Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

Itt a történet vége.

Lány a kádból

4. rész

A lány a hangra és a vér szagára riadt fel. A vörös csík, mely hol erre, hol arra vette az irányt, egészen hosszan kinyúlt a fekete tömegből, mely a lánytól alig másfél méterre feküdt.  A hang a feje felül szólt. Oldalt, tőle jobbra egy sárga, apró lámpa sugárzott fényt.

– Évszázadokon át tűnődtem, mi lenne a jobb: megölni magam, vagy tovább viselni ezt az örökséget – magyarázta a hang szelíden. Egy rácsozott nyílásból eredt. – Aztán később, mikor belenyugodtam az elviselhetetlenbe, jött a félelem, hogy felfedeznek, és kiszögelnek valami kapufélfára, akár egy veszet kutyát. Megváltoztattam a nevem, de időről időre visszatértem hozzá, talán hogy megőrizzem az identitásom maradékát. Jonathan Harker – ma már semmit nem jelent számomra.

A lány lassan megértette, hogy egy furgon belsejében fekszik. A szagából rájött, hogy a sötét alak vele szemben, a meglőtt Lou. A furgon sebesen száguldott valahova, elöl haragosan morogtak a hengerek. A lány felnyúlt arcához, kitapogatta az ütés nyomát a halántékán, aztán sorban kipróbálta izmait, fentről lefelé haladva. Egyedül a bal lábával volt valami – mintha görcs állt volna bele.

– A legfontosabb – folyatta a hang fentről – hogy az eltelt iszonyatos idő alatt megtanultam rejtőzködni. Beolvadni. Folyton mozgásban voltam. Mielőtt feltűnővé vált volna a dolog, továbbvittem nem öregedő testemet egy másik helyre. Új érdekes identitásokat találtam magamnak. Voltam orvos, cirkuszi akrobata, pincér, matróz és felfedező. Később a polgári foglalkozások vonzottak. Bankárnak álltam, vállalkozónak, de játszottam a jóindulatú földesúrt és belekóstoltam az ügyvédi pályába is.

A lány a furgon fém falának támaszkodva lassan talpra küzdötte magát. Szédült, és émelyítően gyengének érezte minden porcikáját, de állt. Előbb a hang forrásához tántorgott.  A rácsos nyíláson át a vezetőfülkére látott, homályosan, oldalt még a sofőr sziluettjét is ki tudta venni. Szemben, és egyébként mindenhol odakinn sík, szürke terep húzódott. A sivatag. Jobbra, ahol az ég és a homok sávja összeért, valami ragyogó rózsás derengés kélt. A napfelkelte.

Ahogy az anyósülésre tekintett, nagy halom, csillogó, ezüstös anyagot vett észre. A halom tetején egy sisak volt, olyan, mint az űrhajósoké.

– Soha nem kerestem a hozzám hasonlókat. Pedig sejtettem, hogy léteznek. Bújva, rejtőzködve – de átszövik az emberi társadalmat, ahogy az erek a testet. Azt is tudtam, hogy mindenfajta érintkezés, társulás, viszony velük, többiekkel – csak növelné a kockázatát, hogy felfedeznek. Elkülönülve, magányban kell élnünk, mint a beteg embereknek. Mert ez egy betegség, egy kór, egy átok, melyet szégyellni és titkolni kell, még akkor is, ha az örök élet szentségével ajándékoz meg bennünket – folytatta az árnyék a volán mögött. A lány már az első szavából felismerte, hogy Ő az. A férfi, aki megfertőzte. Még egy pillantást vetett az erősödő keleti ragyogásra, majd ellökte magát a rácstól, és Louhoz botladozott.

– Egyszer történt csak, hogy megszegtem ezt a szabályt. Akkor épp ügyvédként dolgoztam az egyik legősibb és legnevesebb angol társaságnál. A kezembe került egy anyag, egy régi, megbecsült kelet-európai kliensünk, egy földesúr ügye – folytatta a hang a vezetőfülkéből. – Londoni ingalant akart vásárolni. Először csak egy megérzés volt. Vagy talán a cikornyás aláírása árulta el. Nem tudom. De miután végeztem egy kis kutatást, a bizonyosság megérett bennem. Elutaztam hozzá, oda, a messzi, barbár földre. Ő nem tudta ki vagyok, de ahogy a szemébe néztem, és ahogy belénéztem a lelkébe, és nem láttam benne félelmet – tudtam, igazam van. Valamiért nem ismerte fel, hogy a fajtájához tartozom. Aláírtuk a papírokat, majd visszatértem Londonba. Vártam, és vártam, és aztán megérkezett. Tudtam, hogy azért vesz lakást, hogy új életet kezdjen, hogy Londonba költözzön. Talán a parasztok már nagyon gyanakodtak rá szülőföldjén. Igazam lett. Áttelepült, és miután megérkezett, egy éjjel meglátogattam, és levágtam a fejét.

Lou teste merev volt és majdnem hideg.  A lány óvatosan a hátára fordította. A golyó nem fúrta át testét, megakadt valahol a lapockája és a bal tüdejének csúcsa tájékán. Az öreg zihálva, gyorsan lélegzett, lehunyt szemhéja meg-megrebbent.

– Lou – súgta neki a lány.

A férfi nagyon lassan és óvatosan felnézett rá, keze a nyakához rebbent.

– Nem kapok levegőt – nyögte, majd köhögött, kettőt, hármat, végül egyre többet. A lány ösztönösen az oldalára görgette az ösztövér testet, és hagyta, hogy kifolyjon szája sarkán a vér.

– Haldokolsz – mondta csöndesen.

– Tudom – válaszolt a férfi. Felnyúlt, megszorította a lány vállát. – Hol vagyunk?

– Egy furgonban. A sivatagban – mondta a lány, és körbenézett. A kocsi belsejében nem volt semmi más, csak ők ketten. – És hajnalodik – tette hozzá.

– Egy ostoba írócska meg a magyar barátja olvasták az újságban, hogy a grófot lefejezték a saját pincéjében. A testet egy faládában találták meg. Ez a kettő pedig összerakta a dolgot – folytatta a sofőr komoran. – Vagy legalábbis beletrafáltak. Ott voltak a legendák Vladról, a vérszomjas erdélyi vajdáról, és ott volt ez a gyilkosság – ezek pedig elkezdtek kombinálni, aztán az ír kiadta a könyvét – a férfi felmordult, majd megköszörülte a torkát. – Mennyi romantikus és nyálas, csöpögő részlet…megérdemelte volna, hogy megöljem, de inkább hagytam a francba az egészet, és továbbálltam, visszamentem Kelet-Európába, és elfoglaltam a gróf kastélyát.

– Meg tudlak menteni – szólalt meg hirtelen a lány, majd addig helyezkedett, míg Lou feje az ölébe nem került. Lenyúlt, megcirógatta a férfi halántékát. Az ismét lehunyta szemét, a fájdalomra összpontosított. – Tévedsz – szűrte fogai közt a szót.

– Ugyan miért? – A lány sértettnek tűnt.

– Szerinted mit tervez velünk? – kérdezte a sebesült. A lány nem válaszolt, de tudta. – Szerintem meg fog majd állni, úgy, hogy az ajtó – a férfi a furgon ajtaja felé intett. – pont keletre nézzen. Aztán kinyitja.

– Igen – ismerte el a lány csöndesen. – Van egy spéci ruhája és sisakja. gondolom, abban ő simán ki tud menni a napfénybe.

– Meghalunk mind a ketten – vonta le a következtetést Lou. – Hacsak…

– Hacsak? – kérdezte a lány feltámadó érdeklődéssel.

– A vérem nagyon jó alvadású – bólintott Lou, és felsandított a lányra. – Ezt még a kórházban mondták, miután nyolcvanegyben meglőttek.

– Nem értem – rázta meg a fejét a másik.

Lou csak bámulta őt, majd így szólt: – Most látom csak, milyen gyönyörű nő vagy. Egy csodaszép, vékony, apró kis hölgy.

A lány értetlenül nézett le rá, mire Lou intett, hogy jöjjön közelebb, majd a fülébe súgott. A lány figyelmesen hallgatta, végül borzadva elhőkölt.

– Nem – jelentette ki határozottan.

– De – bólintott Lou fáradtan. – Nincs más esélyed.

Jó negyedóra múlva a férfi megállította az autót. Ahogy lekapcsolta a gyújtást, pár pillanatig még hallgatta a pattogó motor neszeit, majd akaratlanul is a visszapillantó tükörbe nézett, és megborzongott. Közeledett a fény.

Előbb a kezeslábast vette fel. Még kiszállhatott volna a hűvös és napfénytelen homokba, de óvatosságból inkább a volán mögött gyűrte maga alá a zizegő ruhát, majd beletaposott a csizmarészbe, és kihúzogatta az ujjakat, hogy karjait és kezeit is belegyömöszölhesse. Amikor végzett, lihegve várt és fülelt egy kicsit. Hátulról nem jött semmi nesz. Feltérdelt az ülésen, és a kémlelőnyíláson át a raktérbe lesett – a lány leütötte a jelzőlámpát, így koromsötét volt odabenn.

– Na, várjatok csak – morogta maga elé a férfi. – Lesz itt világosság nemsokára. – Felemelte és óvatosan fejére helyezte a sisakot, majd alul, a nyakrésznél apró kis kapcsokkal rögzítette a ruhához. Még a kesztyű volt hátra, mely a ruhához hasonló anyagból készült, csak a tenyérrésze volt lágy gumival bevonva.

– Nincs ebben semmi személyes – magyarázta félig hátrafordulva a férfi. – Nehogy azt higgyétek, hogy az ilyesmi nekem annyira örömet vagy kielégülést okozna. Az hiszem, az eltelt időben sikeresen próbáltam eltávolítani magamtól az érzelmeket.

Hallgatott egy sort, majd kinyitott az autó ajtaját.

– Használom a testeteket, ahogy mindenki használja a sajátját. A lélek pedig, ami benne van – járulékos veszteség.

A furgon vezetőfülkéjéből lehuppant a sivatag porába. Lába apró felhőt kavart.

– Kis lépés nekem, nagy nap nektek – mondta nevetve inkább magának, majd becsapta az ajtót, és megfordult. – Hú – sóhajtott az eléje táruló látványra.

Jobbra és balra komor, szürke hegyvonulat szegélyezte a képet. A sziklák mint éles fogak meredeztek elő a földből, és csipkés tetejük szinte beleolvadt az acélosan derengő csillagos égboltba. Közükben viszont, egy tenyérnyi sávon, ahonnan az út is kiszakadt a messziségből, nyílt tér, a völgy vagy fennsík kijárata vezetett Las Vegas felé. A távolban mintha még a város örök fényei is belecsillogtak volna a sivatagba, de az egyre erősödő világosságban ezt már nem lehetett biztosra venni. Mert a sivatag ívének peremén, ott, ahol a talaj és az ég egymásnak feszült, mint lüktető, izzó seb, rózsás, vörös rémületként kapaszkodott elő a nap. Szinte szemmel láthatóan ívesedett ki korongja, és tapogatódzó csápjaiból hamar diadalmasan vágtató fényhullámmá nőtt ereje. A sárga derengés végignyalta a homokot, mind kiterjedtebb sávban borítva be a férfi világát, míg el nem ért egészen a csizmás lábáig. A fehér ruhás alak megfeszült egy pillanatra, majd hagyta, hogy a fény előbb térdéig, aztán övéig, végül egészen nyakáig kússzon fel testén. Mikor elérte a sisak alját, a férfi nekitámaszkodott a furgon oldalának. A sisak felső részén csak egy vékony, fekete üvegsáv jelezte, hol lehet tekintete. Most ez a rész is bearanyozódott, és a nap immár tetőtől talpig elborította őt. A férfi megütögette a furgon oldalát.

– Itt van – kiabálta, majd nehézkesen, mint aki víz alatt mozog, a hátsó ajtóhoz ment. A ragyogás azt is elborította, egészen a kocsi tetejéig. A férfi megfordult, és még egy pillantást vetett a napra. Annak korongja már a homokból félig kiemelkedve izzott a távolban, szuggerálva mérhetetlen hatalmát.

– Rendben – szót a férfi, és az ajtóra ütött. – Akkor most kinyitom az ajtót. A lány számára gyorsan vége lesz…– elgondolkodott, majd bizonytalanul így folytatta: – Nem tudom öreg, hogy élsz-e még, de ígérem, kíméletes leszek veled. Talán még el is temetlek utána – megvonta vállát, majd elfordította a kilincset.

Előbb az egyik ajtószárnyat nyitotta ki, aztán kihajtotta a másikat is.

Emögött állt a lány.

A férfi először nem értette, hogy mi van vele. Azt gondolta valami festék vagy szurokszerű anyag ömlött rá – de ő a furgonban ilyet nem tartott. Aztán az jutott eszébe, hogy a lány áttörte az autó padlózatát, és olajt szerzett a kocsi vezetékrendszeréből – bár akkor már akár el is szökhetett volna. És a testét egyébként sem olaj borította – jött rá a férfi, ahogy s ruha szűrőin át bejutott hozzá a kinti levegő aromája.

Mindez egy másodperc alatt futott át rajta, de a látvány, mely eléje tárult, még két pillanattöredékig mozdulatlanságra kárhoztatta. Ezt használta ki a másik. Nekiugrott, és onnan, a kocsi platójáról elég lendületet tudott venni ahhoz, hogy feldöntse, és a földre vigye a férfit.

– Mi a... – kezdett volna az méltatlankodva, de nem jutott ideje befejezni a mondatot. A fölé magasodó alak meztelen volt – kivéve a testét borító vöröses-fektés kulimászt. Mindene, az arca, a mellei, a lábai, a kezei és még a hasa is be volt kenve vérrel. És a fény, melyben alakja fürdött lassan, de biztosan beszivárgott a kérgesedő, szilárduló páncélja alá. Füstölgött és gőzölgött mindenhol bőre, és csak azért nem sikoltozott a fájdalomtól, mert az, hogy mi legyen az alatta heverő férfival, lefoglalta minden gondolatát.

Elütötte erőtlenül védekező kezeit, majd könyökével betörte a sisak fekete üvegét. Aztán gyorsan ki is kaparta a szilánkokat, míg másik kezével felemelte, és a fénybe tartotta a fekvő fejét.

– Nézd meg jól – sziszegte, aztán két ujját a nyílása döfte. A férfi felüvöltött, és a fájdalomtól végre összeszedte magát: lelökte magáról a lányt, majd előbb négykézlábra, aztán két lába állt. Dülöngélve ment pár lépést előre, szembe a nappal, talán azért, hogy a fény kiégesse sebét. Aztán alkarjával eltakarta a szemét, és tapogatódzva körbefordult. A lány elbűvölten nézte agóniáját, de nem tudott tovább várni. Teste már minden pórusából füstölt, és ahol a vér nem elég vastagon fedte, vörösre pirult és felhólyagosodott. Felpattant, és a vezetőfüléhez sietett. Beült, elfordította a slusszkulcsot. Ahogy a motor felmordult, reccsenve egyesbe tette a sebváltót. A kocsi lassan elindult előre. A lány úgy kormányozta, hogy a nap hátulról érje  ajárművet, majd felváltott, gázt adott. 

– Itt fogsz bolyongani örök időkig – kiabálta ki a lehúzott ablakon, miközben a visszapillntóban a férfi egyre kisebb és kisebb alakját nézte.

A férfi közben megindult a motorzaj irányába, de pár lépés után elbotlott.

– Ribanc – átkozódott, és a homokba csapott, majd nagyjából a lassan távolodó autó felé bámult. Szemei helyén csupán feketére pörkölődött üres kráterek maradtak. – Még találkozunk.

Az autó belsejében a lány nyögve összegömbölyödött, és szabad kezével vacogva átkarolta magát. Húsz perc vezetés után megállt, és hátrafutott, beszállt, sietve behúzta maga mögött az ajtót. Félhomály lett – ekkor végre fellélegzett. Vele szemben, a sarokban ott feküdt Lou kivérzett teste. Körötte, a padlón, és a nyakán ejtett harapás körül még illatozott valamennyi vér.

A lány elég sokáig ellenállt, de aztán később előrehajolt, négykézláb ereszkedett, majd a padlóig nyomta fejét, és belenyalt az első ragacsos foltba.

Míg evett, a sivatagot körötte fényével megtisztított a nap ereje.

vége

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

1462

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

vége 

Ismét volt egy kis technikai szünet, de itt a harmadik rész.

 Lány a kádból

 3. rész

 – Szörnyű jóslatot hoztunk, szörnyű hírt, melyet jobb, ha komolyan vesztek – mondta Lou a terem közepén állva. Aztán körbefordult, megnézte a nagyon távoli liftajtót, a ládák halmait, a fegyverek csillogását a neonfényben, végül visszanézett a bőrkanapéra, és a rajta terpeszkedő napszemüveges, szakállas férfire.

– És mi ez az üzenet? – kérdezet az kissé gúnyosan.

– Hogy ma este átvesszük az üzletet Las Vegasban – válaszolt Lou csöndes, remegő hangon. Az egyik fegyveres tőle jobbra megmoccant, és egy másik, a háta mögött felhorkant. Lou oldalt nézett, a lányra, aki erre nagyon gyorsa hátranyúlt, és a farmerja és a pólója alól kihúzott valamit, majd a dívány elé dobta, a durva betonpadlóra. A kés csöröge, pengve ért földet, pördült egyet, aztán megállapodott a szakállas csillogó lakkcipőjénél.

– Ez a Késesé – mondta valaki a fegyveresek közül döbbenten és halkan. Fojtott csend állt be, csak a fejük felett dübörgő zene dumdumja adott némi jelt a felső világban zajló éjszakáról.

Végül a díványon ülő szakállas mélyet sóhajtott, lehajolt a késért, felvette, és letette maga mellé, aztán nyögve felállt, és a sarokba lévő apró kis hűtőszekrényhez ment. Kinyitotta, kivett belőle egy üveget, kihúzta dugóját, majd ivott belőle. Hosszan, nagy kortyokba nyelt a színtelen folyadékból, majd elvonta vastag, duzzadt ajakitól az palackot, és megtörölte kézfejével a száját. Lábával berúgta a hűtőajtót, és az üveggel a kezében visszasétált a díványhoz.

– Drágáim, tudják ti, miért vagytok még egyáltalán életben? – kérdezte azzal a nehézkes, selypítő kiejtésével, ami annyira jellemzi a kelet-európaiakat.

Lou csak a fejét rázta, és mintha a félelemtől még jobban összegörnyedt volna, behúzta nyakát, mint aki ütést vár. A lány meg se moccant.

– Az emberi kíváncsiság miatt – bólogatott elégedetten a szakállas, majd büfögött egyet.  – Elnézést – intett nagyvonalúan. – A hazai vodka mindig jót tesz a gyomromnak. – Elnyomott egy ásítást, majd órájára nézett. – Szóval, idejöttök, a raktáram titkos bejáratához – felfelé intett. – Senki sem tudja rajtam és az embereimen kívül, hogy a klub alatt mi van. Erre ti simán lekéredzkedtek, mondván, a Késestől hoztok üzenete. Majd itt, a saját raktáramban, köröttünk ezzel a sok finomsággal, melyet látnotok sem volna szabad – megfenyegettek. Engem. – Hangja hitetlenkedve felívelt a mondat végére, karját tehetetlenül széttárta. Lou körbenézett. A nem túl nagy helyiségben mindenféle doboz és csomag volt lazán elszórva. Oldalt, a bal sarokban egy pókerasztal zöldellt. Hátul, a lift ajtajánál pedig egy bárpult csillogott. Ahogy beleszívott a levegőbe, megsejtette, hogy a bal oldali kartondobozban fű lehet, jobbra és hátul pedig abban a műanyag ládában talán hasist rejtegetnek. Ennyi volt a raktárban, plusz az öt fegyveres, akik lazán körülvették őket meg persze a főnök, a Szerb.

– Szóval, mondjatok csak egy okot, hogy miért ne nyúzzunk meg titeket, mielőtt golyót kaptok a buta fejetekbe? – kérdezte hirtelen a főnök, a szakállas, kövér kis emberke, ki kócos haja, pirospozsgás arca illetve összegyűrődött, szűkre szabott fehér öltönye miatt úgy nézett ki, mint egy züllött festő.

– Nem lesz rá időtök – jegyezte meg hidegen a lány. Előrelépett, Lou elé, közelebb a főnökhöz, mire a fegyveresek mind megmoccantak. A szakállas hárítóan felemelte a kezét: – Hó!

– Tudni akarod, hogy mi történt a Késessel – bólintott a lány. – És tudni akarod, mi a végzeted.

– Ezt mindenki tudni szeretné – bólogatott vigyorogva a másik.

– Nos, a tiéd itt telik be, idelenn, és ma éjjel – mondta a lány csöndesen.

– Talán – vont válaszolt a férfi ugyanolyan halkan. Aztán erőt vett magán és így folytatta: – De haladjunk szép sorjában, kezdjük az elején. Mi történt a Késessel?

– Megöltem.

– És mi a végzetem?

– Meg foglak ölni téged is.

A férfi felnyúlt, levette napszemüvegét. Barna, csillogó tekintete zavartan fürkészte a lányt, arca immár komorrá vált, miközben szigorúan morogta maga elé. – Valóban? És hogyan?

A lány nem mondta el, de tudta. Látta az egészet maga előtt, akár egy filmet, végigélte minden impulzusával, kapcsolódó lehetőségével és információjával együtt.

A mellette álló férfi, akit Alannak hívtak, de a felesége kivételével mindenki csak Nagy Alnek szólította, bizonytalan volt, mivel nem olyan régen szívott valamit, talán cracket. Most azon tűnődött, hogy milyen gyorsan tud majd célra tartani és tüzelni a kezében lévő Smith and Wessonnal. Hátul, a bal lapockája viszketett, és a cipőjében az egész napos ajtónállástól bedagadó lába már nagyon idegesítette. Ő fog először hibázni. A lány előrelöki Lout, ugyanakkor lent, bokánál, egy rúgással elkaszálja az öreg amúgy is rogyadozó lábat. Lou hátraesik, mint egy zsák, talán beveri a fejét a betonba, de legalább élni fog, mert elkerüli Nagy Al lövedékeit. Azok pedig, a sietve elküldött ólomtüskék, átszállnak felette, míg átellenben, vele szemben el nem érik az Indiánt.

Az Indián egy lefűrészelt csövű vadászpuskát tartott maga elé. Az anyja igazából egy fehér nő volt, az apja pedig egy rezervátumbeli kaszinó osztója. A lány érezte, hogy a férfi retteg a kígyóktól, talán ezért, igen, azért, mert apai nagyapját halál marta egy a Sziklás-hegységben. Az Indián egyébként nem sokat törődött a világgal, olyan volt a lelke, mint egy üres gödör, amibe a környékbeliek szemetet hordanak. Harag, rosszindulat, előítéletek és mérhetetlen büszkeség töltötte fel őt, és mindez összevegyülve ott csillogott sötét, gyanakvó tekintetében. A golyó majd a mellkasán éri, hátralöki, a fegyver a kezében megemelkedik, ujjai ráfeszülnek a ravaszra. Sörétes lövedékek robbannak a mennyezet felé, hogy a másodperc töredéke múlva széttörjenek két-három neoncsövet. Az egyik forró szilánkja egyenesen Trevor nyakába hullik.

Ő a lánytól jobbra és hátrafelé állt. Egy Glock volt nála, amelyet Loura irányított. Színesbőrű volt ő is, talán ezért nem bízott meg a másik feketében. A lány érezte, hogy Trevor nem ért semmit a szituációból, mióta leérkeztek a lifttel, és ő a lift melletti asztaltól felállva, lassan elővéve fegyverét a főnökig kísérte őket – Trevort a bizonytalanság kínozza. És emiatt nem fog rálőni a földre zuhanó Loura, ehelyett talán a lányt próbálná majd eltalálni, de ő akkor már ott lesz mellette, és megüti majd torkát az ádámcsutkája alatt. A lány csuklójának éle el fogja törni Trevor légcsövét, aki percekig fog tekergődzeni és fuldokolni a padlón – míg meg nem hal.

Közvetlenül Trevor mellett, a lány hátában állt Rob, a nagydarab majd kétméteres testőr, a Szerb közvetlen árnyéka. Ő volt az, aki a jövevények elé ment, lekísérte őket ide, a föld alá. Egyik kezében egy felújított, antik Colt csillogott, a főnöktől kapta hosszú munkakapcsolatuk okán ajándékba. Robnak volt egy szörnyű félelme, most is azzal foglalkozik. A lány és Lou egyáltalán nem érdekli őt, élnek-vagy halnak, neki oly mindegy. Ha el kell ásni őket valahol – az csak pluszmunka, kellemetlenség, mert reggel később ér haza. De ő már szíve szerint most otthon lenne. Barátnője, Emily két napja hozzáköltözött, és Rob fél, hogy ráakad a titkos kis rekeszre a ruhásszekrény aljában. A szekrény egyik ajtajába nagy, embermagasságú tükör van építve, abban szokta illegetni és nézegetni magát Rob. Előtte persze kiszedi és magára húzza a titkos rekeszben lévő cuccokat: a finom, francia harisnyát, a Gucci szoknyát vagy azt az elegáns Chanel kiskosztümöt. Ha van ideje, ki is sminkeli magát, hosszú, zsíros haját kontyba a tarkójára igazítja.

Rob imádja ezt, de még jobban fél a lebukástól. A jobb lábán szárán izzadtsággyöngyöket szül egy, a lábszárára szíjazott vadásztőr bőr hüvelye. Ez a másik dolog, amire koncentrál, ezért tartja lazán a pisztolyt, nem egyenesen a lány hátába céloz vele, inkább a padló és Mike felé. A lány Trevort elhagyva a férfi jobb lábánál köt ki, felrántja nadrágját, kihúzza a kést tokjából, megfordítja, és felfelé szúr vele, erősen, míg a penge az ágyék csontjába nem ütközik. Rob heréinek és hólyagjának tartalma a kezére folyik, és ő egyetlen laza mozdulattal Mike szemébe csapja a bűzös, csípős nedvességet, miközben kihúzza a pengét az elomló testből.

Nagy Al ekkorra magához tér a döbbentből olyannyira, hogy ismét a lányra célozná – de a kés pengéje markolatig merül selyemingjének fodrai közé.   

Mike az utolsó, a lánytól jobbra és hátrafelé álló alak, az egyetlen, aki alig érez félelmet a készülődő események miatt – inkább a lányt tanulmányozza, miközben az övcsatját húzogatja. Mike egyszerűen csak tompa és nehézkes, mindig kétszer kell mindent elmondani neki. Egy emeleti szobácskában lakik, ablakába minduntalan bevillog a piramis fénye, éjszaka néha gyereksírásra ébred. Ilyenkor körbeszaglászik az egész szinten – egy csődbe ment biztonsági cég kiürített irodáiról van szó – de sehol nem talál senkit. Miután visszafekszik ágyába, arra gondol, hogy hajléktalanok, egy fiatal, felcsinált csaj és a gyereke csövezik valamelyik szellőzőjáratban. De szíve mélyén más sejt. Azt hiszi, hogy a gyerek az a baba, akit véletlenül agyonlőtt még nyolcvannégyben a mexikói határon, mikor…

Mike-nál nincs fegyver, de erre csak Nagy Al halálakor kezd ráébredni. Hátrál. Tudja, hogy a lift melletti bárpultnak támasztva ott vár rá egy Kalasnyikov. Azt is tudja, hogy a fegyver elkaszálná ezt az őrült ribancot, csak el kellene érnie odáig. Megfordul és fut. Másfél méter fog hiányozni, mikor a lány hátulról a nyakába ugrik, és egyetlen kutyaszerű mozdulattal megmarja. A legjobb helyen, mert Mike verőere a plafonra löveli majd a vért, mint egy épp feltárt olajkút. A lány hagyja lerogyni őt, leszáll róla, mint egy megfáradt paripáról lovasa. Visszanéz – szemközt vele ott szűköl a Szerb.

– Most te jössz – szól a támadó, és indulna, de ekkor a háta mögött halk szisszenéssel és kis harangszóval nyílik a lift.

Megfordul, és Őt pillantja meg, a férfit, aki megharapta, egy évszázaddal ezelőtt. Napszemüveg van rajta, és a szokásos fekete cucc. Mielőtt a lány bármit tehetne, a másik nekiugrik, és a földre viszi. Olyan lendülettel cselekszik, hogy szinte elmosódik alakja mozgás közben.

– Maradj nyugton – kéri az alatt fekvőt szelíden.

– Épp időben tértél vissza – kiabál a terem végéből a Szerb, és valamit csinál, lépdel, valamit felvesz. – Hagy mutassam be egy régi, kedves ismerősömet. Afféle Takarító, aki besegít nekünk idelenn, a sivatagban.

– Már ismerjük egymást – néz fel rá a férfi.

Lou is feltápászkodik, a fekvők felé indulna. – Ez az a kurafi, aki – kezdi, de észbe kap, és inkább lehajol Nagy Al pisztolyáért, de a Szerb hátulról lelövi a Glockkal, amit Trevor ujjai közül csavart ki.

– Ne! – kiáltja a lány, és próbálna szabadulni, emelkedne, ám fogvatartója egészen a mellkasára ül.

– Itt a vége – súgja a férfi unottan, majd hirtelen megüti az alatt lévőt úgy, hogy az egész, a mozdulatlan testek, a pince, a vér és a halál – az összes fájdalom a föld alatt sötétségbe borul.

folyt. köv.

Kis szünet után itt vagyok az előző történet folytatásával. Négy részt tervezek, és nagyjából már tudom, miről fog szólni a maradék kettő. Ez itt egyfajta felvezetés.

Lány a kádból

2. rész

Jack leült a bokszba két társa mellé, köszönt, intett Marynak, hogy a szokásosat, de aztán nem szólt, csak bámulta vaskos kezeit. Sam és John, a két járőr úgy tettek, mint akik nem vesznek észre semmit, folytatták a beszélgetést valami sikkasztóról, ki a Seherzádéban dolgozott évekig, és akit mindketten ismertek, még gyerekkorukból, aztán eltelt annyi idő, hogy Mary kihozta Jack szokásos tejhabos kávéját. A férfi belenézett a fekete folyadékkör csillogó felszínébe, végül, mint aki álomból ébred, összerázkódott, és Samre emelte pillantását.

Régi barátok voltak, együtt kezdték a szolgálatot, de aztán Jack átült motorra, Samet pedig újoncok betanításával bízták meg.

– Láttam ma éjjel valami nagyon furcsát, ember – mondta halkan Jack. John, az újonc épp szólni akart, de most elnyelte a mondatot. – Hallottuk, hogy találtál egy testet – bökte ki aztán mégis. A másik kettő ránézett, nagy, súlyos pillantással, mire ő hozzátette: – A rádióban mondták…

– Ennél többről volt szó – mondta komoran Jack. – Sokkal többről, hidd el.

Megint elhallgatott, és csak figyelte érintetlen kávéscsészéjét, mint akit kikapcsoltak.

– Mi történt? – kérdezte fél perc után szelíden Sam.

– Még valamit az uraknak? – csendült hirtelen felettük egy hang, mire mind összerezzentek. Mary volt az, kezében gőzölgő kávéskannával.

– Húzz el! – csattan fel Jack, mire a nő ijedten hátralépett.– Húzz el légy szíves, kérlek, mindenre, ami szent…– A férfi hangja lassan emelkedett, míg ezt mondta, a végén már szinte kiabált. Sam kinyúlt, megfogta karját, de Jack csak a dermedt pincérnőt bámulta. Annak arcán vörösség kezdett terjengeni, aztán tekintete Samre rebbent, aki mutatta neki, hogy nagy baj lehet, mire az asszony sarkon fordult, és otthagyta őket.

Jack ekkor már nem őt nézte – mivel az újonc vele szemben ült, rajta akadt meg tekintete.

– Jól figyelj – kezdte feltűnően nyugodtan –, mert most valami fontos dolgot mondok neked. Soha ne hidd azt, hogy mindent tudsz. Készülj fel bármire. A lehetetlenre. A hihetetlenre. Az észvesztőre. A mi munkánkban minden elbizakodottság luxus. A berögzült tudás életveszélyes. A...– kereste a szavakat aztán legyintett.

Sam mély levegőt vett, aztán ismét rákérdezett, immár kissé erőszakosabban: – Mi történt, Jack?

A férfi feléje fordult, oldalt a székén, és úgy nézte, mint aki csak most vette észre. – Sam. Hogy van az asszony?

– Jól. Megvan – vont vállat Sam.

– Gyönyörű felesége van ennek a szörnyetegnek – bökött Samre és nézett az újoncra a rendőr. – Pár éve ő volt Miss Arizona.

Senki nem szólt semmit erre a kijelentésre. Jack ismét összerázkódott és meggörnyedt, leengedte vállait – mintha jó nyolc centivel hirtelen összement volna.

– Fent voltam a tizenhetediknél – kezdte hirtelen lendülettel. – Hetek óta keringek civilben azon a környéken, a Westend, a Sárga Bohóc és a többi, lepukkant kaszinó és szálloda körül – A másik kettő közelebb hajolt hozzá. – A szerbek kisinasát figyeltem, Frank Turnert, a Késest, aki ezeken a sarkokon dolgozik.

– A kisinas a fő osztó – magyarázta csöndesen az újoncnak társa. – Ő adja el az anyagot a sima utcai árusoknak.

– Ja – hagyta jóvá Jack, majd folytatta. – A terv az, hogy Frank – amikor megy az utánpótlásért – elvezet minket a raktárhoz vagy egészen a főhadiszállásig, a szerbekig. De idáig ez nem jött össze. Annyi emberre találkozik, hogy lehetetlen mindet végigkövetni, és közülük sok a motoros, valószínűleg ők az összekötők. Na szóval, ma este is, ott ülök az egyik sarki kajáldában, és nézem a szemközti placcot, ahol ez a Frank fiú fel szokott tűnni kapásidényben. Vagyis tíz után, mikor a partszervezők, a szállodai dílerek meg a kurvák elkezdenek dolgozni. De járnak hozzá munkába menet krupiék is meg osztók, ezek már szerintem végig se tudnának csinálni egy éjszakát anyag nélkül. Szóval vártam szépen, iszogattam egy kólát, és beszélgettem a pincérnővel, akivel nagyon régen, évekkel ezelőtt randiztam egyszer – aztán egyszerre csak ott volt, felbukkant ez a jómadár, teljes életnagyságban.

Jack felvette a fém kanalat és megkavarta kávéját. Aztán kinézett a parkolóba, majd azon túl az útra, és mintha tekintetével keresett volna valamit. Lassan aztán folytatni kezdte a történetet: – Ő volt az, Franki fiú, Franki, a Késes, a meleg ellenérre most is rajta volt az az idióta irhabunda. Azt mondják, annak a béléseibe varrva tartja a késeit, amelyekkel, ha kell, egy-két mozdulattal bárkinek kiontja a beleit. Azt híreszteli magáról, hogy a mexikóiaktól tanulta el ezeket a fogásokat, évekig dolgozott velük odalenn, a határ környékén. Szerintem csak a szája járt.

Kivette a kanalt a pohárból, és szépen elfektette a csésze peremén.

– Lehet még itt dohányozni? – kérdezte reménykedő arckifejezéssel. Az újonc körbenézett, szeme megakadt valamin.

– Nem – válaszolt.– Sajnálom.

– A francba – mordult fel Jack. – Pedig most elszívtam volna egy szálat.

– Nem is cigizel – vetette ellen józanul Sam, aki percek óta figyelmesen vizslatta egykori társa minden rezdülését.

– Nem baj – vont vállat Jack. – Most akkor is elszívtam volna egy sálat.

Csönd telepedett rájuk, csak az étterem kettővel arrébb lévő bokszából hallatszódott ki egy mély férfihang. Az illető valami viccet mesélt.

– Szóval – folytatta Jack színtelen hangon –, a fickó megjelent a szemközti járdán, és várta a vevőket. Azok pedig jöttek is szépen, megálltak mellette autóval, fizettek, majd továbbmentek az átadóhelyre, ahol felvették az anyagot. Úgy számítottam, éjfélre kifogy az emberünk és elindul a raktár felé, de aztán jött az értesítés. Gondolom, ti is megkaptátok…

– A hat lány miatt van – jegyezte meg Sam. – A főnök bekeményít.

Jack ránézett, majd bólintott:– Igen, ez várható volt. Kivéreztetnek hat bekábszerezett lányt, mint valami disznót… – legyintett, majd megpaskolta az asztal lapját. – Na, mindegy. Szóval jött az üzent, hogy minden dílert, utcai árust vigyünk be azonnal. Sejtettem, hogy ez lesz, és ezzel ugrik a dolog. Ráadásul utcai ruhában, motorral voltam – nem is tudom, hogy képzelték, hogy mit tudok csinálni...Beszóltam a központba, hogy van egy osztóm megfigyelés alatt, itt van előttem,  ha kell, vigyék be. Ekkor érkezett meg a csaj.

– Milyen csaj? – kottyintott köbe az újonc. Jack már épp emelte fel a csészéjét, keze megakadt félúton. – Most akarom mondani – válaszolt halkan. A csésze enyhén remegett, a kávé apró fodrokat vetett benne. Jack végül visszaengedte a poharat az asztalra. – Kiszállt egy böhöm nagy Mercedesből, amit egy fekete vezetett, és egyenesen odasétált a Késeshez. Egyből kiszúrtam, hogy a csajjal van valami gubanc. Nem tudom, honnan jön, de ez az a megérzés, amit az ember megszerez tíz év utcai munka után. Ahogy ment, nem is, inkább siklott a betonon. Szóval Késes is, a maga két méterével, a nagy, zsíros rasztahajával, meg azokkal a maori tetoválásaival – szóval ő is elég ijesztő látvány elsőre, de ez a csaj valahogy, egyszerűen csak rossz érzést keltett. Pedig semmi különös nem volt benne – húszéves csinos kis pofi farmerben, fekete pólóban. 

Jack ismét eltűnődött: – Egy vékony csinos kislány…– motyogta maga elé, majd arcához nyúlt, megdörzsölte ujjaival szemeit, aztán pislogva bámult az újoncra. – Hallgass a megérzéseire. Mindig.

Mivel nem folytatta, az újonc volt az, aki rákérdezett: – És mi történt aztán?

Jack válaszul csak intett, hogy türelem, de folytatta is: – Bementek egy sikátorba, ott, a túloldalon. Két bár közt valami kis utcácska. Először azt hittem, a lány természetben fizet, vagy nagyobb tételről tárgyalnak, vagy ő egy beszállító, és anyagot hozott, kóstolónak. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a csaj egy beépített ügynök, és valami komoly akció van készülőben, amiről a mieink nem tudnak. Ám ekkor hirtelen visszajött a lány, de Frank nem. A kiscsaj beszállt a kocsiba, és eltűztek. – Jack felsóhajtott, és várt egy kicsit, majd így folytatta: – Tíz perc múlva átmentem, megnézni mi a helyzet. Számítottam valamire, mióta ez a nő feltűnt. Igazam is lett.

– Mit találtál? – kérdezte izgatottan az újonc, de Jack mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.

– Ott feküdt két kuka mögött. Először azt hittem, hogy rosszul van, mert még abba a fényben is láttam, hogy sápadt, és az ajkai elkékültek. De ahogy lehajoltam hozzá és megérintettem, azonnal megértettem, hogy többről van szó. És akkor megláttam a harapást is.

– Harapás – ezt most John kérdezte, kissé túl hangosan. Hátrafordult, körbenézett, majd ismét Jackhez hajolt: – A lányokat is megharapták azon a partin.

–  A Vámpírok bálján – kottyantott közbe az újonc. De Jack csak a fejét rázta: – Nem. Az más lehetett. Láttam a fotóikat. Apró kis hegyes szúrások a nyakon, mintha árral csinálták volna. Ám ezt…– ismét a szeméhez nyúlt, de most csak megtámasztotta fejét, és elrejtette tekintetét a másik kettő elől. – Szétmarcangolták a nyakát. Mintha egy puma vagy jaguár csinálta volna. Össze-vissza volt tépdesve a bőr és a hús. És a legfurcsább, hogy vér sehol. Még egy csepp se, pedig egy ilyen sebből spriccelnie kellett volna mindenfelé.

Csöndben ültek egy kicsit, majd Jack felállt, megigazította övét: – A csaj csinálta – kinézett a parkolóba, ahova épp bekanyarodott egy autó. – Ő tette. Kiszívta az összes vérét, aztán odébbállt. – Felnevetett, röviden, keserűen. – Persze, a helyszínelőknek ezt nem mondtam. Akkor már a pszichológussal dumálnék odabenn. Na, megyek, brunyálok egyet.

Elindult a vécé felé, aztán a bejáratnál oldalt lesett, kintre, az épp parkoló kocsira, és megdermedt. Lépett még egyet, majd hátrafordult John és az újonc felé. Azok feszülten tárgyaltak valamit. Jack elnézte őket, végül benyúlt farmerkabátja alá, és kilépett az bár ajtaján. Automatikusan számolta, hogy tizenkét lépéssel elérte a Mercedest, amelynek még járt a motorja.

– Csak egy kávé? Semmi más? – hallatszott a kocsiból, majd az utasoldali ajtón kiszállt belőle a lány.

Jack előrántotta kabátjába bújtatott kezét – most már egy pisztoly feketéllett benne.

– Állj, fel a kezekkel – nem kiabált, szinte halkan, a motorzajnál alig hangosabban beszélt.  A lány nem moccant, csak állt ott az autó mellett, elkerekedő szemmel bámulva a férfira.

– Nem hallottad? – ismételte Jack fojtott hangon. – Tedd fel a kezed, különben szétdurrantom a fejed!

A lány lassan közelebb lépdelt hozzá, megkerülte az autót. Jack hátrált, vissza, a bár fénye felé.

– Állj meg ott, ahol vagy – szinte kérte a másikat, aki engedelmeskedett. – Be kell, hogy vigyelek. Tudom, mit tettél.

A lány bólintott: – Tudom, hogy tudod. Azt is tudom, hogy nem igazán sajnálod azt az embert. És még egy csomó mindent tudok rólad.

– Honnan? Ki vagy te? – kérdezte Jack ijedten. Kezében megremegett a pisztoly. – És ki ez a fószer a kocsiban?

– Ez mellékes – vont vállat a lány. – Hogy mi kik vagyunk. – Jackre mutatott, határozottan, vádlón. – Az a lényeg, hogy te ki vagy, és miket csináltál. – A bár felé intett.– Például John feleségével, az egykori szépségkirálynővel. Vagy azzal a kurvával, fent, Palmsfriedben. Vagy a kínaiakkal, akiktől minden hónapban beszeded…

– Elég! – Jack leengedte a pisztolyt, és hátrább lépett. – Honnan tudod te ezeket? –kérdezte hitetlenkedve. – Honnan a francból tudsz ilyeneket?

A lány felsóhajtott, láthatólag keresgélte a szavakat: – Tőled. A fejedből – magyarázta. – Ha félsz vagy szomorú vagy, vagy dühös – ki tudok bármit olvasni belőled. És amit megtudtam, azt el is mondom mindenkinek, ha beviszel.

– A Késes. – bólintott Jack.– Belőle mit olvastál ki?

A lány figyelmesen végigmérte őt, mintha tanulmányozná a másikat, majd bólintott: – Neked a raktár kell. Rendben. Megmondom a címét, ha elengedsz. És ha…

A bár felé intett: – Ha hozol egy kávét az öreg barátomnak itt az autóban. Egy sima kávét.

Jack hátrafordult. Takarásban voltak, társai egy furgon miatt nem láthatták se őt, se a lányt. – Jól van – biccentett.

– A Harlequin kaszinó raktára mögött van egy üres telek. A vízművek egy használaton kívüli szivattyúállomása van rajta. Ott, a csövekbe van elrejtve legalább nyolc kiló – sorolta a lány.

Jack forgatta magában az elhangzottakat, aztán elrakta a fegyvert, és sarkon fordult. Igyekezett határozottan lépdelni, de érezte, térdei rogyadoznak. Ahogy beért a bárba, egyenesen Maryhez ment, aki a pult mögött tett-vett.

– Mary, kérlek – szólította meg, mire a nő hozzáfordult, majd hideg pillantással végigmérte. – Minden okod megvan, hogy haragudj az előbbi viselkedésemért – súgta neki a férfi, mire a másik akaratlanul is közelebb hajolt, akár egy összeesküvő. – De most mindenre, ami szent, kérlek, hogy bocsáss meg és segíts nekem – monda neki halkan a rendőr.

– Hát persze, hogy segítek, Jack. Mindenkinek lehet rémes napja – sóhajtotta az asszony. – Mit csináljak?

– Először is: adnál egy kávét elvitelre? – kérdezte a férfi. A nő félmosollyal bólintott, és kitöltötte a kávét. – És most?

Jack megfogta, és a pultra tette a forró poharat. – És most a lényeg: van hátsó kijárat?

– Igen – válaszolt Mary tétován.

– Nagyszerű. Odamennél Johnékhoz, és szólnál nekik, hogy a hátsó kijáraton át menjenek ki a parkolóba a fekete Mercedes mögé? Mondd meg még azt is nekik, hogy egy öt tizenhetes folyamatban. Megtennéd ezt most nekem Mary? 

A pincérnő ismét bólintott, majd kinyúlt, és megsimogatta Jack kezét: – Vigyázzatok magatokra – kérte, aztán odasietett a másik kettőhöz. Jack csak a szeme sarkából leste, hogy azok rövid szóváltás után követik a nőt, a pult mögé, hátra, majd eltűnnek egy ajtó mögött. Ekkor Jack megfordult, és rendkívül lassan a bár ajtajához ment. Kinyitotta, vigyázva, hogy a kávé ki ne loccsanjon, majd kioldalazott a pohárral, lement a három lépcsőfokon, végül a parkol betonján állva felmérte a terepet.

A fekete furgon még mindig ugyanott állt, kitakarva a Mercedest. Előreindult, határozott, kemény léptekkel. Aztán oldalt tért, mert már észrevette a két árnyat, kik balról és hátulról futva közeledtek, kezükben fém csillogott. Jack érezte, hogy a vér mind gyorsabban lüktet testében, és hogy szeme már csak egyetlen dologra, a furgon mögül kibontakozó Mercedesre fókuszál.

Amikor két lépés után végre teljes egészébe láthatta a parkoló sárga lámpáiban csillogó autót, eldobta a kávét, és ismét kihúzta tokjából pisztolyát. Ugyanebben a pillanatban a hiábavalóság érzése ömlött el rajta. Az autó motorja járt, de az utastér üres volt.

John sietett felé, pisztolyát a földre szegezve, ide-oda tekintgetve.

– Mi van?– kérdezte feszülten.

Jack nézte, ahogy az újonc felnyitja a csomagtartót, majd hátrahőköl. Valami szörnyű lehetett benne, de ez már nem érdekelte őt, mert végre megbizonyosodott: – Tudta – mondta Johnnak. – A csaj tudta, hogy mire készülök – öntötte szavakba rémítő felismerését.– Valóban olvasott a gondolatimban.

– Hogyan? – kérdezte társa értetlenül, de már ő is a feléjük botladozó újoncra figyelte.

– Úgy, hogy kurvára féltem tőle – jelentette ki Jack.

folyt. köv.