Nem nekem, a barátnőjének mesélte még D. a betegség végén, hogy gyakorta már egy másik világban tartózkodik, ahol minden jó és szép. Nagy csalódás lehetett visszatérni ide.

Volt most egy kis szünet, ünnepek, év végi hajtás, alattomos szívfájdalmak, éjszaki riadalmak, meg sok bor és mélázás. És volt ez az írás, amit még karácsony táján kezdtem, és hosszabb lett a vártnál - de nem a kelleténél - és most itt vagyunk, elkezdődött ez az év is, még mindig itt vagyunk. 

Új Walden

Az infarktus utáni nap délutánján a felsége és a főnöke egyszerre értek be a kórházba.

– Még nem is mondtam, milyen hálásak vagyunk – mondta az asszony a narancsleves dobozokat rendezgetve. – Ha maga nincs…

– Ugyan már – legyintett a kövér kis ember, és leült a beteg ágy mellé az egyetlen szabad székre. – Csak a mentőket hívtam. Ennyit tettem. Ez a legkevesebb. – Megtapogatta a férfi ágyon fekvő ernyedt kézfejét. – Hogy vagyunk, öregem?

A beteg kissé feljebb tornázta magát az ágyon, hogy szinte már derékszögben üljön. Kórházi pizsamájának felső részre szétnyílt, látszott, sápadt, sovány mellkasa. Felnyúlt a szívéhez, óvatosan megnyomogatta a bordáin feszülő húst. – Jobban – mondta és próbált elmosolyodni, majd eszébe jutott, mit akart kérdezni feleségétől.

– A gyerek? – Az asszony közben kipakolt mindent a nejlonszatyorból. A kérdésre egy pillanatra megmerevedett. – Anyád vigyáz rá – mondta aztán.

– Behozhattad volna – jegyezte meg csöndesen a férfi.

– Ide? – A nő körbefordult a steril, csupa fehér és vajszín szobába. – Inkább nem, drágám…

– Bent minden rendben? – A beteg most a főnöke felé fordult, mire felsége leül az ágy szélére, és végigsimított takaróval burkolt combján. – Hagyjátok most a munkát – kérte őt szelíden. – Lesz még időd folytatni – bólintott.

– Ja, igen – mondta a főnök túlzott komolysággal. – A legfontosabb most a gyógyulás, a gyógyulgatás. Hogy mihamarabb visszajöhess közénk. – Kacsintott. – Addig is: a projekt megvár, ne félj.

– Igen – bólintott a beteg fáradtan. – Ez életünk projektje.

– Ühüm. – A főnök tekintete végigsiklott az asszonyon. – Ha ez bejön, hátradőlhetünk, és csak be kell söpörni a pénzt. Persze addig…

A nő felállt. – Hozok vizet a virágnak – mondta, és felragadta az ágy melletti asztalon lévő üres kancsót, majd kifelé indult. – A küszöbön megállt. – Nem menj sehova – mosolygott a férjére, aki nevetésszerűen felköhögött a viccre.

– Aranyos nő – jegyezte meg a főnök. – És milyen jól tartja magát. – Figyelmesen a beteg arcába nézett. – Tehetek értetek valamit? Most komolyan…

A férfi nem bírta a másik meghatottságtól csillogó szemét, inkább lepillantott a takaró alól kilógó lábfejére.

– Igazából – kezdte volna, de ekkor tekintete megakadt a nagylábujjából sarjadó virágszirmon. – Jézusom – nyögte. Sárga, csillogó, virágfej volt, talán kankalin vagy kökörcsin vagy más k betűs szépség. Szinte duzzadt az életerőtől és a nedvektől, és még ebben a gyér fényben is mintha aranylott volna minden egyes szirma. 

A főnök feje követte pillantása irányát, majd óvatosan megkérdezte: – Mi van?

A beteg jó sokáig nem szólt, csak mereven, mellkasára ejtett állal leste a virágot, míg az szét nem foszlott a semmibe.

– Nem fontos – monda aztán, majd kinyúlt, és megfricskázta a főnök orrát. – Csak kilépek – mondta és sóhajtott egy nagyot.

Mikor már az otthoni ápolás kezdett mindhármuknak nyűg lenni, a férfi egy kora tavaszi napon összeszedte magát, és leutazott szülei elhagyatott házába, x-be.

Férje halála után a férfi anyja felköltözött a fővárosba egy apró kis lakásba, közel az unokához, akit rajongásig imádott, fiához, akit szomorú részvéttel sajnált, és menyéhez, kivel csak annyit érintkezett, amennyit feltétlenül szükséges volt. Babonából, a múlt fájó emlékei okán vagy más, egyéb, önmagának se bevallható okok miatt azóta sem járt a kétszintes családi házban. Hiába árulta, ebben a térségben a válság után lehetetlen volt eladni egy ilyen épületet. Azonban mint megvetett, őrültekházába dugott távoli rokont, a házat gondozni kellett. Csak a férfi volt hajlandó autózni minden negyedévben két órát, hogy a hegyek közti falucska egyik mellékutcájában ablakot nyisson a világra, ellenőrizze a zárakat, beszélgessen a mind ráncosabb és rosszkedvűbb szomszédokkal.

Most, ahogy az áprilisi csillámló fényben megállt a ház előtt, és kiszállt az autóból, nem ment be, csak bámulta a falut körülölelő hegyeket, a fákat, a bokrokat, és a közülük kitűnő sárgás, barnás talajfoltokat. Beszívta az éles, de füstös savanyúságot is tartalmazó levegőt, majd lezárva kocsit, megindult az erdő felé.

A zsákfalu utolsó utcájában, közvetlenül az erdőszélen egy apró kis vályogépület roskadozott.  A férfi emlékezett rá, hogy a fél emberöltő óta lakatlan házról azt rebesgették, korábban egy boszorkányé volt, aki egy ködös hajnalon egyszerűen eltűnt, igaz, sokan nem is keresték. A férfi bekukucskált a pókhálós utcai ablakon. Odabent, az üres tisztaszoba döngölt agyagpadlóján csak egy törött rokkát látott.

Azonnal tudta, hogy megérkezett.

– Éppenséggel senkié – mondta neki aznap délelőtt a meglepett jegyző, majd szétnyitotta a titkárnője által behozott iratokat. – Még a rokonok is kihaltak, már jó ideje, így a telek és a rajta lévő ingatlan a falura szállt.

– Szeretném kibérelni – bólintott a férfi.

A jegyző megütközve kapta fel fejét, majd sokáig vizslatta a férfi sápadt, nem evilági arcát. – De miért? – kérdezte végül gyanakodva. – Ott van az a ház a fal közepén. Mért nem jó az?

– Nekem egy erdő melletti kell. – A férfi több indokot nem mondott, később se, a feleségének se, aki lejött hozzá a költözéskor. Nem segített, csak nézte, ahogy a férfi beviszi a házba a matracot, az összecsukható kempingszékeket, a vetőmagvas dobozt, és a kerti szerszámokat.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? – Kérdezte már inkább fáradtan, mint dühösen. A lefelé vezető utat végigveszekedte, míg férj türelmesen, csendesen mosolyogva vezetett. – Úgy értem, miből fogsz élni? Mihez kezdesz? Itt nincs munka. – Körbemutatott. – Itt nincs semmi.

A férfi megállt, és ledöfte maga elé, a földe a kezében tartott ásót. – Nagyon tévedsz – mondta lassan. – Itt a föld. – Megfordult, belebámult a fák mind sűrűbb közeibe. – Itt az erdő.

A nőben feltámadt a harag erre az egyszerűségre. Közelebb jött hozzá, gyors léptekkel, hogy majd fellökte. Arcuk szinte összeért, úgy sziszegte. – Ebből nem lehet megélni. Ezért nem hagyhatod ott a családod. A gyerek napok óta nem szól hozzám, azt hiszi miattam mész el.

– Bármikor ideköltözhettek – vont vállat a férfi. Látszott rajta, unja a beszélgetést.

– Nekem a városban van a munkám. – Az asszony elfelé mutatott, de nem a város irányába. – A gyereknek ott van az iskolája. – Karján csilingeltek a karkötők, más hang nem is hallatszott most, ezen a nyáreleji déli órán. Aztán eszébe jutott valami, hátrébb lépett. – De miből élsz majd? – ismételte csökönyösen.

A férfi a házhoz ment, kitárta ajtaját, hogy szellőzzön. Poros földszag csapott ki bentről. – Eladom a kocsit – válaszolt. – Az kitart egy ideig. A lakás a tiéd marad, átiratom rád.

– Igazán nagylelkű vagy – szólt gúnyosan az asszony. – És aztán? Ha elfogy a pénzed?

– Amit megtermelek, abból élek. – A férfi oldalt ment, a ház mellé. Az erdőbe befutó félköríves gyalogösvény egy hajdani kiskertet ölelt körül. Itt-ott még szuvas fogakként paradicsomkarók álltak ki a földből.

– De nem is értesz hozzá! – A nő szinte sikoltott tehetetlen dühében. – Soha nem csináltál ilyet! Te a számokhoz értesz, abban vagy jó!

A férfi nem válaszolt, valami rozsdás pléhvödröt talált a hát fala mellett, azt kezdte nézegetni. A nő kivárta, míg megnyugodott, majd odament mögé, hátulról átölelte, mélyet sóhajtott. – Hiányzol, drágám, gyere vissza hozzánk – súgta fülébe szelídebben. – Ha ez kell neked, veszünk egy hétvégi telket, valahol a Duna mellett. – Keze lecsúszott a férfi derekára, majd ágyéka felé tapogatódzott. – Ne csináld ezt velünk, kérlek! – motyogta még, de ekkor a férfi kibontakozott az ölelésből.

– Kell itt lennie egy kútnak – monda, és hátrafelé indult. Akkor találta meg, mikor a nő elhajtott az autóval. Deszkalapokkal letakart nyílás volt a földben, de felfedve látta, még csillog víz odalenn.

Először ezt kellett rendbe hozatnia, mivel a házig nem volt kiépítve a vezetékes víz. Kútásót fogadott, egy magas, mogorva alakot a szomszéd faluból. Két napnyi munkával sikerült viszonylag tiszta vízréteget teremteni odalenn.

– Furcsa íze van – mondta a kútásó, ahogy az árnyékban pihegve megitták az első pohár vizet. – Én bevizsgáltatnám a maga helyébe.

A férfi megvonta vállát, majd nagyot kortyolt. – Jó lesz ez nekem így is.

– Hm – a kútásó ismét ivott, majd a korty utolját kiköpte. – Ez a víz, közvetlenül a hegyből, az erdő alól jöhet – magyarázta felfelé nézve a felettük tornyosuló fákra. – Olyan, mint egy forrás. De sokszor a forrásvizet csak a vadak ihatják meg. Nagy mennyiségben az emberre veszélyes is lehet.

– Majd vigyázok – zárt le a témát a férfi, aztán kiitta poharát.

Miután végzett, a kútásó még egy egyszerű kávát is ácsolt a nyílás köré. A ház mögött találtak hulladékfát, abból jutott.

Odabenn az épületben is akadt munka. Miután felsúrolt és leporolt mindent, a férfi beköltözött a tisztaszobába. Volt még egy konyha, ahonnan hiányzott a tűzhely, egy kamra, és egy másik szoba, amit raktárként használt. Ide került a vetőmag, a kerti felszerelés, a krumpli, és – ideiglenesen – pár földlabdás facsemete.

Az egyik szomszédnak volt egy eladó vaskályhája – azt rakta be a tűzhely helyére. Köríves tetején főzni-sütni is lehetett.

Az első napok lendületével kitakarította a kertet, és elpalántázott. Hátrébb, az erdő és a házacska közti rövid, keskeny sávot is feltörte, ide szánta a gyümölcsfákat. Esténként a magával hozott pár könyvet olvasgatta, vagy egy pohár csalánteával kiült a ház elé az egyik kempingszékbe, és bámulta az erdőt vagy az eget. Tenyerén sajogtak a vízhólyagok, néha még aludni sem hagyták.

Eltelt egy hét, mikor először bemerészkedett az erdőbe. A lassan megnyíló falusiak a boltban figyelmeztették, hogy a környéken idén nagyon sok a kullancs, de ő csak egy szalmakalapot csapott a fejére, úgy ment be a kis ösvény kacskaringóján a fák közé. Az út hamar elkeskenyedett, majd egészen elfogyott, és ott találta magát a fenyőfás, csipkebogyós vadonban. Ide már a fatolvajok se jutottak el, a korhadt törzsek egymásra dőlve párállottak a nagy melegben. A férfi rendületlenül haladt előre még jó három kilométert, míg fel nem ért az egyik hegy gerincére. Egy sziklaszerűség tetején bukkant ki az erdőből. Leült az izzó kövekre, lábát az ötméteres mélységbe lógatta. Előtte ott szorongott a falu, távolabb tekergődzött az országút, azon túl feszült a világ, amit hátrahagyott. A levegőben kondenzcsík foszlott, valaki a faluban szokás szerint fát vágott – mégis sikerült pár órára teljesen egyedül érezni magát.

Amint hazaért, fehér borítékot talált az ajtórésbe tűzve. Távollétében az asszony járt a háznál, kölcsönautóval. A sajátjukért kapott pénzt a lábtörlő alatt hagyta. Más egyebet nem is írt a levélben.

Aznap este a férfi egy kockás papíron elosztotta az összeget, megtervezve jövőjét. Úgy számolt, a nyár végére lesz valamennyi termény, amivel átvészelheti az őszi hónapokat. Ám a télre fel kell készülnie. A házacska bérleti díját a jegyző jelképes összegben határozta meg, de azt is leszámolta a bankjegyekből. Leírta az alapvető kiadásokat – így például liszt, só, cukor (később a cukrot kihúzta), ezek mennyiségét a következő nyárig számítva, átlagárukat, a várható inflációval súlyozva – végül a pénz egy jelentős része átkerült a kiadás kupacba. Ami maradt, az váratlan esetekre, vésztartalékként egy üres oszlopba került a papíron. A valóságban az összes bankjegyet eldugta a matrac huzatába. Ahogy elpakolta az írószert és a jegyzetfüzetet bőröndjébe, a cipzár felszakított az egyik vízhólyagot tenyerén. A fájdalomtól sziszegve nyomkodta ki belőle a nedvességet. Csak egy gyertya világította meg a szobát és a sebet, de így is látta, valami feketéllik a belsejében. Mielőtt csipeszt kerített, eszébe jutott, hogy gyertyaköltséget nem is számolta. A gyors újraszámolás után a kempingasztalon libegő láng elé ült, és a csipesszel jó negyedórányi vájkálás után kipiszkálta a feketeséget. Olyan volt, mint egy apró levél.   

Abban az évben a nyár korán megmutatta szenvedélyes természetét. Forróság váltakozott több napos, özönvizeket hozó viharokkal. A meleg nappalok utáni pattogó szürkületben a férfi a kútvízzel óvta lassan erősödő palántáit, hogy aztán egy hét múlva a hegyoldalról lezúduló áradat nagy részüket kimossa. A férfi tudomásul vette a csapást, és újrakezdte a munkát, noha tudta, a paradicsom idén már nem fog teremni. A megerőltető hajlongás után majd minden este kint ült a ház előtt egy nyikorgó széken, és itta a kútvízből főzött teát. Később, augusztus felé már nem forralta, a hideg vizet kortyolgatta egy öblös kancsóból. Könyvei érintetlenül porosodta odabenn.

A kora reggel órákban mind gyakrabban és mind mélyebben hatolt be az erdő mélyébe. Az őzek által használt keskeny csapásokat követte, melyek megkerülték a hegy ormát, és felvitték őt egy bozótos fennsíkig. Itt, a csipke és a kökény sűrűjében talált egy tisztást, ahol az állati ürülék átható, keserű szaga töltötte be a levegőt. Órákon át hevert mozdulatlanul a harmatos fűben, és nézte feje fölött az eget. Ekkor már elfeledkezett a hajnali locsolásról, a gyomokról és a fogyó készleteiről, és kábán, mint aki napokon át tömény alkoholt ivott, riadt fel a delelő nap erejére. Visszafelé menet is részegen dülöngélt, hogy a tüskék beletörtek bőrébe, de nem törődött velük. Estére ezek az apró fekete csonkok begyulladtak, és csipesszel kellett eltávolítania őket, ha aludni akart. Ilyenkor, ahogy karján vagy lábán ügyködött, furcsa, lágy részeket érzett a csontok helyén. Betudta az elégtelen táplálkozásnak.

Az egyik reggeli kirándulásról visszatérve riadtan észlelte, hogy a házacska ajtaja tárva-nyitva van, noha ő gondosan mindig bezárta azt. Fél percig a legutolsó fa törzséhez lapulva szimatolta a levegőt, aztán megjelent a küszöbön felesége egy takaróval. Megkönnyebbülten megindult felé, lesve, ahogy a nő kirázza a szövetet.

– Csupa levél és csíra az ágyneműd – morgolódott az asszony. – Fadarabokkal alszol?

A férfi megállt előtte, próbálgatta a szavakat nehezen forgó nyelvével.

– Mit keresel te itt?– kérdezte végül.

– Én is örülök, hogy látlak – jött a válasz. A nő visszavitte a takarót. Elegáns, vajszínű ruha volt rajta, mely jól kiemelt dombordó, de még nem túl nagy fenekét. – Azt gondoltam, talán kíváncsi vagy ránk. Vagy legalább a gyerekedre.

A férfi követte őt a házba. – Mi van a gyerekkel?

– Megkezdte az iskolát…– a nő ajkát biggyesztve körbefordult. – Jézusom, mi van itt? – Elfintorította orrát, majd kifelé indult. – Nem érzed ez az állott szagot? Hogy bírsz meglenni itt? Olyan, mintha egy gombatelepen lennék, vagy nem is tudom, egy dzsungel mélyén…

Odakinn megállt, majd kihúzta a napra a férfi kempingszékét az árnyékból. Leporolta, aztán óvatosan beleereszkedett.

– Nem hiszem, hogy ezért jöttél – jelentette ki a férfi a küszöbről. – Hogy szagokról beszélj.

– Hát nem is – hagyta jóvá ridegen a nő. – Magunkról akartam beszélni, de sejtettem, hogy nem érdekel. Ha érdekelt volna, az elmúlt három hónapban meglátogattál volna minket. Vagy felhívtál volna minket. Vagy valami.

Hallgattak, majd a férfi lassan kisétált a napra, a nő elé, és megállt vele szemben.

– Olyan egészségtelen a színed – mérte őt végig a nő. A hangja ellágyult, és látszott, legszívesebben felállna, hozzábújna a másikhoz. – Olyan sovány vagy és…– kereste a szavakat, hunyorított. –…olyan más.

– A vidéki élet teszi – vont vállat a férfi.

– De mit csinálsz itt? – kérdezte az asszony majdnem hisztérikus hévvel.

A férfi hátrált egy lépést, elmutatott oldalt. – Művelem a kertet – aztán hátra –, járom az erdőt – a falu felé –, néha veszek ezt-azt.

A nő megrázta fejét: – Nem hiszem el, hogy ez neked elég – felállt, és kissé eltávolodott, majd visszatért a férfi elé. – Valóban nem hiányzunk? Nem hiányzik a fiad? Nem sajnálod, hogy nem látod őt az első iskolai éve alatt?

A férfi nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani.

Ekkor az utca végén autó dudája harsant. Mindketten felkapták fejüket, arra néztek. A férfinak ismerős volt kocsi alakja, színe.

– Mennem kell – jelentette ki az asszony határozottan. Megindult, majd megtorpant, és csak válla felett mondta. – Van valakim. El akarok válni.

– Jól van – hagyta rá a férfi, aztán visszament a házba.

Ahogy az ősz közeledett, a férfi mind többet járt ki az erdőbe. Eleinte főképp azért, hogy fát, bogyókat és gombát gyűjtsön. Hamarosan azonban már szinte majdnem minden alkalommal üres kézzel tért haza – az éber álom elvonta minden idejét. Mikor megjöttek a szeptember végi nagy esők, útjai zavartalanul folytatódtak. Hajadonfőtt, a széllel és a szúrós cseppekkel nem törődve járta ösvényeit, melyek ekkorra megvastagodtak, elmélyültek. A vadak megérezték közelségét, szagát ott hagyta mindenhol, és lassan elkoptak útjairól. Nem mintha zavarta volna bármilyen jelenlét. A túrák általában hirtelen és esetlegesen értek véget – valahol megtorpant, nekidőlt egy fának, vagy hátát a vastag törzsnek vetve leült egy terebélyes fenyő alá, és csak bámult maga elé. Máskor egy mezőn vagy egy meredély közepén állt meg, és merengett el a semmibe. Ezek a szünetek mind hosszabbra nyúltak, hogy végül kábán, zúgó fejjel és zsibbadt tagokkal riadjon fel álmodozásaiból.

Október végén a jegyző sorra járta a falusiakat. A közelgő tél okán a segélyigényeket, az ingyentüzelőre való jogosultságot mérte fel. Mikor a falu végére ért, a férfi által bérelt házhoz, akaratlanul is lassabbra fogta lépteit, majd aztán előbb hátra került. A gyümölcsfák alacsony gödrükből félig kidőlve tengődtek az épület mögött. A férfi itt halmozta fel a tűzifát – egyetlen hatalmas, rendetlen rakás magasodott a fal mellett. Elöl a kert ágyásai gondozatlanul, gazosan dermedeztek a délelőtti fagyban. A paradicsomkarókra rászáradtak a növény ágai és levelei. Arrébb káposztafejek rohadtak, a sárgarépát – a gazda helyett – valami állat kezdte kikaparni a földből.

A jegyző sokáig állt az elhagyatott és pusztulófélben lévő növények gyűrűjében, majd erőt vett magán, és a házhoz ment. Csak a harmadik kopogtatásra, jött nehézkes csoszogással az ajtóhoz a férfi. Olyan volt, mint a kertje – ápoltan és törődött. Vastagodó szakállába és csimbókos hajába ágak és levélmaradványok tapadtak.  A hideg, fűtetlen helyiségben is csak egy inget, és szakadozott farmert viselt, csupasz lábára közvetlenül bakancsot húzott. Vörös, álmos szemmel hátrált vendége elől, így az akaratlanul is beljebb lépett.

A kunyhóban moha- és páfrányszag, zöld növényi kipárolgás fogadta. Jöhetett a koszos matracból, a sarokban sötétlő csipke, gomba és kökény halmából vagy a padlón majd mindenhol sárguló, barnálló apró levelekből. A jegyző az ajtó közelében marad, és torkát köszörülte.   

– Úgy látom, a kert nincs túl jó állapotban – kezdte. –  A krumplit elültette?

A férfi zavarodottan matatott egyik bőröndjében, most hátrafordult, s meglepetten végigmérte: – A kert? Ja, igen – eszmélt. – A kert. Hát, ahhoz én nem értek. Majd jövőre.

Még beljebb túrt a ruhák áporodott halmai közé, közben fejével a túlsó sarokba intett. – Ott a krumpli. Úgy döntöttem, inkább megeszem a télen.

– Erről akartam kérdezni. Van szüksége segítségre? – kapott a szón a jegyző.

A férfi végre megtalálta, amit keresett – egy gyűrött levelet: – Segítség? – állt fel, és testében megreccsent valami, akár öreg fa ága a szélben. – Nem kell semmi – intett, majd a jegyzőhöz lépett. – De mégis: megtenne nekem egy dolgot?

A jegyző készségesen elvette a felé nyújt levelet.

– Felolvasná, mit írnak ebben? – kérte őt férfi szabadkozva. – Tudja, a szemem, mostanában...

– Nem lát rendesen? – hajolt hozzá közelebb a jegyző. A férfi nem válaszolt, mereven várt. A másik ekkor vette észre a füléből kiálló dolgot. Később az mesélt, hogy az a nyúlvány még mozgott is, de ez persze nem volt igaz. Egy halovány, zöld hajtás, inda, afféle szőlőkacs volt csupán, mely a férfi hallójáratából nyújtózkodott kifelé, nagyjából egy-két centire a világba, akár egy kíváncsi kis féreg.

– Van valami a fülében – jegyezte meg a vendég, mire a férfi felriad dermedtségéből, odakapott.

– Ja, ez? – kérdezte, és kitépte, egyetlen, rántó mozdulattal, ahogy hajszálat vagy szőrszálat távolít el ember. – Ez semmi – mondta, és a földre dobta. A kacs azonnal szétfodrozódott, kibomlott, és megbarnult. Így már olyan volt, min a többi, megszáradt levélszerű kezdemény a padlón. A jegyző sóhajtásszerűen kiengedte a levegőt: – Ez – kezdte volna, de nem tudta megfogalmazni, mit akar mondani, és azt se, mit látott.

Helyette inkább egészen az ajtóig hátrált, és csak ott bontotta ki a levelet. Lepillantott, miközben igyekezett nem tudomásul venni a papír remegését kezében. – Azt írja – kezdte aztán reszelős hangon –, hogy a válóper kapcsán jelenjen meg a fővárosi bíróságon. – Tekintete az oldal aljára futott. – Múlt hónap huszadikán

– Akkor ezzel elkéstem – bólintott a férfi közömbösen.

A jegyző ekkor erőt vett magán, és miközben visszaadta a levelet, a férfi felé nyúlt, és megfogta vállát. Egyszerre volt lágy és csontosan kemény a hús tapintása az ing alatt. – Jól van? – kérdezte csöndesen és őszinte érdeklődéssel. – Nincs szüksége…segítségre?

A férfi felemelte rá vérerektől pirosló tekintetét, és most először, mióta a jegyző a házba lépett, elmosolyodott. – Soha nem voltam jobban – bólintott, majd kifelé intett az ablakon. – Ez a víz csodát tesz. Komolyan.

– A víz – értette meg a jegyző.

Miután elbúcsúzott, és kiment, talált egy üres műanyag flakont a paradicsomágyás szélén. Hátrakerült, és a kúthoz sietett. A vödröt egy hosszú, műanyag kötélen kellett leengedni a vízbe. Mert bele valamennyit, majd felhúzta, és óvatosan töltött a flakonba. Az első adaggal kiöblítette, majd a másodikkal félig öntötte, aztán megfordult, és szembetalált magát a férfival.

– Hohó – mondta a jegyző, mert a férfi kezében balta volt. – Nyugi!

– Hagyja azt a vizet – kérte őt a másik.

– Csak el akartam vinni, hogy a megyei tisztiorvos…– kezdte a jegyző, mire a férfi lépett egyet felé, erre ő gyorsan letette a palackot a lába mellé. – Rendben, semmi közöm hozzá. A maga vize – bólogatott hátrálva.

– Az én vizem – morogta a férfi, majd berúgta a flakont az erdőbe. – Ne jöjjön többet hívás nélkül a bérleményemre – kérte szelíden a folyamatosan hátráló falusit, aki erre már nem válaszolt, csak megfordult, és otthagyta őt.

A jegyző megfogadta a tanácsot, és csak a kocsmába foglalkozott néha-néha a bolond városival, aki lassan megmérgezi magát a kútvízzel. Más azonban megszegte ezt a tilalmat. A férfi egy hideg decemberi napon arra ért haza, hogy a házacska ajtaját felfeszítették. Odabenn felforgattak mindent, míg meg nem találták a matracban a pénz maradékát. A dolgait szétrugdosták, a termésgyűjtemény vizelettől bűzlött. Valami oknál fogva a nehéz krumpliszsákokkal nem bajlódtak.

A férfi pár pillanatig csak állt a pusztítás közepén, majd sóhajtva nekiállt rendet rakni. Este ismét leült a kockás papírral, és egy oszlopba jó nagy betűkkel felírta a megmaradt, rendelkezésre álló készleteit. Liszt, só, burgonya. Némi olaj. Magvak, még a nyári veteményezésből. Tavaszig még három-négy hónap ált előtte. Átszámolta a két zsák burgonyaszemeit. Ha gondosan beosztja őket – száz napig bírja. Márciusra már semmije sem marad.

Elhatározta, mind kevesebbet mozog. Fáért ment csak ki az egye ridegebb erdőbe. Az elrévedései lassan megszűntek. Az erdő törékeny és üres lett. Mintha kiveszett volna belőle minden varázs. Most már ugyanolyan érzés volt a nehéz szagú szobában ülni, és kibámulni a fénytelen égboltra, mint megállni egy deres, a hidegtől pattogó tisztáson. Mind több időt töltött a házba, míg decemberre szinte már ki sem mozdult, csak vízért, vizelni, nagy ritkán üríteni vagy a ház mögött felhalmozott farakáshoz.

Karácsony délelőttjén egy autó állt meg az udvaron, majd vékony, puha léptekkel valaki áttaposott az eltakarítatlan hórétegen.

– Drágám! – szólt a felesége, megkopogtatva az ajtódeszkát. – Itthon vagy?

A férfi épp a padlón térdelt, egy zöld levélkét simogatott. A levél egy erős, lilás szárhoz kapcsolódott, mely a sarokban nőtt ki, tekergődött fölfelé. Ide szokta önteni a férfi a már állott kútvizet bögréjéből.

– Gondoltam eljöhetnél ebédre hozzánk – mondta a nő. – A gyerek is látni akar. És a válás-dolgot is meg tudnánk szép, nyugodtan beszélni. – Sorolta fázásón a nő.

A férfi figyelt, félig a hang felé fordítva szakállas, sovány arcát. Bőre fehérségén szinte átütöttek éles csontjai. Beesett szemgödrében tekintete tompává és szürkévé változott, mintha a téli eget tükrözné folyton.

A nő kopogott még kétszer, majd az oldalsó ablakon próbált belesni. A férfi még jobban a sarokba húzódott, közvetlenül a hajtás mellé, így nem láthatta őt. Csak a rendetlenséget, a piszkos ágyneműt, a padlót borító furcsa avarréteget.

– Be kellene költöznöd anyád házába! Legalább télre – kiabálta az üvegnek a nő, de odabent erre se moccant semmi. Hátra került, a túloldali ablakhoz. A férfi hallotta súrlódó, havas lépteit, ezért ő is átkúszott az ellenkező sarokba. A nő így hiába dörzsölte le a jégvirágokat – most is csak az üres, ember nélküli teret láthatta. Ahogy megfordult, szeme megakadt az erdőszél egy zöld foltján. A deres talajból, nagyjából fél méteres körben fű, sárgás virágok, apró hajtások, csalán sarjadt. A dermesztő hidegben szélük már barnult, vagy fehéren, kókadtan lógatták levelüket, szirmaikat, de látszott, valami ellenállhatatlan erő növekedésre készteti őket. A nő nem tudhatta, hogy a férfi rendre ide vizel.

Miután a nő autója elment, a ház és lakója hosszú, nagyon hosszú időre magányos maradt. Január elején a férfi befeküdt ágyába, és minimálisra korlátozta a mozgást. Csak vízért hagyta el szobáját, már a tüzet sem táplálta. Ehelyett bebugyolálta magát takaróiba, és bámult kifelé az ablak négyszögén. Olyan volt, mint egy kidőlt fatörzs. Karjai lecsüngtek a padlóra, szeme meg-megrebbent. Bőre egészen áttetszővé vált, csontjai mintha gumivá lágyultak volna. A húsa helyén izgő-mozgó áramlatokat, lassan a fodrozódó lüktetést érzett. Igyekezett nem figyelni ezekre a változásokra. A csöndet egyetlen hang törte meg: hogy néha megköszörülte torkát – de már nem volt benne biztos, hogy még tudna beszélni is.

Január végén a faluvégi szomszédjai szóltak a körzeti megbízottnak hogy a férfi házának kéménye hetek óta nem füstöl, és hogy őt magát sem látták már ki tudja mióta. A magas, örökké rosszkedvű hivatalnok egy szeles napon kisétált a házhoz és körbejárta. A hó közben felolvadt, az idő valamelyest enyhült, de ezen a korai órán még mindig a fagy szorításban fehérlett minden odakinn. A férfi előbb bekopogott a bejárati ajtón, majd belesett a falu felőli ablakon. Csak sokára vette észre az ágyban fekvő sziluettet. Hátrahőkölt, mert a férfi alakja olyan merev és moccanatlan volt, hogy azt gondolta, meghalt. Erő vett magán és jó hosszan kopogott az ablak üvegén, mire a másik odabenn megrezdült. Akár egy lassan ébredő medve, előbb lábai, majd karjai, végül feje lendült oldalt és erre és föl, addig, hogy mozgásba jöjjön az egész test, és végül remegve és dülöngélve ott álljon az ablak túloldalán. Az arca kísértetiesen elmosódott volt, de nem is annyira az üveget borító por és kosz miatt, mintsem a férfi bizonytalan létezése okán.

– Minden rendben? – kérdezte az árnyalaktól a körzeti megbízott. A férfi a túlsó oldalon a szakállában matatott, majd még közelebb jött az üveghez, hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki ál odakinn az erős fényben. Aztán bizonytalanul bólintott, majd kezével intett, mint aki legyet hessent el.

A körzeti megbízott csak később, otthon, mikor megitta a harmadik felesét, akkor jött rá, hogy mi volt olyan furcsa ebben a képben. Az ablak üvege dermedt jéglapként feszült közéjük, melyhez a másik ujjnyi közelségbe hajolt – ám lélegzete nem képzett sem párafoltot, sem homályosulást e felszínen.

De erről soha nem beszélt senkinek. Az embereknek és a jegyzőnek már az a hír jutott el, hogy a férfi jól van. Lefogyott ugyan, és kicsit bamba, de nincs vele semmi gond.  

Abban az évben nehezen jött a tavasz, de a férfi már a fagyos, csilingelő februárban elkezdett ismét kijárni. Az avar alatt friss hajtásokat talált, és mohón elropogtatta őket. Akkor már hetek óta nem volt semmi ennivaló a házában. Február végén a felfehérlő hóvirágból lakmározott be, már ahol az őzek nem előzték meg. Egy délután, mikor már alkonyodott, és egy fenyves szélén egész csokor elszórt fehér sziromra bukkant, szúrós, erő szag csapta meg orrát. Mielőtt megfordult volna, már hallotta a nehéz, súrlódó tömegek közeledtét. Két őzbak sétált mellé, és nem törődve vele, enni kezdték a szirmokat.

A dolog a madarakkal ismétlődött meg márciusban. A férfi hullott makkot gyűjtött egy hegyoldalon. A legtöbb szem, ami megúszta a vaddisznók érzéken orrát, kukacos vagy rothadt volt, de még így is akadt annyi, amivel csillapíthatta egyre kevésbé fájó éhségét. Mikor sikerült zsebeit megtömnie a terméssel, letelepedett egy napsütött sziklapartra. Ahogy falatozni kezdett, valami reccsent szájában. Benyúlt, és megrágott makkdarabok közül hátsó őrlőfogát húzta ki. Egy ideig forgatta kezei közt a csonkot, majd a mélybe dobta. Oldalt mozgást észlelt – időközben fél tucatnyi varjú telepedett mellé, és csillogó, éles tekintettel lesték őt. Halk suhogással a másik oldalára, majd a háta mögé is érkeztek társak, míg végül fekete szőnyeggént vették körül a sziklán ülő embert. A férfi benyúlt zsebébe, és a madarak közé szórt gyűjteményéből. Azok azonban nem moccantak, csak figyelték őt, mintha tanulmányoznák, lefogyott, összeesett testét, melyre szinte rákérgesedett az ősz óta le nem vetett ruha.

Áprilisra – mikor már a férfi az összes fogát elvesztette – berobbant a korai nyár, és a természet vad, buja és ostoba vegetációnk indult. Minden hajtani, zöldellni, lüktetni és nedvedzeni kezdett, mintha az élet egy végtelen szerelmes ölelés volna, és a férfi lassan az egész napját odakint töltötte, a hegyeket és a mezőket járva. A háza ajtaját tárva-nyitva hagyta, hisz már semmi érték nem maradt odabenn, de akkorra a falusiak se mertek már közel menni az épülethez. Mindenféle babonás és eszement dolgot beszéltek a remetéről, aki inkább már csak árnyék ebben a világban, füvet eszik, a szakállában pedig verébfiókák laknak. A férfi persze minderről semmit nem tudott, de ha tudott is volna, talán az se zavarja, mert így legalább, mikor éjszakára haza-hazatért, nem kellett okvetlenkedőktől tartania.

Aztán április közepén, amikor lezúdult az nagy, meleg eső, örökre eltűnt a faluból.

Aznap már délelőttől nehéz fellegek gyülekeztek komótosan a hegy csúcsa körül, és mint összevont hadtestek figyelték a völgyeket. A férfi szokása szerint kisétált az erdőbe, és délben letelepedett egy tisztás szélén. Hátát fatörzsnek vetve belebámult az erdő zugaiba és közeibe, és elmerengett. Dél felé egy vaddisznócsalád kocogott át előtte. Az egyik malac a férfihoz szaladt, megnyalintotta ernyedt ujjait, mire anyja melléügetett, és eltaszította a mozdulatlan testtől. Kettő órakor aztán kiadta terhét a feje fölött feszülő förgeteg. A meteorológusok jelentése szerint a fél óra alatt kéthónapnyi víz szakadt a környékre. Soha nem látott patak tört utat a hegyek közül, átszáguldott az erdőn, és a férfi házánál berontott a faluba. Előtte azonban befolyt az elhagyott ház nyitott ajtaján, és kimosott belőle minden mozdíthatót. Mire a víz végzett, és apadásnak indult, az ágy, a székek, a padlót borító elszáradt növényi szőnyeg, és miden egyéb tárgy, ami a férfi jelenlétére emlékeztetett, eltűnt odabentről. Akkor senki nem foglalkozott ezzel, mert a falu pincéit, kertjeit ugyanígy átmosta a víz – volt tehát baj elég. Így eshetett meg, hogy a férfi végleges eltűnését is csak hetekkel később fedezték fel, mikor a felesége elkezdte keresni őt. Addig azt gondolták, hogy megint csak megbújt a házban. A legközelebbi szomszéd figyelmét ugyan felkeltette az örökké ugyanúgy álló, kitárt ajtó – pár nappal a vihar után egy reggel még át is sétált a házhoz, és bekukucskált rajta. A nagyszoba üres volt, oldalán a víz piszkos lenyomatának diagramjával. A szomszéd körbejárta a telket, de sehol nem lelte a férfi nyomát, ám erről akkor nem szólt senkinek.

Egyszerűen történt. A vihar odafenn érte őt, a fának dőlve. Arra riadt, hogy arcát, kezét, fedetlen fejét ostorozzák a dühös esőcseppek. Ahogy kinyitotta szemét, és végignézett a zöld tisztáson, azonnal megértette, itt az idő, és ösztönösen tudta, mit kell tenni. Középre sétált, és vetkőzni kezdett. Nehezebben ment, mint várta, mivel ősz óta a ruha rákérgesedett testére, szinte összeforrt bőrével vagy azzal, amivé a bőre vált. Ahogy a felső réteget – szélzsdeki, kabát vagy pulóver volt az? ki tudja már – lehántotta magáról, az eső a segítségére sietett. Megpuhította az alatta lévő inget, majd a pólót is, így azok szinte lefoszlottak róla. Ugyanígy volt a nadrággal is – az alsónadrágja már könnyedén csúszott le bokájára. Végül a bakancsát kellett lefeszegetnie, ehhez leült a fűbe, és ekkor megérezte selymes tapintását testén. Ahogy a szétrothadt zoknik is a ruhakupacra kerültek, hátradőlt, kereszt alakban szétnyitott karral elfeküdt, és hagyta, hogy az eső végigverje meztelen testét. Behunyta szemét, így nem látta, de érezte, hogy a bőre alatt fodrozódó, hónapok óta készülődő jelenlét végre utat tör magának.

Május elseje abban az évben hétfőre esett. A nő autója tizenegy körül parkolt le a ház előtt. Kiszállt belőle, és míg a nyitott ajtóhoz sétált, hátraszólt fiának, hogy várjon. Félt attól, mivel kell szembesülnie, de csak az üres szoba látványa fogadta. A gyerek követte anyját, majd csalódottan elfordult. A házból áradó szag is taszította. Inkább oldalt és hátra tért, az erdő felé.

Az aljnövényzet a sok víz hatására egészen megerősödött. A felhők közül előtörő fény csillogó pászmákban simította végig a fák közeit. Sárga szirmú virág és vöröslő pipacs pettyezte a zöldet.

A gyerek elkezdte tépdesni a legközelebbieket, majd a távolabbiakat is, így lassan mind beljebb hatolt a fák rendezetlen sorfala közé. Végül körülzárták őt, és ezt észrevéve bizonytalanul megállt, körbefordult, majd lépett még egyet-kettőt, mert meglátott egy különösen nagyfejű sárga virágot, amikor valami megmoccant előtte, egy csipkebokor mögött. Valami zöld, fodrozódó, és levéllel borított tömeg. A fiú ijedten hátrált, mert azt hitte, egy pillanatig az a képtelen ötlete támadt, hogy egy zöld, virággal és levéllel és hajtásokkal borított ember fekszik ott. Sőt, ki is mondta, amit igazán gondolt: – Apa?

Aztán pislogott, és ahogy jobban megnézte, nem látott mást, csak a füvet, a fű közt szirmokat, és a bokrok lágy sarjadzását.   

Visszasietett a kocsiajtónak dőlve cigarettázó anyjához.

– Ezt neked szedtem – nyújtotta át a csokrot. A nő elvette a virágokat, majd megsimogatta a fia fejét.

– Hol van apa? – kérdezte a gyerek.

– Biztos a faluban – nyugtatta őt anyja, de hangja bizonytalanul csengett.

– Az erdőben…– kezdte a fiú, és a háta mögé intett – ám nem tudta megfogalmazni.

– Igen? – kérdezte anyja türelmetlenül, de a gyerek megrázta fejét. – Semmi. Menjünk, kérdezzünk meg valakit – kérte, és beszállt a kocsiba. A nő arcához emelte a csokrot, és beleszagolt a sárga virág szirmába.

– Sajnos ennyi – mondta az orvos. – Várható volt, hogy a második elviszi.

Kinézett az üvegajtón. A folyosón a páciens felségét egy alacsony, kövér kis emberke támogatta. A nő zokogott, és nem mert a szoba felé pillantani.

– Mit néz? – kérdezte a nővér, átvéve a defibrillátort. Az orvos követte a nővér pillantásának irányát.

A beteg feje, mely az újjáélesztés során ide-oda hánykalódott, most mellkasára csuklott, és emiatt olyan volt, mintha csodálkozó tekintete a paplan alól előbúj, elárvult lábfejére vagy nagylábujjára irányulna.

– Nem tudom – monda az orvos. – Ki tudja, mit látnak a végén – vonta meg vállát.

vége

Ehhez előbb érdemes elolvasni az előzményt. Már két éve, hogy megírtam ezt a sztorit, és valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán november tájékán újra is olvastam, és megláttam a hellokarácsony-os blog.hu felhívást. Persze esélyem sincs bekerülni a konzumidióta bejegyzések közé, de dafke kiírom a cimkék közé. A befejezés pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ha rajtam múlik, jövőre a két szörnyeteg ismét randevúzni fog a szent és boldog éjben.

Karácsonyi lelkek

– Itt álljunk meg – kérte a férfi a ziháló nőt. Levette kabátját, és a fa tövébe terítette, majd ráengedte a másik fájdalomtól merev testét. A dermedt hóréteg, mint mázas süteményfelszín roppant össze a nő vékony és vérző tömege alatt. – Így már jobb, ugye?  – kérdezte a férfi, és feltérdelt, körbelesett.

Köröttük cinkosként hallgatott az alkonyi erdő a pengő, dermesztő hidegben. Valahol messze, odalenn a síkon épp lebukni készült a nap.

– Elfogy az erőm – nyögte a nő, és az oldalán lévő sebre tapasztotta tenyerét, noha már egyáltalán nem lüktetett belőle oly erősen a vér.

– Tudom – mondta a férfi. Tekintetük egybekapcsolódott, aztán a nő bólintott, mire a férfi lassan elvonta a véres kezet a sebről.

– Valahol megakadt a golyó – bólogatott a férfi. Lehelete szinte azonnal dérré dermedt, kiült ajkára, rászitált a nő ruhájára. – Kivehetem – mondta, és kezében megcsillant a szike. – Míg van fény, meg tudom csinálni.

– De csak azt veszed ki, ugye? – A nő felült, és elkapta a férfi szabad kezét, majd megszorította.

A másik elmosolyodott és bólintott, mire a nő hátrahanyatlott, a hó nyikkant alatta, mint egy apó kis állat.

– Hogy jutottunk ide? – suttogta maga fölé a dermesztő kérdést.

***

– És egyébként milyen éved volt? – kérdezte a nő, míg hátrahajolva a dolgokat rendezte a száguldó kocsiban.

– Semmi különös – vont vállat a férfi. Majdnem minden figyelmét a csúszós hegyi útra összpontosította. – Meló, meló, meló. Két nagy projekt, amit megnyertünk. Közben egy komolyabb és három rövidebb viszony.

A nő elfektette egymás mellé a borosüvegeket, és sajtkorongokkal választotta el őket egymástól.

– Öltél? – A szó szinte nem is kérdés, egyszerű, közömbös kijelentés volt.

– Egyszer – vallotta be a férfi.

– És meglett?

– A lélek? – A férfi lassított, majd megvárta, míg a nő visszahelyezkedik az anyósülésre, és becsatolja magát. Teljes erővel ment a ventillátor, de még így is jégkristályok telepedtek az autó szélvédőjének négy sarkába. – A kezemben tartottam. Ezúttal tényleg. Forró nyári éjszaka. Egy futó a Tisza-parton. Hátulról kaptam el, és azonnal felvágtam. Még bámult rám, mikor én már a belei közt kotorásztam.

– Izgalmas lehetett – motyogta a nő, majd lenyitotta a kesztyűtartó fedelét. – Nincs valami karácsonyi cd-d? Csak a hangulat miatt...

– Nincs – csóválta a fejét a férfi, de nem esett ki a történet ritmusából. – Az volt, izgalmas. Épp egy rockfesztivált tartottak a közeli faluban. A környék tele volt pálinkától részeg fiatalokkal. Gyorsnak kellett lennem, ráadásul csak egy kis elemlámpám volt a sötétben, azt is számmal tartottam.

A nő a férfira pillantott, elmosolyodott. – Viccesen nézhettél ki.

– Neked jobban állt volna – bizonygatta a férfi mosolyogva. – Szóval, melegem volt, izzadtam, csíptek a szúnyogok, meg az a gyenge fény – mégis, egyszer csak ott volt előttem. Apró kis lüketető buborék, egy csillogó-villogó gömböcske a hasfal oldalán. Maga a lélek.

– Tehát megvolt – szögezte le a nő mélyet sóhajtva.

– De eltűnt – folytatta szomorúan a férfi. – Ahogy benyúltam érte, és kiemeltem, szinte azonnal elbomlott.

– Nem tudtad berakni a spéci fioláid egyikébe? – értetlenkedett a nő.

– Nem – csóválta fejét a másik. – Azt hiszem, a meleg volt az oka. A meleg nem tesz jót a léleknek.

Hallgattak egy kicsit, bámulták a jégtől roskadozó erdőt, számolták az újabb és újabb kanyaríveket, és figyelték a motor erőlködését, ahogy az autó felfelé küzdötte magát a havas úton.

– És veled mi történt? – törte meg végül a férfi a csendet. – Elkaptál valakit év közben?

***

A nő lehunyta a szemét majd oldal nyúlt, kezével összekapart valamennyi havat és a szájába tömte. – Fáj – motyogta hideggel teli szájjal.

– Az a jó. – A férfi közben felhúzta a nő hasán a pulóverét, szétgombolta a vastag kockás flanelinget, míg el nem ért a sima és fesze bőrig. Az ing két szárát oldalt húzta, így elé tárult bal szélen, közvetlenül a lengőborda alatta a bemeneti nyílás. – Olyan, mint egy virág. Vagy mint egy furcsa nemiszerv – mondta szinte magának. Még mindig szivárgott belőle a vér, összefestette a bőrt, és lassú erekben igyekezett a föld felé.

– Azért bele ne szeress – figyelmeztette a fekvő. Felemelte fejét, próbált lenézni a sebre. – Ez nem én vagyok. Én ennél több vagyok – bizonygatta fájdalomtól vacogó fogakkal, majd hátrahanyatlott. – Vedd ki belőlem a golyót, aztán köss be az ingemmel. Tovább kell mennünk! – Ez már inkább utasítás volt, nem kérés vagy észrevétel.

A férfi közelebb hajolt, megtapogatta a seb szélét.

– A vér színe alapján talán nem érte el a májad. Ha egy kis szerencséd van, a májad és a bél közt lehet. Ha nincs, akkor a bél sérült, perforált, és a tartalma meg fog mérgezni – magyarázta csöndesen, miközben szabad kezével felnyúlt a nő halottsápadt ajkához, végigsimította. – Próbálj meg nem elájulni – kérte lágyan. A nő nem válaszolt, csak az ultramarinkék eget bámulta.

***

– Idén nem voltam olyan sokszor éhes. De volt egy kellemes esetem – mondta a nő a kocsiban. – Egy idősebb férfi, egyetemi professzor. Visszatérő vendégem volt, és egyszer az ágyban elmondta, hogy a szíve rakoncátlankodik. Ez május környékén lehetett. – A nő bekapcsolta a rádiót, elkezdte csavargatni az állomáskereső gombokat. – Akkor már hónapok óta nem ettem. Előtte, még az év elején, miután innen hazamentük, találtam egy hajléktalant éjszaka a parkban. Büdös volt, részeg és már majdnem teljesen kihűlt. – A férfira mosolygott. – Olyan büdös volt, hogy nem tudtam végigcsinálni…– Bing Crosby White Christmas száma csendült fel a hangszórókból. – Emlékszel? Ezt hallgattuk tavaly is…– kérdezte a nő a felismerés örömével.

– Emlékszem – bólintott a férfi. Tompa puffanással nagy halom hó hullott a szélvédőre. A férfi letörölte a lapátokkal.

– Visszatérve az öreg professzorra – folytatta a nő –, neki már úgyis mindegy volt. Megéreztem, míg belém élvezett, valahogy ráhangolódtam a lelkére, ilyen még soha nem volt velem, még veled se.

– Féltékeny leszek – csóválta a fejét a férfi, majd egyszerre fékezett és gázt adott. A kocsi kicsúszott egy jeges szakaszon, de aztán visszaállt egyenesbe.

– Nem kell. – A nő végigsimította a férfi öltönynadrágos combját. – A lényeg, hogy nem tettem vele rosszat – egy-két év alatt az a lelke úgyis feladta volna. Éreztem. – A nő elgondolkodott, majd lassan, halkabban így folyatta. – Amikor kiszívtam belőle, és a szemébe néztem, abba a meglepett, csodálkozó tekintetébe, mely olyan volt, mint egy őzé, akkor még inkább megéreztem, hogy milyen fáradt a lelke, milyen törékeny és esetlen. Soha nem volt még ilyen öreg áldozatom, a vén kujon hatvan felett járt. Azt hiszem, nem akarok megöregedni.

– Mi nem fogunk megöregedni – jegyezte meg a férfi. Majd lassított. – Mi a fene?

Az út szélén egy alak állt és integetett. Mellette az árokba borulva fekete terepjáró csillogott a délutáni nap fényében.

***

– Most ejtek egy apró kis vágást – kommentálta a férfi, és így is tett. A bőr engedelmesen nyílt szét szikéje alatt, szinte azonnal vérbuborékokat gyöngyözve. – Fáj?

– Már nem – mondta a nő a lassan sötétülő égnek. Csodálkozva nézte, milyen tömör és puha párát képez a lehelete. Ahogy a felhőcske elrezgett felfelé, daraszemcsék váltak ki belőle, és visszahullottak a földre. – Olyan, mint a lélek körforgása – mondta a nő.

– Tessék? – kérdezte a férfi a sebre összpontosítva.

– Semmi, csak a halálról gondolkodtam – válaszolt a nő.

A férfi felnézett rá, tekintetük egybekapcsolódott.

– Hé, nem fogsz meghalni, rendben? – kérdezte szigorúan a férfi. – Nem engedem.

A nő nem válaszolt, csak figyelt rá. Aranybarna, hosszú haja elomlott körötte, mint egy tengeri lény kiterített csáprengetege.

– Kell valami, amivel felitatom a vért –motyogta a férfi, majd gyorsan levette kabátját, és pulóverét. Utóbbit gombóccá gyűrte, és a sebre szorította.

Alatta ott lüktetett a nő fájdalma.

***

– Igazán köszönjük, hogy segítenek – mondta a fiatalember a hátsó ülésről. A nő hátrafordult.  A párocska derűsen, kipirult arccal, egymás kezét fogva nézett rá. Tele voltak bizalommal és életerővel.

– Semmiség – vont vállat a férfi. – Fent a házban szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk a vontatókötéllel, és kihúzzuk az autójukat.

– Remélem, nem okoz ez önöknek kellemetlenséget. – A lány angolul beszélt. Elmondása szerint az Államokból érkezett, egyetemen tanult. Két napja ismerkedett össze a fiúval egy bulin.

– Egyáltalán nem – bizonygatta nő, és előre fordulva lehalkította a rádiót. – Sőt, kellemes meglepetés, így karácsony este vendégeket fogadni a házunkba. Ugye, drágám?  – nézett oldalt a férfira. Az kacsintott egyet, majd az útra mutatott: – Itt kell lemenni, igaz? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a nő, mire a férfi fékezett, és behajtott a szűk földútra, amely a platóra vitt, ahol a faház állt.

***

– Gondoltad volna, hogy idén ilyen karácsonyunk lesz? – sziszegte a nő a fájdalommal harcolva. A férfi szélesítette a vágást, szinte hallani lehetett a hús és a bőr sercenését. – Hogy ilyen rémes karácsonyunk lesz?

– Még nincs vége. – A férfi széthúzta a seb két szélét, mire a nő görcsbe rándult. – Bocsánat – mondta a rettegő testnek. – Szóval még nincs vége az éjnek. Most belenyúlok a sebbe, de csak egy ujjal. Fájni fog.

– Hogy jutottunk ide? – nyögte a nő, és jobb kézfejét a szájához emelte, majd ráharapott tenyere szélére. – Hogy lehettünk ilyen vakok? – kérdezte még, de szavait már nem lehetett érteni. A fájdalom fehér késként csapott le rá.

***

– Nagyon szép kis ház – fordult körbe a nappali közepén a fiatal lány. – Nagyon szép.

– Azt mondja – kezdte volna fordítani a fiú, de a nő leintette: – Értek valamennyire angolul.

A férfi közben kipakolta a csomagokat a konyhában, és visszajött közéjük. – Kimegyek, megkeresem a vontatókötelet a fészerben – mondta. – Töltenél addig valamit a vendégeknek, drágám? – Az asszonyhoz lépett, és röviden szájon csókolta, majd hideget keltve kiment az ajtón.

– Hol találom a mosdót? – fordult körbe a fiatalember. A nő oldalt intett, a folyosó felé. – A végén – mutatta is. Fél szemel figyelte, ahogy a lány a kandallóhoz sétál, és végigsimít a peremen hagyott borospoharak egyikén. Mögé lépett, majdnem olyan szorosan, hogy megérezze a fiatalság illatát. És még valami mást.

– Szóval itt tanul nálunk? – kérdezte a nő halkan és angolul.

– Igen, már két éve. – mondta a lány. Megfordult, aztán önkéntelenül is hátrébb lépett, el a másik közelségétől. – A mérnöki karon.

– Melyik egyetemen? – kérdezte a nő, és a lány megmondta.

– Kér egy pohár pálinkát? Magyar specialitás, gondolom, már ismeri – kérdezte a nő, és a konyhába ment.

– Köszönöm, jól fog tenni – mosolyodott el a lány. A kanapéhoz ment, leült, alkarjáról leakasztotta retiküljét és beletúrt.

– Ismeri Kormos professzort? A tanszéken dolgozik – faggatózott a nő a konyhából. – Nekem régi barátom.

– Persze. Ő a kedvenc tanárom – bólogatott a lány, miközben megnézte mobilja kijelzőjét. – Januárban kollokválok nála.

A nő megjelent két pohár pálinkával, az egyiket a vendégnek nyújtotta.

– Egészség – mondta, és koccintottak, majd a nő az lány arcába löttyintette a pálinkát, aztán nekiugrott, lenyomta kanapéra, két kézzel szorítva a másik törékeny és kecses torkát.

– Kormos májusban meghalt. Ott voltam, mikor meghalt – suttogta a nő, felpillantott a folyosó felé, majd le, áldozatára: – És most mondd el, ki vagy te valójában?

***

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi, talán csak hogy beszéltesse a másikat.

– Bűzlött a fegyverolajtól– nyögte a nő, majd újra a tenyerére harapott. – És nem tudott az öreg prof haláláról…

– Most benyúlok a sebbe – jegyezte meg a másik, és így tett. Pár pillanatig homlokát ráncolva kotorászott a nő húsában, mely szinte lüktetet ujjbegye alatt. Érezte a máj csücskének sikamlóságát, a belek domborodó feszességét – de nem talált semmi idegen dolgot.

Ahogy felnézett, látta, hogy a nő szeme felakad, feje oldal csuklik.

– Ne ájulj el, hallod! – kiáltott rá, majd ijedten körbenézett, mivel hangja élesen visszhangzott a téli erdőben. Aztán odatérdelt a nő arcához, és gyengéden megpaskolta. Kinyíltak a hatalmas, égszínkék szemek, és egyenesen őrá bámultak.

– Vége? – kérdezte reménykedve a sebesült.

A férfi a fejét csóválta. – Még nincs. – Majd a sebre mutatott: – Nagyobb vágást kell ejtenem.

***

– Mi van itt? – A fiatalember ott állt a folyosó benyílójában.

A nő csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt a lánynak, hogy felnyomva csípőjét, a földre lökje terhét. Aztán már talpon is volt, hátranyúlt, és szoknyája és pulóvere találkozásából egy apró, furcsa formájú pisztolyt vett elő. A szőnyegről tápászkodó nőre fogta.

– Szívem, mit? – kezdte volna a fiatalember, de a lány odasietett elé, és ráemelte a pisztolyt, hogy a cső vége fél méterre lebegett előtte. – Csönd – kérte lágyan.

– De – kezdte volna a fiú zavartan szabadkozva, ám a fegyver kattanva elsült, és a belől kiszökő lövedék beszúrta magát a homlokcsontjába. Mint egy üres zsák, omlott a padlóra.

– Szóval nem vagy rendőr – jegyezte meg a nő angolul. A lány közben visszalépett a kanapé mögé. A fegyver már ismét a nőre irányult.

– Nem – csóválta fejét a lány. – Fejvadász vagyok. A megbízóm gyűjti az olyan szörnyeket, mint amilyen te vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg – hitetlenkedett a nő, és jobbra indult. – Ki a megbízód?

– Ez nem tartozik rád – jött a válasz. – Maradj ahol vagy. A retikülömben találsz bilincset. A helikopter hamarosan itt lesz – A lány mondatai mint éles, vakkantó ugatássorozat hagyták el száját. – Vedd ki, és rakd fel a bilincset.

A nő lenyúlt a kis táskához, és belekotort. Előbb a mobil akadt kezébe, kiemelte. Egy piros kis led villogott a tetején.

– Jelkövető – bólintott a lány, majd meglibbentette pisztolyt. – A lövedékekben van a jeladó…

– Ki a megbízód? – kérdezte a nő ismét. Ráakadt a bilincs fémes hidegére.

– Egy nagyon gazadag amerikai – vont vállat a lány. – Egy igazi állatkertje van belőletek. Farkasemberek, vámpírok, ilyen dolgok.

– Ezek nem léteznek – motyogta a nő zavartan, és széthúzta a bilincs két ívét.

– Eddig te sem léteztél.

Ajtó nyikordult, mire mindketten a belépő és a hideg légáramlat felé fordultak.

– Miféle parti készül itt? – pillantott a bilincsre a férfi.

***

– Csináld – kérte elhaló hangon a nő. – Ha nem veszed ki, ránk akadnak.

– Ha a kiveszem, lehet, belehalsz – kontrázott a férfi, de azért visszatelepedett a seb mellé.

– Akkor hagyj itt – kérte a fekvő. – Menekülj.

A férfi megrázta fejét: – Megígértem tavaly, hogy ezentúl minden karácsony éjszakát együtt töltünk. Ez lesz a mi rítusunk.

– Igen – mondta a nő, majd nézte, ahogy a másik felemeli, és a sebhez közelíti a szikét, aztán ismét ráharapott a kezére.

A férfi pedig csak vágott és vágott, végül két majd három ujját merítette a hasba, miközben a nő oldalán mind vastagabb patakokban folyt a föld felé a vér. Hirtelen minden mozgás és fájdalom elmaradt.

– Megvan? – nyüszítette a fekvő, és felkönyökölt, hogy meglássa a férfi arcán a döbbent csodálkozást.

– Az nincs – suttogta a másik. Valahogy megváltozott, elvékonyodott és kifakult a hangja. Meredten ült a hóban, még lélegezni is elfelejtett, és látszott, tekintetét le nem venné a hús vörös nyiladékáról. – De valami mást megtaláltam…– Elbűvöltségéből egy durva mozdulat ragadta ki: a nő előrehajolt, és hajánál fogva magához húzta fejét.

– Megígérted – sziszegte arcába –, hogy nem nyúlsz a lelkemhez.

– De itt van, és olyan gyönyörű – könyörgött neki a férfi, aki már nem az volt, akit ismert, hanem a gyilkos.

– Nem engedem – csóválta a fejét a nő, és pokoli erővel teljesen magához húzta a másikat, majd ajkára tapasztotta sajátját.

***

– Ne mozdulj! – szólt a lány a belépőre.

– Őt ne bántsd – kérte a nő. A pisztoly ide-oda rándult közük, a lány hátrált pár lépést, hogy élesítse a háromszög rá eső befogóját.

– Nekem mindegy lenne – vont vállat. – De akik jönnek, úgyis megölik.

– Kik jönnek ide? – kérdezte a férfi értetlenül, majd felfedezte a fiatalember testét. – Vele mi van?

– Álca volt, amire már nincs szüksége – mondta a nő hűvösen. – A hölgy amerikai, és rám vadászik.

– Rád? – csodálkozott a férfi. – Hisz én vagyok a sorozatgyilkos…– értetlenkedett némileg sértetten.

– Talán mert én érdekesebb vagyok – jegyezte meg a nő mosolyogva, és úgy tett, mint aki tehetetlenül széttárja a karját, de igazából a lány arcába vágta a bilincset.

– Ki! – lódult meg a nő az ajtó felé. Lövés dörrent, mire megtántorodott, a férfinak kellett elkapni, hogy el ne essen. Most már ketten hátráltak, míg a félig nyílt ajtón kívülre nem értek.

– A kocsiba – hörögte a nő.

Amint beszálltak az autóba, újabb kattogás hallatszott, mire a hátsó szélvédő darabokra hullott. A következő koppanás a kocsi farát érte.

A férfi begyújtotta a motort, és a kerekek elkaparva lódították az autót a szűk kis erdei útra.

– Még jó, hogy nem a gumit találta el... – sóhajtott egy nagyot a férfi.

 – A kocsiba lőtt. Az pont elég. Nyomjelző lövedékek – csóválta fejét a nő. – Gyalog kell továbbmennünk.

– És akkor azzal mi lesz? – nézett a férfi a nő vérző oldalára.

***

– Maradjanak úgy, ha nem akarják, hogy a golyó mindkettejük koponyáját átvigye – kérte egy dühös hang felettük. A nő akaratlanul is elhúzta fejét a másikétól. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Oldalt néztek, a hang irányába.

Egy szürke árny állt a jeges csápokba dermedt bokor takarásában.

A lány volt az, kezében hidegen csillogott a fegyver.

Közelebb jött, és valamit ledobott a hóba.

– Tegye rá – utasította a férfit. Az odanyúlt, és felvette a hideg bilincskarikákat, majd a sebesült felé fordult. A nő visszahanyatlott a kabátra, és lehunyta szemét.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki a férfi. A nő nem válaszolt.

– Ki akarták szedni a nyomjelezőt? – hitetlenkedte a lány, miközben körbejárta a véráztatta helyszínt. – Bolondok. Azt nem lehet eltávolítani.

– Mért? – kérdezte a féri.

– Nagyon apró biochip, amely becsapódáskor kilökődik, és felszívódik a véráramba. Az összes vérét le kellene csapolni, hogy eltűnjenek erről – a lány felmutatta mobilját. – Na, tegye fel…

A férfi engedelmesen a nő kezéhez hajolt, közben megfogta, kitapintotta pulzusát, majd a dermedt arcba nézett.

– Késő – mondta aztán keserűen.

– Micsoda? – kérdezte a lány. Intett a fegyverrel. – Menjen onnan.

A férfi felállt, és nézte, ahogy a másik leguggol, ráhajol a fekvő mellkasára. A nő ekkor kinyitotta szemét, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. – Csináld! – kérte elhaló hangon a férfit.

Az pedig, mielőtt a lány moccanhatott volna, felragadott egy korhadt faágat, és lesújtott.

***

Jó két kilométerrel arrébb találtak egy buszmegállót. A lány leült a padra és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Most mi legyen? – kérdezte a férfi.

A másik felpillantott rá, majd próbált elmosolyodni, de a seb nem engedte.

– Azt hiszem, el kell mennem az Államokba. Meglátogatni ezt a titokzatos megbízót.

– Vagy ő jön el ismét érted. Értem. – A férfi elfordulva nézte az erdő fölött köröző piros és kék jelzőfényeket. A rotor hangja tompa morajlásként ért el hozzájuk. A lány kivárt, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted el a lelkem.

A férfi biccentett: – Én ugyanezt mondhatom.

A lány felállt, kizipzározta kabátját, majd felvonta pulóverét.

– Ne piszkáld – kérte őt a férfi.

A másik ennek ellenére levette a férfi már átázott pulóverét az oldaláról, és megnézte a sebet.

– Egészen apró a vágás – mondta.

– Most, hogy már tudom, hol keressem, könnyen ment – vont vállat a férfi. – Modell még lehetsz. – Apró kis fiolát vett elő zsebéből.

A lány visszahelyezte a pulóvert a helyére, ráhúzta a sajátját, majd összezárta magán a vastag kabátot. A férfihoz lépett, kinyúlt, elvette az üvegcsét. Halvány, kékes fénnyel derengő gömb lebegett benne.

– Ez lenne hát – mondta inkább magának, majd felpillantott a férfire. – Köszönöm ezt az új testet – súgta, és odabújt hozzá.

– Boldog karácsonyt – válaszolt a férfi, és megcsókolta az ismeretlen ajkakat.

vége  

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

Az utolsó napok 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok. Int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz társamtól. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe. A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nem lesz bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

vége  

 Öntömjén, mert néha ilyen is kell. Itt a 2011. november 21-ei interjú.

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, két hete, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - van a részegségnek valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusza, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe.

Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

Vacsora előtt

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondja, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést, és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel, és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétvégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt három nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

–Te nem a férjem vagy - mondta neki tűnődve. A másik nem felelt. – Ki vagy te? – akarta még kérdezni a nő, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

vége