Tizennégy éves korom óta a karácsony mögött ott van A ragyogás. A téli szünetre kaptam kölcsön, egy felnőttől, aki bizonytalan volt a következményeket illetően. Míg olvastam, sokszor havazott, mint ahogy ma este is szakad a hó. Ahogy haladtam vele, egyre jobban féltem, de nem tudtam letenni, és végül a történet megette az egész karácsonyomat, a szünetemet, az ajándékokat - talán az életem is. A lentinek mindehhez kevés köze. Csak egy alternatív karácsony estének a meséje. Aki tudja, honnan loptam a zárszót, annak nagy ünnepi üdvözlet.

(És most egy kis szünet, de ebben az évben még lesz egy post...)

A karácsonyi éjben

– Technikailag ez úgy történik, hogy az ügynökség átküldi a potenciális partnerek anyagát nekem, én pedig a találkozó előtt öt nappal visszajelzek, kit választok. Általában nem a külső alapján döntök, noha a te esetedben ez is számottevő lehetett volna. Ösztönös megérzéssel keresem azt, akiről tudom, hogy akár hosszabb időt is el tudnék vele tölteni. Egy élvezetes szombat vasárnapot. Minden döntésemnek súlya van, hisz a kliensek komoly pénzeket fizetnek értünk. Azt hiszem, eddig kevésszer adtam okot panaszra. Kissé tartottam ettől a hétvégétől, hisz mégiscsak karácsony van – ám a döntés, ami melletted szólt, helyesnek bizonyult.

A nagy báránybőrön ültek, a kandalló előtt. Sárga, vörös és narancs lángfoltok világították meg testüket. Meztelenek voltak. Oldalt, a padlón két pohár, és egy félig teli borosüveg állt. Odakinn havas szél csapkodta a faházikó oldalát.

– De most én kérdezek. Család?

– Elváltam. Gyerek, hála istennek, nem volt. Így is ráment egy házam, és a cég egyik felét is pénzzé kellett tennem. Soha többé.

– Állandó barátnő? Esetleg barát?

– Nincs. Alkalmi kapcsolatok. Főképp ilyen típusú szolgáltatókkal, mit te. Escort, nem prosti kategória. Félek a fertőzésektől.

– Értem.

A mátrai faház csak pár éve épült, ahogy a szél még minden ízében megnyikorgatta, gyantaillat gomolygott eresztékeiből. Felettük pár gerenda úgy feleselt egymással, mint sötét rengetegben egymást kereső testvérpár. Aztán a vihar hirtelen elállt, és mindketten megérezték, hogy hullani kezd a hó. Éjfél felé járhatott.

– Nem szomorú még karácsony éjjel is dolgozni? Úgy értem, te, egy gyönyörű és értelmes nő vagy. Bizonnyal akadna állandó partnered. Vagy talán a szüleid várnak most rád valahol...

– A szüleim itt élnek nem mesze, pár falunyira, a hegy tövében. Hétfőn lemegyek hozzájuk. Voltak barátaim, csak elfogytak. Elfogyasztottam őket. Ez a férfiak sorsa az életemben.

– Értem. Bizonyos szempontból én is így vagyok ezzel a dologgal. Mát nagyon régen, még a házasságom alatt elválasztottam a szex dolgot az együttéléstől – és a többitől.

– A többitől?

– Ami a szex után jön. Mint ez a beszélgetés. Figyelj, megmondom őszintén, ennyire kellemes társalgóval még sosem találkoztam a szakmádban. Komolyan. Nagyon intelligens és művelt vagy. Úgy érzem, mintha sokkal idősebb lennél a korodnál. Lehet, ez így is van, és akkor nagyon jó a plasztikai sebészed. Még nálam is jobb. Mindenesetre, akikkel eddig dolgom volt, azért hozzá tudtak szólni ehhez-ahhoz, kotyogtak a politikáról, művészetről, tudományról tudod, amit felszedtek a neten, vagy rémlik nekik a fősuliról. De azt azonnal levettem, hogy te nem ilyen vagy. Amit Jungról mondtál, tudom, hogy valahol olvastad, de teljesen olyan volt, mintha te találtad volna ki. Szóval, és rövidre zárva – örülök, hogy engem választottál. Különösen örülök, hogy bevállaltad a karácsonyt, így nem kell otthon ülnöm abban a nagy házban, nem kell innom, vagy a garázsban lévő kötélre gondolnom. No, jó – ez csak vicc volt.

Szinte hallani lehetett, ahogy a sűrűsödő neszezésben épül a hótakaró. Az ablakpárkány széleit már ellepte. Néha, egy-egy pihe betévedt az üvegig, és látták felragyogni, majd ismét eltűnni a sötétségben. Odakinn, az erdőben a hidegtől hangosan megreccsen egy fa, vagy állat lépett gallyra.

– Köszönöm szépen. Ez igazán kedves volt tőled. Elárulok neked valamit. Veled kapcsolatos. Ide, erre a helyre csak ritkán hozok bárkit is. Ez az én privát búvóhelyem. Nem az iroda bérli, nem ők tartják fenn. Az iroda nem is tudja, hogy itt vagyunk. Én vettem, és évente két-három alkalommal használom. Akkor, ha olyasvalakit küldenek nekem, akiben látom a potenciált. Nem a férfiasságra gondolok, vagyis nemcsak arra, hanem az életerőre. Évente párszor szükségem van arra, hogy egy erős férfi legyen velem idefenn. Ettől feltöltődöm, és teljesen másképp látom hetekig, hónapokig a dolgokat. Azt hiszem, ezt most még nem teljesen érted, de hamarosan minden kiderül.

– Az jó, mert én is tartogatok számodra egy meglepetést, kedvesem. Ennyi bevezető után ideje rátérnünk a lényegre. Fogadd úgy, mint egy ajándékot. Egy nagyon személyes, őszinte, titkos kincset, amit a lábad elé rakok. Rajtad kívül erről senki nem tud, akinek felfedtem, az már nem él. Gondolom, most izgatott lettél.

Bor csordult a két pohárba. A kandalló egy rönkje ujjbegynyi parazsat lökött az egyik pohár mellé. A férfi kinyúlt érte, megfogta, és visszadobta a tűzbe. Aztán koccintottak, ittak.

– Van egy küldetésem, amelyet már túl hosszú ideje próbálok végrehajtani. Segítőim benne olyan nők voltak, mint te. A hangsúly az olyanon van. A kérdéskör, melyhez kapcsolódik, egyidős az emberrel. Mi a lélek, és hol található? Még gyermekkori élményeim közé tartozik  a nagyapám lassú haldoklása, melynek megfigyelésével, későbbi aprólékos elemzésével rájöttem, hogy a lélek búvóhelye a fizikai test. A test pusztulásával a benne lévő lélektok is elhal. Ebben a furcsa tartományban, a tudat elvesztése utáni három illetve öt percben a lélek anyagiasul, mielőtt végképp szertefoszlik. És ilyenkor megragadható. Egyszer már megvolt, a kezembe tartottam, ám kicsúszott vértől iszamos ujjaim közül, és eltűnt a vese és valami bél közt. Nos, eltökélt vágyam, hogy egyszer kiemelem, és tartósítom, hogy egész pontosan megvizsgálhassam. Emiatt vagyunk most itt, túl az előbbi, valóban fantasztikus szeretkezésen, mely valószínűleg az utolsó volt az életedben.

A nő felállt, a hifihez lépett, és bekapcsolt egy Bing Crosby cd-t. A White christmas behízelgő dallamira, lassan, táncolva fordult egyet, mire a kandallópárkányról kezébe került egy gyufa és egy doboz cigaretta. Az előbodorodó füst elfedte arcát, és mikor megszólalt, a hangja elváltozott. Érettebb és mélyebb lett.

– Mielőtt innen folytatnák, megengeded, hogy elmenjek vécére? Sok volt a bor…

– Csak kinn, az erdőben. És ruha nélkül. Nem mintha nem érnélek utol, de így legalább eszedbe se jut…

Halkan kattant a zár, odakinn puha, havas léptekkel folytatódott a zaj. A férfi nyújtózkodott, majd feláll, és az ablakhoz lépett. Eldörzsölte lehelete páráját, és kilesett a holdfényes tisztásra. Egy árny lépdelt a fák köze felé. Kényelemesen, kecsesen mozgott, mintha valami estélyen sétálna a koktélozó tömegben. Huszonkét lépés után beleolvadt a fatörzsek ölelésébe, és akkor a hold befutott néhány vihartépte hófelleg közé. A hulló pelyhek besűrűsödtek a félhomályban. A férfi várt és várt, majd drága aranyórájára nézett, és meglepetten látta, tizenöt perce áll az ablak előtt. Az ereszen hirtelen elpattant egy jégcsap a dermesztő hidegben.

– Ez nem lehet.

Három perccel később nyílt az ajtó. A karcsú, barna testet vékony rétegben dér borította. Hosszú, göndör hajának csigái dermedten koccantak össze hátán. Kényelmesen visszaült helyére, és ivott borából.

– Hol tartottunk?

– Hogy bírtad ki odakinn ennyi ideig?

– Ja, igen, ígértem, hogy bővebben is kifejtem a férfiakhoz való viszonyomat. Kamaszkoromban kezdődött. Furcsa betegséget diagnosztizáltak nálam, mely általános gyengeség és erőtlenség tüneteivel jelentkezett. Kihallgattam orvosom és anyám beszélgetését – a tudomány maximum egy évet jósolt nekem. Ösztönösen tettem, amit tennem kellett. A szalagavatón elcsábítottam a legerősebb, legnagyobb fiút. A szertárba mentünk. Az aktus közben megütöttem, magam sem tudom már, miért. Egyszer, kétszer, majd a fejét a falnak löktem. Elájult. Ekkor rátapadtam a szájára, és kiszívtam minden erejét. Olyan volt, mintha feltöltekeznék. A végére üres lett, mint egy leeresztett lufi – de én ismét erőre kaptam. Elmentem a temetésére, és bólogattam, mikor azt hallottam, hogy állítólag önkielégítés közben vitte el a szíve. Pár hónapig tünetmentes voltam. Ám aztán újra kellett kezdenem. Azóta hetvenkét férfit fosztottam meg az erejétől – és az életétől. A legtöbbet itt. Odakinn nyugszanak, az erdőben, kb ott, ahol pisiltem.

Mozgás kélt az üveg sötét négyszögén. Vén, otromba fej bámult be az ablakon. Agancsa nekikoccant az üvegnek, csillogó, nagy barna tekintetében nem volt félelem, csak ostoba kíváncsiság. A nő tapsolt egyet, mire a szarvas eloldalgott.

– Ez némileg árnyalja az est további részével kapcsolatos elképzeléseimet.

– Én is úgy vélem. Te mit terveztél?

– Mikor kimentél zuhanyozni, a báránybőr alá rejtettem egy szikét. A kedvencem, a legnehezebb műtéteimhez használom. Itt van, a kezem ügyében, látod?

A fehér szőrcsomók közt valami fénylett.

– És te, te hogy akartad?

– Amíg a bort bontottad a konyhában, közelebb húztam a piszkafatartó állványt. Látod, itt áll, alig egy karnyújtásnyira. Évekig tornáztam, gyorsabb vagyok, mint egy kobra. Három másodperc alatt elérem a legnehezebb vasat, azt, amely képes beszakítani a koponyacsontot, de nem okoz azonnali halált.

Fekete, kormos vasrudak melegedtek a tűz fényében.

Hallgattak egy sort, néha ittak a borból, egymásra lestek, a szőnyegre vagy a vasak felé, majd ki a hóesésre, az éjbe. Aztán a nő felkacagott, mire a férfi teste is ellazult. Mosolyféleségek jelentek meg a kipirult arcokon.

– Jó, azt hiszem, maradjunk ennyiben. Végül is karácsony van, nem?

– Igen. Most úgy vélem, jobb érzés lesz holnap reggel egy élő test mellett felébredni.

– Oké, de akkor mi csináljunk most?

– Hogy mit? Dugjunk.

vége

Jópofa dolog mindenféle magyarázatot kitalálni a kísértetek, vámpírok, farkasemberek létére. Bár a horror nem az a magyarázgatós műfaj, néha érdemes bekapcsolni a „jé, ez így is lehet” érzést. Az alábbiak tehát egyféle olvasatként működnek a szellemvilág jelenségeihez. A zárókép a japán horror egy klasszikus motívuma, bár én mozgóképen először egy thai, szellemfotós filmben láttam. Maga a konyhai szitu, és a lélekelemező nő karaktere pedig egyértelműen a Mátrix legerősebb jelenetére hajaz, mikor Neo meglátogatja az Orákulumot…

Kísért a múlt

Ketten ültek a kényelmetlen székeken, amikor az öregasszony kinézett az előszobába. Egy tizenkét év körüli kislány, hosszú, fekete hajjal és álmodozó tekintettel, és egy fiatal nő, aki zavartan gyűrögetett valami újságot.

– Lehet jönni – tárta ki előttük az ajtót az öregasszony, de csak az idősebb állt fel, és lépett át a küszöbön. Mikor bezárult mögötte a konyha ajtaja, idegesen körbenézett. Tekintete megakadt a padló és a fal találkozásánál húzott vörös festékvonalon.

– Távol tartja a gonosz lelkeket – motyogta az öregasszony, és a konyhapulthoz lépett, hogy hamuzzon. Aztán megfordult, intett vendégének, üljön le a kerek kis asztalhoz.

A lány is sötét hajú volt, bőrét bronzbarnára süttette, arcát pedig erős kontúrokkal festette ki. Csak az idegességtől lilás ajkai, és esetlen, fáradt tartása ütöttek el az összképtől.

– Miért jöttél hozzám, kedvesem? – kérdezte az öregasszony rekedten. Végre elnyomta a csikket, és kinyitotta az egyik keskeny ablakot. Megnyugtató lakótelepi zajok kúsztak be a résen, és némi meleg, tavaszillatú levegő.

– A jövő héten lesz az esküvőm – kezdte a vendég bizonytalanul, ölébe véve aranyszínű retiküljét. Belekotort, és egy fényképet vett elő, majd tett az asztalra. A képen kopasz, nagydarab férfi támaszkodott egy sportkocsinak.

– Nincs szükségem képekre – csóválta fejét az öregasszony. Sötétkék, pecsétes fürdőköpeny borította köpcös termetét, ahogy közelebb lépett, savanyú pára szüremkedett ki alóla. Kihúzta a lánnyal szemközti széket, és nyögve leült. – És csak rólad tudok mondani valami – tette hozzá a másik arcát fürkészve.

– Az jó – bólogatott az készségesen. – Igazából ezért is jöttem. Bizonytalan vagyok…

– Hogy hozzámenj-e?

Az éles közbevetés kizökkentette a vendéget. Meglepett pillantást vetett a nőre, majd így folytatta: – Abban is. És magamban. Azt szeretném tudni, hogy boldog leszek-e. Van-e bennem bármi akadálya annak, hogy boldogok legyük.

Az öregasszony hallgatott egy sort, majd az asztallapra ejtette feltűnően nagy, eres kezeit: – Akkor megvizsgálom a lelked. Ötezer forintba fog kerülni – mondta, aztán várt, míg a  lány előszedi, és tenyerébe számolja a pénzt. Mikor a bankjegyek eltűntek a fürdőköpeny zsebében, az idős nő felállt, és egy üvegnyi áttetsző folyadékot vett elő az egyik szekrényből. Apró poharat kerített a mosogatóból, beleszagolt, kirázta belőle a vizet.

– Ez valami kábítószer? – kérdezte mögüle a lány.

– Nem. Pálinka – szólt hátra vidáman a nő, töltött, és felhajtott egy kupicával. Aztán torkát köszörülve visszaereszkedett a székre. – Csak így megy. Ne kérdezd, miért. Az alkohol már gyerekkorom óta kiváltja belőlem ezt a dolgot. Ezért nem is iszom…csak ha dolgozom – nem tűnt szabadkozásnak, ahogy mondta. Pár másodpercig várt, lehunyt szemmel figyelte a testébe került folyadék útját, majd kiengedte szeszszagú leheletét. – Ez az – mondta, és amikor kinyitotta szemét, a tekintete már más volt. A lány akaratlanul is elkapta a sajátját, és inkább a padló köveit bámulta.

– Mit lát? – kérdezte fél perc elteltével.

– Már látom a lelked, kedvesem – suttogta a nő, a lány elé meredve. – Minden lélek ugyanolyan formájú. Akkorák, mint egy dinnye, vagy mint egy emberi fej. A szélei bizonytalanok. Lassan forog.

– És a testemen kívül van? – értetlenkedett a vendég. Az öregasszony azonban nem zökkent ki, ugyanolyan monoton hangon válaszolt: – Igazából ez csak egy kivetítése a lelkednek. Az igazi nem tudom, hogy hol van. Én csak a tükröződést nézhetem meg.

Figyelt, összpontosított, majd így folytatta: – A tiéd narancsszínű. Van benne egy kék árnyalat. Egy sötétkék árnyalat a felső felén. Történt régen veled valami. Gyász.

– Az anyám meghalt a születésem után nem sokkal – vallotta be a lány csodálkozva.

– Igen – suttogta a nő révülten. – Itt pedig egy vöröses foltot látok. Ujjnyi nagyságú, középen van. Ez már egy szerelem. Régi szerelem.

– Misi – nézett fel döbbenten a vendég. – Az első barátom. Három évig voltunk együtt. Utána jött Péter. A vőlegényem.

– Ez a régi dolog elég élénk színű – figyelmeztette őt az öregasszony. – És nagy kiterjedésű…

– Már vége – csóválta fejét a lány. Aztán még mondani akart valamit, de inkább beharapta szája szélét.

– Értem. – Az öregasszony hátrébb tolta székét, és kicsit helyezkedett rajta. Sokáig szemlélte a lány előtti teret, míg az igyekezett nem arcára, hanem mögé, a konyhaszekrényre fókuszálni.

– Egyébként, a narancsszín, ami az egész lelked uralja, a mostani kapcsolatod színe – jelentette ki a nő. Felköhögött, de elnyomta az ingert, hogy folytassa. – Egyenletes, kiterjed mindenhova. Látszik, régóta ismeritek egymást…

– Tizenegy éve – mondta a lány. Látszódott rajta a megkönnyebbülés. – Mindketten harminchármak leszünk idén. Krisztusi kor. Ezért házasodunk most.

– Aha – válaszolt a másik közömbösen, elmerülve a szemlélődésben.

– Lát valamit, ami megronthatja a kapcsolatunkat? Bármit, aminek én vagyok az oka…? – kérdezte aztán vendége türelmetlenül. Majd magyarázólag így folytatta: – Igazából néha olyan fáradtnak érzem magam. Nem tudom, lelki oka van-e, vagy csak nem mozgok eleget. Heti két torna szerintem nem elég, de mindegy, szóval, sokszor olyan, mintha köveket cipelnék…

Az öregasszony felnézett rá, majd vissza arra, amit csak ő láthatott.

– Nem egészséggyógyász vagyok. Vagy orvos – mondta aztán rosszallóan. – Én csak azt láthatom, hogy milyen lelki bajaid lehetnek vagy vannak…

– Persze, értem – bizonygatta a lány sietve. – Csak…

– Hopsz – mondta ekkor az öregasszony, és lejjebb hajolt, mintha alulról akarna megnézni egy dolgot.

– Mi az? Mit lát? – kérdezte riadtan a lány. Mozdulatlanná merevedett, akár egy kis állat.

– Itt van egy fekete var – mondta az öregasszony nehézkesen. – Itt lenn. Ez is valami régi dolog. Olyan dolog, amire nem szívesen emlékszel. Kilökted magadból. – Felnézett vendége elsápadó arcába, és kíméletlenül folytatta: – Igen, egy rossz, kegyetlen emlék. Eltitkoltad mindenki elől. Végül magad elől is. Az emlék ekkor távozott, kiszakadt belőled. Nem maradt utána, csak egy sebhely.

– Kiszakadt? – értetlenkedett a lány.

– Én így mondom – vont vállat az öregasszony. – Egyesek szerint az ilyen dolgok, a rossz, múltbeli események aztán önálló életre kapnak. Annyi energiát vesznek el az elkövetőjüktől, amennyit csak bírnak. Néha oly sokat, hogy képesek megjelenni, kísérteni.

– Kísérteni? – rezdült össze a vendég, majd körbenézett. – Engem nem kísért semmi. Nem is hiszek a kísértetekben.

– Nem mindig jut el idáig a dolog – nyugtatta őt az öregasszony. – De az tény, hogy valamikor régen történt veled valami, amiről nem beszélsz senkinek, sőt, még a nyomait is eltörölted magadban. Így van? – várakozón a lány arcába nézett, aki csak nagyon rövid ideig állta tekintetét. Lehunyta szemét, és egész testében megremegett. Aztán gyors, kapkodó mozdulatokkal zsebkendőt vett elő retiküljéből, és pirosodó orra alá tett. Csak akkor szólalt meg, mikor az első könnycsepp legördült arcán.

– Így.

– Mi történt? – kérdezte lágyan az öregasszony. Most már folyamatosan vendége arcára összpontosított. Kezét összekulcsolta az asztal lapján, tokás, ősz, fürtös feje rezzenetlenül, mint egy totem meredt előre.

– Akkor már Péterrel voltam. De összevesztünk. Nem találkoztunk…két hónapig. És felhívott a Misi. Hogy hallotta, mi történt. Később feljött hozzám. És…– nem fejezte be, segélykérően és szégyenkezve elmosolyodott. Az öregasszony arca azonban komor maradt. Várt, majd csak ennyit szólt:

– És?

A lány sóhajtott egy nagyot, majd kényszeredetten folytatta: – Hibáztunk. Én kétszeresen. Nemsokára rájöttem, hogy terhes vagyok. De akkor már Péter visszajött hozzám. Nem mondhattam el neki. Nem hülye, kiszámolta volna, hogy….– gyöngyházfény csillogású hosszú körmeivel idegesen koppantott egy ütemet az asztalra.

– Elvetetted? – kérdezte az öregasszony hidegen. A lány csak bólintott. Aztán felnézett rá, már inkább dacos grimsszal könnyes arcán.

– Nem tehettem mást. Pétert szerettem. De ez már nagyon rég volt – számolgatta magában. – Tíz éve. Ne mondtam el soha senkinek, még az anyámnak se. Maga az első, aki tud róla…. Mi köze lenne a házasságomhoz?

Az öregasszony hallgatott, látszott rajta, vívódik valamin, aztán csak kibökte: – A szövődmények.

– A szövődmények? – értetlenkedett a fiatal nő. – Úgy érti…

– Testi és lelki. Valószínűleg összefügg a kettő. Azt hiszem, a múltad ezen része kísérteni fog, amíg titokba tartod. Emiatt vagy ilyen fáradt. Talán még arra is képes lesz, hogy megakadályozza, hogy ismét teherbe ess.

– Az nem lehet – ellenkezett a lány. – Egészséges vagyok. Az orvosom szerint…

– Orvosok! – legyintett az öregasszony lemondóan. – Ők nem látják, amit én. – Elgondolkodott, majd nyomatékosan, mintha gyereknek beszélne, így folytatta: – A fáradtságod jel. Annak a jele, hogy az eltitkolt bűn nyomaszt, ott van a sarkadban, követ és figyel. És lehet, hogy mindez odáig fajul, hogy a teher miatt képtelen leszel újra megtermékenyülni. Vagy elvetélsz.

– Mindez egy régi dolog miatt? – motyogta maga elé döbbenten a lány. Az öregasszony némán és ünnepélyesen bólintott.

– Mit tehetnék? – kérdezte a vendég.

– Mondd el nekik. Mindkettőnek. Így megszabadulhatsz tőle – jelentette ki az idős nő. A lány ezen tűnődött pár pillanatig, majd eltette zsebkendőjét, és felállt. – Köszönök mindent – mondta színtelen, távoli hangon. Kifelé indult, az öregasszony nehézkesen követte. Kinyitotta előtte a konyhaajtót, de félig elállta a kijáratot. A lány megértette, ilyen könnyedén nem szabadul.

– Nem tehetem – suttogta. Az öregasszony az előtérben ücsörgő kislányra pislantott, majd ugyanolyan halkan válaszolt: – Csak így szabadulsz meg – ismételte. – Csak így lehetsz igazán boldog.

A lány elkeseredetten megrázta fejét.  – Maga nem ismeri Pétert. Agyonütne…

Az öregasszony megérezhette, hogy engednie kell. Félreállt, mire vendége kilépett a sötét kis előszobába.

– A kislány nagyon hasonlít rád – jegyezte még meg az idős nő, talán hogy oldja a feszültséget. – Rokon?

A lány már a bejárati ajtónál járt. Idegesen megfordult: – Tessék?

Ekkor azonban az öregasszony hirtelen elsápadt, és megtántorodott. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy el ne essen, úgy bámult a kettős felé.

A kislány lassan a fiatal nőhöz lépett, felpillantott rá.

– Ki vagy te? – suttogta a vénasszony, aztán észbe kapott, és némán, elbűvölve figyelte, ahogy a kislány felmászik a fiatal nő testén, vékony karjaival átkulcsolja nyakát, térdeivel átfogja a divatos, fehér bőrdzseki oldalát, vagyis jól megkapaszkodik, hozzásimul anyja testéhez, mint egy zsák krumpli.

vége 

Tegnap este voltam az Írószövetségben. Természetesen nem mint tag, hanem a tudományos-fantasztikus irodalomhoz köthető amatőr alkotóként jutottam be egy antológia ismertetőjére. Igazából ebben az antológiában én is helyet kaptam egy rövid írással. Maga a kötet kiállítása, a szerkesztés egyáltalán nem amatőr, minderről itt lehet megbizonyosodni: http://ujgalaxis.scifi.hu/. 

A holtak visszakényszerítése az életbe a legtöbb feldolgozásban érzelmi döntés következménye. Frankensteintől a Re–Animátorig, Orpheusztól a Kedvencek temetőjéig a hiány okozta fájdalom lesz a mozgatórugója a végzetes tettnek (Shelley persze kilóg, hisz ott eredendően a tudományos becsvágy is jelen van). Az alábbiakban egy teljesen más kifutású történetben írtam meg a sztorit. Jó ötéves novella, tele egyszerű, rövid mondatokkal, ismétlésekkel. Valakire emlékeztet ez a stílus, akit akkoriban sokat olvashattam. A primitív szövegvilág nyilván az E/1–es narráció miatt van, de szerintem jól ellenpontozza a zakatoló cselekményt.

Kiássuk apát

– Négy napja? Mert akkor meg tudom csinálni – kérdezte, mondta a fickó, mi pedig bólintottunk.

– Igen, még a koszorúkat sem vették le – mondtam, mire rám nézett, majd vett a cigimből, meg se kérdezve, vehet-e?

– Mennyi idő ide? – folytatta a faggatást. Már csak mi voltunk a kocsmában. Vasárnap este volt. A tévében foci ment.

– Pár perc – válaszoltam.

– Szerszámok? – folytatta csökönyösen.

– A kocsiban – mondtam.

– Zárnék lassan, fiúk – mondta a kocsmáros a távolból, mire összerezdültünk.

– És hazahoztok – kötötte ki a férfi, mire a bátyám bólintott. A fickó felnézett a tévére. Kopott öltöny volt rajta, barna cipő. Világoskék vászoningjének a gallérja csupa mocsok.

– Mit akartok vele kezdeni – kérdezte vagy inkább mondta, mire egymásra néztünk. Nem számítottunk rá, hogy majd ezt is tudni akarja. – Csak hogy ne legyen baj. Ha bármi lesz, engem nem ismertek – tette hozzá ő. Mi rábólintottunk. – Rokon? – kérdezte még, mire én akaratlanul is elkaptam a tekintetem arcáról. – Persze, hogy rokon. – Beleszívott a cigibe, odakinn felugattak a kutyák. Mit mondhattunk volna? Éjfél volt. Vasárnap. És mi vissza akartuk kapni az apánkat. – Mindig rokon – jelentette ki, aztán felállt. – Ti fizettek. – És kiment. Ősz volt, de még meleg idő. A kocsi mellett megállt, felfelé nézett. – Csillagos az este. Jó jel – mondta, miközben beszálltunk. A bátyám vezetett, én elöl ültem, a férfi hátul. Már sehol nem égett a lámpa a házakban. Aludt a falu. Hamar kiértünk a határba. Lehúztam az ablakot, avarszag jött be.

– Hogy jött rá, hogy meg tudja csinálni? – kérdeztem, de nem fordultam hátra. Sokáig nem mondott semmit, azt hittem, elaludt, vagy nem akar válaszolnia kérdésemre. Tévedtem, mert kisvártatva megszólalt, igaz, nem túl hangosan, elnyomta a motor zaja, ezért mégis hátra kellett fordulnom, hogy halljam. –…koromban történt. Forgalmas út mellett laktunk, és rengeteg állatot tartottunk. Amikor beindult a sóderbánya, minden nap elütöttek valamit. Apám megcsinálta a kerítést, de hiába, valahogy odakeveredtek a kerekek alá. Macskák, kutyák, biztos láttatok már ilyet, de még a tyúk volt a legrosszabb. Mintha bomba robbant volna fel benne. – Kifelé nézett, oldalt, a sötétbe. A vasárnapi sötétbe. Ősz volt. – Volt egy kutyánk, azt nagyon szerettem. Óvtam, ahogy bírtam, de nem sikerült elejét venni a bajnak. Azzal kezdődött. Megérintettem, és megint élt. Adj már még egy cigit. – Meg is gyújtottam neki. Nehezen ment, olyan huzat volt a letekert ablakok miatt. Bőgött a motor. Mentünk veszettül a vasárnapi éjszakában. – Nagyon meleg nap volt. És én nagyon akartam – folytatta aztán. – Rosszul voltam előtte. Amikor megláttam, elhánytam magam. De nem volt csúnya, nem lapította szét az autó. Tényleg is, az illető hogy halt meg? – A bátyám válaszolt, szinte kiabált hátrafelé: – Szívinfarktus.

– Nagyon hirtelen jött a dolog – tettem hozzá. A férfi bólintott, és a saját dolgát folytatta: – Odamentem hozzá. Az ölembe vettem a fejét. Az egyik szeme tiszta vér volt, arra később se látott. Éreztem, hogy nem lélegzik. Eltelt egy perc. Akkor talpra állt, és elsétált tőlem. Képzelhetitek, hogy megijedtem. – Megborzongott, vagy a hidegtől, vagy az emléktől.

– Miért kérdezte, hogy hogy halt meg? – szólt hátra a bátyám.

– Azt vettem észre, ha van sérülés, nem nagyon sikerül – válaszolta férfi. Kidobta a cigit az ablakon. Hosszú szikracsíkot húzott maga után.

– Miért nem mondja el a dolgot? – kérdeztem én. – Híres lehetne. Lenne egy csomó pénze. – Gondolkodott, mielőtt felelt: – Kivágnák az agyamat – jelentette ki. – Kicsoda? – kérdezte a bátyám csodálkozva.

– A tudósok. Cirkuszi majmot csinálnának belőlem. Vagy széttépnének. Vagy valami őrült lelőne – sorolta, miközben ismét átmentünk egy falun. Ezután már a miénk következett. A temető a szélében volt. Tudtam, nemsokára odaérünk. Rám jött a vizelhetnék. Biztos a félelemtől. 

– Jó ez így nekem – folytatta kisvártatva a férfi. – A környéken már ismernek. Ha megdöglik a malac, nekem szólnak. Ha elütik a kutyát, akkor is. Embereknél már ritkábban. Inkább csecsemőkhöz hívnak meg kisgyerekekhez, azokkal nincs is baj. – Kutyaugatást hozott a szél. Lassítottunk. – Valahogy senki se szereti bolygatni a felnőtteket. De nekem se hiányzik. A bonyodalom a hatóságokkal, orvosokkal – mondta. Össze–vissza rázott a rossz út. A kerítés mellett álltunk meg, és füleltünk a sötétbe.

– Nincs itt ilyenkor senki – jelentette ki a bátyám. Úgy is volt. Gond nélkül bejutottunk a temetőbe. Még a kapu is nyitva volt. A szerszámok összekoccantak vállunkon. Csákány, ásó, lapát, feszítővas. A férfi kért még egy cigit. Amikor odaértünk, leült egy sírra. Gondoltam, hogy nem fog segíteni. Először ledobáltuk a hervadt koszorúkat. Kapkodtunk, pedig messze volt még a reggel. Talán csak túl akartunk lenni rajta. A legnyugodtabb ő volt. Szóval tartott minket. Válaszolni se kellett, igaz nem is tudtunk volna, olyan veszett iramban ástunk: – A legtöbb halott nem is olyan csúf – mondta. – Egy-két nap meg se kottyan nekik. Amíg nincs víz a koporsóban meg bogár, addig nincs baj. De igazán sokáig az marad szép, amelyik nem evett túl sokat, mielőtt meghalt. – Nagyon sok giliszta mászott elő a nedves földből. Kettévágtuk őket. A gödör egyre mélyült. Apánk közel volt már. – A nők jobbak. Valahogy jobban viselik. Kevesebbre emlékeznek. Azt hiszik, álmodták az egészet. Nem sok férfival volt dolgom, de majdnem mind rázós volt. – Felemeltem a tekintetem a gödörből: – Hogy érti azt…hogy rázós? – lihegtem felé.

– Dühösek – mondta. – Valami harag van a legtöbben. A nőkben nem annyira. Azok nem harcolnak annyira ellene. Ha el kell menni, el kell meni. Ezért nem jók a nők katonának.

Jól haladtunk. Mind a ketten nagyon erősek vagyunk, mert apánk hozzászoktatott minket az efféle munkához. Ahogy minden egyéb rosszhoz is. De gyors ásásra ösztönzött a vágy is, hogy visszakapjuk apánkat. Már nagyon közel volt hozzánk.

– Csak kétszer reklamáltak – mondta a férfi. – Az egyik megőrült ebéd közben. Törni-zúzni kezdett. Odamentem. Mondtam nekik, vissza nem tudom csinálni. Nem vagyok hóhér. A másik meg elrothadt. – Felállt, odajött hozzánk, fölénk állt. – Túl későn érkeztem. Azt hazudták, két napja halt meg, pedig volt már egy hete is. Kívülről nem látszott. Csak ahogy beszélt, dőlt belőle a dögszag. Később kijött minden belőle. Vissza is temették. – Leadta nekünk a lapátot és a feszítővasat. Az ásó már a fán kopogott. A bátyám kilapátolta a maradék földet, majd kimászott, és elemlámpával világított. A gödör oldalába ékeltem a lábam. Ránéztem a bátyámra, aztán felfeszítettem a koporsót. Apa úgy feküdt ott, ahogy eltemettük. Leereszkedtem mellé. Volt valami szag, de a friss föld párája elnyomta. Fölnyaláboltam a hóna alatt, és kiemeltem. Fogtam a lábát, míg a bátyám felhúzta. A bátyám a férfira nézett.

– Itt? – kérdezte az. A bátyám megvonta vállát, mire a másik elkezdte. Leguggolt apa mellé. Ölébe vette a fejét. Lehunyta szemét. Vártunk egy kicsit, mind a négyen. Aztán kinyílt apa szeme.

– Vigyázzunk! – sóhajtott a férfi, és hátradőlt a sarkára. Apa lassan feltérdelt, majd nyögve talpra kászálódott, és csodálkozva nézett rám. A férfi felállt mögötte, hátrált, mint aki szaladni akar. Megfogtam apa vállát: – Apa – mondtam. A bátyám a férfihoz lépett.

– A pénz? – kérdezte az.

– Apa – mondtam én. A szemében oszlani kezdett a köd. A bátyám a zsebébe nyúlt.

– Apa – mondtam, ő pedig válaszolt végre: – Te vagy az, fiam? – A bátyám elővette a kést. – Igen – mondtam. Nem akartam elsietni, de nem bírtam tovább: – Mondd meg, hogy hova dugtad a pénzed! – szóltam rá, majd arcul ütöttem. A bátyám a férfiba döfte a kést. Hasba szúrta kétszer. Megráztam apát, nem hagytam, hogy másfelé nézzen: – Hol a pénzed, apa? – kiáltottam az arcába. – Feltúrtunk mindent, az egész házat, de nem találjuk! – kiáltottam. A bátyám fejbe rúgta az összecsukló férfit. Az beesett a koporsóba. Ott is maradt.

– Milyen pénz? – kérdezte apa. A bátyám már mögötte volt: – Nekem nem volt pénzem – mondta apa. Nem hittem el. Ismét az arcába ütöttem. – Hazudós vénember! Egész életedben kuporgattál, minden fillért elraktál, és most azt hazudod, hogy nincs pénzed? – kiabáltam, aztán összeszedtem magam, és csöndesebben mondtam neki: – Nem hiszem el. – A bátyám szorosan apa mögé lépett, és a kés pengéjét a nyakához tartotta: – Jobb lesz, ha elmondod, apa – szólalt meg.

– Te is itt vagy? – kérdezte apánk riadtan. Nem hagytam, hogy hátraforduljon. A bátyám se akart az arcába nézni: – Na, ki vele! – mordult rá, mire apa összerezzent: – Az almafa alatt van. Az almafa alatti pad alatt, olyan egy méter mélyen – mondta. A bátyám megszúrta. Én meg belöktem a koporsóba a másik mellé. Szépen elfértek benne ketten is. Tartottam a tetőt, amíg a bátyám ráhányta a földet. Aztán közösen betemettük a gödröt. Visszatettük a koszorúkat. Letisztogattuk a szerszámokat. Elrendeztük a környéket. Kocsiba ültünk és hazamentünk. Egészen hajnalig ástunk, de az almafa alatt, a pad alatt nem volt semmi. Bent ültünk a házban, sárosan és fáradtan, mikor felkelt a nap.

– Becsapott minket – mondta a bátyám. Nekem más jutott eszembe: – Szerinted az a férfi meghalt? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt. – Mi van, ha nem? – mondtam én. – Ha feltámasztotta magát odalenn. Aztán apát is. – A bátyám csak nézte a kikapcsolt tévét. Kisvártatva megszólalt: – Mostanra már kiáshatták magukat – mondta, és elővette kését, én pedig kimentem a fészerbe baltáért.

 vége

Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Az anyag fele készen áll, az alábbi egy kihullott rész, ami nem biztos, hogy beleillik a koncepcióba. Ám ettől függetlenül itt a helye.

A mizseri hűtlenek

A szerkesztőségin derült ki, hogy van fél oldal üresség a vasárnapi mellékletünkben. András, a főszerkesztő a poros szekrény tetején álló, ötliteres Mumm pezsgőspalackra mutatott: – Aki szombat délig a legjobb anyagot hozza, az megkapja.

A folyosón, míg szétszóródtunk irodáinkba, odabicegett mellém Sanyika, az irattáros. – Hallom, a nyáron házasodsz…– vigyorgott rám. – Biztos jól jönne az az üveg. – Bólintottam, majd babonából kétszer megforgattam a gyűrűt ujjamon.

– A neten olvastam egy gyorshírt, amiről eszembe jutott egy régi anyag – kezdte csillogó szemmel. És elmesélte a mizseri kísértet esetét.

Az elmúlt évtizedekben négy furcsa haláleset történt Mizser község határában. A néphit mindegyiket egy helyi lányhoz, az 1948–ban öngyilkos lett Tőzsér Annához kötötte. A négy eset némely aspektusa kísértetiesen hasonlított egymásra: fiatal férfiak voltak az áldozatok, mind éjszaka, a falu melletti hegyoldalakban lelték halálukat, és az idegenkezűség egyiküknél sem volt bizonyítható.

– De maga a mód, az a legfurcsább – bólogatott Sanyika, már az irodájának csúfolt kis kuckóban. Fénymásolatokat tolt elém, azonnal láttam, az újságcikkek mindegyikét ő írta. – Ezek a szerencsétlenek sétálnak haza éjjel, valószínűleg a szomszéd faluból, Kazárról, mikor egyszer csak valamiért kapják magukat, elrohannak a legközelebbi villanyoszlopig, majd felmásznak a tetejébe, egészen a vezetékig. Aztán…huss. A helyiek szerint Anna szelleme kergeti fel őket.

Gacsos ujja egy raszteres képre tévedt. Megfeketedett, összegörnyedt tömeg feküdt a földön. Körötte mindenhol megégett a fű is.

– És a legjobb most jön! – Nézett rám ajkait nyalogatva Sanyika. Vastag szemüvege mögött eltorzult véreres szeme. – Hétfőn ismét megtörtént. Valaki kiütötte magát odafenn.

– Odafenn? –kérdeztem értetlenül.

– Mizser Nógrád megyében fekszik, közel a szlovák hátárhoz. – legyintett türelmetlenül. – Ha ezt a szálat – bökött a fénymásolatokra – hozzá tudod kapcsolni a hétfőihez – szerintem tiéd a pezsgő. És az elismerés…

Az jól jött volna. Két éve segédszerkesztő voltam a lapnál. Épp hogy Sanyika felett álltam pozícióban.

– Miét nem te mész? – kérdeztem gyanakodva. Dobbantott botjával: – A karambol óta én nem megyek két kilométernél messzebb a lakásomtól. Az számomra nagyjából másfél óra gyaloglás – mosolygott a földre keserűen. – Meg egyébként sem írok már. Ezeket….– ismét a korabeli cikkekre mutatott. –…neked kell lezárnod. Tudd meg, mi ez a kísértet. Vizsgáld meg, hogyan alakul ki egy hiedelem. Aludj ott, biztos van vendégházuk, nézd meg a helyszínt, bizonyíts, cáfolj…kitűnő terepmunka egy gyönyörű cikkhez.

Éreztem, hogy igaza van, ezért csütörtök délben kocsiba ültem, és felmentem Mizserbe.

A szűk kis falu sivár főutcáján egy öregasszony útbaigazított: – A polgármesterasszony az abc-ben van. Ott van a hivatala is.

Megálltam a bolt előtti sáros parkolóba. Ez volt a falu központja. Balra posta és kocsma, jobbra valami tájházféle, oldalában a körzeti megbízott irodájával. Az utca végén kőhajításnyira állt a templom. Körös-körül közepes dombok, zölden a friss, tavaszi életerőtől.

A bolt pultja mögött világszép leány fogadott. Másodpercekig csak némán bámultam rá, mert arca oly klasszikus arányossággal bírt, melyre itt, ezen az isten háta mögötti helyen végképp nem számítottam.

– Segíthetek? – kérdezte aztán elmosolyodva, mibe beledobbant a szívem. Már most tudtam, ősi férfimegérzéssel, hogy próbálkozni fogok nála, hisz soha többé nem jövök majd ide. És ő olyan típusú nő volt, akiről az ember még halálos ágyán is elgondolkozik. Miközben hátam mögött lehúztam, és zsebre vágtam gyűrűm, csak reméltem, hogy ott és akkor nem a keserű önvád tör majd fel belőlem.

– A polgármesterasszonyt keresem. – mondtam torkom köszörülve. – Kovács István, újságíró vagyok, és szeretnék egy riportot készíteni.

– A polgármester lánya vagyok, Orsolya – válaszolt ő, és felnyitotta előttem a pultot. Végre megpillanthattam alakját is. Gyors saccolás után egy kamaszkorból alig kiserdült testet vártam, ám az ormótlan fehér köpeny alatt felnőtt nőket idéző formákat véltem megpillantani. – Hátul dolgozik. Az irodában.

Káposztaszagú folyosón át egy kis, neonfényes helyiségbe vezetett. Negyven körüli, kövér asszonyság ült ósdi monitorja előtt, és elmélyülten gépelt valamit. A lány előadta neki, ki vagyok, míg én mellette állva szótlanul szívtam be aromáit. Hentesáru, szappan és némi izzadság keveredett illatában, otthonossá téve a helyzetet.

– Jöjjön csak, üljön le – intett felém a polgármesterasszony, és a mellette lévő, aktakötegekkel támogatott székre mutatott.

Bemutatkoztam ismét, és elmondtam neki, hogy a hétfői haláleset és a korábbi négy hasonló tragédia miatt jöttem. Szótlanul, tűnődve hallgatott, néha koppintva egyet szőrös ujjaival az asztal lapján. A végén mellékesen megjegyeztem, hogy akár egy egész napot rászánnék egy alapos kutatásra…

– Nem vártam volna, hogy Károlyt összekapcsolja valaki ezekkel a régi dolgokkal. – A legutóbbi áldozat keresztnevének említésére belém villant, talán rokonok. – De azt hiszem, nem baj, ha valaki összeszedi végre a tényeket – bólintott, eloszlatva kétségeimet, majd arca felderült. – Talán még haszna is lenne belőle a falunak. Turistalátványosságot csinálhatna belőlünk.

Megráztam fejem: – Én inkább a racionalitás talajáról közelíteném meg a dolgot. A cáfolaton lenne a hangsúly és annak bemutatásán, hogy miképp alakul ki egy hiedelem. A primitív és a babonás történetalkotás egzotikuma valóban…

– Primitív? – akadt fenn a szón, és arcán láttam, hibáztam. Hirtelen elkomorult és bezárult addig legalább érdeklődő tekintete. – Maga házas vagy eljegyzett valakit?

A lányra gondoltam, aki odakinn a pult mögött állt. – Nem.

– Akkor jó. Van egy csőszkunyhó odafenn a hegyen. Nagyjából azon a környéken, ahol Károly meghalt. Adunk magának hálózsákot, szendvicset és termoszban kávét. Ha cáfolni akar, készítsen riportokat, aztán töltse kinn az éjszakát. Hm?

Láttam rajta az elszántságot, de nem értettem a célt: – Ellenkező esetben…?

– Nem engedélyezem az írás megjelenését – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Megtehetem, a rosszhírünk keltése okán…

Rég szúrtam így el mindent egy rosszul megválasztott kifejezés miatt…de végül beleegyezőleg bólintottam. Ő kezet nyújtott, megrázta az enyémet, erősen, férfiasan, majd órájára nézett. – A bolt mindjárt zár.  A lányom majd felkíséri, megmutatja magának a helyet, ahol megtalálták Károlyt, és a kalyibát, ahol elalhat. Addig én összekészítek mindent estére.

– Ennek nagyon örülök – és most valóban így éreztem, mert képzeletemben felötlött a kép, ahogy egy fehér hálóinges lányalak lépdel az éjben csőszkunyhóm felé.

Míg kiment, hogy megbeszélje Orsolyával az elkövetkezőket, felhívtam a menyasszonyom.

– Igen, úgy néz ki, maradok – magyaráztam neki türelmesen. – Nagy sztori van készülőben. Én is szeretlek…

Alig beszéltünk három percet, de napjában többször is hívtuk egymást, ami számomra néha épp elég gondot okozott. Mikor a polgármesterasszony visszatért, két kávéscsészét egyensúlyozott maga előtt. Mialatt megittuk, a falu helyzetéről, az önkormányzati megvonásokról és lányáról beszélgettünk. Kiderült, Orsolya nem oly régen érettségizett, de a felvételije nem sikerült a jogra. Az egy év kényszerszünet alatt besegít anyja vállalkozásába.

– Itt is vagyok – jelent meg mögöttem a társalgás alanya. Már átöltözött, magasszárú bakancsot, széldzsekit húzott, és haját kiengedte, hogy az csigákban boruljon vállára. – Mehetünk?

Szótlanul hagytuk el a szélső házakat, és csak a patakparti kukoricásnál tudtam megtörni a csendet. – Mik a hosszú távú terveid? – kérdeztem sután letegezve. Általában jó társalgó vagyok, de szépsége feszélyezett. A domboldalon felfelé néha oldalra pillantottam, kitűnő metszésű arcélére, de minduntalan el kellett kapnom tekintetem.

– Szeretnék bíró lenni – magyarázta ő. – Azt hiszem, a bírói szakma válságban van. Igazából mindegy melyik igazságszolgáltatási ágazat, de ott szeretnék lenni, ahol szükség van rám….

A domb közepén jártunk, amikor eszembe jutott, miért jöttem. Épp a kisvárosi érettségijének értéktelenségét ecsetelte, és én szelíden közbevágtam: – Mit tudsz erről a Tőzsér Annáról?

Fürkészve rám nézett, majd elmosolyodott: – Azt hiszem, létezik. – Szavai keményen koppantak, és távoli varjúkárogás felelt rájuk. – És ő az első feminista kísértet – tette hozzá somolyogva.

– Ezt hogy érted? – nevettem el magam, de Orsolya már ismét komoly volt.

– Sokan úgy vélik, hogy csak a hűtlenekre veszélyes. – Elgondolkodott, vagy csak emlékiben kutatott, aztán pár lélegzetvételnyi idő után így folytatta. – Az öregek szerint annak idején eljegyezte őt egy falusi fiú, Kómár István. Azonban a Pista átjárt Kazárra, egy másik menyecskéhez. Na, meghallotta ezt az Anna, és éjnek évadján kilopódzott ide, a határba – megállt, körbeintett. – Meglesni, valóban Pista jár-e a kazári görbe földúton. Amikor megbizonyosodott, bánatában felmászott a villanyoszlopra, és megfogta a vezetéket.

Mindketten akaratlanul is felnéztünk a legközelebbi vastömegre.

– A következő hónapban aztán a Pistát találták meg az egyik oszlop alatt. Anna temetése után ugyanis továbbra is ott vigasztalódott a másiknál, mintha mi sem történt volna. Már amikor rábukkantak, akkor elkezdték mondogatni, hogy Anna jelent meg neki, ahogy jött hazafelé, és ő üldözte fel, egyenesen a halálba. – Felsóhajtott, rám nézett, hogy lássam, komolyan beszél. – És aztán ugyanez történt a többivel is. Mind friss házasok vagy házasság előtt álló fiatalemberek voltak, akik eközben másfelé is kacsingattak…

Elővettem jegyzetfüzetemet, de a hűvös szél összehajtogatta a lapokat. – Ismerted a legutóbbi áldozatot? – kérdeztem. – Ezt a Károlyt…

– Persze – bólintott. – A szomszédunkba lakott. Mindenki tudta, hogy csalja az Ilonát…

– Ilona volt a….

– Felesége. Ősszel esküdtek. – A távolabbi oszlopra mutatott. – Ott történt. – Hatágú nagy monstrum volt, társaival együtt átszántotta a határt, és eltűnt a csillogó távolban.

Letértünk a földútról, és átgázoltunk a térdig érő búzában, míg el nem értük a vasrudak terpeszét. A fű már kezdett kiegyenesedni, de látszódott, hogy nem olyan régen itt sok ember gyűlt össze. Itt-ott eldobált gumikesztyűk, zacskók, a helyszínelés szemete tarkította a tájat.

– Te hiszel benne? – néztem fel az oszlop magasára. Az áram halk zümmögéssel iramlott a kék égben.

– Az elsők közt értem ide – mondta a lány, és arca olyan fájdalmas grimaszba torkollt, hogy azonnal tudtam, nem hazudik. – Itt feküdt – mutatta a helyet a fűben. Nem látszódott semmi nyoma a testnek. – Összeégve, megfeketedve. Az arcán…rémület. – Felnézett rám, tekintetünk egybekapcsolódott. Aztán hirtelen az egyik vaslábazathoz lépett. Kék festéknyomokat simított végig ujjaival. – Itt a rendőrök találtak pár idegen ujjlenyomatot. Fekete volt mind a koromtól. És tudod, felfelé vezettek…

Magamra hagyott gondolataimmal, majd arrább ment, leguggolt. Odaléptem fölé.

– Itt lábnyomokat öntöttek ki. – A búzamező nyers és szűzi földjét figyeltük. – Apró, keskeny, női lábnyomokat. Előtte ott voltak Károly cipőjének lenyomatai.

Felegyenesedett, majd mély levegőt vett, és a széldzseki zsebébe kotort. – De a legfontosabbat én találtam meg. Nem szóltam senkinek, csak elraktam, így nem lenne jó, ha beleírnád a cikkbe. Ott volt, fennakadva a csipkebokor ágain.

Először nem tudtam, mit nyom a kezembe. Mikor rájöttem eredetére, riadtan elkaptam alóla a tenyerem, hogy a földre hulljon.

Egy jó csomó hosszú, aranyszínű hajszál volt. A végük megfeketedett. Szinte érezni véltem az égő szaru bűzét. Körbenéztem, mint aki keres valamit. Közben éreztem, hogy a napfény, a finom tavaszi levegő és csodaszép beszélgetőpartnerem ellenére jeges borzongás terpeszkedik el bennem.

– Kitalálom – fújtam egyet, kiengedve egy csomó hideg párát. – Annának szőke haja volt, ugye?

Az a gyönyörű fej csak bólintott, nekem pedig összeszorult a szívem, miközben elővettem zsebemből a gyűrűt, és felhúztam ujjamra.

– Elfelejtettem, hogy a menyasszonyom vendégeket hívott ma estére – mondtam, elnézve a faluból kivezető betonút szürke sávja felé. – Úgyhogy, nekem most…

vége