Először csak egy üres, fekete oldalt akartam ide berakni. Aztán úgy gondoltam, ez túl teátrális - és könnyed - lenne. 

Azon túl, hogy a fenti cím szépen rímel a Dillinger halottra, sok mindent nem lehet mindehhez hozzátenni. Ez már csak így megy, míg itt leszünk, mi, élők. Ugyanakkor mégiscsak rémes e hír. Persze, a szövegei tovább dolgoznak és működnek, és ez így van jól.

Azt gondoltam, saját mementóként közzéteszem az alábbit...melyben valamennyire próbáltam utánozni aa Franny és Zooey sajátos telefonbeszélgetős, leírós stílusát, de itt nem ez volt a lényeg. Csak írni akartam valamit arról, hogy az írás túlmutat, túlhalad mindenen. Mert én így gondolom.

A novella

Mikor azon a bizonyos napon Kata hazaért, László a dolgozószobában molyolt valamivel a laptopján. A nő beköszönt neki, a konyhában ment, lerakta bevásárlószatyrait, majd a pultnak dőlve csak bámult kifelé a szemközti ablakon, nézte a sűrű hóesésbe burkolódzó lakótelepet. Kis idő után tétován felnyúlt, és bekapcsolta a mikró feletti apró tévét. Valami riportműsor ment.

– Igen, ez így van, Vood örökösei tagadják, hogy bármi közük lenne az eseményekhez. Azt állítják, ők csak eleget tettek a végrendeletben foglaltaknak, mikor nyilvánosságra hozták a honlap létezését – mondta a mikrofonjába egy csillogó szemű lány, háta mögött a Time Square-rel.

A budapesti stúdióban ülő nő aggodalmas arccal bólintott, majd megkérdezte tőle: – És hogyan reagál a közvélemény az írással kapcsolatos rémhírekre? Igaz az, hogy mindentől függetlenül egyre többen olvassák el a novellát?

Kata elszakadt a képernyőtől, és kipakolta az almát és a répát a szatyorból.

– Erről nincsenek hivatalos adatok – mondta a riporternő a feje felett. – Egyes bűnügyi elemzők azonban egyértelmű összefüggést látnak a hirtelen megnövekedett erőszakos cselekmények és a honlap utóbbi napokban mért látogatottsági adatai közt. New York polgármestere például szerdán fizetett hirdetést tett közzé arról, hogy a novellát mindenki csak saját felelősségére, és családtagjai, ismerősei jelenlétében olvassa el.

– Értem, és köszönjük Eszter – nyugtázta a budapesti kollégája. – A téma kapcsán vendégünk Bertalan Imre irodalomtörténész, akit először Vood munkásságáról kérdeznék.

Kata kiszedte a kenyeret és a húst is a zörgő szatyrokból, majd egy tálba vizet engedett. Felvágta a hús fóliaborítását, aztán a síkos tömböt a tálba csúsztatta. Pár pillanatig gondolkodott, majd kinyitotta a kamraként szolgáló kis oldalszekrényt, és egy zsákból kiszámolt nyolc szem krumplit a pultra.

– …és harminchat éves korában jelent meg első kötete, még 1965–ben – magyarázta közben Bertalan a tévében.

– A halott király – kotyogott közbe a műsorvezető.

– Igen. A halott király. Első és egyben fő műve, legalábbis eddig – nyugtázta az irodalomtörténész.

Kata cigarettát vett elő a széken heverő retiküljéből, közben megnézte mobiltelefonjának képernyőjét, majd a keskeny ablakhoz lépett. Csak résnyire nyitotta, de így is azonnal beszállt hat vagy hét hópihe a helyiségbe. Rágyújtott, kifújta a füstöt a nyíláson, és visszafordult a tévé felé.

– A halott király után hosszan készülődött második és harmadik regényével, de azok egyértelműen alatta maradtak a nagyszerű nyitódarab színvonalának – mondta a tudós komoran. – A hetvenes évek végére úgy tűnt, Vood kiírta magát, a szakma szemében egykötetes szerzővé vált. Állítólag nagyon bántotta őt a negatív kritika, ezért is vonult el a világtól.

– Számos érdekes történet szól sértődöttségéről – vetette közbe a műsorvezető.

– Igen. Ám hallgatása és visszavonulása csak még izgalmasabbá tette alakját, ezért időről időre megkeresték, ám ő radikálisan elzárkózott minden interjú elől. Egy ízben egy riporternek például…

Hirtelen megrezgett a nő asztalon hagyott mobilja. Kata gyorsan odalépett és ellenőrizte, ki hívja. A név láttán elsápadt, és egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd bizonytalanul mégis fogadta a hívást.

– Mondtam, hogy itthon ne hívj – suttogta a készüléknek.

Az ajtó felé lesve visszahúzódott az ablakhoz, és idegesen beleszívott cigarettába. A füstöt bent tartotta, úgy hallgatta a hangszóróból előtörő választ. Ekkor szigorú arcán lassan eluralkodott valami álmodozó öröm.

– Nekem is – mondta most még halkabban. – De még nem lehet.

– Térjünk vissza beszélgetésünk fő tárgyára – mondta a riporternő. – Arra, ami az elmúlt napokban felzaklatta az angolszász nyelvet beszélő világot. Pár héttel Vood halála után az örökösök nyilvánosságra hozták az író utolsó munkáját, pontosabban az annak tekintett novellát tartalmazó honlap elérhetőségét.

Kata lassan, vontatottan válaszolt a hívónak:

– Nem tudom. A megfelelő pillanatot várom. Talán ma vacsora közben vagy utána – mondta a telefonba. Arca a választól elvörösödött. – Nem, nem fogok vele lefeküdni. Hogy képzeld? Én nem így szoktam szakítani. Nem hiszem, hogy így kellene elbúcsúznunk…

– Igazából senki nem tudja pontosan, milyen tartalmú szöveg van a honlapon – mondta Bertalan. – Vood úgy készítette el, hogy minden egyes olvasó csak egy nagyon személyes regisztráció után juthat hozzá az íráshoz. A program kéri például a percre pontos születési dátumot, mindkét szülő nevét, de még a kedvenc könyv címét is. És a tapasztalatok szerint az így kapott regisztráló kód egyben újragenerálja az eredeti alapszöveget is.

– Vagyis minden egyes olvasó más és más novellát olvas – ráncolta homlokát a műsorvezetőnő.

– Úgy is mondhatjuk. Vagy inkább: ugyanazt, de más tartalommal.

– Most le kell tennem – kérte Kata. – Vacsorát akarok csinálni. Az utolsó vacsorát – elmosolyodott, halk puszit csókolt a kagylóra. – Én is.

Kipöckölte a cigarettát az ablakon a hószirmok közé, majd visszament táskájához. Belehelyezte a telefont, aztán elgondolkodott. A jobb kezén fénylő gyűrűjét nézte. Hirtelen egy tépő mozdulattal lehúzta, majd az evőeszközös fiók sarkába pottyantotta. Kivett egy fénylő kést, a felső polcról pedig vastag vágódeszkát rakott a pultra. A vízből kiemelte a húst, és a deszkára helyezte.

– Ez önmagába is nagy teljesítmény – magyarázta Bertalan izgatottan. – Hogy egy variálódó szöveg az ezredik, százezredik változatban is értelmes olvasatot ad. Ám a Vood-csoda nem ebben rejlik.

– Vood-csoda? – játszotta a tájékozatlant beszélgetőpartnere.

– Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük így – bólintott a tudós. – Vood ugyanis olyasmit hagyott hátra, ami túlmutat az irodalmon. Én úgy vélem, ez nem annyira ajándék, inkább egyfajta bosszú. A síron túli bizonyítása annak, hogy mekkora író, mekkora el nem ismert író volt ő.

– Miért, mi olyan különös ebbe a novellában? – nézett papírjaira, majd a tudóson kívüli térbe a műsorvezetőnő.

– Az, hogy leírja az életünket.

Kata apró, csillogó kis darabokra szabdalta a csirkemellet. A kupacnak kerített egy tányért, a bőr- és índarabokat pedig a mosogató alatti szemeteskosárba söpörte a kés élével. A zöldségtárolóból fokhagymafejet vett elő, egy törlőkendőbe csavarta, majd erősen a pulthoz csapta. Pár pillanatig a dolgozószoba felé lesve fülelt, de nem történt semmi. Kibontotta hát a kendőt, és a szétesett gerezdeket a deszkára dobálta belőle. Ezután elővett egy kisebb kést, és élével nekilátott megtisztogatni őket.

–…nem vélhetjük ezt a fajta megközelítést egyfajta reklámnak? – kérdezte most a műsorvezetőnő óvatosan. – Úgy értem, tudományos fantasztikumnak tűnik az, amiről a híradások beszámolnak. Számomra legalábbis hihetetlen, hogy egy novella…

– Valóság – vágott közbe szigorúan Bertalan. A másikba benne akadt a szó, majd segélykérően ismét kifelé nézett, a stáb irányába.

Most, a hirtelen beállt csönd feszültségét érzékelve Kata felpillantott a tévére. A kamera az irodalomtörténész elszomorodó, sápad arcát mutatta. – Tegnap este én is regisztráltam, és elolvastam a novellát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, így kijelenthetem, minden, amit hallottunk a dologról – igaz.

Beszélgetőtársának ennyi idő kellett, hogy összeszedje magát. – Megkérdezhetem, pontosan mit olvasott?

A férfi kifújta a bent tartott levegőt, majd előrehajolt, kézbe vett egy pohár vizet. Pár másodpercig bámulta, aztán gyorsan inni kezdte, mohón, mint aki hetek óta nem ivott.

Kata letette a kést, hátralépett, tapogatózva kihúzott egy széket, és szemét a képernyőről le nem véve lehuppant rá. Amikor a tudós végzett, megtörölte száját, és az üres poharat visszatette a helyére.

– Ott volt benne az egész életem – mondta.

– Ezt hogy értsük? – faggatta őt a műsorvezetőnő valódi kíváncsisággal. Bertalan hisztérikusan elnevette magát, és széttárta karját, mint aki keblére vonná a világot.

– Az egész, minden, a születésemtől, minden. Persze csak nagy vonalakban összefoglalva, de ráismertem, emlékeztem minden lényeges pontjára.

– Hogyan lehetséges ez, ha ugyan lehetséges? – kételkedett a másik.

Bertalan eltűnődött, aztán megvonta a vállát. – Nem tudom. Vood az örökösök állítása szerint harminc évig dolgozott a novellán. Nagyszerű író volt, ez tény, de még így is hihetetlen, hogy létre tudta hozni ezt a hipertextust.

– Hipernexus? – kérdezett vissza a nő.

– Nem. Textus. Eredetileg a posztmodern irodalomtudomány más összefüggésben használta ezt a kifejezést, de most az amerikai recepció a voodi novellára alkalmazza. Én mesternovellának vagy univerzális leírásnak hívnám magyarul.

A riporternő értetlen arcába pillantva mély levegőt vett majd így folytatta: – Nézze, ez valójában egy ősi dolog. A Bibliától jelen van az emberiség történetében, és legutóbb az einsteini szuperképlet, a világmindenség összes törvényét összefoglaló egyetlen egyenlet ötletében manifesztálódott. Szóval mindig is kerestünk egy olyan formát, ami képes kifejezni mindent. Ami képes egyetlen alakzatban vallani a minket körülvevő dolgokról, vagy descartesi értelemben véve: önmagunkról, a saját életünkről. És Vood valahogy megcsinálta ezt. Generált egy szöveget, amely képes alkalmazkodni a befogadóhoz úgy, hogy tükrözi annak életútját. Gyakorlatilag egy-egy életrajzot, rövidített, de kellőképpen drámai élettörténetet olvashatunk azon az átkozott honlapon – a különös csak az, hogy ez az életrajz rólunk szól…

Az utolsó szóhoz már kifulladva, vörös arccal ért, majd hirtelen felköhögött, zsebkendőt vett elő, és a mögé rejtőzött ingerével.  A műsorvezetőnő csöndben várt kérdésével, míg befejezi.

– Ezek alapján ön is úgy véli, hogy a novellát olvasók azért lesznek öngyilkosok, illetve azért követnek el erőszakos cselekményeket, mert szembesülnek a múltjukkal? – kérdezte aztán szelíden. Bertalan kezével nemet intett. – Nem csak a múltjukkal – nyögte rekedten. – Az egész életükkel. Ez a lényeg. Végig, mindent megtudnak.

– Mindent? – a riporternő olyan halkan kérdezett vissza, hogy szinte csak a szájáról lehetett leolvasni a szót.

– Igen – bólintott Bertalan. – Mindent.

– Azt is, hogy hogyan fognak….

A tudós dühösen közbevágott: – Azt is – arcán kesernyés mosoly terül el. – Mióta elolvastam, nem dohányzom. Bár szerintem, tekintve a dolog emberen túlmutató hatalmát, ez már édesmindegy.

– Köszönjük a beszélgetést – tért magához rövid hallgatás után a riporternő. Nehezen, de sikerült egy sablonmosolyt varázsolnia arcára. – A következő témánk…

Kata felállt, a tévéhez lépett, és lehalkította. Aztán elővett egy serpenyőt, a tűzhelyre állította, és meggyújtotta alatta a tüzet. Várt egy kicsit, majd olajat öntött bele. Míg felforrósodott, a fiókból fokhagymaprést vett elő. A két pofa közé egyszerre három-négy gerezdet is befogott, hogy gyorsabban végezzen. Amikor kész lett, a húst a forró olajba kotorta. Egy széles fakanállal eloszlatta, és felette állva bámulta, hogy pirul. Fél perc után átforgatta a darabokat, majd közéjük szórta a tört hagymát. Azonnal erős szag lepte el a kicsiny helyiséget, ezért kinyitotta az ablakot. Ahogy megfordult, észrevette a folyosón a bőröndöt.

Döbbenten állt pár pillanatig, aztán erőt vett magán, a küszöbig sétált, de onnan nem mert tovább menni. Hallotta, hogy valaki a hálószobában pakol. Szekrényajtó csapódott, ezt követően a fehérneműs fiók surrant sínjén.

– Laci? – kérdezte Kata nem túl hangosan. Jobbról a hús sercegése csak még inkább elnyomta szavát. A nő ekkor elszánt magát, takarékra vette a lángot, és kilépett a konyhából. Akaratlanul is balra nézett, a nyitott ajtajú, elárvult dolgozószobába.

Pont rálátott a lapotop hófehér képernyőjére. Apró hangyák, szavak sorakoztak rajta, egy szöveg elemei.

Beljebb ment, és most már látta azt is, angolul írták.

Kata leült a székre, mely még meleg volt a másik fenekétől.

A szöveget

"After the quick and brutal killing László left the body in the empty flat. So he left behind everything, and he was traveling in the world, searching for redemption, but he did not know, that his life was stucked in that small room."* 

csak lassan értette meg, nem azért, mert nem tudott jól angolul, hanem azért, mert az árnyékot figyelte, mely a képernyőn tükröződött, és egyre nagyobbra nőtt, ahogy közeledett a háta mögött.

vége

*A gyors és brutális gyilkosság után László az üres lakásban hagyta a testet. Így hátrahagyott mindent, és beutazta a világot, megváltást keresve, de nem tudta, hogy az élete ott rekedt abban a szűk kis szobában.

Mindig kedveltem az áltörténelmi, historizáló elbeszéléseket. Voltakép az egész történelmi múlt olyan, mint egy csodás novellaalapanyag, melynek tényeit szabadon variálhatjuk, kényünk kedvünk szerint felhasználva saját fikciós világunk építéséhez.

Az ihlető hely egy szálló volt, mely a tiszacsegei Vay kastélyban működik, meglehetősen szeszélyes színvonalon. Egy különös, zavaros nyárvégi éjszakát töltve a majdnem üres épületben, megéreztem azt, micsoda erő és lehetőség rejlik az ilyen ősöreg helyekben. Adott lelkiállapotban félelemként is átélhető e tapasztalat. Persze az egészet elhoztam onnan, a Hortobágyról, mert én inkább az Ipoly melletti tájban tudom elképzelni ezt a történetet, ott, ahol Észak hatása igazán belemar az emberbe. 

Egy átok leírása

Az egyik leginkább elfeledett magyarországi átok története egy helyhez, a nógrádszebenyi Radovyn kastélyhoz kapcsolódik. A szlovák határhoz közel található, késő barokk stílusú épület alacsony dombon áll, kőrisfákkal körülvéve, mögötte temető, előtte a falu szétágazó utcarendszere. A kastély Cresola tervei alapján 1681-ben nyerte el végleges formáját. Egyetlen, magasba törő négyzetes tömbje három emeletet és egy kiterjedt pincerendszert rejt. Az alapok rendhagyó módon pentagramma formát adnak, ebből felnyúlva tömbösül a szabályos, tégla alakú toronytest.

Többszáz éves fák közt, a domboldalban felfelé kanyargó kocsiút vezet a főbejárat portáljáig. Itt vaskos kövekből kirakott terecske, és egy díszkút romjai fogadják a látogatót. A környező fák lombjai felett e magaslatról is ellátni néha tiszta időben Gyarmatig, ha hátramegyünk, a hajdani őskert maradványaihoz, a besztercebányai hegyek sötét tömege sejlik fel a látóhatáron. Körben, az épület lábánál csipke és szeder burjánzik, áthatolhatatlan védművet képezve.

A főbejáratot nagy, ormótlan fakapu alkotja. Ezen átjutva egy földszinti fogadóhelyiségbe jutunk, melynek északnyugati végéből csigalépcső vezet a felsőbb szintekre.

Az épület egészen 1945-ig a Radovyn család tulajdonában volt. A család sorsával szorosan összefonódik a kastélyt sújtó átok története. A Radovynok egészen Nagy Lajosig vezetik vissza családfájukat, tőle kapták nemesi címüket is. Birtokrendszerük felső-magyarországra terjedt ki, így főképp a török hódoltság idején erősödött meg pozíciójuk a bécsi udvarnál. 1686 után azonban megkezdődött a család pénzügyi, morális hanyatlása. Komárom környéki falvaikat elárverezték, a kovácsosi (mai nevén krosvicei) kastélyukat pedig perben vesztették el. Ezen eseményekben nagy szerepet játszott Radovyn Kazimir (1659–1705), az akkori családfő, az állítólagos ősbűn elkövetőjének kártya iránti szenvedélye. Kazimir tékozló életmódja a 18. század elejére teljes válságba sodorta az egyébként nem túl népes famíliát. Hitelezői elől 1701-ben a nógrádszebenyi kastélyba, az utolsó megmaradt nagyobb nemesi birtokára húzódott vissza, ahol elszigetelt életet élt egészen rémísztő és különös haláláig.

A legendák szerint az átok, mely a pusztulását okozta, és kihatott a későbbi nemzedékek tragikus sorsára, ugyancsak a kártyához kötődött.

1703 hideg februárjának egy reggelén a Besztercebányára vezető út Kövesdhez közel eső egyik erdős részén holtan találták Hámossy Ferencet. Hámossy a besztercei nemesség vezető köréhez tartozott, birtokai a várostól északra feküdtek. Lova földhöz fagyott testétől nem messzire ácsorgott, riadtan meredve az esethez érkező kövesdi bíróra. A tetem olyannyira egybeforrt a jéghideg földdel, hogy a bíró és a később megjelenő besztercei hatóságok nem tudták megmozdítani. Csak amikor Kövesdről sikerült meleg vizet szerezni, akkor lehetett a testet megfordítani. Azonnal észrevették a mellkason lévő szúrásnyomokat.

Bár a gyilkosság körülményei útmenti rablótámadásra utaltak, és a hatóság úgy is kezelte az ügyet, azonnal megindult a pletyka. Hámossy ugyanis ahhoz a szűk körhöz tartozott, mely alkalmi kártyapartnerként bejáratos volt a Radovyn kastélyba. E négy-öt nemes becsületbeli ügynek tekintette, hogy a haláleset után ne nyilatkozzon a játszmák eredményeiről, de Hámossy felesége mindenkinek elhíresztelte, hogy Radovyn Kazimir mérhetetlenül sok pénzzel tartozott urának. Szegény Katalin asszony, talán beleőrült az özvegységbe, főképp amiatt, hogy azon az éjjelen, mikor urát elvesztette, elfolyt magzatvize, és egy gyönyörű, egészséges, ám árva kisfiúnak adott életet.

A gyilkossági ügyében meginduló hivatalos nyomozás egyébiránt gyorsan eredményre vezetett – hat nappal később a besztercebányai Kruzsó kocsmában egy részeg Hámossy nyakláncával óhajtotta rendezni tartozását. A csavargót azonnal lefogták, mikor a kíváncsi kocsmáros kifeszítette a lánc medalionját, és abban a szép, fekete fürtű Katalin festett képét pillantotta meg. A szerencsétlen iszákos hiába tiltakozott, hogy ő csak arra járt azon a végzetes reggelen, és kifosztotta a hullát – harmadnapra fellógatták a besztercei vár előtt. A testet sokáig kint hagyták, ám a polgárok közt újabb szóbeszédet indított el, hogy a madarak nem bántották – az ég ártatlannak nyilvánította a néhait.

Talán ez a tény őrjíthette meg aztán Katalin asszonyt annyira, hogy két hét múlva egy hajnalon meztelenül, csupán hosszú hajába burkolózva indult neki a város utcáinak, vércsehangon átkozva Kazimirt, aki legyilkolta férjét, mikor az a kátyaadósságát behajtani ment hozzá. Azt kívánta a Radovynokra, hogy a kastély falai közt pusztuljon minden apa a nemzetségben, azon a napon, mikor fiuk születik, úgy, ahogy az ő Ference halt szomorú halált, anélkül, hogy megpillanthatta volna gyermekét.

Az özvegy kiáltozására felriadt polgárok többsége elképzelhetőnek tartotta a hirtelen haragú adósra szórt vádakat. Számukra nyilvánvaló volt, hogy egy kastélybeli vizsgálat mindent igazolhatna – hisz a néphit szerint a kiontott vért nem lehet eltünteni. Ám a hatóságok nem törődtek az anya őrületével, legfeljebb addig, míg a porkolábok hazavonszolták. Családja állandó felügyelete alatt, leszíjazva élt még két hónapig, majd visszaadta zavart lelkét teremtőjének.  

A bolond asszony átka eljutott Radovyn fülébe is, és talán most először adott hálát az Úrnak, hogy eddig csak leányai születtek. Ám 1704 augusztusában felesége, Lujza ismét állapotos lett. A úr nem éppen apához méltón fogadta e hírt. Mivel a kártyapartnerek a gyilkosság után elmaradtak tőle, rászokott, hogy naphosszat a harmadik emeletre húzódva tanulmányozza apja könyvtárának érdekesebb darabjait.  A viselősség hónapjai alatt szinte már ki sem tette lábát a könyvtárszobából. A falusiak láthatták néha, ahogy az ablakban állva meredten lesi a határ varjait, röptükből próbálva kiolvasni a jövőt, melynek utolsó pillanata egy májusi este el is érkezett hozzá.

Lujza asszony vajódásának sikoltásai azon a napon ugyanitt érték, és amikor e hangok elmaradtak, hogy átadják helyüket egy fiú erős, csikorgó sírásának, fentről, a harmadikról szörnyű üvöltés harsant.

A szolgáknak be kellett törniük a könyvtár ajtaját, hogy aztán ijedten hőköljenek hátra az eléjük táruló látványtól. Kazimir egy karosszékbe ült, ölében felhúzott kakasú pisztollyal. Haja, e dús, barna, szépen befont üstök, mind egy szálig megőszült. Arcát felismerhetetlenné tette valami gyötrő riadalom, és úgy eltorzult, hogy némelyik szolgáló elkapta róla tekintetét. Sokan közülük az elkövetkező években felriadtak éjjelente, mivel álmukban megjelent felettük a néhai ábrázata.

Az urat gyorsan és szűk körben temették. Lujza asszony soha nem talált új férjet magának, minden idejét és energiáját gyermeke, István nevelésének szentelte.

István messzi földről, Salzburg mellől választott asszonyt magának. 1728-ban házasodott össze von Schratt grófkisasszonnyal. A fiatal pár Salzburg mellett telepedett le. Ám a sors visszavonzotta Radovynt Nógrádszebenybe. Felesége már állapotos lehetett, mikor hírt kaptak, hogy Lujza asszony beteg, a plébános levele szerint aligha halálán van. István váltott lovakon érkezett haza, ám a kocsifordulón, az udvar esőáztatta kövén az állat megcsúszott, és a fiatalember leesve róla lábát törte. Ágyhoz kötve, haldokló anyjának szobája mellett várta a gyógyulást. Lujza asszony egy csöndes márciusi alkonyon örökre elszenderedett, rá két hétre von Schratt grófnő egészséges gyermeknek adott életet a távoli Salzburgban. Istvánt ugyanezen nap reggelén holtan találták ágyában. Haja ősz volt, arca eltorzult a félelemtől.

Itt – mérvadó források híján – két nemzedék kimarad a történetből. Ám a családi emlékezet nem volt ilyen foghíjas – a következő áldozat, Kálmán nem feledte az átkot, mivel felesége terhességének ötödik hónapjában magára hagyva asszonyát elmenekült a kastélyból, és meg sem állt a lengyel határig, hol barátjának, Kővéss bárónak állt vendégszerető kúriája.

Ám Kálmán nem számolt az 1805-ös év pusztító kolerajárványával mely három hónappal később felütötte fejét a Radovyn kastély alatti faluban is. A parasztok bokáján felüli vastaghúst húzkodja a baj – üzent a besztercebányai orvos Kálmánnak, ki mindent kockára térve hintóba ült, és visszakocsizott a vesztébe. Megérkezése után pár nappal felesége vajúdni kezdett. A hivatalos hírek szerint urát a kolera vitte el a szülést követő napokban – ám a besztercebányaiak tudni vélték, hogy már aznap, az újszülött első e világon töltött óráján meghalt, rútul és magányosan egy eldugott szobában, ahogy a többi.

Kálmán fia, Radovyn Ödön valószínűleg tanult felmenői példáiból, mivel ötvenéves koráig, 1855-ben bekövetkezett rituális haláláig nem házasodott meg. A szabadságharcot Görgey alatt egy karcolás nélkül küzdötte végig, hogy aztán visszatérve a kastélyba, a botanikának szentelje napjait. Az épület mögötti kert kiépítése is az ő nevéhez fűződik, a kocsifeljáró rózsalugasa messze földön híressé vált. Talán nem véletlen, hogy egy nagy csokorral a kezében érte a hirtelen halál egy nyárvégi délutánon. A plébános bejegyzése szerint ugyanezen az estén egy falubeli, megesett parasztlány egészséges gyermeknek adott életet.

A szinte kiskorú anya pár nap múlva gyermekágyban pusztult el, így pusztán jótékonyágnak tűnt, hogy Ödön anyja, az akkor hetvenöt éves Irma asszony magához vette az árvát. Később, hosszú élete végén kijárta, hogy a fiú megkapja a Radovyn nevet, és a család oldalági örököseinek is befogta száját némi birtokosztással.

A gyermek férfivá serdülését már nem érhette meg, ám halálos ágyán a tanúk elbeszélése szerint megeskette Aladárt, hogy ha megnősül, messze elkerüli a Radovyn kastélyt.

Radovyn Aladár harmincévesen vette el Lórántffy Annát, a besztercebányai bíró lányát. Az esküvőt a városban tartották, az ifjú pár is ott telepedett le a Tímár utca 12. alatti polgári házban. Az ifjú férj nagyanyja intelme ellenére felügyeleti jelleggel hetente visszajárt a kastélyhoz, de az épületbe nem lépett be egészen a tűzvészig, mely egy kósza villám nyomán ütött ki a harmadik emeleti könyvtárszobában 1888 őszén. Aladár a hírre a lángoló épülethez vágtatott, és segédkezett az oltásban. Mikor a tető egy része beomlott, halk sikoltást hallottak a vizesvödröket hordó szolgák – kiderült, a számadó kislánya odabent rekedt. Az úr ekkor gondolkodás nélkül belépett a tiltott helyre, és eltűnt a lépcsőről legomolygó füstben. Nem tudhatta, hogy héthónapos felesége otthon az izgalom hatásra ekkor már elfolyatta magzatvizét, sőt a fájások oly hirtelen és intenzíven törtek rá, hogy mikorra ő rátalált a kislányra a harmadik emeleti kis tárolóhelyiségben, fia is megtalálta az e világra vezető utat. Aladár és a gyermek elszenesedett, összekapaszkodott testére csak a tűz eloltása után, a hajnali szürkületben találtak rá.

Fia, Emil életéről vajmi keveset tudunk. Ausztriában nősült, és sokáig ott is élt, majd feleségét elhagyva hazaköltözött. Az asszony békülési szándékkal több ízben meglátogatta. Utolsó alkalommal a szebenyi bíró szerint már kéz a kézben járták a kastély mögötti kertet, ám a nő hamarosan mégis elutazott, hogy soha többé ne bukkanjon fel magyar földön. Emil kilenc hónap múlva bekövetkező halálának körülményeiről egy szűkszavú rendőrségi lejegyzésen kívül nem sok tudósítás maradt. A csász. és kir. nyomozóhatóság által 1915-ben lefolytatott vizsgálata szerint Radovyn Emil életét nem idegen kéz oltotta ki. Annyi biztos, hogy a feltételezett halál napján egy neustadti kórházban április 6-án megszületett Radovyn Árpád.

A család e sarja csak 1940-ben tért vissza Magyarországra. A kastélyt addig kitűnő felügyelője, Magdaházy Kolozs irányította. Árpád németországi és ausztriai tartózkodása után főképp kíváncsiságból jött haza az ősi birtokra. Ám hamarosan már a szerelem láncolta e falakhoz. Gyarmaton megismerkedett ugyanis egy bizonyos Mauks Melindával, Mikszáth hőn szeretett feleségének távoli rokonával, és a háború előestéjén egybe is keltek. Radovyn nemcsak a polgári származású feleség okán szakított a hagyománnyal, hanem németellenes politizálása miatt is. A Horthy-féle kiugrási kísérlet másnapján emiatt a Gestapo egy külön osztagot küldött letartóztatására. 1944 novemberében a pesti gyűjtőfogházból munkaszolgálatra vitték. Sorstársai visszaemlékezései szerint decemberben megszökött három társával. Budapestet messze elkerülve tért vissza Nógrádszebenybe, és éjnek évadján lopódzott be a kastélyba. Ott élhetett magányosan, a sötét, hideg szobákban várva a szebb jövőt. Fosztogató orosz katonák találták meg feketére aszott testét. Nem tudhatták, hogy pár héttel korábbi halála egybeesett apám születésével. Egy pesti óvóhelyen, a rokonoknál bujkáló anyámon ugyanis a farfekvéses baba és az anya egészsége miatt január elején rögtönzött császármetszést volt kénytelen végrehajtani egy házbéli orvos. A szörnyű körülmények okán a seb elfertőződött, így Radovyn Mihály is árván és – a 45 utáni események okán – immár nincstelenül nőtt fel. Orvosnak tanult, majd praktizálni visszaköltözött az egykori családi birtok közelébe – Szécsénybe. Mindenórás felesége mellől hívták el egy fagyos téli éjszakán a kastélyba.

A kastélyt az államosítás után munkásszállóvá alakították át ingázó bányászok részére. Egyikőjük aznap éjjel megcsúszott a kopott kőlépcsőn, és össze-vissza verte fejét. A tanúk szerint apám épp hogy ellátta a sebet, kiment a folyosóra, majd egy hangos sikoly kíséretében ugyanúgy járt, mint betege. Élettelen teste csak a lépcső alján állapodott meg. Halálának dátumán ünneplem születésnapom.

A boncolási jegyzőkönyv szerint éjfekete haja ősz lett holtában, arca félelemtől volt torz. Zárt koporsóban temették, melyet a fényképeken a gyászolók inkább riadtan, mintsem fájdalomtól sújtottan állnak körül.

És most itt vagyok én, a fia, Radovyn Béla, bányamérnök és robbantási szakember, a család utolsó sarja. Az elfeledett átok históriájára egy amatőr történész, Falus János hívta fel a figyelmem hosszú, vészjósló levelében, melyet még múlt télen kaptam tőle. Akkor postázta, mikor Anna a hatodik hónapban járt. Falus a szécsényi utcákon láthatta, hogy gömbölyödik feleségem hasa, és pusztán jóindulatból úgy gondolta, időben figyelmeztet, hátha fiú készülődik odabenn.

Először őrültségnek tartottam felvetését, ám mivel jómagam is érdeklődöm a történelem és a helytörténet iránt, mintegy kíváncsiságból elmélyedtem családom múltjában. Levéltári kutatások, levelezések és távoli rokonok unalmas vizitálásai alapján sikerült összegyűjtenem a fentiek alapjául szolgáló adathalmazt.

Óvatosságból eddig még senkinek nem beszéltem a dologról. A végkövetkeztetés elvezetett a mai estéhez. Úgy döntöttem ugyanis, nem kockáztatok. Múlt pénteken sikerült valamennyi ANDO robbanóanyagot kicsempésznem a tarnóci bányaművek raktárából. Ma délelőtt, miután a márciusi napfénybe sétáltunk egyet feleségemmel, az itt olvasható végső formába öntöttem az átok történetét, hogy tettem, ha elbukom, érhető legyen, és ne az őrület számlájára írják. Ahol a tényeket elmosta a múlt, fantáziámmal pótoltam ki a hiányt.

Amennyiben balul sül el éjféli akcióm, tudatom a világgal, hogy teljes józanságban cselekszem, saját és gyermekeim, utódaim érdekében. Hiszek abban, amit Falus sejtet levele végén: mindennek az oka a kastély pentragramma alapzata, mely minduntalan magához vonzza áldozatát, hogy aztán egyfajta felerősítő, rezonáló tényezőként vegyen részt életének tragikus végkifejletében. Katalin asszony átka annak idején megnyitotta ezt a bűvös rajzolatot, amelyen át az adott pillanatban valami szörnyű tör be világunkba, hogy a boldog apát, illetve annak lelkét elragadja, talán egyenesen a pokolra. Ennek az erőnek a látványa önmagában halálra rémítette szegény felmenőimet, úgy, hogy hajuk a pillanat töredéke alatt megőszült, szívük megállt dobogni, arcuk örök ijedelembe merevedett.

Egyetlen kiút ebből a determinált végből az, ha a pentagrammát magát romboljuk le. Mivel 78-ban az épületet életveszélyessé nyilvánították, és senki nem lakik benne, pár hete – közeledvén a kilencedik hónap végéhez – eldöntöttem, hogy felrobbantom a romot.

Az ég legyen velem ma éjjel.”

A négy számozott, kézzel írt lap alapján a rendőrség feltételezi, hogy a február 9-ei robbanás ismeretlen áldozata Radovyn Béla, szécsényi bányamester. Radovyn ugyanezen a napon tűnt el otthonról, miközben felsége a gyarmati kórházban életet adott fiúgyermeküknek.   

vége   

Talán elmondhatjuk, hogy ezt az influenzás apokalipszist is megúsztuk, ahogy az összes korábbi pandémiás riogatást az elmúlt években. Mindegyik szörnyű jóslaton túltesz azonban a teremtő képzelet, például a tegnap éjjel látott "The Road", MacCarthy magyarul is várva várt regényének kiváló megfilmesítése -szívszorító apa-fiú menekülés a kannibalizmusba süllyedt USA-n keresztül.

Az én sztorim is a járvány után játszódik, alapját, a "vasba bújt ember"-t feldolgoztam már egy helyütt, a "Járványügyi álmok" című novelláskötetem egy darabjában ("A hős"). (Mellékszál - a kötetet lassan fél éve postáztam fél tucat kiadónak, eddig egyedül az Alexandra írt vissza egy nagy NEM-et...Van egy sztori egyébként a novellák közt, melyben amatőr író első regényét postázza fél tucat kiadónak, és csak vár és vár...igen, ez az irodalom és a valóság egymást tükröző szépsége).

A Sárkány és a Lovag

Csak a harmadik napon derült ki, hogy a lovag egy lány.

Addig többnyire fején tartott a rohamsisakot, és kezében vadászpuskájával türelmesen üldögélt a szörnyeteg barlangja előtt. A harmadik nap, konzervebédje után hátrament a fák közé, dolgát végezte, közben meghallotta a patak csobogását. Lejjebb falusi srácok horgásztak, nagy, duzzadt fejű, ismeretlen fajtájú halakat szedtek ki a zöldeslila vízből. A lovag nem törődött velük, levette kevlárját, terepszínű gyakorlóját, lecsatolta magáról a pisztolytáskát és a szuronyt, majd lehúzta sisakját is. Aranyszínű hajtömeg bomlott ki alóla. A srácok elhűlve nézték szép metszésű, de rideg arcát, majd azt, hagy előbb lábujjal próbálja a vizet, hogy aztán keskeny derekáig merüljön belé, és gyors, ideges mozdulatokkal lemossa magát. Nem mertek tíz lépésnél közelebb menni hozzá, mert tudták, az ilyen kóbor emberektől minden kitelik.  A lány fürdés közben valóban épp csak annyit távolodott el a puskától, hogy ezzel egy támadót tettre ingereljen, de sikerre nem. Kecskemét romjai közt hibázott – két hozzá hasonló kóbor megerőszakolta. Akkor megfogadta, soha nem ad esélyt másnak, hogy a bőréhez érjen.

Mikor végzett, leült a partra, és csak úgy meztelenül és vizesesen elszívott egy cigit. Közben a fatörzsek résein át a sárkány barlangját leste.

Nem is barlang volt az, hanem egy lebombázott szerszámgépgyár sátorszerű romja. Az éjsötét, háromszög alakú bejárat előterét fénylő, sárga csontok tömege borította. Kézifegyverek, kardok és baseballütők csillogtak köztük. A korábbi próbálkozók hagyatékai.

A rom a fertőzés utolsó heteiben keletkezett. Akkor, mikor az élőhalottak valami rejtélyes oknál fogva megindultak észak felé. Tömegesen, hordákban vágtak át a mezőkön, hegyeken, falvakon, városokon, útközben letarolva mindent és mindenkit. Egy százfős csapatot itt, a falu határában értek utol a NATO-vadászgépek. Az erdő fekete tisztásai, a temetetlen testhalmokból maradt ruhacsomók és az összedőlt épület árulkodott bombákba csomagolt dühükről.

Később a falusiak előmerészkedtek rejtekeikből, és a még mozgó szörnyeket ásókkal, kapákkal verték agyon. E kényszerű második halál elátkozottá tette szemükben az erdőt, nem is jöttek errefelé aztán, hónapokig, míg meg nem érkezett a sárkány.

Egy gyerek hozta a hírt, hogy a romnál egy hatalmas szörnyeteget pillantott meg a tiltott rengetegben, teste csupa páncél, szeme piros, és oly forró a lehelete, hogy leperzseli a virágokat. Az erdő állataiból lakmározik, látta is, ahogy egy őzet bevonszol üregébe.

Néhány bátor férfi a faluból bement a mesterséges barlang sötétjébe, hogy megtudja az igazságot. Soha többé nem látták őket, de egyikőjük még napokig ordított a mélyből. Senki nem indult a segítségére.

Jöttek azonban újabb próbálkozók, mert hamar elterjedt a ­­­*****-i sárkány híre. Azokban a vészterhes és őrült időkbe az emberek fogékonyabbá váltak a természetfelettire. Mióta a holtak felkeltek és jártak, az élők képesek voltak bármit elhinni. Csodás jelenségekről számolt be szinte hetente a lassan újraszerveződő média is. Az Alföldön garabonciások koldultak ételt, ha nem kaptak, iszonyatos tornádóval sújtották a térséget. Fent, a Kárpátokban vérfarkas szedte áldozatait, a Balatonból pedig halfejű és embertestű lények másztak ki éjjelente. És akkor még nem is beszéltünk a kísértetekről és a szellemekről, illetve a bujkáló, az Irtást valahogy túlélő élőhalott renegátokról.

A sárkányölők sorban eljöttek hát a falu határba, és megálltak a barlang előtt. Volt, aki innen fordult vissza, miután szembenézett az üreg sötét, bűzös mélyével, de mindig akadt olyan, aki botor vagy bátor módon belépett. Utóbbiak teste pár napon belül felbukkant a bejáratnál. Senki nem temette el őket, de nem is kellett, mert valami hamar eltüntette húsukat. Vagy az erdő állatai jártak rájuk, vagy a barlang lakója fanyalodott saját áldozataira. Ő maga soha nem jelent meg a napfényben. Az éjszaka kíváncsiskodók – nem sok akadt belőlük – néha érzékelhették sötét tömegét a fák közt mozogni, hallhatták fújtató leheletét, láthatták villanó, vörös tekintetét – ám ennél többre nem jutottak.

Az egyetlen hiteles ábrázolás egy forgatócsoporttól származott, mely a sárkányvész harmadik évében, még múlt ősszel merészkedett a barlangba. A riporter örökre ott maradt, ám operatőre, leszakított fülel, és péppé zúzott jobb lábfejjel visszakúszott a napfényre. A falusiak gondos ápolása ellenére harmadnap elvitte a sebláz. Valaki képes volt összekapcsolni elárvult kameráját egy tévékészülékkel. Áramot apró generátorból nyertek, de a becses benzint csak a rövid filmecske idejére pazarolták. A kamerán volt éjjellátó – így a szobába zsúfolódó falusiak e zöld világban megpillanthatták végre sárkányukat. Azonnal tudták mindannyian, nincs lény, ami ezt legyőzze.

***

Kövesdi egy reggel arra ébredt, hogy felesége meg akarja enni. Mióta a férfi olyan szörnyen elhízott, külön ágyban aludtak, de aznap reggel az asszony bebújt mellé a takaró alá, és mohón szagolgatni kezdte Kövedi lágy, húsos combját. Családjuk eddig megúszta a fertőzést – az ébredező férfi most szomorúan konstatálta, hogy szerencséjüknek vége.

A dulakodás rövid volt: hatalmas testével támadójára nehezedett, majd pár gyámoltalan mozdulattal eltörte nyakát. Aztán fogta lányát, bepakolt a kocsiba, és elindult észak felé. Úgy hallotta, a svédeknél még egészen rendezett viszonyok uralkodnak.

Igazság szerint már jóval korábban elege lett a fővárosból és a járványból, de valami tehetetlen nehézkedés miatt maradtak. Talán túlsúlya, száznyolcvan kilója húzta vissza. Támadás ritkán érte őket, mivel házukat még időben megerősítették, és az önkéntes csapatok ezt a kerületet egész jól védték. Ám a zaklatott mindennapok, a ritka és esetleges élelemosztások, a távoli géppuskasorozatok, a bedeszkázott ablakokon dörömbölő próbálkozások lassan felőrölték Kövesdit. Utóbb már kedvencével, egyetlen szerelmével, világszép lányával sem beszélt. A gyerek egyébként is naphosszat szobájába húzódva romantikus lovagregényeket olvasott.

Kövesdi azonban rosszul időzítette ezt a menekülést. Ahogy felfelé haladtak a szétdúlt ország testén, az élőholtak mind nagyobb szigetein kellett átvágniuk. Úgy tűnt nem csak ők, hanem az ellenség is északot rohamozza. Pásztó környékén gondolt először arra, hogy ha ez így van, érdemesebb lenne maradni, megvárni, míg ezek elmennek. De aztán csak továbbhajtott, átgázolva a Hummer felspécizett lökhárítójával minden útjába akadón. Ámokfutása a hajdani határnál ért végett, egy szűk szorosban. Hirtelen kanyar után belefutottak a szörnyek százas tömegébe. Ezt a sorfalat még az ő autójuk sem bírta áttörni. Benn ragadt az eleven hústorlaszban, és mivel annak tagjai napok óta éhesen vándoroltak, hamar kiszagolták a fém és az üveg mögött rettegő két élőt. Olyan gyorsan bontották le köröttük a kocsit, hogy gyereknek sikoltani is alig maradt ideje. Előbb őt vitték el. Kövesdi egy konyakéssel védekezett, ameddig tudott, fenn a motorháztetőn, közben a lánya nevét ordította. Agyát vörös köd szállta meg, és egy-egy vágásba, szúrásba minden erejét beleadta. Ám hiába aprította a támadókat, azok nem fogytak. Tudta, előbb-utóbb elfárad, vagy a nyúlkáló kéztenger elkapja bokáját, nadrágja szárát.

Talán akkor őrült meg. Talán akkor, mikor látta a gyereket eltűnni a kékesfekete holtak tengerében. Mielőtt végképp leszállt rá a sötétség, dörgés kélt a légben, és megérkeztek a vadászgépek.

Felforgatott, széttiport, füstölgő földön tért magához, egy bombakráter szélén. Kúszni kezdett, előre, mindig csak előre, át a fák közt, át valami patakon, míg el nem ért a Menedékig. A bombák minden gondolatát eltörölték, csak a rettegés maradt benne, hogy testét, e hatalmas templomot darabokra szedik a holtak. Ezért gondolkodás nélkül benyomult az éjsötét háromszögbe, kifordított születésként visszatért a füstös, még meleg, fémszagú ölelésbe. Ott aztán, bent a mélyben, segítséget talált a félelem ellen. Szerszámokat, lemezeket, huzalokat – ezekkel vértezte fel magát. Védelemre volt szüksége, olyan héjra, amit nem tör át egyetlen támadás sem. Elvesztett mindent, de eldöntötte, hogy önmagát nem adja. Testére aggatta a gyár hulladékát, amit csak elbírt hatalmas ereje, fölkötözte e tömegre. Fejére piros fényű siskalámpát illesztett, csuklóihoz két vasdorongot láncolt. Majd csak ült és szuszogott ott a sötétben, és várt, míg meg nem érkezett az első.

Tudta, hogy ismét jönni fognak. Sejtette, hogy az élőholtakat semmi nem győzheti le, még az égből jövő zaj sem.

Inni a patakra járt éjjelente, enni azt evett, amit ez erdőben talált. Később támadói testét kiszórta a barlang elé. A rothadó húsra gyűlő vadakat aztán ő kapta el.

A napok észrevétlenül teltek. Mikor odakintről fény szűrődött be, többnyire maga elé meredve párolódott páncéljában. Asztmásan, hörögve lélegzett, néha mélyet sóhajtva. Olykor felkapcsolt sisaklámpáját, hogy lássa, a világ még ott van körötte. Ha ez a feltételezés igazolódott, visszatért gondolataihoz – egykori életén, a lányán és a gyűlölt holtakon tűnődött.

Mikor sötét lett, kivánszorgott az erdőbe, szomját oltotta, és igyekezett valami élelmet szerezni.

Amikor támadója érkezett, egy-egy makacs az életbe visszatántorgó halott, kíméletlenül elbánt vele.

 ***

Mikorra végzett a cigivel, a lányt a hűvös tavaszi szellő meg is szárította.

Felállt, és körbenézett, mire a falusi suhancok lekushadtak fedezékeikbe. Ő csak mosolygott rajtuk, és hirtelen eszébe jutott az idő, mikor még gyerekként kóborolt a néptelen utakon. Hamar felnőtté vált a magányban. Végül zsoldosok közé került, jóakaratú kapitányuk gondjaiba vette.

Felöltözött, és közben lassan visszavedlett lovaggá. Amikor fejére húzta a sötét üvegű sisakot, végképp eltűnt róla minden törékenység. A katonák, akik inkább fosztogatók voltak, megtanították neki, hogy mindig sugározzon magából veszedelmet. Ők is így tettek, míg bele nem futottak egy másik bandába.  A lány már a rövid tűzharc elején lövést kapott. A győztes ellenséges csapat halottnak hitte, otthagyták őt sebesülten. Azóta újból magányosan rótta az országot, csodákra és még eleven holtakra vadászva. Pletykák, egylapos újságok, elcsípett rádióadások útján értesült róluk, így a Sárkányról is. Bár sejtette, hogy a hangzatos történet csak egy különösen szívós élőhalottat rejt, elhatározta, megküzd vele, úgy, ahogy Parsifal győzte le a maga fenevadját.

Egyébként meg nem szívesen tért vissza e tájra, hisz minden keserűsége innen indult.

Mikor teljesen elkészült, ellenőrizte a fegyverét, és határozott léptekkel megindult a barlang felé. A fiúk tisztes távolból követték.

A bejárat háromszöge előtt megtorpant. Nem akart odabenn küzdeni, mivel ott helyzeti előnyben lenne ellenfele. Az elmúlt három nap és három éjjel azt várta, hogy a szörny előjöjjön odújából – ám türelme hiábavaló volt. Most, talán a frissítő fürdő hatására, elszánta magát a kezdeményezésre.

Óvatosan benyomult a sötétbe, lábával tapogatva maga előtt az esetleges akadályokat. Fentről csöpögött valami, bakancstalpa alatt apró csontdarabok reccsentek. Úgy tűnt, az üreg hosszában keskenyedik. Tíz méter után már semmit nem látott belőle, ezért felhajtotta a sisak arcot fedő részét, és öngyújtót vett elő zsebéből. A sárga láng fényében mindenféle csillogó vas tűnt szemébe a betonívek közé ékelődve. A barlang hamarosan kiszélesedett, és e körív túlsó felében alacsony padozatot képzett három, egymásra dőlt munkaasztal. Ezen a dobogón kuporgott a szörnyeteg.

A lény is azonnal észrevette, hogy új próbálkozó érkezett, ezért moccanva talpra állt. Támadója csak most mérhette fel igazi méreteit, elhűlve megtorpant, sőt visszakozott egy fél lépést. Aztán erőt vett magán, és dobogó szívvel, a remegő fényt maga elé tartva közelíteni kezdett.

Mikor már csak két méter választotta el őket, és a lényből áradó bűz összevegyült a lány fegyverének olajszagával, az öngyújtó elaludt. A lány kétségbeesetten csiholt szikrát, de új láng már nem kélt. Jobb híján elsütötte hát puskája egyik csövét. A kékessárga villanásban ismét láthatta egy pillanatra a sárkányt. Mellkasán csillogó szikrát hányt a golyó, majd a dördülés visszhangjai kergetőzdtek a szűk térben.

A két test most már veszedelmesen közel került egymáshoz, szinte érezték egymás melegét. A lány oldalt lépett, és fegyvere csövét felfelé nyomta, addig, míg valami puhába nem ütközött. Vállát ekkor erős, kíméletlen ütés érte. Féltérdre rogyott, de a puskát megtartotta. Sejtette, hogy a második ütés végezni fog vele, ezért nem akart késlekedni.

– Most megdöglesz, átkozott – nyögte, mire döbbent hördülés volt a válasz. Mikor meghúzta a ravaszt, a puskacsövet elsöpörte egy mozdulat, így a lövés ártalmatlanul elsuhant a sötétségbe. Mikor zaja elhalt, a lány farzsebébe kotort golyóért, és közben hátraugrott. Ám a szörny nem jött utána.

– Anna? – jött egy ismerősnek tűnő rekedt hang belőle.

A megszólított közben már újratöltött. Az imént a lövés fényben megjegyezte a sárkány fejének pozícióját. Most arrafelé szegezte a puska végét. Ám nevének hallatán lehanyatlott keze.

– Apa? – kérdezte magától avagy a sötétségtől.

Mindketten tudták a választ a következő kérdésükre.

Ám már nem maradt idejük kimondani a túl hosszú ideje várakozó mondatot, hogy te élsz, mi történt veled, hogy lehet ez, mert az utolsó kósza golyó telibe kapott egy betonívet, mely az ütéstől megrepedt, és ez az apró hasadás elég volt ahhoz, hogy statikai láncreakciót indítson el, felfelé és oldalt, fém hajlott, kő pattant, por szálingózott – majd hirtelen az egész barlang egyetlen, mindent lezáró lendülettel összeomlott. 

vége

Igazából nincs semmiféle bajom a Twilight világával, csak lehangolóan távol áll tőlem ez a fajta megközelítése a vámpirizmusnak. Azt hiszem, ez független attól, hogy a romantikára fogékonyabb kamszkoromon sajnos már rég túlestem. Mindig is a mítoszt újraíró, -értelmező, realisztikus, vad, durva és erős feldolgozásokat szerettem. Azokat, melyben e megváltozott létállapot kórként, eszelős ámokfutásként vagy őrületként működik. A lenti sztori a kifordított arányok (lásd csattanó), és egyfajta kettősség által működik. Utóbbi alatt a reál és a humán világlátás váltogatását értem. A lány regényértelemezői tevékenysége, és a srác folyton számolgató, tervezgető, geometrikus látásmódja próbálja felépíteni a történet menetét. Így együtt érdekes - és persze vázlatos - pár lettek, elképzelhető, hogy még kidolgozom, felhasználom őket valahol...

Játszótér szürkületben

– Közismert elképzelés, hogy Drakula alakja a szifilisz metaforája – magyarázta a lány, majd mélyet slukkolt cigijéből. – De ez nagy tévedés.

Rápillantott a mellette ülő srácra, majd rajta túl a pad végében kötögető anyukára. A fiú a kiinduló helyszínt vizslatta. Négy pad volt, köztük homokozó, csúszda, mászófal, hinta. A srác tizenegy gyereket és rajtuk kívül hét felnőttet számolt e térben.

– Igen? – próbált a lányra figyelni. Negyedórája járt, rezgett a bal lába, mint egy megbolydult gép. – És akkor?

– Drakula a keleti emberről szól – nyújtózkodott a csaj a nap helyét bámulva az ég alján. – Ő testesíti meg mindazt a fenyegetés, amit a nyugatiak gondolnak a keletiekről, a mélyázsiai pusztákból előbújt lényekről. Transsylván, erdőntúli. Az, aki más, mint mi, szokásaiban, neveltetésben, kulturális mintáiban, gondolkodásában. De még biológiájában is. A századfordulón Londont elözönlötték a románok, ez a kilencvenegyes nagy havasalföldi éhínségnek volt köszönhető. Stoker lépten nyomon találkozhatott velük, de az is biztos, hogy kilencvenes években szoros kapcsolatot tartott fenn Vámbéry Árminnal, e fura magyarral, a keletiesség legfőbb kutatójával és megtestesítőjével.

– Értem – motyogta a fiú, a mellette ülő nőre pislantva, aki abbahagyta kötést. – És ez miért jó nekünk?

– Gyere csak ide, kicsikém! – kiabálta a megtermett asszony orrhangon. Az egyik gyerek készségesen kivált egy kergetődző csoportból, és anyjához rohant.

– Nem az a lényeg, hogy jó-e nekünk – folytatta halkabban a lány. – Hanem az, hogy segít a másság értelmezéséhez. Segít abban, hogy miképp kezeljük ezt a dolgot.

Most mind a ketten leplezetlenül bámulták, ahogy padszomszédjuk krémet masszíroz gyermeke arcbőrébe.

– A kezedre is – utasította a ficánkoló kölyköt. Az engedelmesen kinyújtotta maga elé két kezét, tenyérrel lefelé.

A lány kérdőn pillantott társára. A srác lábremegése hirtelen megállt, végigmérte az anyukát, majd megrázta fejét. Aztán előrenézett, át a mászófal és a hinták közti résen, egyenesen a szemközti padra. A csaj követte tekintetét.

A holdfény halovány sarlója alatt egy fiatal nő ült. Vastag könyvet, talán egyetemi jegyzetet olvasott, néha kisimította szeme elől hosszú, éjfekete haját. Vékony, arányos alakjának előnyeit szürke, jól szabott ruha emelte ki.

– Csinos – húzta el a száját a lány.

– Nem azért – szabadkozott a srác. Most bal kezének ujjai kezdtek lüktető dobolásba a padon. – Fiatal. Jobb választás.

– A kor nem számít – csóválta fejét a lány.

– Ne kezdd megint – kérte a fiú, és felemelte lába mellől a sporttáskát, majd kicipzározta. – Nekem most erre nincs erőm.

Belenézett a táskába. A bal oldali rekeszben injekciós tű, vattacsomó és kis üveg lapult. A üvegen kézzel írt felirat volt olvasható: kloroform. – Szóval, miképp kellene kezelnünk ezt a dolgot a Drakula alapján? – kérdezte tűnődve a fiú.

A lány még mindig a szemközti nőt nézte. – Lehet, hogy csak bébiszitter. Lehet, hogy egyetemista – motyogta, majd sarkával belenyomta a puha földbe csikkjét. – Túl fiatalnak tűnik az anyasághoz.

A fiú épp az üveg kupakjával babrált, most felpillantott. Gyorsan végignézett a gyerekek zsivajgó, folyton változó halmazán. Tekintette megakadt egy elemen. – Nem. Szerintem az a kislány az övé.

Óvatos volt, nem mutatta, csak fejével jelezte, melyikre gondol. A csaj egyből kiszúrta. A gyereknek ugyanolyan hosszú haja, sápadt bőre és arisztokratikus vonásai voltak, mint a szemközti célpontnak.

– Igen – bólintott. – Akkor ők lesznek azok. Ők ketten. – Nyújtózkodott, kéjesen, mint egy macska. – Éhes vagyok.

– Majd eszel utána – mordult rá a fiú.

– Mit is kérdeztél az előbb?

A srác behúzta a táska cipzárját, majd felnézve megmerevedett. – Mennek. Menjünk – utasította társát.

– De nem emlékszel? – nyaggatta őt a lány felállva. A fiú mérgesen rápillantott, majd felsóhajtott, és fojtott hangon így szólt: – Azt kérdeztem…– tűnődött –…hogy a Drakulából leszűrhető tanulságok alapján szerinted miképp kellene kezelnünk ezt az egészet? – Körbemutatott a játszótéren.

A lány a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kulcscsomót. – Később megbeszéljük. Hozom a kocsit.

Társa nézte keskeny, távolodó hátát, a koszlott pólót rajta, a fenekén kiszakadt farmert és a bakancsot, mely keskeny, oly sokszor csókolt lábfejét olyan ormótlanná tette. Hirtelen nagyon törékenynek tűnt szemében a csaj. A csaja.

Aztán a párosra koncentrált, kik már a sövényen túl voltak, és épp egy zebrához értek. A táskát felkapva utánuk sietett.

Anya és lánya a lakótelep tömbje felé indult. Minden ablak éjsötéten bámulta őket, az egyes épületek vonalai alig látszódtak az ég acélkék háttere előtt. A fiú pár perc séta után meghallotta a furgon zúgását maga mögött. Hátranézett. A lány intett a kormány mögül, és lassított, hogy épp csak guruljon. Most három pontból álló sort alkottak, elöl a nővel és a kislánnyal, mögöttük a fiúval, és jó tíz méterre lemaradva a fehér furgonnal.

A fiú érezte, hogy lassan kezd kiszáradni a szája. Mindig ez volt, de legalább kézremegése elmaradt az ereiben megnövekedő adrenalinszinttől. Tudta, hogy pupillái mostanra kitágultak, az érfalak tagjaiban ruganyossá váltak, hogy mind több vért tudjanak pumpálni harcra kész izmaiba, a reflexei, a sűrűsödő idegkötési kisülések miatt élesedtek, a szívverése felgyorsult – vagyis mindenén eluralkodott a támadás igézete.

Ám hirtelen változott a jövő: az elöl haladók letértek az út menti járdáról, és benyomultak a fák közé.

A fiú döbbenten megállt, majd megfordult, tanácstalanul a lányra meredt. Megvárta, míg a furgon lassan mellégurult. A csaj lehajtotta az ablakot. Szemét erőltetve fürkészte a lassan tisztuló félhomályt, majd a távolba mutatott. Tekintetének sugara és az ujjhegye által megadott irányvonal metszete egy hatvan méternyire lévő pontban futott össze. – Szerintem arra mennek. Ott ismét érintik majd az utat. Körbemegyek. Ott fogom várni őket.

A fiú hátrafordult, megnézte a terepet. A lakótelep közvetlen közelében egy szervizút húzódott. Úgy tűnt, a páros egyre kisebbedő sziluettje valóban arrafelé tart.

– Akkor ott kapjuk el őket – vonta le a következtetést.

A lány szó nélkül elhajtott, ő pedig gyors léptekkel az áldozatok után indult. Menet közben cipzározta ki a táskát, vette ki belőle, és gyűrte zsebre a vattacsomót. Mikor tíz méterre megközelítette őket, óvatosan kiemelte a kloroformos üveget is. Meglazította a kupakot. Előrenézve igyekezett felbecsülni az idő, a lépések sebessége és a táv arányát. Észrevette, hogy a furgon megérkezik és leparkol, pontosan az ő haladási pontja és a pároson át húzott képzeltbeli egyenes egy kitüntetett koordinátáján. Mikor már láthatta a lány arcát a vezetőfülkében, lecsavarta a kloroformos üveg tetejét. Vigyázni kellett vele, mert nagyon gyorsan párolgott.

Mindig ugyanúgy történt. A csaj kiszállt a kocsiból egy ősrégi várostérképpel. Az áldozat a gyerekekkel megállt kérdésére, belenézett az utcák geometriájába. Nem hallhatták a közeledő lépteket, mert a lány folyamatosan beszélt nekik. A fiú mögéjük érve mindig a felnőttel kezdte. Addig a lány lefogta a gyereket. Utána azt is elkábították.

Most azonban közbejött valami. Egy száraz ágacska a park valamelyik fájáról.

A fiú már csak négy méterre lehetett tőlük, és érezte, hogy a kezében tartott vattát átnedvesíti a folyadék. Az üvegcsét fél kézzel lezárta, majd zsebébe mélyesztette…és ekkor megroppant a gally a lába alatt.

A nő azonnal megpördült. A srác azt olvasta le arcáról, hogy mindet tud róluk. És ebben a tudásban benne volt a menekülés, a harag a félelem és az anyatigris iszonyatos dühe is. Ellökte magától a csajt, és jobbfelé próbált kitörni, maga után vonszolva lányát. A fiú tudta, hogy nem éri el, a háromszög csúcsa, melynek távolságát be kellett volna fognia, túl messzire volt. Ezt elszúrták.

Ám ekkor a lány előreugrott és kinyúlt, megfogta az előtte bukdácsoló gyerek jobb kezét.

A nő megérezte a rándulást. Mivel erősen szorította a kislány bal kezét, egyetlen lánccá, élő vonallá álltak ismét össze. A srác felismerte, hogy a rekonstruált geometriai rend új esélyt adott neki. A vonal kezdőpontjához lépett, és villámgyorsan az anya orra alá nyomta a vattacsomót, miközben bal kezével igyekezett lefogni a nő szabad, ütésre lendülő karját. Erre azonban nem volt szükség, mert a csapás íve megtört, és áldozat merev teste rádőlt. A csaj ekkor már fogta, átkarolta a kislányt, lehúzta a földre, közben körbelesett. A fák közein át rózsaszín pír égette az ég alját. Egyéb változás nem volt a tett helyszínén.

A srác tizenöt másodpercig tartotta karjaiban a nőt, majd óvatosan lefektette, aztán a kislányra és foglyul ejtőjére pillantott. Felállt, és odalépett hozzájuk. Igyekezett nem nézni a gyerek rettegő tekintetbe, miközben elkábította őt is.

Később, mikor már a furgon zárt belsejében voltak, a felaggatott műanyag tasakok közt, a hordágy két végénél elhelyezkedve, a lány így szólt: – Na, szóval, az erkölcsi tanulság.

A srác épp behelyezte a tűt a nő halovány vénájába, leragasztotta egy tapasszal, majd értetlenül felpillantott. A csaj a túlsó oldalon, a kislány fejénél ült, hátát a furgon falának vetve. Kezében már ott volt a kozmetikai törlőkendő tasakja.

– A Drakula a pozíciók folyamatos változásáról és a reményről szól – jelentette ki diadalittasan a lány. – És most hagyjuk ezt a hülyeséget, hogy én humán gondolkodású bölcsész vagyok, te pedig egy reálos orvostanhallgató. Vagyis hogy azok voltunk. Mert ezt minden ember megérti, aki él. Épp ezért remekmű Stoker regénye.

A fiú ellenőrzött valamit egy kis gépen, amely a nő fejénél volt, majd bekapcsolta.  A masina halk zúgással éltre kelt, és az asszonyba és asszonyból ki- és bevezető csövek színe vörösre váltott.

– Nyomd be a kislányt is – kérte a srác, mire társa aktiválta a másik gépet.

– Drakula diadalmasan és sebezhetetlenül érkezik meg Londonba. Ő az éj királya, a holtak ura – folytatta a lány zavartalanul. – És a regény végére megalázva, legyőzve és megtörve, űzött vadként kénytelen visszamenekülni a hegyei közé. A hatalmi pozíció, a győztes állás pár tucat oldalon belül visszájára fordul. Tudod, mit sugall mindez?

A srác ellenőrizte a csövek gépbe vezető csatlakozóját. Az egyiket óvatosan végigtörölte ujja hegyével. Vörös lett ujjbegye.

– Nem. Nem tudom – mondta csöndesen.

– Azt, hogy létállapotainkban minden megtörténhet. Hogy elsőkből lesznek az utolsók, és győztesekből a vesztesek – jelentette ki a lány határozottan. – Mindez azonban nem a szerencse dolga. Az események menetét az emberek, van Helsing és társai fordítják meg. A tevékenyég és aktivitás hiányába elbuktak volna. De ők, az ellenállók képesek a visszájára fordítania a kialakult hatalmi pozíciót.

A fiú babrált még valamit, majd kezét egy koszlott ronggyal megtisztítva a sarkára ült, a kocsi falánk döntve magát. Szótlanul nézte, ahogy a csaj elkezdi törölgetni a kislány arcáról a krémet.

– Tudod mit szeretek igazán? – kérdezte most tőle a szerelme. – Amikor vége a vérátömlesztésnek, és mind a kettőről sikerül lekaparnunk a napvédő krémet, és magukhoz térnek a kábulatból, és én elmondom nekik, mi a helyzet, hogy az életük, a létezésük gyökeresen megváltozott pár óra alatt, és amikor megértik ezt, előbb a nő, aztán a gyerek is, mert így, egységben van értelme az egésznek, mert így a felnőtt már védeni fogja a gyerekét, aki ugyanolyan lett mint ő, szóval, amikor minden helyreáll, és kinyitjuk az ajtót…

A kocsi eltolható nagy ajtajára mutatott.

A srác nem szólt semmit, csak nézte őt.

– …és akkor, a fertőzés után, évekkel a járvány után, amely elsöpört mindent, a te orvosi diplomádat és az én tanári diplomámat, és a jövőnket, és az ő jövőjüket, szóval mindezen  szörnyűség után végre ismét az arcukba süt a nap, és meglátják a fényét – a lány arcán boldog, ragyogó mosoly ömlött el, hitetlenkedve megrázta fejét, majd így folytatta. – Ez a fordulat számomra a legszebb befejezés.

vége 

Először egy sejtelmes, filozofikus novellát akartam e hétre felrakni, de aztán úgy éreztem, hogy év végéhez, ennek az évnek a végéhez jobban illik egy hardcore zombitámadás. Amit talán szebben meg lehetett volna benne csinálni, az a fény, az elemlámpa sugarának a szerepe. Jobbára ugyanis ez és a főszereplő különös képesség irányítja a sztorit. A spanyol miliő pedig utalás és tisztelgés a zseniális Rec és a várva várt Rec 2. filmek előtt.

És egy rövid summa: a lentivel együtt 43 novellát, írást raktam fel eddig az elmúlt egy évben. Egy életműnyi anyag, noha minőségi okokból nem mindegyik lehetne kanonizát része. Mégis, jobb, hogy itt vannak, mert így legalább heti 50-60 olvasó ránézett. Egy alkalamommal, 12 órára kikerültem az Index főoldalára is, akkor 1500-an kattintottak A mizseri hűtlenek című írásra. A legtöbb komment ekkor született. Mivel alapvetően ez a blog az írásokról szól, illetve a kommentelők többsége ex catedra kijelentéssekkel, és nem kérdéssel, vitát kezdeményező felvetéssel élt - nem reagáltam egyre sem. A dicséretek persze jól estek, a kritikák egy részét elfogadtam, egy részét nem értem. Az utóbbi hónapokban hárman kerestek meg ilyen-olyan ajánlatokkal, ötletekkel, a legígéretesebbnek két filmes csoport kérése tűnik. Kiadói ajánlatot eddig nem kaptam.

Incidens a sötét erdőben

– A csaj hűséges – mondtam a katonának, elengedve a kezét. Persze, hazudtam. Láttam egy magas, szőke német egyetemistát, ahogy hátradönti a fiú barátnőjét az altafillai vár mellvédjén. Talán két hete eshetett meg az in flagranti, míg Raul a körletben súrolta a vécét.

– Ne pazarolja a képességét – szólt hátra a Doktor. Ő is egyenruhát viselt, ahogy a dzsipben ülők mindegyike – rajtam kívül. – Hamarosan odaérünk, tartogassa akkorra.

– Ez nem olyan dolog, amit el lehetne használni – nyugtattam meg.

– A jövőt is látja, uram? – nézett rám a visszapillantó tükörben a sofőr, akit Sebastiannak hívtak.

– Nem – csóváltam a fejem, és elővettem egy vékony, Chile márkájú szivarkát. – Csak egy adott személyhez kapcsolódó múltat, és azt is csak a megfelelő tárgy megérintésével.

– Sokszor hívja önt a rendőrség? – kérdezte Raul, miközben készségesen tüzet adott. Résnyire lehúztam a dzsip hátsó ablakát, és kiengedtem rajta egy szájnyi füstöt.

– El sem hinné – hunyorítottam rá. – Emlékszik a múlt karácsonyi darálós gyilkosra? – A katona bólintott. A holdfényben alig látszott fiatal, fáradt arca, de tudtam, hogy keveredik rajta a félelem és a csodálat. – Na, én vezettem nyomra őket.

– Ugye tudja – fordult ismét hátra Doktor idegesen –, hogy a mai estéről soha, senkinek nem beszélhet? A Bázison majd alá kell írnia egy...

– Jól van, jól van – nyugtattam feltartva elé szivaros kezem.  – A diszkréció az egyik...

A sofőr hirtelen, csikorogva fékezett. Mind előrelódultunk, és én közben fél szemmel már láttam a deres erdei út közepén álló másik autót. Három méterre a lökhárítójától ért véget utunk.

– Sebastian, miért nem figyel jobban?! – szitkozódott a Doktor a homlokát masszírozva.

– Nem volt kivilágítva, uram – jegyezte meg élesen a sofőr. Erre mind az autóra meredtünk.

Egyszerű, nagy családi kombi volt. A tetejére mindenféle dolgot kötöztek. Úgy tűnt, kirándulóké, kik egy hétvégét töltöttek a közeli forró vizes barlangmedencéknél.

– Szálljunk ki, nézzük meg – morogta a Doktor.

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, Sebastian felkapcsolta a dzsip tetejére szerelt fényszórót.

Hirtelen minden magyarázatot nyert, mert a ragyogó sugárkévében azonnal szemünkbe tűnt a kocsi sérülése, és az úton szétszóródott holmik csóvája is.

A motorháztetőn jó nagy felületen egy benyomódás sötétlett, mintha őzgida csapódott volna neki a kocsinak. Oldalt, és az autó mögött apró, már deresen csillogó tárgyak hevertek a betonon, valószínűleg a tetőrakományból szóródtak szét mindenfelé az ütközés hatására.

– Raul! – intett a Doktor a mellőlem kikászálódó katonának. – A kocsihoz.

A fiatalember kibiztosította eddig ölében melengetett géppisztolyát, majd az autóhoz oldalazott. Belesett a sofőr felőli oldalon, aztán kinyitotta az ajtót.

– Tiszta – fordult felénk. Aztán a kocsi elejéhez került, és a horpadásra bökött a géppisztoly csövével: – Nem hiszem, hogy állat volt, uram – szólt fojtott hangon.

– Mire ez a nagy óvatosság? – néztem én is a Doktorra. Kerek kis szemüvegének lencséi csillogtak a hold fényében, ahogy rám emelte tekintetét. – Nem azt mondta, hogy egy kísérleti szérummal fertőzött elítéltet kell megkeresnem?

Valahogy túl hangosnak tűntek szavaim a mélysötét erdő közepén. Úgy saccoltam, a katonai bázis, ahova igyekeztünk, még jó negyedórányira lehet, fenn, a hegy lábánál. Azok hárman akaratlanul is összébb húzódtak. Eldobva a szivart, a kocsi orrához mentem.

–De, ezt mondtam – nyugtázta mögöttem a Doktor. – Csak azt nem akartam részletezni, míg alá nem írja a titoktartási nyilatkozatot, hogy miféle szérumot adtunk be neki...

Mielőtt a horpadásra tettem kezem, megfordultam, hogy lássam az arcát:– Mifélét?

Megcsóválta fejét, majd a motorháztetőre bökött:  – Mondja meg maga. Bizonyítson, hogy megéri az árát.

– Ez nem így megy. Csak azt látom, amit ő érzett vagy tudott. Ha nem ismerte a kísérlet részleteit…– abbahagytam, mert magyarázkodásnak tűnt.

Mindig ez volt. Előbb a hitetlenkedés, aztán a hű meg a há, végül valami undorral vegyes tisztelet – ez az, ami kijár a magamfajta csodabogárnak. Mélyet sóhajtottam, majd a megnyomorodott fémhez nyúltam.

Valaki rohan az éjben. Félmeztelenül, mezítláb, szürke, durva nadrágban. Nadrágján szám: 999. Arcán rémület, fájdalom és emészthetetlen vágy – a hús után. Átfut mezőn, erdőn, árkon-bokron, míg ide nem ér, a fényszórók csapdájába. Csikorgás, ütés és fájdalom. A bokrok karmoló ölelése. Aztán fel, ismét fut, míg el nem borítja a szédülés árnya…          

Itt elvesztettem. Fejem rázva felpillantottam a holdra, betájoltam magam, majd jobbra mutattam egy csipkebokorra.

– Arra ment – oda is sétáltam, hogy végigsimítsak az ágakon. Néhány tüske tenyerembe akadt. Azok hárman halkan követtek. Tudtam, keményre fagyott talajon nem lesz nyom.

– Lámpát – nyújtottam hátra kezem, mire hideg fémhenger simult belé. Bekapcsoltam, sugarát előre, a meredten sorakozó fatörzsek közé irányoztam.

– Óvatosan – suttogta mögöttem a Doktor. – Az alany veszélyes lehet.

– Arra már rájöttem – motyogtam magam elé Az egyik tölgyfa kérgén valami piroslott az erős fénycsóvában. Odaléptem, és két ujjamat a vérfoltba nyomtam.

Összeesve a fa tövében. Ketten rohannak hozzá Az egyik visszamegy az autóhoz. A másik fölé hajol. Hosszú hajú, jó illatú, nyakában lüktet egy ér. Csak el kell kapni azt a hosszú hajat, és lerántani.

A földre suhintottam a lámpa sugarával. Vastag vércsík vezetett el a fától.

– Az egyiket az autóból megharapta – nyögtem, követve a vörös ösvényt.

– Az nem jó – jelentette ki a Doktor, már nem nekem címezve szavait. – A fertőzés nyállal terjed. Raul, Sebastian: a hatos protokoll lép életbe.

– Mi az a hatos protokoll? – kérdeztem, de nem válaszoltak. Ekkor megfordultam, és megragadtam a mögöttem osonó Doktor kezét.

– Mindenkit megölni, aki elkapja – olvastam ki a fejében keringő emlékekből. Aztán hozzá kellett tennem a saját dühömet. – Mibe kevert maga engem?

Kirántotta karját a szorításomból. – Állambiztonsági érdek – magyarázta izgatottan, nem állva a tekintetemet. – Ha ez a fertőzés kiszabadul, huszonnégy órán belül elborítja az országot. Megállíthatatlan. A hordozók elviselhetetlen késztetést éreznek majd, hogy friss húst zabáljanak. Akár közvetlen hozzátartozóik testéből…

A földet nézte, én pedig kopaszodó feje búbját. Ennek a foltnak bólintottam, és megfordultam.

A kezemben tartott lámpa fénye egy alacsony, vérrel borított alakon állapodott meg. Ott állt, pár lépésnyire tőlünk, ki tudja mióta várt már, egy fa árnyékában. Mind megdermedtünk, de a Doktor csak pár pillanatra – Raul, a fegyvert! Célozz! – kiabálta vállam mögé bújva.

Annyi időm marad, hogy a fiatal nő arcába kúsztassam a fényt. Valaha szép vonásait a harapások szörnyű maszkká torzították. Rám vicsorított, és megindult.

Mellettem felugatott Raul géppisztolya, és a támadó testét hátrasöpörte a sötétbe.

– A fejét, a fejét! – üvöltötte a Doktor a fülembe. Ellöktem magamtól, majd követtem az áldozatot a fénnyel. Jó három méterre, a földön találtam rá. Olyan sebesen kúszott, mint egy gyík, de Raul újabb sorozata utolérte, és az avarba verte koponyáját.

– Legközelebb együttes tűzerő! – fordult a hátul álló Sebastian felé a Doktor. A katona sápadtan és remegve bólintott.

Letérdeltem a halotthoz, és megfogtam a csuklóján átvérzett kötést.

Pólya, csillogó, vörös, meleg vér. Valaki igyekezett elállítani a sebek folyását, de mindhiába. A test három perc alatt merev lett, de nem kezdett el hűlni. Visszatámolygott az útra. Sátorcövekekbe rúgott, kábán felemelt egyet. Ekkor meghallotta a sikolyt, és az erdőben meginduló test zaját.

– A férj a fertőzött után indult. Bizonyára bosszút akart állni – jelentettem ki, majd körbefordultam. – Erre.

Kis emelkedő felé mentünk. Az aljában a Doktor megfogta karom: – Az ott jó lesz?

Egy fémkaróra mutatott, mely pár méterre csillogott a földön. Felismertem: sátrak rögzítéséhez használták. – Igen. A férj itt járt – mondtam, és felvettem.

Izzó fájdalom a bal karban. Felmászni egy fára, megpihenni. Várni a reggelt, a segítséget. Furcsa, zsibbasztó érzés, mögötte már ott az éhség.

– Megharapta őt is – motyogtam, majd felemeltem tekintetem. – Aztán, később felmászott…

A Raul fölötti ágon valami sötét tömeg gubbasztott. Most, mikor felnéztem és tekintetünknek esélye lett volna találkozni, a lény rázúdult a katonára. Raul felnyögött, és összecsuklott a súly alatt. A következő pillanatban elgurultak a fák közé. A kezek, lábak kavalkádjában fény villant, megszólalt a katona fegyvere.

– Menjen! – ordított a Doktor Sebastianra, aki mereven leste a távolodó küzdőket. Végül megrázta fejét, és a másik felé nyújtotta fegyverét. – Nem megy – olvastam le remegő szélű szájáról. A Doktor elkapta tőle a csillogó fekete fémet, és megiramodott a párharc irányába. Én utána. Ekkor ismét felhangzott néhány erőszakos lövés. Lámpám gyorsan megtalálta és utolérte a hátrafelé tántorgó alakot. Nem Raul volt. A következő maréknyi lövedék össze-vissza csapdosta a fertőzött fejét. Némán csuklott össze az avaron. Raul sápadtan hevert a földön, bal lába teste alá szorult. Kezem nyújtottam felé, és felhúztam.

Fájdalom a bal vádliban. Nyolc fog apró nyoma. Csak észre ne vegyék.

– Megharapta – engedtem el, és léptem hátra, mire Raul és a Doktor is egyszerre rántották egymásra a fegyvert.

– A hatos protokoll, emlékszik, katona?! – nézett a célzógömbbe az orvos. Apró kis kecskeszakálla meg-megrándult az izgatottságtól.

– Nem fog megölni egy erdő közepén – jelentette ki majdnem sírva a másik. – Biztos van ellenszérum…

– Nincs – válaszolt a Doktor, és lőtt. A golyók besöpörték Rault egy szederbokor aljába. Törzse összecsuklott, és így maradt örökre.

– Mi az isten folyik itt? – nyöszörögtem, de a jó Doktor válaszra se méltatva elsétált mellettem. Aztán megtorpant, visszafordult. – Még van egy. Az eredeti fertőzött. Meg kell keresnünk.

– Miért nincs ellenszerük? – kérdeztem a hátától. Nem válaszolt, mert zaj kélt bal felől. A Doktor egy fatörzs fedezékéhez bújva fürkészte a csillogó sötétséget. Direkt nem segítettem neki a lámpával.

Pár másodperc fülelés után odasétáltunk a férfihoz, akinek Raul torzította el arcát. Társam lábával a hátára fordította a féloldalasan fekvő tetemet. – Az ellenszer kísérleti stádiumban van. Nem lett volna értelme Raullal kockáztatni. És nem hagyunk hátra sebesültet ebben az erdőben. Élve – válaszolt most szigorúan kérdésemre, majd fújtatva körülnézett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy a fertőzött idáig eljut. Azt gondoltuk, a Bázison bujkál…lehet, fel kell majd égetnünk itt mindent…

– Maga őrült – csóváltam fejem.

Nem válaszolt, csak a fegyvere rándult egyet. Felém. – Na, csinálja! – mutatott szabad kezével a testre.

Leguggoltam a néma hús mellé. Fiatal férfié volt, enyhén elhízott testét jó minőségű túraruházatba burkolta.

–  A tudomány őrült – mondta hirtelen fejem fölött a Doktor. – Nem én.

Óvatosan megérintetem az egykori kempingező jobb kezét. Azt, amelyikkel a sátorcöveket foghatta.

Egy tisztás. A menekülő meztelen hátát éri a szúrás. A gerince reccsen, talán megbénul. Hagy szenvedjen még, de ne tudjon elmenni. Ezért…

Felnéztem a kis emelkedőre: – Ott van. – mutattam is. A Doktor ismét a fegyverrel intette, hogy menjek előre, majd ellenőrizte a tárat.

– Erre nincs szükség – mondtam neki. – Emberünk már nem tud elmenekülni. Se támadni.

– Ezt hogy érti? – faggatott ingerülten, mire felgyorsítottam lépteimet, majd megtorpantam a dombocska tetején. Aztán félreálltam útjából. A tisztás magaslati pont lehetett, mert kör alakba kivágták a fákat. A csonkok közt, Leonardó rajzát idézve, kezét, lábát széttárva ott feküdt a fertőzött.

Sovány, szakállas alak volt, a fejemben már többször látott félmeztelen testét föld és vér csíkozta. Csuklóit és bokáit egy-egy sátortartó cövek rögzítette a földhöz.

– Ezért – bólintottam elégedetten. – Kiszegezték magának, mint egy bogarat.

A Doktor elégedetten horkantott, majd a fekvő mellé lépett.

– Először a gerincén szúrta meg. Mármint a férj. Aztán hátulról bezúzta a koponyáját. Így bánt el vele. – magyaráztam készségesen. A doktor rám nézett, majd leguggolt, és az opálos tekintet fölé hajolt.

– Kár – mondta inkább a másiknak. – Őt vissza akartam vinni. Elég lett volna mozgásképtelenné tenni.

Tudtam, mert korábban láttam a férfi emlékeiben, hogy a fertőzött nem volt halott, és nem volt teljesen mozgásképtelen. Legalább tíz centire elért szájával, ahogy felszegte nyakát, előre, egészen a Doktor torkáig. Jó csomó húst és némi porcot is kitépett belőle, mert hallottam, ahogy fogai közt ropogtatja. A Doktor iszonyatos sebét markolászva hátraugrott, és a fenekére esett. Ujjai közül vér bugyogott elő. Bíborszínűnek tűnt a rászegezett zseblámpám fényében.

Lehajoltam, és elvettem lába mellől a fegyvert.

– Tudja, hatos protokoll – mondtam neki.

 Egy-egy sorozatot kapott mindkettő.

Amint visszafelé lépdeltem, az út és a fényszóró irányába, megálltam egy ritkásabb részen, és rágyújtottam egy szivarra. Aztán érthetetlen vidámsággal elkurjantottam magam: – Sebastian!

A nyomaték kedvéért a levegőbe lőttem. Az autók felől szinte azonnal szaggatott dudaszó válaszolt rá.

– Ez az – sóhajtottam. A kirándulók járműve mögött tíz méterre bukkantam ki az útra. Gondosan szétnéztem előbb balra, majd jobbra, aztán a dzsiphez mentem. Útközben belerúgtam valami puhába, és az egészen a kocsiig repült. Ott eldobtam a félig szítt szivart, és kinyitottam a sofőr melletti ülés ajtaját.

– Sebastian, te gyáva…– kezdtem, de az autó belseje üres volt. Behajtottam az ajtót, és ekkor néztem csak le a földre, mert felkeltette figyelmem az a színes dolog, amit idáig rúgtam. Egy Barbi baba feje volt.

Nem kellett lehajolnom, és megfognom, hogy tudjam, volt egy kislány is az erdőben.

A lépteikből és a szuszogásukból, ami felhangzott a hátam mögül, azt is sejthettem, hogy bajban vagyok.

Ám a kezemben tartott fegyver, a fémet érő ujjaim tapintása végképp megpecsételte sorsom. Megéreztem ugyanis, furcsa adottságomnál fogva bizonyos voltam benne, hogy a tár üres.

 vége