Ez most megint egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Az utolsó harmadán még lenne mit csiszolni, illetve a Nagyúr karaktere is túl rejtelmes maradt (keleti spleen és bujaság, könyörtelenséggel és fáradtsággal összefonódva), nincs kellőképp kibontva. Én főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

Mivel hosszú, két részre bontva rakom fel. Az első felét most, a másodikat egy hét múlva.

A tánc

Üvöltött a zene, tornyosult, omlott – aztán a Nagyúr intésére minden megállt. Mozdulatlanná merevedtek a nyugatról érkezett zenészek, a poharazó, nevetgélő asztaltársaság és a szétizzadt szemfestékű, Falon túli táncosnők bábui is. Az uralkodó elégedetlenül csettintett, mire a Titkár máris ugrott, és tessékelte kifelé őket, csak remélni, hogy egészen vissza, távoli hazájukig. Túl slamposak és esetlenek voltak őfenségének, noha kora gyerekkoruk óta táncmesterek hadai oktatták őket, oly esztelen szigorral, hogy abba a tanoncok fele belehal.

A helyeslő és elégedetlenkedő morgás közepette most törékeny alak emelkedett – az Özvegy állt föl az egyik asztaltól, középre ment, mélyen meghajolt, hogy a Nagyúr beláthatott ruhája hasítékán át mellei közé, sőt, talán még lentebbre is…

– Engedje meg, hogy e hitvány kutyák után hazai mozdulatokkal szórakoztassam önt – suttogta a nő, noha a terem miden szegletben tisztán lehetett hallani szavait.

A Nagyúr intett, mire a zenészek egy turaba kezdtek, az Özvegy pedig beállt a kezdőpozícióba.

A visszatérő Titkár megmerevedett a küszöbön, és elbűvölten nézte, ahogy a hajlékony, sudár test hirtelen kiegyenesedik, majd mozgásba lendül.

Megállt az idő.

A nő alakja a tánc eszményi ideájának minden rezdületét tökéletesen visszatükrözte, mintha a vékony, és mégis erősnek tűnő tagokat egyenesen a végtelen sivatag szelleme vezérelné. A tura pörgések és hajlások oly bonyolult és finom kombinációja, amit a legendák szerint a forgószál látványa ihletett, így csak a dűnék közt élő asszonyok tudják tökéletesen elsajátítani.

A Titkár a Nagyúr mellé sietett, lábához kuporodott, felpillantott rá. A látvány egészen elbűvölte urát, szemrezdülés nélkül leste az Özvegy minden mozdulatát.

– A férjét a folyónál ölték meg – emelkedett, hajolt ura füléhez a Titkár – Ő maga épp hogy ideért az ostromlók előtt. Történtét személyesen ellenőriztem: az utolsó szóig igaz. – A Nagyúr intett – most nem akar hallani szakadár öcséről és a kapu előtt tanyázó tízezrekről, a Pajzsnélküliekről. Inkább a karperecek csillogását nézte. A sötétbarna haj röptét. A nő sokat látott tekintetét. Csípője ívét és válla törékenységét és a lábikráin feszülő barna bőrt.

A tura eltáncolása nyolc és tíz percet vehet igénybe, attól függ, hogy a lépések hányféle módozatát és elágazó variációját bírja levegővel a táncos. Az Özvegy tizenkét percig táncolt, majd tapsvihar kíséretében ült vissza helyére. Sok vacsoravendég percekig próbálta homlokráncolva elfelejteni azt, amit átélt, nők és férfiak vegyesen, legtöbbjükön látszott – sikertelenül.

– Mond meg neki, hogy éjfélkor várom a teraszon – hajolt Titkárához a Nagyúr, majd felállt. – Aztán gyere fel a Nagytoronyba…

A Titkár már perdült is, őfelsége pedig sóhajtva elindult, körötte hajbókoltak vendégei elhaladtában.

Az előcsarnokon átmenve hideg huzat csapta meg – összerezdült, mert ráébredt, hetek, hónapok óta először van egyedül. A palota őrségét, az ajtónállókat a falakra küldte, vagy pihenni. Kémek szerint a Lázadó, a trónbitorló, az átkozott kutya, akit egykor öccsének tekintett, másnapra időzítette a végső rohamot.

Kettőszázegy lépcső vezetett fel a Nagytoronyba, és a felénél még mindig orrában volt a nő fűszeres izzadtsága, amit a tánctéren átsétálva szívott magában. Érett asszony illata volt, akit sokat és sokféle módon használtak már, és ez csak még izgalmasabbá tette a fahéj és a keserűalma aromáját, ami talán parfümből, talán mirigyeiből társult mellé.

A köríves Nagytoronyban csak két őr kockázott, leküldte őket, igyanak valamit.

– Köszönjük, Nagyúr! – hálálkodott motyogva az egyik, kinek száját kötés fogta át. – Csak hát, kifolyik, ami bemegy – mutatta sebét.

Erre nem tudott mit válaszolni, de valami hirtelen ötlettől vezérelve a katonához lépett, és félrehúzta a kötést.

Ijesztő harántvágás, vagy talán dárdadöfés okozta rés tárult elé. Bal oldali orcáján egy új szájat nyitott, mely a holdfényben lüktetett, mint egy izgatott szerv. A katona zavartan hátrált, társa pedig sietve visszatakarta a sebet. Mikor elmenetek, a Nagyúr a szegélyhez lépett. Fáklya volt tűzve tartójába, kiemelte, meglengette kétszer az udvar felé. Aztán a sivatagra nézett.

Ott voltak mind, a Pajzsnélküliek.   

A tízezer fanatikus, kiket öccse egy igazságosabb birodalom reményében hozott a város falai alá. Idejöttek, noha ostrommal e helyet még nem vették be, soha, mióta az emberek lába elkezdte koptatni a keleti kereskedőutat. Idejöttek, hogy egy szál karddal megrohanják a várost, nem törődve a nyílzáporral, a futóhomokcsapdákkal, se a fal méreteivel. Irigyelte őket.

A lépcsőn Titkára jött felfelé – idáig hallatszott szuszogása.

Odalenn a sátrak, a tábortüzek, az őrtüzek és az alkalmi építmények elhúzódtak egészen a sötét belső sivatagig. Látszott, a tábor szélét gyülevész kísérőhordák és szolganépek alkotják – de még így is igen sokan voltak az új világ hívei.

Azt gondolták, az öccse megoldja majd az éhínség és az aszály gondját, termővé teszi a kopár sivatagot, újra felépíti a gátrendszert. Hadat vezet a Fal ellen, és áttörve azt, a két folyóig nyomul. Sárga bőrű rabszolgát kap majd minden család, meg ingyen földet a katonáskodásért.  Azt gondolták, az öccse jobb uralkodó lesz, mint ő – aki csak akkor volt gonosz, ha nem látott más kiutat.

Mint például ezen az izgatott éjjelen. A mellvédnek dőlt, beszívta a sivatag hideg szagát, közben próbálta felidézni az Özvegyét.

Addig merengett, míg a Titkár végre feljutott a toronyba. Megállt előtte fújtatva és lihegve, majd szorosabbra húzta vastag nyakán kaftánját.

– Messze földön híres az ítélőképességed, uram – szuszogta. – Te vagy a sivatag ura, és mint a telő hold, olyan fényes a híred a jövőben – ismét körülményes volt, a Nagyúr unta már, mint majd mindent. Odalenn, a keleti falon fáklyafény villant, kis csapat közeledett feléjük – De áruld el, mert kíváncsiságom magas, mint e torony, hogy miért hagytuk ott oly sietve a vacsorát?

– Hogy válaszolj egy kérdésemre – e válaszra a Titkár megdermedt. Öt éve szolgálta urát, de ezt a hangot még nem hallotta tőle. Finom érzékeivel megsejtette a bajt, mint a kobra a kardcsapást.

– Igen, uram? – talán változott a megszólítás hangneme. A hízelgés elsüllyedt a félelem mocsarában.

– Kicsoda az Özvegy?

A Titkár elsápadt, még a lélegzete is kihagyott – de csak egy pillanatra.

– Ő uram, a déli kereskedő…

A Nagyúr hárító mozdulatot tett. Benne volt ennek a nevetséges ostromnak minden fáradalma.

– Van egy rabszolga a konyhán, kit a te Özvegyed városából adtak el a palotának. Jó ideje pucolja már a zöldséget a vacsoráinkhoz, de még jól emlékszik otthona összes nevesebb családjára. Soha nem hallott a nőről.

– Én csak az Özvegytől tudom, amit tudok – a Titkár még védekezett, de már csak a látszat kedvéért. A lépcső sarkáig hátrált, mint aki az ugráson vívódik. A Nagyúr felsóhajtott, összefonta karjait mellkasa előtt. Valakik közeledtek lentről.

– Elhozattam az Özvegy kísérőjét. A katonák elszórakoztatták egy kicsit. Mindjárt többet tudunk majd nálad – lemondás volt a Nagyúr hangjában – más semmi. Némán figyelték egymást, míg a közeledők felértek. A Titkár lehajtott fejjel félreállt, helyet adva a két katonának és a lánynak, aki vérzett.

Keményen küzdhetett – az egyik férfi alkarján vörös csíkot hagytak körmei. Ám a verések benne nagyobb kárt okoztak – maga elé bámult, mint egy törött szárnyú madár. A Nagyúr odalépett elé, megemelte állát, hogy tekintetük összeérjen. Ujjai begyében érezte az összezúzott csont lüktetését.

– Tudod, hogy ez a vége – a háta mögé intett, a mélybe. – Választhatod azt. Gyors lesz. – A lány ismét a padló köveire bámult.

– Vagy rádengedem a vár összes katonáját. Felébresztetem az alvókat is – tette hozzá a Nagyúr csendben. Az egyik harcos halkan felröhögött. – Mennyi is az, Titkár?

A Titkár inkább a lánynak mondta: – Négyezerhétszáz. És még páran.

A Nagyúr várt és várt, és már mozdult volna, mikor a lány végre megszólalt.

– Ő egy aszamita.

Mind megdermedtek. A két katona megfeszült, a Titkár színpadiasan a szívéhez kapott. A lány folytatta, dacosan és büszkén: – Légy átkozott, uram. A tanítványa vagyok. Még nagyon keveset tudok…sajnos – a két őrzőjére pillantott. – De ő maga a tökély. Soha nem hibázik. Ezer módját ismeri az ölésnek és az ölelésnek. Nincs olyan férfi, aki túlélt volna vele egy nászt, ahogy párbajban se győzték még le. A lépteitekből tudni fogja, hogy érte mentek, és akkor…

Mellette az egyik katona ismét nevetett, vagy inkább köhögött, vagy inkább ugatott. Vér folyt ki a szája szélén, aztán összegörnyedt, és eldőlt. A lány felmutatta bíborvörös körmeit: – …akkor büszke lesz rám…. – majd a Nagyúrnak ugrott, de a Tikár már rajta is volt, ledöntötte, és eltörte a nyakát.

– Méreg volt a körmén – nyögte a Titkár, a haldokló őrre pillantva, kit társa a hátára fordított, ám így meg lassan a saját vérébe fulladt. Mindkettő esdekelve kereste ura tekintetét. A Nagyúr biccentett, mire a katona tőrét előhúzva megadta a kegyelemdöfést a szerencsétlennek. A Titkár felállt, és a lány merevedő testébe rúgott: – Egy aszamita!Itt – nyögte. – Remélem, uram, nem gondolod, hogy nekem ehhez közöm van.

A Nagyúr talányosan nézte, majd kibámult a rőzsetüzes sivatagba: – Öcsém ajándéka lesz.

A Titkár intett az őrnek, és a lány tetemére mutatott. – Gondolom, lemondod az éjjeli találkozót. Küldjem érte az őröket?

A másik azonban még mindig a falon túli sötétébe bámult, nagyokat lélegzett, majd arca felragyogott, de nem a holdfénytől. A katona könnyedén átemelte a lányt a mellvéden.

– Nem. Az ajándékot nem illik visszautasítani.

Fölkapta a fáklyát a halott férfi mellől, és a lány után dobta.

Fél órával később a Titkár halkan kopogott a szolgálók kisraktárának ajtaján. Fahéj és alma szaga gomolygott elő, ahogy résnyire tárult a bejárat, majd egy határozott mozdulat berántotta őt a sötétbe.

Narancslángú mécses derengett a sarokban, de a nő mindig úgy fordult, hogy az izgatottan topogó Titkár ne pillanthasson arcába.

– Láttam a jeled. Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan. A férfi összerándult hangjára.

– Tudja. Elkapták és kivallatták a szolgád – bukott ki belőle. – Menekülj! – annyi féltés volt e szóban, hogy maga se értette, honnan fakad. Persze a nő mindenkire így hatott. Ha belépett valahova, ha megszólalt, ha mozdult – minden férfinak (de még gyakorta a nőknek is) a védelmezés vágya szorította össze szívét. Úgy nevelték és tanították, hogy minden gesztusa rajongást és a feltétlen szeretetet váltson ki a körötte lévőkből – hogy aztán megölhesse őket.

Most hátralépett a falig, óvatosan, mintha máris támadóktól tartana. Arca egyik fele fénybe bújt, másik feltárult az árnyékban.

– Ha tudja, ugyan miért nem öletett még meg? – kérdezte lágyan, mint aki gyerekhez beszél.

 A Titkár legyintett: – Hát ez az. A képzelete rabja. Annyi mindent hallott már az aszamiták tudományáról, hogy mindenképp meg akarja tapasztalni.

A nő mélyen beszívta a levegőt, le a gyomráig, és ott tartva hallgatta a férfit.

– Azt tervezi, kiélvezi minden pillanatát az estének – a száraz férfitorok köhintett – A…násznak. Aztán a párnája alá rejtett tőrrel megöl, mielőtt te teszed meg ezt. Leírásokból ismeri az aszamita technikát, a halálos pózt, a végső csókot, mellyel majd kiszívod életerejét, feledhetetlen gyönyörben részesítve, mielőtt meghal. Úgy véli, ő túléli ezt az élményt, és az utolsó pillanatban elmetszi majd torkod.

Az Özvegy kiengedte a levegőt, az édes lehelet a Titkárig csapott: – Tényleg képesek vagytok erre? – kérdezte az, mire a nő arcán lágy mosoly villant, közelebb lépett, lágyan végigcirógatta a selyemmel borított titkárpocakot: – Ki akarod próbálni?

A férfin egy másodpercre látszott, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, de aztán megborzongott, hátraugrott, fürgén, mint a kígyótáncosok.

– Ne bolondozz. A Lázadó embere vagyok, ahogy te is. Beszélj a tervedről – ha ugyan van.

A parancsra az Özvegy is bezárult, arcáról eltűnt a jókedv, ami talán csak a Nagyúr merész vágyainak szólt.

– A tervem nem változott. – suttogta szelíden – Ha játszani akar, én kapható leszek. Azt mondod, lesz ott egy tőr? – a Titkár bólintott, mire az Özvegy megrázta fejét: – Nem baj. 

folyt. köv.

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg az osztrák katonák ruháit...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beletorkolljon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

A sárban 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek. 

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan  érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a háziak mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

vége

Noha évek óta ez a legoptimistább írásom, nem szeretem. Tudom ugyanis, hogy a valóság sokkal rútabb, szerencsétlenebb és ostobább lesz mindig. Panelban élek én is, immár több, mint tíz éve, és persze gyűlölöm. Azt hiszem, itt megpróbáltam elképzelni valami szép alternatívát, jövőt - mintegy menekülésképp. Amúgy egy pályázatra írtam, lakóhelyünk környezete vagy valami hasonló volt a címe, és nem értem el helyezetést...

Virágzás

Az Ügynök korábban ért a házhoz, mint a párocska. Fintorogva nézte, ahogy a Lány azzal a drága autóval beparkol a járdaszegély mellé. Amikor kiszálltak, felöltötte ügynök arckifejezését, melyet annyit gyakorolt. Szívélyes volt, barátságos és őszinte. Egy ötven körüli, pocakos, vígkedélyű úr. Olyan típus, aki súgva elmondja a lakás rejtett hibáit, mert téged első pillantásra megkedvelt.

– Oké, végre itt vannak! – lelkendezett, kezet fogva a Fiúval. Az kényszeredetten körbenézett, majd felsóhajtott: – Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyre jövök lakást nézni. Panelban nőttem fel.

– De nem ilyenben! – hunyorgott az Ügynök a lemenő nap fényében. Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány odabújik a másikhoz, és csitítólag megszorítja alkarját. Most már tudta, ki kivel van. A beálló csendben mind felnéztek az épület síkjára, és elnémultak a tízemeletes torony látványától.

Pest szélén voltak, a lakótelep legutolsó háza előtt. – Ez itt már szinte vidék – jegyezte meg az Ügynök, kulcsaival babrálva. – Érzik? A levegő is más.

Fellépdelt a lépcsőn, a másik kettő követte. A Lány játékosan ugrált, a Fiú komor maradt. Mikor a kapucsengőkhöz ért, benyúlt a falon göndörödő fürtök közé.

– Kérem, óvatosan, mérgező – figyelmeztette őt az Ügynök ajtónyitás közben. A Fiú visszakapta kezét.

– Csak vicceltem! – mosolyodott el az öreg, noha érezte, ez nem volt jó húzás. Legfeljebb a Lány kedves grimasza miatt érte meg.

– Valóban, alig tudunk valamit erről az egészről – bizonygatta a Fiú. – Miért pont egy ilyen házban vennénk lakást?

Az Ügynök megfordult, közben aggályosan végignézett a padlón. Minden tiszta volt, ahogy a takarítónőtől kérte. Adnia kell majd neki ötven újforintot.

– Mert ez a jövő – mutatott a frissen festett falakra. – Most még csak kísérleti program. Ahogy bizonyára tudják, még csak három városban, három lakótelepen indították el.  Az eredmények már most lenyűgözőek – hívta a liftet, és hátrafordult. A pár nem tudott az eredményekről. Középosztálybeli, épp egyenesbe jövő, az önálló életet megkezdő emberkék voltak. Előttük állt mindaz, ami az Ügynököt már nem nyomasztotta. Megköszörülte torkát, majd felmutatott az előtér mennyezetére. Kacsok, ágak, nyúlványok csíkozták be, mintha egy fa gyökere alatt volnának.

– Gyönyörű – súgta a Lány a Fiú fülébe, majd hangosan is megismételte.

– Az – bólintott az Ügynök, s kitárta előttük a liftajtót. – Egyébként szerintem a legjobb emelet a hatodik. Onnan már szép a kilátás, de nincs még tériszony – magyarázta, megnyomva a hatos gombot. A Fiú idegesen fülelte a lift neszeit.

– Hogyhogy azok a gyökerek nem akadnak bele a liftbe? – kérdezte aztán nyugtalanul. Az Ügynök már várt valami hasonlóra. Még az irodában megérezte, hogy a fiatalember az akadékoskodó fajtából való. Valami minőségellenőrzési csoportot vezetett a megújult csepeli Vasműnél. A ilyenekkel nagyon kell vigyázni.

– A felületi kezelés az oka. Egy bizonyos kaktuszkivonat megállítja a Növény serkenését – szerette ezt a kifejezést. Serken. Minta nem magyarul lett volna. Nagyon illett az egész dologra, ami itt zajlott köröttük.

– Egy kaktusz? – hitetlenkedett a Fiú, és a Lány elnevette magát, feltárva hibátlan fogsorát. Az Ügynök érezte, hirtelen szerelmes lesz.

– Bizony, Dél–Amerikából származik, ahogy a Növény is.

Megérkeztek a hatodikra, és szép sorjában kiszálltak. A lakásig függőfolyosó vezetett, amelyre kiérve az Ügynök megfeszült. Itt adódott az első nehézség, és a minőségellenőr reagált is rá.

– Ez nem a síkság felé néz – jelentette ki.

Valóban, azt elfelejtette közölni az öregúr, hogy a lakás ablakai a város, vagyis a többi panelépült irányába nyílnak.

– Kevésbé meleg nyáron – próbálkozott erőtlenül. Oldalról érte őket a rőt fény. A Fiú arca ingerült grimaszba rándult.

– De hát ez gyönyörű – törte meg a csendet a Lány.

Az volt. Az öreg mindig elámult rajta, mikor feljött ilyen magasba eladni egy-egy lakást a Telepen. Magában csak így hívta az 1-es számú Rekonstrukciós Kísérleti Ültevényt. Ez a hosszabb név megmaradhatott a hivatalnokoknak és a tudósoknak.

Amerre csak a szem ellátott, a Telep panelhasábjai nőttek ki a fölből. De szó szerint, organikus zöld egységet alkotva a nyár végi fűtakaróval. Minden épületet, az alapoktól a tizedik emeletig zöld leveles gallyak hálóztak be. Olyanok voltak, mint egy-egy repkénnyel befuttatott betonoszlop. A szél idefenn lágyan borzolta a leveleket. A tűző napsugarak mindig más és más szögben csillámlottak olajos felszínükön. Elképesztően vad, buja és szép volt az egész.

– Mint a Csipkerózsikában – suttogta a lány, és a szerelmes öreg igazat adott neki.

– Remélem, tüskék nincsenek – morogta a Fiú. Ahogy megindult, a korlát felé nyúlt, de kezét még időben visszahúzta. Mint mindent idekinn, a folyosó betonkorlátját is elborította a Növény.

– Tényleg nem kell tőle félni – biztatta az Ügynök. Aztán felnézett az ajtószámokra. – Hatvanhetes – mondta.

A lakás porszagú és üres volt. A nap még kedvező szögben esett be ahhoz, hogy lássák a szobák vonalait. Előtér, belőle nyíló nagyszoba, kisszoba és konyha. Úgy nézett ki, mint minden átlagos panel – idebenn nem tűnt semmi különösnek.

– Ide miért nem jön be? – kérdezte kíváncsian a Lány a szépen festett plafont bámulva.

Az Ügynök elértette, de azért rákérdezett, hogy beszéltesse: – A Növény?

– Igen.

Volt egy bájos mozdulata ennek a fiatal nőnek, amivel a haját igazította ki a szeméből. Az öreget a kint fodrozódó levelek billenésére emlékeztette. Úgy érezte, egykori fiatalságának minden szépsége benne van e két dologban. Aztán az jutott eszébe, hogy olyan a nő mozdulta, mint a virágzás előtt álló rügyek ringatózása. Akaratlanul is a Lány hasára pillantott, majd eszébe jutott a másik, a kinti virágzás. Ellenőrizte az időt.

– Itt is kezelték a beltereket a kaktuszkivonattal – válaszolt végre.

– S mi van, ha egyszer csak elpárolog ez a dolog? Akkor majd benyomul a tévé elé? – fordult felé elégedetlenül a Fiú. Az Ügynök felsóhajtott: – Erről szó sincs. Háromévente vagy festés után igényel egy apró utógondozást. Ecsettel végig kell húzni az ablak és a plafon illesztéseit. Ennyi.

A párocska elhallgatott, a magyarázaton rágódva.

– Végül is nem nagy dolog – hagyta jóvá a Lány.

– Mi van a korábbi lakókkal? – gyanakodott tovább a Fiú. Belépett a konyhába, és megkocogtatta a csempéket.

– Vidékre mentek. Annyira beleszerettek a természetbe – vonta meg vállát az Ügynök.

– A Növény miatt? – fordult felé a Lány, és próbaképp lehúzta a vécét. A vízzubogástól nem hallhatta az öreg válaszát, aki megismételte azt: – Azt hiszem, igen. Itt előbb-utóbb mindenki beleszeret ebbe a dologba. De jöjjenek csak!

A nagyszobába vezette őket, és megmutatta nekik a rejtett világítást. Míg csendben bámulták a plafonon árnyalódó fényderengést, ismét órájára nézett. A nap sugarai már csak a mennyezeti sávig értek. Lassan teljesen bealkonyult.

– Pofás – hagyta jóvá a Fiú. A Lány arcán az Ügynök jóval nagyobb rajongást látott visszatükröződni.

– És olcsó – ismételte az irodai érvét az öreg: – Gondoljanak csak bele, mit kapnának ennyiért. A fűtésről nem is beszélve.

A Fiú közben az ajtózárakat próbálgatta. Nem voltak elkopva. Hangtalanul nyíltak és csukódtak keze alatt. A Lány ott keringett körötte, néha ki-kilesve a nappali ablakain.

– Talán a kilátás miatt ilyen olcsó. Nem tudom… – fordult felé a Fiú, halkan beszélve.

Az Ügynök hátralépett, ki az előtérbe. Tudta, ilyenkor hagyni kell őket. Volt, ahol nem szabadott tűrni az intim megbeszélését, mert az hamar egymás lebeszélésévé válhatott. De érezte, itt csak jó vége lehet. A Lány az erősebb.

– Szerintem semmi baj a kilátással – erősködött most is, ám társa csak ingatta fejét.

– Ha legalább nem panel lenne.

Az Ügynök épp kilazította egy radiátor gombját, de ezt hallva nem állta meg, mégis visszament hozzájuk.

A nappali közepén álltak, odakinn ott sorakozott az a sok zöldellő épület.

– Ne úgy gondoljon rá, mint egy panelépületre. Ez a dolog…– magyarázta az öreg halkan –…már más.

Összeszedte érveit, magában szépen sorrendbe rakva az egész történetet. Ahogy már oly sokszor a munkája során. Talán két percig kellett még kihúznia – naplementéig.

– A Növény fényesen bevált Kubában. Biztos tudják, onnan indult az egész. Sejthetik, hogy nézett ki Havanna az amerikaiak előtt. Nem volt pénz a rekonstrukcióra. Ekkor történt, hogy organikus építőanyagot kísérleteztek ki a város lakótelepeinek megmentésére. Ennek a neve lett a közbeszédben a Növény kifejezés. A eleven tégla, vakolat és merevítőgerendázat egyben. Egy honfitársunk volt az ötletadó…

– Mohai – bólintott a Lány.

– Igen, és ő vezette a géntechnika kutatásokat is. Keresztezte a borostyánt dél-amerikai kúszónövényekkel. Megszásszorozta a tartószilárdságukat és a merevítőhatásukat. A leveleket az örökzöldekre jellemező tulajdonságokkal ruházta fel. És az így kapott Növényt beültette a lakótelepek roskadozó épületeinek tövébe. Ahogy történt aztán itt is. Most pedig: íme, a végeredmény – elhallgatott, megtartva a szokásos hatásszünetet: – A panel elemeit a villámgyorsan burjánzásnak induló Növény sziklaszilárdan rögzítette. Mindenhova bekúszott, ahova engedték, mindet átfont és megfogott. Rendkívül igénytelen, kevés vizet kíván, és nem megy mélyre, tehát az alapot nem bántja. Levelei hőszigetelik a falakat, így csökken a fűtésköltség. Látványként pedig...dehát ezt maguk is észrevették. Egyszóval mindenki jól járt, ez az organizmus maga a tökély.

A Fiú ellépett a Lánytól, megköszörülte torkát.

– A harmincötös omlások után igazán nem maradt sok lehetőség – jegyezte meg csöndesen. A öreg meghökkent, mert rájött, hogy a másik mégis csak készült erre a dologra. Bizonyára utánaolvasott a Növény történetének.

– Igen. Mohai nagyanyja is egy összeomlott panelépületben halt meg. A tudós emiatt fordult szívvel-lélekkel a probléma felé. Több százezer ember élete forog veszélyben, mivel a lakásaik lassan, de biztosan életveszélyessé válnak.

– És a Növény olyan biztos megoldás? – bizonytalankodott a fiú.

Az Ügynök az ablakhoz sietett, kitárta. A szemközti épületen már csak a legfelső ablakok tűzvöröse őrizte a nap emlékét. Édes, bódít illat ígérete áradt be a lakásba.

– Tépje el – mutatta a párkányon végigfutó kacsot. A másik azonban nem mozdult. Bizonyára arról is olvasott, hogy a Növény szakítószilárdsága túltesz a legtöbb mesterséges anyagén.

– Nézzék! – fordult feléjük az öreg bizalommal. – Nincs jobb ajánlat most a piacon. Ár-érték arányra gondolok. A Telep az első, de hamarosan az összes panelépületet befuttatják a Növénnyel. Önöké lesz az egyik első lakás, mely teljesen új életstílust jelent. Egy…összefonódást a természettel. Itt a környék, a telepítés óta teljesen újjáéledt. Például megnőtt a születések száma…

A Lány elpirult.

– És az emberek is elégedettebbek. Ismét hisznek a jövőjükben. Itt…– maga mögé mutatott. – Kivirágzott minden.

Ekkor, végszóra, tökéletes időzítéssel megtörtént. Nem láthatta, mert háttal állt neki, de a másik kettő arcáról leolvashatta. És egyébként is, látta már elégszer, néha egyedül, néha a feleségével, mikor felhozta őt ide.

A Növény egyik extra tulajdonság volt a sok közül a virágzás. Mohai ajándéka a lakótelepen élőknek. A nyári évszakokban minden éjjel a kacsok, ágak közé bújt zöld kelyhek némán várakoztak naplementéig. Akkor, valami ősi orchideaösztönüktől vezérelve kipattintották és feltárták fehér, hatalmas szirmaikat a lakóknak. Így derengtek bele az éjszakába egészen a hajnali harmatig, melyre összehúzták magukat.

Amikor az Ügynök megfordult, a zöld tornyokat apró, fehér pöttyök tömege borította el. Az édes, aromás illat, mely citromos vaníliarúdra emlékeztetett, diadalmasan beáramlott a szobába, és megrészegítette a két fiatalt.

– Minden este ezt láthatják majd nyaranta – fejezte be az öreg, mert a Fiú arcába pillantva érezte, hogy a lakás el van adva.

Némán lifteztek lefelé, majd az aulában a Fiú nagyot sóhajtott: – Elképesztő – mondta, ki tudja hányadszor már az elmúlt percekben.

A Lány kissé hátramaradt, gyengéden megfogta az öregúr alkarját, aki ebbe lágyan beleborzongott.

– Amit fent mondott, a több gyerekszületésről…arról jutott eszembe: tényleg igazak lennének a legendák? – kérdezte tőle sejtelmesen csillogó szemmel. A Ügynök azonnal megértette. Kacsintott, majd kinyitotta a nő előtt az ajtót: – Nagy a tudomány hatalma –bólogatott, a Növény illatanyagában lévő afrodiziákumra gondolva. A Lány biccentett, és a szürkületben a mosolya olyan volt, mint egy kibomló szirom.

Ismét egy sátános sztori, melyben maga a Gonosz fel sem bukkan, illetve...Az alapvetően egyszerű történetet időben eltolt narrációs szintekkel próbáltam érdekesebbé tennni. A rövid, pergő mondatok sietős, hadarós szöveggé avatják az olvasatot. Annak idején, a kilencvenes évek elején egész komoly hisztéria volt állítólagos sátánista szekták és eltűnt lányok kapcsán. Persze, az egész felfújt médiahack volt, de a nép borzongva elcsámcsogott a dolgon. Az alábbi írásban felsejlik, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen megérezné, hogy a dolog, az apokalipszis tényleg elkezdődött. Az első menet a sátáné lesz, gondolom azért, hogy elváljon a búza az ocsútól - majd az uralkodását diadalmasan letöri Jézus második come back-je. Legalábbis így emlékszem Jánosra illetve a kommentekre. A másik ihlető egy pár éve látott, nagy, vastag, lefóliázott könyv volt. Már a címe se rémlik. Csak a fülszövegét tudtam elolvasni, tovább soha nem jutottam, mert a boltban nem volt bontott mintapéldány. Fikciós sztori volt, hasonló tartalommal - kommandósok a megtestesült Gonosz ellen. Valószínűleg egy fércmű, de az ilyen dolgok nem hagyják nyugodni az embert... 

A kiválasztott

A gyakorlón álltunk, nagy kövér cseppekben esett az eső. Az őrmester felolvasta a neveket egy papírról. Azt mondta, ez a négy raj, ez a huszonnégy ember mind meg fog halni. Persze, mindenki meg fog halni, de mi legalább hősök lehetünk előtte.

Akkor már túl voltunk az öthetes kiképzésen. A nevadai sivatagban zajlott. Az egyik utolsó hely, ahol még némi rend – vagyis a katonaság – uralkodott, eltekintve a napok óta ömlő esőről. A támaszpontunk egy egészen apró kis bázis volt, nem szúrt szemet a csőcseléknek. Mi csak renegátoknak hívtuk őket. Azokat, akik már átálltak. A kiképzés egyik része volt, hogy bementünk a közeli városka határába, és mesterlövészpuskákkal leszedtünk néhányat közülük.

A század némán hallgatta a neveket. Mikor a tizenhatodikhoz ért, az őrmester kimondta az enyémet. Megdobbant a szívem. Ott mélyen, a mellkasom belsejében éreztem, hogy minden elveszett. Ahogy mindenki a Földön, tudtam én is, hogy az idők végére értünk. Ám mi, szemben a renegátokkal, nem nyugodtunk ebbe bele. Egykori, igaz keresztényként, és a szabadság fiaként tenni akartunk ellene.

A kiképzés embertelen és őrült volt. Soha ilyet nem mertek volna csinálni emberekkel egy hadseregben. Ez a hadsereg azonban már nem az USA kötelékébe tartozott. Hivatalosan már nem létezett Egyesült Államok sem. Ez a csoport valami más volt. Az ellenállás utolsó bástyája. Olyanok társasága, akik vágyták a halált. Naponta ölték meg magunkat bajtársaink az iszonyatos nyomás alatt, de mi, akik maradtuk, tudtuk, hogy kitartunk a végsőkig. Ez a hadsereg szétbomlott, bujkált, a sivatagba húzódott, mint egy remete. Mi voltunk az elárvult hit utolsó védői.

Amikor végzett a kiválasztással, az őrmester elmondta, hogy a rajok már holnap reggel el fognak indulni. Külön-külön repülnek a célzónába, így növelve a küldetés esélyét. A négy szállító kisgép hajnalban érkezik, egy titkos, még sértetlen reptérről. A helyzet nem tűrt halasztást. Elmesélte, hogy Ausztrália elnémult, az európai állomok többségében a zavargások elérték a kritikus szintet. Londonban nyilvánosan akasztottak. Párizs lángolt. Brüsszelben valami őrült vette át a hatalmat. A renegátok, az Ő hívei mindenhol nyerésre álltak. Itt volt az ideje, hogy valaki tegyen végre valamit. És ki tudná helyretolni a dolgokat, ha nem egy tengerészgyalogos?

A kiképzés összetört és újjáépített. Amikor beléptem a seregbe, átestem már egy hasonlón. Az azonban délutáni teázás volt ehhez a sivatagi őrjöngéshez képest. Skorpiókat ettünk reggelire, és disznókon gyakoroltuk, hogy kell fogunkkal kitépni az ellenfél nyaki verőerét. Vakon összeraktuk a legbonyolultabb fegyvereket is, majd ugyanezt megcsináltuk lefagyasztott, majd megégetett ujjakkal is. Kaktuszok közé dobtak bennünket meztelenül, azután a sebeinkre sós vizet permetezek, és nem szabadott egy hangot sem kiadnunk. Az öt hétből másfél volt a lábadozás.

Az őrmester azt is mondta, hogy mindannyian érezzük ugyan a kétségbeesést szívünk mélyén, de erőt kell vennünk magunkon. Bibliai idők járnak, emberen túli megpróbáltatásokkal. A többség elbukott, de nekünk, e néhány kiválasztottnak úrrá kell lennünk a gonosz csábításán. Csak a küldetésre koncentráljunk, ne zavarjon meg bennünket semmi a teljesítésében. Ha kell, saját szeretteinket sem kíméljük, ha utunkba állnak. A cél minden eszközt szentesít. A tömeggyilkosság meg lesz bocsátva. A kegyetlenség feloldozást fog nyerni. Halhatatlan lelkünk isten fegyvere lesz a gonosz elleni harcban.

Aztán a kiválasztást követő éjjelen búcsúbulit tartottunk. Volt, aki a Bibliát olvasta üvöltve fennhangon odakinn a dűnék közt, mások hülyére itták magukat, megint mások nőket hoztak valahonnan. Én behúzódtam a sátram sarkába, és imádkoztam. Éreztem, belül üresen konganak a szavak. Két hónapja így ment, mióta megjelent az első hír a megtestesülésről. Másnap reggel felszálltunk a repülőkre, és elindultunk Magyarország felé.

Az őrmester beszéde után egy pap lépett a hordókból emelt pulpitusra. Elmondta, amit már annyiszor hallottunk – hogy a jövendölés, János szavai valóra váltak a világban. A Gonosz közeleg, és hamarosan átveszi trónját. Legalább ezer évig fog uralkodni, Krisztus urunk újból eljöveteléig. A pap kis szünet tartott, majd azzal folyatta, hogy ő egyenesen Rómából érkezett, és hogy Róma elbukott. Mind tudtuk, hogy pápát két hete meggyilkolta egy renegát. A szónok szerint a szentatyának a halála előtte még többször is volt alkalma összehívni a bíborosi tanácsot.  Akkorra az egyháza – ahogy minden egyház a Földön – szétfoszlott a lelkeket sújtó vihar okán. Ám a pápa ezeken az üléseken még úgy vélte, hogy a folyamat megfordítható. Fel kell kutatni a megtestesülés helyszínét, és abban a pillanatban, mikor alakot ölt, el kell pusztítni a Gonoszt. Egyszerű feladatnak tűnt. Ám akadályként ott volt az a többmilliárd renegát, aki ugyancsak képes volt feláldozni magát leendő, új uráért.

Az Atlanti-óceán felett egy átállt tengeralattjáró rakétákat lőtt ki ránk. Az elterelő manőverek és az ellentölteteknek hála csak egy gépet, a hármast vesztettük el. Míg a célzónába értünk, megismerkedtem a csapatom legidősebb tagjával. Ivan egy vlagyivosztoki katonacsalád sarja volt, második generációs amerikai. Nagy, baltaarcú szláv, kérges tenyerében eltűnt a Luger, amit még nagyapja hozott Berlinből. Nem sokat beszélt, akkor is csak morgott, mint egy medve. A kevlár alatt apró ikont viselt mellén. Akkor halt meg, mikor az autója aknára futott a téren, amit Nyugatinak hívnak a magyarok.

A pap megáldott minket, majd átadta a helyét egy apró, torzonborz hajú figurának. A pasas azt mondta, a NASA-nál dolgozik, a műholdképek elemzése a specialitása. Abból indultak ki, hogy a megtestesülésnek lesznek földtani jelei. Minden élő sejtette, hogy Ő lentről fog érkezni, a mélységből. A NASA úgy vélt, hogy a földkéreg azon a helyen el fog vékonyodni, előre jelezve e torz születést. Ezért aztán gondosan vizsgálni kezdték a műholdak hőtérképeit. Anomáliákat, különös, oda nem illő jeleket kerestek az egész bolygófelszínen. Hirtelen felmelegedéseket, vulkánkitöréseket, lávaömléseket, gőzgejzíreket vizsgáltak. Aztán – egészen véletlenül – pár napja megtalálták a helyet.

Európa felett a franciák két renegát vadászt küldtek a nyakunkra. Sikerült kilőniük az egyes szállítót. Abban volt Cheng, akivel az utóbbi napokban majdnem barátok lettünk. Néztem, hogy bukik alá gépének lángoló tömege a felhők tengerébe. Ekkor már felugattak a mi elhárítólövegeink is. Adam kezelte őket, sikerrel, mivel a vadászgépek elkotródtak. Adam középnyugati, szörnyen vallásos családból származott. Azt hiszem, őt zavarta a leginkább a rajomban, hogy elfoszlott a hite. Olyan dühvel gyilkolt, miután leszálltunk, mint senki más. Ez lett a veszte is. A széles úton, ami a folyó partja felé vezetett, üldözőbe vett egy renegátot. Egészen addig a város ezen része baljósan néptelennek tűnt. Ahogy közeledtünk célunk felé, egyre kevesebb élőt láttunk az utcákon. Járművet egyet sem. Készültek a Megtestesülésre. Hiába kiabáltunk Adam után, becsalták valami mellékutcába. Nagymező. Ez volt az utcatáblán. Soha többé nem láttuk Adamot.

A NASA-s figura látta rajtunk, hogy türelmetlenek vagyunk, ezért gyorsan a lényegre tért. A legutolsó műholdképek tanulsága szerint egy távoli, közép-európai országban különös földtani formáció van kibontakozóban. Az országot kettészelő folyó partján épült főváros parlamentjének egész területe izzik a hőtől. Indokolhatatlan, mélyrétegi hatások lehetnek ott kibontakozóban, távol minden törésvonaltól. A területen soha nem észleltek földrengést vagy hasonló földtani extremitást. A NASA-s fickó itt kis szünetet tartott, majd bólintott. Elállt az eső, a mellette álló katona elvette feje fölül az esernyőt. A tudós ekkor kimondta, hogy ott fog megtörténni. Ott jön fel a Gonosz. Aztán hozzátette, hogy úgy véli, nagyjából huszonnégy órán belül sor kerül rá.

Egyetlen színesbőrű volt a csapatban. Csak úgy hívtuk: Hummer. Szabadidejében testépítéssel foglalkozott. Miután földet értünk a sérült bal motorral, és leromboltuk azt a külvárosi raktárépület, ő húzott ki a roncsok közül. Pont időben, hogy lássuk, a kettes gép miként próbál leszállópályát keresni. Az eredeti tervekben kijelölt leszállóterülten renegát katonai csoportok várakoztak légelhárítókkal. Ezért kellett új landolási helyszínt találnunk. A kettes most szépen, ívelten közelített a föld felé, majd eltűnt a tetők és épületek rengetege közt. Aztán narancs lángvirág lobbant az égre. Csak mi maradtunk. Felmértük a terepet Hummerrel. A pilótáink meghaltak. A terepjárónk beragadt az összegyűrődött raktérbe. Adam kerített egy autót. Aztán megérkeztek a renegátok, és azonnal megérezték, mi járatban vagyunk. Lőni kezdtük őket, de csak jöttek, százan, ezren, mindenhonnan. A kocsi motorja öt sarok után leállt. Hummer kiszállt, és betolta. Mi öten az ablakokon át közben szitává lőttünk mindent, ami mozgott. Egy még így is oda tudott lopódzni Hummer mögé. A lábába kapaszkodott, földre vitt. A többi pedig rá. Nem mertünk lőni. A motor hirtelen bepöccent. Carl várt egy kicsit, a visszapillantóban nézte, mit csinálnak Hummerrel. Aztán elhajtottunk.

A tudós szavait döbbent csend fogadta. Egyiken sem gondoltuk komolyan, hogy ilyen hamar alkalmunk lesz megpróbálni. Az Ő közelébe férkőzni akkor, mikor megtestesül. Mind azt reméltük, hetekig, hónapokig elhúzódik még a felkészülés. Ezáltal mi mind erősebbek leszünk a végső pillanatban, míg Ő, az újszülött gyenge lesz és esetlen. És hogy ez esélyt ad majd a győzelemre. A mise előtt minket, kiválasztottakat betereltek az ebédlőbarakkba. Körberaktak huszonnégy széket, a kör közepén egy cigarettázó, fáradt tekintetű nő ült. Azt mondta, ő egy pszichológus. Azt mondta, az a feladata, hogy felkészítsen arra, amire nem lehet felkészülni. Hogy szinte az egész világ ellenünk lesz majd. És hogy mindenkit, aki ellenünk van, meg kell ölnünk. Elhallgatott, cigizett. Aztán megismételte. Mindenkit. Nőt, gyerekeket, mindenkit. Erre, mondta, feloldozást adnak majd a misén is, de az más. Ezt igazán a szívünk mélyén kell eldönteni. És ha egyszer eldöntöttük, hogy meg tudjuk tenni, akkor képesek leszünk rá.

A térkép szerint az Alkotmány utcában jártunk, mikor először találkoztunk hivatalos ellenerővel. Katonai ruhában voltak, nagy betonbarikádok mögött kuksoltak, és azonnal lőni kezdtek ránk. Nem lehettek sokan, legfeljebb negyvenen. Carl vállalta, hogy eltereli a tűzerejüket. Mihállyal balra tértünk, egy bekötőutcába. Igyekeztünk mögéjük kerülni, ám elkeveredtünk. Mögöttünk egy ideig bátorítólag szólt Carl M16-osa. Aztán hirtelen elhallgatott. A városi harc taktika szabályrendszerét követve a barikádokat szegélyező épületek bejáratait kutattuk. Nagy nehezen bejutottunk az egyikbe, felrohantunk a negyedikre, és rátörtük az ajtót egy lakásra. Üres volt. Az ablakhoz mentem, lenéztem a barikádokra. Pont be lehetett látni őket. Az egyiknél ott cigarettázott Carl a katonákkal. Mosolygott, azok meg a hátát lapogatták. Először őt szedtem le.

A mise rövid volt és egyszerű. Ugyanaz a pap tartotta, aki a hordókon beszélt, és aki azt mondta, Rómából jött. Főképp a bűn csábítását emlegette, és a Sátán fortélyait. Azt, hogy mindig megpróbálja megtalálnia gyengénket. Így, esendő emberi mivoltunkat kihasználva állít át a saját oldalára. A pap ezért azt kérte, vizsgáljuk meg önmagunkat. Titkos félelmeinket, vágyainkat, szorongásainkat. Mindent, ami kedves számunkra. Gyűjtsük össze ezeket a tudatunk mélyén, aztán zárjuk rájuk a pinceajtót. Többször elmondta a szót. Pinceajtót. Mint aki ízlelgeti hangzását. Aztán dobjuk el a kulcsát – fejezte be végül gondolatmenetét. Akkor még nem értettem, mit akar. De utolsó, megmaradt társam, Mihály, igen.

A városban Mihály volt a kalauzunk. Huszonegy éve élt Amerikában, de Budapesten nőtt fel. A küldetés előtt megkérdeztem, milyen érzés lesz a saját népe ellen küzdeni. Azt mondta, már nincs népe. Most is, miután végeztünk a katonákkal, és Carllal, ő vitt ki a házból, aztán elindult előre, és már meg sem álltunk a Parlament tömegéig. Ahogy kiértünk egy sarkon, egyszerre csak ott volt előttünk. Egyetlen, hatalmas kőbölcső. Minden ízében recsegett, és ingott, tömegét ezer és ezer repedés borította, a réseken füst szállt fel. Elképzelni se tudtuk, mi zajlik a mélyében. De be kellett mennünk, mert közeledett az óra.

A pap meglehetősen furcsán fejezte be a misét. Viselkedése és hangsúlyozása zavartnak tűnt korábban, a szónoklata alatt is. Ám akkor, ott, a nyers gerendákból ácsolt templomban már őrültnek hittem. Ismét a Sátánról kezdett beszélni. A szépségéről és erejéről. Hogy el sem tudjuk képzelni, mire képes, mit fog tenni, és hogy miképp néz majd ki. A legnagyobb talánnyal fogunk majd farkasszemet nézni. Látszott rajta, irigyel minket. Aztán csak szégyenlősen hallatott, és az őrmester odalépett mellé, gyengéden megfogta a vállát, és kivezette. Mikor felálltunk a padból, odakinn eldördült a lövés.

Egy oldalsó kis kapun hatoltunk be az épületbe. A falak tűzforróak voltak. Ahogy kíváncsiságból megérintettem a követ, azonnal megégette ujjbegyemet. Néhol füst, másol pára gomolygott elénk. Élő sehol nem mutatkozott. Ösztönösen nyomultunk előre, folyosókon kanyarogtunk, néptelen termeken vágtunk át. Mihály, mint egy arkangyal, kipirult arccal, fél lépésnyire megelőzve haladt előttem. A forróság az épület mélyében egyre nőtt, ledobáltam magamról a zubbonyt, a hátizsákot, és a nélkülözhető felszerelést. Így már csak három gránátom, egy pisztolyom és a puskám maradt nehezéknek. Meg egy kés a bokámnál. Ezek tartottak a földön, hogy el ne párologjak félelmemben. Mikor bejutottunk egy hatalmas, díszes kupolaterembe, Mihály megállt. A helyiség közepén, üveg vitrinben arany korona feküdt. Egy pillanatig bámultuk, aztán továbbmentünk, jobbra, fel egy lépcsőn. Mihály egy nagy, barna ajtóhoz vezetett, majd megtorpant előtte, és mutatta a térképen, hogy ez a tanácsterem, az épület központja. Aztán kinyitottuk az ajtót, és beléptünk.

Az ívelt, lejtős padsorok egyetlen vágatban futottak össze odabenn. Lent, az aljzat padlója vörösen lüketett. Valamiért a körötte lévő fa padok és a nagy, szónoki pulpitus még csak meg sem pörkölődött. Ám nem ez volt a legfurcsább, hanem a kislány, a pulpituson. Mihály felhördült, mikor meglátta. A lány fehér ruhájában úgy állt ott, mint aki ránk vár. Így is volt, mert Mihály hirtelen felém fordult, és azt mondta ez a lány az unokahúga. Három éve nem látta. Láttam a szemében, mire készül, meg akartam fogni a karját, de már meg is indult. Odarohant hozzá. Utána akartam menni, ám lent a terem alja hirtelen kipúposodott, mintha a földből ki akarna törni valami. Aztán az erőlködés elvesztette lendületét, és a dolog visszasimult a mélybe.

Ekkor érte el társam a lányt. Átkarolta, felemelte, magához szorította. Minden recsegett és nyikorgott, de még így is hallottam, hogy mit mond neki. Kiviszlek. Ám a gyerek nem ezt akarta. Mihály nyakába harapott, és átrágta a nyaki ütőerét. Lelőttem mind a kettőt.

Mikor egymásra dőltek, valamiért eszembe jutott az őrmester a támaszponton. Keveset beszéltem vele. Annak idején meghallottam a rádióadását, melyben ellenállókat toborzott. A megadott rejtjeles koordináták alapján rátaláltam a nevadai bázisra. A kapuban ő fogadott. Az őrtoronyból gépfegyvert szegeztek rám. A szemembe nézett, majd kinyúlt, megszorította kezem. Aztán azt mondta, hogy igazi, keménytökű kurafinak nézek ki. És hogy pont én kellek neki.

Aztán már csak ültem, fent az egyik felső padban és vártam. Szépen elrendeztem magam előtt fegyvereimet. A pisztolyt és a puskát élesítettem. A gránátok biztosítószegét ellenőriztem. Lassan teltek a percek. Odalenn, a padló nem moccant. Fent, a nagy, íves ablakokból hamarosan elmaradt a fény. Besötétedett. Ellenőriztem volna az órám, hogy mióta várok, de az is megállt. Nagyjából akkor, mikor Mihály találkozott a kislánnyal. Valamiért úgy éreztem, nem fog semmi történni. Végül fogtam a pisztolyt, és lementem a terem aljába. A padló ívelten bemélyedt, megolvadt, majd összeráncosodva kihűlt. Ahogy nézegettem a felszínét, felfedeztem rajta egy lyukat. Apró kis nyílás volt a felületen, egy negyeddolláros nagyságú. Elég ahhoz, hogy valami – egy bogár, egy kígyó vagy egy lélek kijöjjön rajta.

És ekkor szörnyű sejtelem ötlött fel bennem. Arról, hogy mi volt a kiképzés, a kiválasztás, e sok szenvedés, és az egész küldetés valódi célja. Azt éreztem, hogy az egész dolog a velejéig rothadt. Hogy maga a kezdőpont hibás és torz. És hogy az őrmester renegát. Azért küldött ide, hogy így, az út megpróbáltatásaival válassza ki a megfelelő testet. A legjobb, legszívósabb, legkeményebb alanyt akarta, akibe Ő majd belebújhat. Ahogy mindez végigfutott rajtam, már nem is sejtelem volt – bizonyosság. Nem kockáztathattam. Ha igazam van, akkor pont e küldetés okozza az ember elromlását. Vagyis én. Felemeltem a pisztolyt, és a halántékomhoz tartottam. Aztán valamiért eszembe jutott a korona odakinn, az előcsarnokban. És megremegett a kezem, majd lehanyatlott. És ekkor megérkezett Ő.

vége

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki egy francia vicomte nevét használom az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében, a la Kondor). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák. (Csak egy illusztráció - minden nap látom a ****-i metróállomáson a hideg elől paplanjukba burkolódzó, földön fekvő szerencsétleneket. És minden nap azt várom, mikor pillantok meg egy, a paplan alól kikunkorodó csápot, gyíkfarkat vagy egyéb szörnyűséget...)

A lentiekben tehét ismét magyar viszonyok közé rakott rémületet próbáltam illusztrálni. A sztori persze bárhol megeshetne, de nagyon is illik hozzá a körúti másolószalon. 

Másolatok

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb. 

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat illusztrációja a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte  saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másik kezében tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz a kis irodába. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy az irodban Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki az iroda ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, végül elfeküdtem a díványon. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

 vége