonyodott, visszamegyék a gunyhóba, ahol az Olasz szépen elköté addigra az öreg czombját. Ő maga meg a Gróf az asztalnál ültek, almát hámoztak, ami már jó szottyadtank tünt. Na kuruc kutya, mondám, és fölé hajolék, most vallani fogsz, tudod-e. Nincs mit vallanom, mondotta nagy öszinten, és olyan bátran, hogy mind a hárman elhihetnénk, ha nem az lenne, aki. Na választhatsz, mondám neki, vagy szépen elmondod, hol a legközelebbi táborotok, és hogy hol látták a Sipos Embert - vagy halál fia vagy, de az erdélyi módi szerint. Az Olasz kezében megáll a kés, a Gróf meg csak fal tovább, úgy tünik, nem tudja, mit jelent ez, nem ugy az öreg, mert elsápada, homlokát ráncolá, és sokáig tusakodott vala, mignem megvonta vállát, hát akkor legyen az erdélyi módi, mert én semmit nem tudok mondani kegyelmednek.

Ekkor eszméle a bamba Gróf is, kérdé, hogy milyen az az erdélyi módi. Ugy mondám neki, hogy közben az öreg szemibe nézek, de állja pillantásom a kurafi. Fogunk egy embernagyságú, combvastagságú fát, jó mélyen beássuk a földbe, mesélém nagy kedvesen, a felső végit szépen kihegyezök, aztán ráültetjük a kutyaütőt az alsó felinél fogva, a lábára meg patkóvasat vagy követ kötünk. A súly, bólogaték, szép lassan lehuzza a pokolba a döglődőt, de oly lassan, hogy az órákig is eltart, míg a lélek ki nem szakad, nagyjábul akkor, amikor a fa hegye kibukik a hátán, a nyaka alatt.

A Gróf eddig mozdulatlanul figyelé szavaimat, most nagyot nyele, de a falat nem megy le, kiköpi hát az asztalra. Szabad ezt, kérdé ostobán. Rossz érzések kelének bennem, de kivágom magam. Mindent szabad.

Miután elmondám az ötletem a katonáknak is, nagy öröm lepé meg őket, és buzgón neki is látnak az előkészületnek, kettő a gödört ássa a salámban, kettő peniglen a gerendát kajtatja fel. Szegény Mika meg az erdő szélen pihen. Odamenék a friss földhányáshoz, belédugom ujjam, majd kezem, és elérem az arcát. Hát bizony ez sekély, ezt kihergeli a róka, farkas maholnap, gondolám, de aztán vállat vonok, mindegy is, hol leszünk mi már akkor.

Mivel beesteledék, nagy tüzet gyújtánk, jobban mondva három gunyhót, melyek melege külön jót tesz a nedves légben, és pirba vonja az öreget is, amikor kihozzák a katonák. Rugdalják, löködik és ütlegelék, ugy terelik vala a cölöphöz, mely meredezik a kis tér, a lángoló kalibák között, akár az ördög farka.

Na kuruc, mondom neki, mikor már ott áll elötte, nem gondoltad meg magod, de ő csak a fejét rázza, mire intek fejemmel, és a katonák hátra csincsérezék kezét, lábára meg egy-egy kővel rakott fazekat kötnek. Biztos-e, kérdém még egyszer, és ahogy azokba a szelid, türelmes szemibe nézek, hirtelen azt kérem magamban, gondold meg magad, ne légy bolond, ki akarja ezt, és hirtelen kivülről látom magunkat, és rádöbbenek, mit csinálunk, de már késő.

Nem, mondá, mire az egyik katona felkurjant, s már emelé is, átellenső oldalán meg egy másik, a harmadik két széket hoz, arra  állanak, aztán szépen, ahogy óramíves dolgozik, a vénember seggét ráillesztik a hegyre, ami fehér mint  a patyolat, és aztán kicsit húznak a lábán, mire a fa  fehérségét vörösség futja el, és már lejjebb is mélyed, bele a karóba a teste az öregnek, halk reccsenés is van, ráng egy kicsit, sziszeg, akár a kélgyó, de tűr, összeszoritott fogakkal lesé a tüzet, mely vele szemben lángol.

Mi heten pedig ott állánk alatta és körötte, és nézzük őt, mintha alkotás, föstmény vagy szobor volna a templomban, és bizony vagyon ebben igazság.

Az Olasz unta el legelébb, bemene az legtágasabb gunyhóba, az lesz a mi kvártélyunk, a katonák a másikon osztozkodnak. Mielőtt követem, intézkedem a strázsáról, legalább egy, kint, a mezőn, ne itt a fényen, ahol egy lövéssel legitten leteríthető.

A priccsre fekszem, az Olasz az asztalra, a Gróf, aki később jöve be, mert ő még nem látott ilyet, ezé sokáig nézegeti az öreget, a lábamhoz kucorodék. Mikor egy vagy két óra múlva hugyozhatnékom támad, kifelé menet majd a fejére lépék.

A gunyhók még izzanak, pont annyi a fény, hogy látám a karón a vénembert, egyre mélyebbre csúszik, a hegye már a derekánál járhat, a fa fekete a vértül. Miután könnyítek magamon, kisételék a házak végihez, s a holdfénybe obszerválom emberünket ahogy strázsál, így megnyugodva visszatérék a haldoklóhoz.

Egy kívánságom lenne csak kapitány uram, szóla rekedten, mire bólintok, mert jól esik ez a rang. Eloldaná a kezem, mert akkor egy pipát még elszíhatnék, magyarázza. Elámulék ezen a nagy nyugalmon, és tán emiatt leszek óvatalanná, jó müncheni késemmel elmetszem a kötelet csuklóján. Ő peniglen benyúl korcába, komótosan kiszedi csibukját, dohányzacskóját, megtömi belőle, de bizony a kovánál már remeg a keze, leejté, elsétálok hát az izzó zsarátnokhoz, és egy gallyá silányult gerenda végén parazsat nyujtok fel hozzá. Biccent, nagyot szippant, és arca vörös fénybe derül, nem olyan már most az ábrázatja, akár a jóistené, hanem a kíntól ráncos, akár az ördög segge. Nagy bolond vagy te kuruc, mondám neki, de meg kell hagyni, szívós ördögfattya vagy.

Elnevetgél ezen, hunyorog, sejtelmesen, akárha tudna valamit, amit én nem, és ez a rosszérzés nem hagya el akkor se, mikor ágyamba térek. Sokáig forgolódék, de aztán csak elnyoma a szendergés.

Hajnalfele lágy muzsikára ébredek, s az hiszém, tán rajtunk ütött a kuruc, és a mennybe tértem magamhoz. De nem, mert az Olasz úgy horkol az asztalon, mit a disznó, és e horkolás mögül jöve ki a zeneszó.

Kapom kardom, kimenék, hát már valóban pirkad, minden szürke és rózsaszín vala, az öreg vére is a cölöpön, de a kelő nap angyali vöröse már arcát nyaldossa, és látom ám, hogy ott van szájában a furulya, avagy nem is, síp, abból jön a muzsika. Nyilván a gatyájába vagy csizmaszárba rejtette, és kivevé, miután én megoldottam kezét. Megállék előtte, a poslár lehúzza kezem, és csak lesem, ő meg néz rám, a hátából kiáll a cölöp hegye, átszakajtva a vörös posztót meredezik, nem élhetne már ez az ember, de mégis.

Megmentettél, hogy eloldottál, mondja most, kis szünetet tartva, s nagyon sercint a földre. Hálás vagyok, ahogy Mika is hálás nekem, mert visszahoztam.

Valaki mögém settenkedik, mint a hiúz, de fülemet nem csapá be. Lendülnék, ám elkésem, belém szúrnak, oldalról, egy késsel, tán tőrrel, tán a Mika oldalán hagyott szuronnyal. Lerogyok, ott az öreg előtt térdre borulok, mintha imához feszülnék.

Hálából gyors lesz, mondja az öreg, és tudom is már, mi jön, Mika a torkomhoz tevé a pengét, és meghúzza. Tényleg gyors vala. De nem annyira, hogy ne lássam, zsákkánt eldőlve ne nézhessem végig, ahogy levágja a nehezéket az öreg lábáról, aki aztán a Mika vállára majd fejére tapodva felnyomja magát egész addig, hogy kibujjon a cölöp szúrásábul, majd úgy huppan a földre, mint akinek kutya baja, és elsétálnak, ott hagyva engem kiömlő véremmel, elmegy és nem hoz vissza, engem nem visz magával, ez leend utolsó gondolatom, meg az,  hogy kifogott rajtam e ördögszopó kuruc fattyú.

vége 

Szólj hozzá!
2018. február 04. 19:13 - Valmont

Ember az udvar sötét végében

sotetseg_1.JPG

Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De most itt van. Nálunk. Nem tudjuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepereg róla. Hiába nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekli. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nincs semmi. Szívem mélyén megértem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont most kezd visszaöregedni bele, és innen  már nincs visszaút, és ez a tehetetlenség elkeserít. Más nem maradt, más eszközöm nincs - írok köré egy történetet.

 

Hazatérés

 

– Egy ember leselkedik az udvaron – mondta a nagyanyja. – Azután jön, hogy te elmész. Mi? Nem, azóta esett hó, nem leled majd a nyomát. Este jön, mikor már sötét van. Felgyújtom a kinti lámpát, és akkor eltűnik. Ha nem gyújtom fel, képes órákon át ott állni az udvar végében, és csak les be az ablakon.

 

A katona a földre dobta a kabátot. Zsebre tette a fiatalember cigarettáját, de egy szálat ujjai közt hagyott. Szájába dugta, tenyerével ernyőzte, úgy gyújtotta meg. A társa felé fordult, aki addigra végzett Pajával. Paja a földön feküdt, keze, lába szétvetve. Az arca behorpadt az ütésektől. Az egyik szeme kiugrott helyéből, lecsúszott orcáján a hóba. Feje körül glóriát vont a kispriccelő vér. A katona társa ott állt felette. Felemelte a véres puskatust egy utolsó ütésre, mert Paja még levegőért kapkodott. Szájában látszódtak a törött fogai. Aztán a másik katona meggondolta magát, legyintett, és részegen motyogott valamit nyelvén, miközben letérdelt a hóba, hogy átkutassa a fekvő ruháit.

 

– Nem tudom, mit akar az az ember. Hogy nincs jobb dolga, mint ott állni a hidegben. Hogy ideeszi a fene. Meg aztán félek is tőle, mert egyre közelebb jön. Volt, hogy már az ablak alatt motoszkált, ott zörgött. Hogy mit csinál ott – ki tudja. Reggel kimentem, megnéztem, mintha valamit írt volna a hóba. De azt is belepte az, ami éjszaka hullott. Mi? Nem, most nem áll ott. De most nappal van. Majd ha elmész, majd ha esteledik, akkor bukkan csak fel. Tőlem jöhet, zárom az ajtót, meg a tisztaszoba ajtaját is. A vécé ablakát se nyitom ki. Tettem rá függönyt, mert ott is belesekedik. A ház háta mögé jön, hallom, ahogy abban a kis szoroskában motoz, oszt ha kimegyek a vécére, onnan, fentről les rám. Hát most leshet, a függönytől nem lát semmit.

 

A katona elgondolkodva szívta a cigarettáját, majd megindult, elsétált a félmeztelen fiatalember mellett a földbe vágott üreg, a búvóhely bejáratához. Még mindig fekete füst gomolygott bentről. Valami lángra kaphatott, amikor felrobbant a kézigránát. A füst zsírszagot hozott, ami disznóvágásokra emlékeztették a fiatalembert, amitől megkordult a gyomra. Még szorosabban karolta át meztelen felsőtestét, mintha az segítene. Meztelen lábával topogott a hóban. Mostanra sikerült keményre tapodnia, így legalább csak a talpa fázott. De az nagyon. A katona tőle három méterre csak bámult az üregbe, nem mozdult. Társa megfordította Paját, hogy hozzáférjen a farzsebéhez. Paja nagyot nyögött.

 

– Régen nem volt ilyen világ. Ismertem az egész utcát. A nagyapáddal itt laktunk, nem is tudom hány éve, de nem voltak ilyenek. Ez csak most van, most lett ilyen a világ. Régebben a tyúk a patak partján volt álló nap, de nem kellett félteni, nem volt, aki elvigye. Most meg rettegnem kell attól a sötét embertől. Kellene valami nagy bot, vagy egy kisbalta. Hozd be majd nekem a fészerből a kisbaltát. Ha legközelebb az ablakom alatt motoz, kinyitom, és fejbe vágom. Majd akkor megtanulja, hogy ne ijesztgessen ilyen szegény öregasszonyokat. Mi? Hogy ki ő? Nem tudom, aranyom. Nem látom rendesen az arcát. Mindig az árnyékban marad, sötétben, onnan les az ablakomra. Csak azt látom, hogy ott van. Arra is gondoltam már, hogy meggyújtom az ámbiton a villanyt, mikor feljön, mert néha idejön az ablak alá, és akkor kilesek az ablakon, és akkor meglátnám, kicsoda ő. De amikor meggyújtom a villanyt, akkorra mindig eltűnik.

 

A félmeztelen, mezítlábas fiatalember fejében kavarogtak a gondolatok. Azt hinné az ember, ebben a rettentő hidegben lelassul az elme működése is, de nem. Talán riadt szíve pumpált több vért az agyába. Arra gondolt, hogy a katona agyonverte Paját. Arra gondolt, hogy ő eddig megúszta. A rajtaütést is túlélte. Egy negyedórája kezdődött minden. Még félálomban, odabenn, a sötét búvóhelyen meghallották, hogy kint motoz valaki. Hallották az idegen nyelvet, azt, hogy idegen kezek elhúzzák az álcául szolgáló csipkebokrokat. Hatan voltak odabenn. Hatan, egy bányászcsapat tagjai, akik a front hírére kiásták ezt a búvóhelyet a falutól jó messze lévő Gyurcsik güdriben. Aztán mikor megjött a front, kijöttek ide, élelemmel, vízzel. Bár vizük volt amúgy is, mert rengeteg hó esett. Csak ezzel a rettentő hideggel nem számoltak. Tüzet nem mertek gyújtani, mert a füst elárulta volna őket. Összebújtak hát szorosan, betakaródzva odabenn, az üregben, mint valami állatok. Végül mégis megtalálták őket. A fiatalember most kinyújtotta maga elé két kezét. Vörösek voltak az ujjvégei. Ujjai remegtek Kézfeje remegett. Szíve hangosan vert. Fejében kavarogtak a gondolatok. De még élt.

 

– Amikor ülök itt egyedül naphosszat, azon gondolkodom, ki lehet az az ember. Mert nem látom az arcát, de mégis, emlékeztet valakire. Biztos meséltem már neked, hogy a háború alatt a nagyapád mellett udvarolt nekem egy másik is. Nagyon szép legény volt, a Pajával, a felső szomszédunk fiával voltak komák. Ő is a bányában dolgozott, ahogy a nagyapád, de egy másik brigádban. Nem jön a számra a neve. Olyan félénk, bátortalan, szelíd legény volt. Nem nagyon mert közeledni senkihez, de én valahogy tetszettem neki. Gyakran eljött hozzánk, anya kedvelte, de ő sem tudott választani kettejük közt. Azt mondta, rám bízza. Én meg fiatal lány voltam, örültem, hogy ketten is járnak udvarolni, ezért nem választottam. De aztán jött a háború.

 

Bedobták a bombát, a kézigránátot, aztán jött a dörgés, a fény, és a nyomás és csengés a fülben. Utána meg a jajongás és a sírás. Amikor kirángatták őket, kettejüket, láthatta a betűző reggeli fényben, hogy Kocsist kettészakította a robbanás. Mellette feküdt Sándor, homlokáról vér csorgott. Az se modult már. A Franci befelé kúszott, az üreg végébe, őt az egyik katona agyonlőtte. Miközben kilökdösték kettejüket, láthatta még, hogy a Komi összegörnyed a földön fájdalmában. Kezeit a gyomrára szorította. Ő volt az, aki jajongott és sírt. Aztán amikor már kint álltak, és a katona rájuk szegezte fegyvert, és várták a másik katonát, akkor dördült a másik lövés, és a Komi végre elhallgatott. Mind a hárman megkönnyebbültek kicsit.

 

– Na, ha nincs a háború, talán ezt a másik legényt választom. Hogy hívták, te, a nyelvemen van a neve. Szegény családjuk volt, az alvégen laktak, de anya mondta, hogy azt hallja, szorgalmas, értelmes, a bányában szeretik, elő fogják léptetni. Mert a nagyapád is jó dógos ember volt, de ő csak elvégezte a munkáját, azon túl nem nagyon ügyködött, nem instarkodott. Meg aztán jobban is tetszett nekem ez a fiatalember. Szépen énekelt, a táncházban minden lány vele akart táncolni. De aztán jött a háború, és amikor ideért a front, ő is kiment a pajtásaival a határba. És ott aztán megtörtént a baj.

 

A katonák részegek voltak, látta rajtuk azonnal a fiatalember, hogy gonosz részegek. Csak a jelre vártak, hogy rossz dolgokat tegyenek. Ott álltak velük szemközt, rájuk fogták a fegyvert, és vártak valami csak általuk ismert jelre. Felettük egy holló károgott valamelyik fán. A fagy néha roppant egyet a fehér tájban. Hegyek és dombok mindenfelé, mögülük elődübörögtek az ágyúk, tompán, messziről, a város irányából. A fiatalember arra gondolt, már majdnem megúszták. Egy nap, és a front áthalad a vidéken. De nem számoltak ezekkel a leszakadozott, össze-vissza utóvédhadakkal, a csőcselékkel, a fosztogatókkal, akik gondosan átfésülték a falvakat és a falvak környékét, miközben mint a zsizsikek, belepték a tájat. Búvóhelyek után kutattak. Aztán az egyik katona intett a fejével, és a fiatalember bakancsára mutatott. Hogy vegye le.

 

– Mind a ketten elbújtak odakinn a határban. A nagyapád is és ez a fiatalember is. Külön-külön helyen. Fergyi sógor járt mindkét csapathoz. Vitt nekik híreket, kenyeret, mikor mit. Azt mondta jól vannak, bizakodnak, sokat nevetgélnek és kártyáznak. Nekem külön üzent mind a kettő, nagyapád és ő is, hogy tartsak ki, bújjak, el, kormozzam be az arcom, ha bejönnek a faluba a katonák. Hallottuk már akkor, mi történik az asszonyokkal. Amikor ideért a front, így is tettem. A Dálnokék pincéjébe bújtunk el, öten voltunk ott lányok, ha ránk találnak, lett volna ott nagy sikoltozás. Hallottuk is, hogy kint az udvaron megy az idegen beszéd. De aztán elvonultak, nem bántottak minket, be se jöttek a pincébe. Nem volt mindenki ilyen szerencsés a faluban. A tanítónőt hárman erőszakolták meg.

 

Levette a bakancsot, és akkor a katona intett, hogy a kapcát is. Azt is lecsavarta, és szépen a bakancsra terítette. Ekkor a másik intett a fegyverrel, hogy a kabátot is vegye le. Vonakodva gombolta ki, húzta le magáról. Amikor végzett, a katona mutatta, hogy a mellényt és az inget is. Ezek alatt már csak egy atléta volt, de az se maradhatott. Mikor kész lett, a másik katona Paja felé lépett, és fejével a bakancsára bökött. Paja ekkor felé fordult, végignézett rajta, ahogy ott vacog nadrágban, mezítláb, félmeztelenül. A szeme mindent elárult. Ezek meg fognak ölni minket. Aztán nekiugrott a katonának. A fegyvert próbálta meg kicsavarni a kezéből, de az a földre lökte őt, majd fölé magasodott, és káromkodva fejbe vágta a tussal. A fiatalember nem mozdult, mert az, aki előtte állt, rászögezte a puskát. Arcát elfutotta a pír, és nem nézte, mi történik Pajával, csak számolta a tus csattanásait, egészen tízig.

 

– Aztán amikor csend lett, kijöttünk a pincéből, és kimentünk a Kómár házukhoz, hogy valami hírt halljunk. Ágyú lehetett ott a sarkon, mert nagy halomban álltak a hüvelyek. Nem volt már egy lélek katona se a faluban, ezért mindenki kezdett kijönni a pincékből, padlásokból, ki hol bújt meg. Az iskolában, a tanteremben a Siráék megtalálták a tanítónőt. Felakasztotta magát szégyenében. Fergyi sógor csak délután keveredett elő. Felénk tért, bejött hozzánk, anyám pálinkával kínálta. Addigra már megjárta a határt, volt mindkét búvóhelyen, elmondta, mi volt, mit látott.

 

A katona most visszafordult felé, és intett a fegyverével, mondta is anyanyelvén, hogy menjen, induljon, ezt még a fiatalember is megértette. A katona arcán nem volt semmiféle érzelem. A fiatalember tétován lépett egyet a hegyoldal felé. A falu irányába. Nem jött erre semmi tiltakozás, ezért bátrabban lépett kettőt, majd szaporán megindult. Minden egyes lépés fájt mezítelen lábfejének a kérgesre fagyott vastag hóban. Mintha le akarnák nyúzni róla a bőrt. Összeszorította fogát, és ment tovább. A hideg rázárult meztelen mellkasára, hiába fonta össze rajta karját. Várta, hogy mikor húzzák fel a fegyvert a háta mögött, várta a lövést. De nem jött. Helyette felért a domb tetejére, és kinyílt előtte a táj.

 

– Azt mondta Fergyi sógor, hogy nagyapádék rendben vannak. Hogy már készülődnek vissza. A biztonság kedvéért kivárnak még egy éjszakát, de aztán bejönnek a faluba. És én akkor ennek nagyon megörültem, de vártam, mit mond a másikról. Azokat is meglátogatta. De ott már nem volt ilyen jó a helyzet. Már messziről látta, a búvóhelyet felforgatták. Kint feküdt az egyik, halott volt. Odabenn megtalált még négyet. Ötöt számolt, de hatan mentek ki a búvóba. Pont az én legényem hiányzott. Fergyi sógor szerint azok, akik rajtuk ütöttek, azok vitték el magukkal, fogságba. Talán így volt.

 

Minden egyes lépés külön fájdalom. A lábában, a tüdejében, a combjában. A falu már látszik a távolban két dombhajlat közt. A templom csúcsa. Ott, attól jobbra van a szerelme háza. Oda kell mennie. Oda kell elérnie, és akkor minden rendben lesz. A lány foszlós kaláccsal várja majd, felülnek a kemence padkájára, átkarolja őt, és halkan beszélgetnek, arról, hogy hol építsenek saját házat a faluban, meg hogy kiket hívjanak meg a lagziba. Ezekre gondol, miközben botladozik a végtelen, havas mezőn. Ez jár a fejében, mikor térdre esik, és összegörnyed a hidegtől. – Haza fogok jutni – mondja ki dacosan. Aztán csak vár és remeg megállíthatatlanul.

 

– A nagyapád másnap visszajött, és aztán tovább udvarolt nekem, most már szabad volt neki a pálya. Nem volt vetélytársa. Láttam rajta, megkönnyebbült, mert sejtette azért, hogy ha úgy alakul, nem őt választom. De nem úgy alakult. A háború utáni évben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett anyád. Ebben a házban maradtunk, anyáék visszaköltöztek az alvégre. Itt lakom, mióta megszülettem, már nyolcvanhárom éve. Hogy mi? A legény? Soha többé nem hallottunk róla. De no, tényleg is, onnan kezdtem az egészet, hogy néha úgy érzem, ő az. Ő áll ott az árnyékban éjszaka. Nem tudom neked megmondani, honnan jön ez az érzés, de valamiért bennem van. Valahogy időskorában visszajött a fogságból – vagy csak valaki nagyon hasonlít rá. Nem tudom. De meg mernék esküdni rá, hogy ő az.

 

Kiment elszívni egy cigit, és felbámult a szürke égre. Alkonyodott. A hó fehéren derengett az udvaron, csak a járdák barnállottak, ahonnan délelőtt elhányta a havat. Hátrafordult, felnézett nagyanyja házára, a konyha ablakára, ahonnan ki szokott lesni, mikor megérkezik autójával a városból. Hátrált pár lépést, nem törődve azzal, hogy cipője, nadrágja szára havas lesz. Azt a képzeletbeli vonalat követte, mely nagyanyját összekötötte a látomások világával. Végül megállt a rozoga kerítés mellett, amelyen túl egy másik kert, majd azon túl a dombok következtek. Csönd volt, most még az örökké dühös kutyák se felelgettek egymásnak. Sokáig kereste szemével, míg rátalált. Lehajolt, és ujjait végigfuttatta a peremén. Behavazódott, mert hajnalban esett, de még azért ki lehetett venni a körvonalait. Egy férfi lábnyoma volt a kerítés mellett. Egy férfi meztelen talpának lenyomata. 

vége

1 komment
2017. június 11. 08:38 - Valmont

Háborúk és istenek

katonak_1.jpg

Ez a novella a zárása a kastély ciklusnak, és szoros egységet alakot az előzményével. Az írás sokat markol, és néhány kérdés talán nincs elvarrva, de próbáltam lekerekíteni a nagy egész ívét. Komi alakja több, valaha élt és általam is ismert falusiból állt össze - valóban volt nagyanyám szomszédjában egy ijesztő öregember, és volt egy másik, aki tényleg folyton a kertben ügyködött. És van más is, nyomokban Conrad, Radnóti és gyerekkorom egyik meghatározó könyvélménye, melyből a Hatodik érzék csattanóját jó pár évtizeddel megelőlegző kísértet lovasszázad története vagy a halálból visszatérő szerelmes kudarca a mai napig bennem él.

Az első világháború évfordulós éveiben vagyunk, engem régebben nagyon érdekelt a korszak, ahogy a középkor is. Azt hiszem, keveset értünk meg az akkori gondolkodásból, talán az első időszak gyermeki naivitása, lelkesedése és érzelmi hőfoka, ami leginkább megérint minket, főképp, hogy tudjuk, mi következett azután. A képen jászsági katonák láthatók.

 

A katona útja

 

Én már csak úgy emlékszem Komira, hogy az unokája, aki a telkén házat épített, kiviszi a diófa alatti kis padra, amit itt „deko”-nak hívnak, és otthagyja egész délelőttökre, míg ő az alapot ássa. Gyakran röhögtünk azon a többi gyerekkel, ahogy az öreg nadrágján az idő előre haladtával mind jobban szétterjedt a vizeletfolt.

A bátyám ismerte őt abból az idejéből is, amikor még nem bénult le az agyvérzéstől, az mesélte, mogorva, szótlan, talán gonosz ember volt, aki folyton ásott, volt egy kis kertje a rét mellett, a ház mögött, azt túrta, még szürkületben is, csak ásta, de nem ültetett bele semmit. Megkérdeztünk mindenkit, a nagyanyámat, a szomszédokat, a postást, még a boltban a pénztárost is, hogy miért csinálta ezt, de senki nem tudta a választ. Komi mindig is bolond volt, mondták. Két háborút is végigharcolt, nem csoda, hogy elment az esze, mondták.

Nem tudhattuk, hogy a Nagy Háború második évében Komi, akit a bányában dolgozó nagybátyja megtanított gyerekkorában valamennyire németül, pár hétig egy tiszt mellett volt szolga, és ez az időszak döntötte el az egész életét. A német tiszt felment Galíciába, és sorra járta a mocskos, ijedten földre kuporgó falvakat, mert keresett valakit. A távolból a cár ágyúi Przemyslt lőtték, éjjelente az ég pereme vörös lett, mint a vér, és a föld folyton remegett a lábuk alatt, akár egy villámlástól megrémült kutya teste. A parasztok bizalmatlanul lestek ki a két katonára kunyhóikból, látszott rajtuk, érzik, hogy a háború kereke hamarosan áttipor rajtuk, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a német a saját nyelvükön szólt hozzájuk.

Komi lassan rakta össze, mi a küldetésük, a gazdája félszavaiból, tábortűznél, erdei tisztás hűvösében elmotyogott információmorzsáiból értette meg, hogy keresnek valakit, egy gonosz, sötét férfit, egy másik katonát, aki előttük jár a reménytelenül szürke pusztákon, ott gázol valahol a háború poklában, és egész falvakat irt ki szedett-vedett, a bombázásoktól és a szenvedésektől félőrült csapatával. A híre megelőzte őt a környéken, és a kettős e hírt követte, mint róka az illatfoszlányt, így nyomultak mind beljebb és beljebb Galícia vérző testébe, a lápok, mocsarak, nyírfaligetek közt megbújó szegényes, csupa fa és sár települések pókhálójába.

Aztán a tiszt beteg lett, és megállni kényszerültek a faluban, ahol Komi szerelembe esett. Nem tudni, hol szedték össze a lázat, talán a mocsárban, ahol egy egész lovasszázadot géppuskáztak le és hagytak az iszapba dermedni, vagy az erdőszéli faluban, ahol a kiégett kunyhók közül sült zsír és égett hús kevercse kúszott elő. Komin gyorsan átfutott a kór, de a tiszt mind gyöngébb és haloványabb lett, végül úgy kellett őt betámogatni az erdő közepén lévő, viskók alkotta körbe, ahol egy nagy kőkereszt lábánál a földre omlott.

A falu elöljárójának, talán bírájának a házacskájába vitték, megkapta a legszebb ágyat.  A falusiak az ablakon és az ajtón át lesték, ahogy Komi levetkezteti, és hideg vízzel átdörzsöli láztól lüktető sovány és fehér testét, melyet mint erek, vágások ás lövések okozta hegek tucatjai borították. Komi nem döbbent meg rajta, hisz a férfi arcát is behálózták a sebek. Amikor még utazásuk elején nagy merészen rákérdezett, honnan vannak, a tiszt azt mondta, hogy becsületbeli ügyek emlékei, de érződött a hangján, hazudik.

A férfi most tehetetlenül zihált a priccsen, a szalmatető kilógó szálait nézte merev, csillogó szemekkel, és arcára kiült a csalódottság. Komi kicsavarta a rongyot, és felpillantott, ekkor vette észre az ablakkeretben az elöljáró lányát. Vörös haj, égkék szemek és ártatlanság. Később megtudta, a falusiak nagy része zsidó, de a lány elütött tőlük, vonásaiban északi hidegség, egyfajta tartózkodó bizalmatlanság tükröződött. Elkapta tekintetét, és elsietett, Komi csak este látta viszont, ahogy apjával, az ősz öregemberrel a konyhában tüsténkedik. Rissz-rossz levest tálalt aztán a férfinak, és ahogy ujjuk egy pillanatra összeért a tányér peremén, a lány Komira nézett, aki érezte, elveszett.

Nagy nehezen, német és lengyel keveréknyelven folyt a társalgás köztük. Az öregember és a lány elmondták, hogy nem láttak katonákat korábban, de hallottak a Sötét Emberről, aki sorra járja a falvakat, és borzalmas dolgokat művel. Azt suttogják, az éj leple alatt érkezik, és reggelre a falusiak egy nagy, tátongó sírt találnak a település határban, melyet ő ásat ki az embereivel, és akkor már mindenki tudja, milyen sorsot szán nekik, de senki nem mer rimánkodni, pláne nem elfutni, hanem mindenki megadja magát ennek a sorsnak, és a Sötét Ember ezt természetesnek veszi.

Néptelen falvak, üres házak és nyugtalan föld marad utánuk.

Komi befalta a levest, megköszönte, a történetet is, majd a másik tányért bevitte a tisztnek, aki csak hosszas ébresztgetésre tért magához. Míg belékanalazta az ételt, elmesélte neki mit hallott a háziaktól, akik talán hallgatták a konyhából saját szavaik visszhangját. A tiszt, mikor végeztek, fáradtan hátrahanyatlott párnáján, majd intett Kominak, zárja be szobájuk ajtaját. Az engedelmeskedett, visszaült az ágy mellé, mire a másik megragadta a kezét. Vékony, izzadt ujjai hajdani erőt sejtettek, melynek most már csak emléke élt e testben. Aztán a tiszt suttogva, meg-megakadva végre kiegészítette mindazt, ami Komi fejében eddig csak részleteiben élt.

A német hadvezetés küldte ide őt, mivel rémisztő beszámolókat kaptak egy renegát szabadcsapatról, amit egy ismeretlen Katona vezet, mind keletebbre, mint sem törődve a front hullámzásával. Ez a martalóc banda förtelmes bűnöket követ el a háború leple alatt, olyan tetteket, melyek rossz fényt vetnek a tisztes hadviselő felekre. A német vezérkar azonnali intézkedést sürgetett, így őt bízták meg a feladattal, aki a múltban már számtalan hasonló küldetésben teljesített. A cél világos volt és egyértelmű: meg kellett találnia e szörnyetegek csoportját, majd likvidálni kellett vezetőjüket. Úgy remélték, hogy az ő halálával a többiek közti kötelék felbomlik, és az ügy ezzel lezárul.

Komi bólogatva hallgatta, majd várt, míg a másik erőt gyűjt, mert érezte, van még valami. A tiszt végül valóban folytatta, rekedten, de közben befelé fordult, a fal felé, mint a kisgyerek, aki szégyelli, amit mondani akar. A Katona, akit üldöz, emberfelettien kegyetlen, emberen túli dolgokat művel mind a polgári lakossággal, mind a keze közé kerülő ellenséges vagy szövetséges harcosokkal. Ezek közül csak egy az, amit Komi is megtudott a falusiaktól, hogy állítólag élve temet el egész településeket. Ennél csak sokkal szörnyűbb és messzebbre mutató tettei vannak, melyeknek mintha egyetlen célja az lenne, hogy bizonyítsanak valami kimondhatatlan tételt a kortársaknak.

Itt hirtelen elhallgatott, majd hamarosan néma álomba zuhant.

Komi kiment, felcsatolta szuronyát oldalára és megtöltötte pisztolyát. Őrt fog állni egész éjjel, a fák közt, mondta az öregembernek, hogy megnyugtassa. Ma éjjel biztonságban lesz a falu. A vörös hajú lány tűnődve bámulta a kemencepadkáról, ahogy kilép a hűvös éjbe.

Aznap éjszaka pihentek az ágyúk, és a meggyötört világra mély, vastag csönd leple borult. Bogár, madár nem neszezett a fák közt, ahogy Komi bevette magát a ritkás nyírfaerdőbe, majd húsz méterre a szélső háztól letelepedett egy kidőlt farönkre. Innen jól rálátott a hold által megvilágított szekérútra, mely a faluba vezetett. Sokáig semmi nem moccant, közel és távol, ezért lecsusszant a földre, betakaródzott köpenyébe, és hátát a fának vetve egy pillanatra behunyta szemét. Tényleg csak egy pillanat volt.

Lágy érintés rebbent arcán. A lány simított végig rajta, majd ujját szája elé téve jelezte, ne szóljon semmit. Szemük végig egybekapcsolódott, míg lenyúlt a katona övéhez, megoldotta, majd lejjebb cibálta derekán a nadrágját. Szoknyáját feltűrve beletelepedett a férfi ölébe, és Komi elhűlve érzete, hogy magába fogadja, és a világ hirtelen kitágult és teljessé vált, és most már minden a helyére került, mert a lány volt az első nő az életében. 

Amikor vége lett, a lány eltűnt, mint a hajnali pára az első napsütésben. Komi kábultan nézte távolodó fehérségét, majd rendbe szedte magát, és rágyújtott. A csikk kipergett ujjai közül, ahogy arcán üdvözült mosollyal álomba szenderült.

A hidegre ébredt. Május volt, de ez a hideg decemberi reggeleket idézett, a falu felől gomolygott elő. Komi talpra kászálódott, és visszasietett a szürke félhomályban az épületek körvonalai felé. Az elöljáró házának sarkán megtorpant, és elhűlve leste a teret, ahol korábban a kőkereszt állt, most viszont az eltűnt, és a helyén egy hatalmas gödör tátongott.

Körben, a peremén néhány meghatározhatatlan eredetű egyenruhát viselő katona állt, hanyag, közömbös tartással, cigarettáztak, halkan nevetgéltek. Túlerőben voltak, ezért Komi hátrált, de ekkor a házból halk, német beszéd ütötte meg fülét. Előhúzta fegyverét, és oldalt kerülve a hang irányába lopódzott. A szobának, ahol a tiszt feküdt, ablaka nyílt az erdő felé, üveg nem volt rajta, csak deszkatábla, melyet félrevontak. A résen át idegen, erős és mély hangot hallott, a hangot, melyet később sem felejtett el soha.

–…és aztán emlékszem, láttalak a Hagia Sophiában, térdig gázoltunk a vérben, és ott rejtőzködtél egy oszlop mögött, tudtam, hogy ott vagy, de elengedtelek, mert aznapra megvolt a munkánk. Paviánál biztos hogy szemben álltunk, én Károllyal lovagoltam, a páncélok csillogásától megfájdult a fejem, meg amúgy is, aznap a forgatagban olyan sok minden történt, hogy már nem emlékszem semmire. Nem tudom, mikor volt még metszéspont. Talán a korzikai elleni harcokban, Spanyolországban, rémlik, hogy üldöztünk egy vértest, aki hasonlított rád, vagy Párizs elfoglalásakor, mikor a temetőben a falhoz állítottuk a kommünárokat, és volt, aki eltűnt a sorsukra váró foglyok közül, állítólag, egy csatornába ereszkedtek le, mint a patkányok, vagy mint egy Victor Hugo regény hőse, lehet, köztük voltál, hm?

Ne jött válasz, ezért az idegen így folytatta: – De ez, ez itt mindennél szebb, nem gondolod? Ilyet még sosem láttunk. A háború mindenhol rászabadult a világra, és mindenhol a földbe tiporja az életet. Ez az én világom, és már nincs, ami megváltsa. Nincs, ami megállítson.

– Én meg foglak – mondta most a tiszt hirtelen, mire Komi összerezdült, és várt valamit, talán egy lövést, de az idegen csak felnevetett.

– Sajnos nem érted, mi ez az egész. Soha nem is értetted, ugye?

Komi feltérdelt, és belesett az ablak pereme felett. Egy férfi ült a tiszt ágya mellett, neki háttal, így csak zöld egyenruháját, és nagy, sötét üstökét látta. A férfi most moccant és kicsit oldalt fordult, az ablak felé, mire Komi lebukott, így nem láthatták meg egymást arcát.

– Ketten vagyunk. Én és a másik. Én vagyok a pusztítás, ő a teremtés. Az idők kezdete óta járjuk e földet. Ő hisz ebben a világban, én nem. Ezért döntöttem úgy, elpusztítom őt, ezért kergetem őt évezredek óta. Nem tudom, megölhetem-e, de abban biztos vagyok, te és a hozzád hasonlók nem árthatnak nekem. Előtted járok mindenhol, és most már lassan beérem a másikat, akiről tudom, hogy a Választott Nép, a zsidók közt rejtőzik. Talán pont odakinn van, a falusiak közt, a sorsára várva.

Komi ezt hallva felidézte magában a lány arcát, az ajkait, rebbenő ujjainak érintését, bőrének meleg tejszagát, és ezekkel felvértezve lelkét, összeszedte minden bátorságát, kibiztosította pisztolyát, és felegyenesedett. Felemelte a fegyvert, az idegen hátára szegezte. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy puskatus csapott le tarkójára.

A fájdalomra ébredt. Négykézláb vonszolta előre magát, nem törődve a fenyegetéssel, kimászott az elöljáró házának ajtajához, mely tárva volt.

A tiszt ott állt a tér szélén, a térről pedig eltűnt a gödör, friss föld borította. Megfordult, és Komira nézett.

– Elmentek – bólintott, és szemében nem volt más csak fájdalom. – És elvégezték a munkájukat.

Komi felállt, bambán imbolygott, majd észbe kapva a friss földtakaróhoz rohant, és puszta kézzel kezdte ásni. Az első testre könnyen ráakadt, egy öregasszony volt, szája tele sárral, csodálkozó szeme tágra nyílt, valamiért abba nem ragadt föld. Komi lihegve kihúzta testét a sárga, agyagos masszából, majd lihegve körbenézett, és meglátott egy félredobott ásót. Felragadta, azzal folytatta, nem is figyelve a tisztre, aki háromszor vagy négyszer elmondta neki, hogy hagyja abba, fölösleges. – Ő soha nem végez félmunkát – motyogta, majd vállat vont, és csak bámult a mind vadabbul ásó katonát.

Komi délre végzett, kiszedte az összes testet, utolsónak az öreg bíróét, és szépen egymás mellé fektette őket, majd tehetetlenül térdre hullott, mert a lányé nem volt köztük.

– Hol vagy? – nyögte félig döbbenten, félig reménykedve, szemével a földhányásokat, a halmokat és a gödröket vizslatva, aztán újra kezdte az ásást. Észre se vette, hogy a tiszt közben egy ágból botot farag magának, majd arra támaszkodva, abba kapaszkodva eltűnik az erdőben.

Estére a kimerültségtől összeesett, az egyik földkupac lett az ágya, így talált rá egy huszár járőr. Elvitték magukkal. Egészen Przemysl visszafoglalásig a tábori kórházban ragadt, lassan szedte csak össze magát. Az orvosok nem tudták mi baja, úgy vélték, légnyomát kapott, azért ilyen kába és kétségbeesett. A tisztről senki nem hallott ennél a csapattestnél, de ezen nem is csodálkozott.

Ahogy visszavezényelték a harcokba, elkezdődött nála. A többiek csak Vakondnak nevezték, a gúnynév elkísérte a háború végéig, ameddig több száz kiló földet forgatott át a keleti fronton. Mikor visszatért a szülőfalujába, folytatta. Ásott a kertjében, a hegyoldalban, az erdőben, ásott egészen addig, míg el nem érte őt a második nagy háború.

Miután besorozták, a fővárosba vitték, ahol egy a kimenőn moziba ment bajtársaival. A filmhíradóban Hitlert mutatták térképasztal előtt, mögötte katonai vezetőket, köztük egy homályos figura vonta magára Komi figyelmét. Nagy, sötét alak volt, fekete, csillogó hajjal, a kamera nem mutatta soha rendesen az arcát, de Komi felismerte.

Ismét keletre került, és ő örült neki, hisz folytathatta az ásást azon a földön, melyben a lány eltűnt. Minden egyes állomáshelyen, táborhelyen, erődítésnél önként jelentkezett földmunkára. A gúnyneve ezúttal Kukac lett. A csodával határos módon túlélte a doni áttörést, majd a visszavonuláskor dezertált, hazaszökött a falujába, ahol örökre elásta az egyenruháját.

Aztán csak ásott, egész hátralévő életében, nem törődve vele, hogy a falusiak bolondnak tartják. A végét, mikor már alig volt ereje öregségében, még láthatta a bátyám is, aki persze nem tudta, hogy a szerelmét, egy földre szállt istent keresi a földben.

És aztán Komi meghalt egy meleg nyári délelőtt ott a lócán, miközben dongók repkedtek körötte, és az unokája által építendő ház alapjából kihányt friss földkupacban egy göröngy megindult lefelé, magától és érthetetlenül.

vége

 

1 komment
2012. március 11. 10:45 - Valmont

A párhuzamos valóság darabjai

 Ahogy itt írtam, kezdek beleszeretni az egyik teremtett valóságba. Azt hiszem, van benne annyi potenciál, hogy egy Sinistra körzet-szerű novellafüzérré nője ki magát. Persze az nem lenne jó, ha Bodor szolgai másolása válna belőle. Az én világom - mely nagyon hasonlít a mi valóságunkra, vagyis a mi valóságunk nyolcvanas éveire - a síkság és a hegy találkozásánál születik. A síkságon a régi civilizáció utolsó nyoma a Szár nevű vidéki város. Az ország többi részéről nem tudni semmit. A hegy, amely a Pécs fölé magasodó Mecsekre hasonlít, a városból és a mindent átíró háborúból menekülő családok lakhelye. Persze, hogy ezek az emberek nem tudnak elbújni a világégés emléke elől - az egyes történetek arról szólnának, hogy a háború minduntalan utánuk nyúl. Például az életre kelő félelmekkel a lenti történetben.

 

 

A Hidegek

 

 

 

A fagy körülölelte és megropogtatta a kis házikót, mintha az egy dió volna egy óriás markában. Odabenn, a nagyszobában két gyerek várta szüleit, Andris, a hét éves és Pisti, a bátyja, aki már hatodikos volt a városi iskolában.

Andris az jégvirágos ablakhoz tapadva leste a városból felkanyargó ösvényt, mikor tűnik fel rajta anya és apa. Még reggel elmentek, hogy. De erről nem volt szabad beszélni.

Pisti a sarokban barnálló radiátornak vetett háttal ült a szőnyegen, kezében egy könyvvel. A könyvet magyartanárától kapta, ő pedig a szári ócskapiacon vette vagy cserélte. Silány nyomású, rongyosra olvasott példány volt.

– Mikor jönnek már? – kérdezte Andris, immár ki tudja hányadszor.

Pisti felpillantott rá, végigmérte, olyan tekintettel, mint aki most látja először.

– Majd jönnek. Mindig megjönnek – mondta rekedten.

– De most oly sokáig elvannak – nyafogta a kisebb, és homlokát a hideg üveglapnak nyomta. Apjától leste ezt el – ha sok pálinkát ivott, az ablak elé állt, és annak hidegével próbált segíteni zsibongó gondolatain.

– Amúgy is, miattad mentek el. Hogy gyógyszert hozzanak a bajodra – mordult fel a bátyja. – Pedig nem is vagy beteg.

– Erről nem szabad beszélni – pislantott rá óvatosan Andris. – Ahogy nem szabad beszélni a farkasokról, a halálról a háborúról vagy a kígyókról.

– Veled semmiről nem szabad beszélni, gyogyós – Pisti ujját rakta a könyvbe jelzőként, és feljebb ült a szőnyegen.

– Ez nem is igaz – ellenkezett élesen a kisfiú. Leugrott a székről, és átment a szoba túlsó végébe. Itt egy nagy üveges ajtó nyílt a hátsó frontra. A hegy és az erdő magasodott odakinn. A ház a hegyre vezető út szélén, az emelkedő tövében épült, épp az erdőhatárnál. – És nem vagyok gyogyós.

Apja mindig mondogatta, hogy ők még nem hegyiek, de már nem is városiak. A síkságon elterülő Szár jó egyórányi séta volt a repedezett úton.

A kisfiú elbűvölten nézte az erdő sötét közeit, a foltokban fehérlő havat, és hirtelen megborzongott.

– Miről szól a könyved? – fordult vissza bátyja felé. Úgy tűnt számára, hogy Pisti eddig őt bámulta azzal a furcsa, idegen tekintettel.

– Ez? – emelte meg a kötetet. – Egy amerikai írta, még a háború előtt. Egy hotelről szól, ahova télen beköltözik egy férfi a feleségével és a kislányával. A kislány látja a szellemeket, a holtakat, akik a hotelben haltak meg, és az épület nem engedi el őket. Az apuka nem látja őket, de lassan kezd megőrülni, és szerintem a végén…

– Jó, de nem akarom tudni – a kisfiú befogta fülét. – Beszéljünk másról. Mondjuk az erdőről. – Lassan, félve engedte le a kezeit.

– Mért nem akarod tudni? Te kérdezted, hogy miről szól – szögezte le a bátyja kissé sértődötten.

– Mert akkor elképzelem. – Andris fázósan összekucorodott, majd leült, vállát az ajtó üvege és a fal kiemelkedése közé vetve.

– És? Akkor mi van? – Pisti hangja egészen ingerülten csengett. Felnyúlt, megtapogatta a radiátort.

– Tudod, mi van – öccse kerülte a tekintetét.

– Mondd el még egyszer. Amit anyáéknak meséltél – kérte őt bátyja színtelen hangon.

– Nem akarom – nyafogta Pisti, és megint kibámult. – Beszélgessünk inkább az erdőről.

Andris sóhajtva felállt, a könyvet a dohányzóasztalra tette, majd öccse mellé sétált. Megállt felette, karjait keresztbe fonta mellkasán, és ő is kibámult az üvegajtón. A hátsó udvaron oldalt egy farakás barnállott. Balra a kocsiszín végét láthatta, hátrébb egy kidőlt, bedőlt kerítést volt, kapuval. A kapu végétől kis ösvény vezetett a fák közé. Mióta ideköltöztek – talán három éve – nem ment még rajta senki végig a családból.

– Tudod, miért nem megyünk ki soha az erdőbe? – kérdezte öccsét.

– Nem – rázta meg fejét Andris. Gyanakodva felnézett jóval magasabb testvérére. – Miért?

– Neked nem mondta el apa, ugye? A betegséged miatt, gondolom – jegyezte meg elgondolkodva a báty. – Biztos attól fél, ha hallasz róla, ezt is megjeleníted a képzeleteddel, mint azt a kígyót, a fáskamrában.

– Tényleg csak azért jött elő, mert rágondoltam! – ellenkezett elkeseredetten a kisebb. – Apa is megmondta, ezen a környéken nem élnek ilyen kígyók…

– Tudom, tudom: bármit elképzelsz, az megjelenik.  – Pisti kinyújtotta kezét: – Kérek ezer újforintot.

Andris hol a bátyja tenyerébe, hol az arcába bámult. – Ez nem így megy – rázta meg aztán a fejét. – Csak azt tudom megjeleníteni, amitől félek. Amiről tudom…hogy bánthat engem.

Pisti bólintott: – Tiszta sor. Akkor jobb, ha nem beszélek a Hidegekről. Legfeljebb majd azután, ha anyáék meghozzák a dilibogyóidat.

– Nyugtatók – javította kis idegesen a kisebb. – Hogy ne képzelődjek. Anya is megmondta: nagyon érzékeny gyerek vagyok.

– Inkább gyogyós gyerek – nevetett fel a báty. – Aki mindentől fél.

– Nem is igaz! – A kisebb ellépett bátyja mellől, dühösen meredt rá. – A kígyótól se féltem. Segítettem apámnak elásni.

– Miután kettévágta a baltával – legyintett Pisti.

Andris erre nem tudott mit mondani, szája széle remegett a dühtől és a csalódottságtól. – Mesélj róluk – kérte aztán fojtott, eltökélt hangon. – Mesélj a Hidegekről.

Bátyja ismét végigmérte azzal a kellemetlen, furcsa pillantással. Mint aki búcsúzik.

– Jól van – mondta aztán. – Én is a suliban hallottam. Egy vadász fiától. A hegy túloldalán laknak, az apja egész évben az ottani erőket járja. De soha ne jön át a mi oldalunkra. Soha. És elmondta azt is, miért. – Pisti nekidőlt az üvegnek, fejét is nekinyomta, hogy lehelete lecsapódjon felületén. – Tudod miért?

Andris közbe egészen a sarokig hátrált, és ott leguggolt, átfogta térdét. Megrázta fejét: – Nem.

– A háború végén volt itt egy nagy csata. Pontosabban nem is csata volt. Egy egész hadsereg menekült, le dél felé, de elvágták az útjukat, és ők itt bújtak el, ezen a hegyoldalon. Akkor már a síkságon mindenhol ott volt az ellenség. A menekülők tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre, és a puskáikban még volt pár lőszer, ezért elhatározták, kitartanak az utolsó csepp vérükig.

Pisti az ujjával köröket és a vonalakat rajzolt a párába, majd a közökön át kinézett az erdőre: – De nem támadták meg őket lentről – elégedetten bólintott, és még el is mosolyodott. – A támadás helyett egy bombázó jött, és leszórt rájuk valamit. Senki nem tudja, pontosan amit, de nagyon hatásos dolog volt. Amikor az ellenség feljött a hegyre, a hadsereg egyetlen katonáját sem találta meg. Eltűntek, mintha léggé váltak volna. Ott volt mindenhol a fegyverük és a felszerelésük, a sisakjuk, a bakancsuk és a ruháik – még az alsógatyáik és a zoknijaik is ott voltak a hóban. De ők maguk eltűntek. Egy hadseregnyi meztelen ember – abban a hideg, fagyos időben.

Andris bizonytalanul felkuncogott, aztán eszébe jutott valami: – De hát hova lettek? – kérdezte végül.

– Odakint vannak. Még mindig – mutatott az erdőre bátyja. – Ott, a fák közt. Csupasz lelkek. Ott élnek és várnak.

– Mire? – nyögött fel a kisebb.

– Nem tudom – vont vállat Pisti. – Talán hogy visszatérhessenek közénk. Hogy elmúljon a szer hatása

– És mit esznek?

– Hát ez az – kapott a szón az idősebb. – Szükségük van valami élőre, hogy létezzenek. Általában az állatok kicsinyeit kapják el, és elveszik a lelküket. De ha nagyon hosszú a tél és nagyon hideg van, akkor az állatok elbújnak, a bozótos mélyébe, és nem születnek kicsinyeik. Ilyenkor a Hidegek eljönnek az erdő széléig, és az elkóborolt macskákat, kutyákat és a kisgyerekeket is elviszik.

– Jaj, ne! Hagyd abba! – Andris eltakarta szemét a sarokba. – Szinte látom őket.

De a bátyja könyörtelenül folytatta:  – A vadász azért nem mer ezekbe az erdőkbe jönni. Még nyáron se, de télen főképp nem, mert ha csapatostul támadják meg, akár még őt, egy felnőttet is legyűrnék. Igen – Pisti egy mozdulattal eltörölte a párába rajzolt formákat. – Valamiért az erdőből nem tudnak kijönni. Mi pedig az erdőbe nem mehetünk be miattuk – szögezte le.

Hallgattak egy sort. Andris mereven nézte a bátyját, azt várva, elneveti magát. Végül megkérdezte: – Ez komoly? Nem viccelsz?

Pisti a szívére tette kezét: – Esküszöm az életemre, hogy ezt mesélte a srác. A vadász fia.

Andris vadul megrázta a fejét:– Ne hiszem el. Nem akarom elhinni. – Befordult a fa felé, mint aki büntetésben van.

– Pedig jobb, ha elhiszed – bizonygatta bátyja. – És kérdezd majd meg apát, ha hazajön, hogy miért nem enged az erdőbe minket.

– Az aknák miatt – kapott a szón Andris. – Régebben ezt mondta – idézte fel örömmel. – Tele van aknával az erdőnek ez a része.

Pisti a radiátorhoz ment, kezét a tetejére szorította. – Hát persze, hogy ezt mondják.  A felnőttek nagyon jók abban, hogy elferdítsék a dolgokat. Biztos vannak kint aknák is. A Hidegeken kívül…– az öccsére kacsintott majd megköszörülte a torkát. – A kazánban lassan kialszik a tűz. Le kell, mennem, mert már hideg a radiátor.

– Én nem fázom – állt fel a kisebb.

– Apa dühös lesz, ha megint be kell gyújtania. – Pisti a kanapéról felvett egy nagy, bolyhos pulóvert és magára húzta. Mikor feje ismét előbukkant, végigmérte Andrist, aki a hátsó ajtó előtt állt, mintha elállta volna a kijáratot.

– De szerintem még nem égett le teljesen…– jegyezte meg bizonytalanul a kisfiú.

– Szerintem meg határozottan hűvös van – kontrázott Pisti. A konyába ment. A konyhaasztalon ott csillogott a pincekulcs.

Ahogy elvette és megfordult, Pistivel találta szemközt magát. – Veled mehetek? – kérdezte a kisebb sírós hangon.

– Nem – jött az azonnali, könyörtelen válasz. – Maradj csak itt. Mindjárt jövök. – Azzal a hátsó ajtóhoz sietett, kinyitotta, és kiment.

Odakinn dermesztő hideg és mély csönd fogadta. Belépett az egyik papucsba, majd csoszogva jobbra tért a pincelejárat felé. Mikor az ajtóhoz ért, megtorpant, és hátrafordult.

A fenyőerdő csupa zöld és barna szövevény volt, alig tíz méterre tőle. A fatörzsek közt néha porhó szállingózott – egyéb mozgás nem volt.

Pisti lassan, bizonytalanul megindult, majd elsétált a farakásig. Hátrafordult. Nem látta öccsét a hátsó ajtó üvegén át, talán még mindig a konyhában volt. Talán teát készít magának. Talán megint az utat bámulja, hogy mikor tűnnek fel anyáék. A kis kedvenc. A kis beteg. A kis szimuláns.

Megfordult, és belegázolt a puha hóba. A kertkapuig nem volt kitaposott ösvény, ezért zoknijára azonnal dermedt fehér réteg rakódott. Mikor a kapuhoz ért, a hideg elérte bőrét is. Egy fémhurok rögzítette a kerítés oszlopához a kaput. Pisti épp felérte, majd kis cibálással leemelte a hurkot, aztán egyetlen rántó mozdulattal befelé rést nyitott a kapun. Várt, közbe az erdőt figyelte. Nem sok valami látszódott az emelkedő hegyoldalon sorakozó fák sűrűjében. Itt-ott mintha talpnyi mélyedés lett volna a hóban. Máshol fekete halmok, talán vaddisznótúrás sötétlett.

Pistit kirázta a hideg, ezért elfordult, és visszacaplatott a házig. Belesett a hátsó ajtón. Az öccse valóban a szoba túlsó végében volt. Egy széket húzott az utcára néző ablakhoz, és rátérdelve kifelé bámult.

Egy dermedt faág pattant a csendben.

Pisti összerezzent, és hirtelen nagyon melege lett. Lassan, nagyon visszanézett az erdőre.

Először úgy tűnt, semmi nem változott a tájban. Aztán, ahogy jobban erőltette a szemét, megpillantotta. Egy alak volt, félig a fatörzsek takarásában megbújva, jó húszméternyire bent a rengetegben. Pistit és a házat nézte.

A fiú fogai összekoccantak, és az iménti forróságot jeges didergés váltotta fel. Eszébe jutott a tűz odabenn a pincében, mely kezd kihunyni. Mielőtt elindult volna, visszanézett öcsére, majd a hátsó ajtót résnyire nyitotta.

Lement a pincébe, a hagyma és burgonya és földszagú félhomályba, és kinyitotta a kazánajtót, majd addig pakolta fával, míg a tűz harsogva lobogni nem kezdett. Apának volt odalenn egy órája, egy kis asztali vekker, azon mérte ki az időt. Negyedóra múlva visszazárta a kazánt. A radiátorban keringő víz a hőmérő szerint majdnem kilencven fokos lett.

Amint kilépett a pincéből, azonnal észrevette a nyomokat. A félig nyitott kertkapuig vezető, nagy, vastag csapás volt a hóban. Mintha egy zsákot húztak volna végig a háztól az erdőig.

Elbűvölve állt az épület fala mellett, figyelte az immár ismét üres erdőt, és várta, hogy történjen valami, bármi. Aztán erőt vet magán, és a hátsó ajtóhoz csoszogott.

Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belépett a lakásba, majd az ajtót behúzta és bezárta maga mögött. A nagyszoba üres volt. Az ablak előtt egy felborított szék. A dohányzóasztal üvegén csillám alakú repedés. A szőnyeg bolyhai közt hódara olvadt lassan vízzé.

Pisti hangos fújtatással kiengedte a visszatartott levegőt, közben arcán mosoly ömlött el.

– Eltűnt – nyugtázta elégedetten. Az ablakhoz ment, és felállította a széket. Odakinn, az úton nem volt senki. Még maradt ideje kitalálni valami magyarázatot.

Ahogy megfordult, észrevette, könyvét a földre lökték a dulakodók. Felemelte, és ahogy kiegyenesedett, megpillantotta a kislányt.

A hátsó üvegajtó előtt állt, odakinn. Virágos ruhájában és fehér harisnyájában olyan volt, mint egy képkivágás. Rámosolygott Pistire, majd hangtalanul azt formázta ajkaival: – Engedj be.

Pisti lepillantott a kezében tartott könyv borítójára. Egy kislány volt rajta, a kint álló szakasztott mása. Mögötte sötét árny, baltát tartó férfisziluett magasodott.

Óvatosan letette a könyvet az elrepedt asztallapra, majd lépett egyet a türelmesen mosolyogó lány felé.

– Te nem vagy igazi – jelentette ki Pisti rekedten. De meg kellett bizonyosodnia. Hirtelen az ajtóhoz sietett, kezét a kihűlt kilincsre tette. A kislány várakozó arca felderült. Ilyen közelről látszott, hogy mennyire hibás. Az egyik szemöldöke rövidebb volt a másiknál. Jobb szeme zöld volt, míg a másik teljes egészében csak színtelen fehérjéből állt.  A bal kezén csak három ujj volt. És az egyik füle helyén csak a sima bőr feszült koponyájára.

De mosolygott, és ismét kimondta, és ebből a közelségből Pisti már halhatta is: – Engedj be!

A fiú, mint aki álomban cselekszik, elhátrált az ajtótól, és csak nagy nehezen nyögte ki: – Nem. Nem tehetem – de ekkor nekiment valaminek vagy valakinek, és a lány arca elkomorodott, majd iszonyat ömlött el rajta, aztán ő is hátrálni kezdett, sőt megfordult, és elfutott, a kertkapu, a kinyitott kertkapu felé, ezért már nem láthatta, ahogy Pisti feltekint a mögötte magasodó sötét alakra, belenéz a fej helyén vibráló szédítő feketeségbe, és nem hallhatta a menekülő kislány Pisit sikoltását se, amikor a férfisziluett kezében tartott éjtömegű balta lesújtott a fiúra.

vége    

2 komment
2010. május 16. 14:20 - Valmont

Ítélet nincs

Ezt az ötletet már többször végigjártam: a világtörténelem egyes eseményei vagy egésze pusztán egy célt szolgál - kiprovokálni istenből valamiféle jelet a létezésével kapcsolatban. A hagyományos, ótestamentumi, beavatkozó, haragos, büntető isten iránti nosztalgikus vágy irányítja a történetben szereplők tetteit. Nos, eddig igazán jól nem sikerült megfogalmaznom a sztorit, így a lentieket sem sorolnám a hibátlan szövegek közé. Az még hagyján, hogy töredékes, de a karakterekben rejlő lehetőségeket sem bontottam ki. Ami viszont megtetszett benne, az az, hogy az események végkifejlete, a nézőpontváltás miatt nagyon is bizonytalan, többféle értelmezést is megenged.

 

 

 

A vak lány meséje

 

 

 

Rufus az ostrom utolsó napján a csöndre ébredt. Amint kibújt sátrából, azonnal látta, a város, Silica elesett. A nyugati kapunál nagy omlás tátongott a falon, réseiből fekete, zsíros füst gomolygott elő. A zsoldossereg, mint éhes farkascsorda nyitott juhakol előtt, ott állt a sátortábor elején, a várossal szembeni dombon, gyűrűbe foglalva a vezért, a Herceget. Készülődve, némán méregették a védtelenné vált falakat, melyekről most már senki nem lőtt rájuk.

Maga a Herceg lóháton felléptetett a környék legmagasabb pontjára, ahol aztán szembefordult embereivel. Rufus épp csak kimosta szeméből az álmot, és azon volt, a roham előtt kerít valami bort, de a vén, száraz hang, mint mindig, megállította.

– Azt mondták – kiabálta a Herceg, és hangját a mezőn mindenki olyan jól hallotta, mintha mellette állt volna. –, miután elpusztítottuk Oveniét, Samrát és Halaxot, hogy állatok vagyunk. A délvidéki falvak után szörnyeknek neveztek minket, és állítólag a szentatya, az az elvetemült csaló átkot szórt a fejünkre...

Hagyta leülepedni az emlékeket. A másfél év portyázás, mely a háború vége óta zajlott, mélyen beleivódott emberei bőrébe. A pápai átok nem hatolt át e kérgen, és túlélték a járványokat, az ellenük küldött királyi hadak csapdáit, és a többi martalócsereggel való összecsapást is. Szentül hitték, még Rufus is, aki annak idején Bolognában tanult, hogy mindezt a Herceg túlvilági hatalmának köszönhetik.

– Azt mondták – folyatatta most az öregember a lóról –, hogy mindannyian a pokolban fogunk elégni azért, amit tettünk. Hogy nincs számunkra kegyelem, és hogy isten haragja úgyis lesújt majd ránk. – Az utolsó pár szóra lova nyugtalanul felágaskodott, de a Herceg hamar erőt vett rajta. Hideg, csontfagyasztó márciusi szél csapott közéjük, mely felkapta, és talán egészen a városig elvitte a szónok szavait. – Hát most itt az idő, hogy megcáfoljuk mindezt. Itt az idő, hogy bevégezzük gyönyörű munkánkat – kiáltotta dühösen a vezérük, mire ezerötszáz torokból hangos éljenzés volt a válasz.

Rufus néma maradt, mivel napok óta fájt a torka. Valamivel előbbre, két dárdás mellett megpillantotta Horatiot. Kardját csatolva megindult felé. – Azt akarom – kiabálta valahol a feje felett a Herceg –, hogy menjetek be a városba, és válogatás nélkül öljetek meg mindenkit. Hagyjátok most még az aranyat, a vér legyen az első. Pusztítsátok el az összeset; gyereket, nőt, férfit, hasítsátok fel őket, hogy a vérük az égre bűzölögjön. Hogy megérezze a nagyságos úr is, aki odafenn pöffeszkedik, végtelen nagy igazságosságában, és megtudja, hogy idelenn vannak erős férfiak, akik nem hajtanak fejet előtte, és nem félnek semmitől.

Mély csönd telepedett a mezőre, csak valahol a távoli erdőcskében károgott egy holló. A Herceg körbetáncoltatta lovát, majd ölelőn az égre tárta két karját: – Lássuk, uram, mit teszel ennyi gonoszsággal! Kíváncsin várjuk, hogy büntetsz majd minket mindezért, mit érdemlünk e sok szörnyűségért…– hangja szinte könyörgővé vált, és így maradt pár pillanatig, megfeszített, torz pózban. Aztán karja lehullt, és halkabban mondta, hogy csak a körötte állók hallják. – Úgyse fog semmi történni velünk.

– Miért kell mindenkit megölni? – ért oda Horatiohoz Rufus. Nagydarab, szicíliai társa végigmérte, aztán kiköpött, fejével a Herceg alakjára bökve: – Ha ő mondja, testvér…

– Istent ingerli, mint mindig – nyögte mögöttük egy svájci lándzsás. – Megint próbát teszünk.

– Soha nem hallottam még ilyesmiről – csóválta fejét Rufus, majd a kapitányok kiáltásaira megindult, együtt a többiekkel, némán, lassan caplatva az ágyúk által feltúrt mezőn. A csöndes város falai mind magasabbra nőttek előttük.

– Ne szakadjunk el – kérte őt Horatio, amikor a rés még meleg köveihez értek. – Ma rossz érzésem van.

Rufus már jó ideje nem tudta, milyen napot avagy évet írnak, azóta, hogy csatlakozott a Herceg istent ingerlő seregéhez. A nagy háború után történt, mikor Bresciánál nem fizették ki őt. Pár tucat társával háromnapos éhezés és kóborlás után rátalált az elvetemültek táborára. Először úgy érezte, igaz barátokra lel. Később a hideg félelem elfoglalt mindent belsejében. Sokszor arra gondolt, parasztok verték agyon Brescia után, és csupán derengő kísértete menetel együtt a szörnyeteg hordával.

Megállt az omlás tetején, és végignézett a hangyaként felfelé igyekvő társain. Kopott, mocskos ruhákban, rozsdás páncéldarabokat csörömpöltetve, kicsorbult fegyvereik súlyától görnyedten bábukra, faemberkékre emlékeztették Rufust, kiket a szemközti hegyen, testőrei gyűrűjében várakozó lovas irányít.

Ahogy lassan benyomultak a szűk, köves utcákra, meglepte őket a békés, szelíd hangulat.

– Jól belőhető, szűk sikátorok – morogta Horatio. – És még nem is ettem – tette hozzá. – Üres gyomorral megyek a túlvilágra.

– Ők mennek a túlvilágra – biztatta egy svájci mögülük.

Négyen vagy öten észak felé indultak, egy kanyargós kis utcácskában, melynek bedeszkázott ablakai, és vastag, valószínűleg elreteszelt kapui vigyázták lépteiket.

Tétován, sután kerestek valamit, amin elkezdhetik, de zavarta őket a fejük fölött fel-felcsivitelő madarak hangja. Aztán távolról meghallották az első sikoltást, és tudták, itt az idő.  A kétségbeesett asszonyi hang megindította bennük a gépies ösztönt, hogy mint korában oly sok kifosztott és felperzselt városban, eleget tegyenek uruk parancsának.

Horatio a legközelebbi kapuhoz lépett és rácsapott szekercéjével. A deszka megrepedt az ütésre. Horatio visszafordult Rufus felé, aki sóhajtott egyet, majd bólintott, mire barátja újból és újból lesújtott a kapura. Mögöttük a svájciak és egy francia muskétás izgatottan várakozott, lesve a mind jobban szélesedő rést.

 ***

– És aztán mi történt? – kérdezte a Herceg kesztyűjét lehúzva baljáról. Keze szikkadt, fekete csonkként került elő a szövet alól. Horatio nem bírta elvonni szemét a lepra által megzabált hús ráncairól. Tudta, hogy a Herceg maga égette össze tagját, hogy a betegség terjedését megakadályozza – ám nem volt képes elképzelni ekkora fájdalmat és kitartást.

– Aztán bementünk. Rufus odalent nézte át a házat, mi fenn kutakodtunk – mondta rekedten.

– Igyál – kínálta felé saját boroskupáját a Hercg, Horatio pedig közelebb lépett az asztalhoz, és elvette. A bor ereje és illata megszédítette, de legalább elnyomta a sátorban terjengő savanyú szagot.

– Valami kereskedők lehettek. Fent megtaláltam a férfit, a lándzsások meg a szolgálókat két gyerekkel – magyarázat aztán száját törülve a zsoldos, majd óvatosan visszarakta a kupát az asztalra. – Megöltük mind.

– Eközben Rufus egyedül volt? – a Herceg nem kérdezett, inkább állított egy tényt. Szemöldökét finoman összevonta, miközben egy darab kenyeret tömködött fekete fogaktól csillogó szájába.

– Igen – bólintott Horatio készségesen. – Ő akadt rá az asszonyra. És az elátkozta. Még mi is hallottuk, ahogy kiabált…

– Elátkozta? – csodálkozott a herceg.

– Igen, azt mondta neki, hogy az Úr ki fogja tépni a nyelvét – vonogatta vállát a katona, egyik lábáról a másikra állva. Mögötte a sátor bejáratánál a két testőr egymásra pillantott.

– Értem – a Herceg újabb darab kenyeret tört, majd visszahúzta csonka kezére a kesztyűt, felállt az asztaltól, és Horatio elé lépett. Egyforma magasak voltak, a zsoldos mégis valahogy felfele nézett rá, az ősöreg, ősz, csatakos hajtól keretezett arcba. – És aztán, tudod mi történt?

– Az asszony elhallgatott, mert meghalt. Rufus megölte – bizonygatta Horatio. – Amikor lementünk, láttuk. Ott feküdt a vérében.

– Mondott valamit Rufus? – kérdezte finoman a Herceg.

– Nem – csóválta fejét a katona. Némán vártak egy pillanatig, majd a Herceg intett, és kiment a sátorból.

Ott voltak mind, a lemenő nap vörösre festette őket: Rufus, a vak lány és a két gárdista. Az ötödiket, a franciát egy kölyök combon szúrta, és elvérzett bent a városban.

A kis csoportot tíz-tizenkét katona vette körül, kivont kardokkal, döfésre emelt lándzsákkal. A két svájci egymásnak sutyorgott, és a többi fegyverest méregette, a lány, összevert arcával, és megszaggatott ruháival az ő lábaiknál terült el. Egyedül Rufus állt egyenesen, rezzenéstelenül figyelve a Herceget.

– Valamelyikőtök – kezdte vezérük, mire a lány összerezdült – ma délelőtt elbújtatta ezt az ártatlan teremtést egy kamrában, majd visszament érte, és a déli kapunál, egy kötélen leeresztette őt. Szerencsére a portyázók a határban utolérték…

Szavai sokáig ott lebegtek a fejük felett. A svájciak közül az egyik előrelépett, hogy mondjon valamit, de a Herceg egy mozdulattal megállította. Majd észrevéve a mögötte álló Horatiot, intett neki, lépjen társai mellé. Megvárta, míg az így cselekszik, csak akkor folytatta: – Ezzel a tettével bemocskolta tiszta és őszinte törekvésünket, a tervet, melyért annyit fáradoztunk – itt a lángoló, füstölő városra mutatott, melyből már hosszú órák óta nem szállt sikoly vagy könyörgés az ég felé.

– Tudnom kell, ki volt ez a lágyszívű áruló. Tudnom kell, ki akadályoz művem bevégzésében – csóválta fejét a Herceg, majd a lány elé ment, leguggolt hozzá, és jobbjába fogta állát. Annak világtalan szemei így egyenesen az ő szürke tekintetébe bámultak. – És te fogsz segíteni. Ha nem, a sereg minden tagja megízlel…– A lány elkapta fejét, és próbált hátrafelé kúszni, de  a svájciak útját állták, a Herceg pedig megragadta kezét, felrángatta és magához szorította. A lány halkan felnyiffant, mint egy egér, de nem ellenkezett.

– Ti, vakok nagyon jól emlékeztek a hangokra. Ha meghallod a hangjukat – súgta a Herceg a fülébe –, ki tudod választani közülük azt, aki megpróbált megmenteni.

A lány fejét rázta, mire a Herceg pár centit eltolta magtól, hogy arcába nézhessen.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul, látva az első könnycseppet.

– Nem beszélt – suttogta a lány. – Aki segített, nem szólt egy szót sem. – Várt valamire, aztán megérezhette a pengét, oldalt és lent, mert csodálkozó majd fájdalmas arckifejezést öltött sápadt ábrázata, végül összerogyva a Herceg lába elé borult. Az lehajolt, és a tőrt a szoknyája szélébe törölte. Kiegyenesedve végigmérte a négy férfit, majd felemelve a pengét, így szólt: – Meg kellene ölnöm mindannyiótokat. – Gondolkodott, majd fáradt, lemondó hangon hozzátette: – Sötétedésig hagyjátok el a tábort.

Mereven nézte őket pár pillanatig, mint aki az elhangzottakon rágódik, aztán megfordult, és visszament sátrába.

Rufus indult meg legelőbb, Horatio a nyomában.

– Mihez kezdjünk most? – kérdezte nyugtalanul az olasz, de Rufus nem válaszolt. A sátrához sietett, és nekilátott összepakolni. Gyorsan végzett, mivel alig volt valami holmija.

– Ma éjjel lesz szabad rablás. Pont ma éjjel – siránkozott odakinn Horatio. Rufus felelet helyett kidobálta dolgait a sátorból.

– Alig van valami pénzem – nyögte társa maga elé bámulva. Övéhez nyúlt, megzörgette bőr erszényét, elfintorodott. Amikor felpillantott, Rufus ált előtte. Kis vászonzacskót nyújtott át neki, és Horatio, amikor megfogta, érezte súlyából, hogy arany.

– Mit akarsz? – kérdezte nyugtalanul. Rufus csak nézte őt, majd vállára emelte zsákját, és megindult dél felé.

– Néma vagy – kiáltott utána társa, de a távolodó meg se rezdült e kijelentésre vagy kérdésre, csak ment, egyenesen előre, míg el nem nyelték a dombok.

 vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása