Könnyű kis nyáriesti történet. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban.

Lány a kádban

Lou ott ült a szállodai szoba csöppnyi kádjában, ölében a lány összeégett testével, és miközben az élet kegyetlenségén és igazságtalanságán tűnődött, egyfolytában a megfeketedett, összetöpörödött fülekbe suttogta mantráját: – Ne halj meg, kérlek, ne halj meg!

Bár, ahogy jobban belegondolt, talán jobb lett volna, ha a lány belehal a mennyei tűzbe – így a zsaruk megmentenék őt, Lout Vladko bosszújától.

Mindenki tudta, hogy a szerbet nem így hívják, de senki nem merte megkérdezni az igazi nevét. Azt beszélték, valami tábornokét vette föl, valamelyik európai háborúból. Tény, hogy mikor a banda felbukkant Vegasban, még a kétezres évek elején, már így mutatkozott be az osztóknak. Azelőtt az oroszok, azelőtt pedig a dígók terítették az anyagot a kisdílerek részére, akik aztán továbbadták az igazi, keményvonalas felhasználóknak. Lou, aki tizenkét éve élt a szerencse városában, ismerte mindegyik bandát, tudta, kinél meddig mehet el, ki mennyire veszélyes – és most kifinomult ösztönei azt súgták, rajta már csak a börtön segíthet.

A lány megmoccant, felnyögött, és kiszabadította teste alá szorult bal karját. Lou elnézte a hússal egybeolvadt fehér ing pernyéit mellén és hasán, majd fújt egy nagyot. A lányon nem is volt más ruha, csak ez a férfiing, amit az az átkozott hagyott rá, az, aki kora reggel lelépett egy sárga Porscheval, köszönés és fizetés nélkül. És vitte magával Lou heroinját.

– Nagy bajban vagyok a barátod miatt, drágám, legalább olyan nagy bajban, mint te – motyogta az idős takarító a lány kormos fülébe, majd lenézett a combok közti kiborotvált területre. – És még csak vissza se tudnád helyette fizetni nekünk a dolgot – jegyezte meg keserűen. A lány combjai, ahol a napfény igazán érte őket, és feszülő hasalja, sőt, még az izéje is, feketére és hólyagosra égett. Látszott, a lány nem fog már semmit csinálni nőként ebben az életben, még ha túl is éli a dolgot.

Lou fogta a zuhanyfejet, és ismét megnyitotta a hideg vizet, majd végigpaskolta vele a lány testét, mely az övén hevert. A csaj felsóhajtott, és mintha szeme is kinyílt volna egy röpke másodpercre. Ez az arcába hulló hosszú haja miatt nem látszott rendesen. Lou félrehúzta a hajcsomót, melynek égett szőr szaga volt, és az épen maradt finom ívű arcba bámult. Igen, a nap nem érte a csinos kis pofit.

– Elmehettél volna táncosnak – nyögte Lou. – Vagy krupiénak. Vegas egy csomó lehetőséget nyújt egy ilyen szép kislánynak – magyarázta egyre keserűbben – De neked össze kellett állnod ezzel a szeméttel. Hát most nézd meg, mi lett belőle – motyogta végül.

Öt napja érkeztek a városszéli lepukkant kis motelba, a lány és pasija, egy örökké komor és napszemüveget viselő magas férfi. A fickó azonnal levette, hogy a takarító és mindenes Lou speciális szolgáltatásokat is nyújt a hotelvendégeknek. Előbb csak egy kis füvet vett, aztán kokót.

– Tudja, a szex miatt – kacsintott, de nem mosolyodott el, így olyan volt az arca, mintha titkolna valamit. Aztán a harmadik nap továbblépett – bevásárolt hernyóból is. Lou tesztként előbb eladott neki öt grammot – az ürge rendben fizetett. A következő este, miközben a szobájukat porszívózta, megütögette vállát. A lány pont itt, eben a kádban zuhanyzott, miközben beszélgettek.

– Akarsz gyorsan pénzt keresni, öreg? – kérdezte az idegen, Lou pedig volt olyan bolond, hogy akart. Odaadta a készletei felét az ismeretlennek, aki megígérte, hogy egyetlen éjszaka kiszórja a Belvárosban a cuccot, valami exkluzív partin. Lou veszélyérzete kihagyott, csábítóbbnak és egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint a lepukkant szállóvendégek közt, vagy kint, a parkolóban a kurváknak és a kemény függőknek árulni. Lou rühellte ezt a részét az üzletnek, ráadásul a zsaruk mostanában egyre többet keringtek a  környéken, tudták, valaki itt a szerbeknek dolgozik. Szóval a figura eltűnt az éjszakában, de biztosítékul odaadta a Porsche kulcsát Lounak. Aki volt olyan bolond, hogy meg se próbálta, illik-e a járgányba. Valószínűleg valami roncstelepen vehette bagórét a magas idegen – mivel másnap hajnalba köszönés nélkül eltűzött a kocsival.

Lou meg csak állt a parkolóban reggel, bámulta a kocsi olajfoltos helyét, és Vladkora gondolt, aki pont ezen a napon, estére jelentkezett be, hogy jönne a pénzért. Az öreg, fekete, őszülő, vézna kis Lou, aki már kétszer leszokott a heroinról, és hat államban ült kisebb-nagyobb dolgokért, de soha nem erőszakos tettek miatt, ez a szerencsétlen kis Lou még jobban összement a félelemtől, ha Vladkora gondolt és arra, mit fog majd csinálni, mikor megtudja, mikor  meghallja, hogy ellopták az anyag felét.

Nem csoda, hogy aztán felszívta magát, dühös lett, és berontott a lefüggönyzött, nehéz szagú szobába, átkutatni, hátha az idegen hátrahagyott valamit. Szétrántotta a poros, sivatagi naptól kifakult függönyt, és a fény, az éles délelőtti napsugár egyenesen az ágyban heverő, eszméletlenre kiütött lányra zuhant. És megégette.

Lou csak állt ott, hosszú, értékes másodpercekig nézte a kék és bíbor lángokat, hallgatta a lány feltörő, éles, mégis fojtott sikolyait, míg végül elszánta magát, és egy pokrócot dobott a testre, majd felkapta a szerencsétlent, és megengedve a zuhanyt, befeküdt vele a kádba.

Azóta eltelt ki tudja hány óra. Egy ízben kiáltoztak neki, hallotta a főnök hangját a parkolóból, de más nem történt. Úgy vélte, jó itt neki, itt marad a haldokló lánnyal, vizesen, dideregve, hátha Vladko, a világ, a nyomorult élet, a zsarnokoskodó főnök, a piszkos kis motel, a durva, ostoba emberek, a szétvert, összehányt szobák, a mindenféle undorító dologgal eldugított vécék, a parkolóban csillogó injekcióstűk, az egyre fiatalabb és fiatalabb utcasarki kurvák szemében ülő rettegés, vagyis ez az egész keserű vegasi élet eltűnik a fenébe.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert arra riadt, hogy egy ököl dörömböl az ajtón.

– Itt vagy Lou? Valami bajod van, öreg? – A főnök hangja volt.

Lou kikászálódott a kádból, majd óvatosan elfektette a lány odalent. Érezte, hogy a bőre jéghideg, és a nem a víztől. A nyakához nyúlt, ahol a feketeség alatt a verőereket sejtette – de nem nem volt már semmi lüktetés ujjbegyei alatt. Lou kiegyenesedett, majd megcsóválta fejét: – Isten veled, drágám. Nemsokára találkozunk.

Mikor a lány öt napja a kiszállt a Porscheból, Lou azonnal látta rajta, hogy a vesztesek közé tartozik. A szegénységből, délről vagy valami eldugott, isten háta mögötti helyről érkezett. Valahol összefutott a porsches fickóval, aki bizonyára megígért neki mindent, csak hogy megfektesse. És a csaj hinni akart benne, abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálj a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni – elvégre minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját.

Persze Vegas olyan, mint egy húsevő növény. Magába csábítja ezeket a kis pillangókat, aztán elnyeli őket. Lou minden héten hall kukában vagy a városszéli szeméttelepen vagy odakinn, a sivatagban megtalált testekről, fiatal, összetört és elárvult húsról, amelyeket a vágy és remény hajtott a pusztulásba.

Kinyitotta a szobaajtót, és megállt a küszöbön. A nap vörös korongja egyenesen a szemébe tűzött, ahogy a látóhatár peremén lefelé imbolygott, bele a sötétségbe.

– Itt vagyok főnök – mondta, mire a másik hátrébb lépett a döbbenettől.

– Mi történt veled, ember? – kérdezte riadtan.

– Zuhanyoztam – mosolyodott el Lou, de már a parkolóba beforduló fekete Mercedest figyelte.

– Ruhában? – faggatta őt a főnök. – És csupa korom az overallod. Mondtam, hogy vigyázz rá, mert másodikat nem kapsz már idén…

– Jó van főnök, rendben van, de most húzz el – kérte őt csendben Lou. Vladko ekkorra kiszállt a kocsiból, és megindult feléjük. Léptei alatt döngött a meleg beton. A főnök megfordult, észrevette a közeledőt, és még hátrébb lépett, el Loutól, mintha az fertőző lenne. – Mibe keveredtél, te szerencsétlen? – sziszegte, de a takarító nem válaszolt, csak a szerbet nézte. Erre a főnök otthagyta őt, egyenesen az irodájába ment, becsapta az ajtót, és még a függönyt is elhúzta az ablakon. Lou, körbenézet az U alakban húzódó szállodai szobákon. Csak egyben villódzott tévéfény, az összes többi némán üresen figyelte, mi történik most.

Ekkorra Vladko odaért hozzá. A meleg ellenére bőrkabátot viselt, és nagy, éles orrú westerncsizmát. Lou elképzelte, ahogy a csizma hegye az arcába csapódik, és megborzongott.

– Hello, Lou. Egész nap hívogattalak a telefonodon. Talán eláztattad? – kérdezte Valdko vigyorogva.

– Sajnálom, Vladko – vont vállat Lou. – Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Vladko hajlamos volt mindenre visszakérdezni. Lou azt gondolta, nem azért csinálja, mintha ennyire rossz lett volna az angolja, hanem mert ezt látta a Sebhelyes arcúban és a Keresztapában. – Jó van, jó van – biccentett a szerb. – Most itt vagyok. Elautóztam ide a pénzért.

– Ezt is sajnálom. Nincs meg a pénzed. És az anyagod is eltűnt. Ellopták tőlem.

A szerb csak várt, kiismerhetetlen tekintettel bámult az öreg takarítóra, majd mélyen beszívta a levegőt. – Ellopták? – kérdezte gondosan ejtve a szót.

– Igen. Egy fickó elvitte a nagy részét, és nem fizetett ki, miután eladta.

– Te most viccelsz velem, ugye, Lou? – kérdezte Vladko szelíden, már-már mosolyogva. Mögötte végre lebukott a nap – itt volt a vége.

– Nem – Az öreg fekete végtelenül fáradtan megcsóválta fejét, és próbált a hasizmaira összpontosítani, próbált felkészülni az ütésre. – Nem, nem viccelek. De nem is érdekel a dolog, mivel ma valahogy, nem tudom milyen módon, de megöltem egy szerencsétlen lányt. Úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, engem már nem érdekel az se, ha…

Nem a gyomrát, az arcát ütötte meg. Számított rá, de mégis meglepődött a gyorsaságon és a fájdalmon. Bár sokat verték már meg, Lou még mindig nem szokta meg az elejét, ahogy kezdődik, amikor a fájdalom és a brutalitás együtt megrohanja. Most is, csak hátratántorodott értetlenül, neki az ajtónak, aztán megbotlott a szőnyegben vagy küszöbben, és a szobába esett, a padlóra. Felnyúlt, az ágy szélébe próbált kapaszkodni, de ekkor a csizma orra elérte az arcát, pont, ahogy korábban elképzelte.

Miközben reccsenve tört valami csont, érthetetlenül megelégedéssel töltötte el, hogy a jóslata bevált, aztán jött a feketeség.

A tévére eszmélt. Egy bűnügyi riport ment, a bemondó épp összegezte a helyszíni anyagot. – Úgy tűnik, a tegnap éjjeli mészárlás az egyik legrejtélyesebb bűncselekmény Las Vegas utóbbi éveiben. A zártkörű party, melynek szervezőit még nem sikerült azonosítani, máris a „Vámpírok bálja”-ként híresült el a médiában. Állítólag mind a hat fiatal lányt előbb heroinnal elkábították, majd valamiféle módon az összes vérüket eltávolították testükből. A lányok azt sem tudták, mi történik velük. A nyomozók valamiféle különleges szerv- illetve jelen esetben vérkereskedelemre gyanakodnak. Egyesek szerit egy középkori hiedelem, a vérben fürdés fiatalító hatása áll a háttérben. Mindenesetre…

Valaki lekapcsolta a hangot. A kép tovább villódzott Lou szemébe. Erőt vett magán, és felült.

– Ő csinálta – mondta egy hang az ágy felől. A takarító iszonyatos akaraterővel arra fordult.

Két test hevert a széttúrt ágyon. Egy fiatal, vékony, fehér valaki és Vladko. A szerb feje körül fekete volt a lepedő.

– Elkábította a lányokat, és kiszedte a vérüket. Velem is ezt akarta tenni, de talán megfeledkezett rólam. Vagy menekülnie kellett, mivel a zsaruk a nyomában voltak – folytatta az ismeretlen.

Lou felnyúlt arcához. Szeme alatt a rúgástól hatalmas duzzanat keletkezett, mely elnyomta látását is.

– Lehet, megvakultam a fél szememre – motyogta, majd térdre tápászkodott. – Ki vagy te?

– Én vagyok a lány, aki hinni akart abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni, minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját – jött a válasz.

– Honnan tudod te ezt? – nyögte Lou, és megszédült, ezért az ágyra kellett támaszkodnia. Szeme előtt magasodott Vladko csizmájának talpa. – Ezek az én…gondolataim. Hogyan…?

Az árny kikapcsolta a tévét, majd előrelendült, felguggolt az ágyon, így belekerült a hold fényébe.

A halott lány volt a fürdőkádból – épen és sértetlenül.

– Hogy lehet ez? – bámult rá a fekete férfi elkerekedett szemmel. A másik félreértette:

– Mindent hallottam, amit gondolsz, mindent megtudtam a gondolataidról, miután meghaltam – jelentette ki, és elmosolyodott.

És Lou hitt neki. Ez a csaj már nem az volt, akit látott a Porscheból kiszállni öt napja. Arca éles és elszánt lett, teste, mely visszanyerte egészséges színét, és a korom már csak csíkokban jelezte rajta a korábbi állapotot, inasnak és veszélyesnek tűnt. A szemében pedig mérlegelő friss tudás meg valami más csillogott.

– Hogy lehet ez? – ismételte inkább csak magának a takarító.

– Nem tudom – vont vállat a lány, és közben izmait próbálgatta felkarján. – Valószínűleg szex közben történt. Egyszer nem használtunk gumit, pedig erre mindig ügyelt. De tegnapelőtt éjjel nagyon beállt a kokótól, amit eladtál neki. És akkor elfelejtette…akkor történhetett.

– Mi? – kérdezte Lou teljesen feleslegesen, mert már tudta a választ.

 – Megfertőzött – mosolyodott el a lány, így a takarító megértette, a másik, a férfi, a tolvaj miért volt mindig olyan szenvtelen. A mosolytól előtűntek volna szemfogai.

Lou erőt vett magán, felállt, Valdko elé tántorgott. Lenézett rá, az iszonyatos nyaksebre, és a merev, értetlen buta tekintetre.

– Kellett a vére, hogy jobban legyek. Meg gondoltam, tartozom neked – jegyezte meg a lány csöndesen. – A koszos kis porfészek óta, ahonnan jövök, te vagy az első, aki segíteni próbált rajtam.

– És most mi lesz? – kérdezte a takarító. Nagyon szédült, ezért belezuttyant a kényelmetlen székbe, mely az ablak előtt állt. Alakja eltorlaszolta a hold ezüstjét, így a szoba nagy része homályba került.

A másik a hátára feküdt az ágyon, és elnyújtózott, mint egy macska. Fehér, megpörkölődött ingje recsegve engedett mozdulatainak. – Ezt itt kivisszük a sivatagba – intett Vladko felé. Eltűnődött, majd így folyatta. – És aztán talán beszállhatnék az üzletbe. Jó itt, ez a város éjszaka él. Láttad, milyen rosszul érint a nap fénye. – Kivárt, de mivel a férfi csak bámult maga elé, így folytatta: – Ha gondolod, társulhatsz, neked van némi tapasztalatod a bizniszben.

Lou sokáig mérlegelte az elhangzottakat, közben próbált nem törődni az arcát hasogató fájdalommal. – És mi lesz a szerbekkel? – kérdezte aztán.

A lány felkönyökölt, felé fordult, és gyorsan kimondta, amit mindketten sejtettek, igazolva a tételt, hogy ezerből egy csajnak azért sikerül, és meg tudja csinálni a szerencséjét Vegasban: – Megölöm mindet.

folyt. köv. 

A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

Ámok

„Az ámokfutó szavunk a német „Amokläufer” tükörfordítása, dührohamában vagy tébolyultságában vaktában gyilkoló személyt jelent. Maga az „ámok” a maláj amuk szóból származik, amely dühöngőt jelent, és valószínűleg a portugálok is tőlük vették az „amuco” kifejezést
Az „Ámok”a tébolynak az a formája, amelyben a beteg egyrészt fut, másrészt agresszív, ami akár a sorozatgyilkosságig is fokozódhat. A malájok ezt démonoknak, megszállottságnak tulajdonították, egyfajta szent őrületnek.”

Id.: www.szentkoronaradio.com

Anna újból és újból megnézte a csupa vörös és piros színben tündöklő fényképeket. Kifacsart, szétszaggatott testek, a menekülés vagy a fájdalom görnyesztő pózába merevült csonka szobrok. Két kislány és az anyjuk. A gyerekek hat és nyolc évesek, a nő harmincöt.

Amikor végzett a helyszínelők anyagával, a fiatal nő ellépett az asztaltól, közelebb a törhetetlen üveghez, és gondosan szemügyre vette a foglyot. Ott ült, az üveg túloldalán, ami onnan, a túloldalról nézve tükörnek látszik, kényszerzubbonyban, vastag lánccal szorosan a padlóhoz rögzítve, bekötözött fejét szinte bűnbánóan lehorgasztva.

A harminckilenc éves Miguel Herrero, ki tizenkét órával ezelőtt kiirtotta a családját, látszólag minden ok, külső behatás nélkül. Sovány, borostás arcú, vékony testalkatú férfi, az ember el se hinné, hogy fizikailag ilyesmire képes egy fejszével. A felesége fejét a mosdókagylóban találták meg. A gyerekeket pedig…

Anna felsóhajtott, majd a nyakán lévő kereszthez kapott, lehunyta szemét, és gyorsan elmormogott egy imát a szerencsétlenek lelki üdvéért.

Mikor felpillantott, Miguel egyenesen rá nézett. Sötét, kellemetlen tekintete olyan volt, mint valami örvény. Anna érezte, hogy lassan belesiklik a feketeségbe, keze megindult, keresni kezdett valamit, valami…

Egy másik kéz érintette vállát, mire magához tért.

– Hölgyem, készen áll?

Fra nyomozó állt mögötte. Az ötvenes, megfáradt arcú zsaru kapta az ügyet – bár sok nyomoznivaló nem akadt a dologban. Miguelt baltával a kezében, a még hűlő testrészek közt ütötte le a sikoltozásra a házba benyomuló szomszéd egy baseballütővel…  

–  A lánc rajta marad? – kérdezte a nő a fogolyra mutatva.

– Megpróbálta megölni magát – vont vállat a zömök férfi. – Nem mintha nagyon bánnám. De az én gondjaimra van bízva. És mióta behoztuk, át akarta harapni az ereket a csuklóján, aztán fejjel hatszor nekiment a magánzárka ajtajának. Én csak meg akarok szabadulni tőle – élve…– jelentette ki rosszkedvűen a nyomozó.

– Értem – bólintott Anna, majd összébb húzta magán bőrdzsekijét. – Mehetünk, Fra nyomozó. A Fra minek a rövidítése?

– Francisco – a férfi a két helyiséget összekötő ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta, megfordult és végigmérte a nőt: – Nézze, nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy a rendőrfőnök kérte, hogy részt vehessen a kihallgatáson. Ezt tiszteletben tartom, de nekem is kérnem kell valamit.

Anna figyelmesen nézett rá, mint egy jó tanuló a tanárra.

– Én vezetem a dolgot. Ha kérdezni akar ettől az állattól valamit, csak akkor kérdez, ha én engedem. Ennek az lesz a jele, hogy maga rám néz, mire én visszanézek magára, és bólintok egyet. Rendben?

– Rendben – visszhangozta a nő, pillantása a férfi derekára siklott. – A pisztolyát behozza? Jó ötlet ez, nyomozó?

A férfi felhorkantott, megütögette a barna bőrtokot övén: – Enélkül én már sehova se megyek, aranyom, még a vécére se, elhiheti.

– Elhiszem – bólintott Anna, és többet nem szólt, követte a kihallgatószobába Fra nyomozót.

Hűvös volt odabent és fojtó, vadállati szag. Az is lehet persze, hogy utóbbi Miguel véráztatta ruhájából eredt.

A fogoly komoran nézte bevonulásukat, ahogy leülnek vele szemben az asztal távolabbi sarkainál lévő székekre. Aztán a tükörre lesett, majd vissza a párosra.

– Üdvözlöm ismét – intett neki a nyomozó, zsebéből diktafont vett elő, benyomta, az asztal közepére helyezte. – Kezdjünk neki, fiam, előbb végzünk mind…

– Nem vagyok a fia.

Anna összerezdült a rab mély, rezgő hangjára. Egyáltalán nem ilyen hangszínt várt ebből a vékony testből.

– Jól van, Miguel. Tudom én, hogy nem vagy az. És örülök is neki. Mert ha a fiam ilyet csinált volna… – A nyomozó megköszörülte torkát, majd erőt vett magán, összefonta mellkasán két karját, és így folytatta: – Meg tudná fogalmazni, miért tette, mit tett?

A rab tekintete Annára siklott, aki nem állta, elfordította fejét.

– A nő ki? – kérdezte Miguel vakkantva.

– Egy megfigyelő. – Legyintett a nyomozó. – De inkább a kérdésre….

– Mit keres itt egy apáca? – vágta el a mondatát Miguel. Anna összerezdült, Fra pedig előbb Annára majd Miguelre nézett, kissé csodálkozó, döbbent arckifejezéssel, aztán gyorsan rendbe szedte vonásait, és így folytatta: – Ahhoz neked semmi közöd. A kérdésekre válaszolj.

Miguel ismét a férfira pillantott majd szélesen elmosolyodott, és kényelmesen hátradőlt székén – már amennyire a kényszerzubbony szíjai engedték: – Eldönthetné, hogy tegeződik vagy magázódik, Fra nyomozó. A magázódás a távolságtartó, kemény – míg a tegeződés a baráti vallatás eszköze. Ám utóbbi csak akkor ér valamit, ha egy rossz zsaru is játssza szerepét maga mellett. Nagy kár, hogy  rossz zsaru szerepét játszó kolléga már nincs meg, mivel két hónapja  a zaragozai lövöldözésben a társát...

– Hagyja abba! – csattant fel Fra, majd Annára pillantott, felállt, és zsebkendőt vett el nadrágjából, és kifújta orrát.

– Ez nem jól kezdődik – kuncogott fel rab, aztán állával a nő felé bökött. – A buta kérdése helyett inkább őt faggassa, hogy mit keres itt. Gyorsban végzünk, higgye el…

Most mind a két férfi a nőre meredt. A nyomozó visszaült a helyére, és odasúgta neki: – Maga tényleg apáca?

Anna várakozóan bámult rá, aztán oldalt, a rabra sandított. Fra elértette, biccentett. Anna ekkor előrehajolt, és kikapcsolta a diktafont.

– Hé! – mordult fel a nyomozó, de a nő kezével csendre intette: – Jobb, ha ennek nem marad nyoma…– aztán Miguelre nézett – …ugye, démon?

A rab megvetően felhorkant: – Nagy merészség volt idejönni, apáca.

Csend állt be, csak tíz másodpercre, mert Fra nyomozóból önkéntelenül is kibukott a kérdés: – Mi folyik itt?

– Próbálok lezárni egy fél évszázados kutatást – jelentette ki Anna, most már állva Miguel sötét pillantását. – 1953-ban történt, hogy egy San Armiato-i családapa, egy egyszerű autószerelő kiirtotta az egész háznépét. A feleségét, a gyerekeit és az anyósát. Amikor a szomszédok rátörték az ajtót, épp a saját torkát nyiszálta egy késsel, és valamit üvöltött feléjük. Nem spanyolul, az biztos. Ám az egyik szomszéd, egy professzor, aki történetesen az ókori nyelvek értője volt, azonnal felismerte, hogy mit és milyen nyelven mond. – Az apáca kivárt, majd mély levegőt vett. – Arámiul beszélt, és azt kiabálta hogy „Visszatérünk a pokolba”.

Fra értetlenül bámult a nőre, majd széttárta két kezét: – És?

– A professzor révén az egyház felfigyelt az esetre, és vizsgálóbizottság alakult a hasonló jelenségek kutatására. Ennek a csoportnak lettem én is tagja, immár hat éve. Ott voltam a nyomodban Loranoban, Vedrasban, Ecaliosban. Láttam mindenhol a jelét annak, hogy mit tettél. De most először van módom szembenézni veled.

Az utolsó mondatait már az asztalon áthajolva, egyenesen a rabnak címezte, aki feszült arccal, mozdulatlanul bámulta őt.

Fra olyan hangot hallatott, mint mikor valaki lassan, szépen kiereszti a levegőt egy lufiból. Aztán megütögette Anna vállát: – Kijönne egy kicsit velem?

Amint bezárult mögöttük az ajtó, Fra a homlokához kapott, és sötét, vészjósló tekintetét a nőre vetve hátrálni kezdett tőle:– Tudja, mit csinál maga?

– Szembesítem őt az igazsággal. A tudomására hozom, hogy ismerjük a kilétét és a ténykedését – jelentette ki dacosan a nő, az ajtónak dőlve. A háta mögé mutatott: – Ez odabenn egy démon, Fra nyomozó, ami ellen az emberi erő és hatalom semmit sem ér. Az egyház nem hivatalos álláspontja szerint a démonok felelnek a világszerte időről-időre bekövetkező ámokfutásokért, Fra nyomozó. Feljönnek az ember világba, megszállnak valakit, egy jó polgárt, egy békés családapát, bárkit, kiirtatják vele az egész családját, hogy mind nagyobb rettenetet és fájdalmat hagyjanak maguk után, végül, megölve az emberi gazdatestet is, visszatérnek igazi otthonukba, a Pokolba.

Anna arca egészen kipirult, hangja lassan, de öntudatosan emelkedett, mialatt beszélt. Fra elhűlve hallgatta, majd fejét csóválva megismételte: – Tudja, maga mit csinál?

– Mit csinálok, Fra nyomozó?

– Megerősíti a tévképzeteiben. Csak ráerősít az őrületére, így a védőügyvédjének tuti adut szolgáltat, hogy ez az állat megússza valami állami elmegyógyintézettel a dolgot! És ne ismételgesse a nevemet. – A férfi felhorkant, majd elfordult Annától. – Ez őrület…azonnal szólnom kell a  rendőrfőkapitánynak. Erről biztosan nem tud…

– Nem fog elmegyógyintézetbe kerülni – jelentette ki Anna nyugodtan, mire a nyomozó akaratlanul is visszafordult felé: – Aztán miért nem?

– Mert ő most rab. És minden vágya, hogy elpusztítva Miguel testét, visszatérjen oda, ahova való – magyarázta a nő. – Mihelyst alkalma lesz rá, mikor lehetősége adódik - megöli Miguelt.

– Bánom is én, csak zárjuk le a kihallgatást! – csattant fel Fra, majd fenyegetően a nőre mutatott: – Visszajöhet velem, de még egyszer nem szólal meg, megértette?

Anna nem válaszolt, csak nézte őt mereven, aztán bólintott.

Amint beléptek a szobába, Miguel összerezzent, és mintha a levegőbe szagolt volna, majd arcán elképedés és düh ömlött el: – Ezt nem hiszem. Ne hiszem, hogy meg merik tenni – motyogta akadozó nyelvvel. Alig ült le két kihallgatója, mikor testét megfeszítve tekergődzni, szabadulni próbált, de a láncok és szíjak nem engedték.

– Hagyd abba, fiam – kérte őt fáradtan és szelíden a nyomozó. – Inkább folytassuk.

A rab felhagyott hiábavaló kísérleteivel, most ismét vallatóit kezdte tanulmányozni. – Nincs sok időnk nyomozó – jelentette ki hirtelen, hadarva.–  A gyászos jövő közeledik. A maga jövője a halál, és ez a kurva fogja megölni.

– Persze, persze – nyugtatta őt Fra, de kissé moccant székén, és lopva Annára pillantott.

– Ne higgyen neki, csak össze akar ugrasztani minket – súgta felé a nő alig artikulálva.

– Jönnek értem – nyüszített fel hirtelen Miguel, fejét felemelve, mint egy holdat üvöltő farkas. – Csuhások. Érzem a szagukat.

Kintről, a szoba falai túlról kiabálás, majd pisztolydördülés hangzott fel.

– Mi az Isten volt ez? – ugrott talpra Fra.

– Én megmondtam – bizonygatta a rab. –Vigyázzon, nyomozó, a nő a maga ellensége, nem én…

– Hallgass! – Fra ideges pillantást vetett a moccanatlanul ülő, és Miguelt tanulmányozó Annára, majd az ajtóhoz sietett. A kinti hangok mintha közeledtek volna.

– Késő – sóhajtott fel a fogoly. Anna ekkor felállt, és bőrdzsekije belső zsebéből elővéve egy fekete kis pisztolyt Fra nyomozóhoz lépett, majd tarkón lőtte. A lövedék az ajtónak lökte a férfit, összemaszatolva vele a fehérre festett deszkát.

Anna megfordult, és a rabra nézett.

– Ölj meg, kurva! Tessék, itt vagyok, én, az ősi ellenség! – fröcsögte Miguel testét rángatva a zubbony szorításában. – Most elpusztíthatsz…

– Nem – jelentett ki a nő nyugodtan, majd órájára lesett. Kintről újabb lövések dörrentek. – Be fogunk nyugtatózni, és így tartunk majd rabságban, míg csak lehet. Lekötözve, mozdulatlanul. A megszállott hús foglya leszel démon, egészen addig, amíg ez a hús életben van. Legalább addig nem okozol újból szenvedést idefenn az embereknek…

Miguel csak bámult rá, majd hirtelen elnevette magát, kellemetlen, rosszkedvű röhögéssel.

– Most mit nevetsz? – kérdezte Anna gyanakodva.

– Bolond emberek – csóválta fejét a rab. – Ti tényleg nem tudtok semmit a mi világunkról.

– Most majd lesz lehetőségünk kifaggatni – bizonygatta Anna. Lehajolt és nyögve arrább húzta Fra testét. – Itt a nagyszerű és példa nélküli alkalom, hogy tanulmányozzuk a gonosz természetét, hogy mind többet megtudjunk a gyengéidről, démon…– Anna ismét az órájára lesett, aztán szélesre tárta a vérfoltos ajtót, és pár másodpercig hallgatódzott.

– Hát ez az – csattant fel Miguel hirtelen elkomolyodva. – Azt hiszed, te lány, hogy a pokol fejedelme minden további nélkül hagyja idefenn garázdálkodni démonjait? Azt hiszed, hogy Ő tétlenül nézi a szökevények cselekedeteit?

– Szökevények? – Anna

– Az összes esetben egy-egy démon jött fel hozzátok – ebben igazatok van. De miből gondoltad azt, hogy egy démon önként visszatér odalentre, mikor itt határtalan kegyetlenségekre volna képes? Miből hiszed, hogy ők ölik meg magukat, miután kiirtottak pár embert?

Anna lerogyott egy székre, és a pisztolyt maga elé rakta az asztallapra: – Akkor ki öli meg az ámokfutókat?

A fogoly mosolyogva bólintott: – Az, aki a szökevények után ered, hogy visszavigye őket birodalmába. Emlékszel, mit mondott az autószerelő?

– „Visszatérünk a pokolba” – suttogta Anna maga elé.

– Mi. Ketten. A démon és…

– A Sátán.

Valaki odakinn fájdalmasan felkiáltott, mire Anna összerezdült és felkapta a fegyvert: – Trükk. Túl akarsz járni az eszemen, démon.

Miguel szomorúan megcsóválta fejét: – Hát nem érted? Szörnyű dolgot tesztek, ha harminc, negyven évre ebbe a testbe zártok.

– Ez csak egy újabb ördögi praktika. Így akarsz szabadulni – sziszegte az apáca. Kezében remegett a pisztoly.

– Nem. Segíteni akarok. Ha ebbe a testbe zártok, az összes démon szabadon garázdálkodhat majd idefenn. Nem lesz, aki a nyomukba eredjen, nem lesz, aki visszavigye őket. Az eddigi ritka esetek, az ámokfutások elborítják a világotokat, apáca.

Anna maga elé tartotta pisztolyt.

– Ölj meg! – kérte a rab. – Ezzel szolgálod legjobban egyházad.

A nő hátrahúzta a fegyver tetejét, hogy lássa a helyén csillámló következő lövedéket. Visszaengedte a sínt, amely csattanva siklott helyére. A pisztoly gyilkolásra készen várt.

– Ölj meg, Anna, különben a pokol jön el hozzátok – könyörögte Miguel vagy az, aki benne volt.

Anna felsóhajtott, még kérdezni akart valamit, de elfogyott az ideje – mögötte, a külső szoba ajtaját betörte egy dühös és akaratos test. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, testvérei, a kommandós kiképzést kapott szerzetesek azok, kik mostanra legyilkolták a rendőrőrs nagy részét megszentelt automata fegyvereikkel. Valamelyiküknél ott van a nyugtatóinjekció. Az épület garázsában járó motorral várakozik egy elsötétített furgon. A Egyház mindig jó volt a gyors szervezésben.

Ahogy a férfiak odakinn benyomultak a szobácskába, Anna rájött, hogy nem tud dönteni. Ezért a fejéhez, a halántékához emelte pisztolya csövét, majd elsütötte a fegyvert. Mielőtt a golyó átszakítva a bőrt és a csontot, behatolt a cortex szürkés, lágy masszájába, átvillant rajta a felismerés, hogy talán ez is, az öngyilkossága, csak az ördögi gonoszság egy újabb eredménye. De akkor már mindegy volt.

vége 

Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Elhagyott műhely

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csillogó halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés – sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik, ugye.

– Történt valami odabenn? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó pár másodpercig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, és bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott a kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott, és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte ki.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően leszigetelve. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék – bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

vége

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Rejtett zugok

Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.

A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.

Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.

– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.

– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.

– Meghalt az apám – mondta döbbenten.

– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.

– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?

A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.

– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.

Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.

A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.

A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…

A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel törékenysége ellenére volt lényében valami elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.

A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.

Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.

A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.

– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?

– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…

– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.

– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.

– Értem – vont vállat pap.

– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket, és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem  meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.

– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.

– Gemmának.

Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.

– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.

– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.

A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…

– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.

– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.

Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.

Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.

Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.

Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.

A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot azért, amit apaként elkövetett.

Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.

Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló, ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.

A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.

A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.

– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.

– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.

– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.

A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.

A látogató végre észreveszi vágyát.

– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.

A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.

– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.

– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.

Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.

– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.

A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.

– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.

Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.

A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.

Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.

Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.

Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.

Valójában terhes.

Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.

Végül dönt: a tapétavágóval egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.

Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.

Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.

Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.

Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.

vége 

Ma este végre leírtam három két ötletem, melyek már egy hónapja a fejemben vannak. Reményeim szerint ez három munkás hétvégét jelent. Az egyik nagyon fapados, de legalább izgalmasan meg lehet írni. Az alapját Hanák Péternél olvastam, az Újabb 100 történelmi tévhitben: 1462-ben a porta Havasalföld ellen indult, hogy megbüntesse az éppen regnáló vajdát. Az bátran harcolt, sőt, "egy éjszakai támadás során kis híján még a szultánt is sikerült megöletnie." Ugye nem kell megmondanom, ki volt ez az ellenálló? A sztori kezdőmondatát napok óta forgatom magamban, és valami ilyesmi lesz: "1462 júliusának egy forró éjjelén négy mindenre elszánt merénylő hatol be a török tábor sátorrengetegébe. Három közülük ember volt, bátor, halálra készülő férfiak." A másik történet egy kellemetlen iskolai emlékemmel kapcsolatos gyónás lesz, és egy Könyvhéten indul, ahol valaki dedikál egy könyvet egy sci-fi fanatikusnak. Ettől függetlenül, de talán ennek előzményeként Hanák valóban aláírta nekem az Újabb...tévhitet. Szóval így működik a nem-valóság.

Ja igen: ez pedig egy kb. tíz éves minimalista történet minimalista stílusban.

Fiúk

Majdnem alkonyodott, mikor megtalálták. Ez jó lesz, azt hiszem. Mondta a nő. A férfi bólintott, és emelte a fejszét. Gyantás lett végül a keze. A nő ment elől, ő követte, mögötte a fa. A hó csikorgott, kutya ugatott lent a telefüstölt völgyben. Keserű, szúrós szagú lett minden. Alig szóltak, míg hazaértek. A ház sötét volt, a jégcsapok tüskeként meredeztek a bejárati ajtó felett, az eresz alatt. Bent a házban csönd és szarszag fogadta őket. A szoba közepén rácsos csapóajtó sötétlett a padlóban. A férfi megállt előtte, felette – mutatta a fát. Meghoztuk. Mondta. A rácsok közt valami mozdult. Szórhatnál le szalmát. Mondta a nő, miközben a konyhába ment. Kivette a húst a kamra nyitott ablakából. Forgatta, majd bárdot húzott elő. Legalább ma megsüthetnéd. Szólt a férfi az ajtóból. Ott állt, és nézte őt. A frászt hozod rám. Mordult a nő. Letette a bárdot, és leült az asztalhoz. Meggyújtott egy mécsest, töltött két pohárba, majd az egyiket a férfinak nyújtotta. Boldog ünnepeket. Mondta. Ittak. A nő köhögött. A boltban kifizettem a tartozást. Mondta nagy sokára. Megint kérdezték, kit várunk. Hogy kinek kell ez a sok hús. A férfi bólintott. És mit mondtál. Kérdezte. A szokásost. Mondta a nő. Rokonok jönnek, de nem maradnak csak egy estére. Ismét töltött, de nem itta meg. Jövőre megint veszünk tyúkot. Vagy nyulat. Azok szaporodnak. Lassan felállt, kisétált a másik szobába. Sötét volt kint, nem szűrődött be semmi fény. Pontosan a csapóajtó előtt állt meg. Ahhoz ketrec is kell. Szólt ki a férfi a konyhából. Hát majd összeütsz egyet. Válaszolt a nő. Van fa elég a kert végében. A pohár tartalmát beöntötte a rácsok közé. Boldog ünnepet, kedveskéim. Mondta. Ismét mozgás támadt odalenn. Tudod, mindig arra gondolok, hogy ez nem véletlen. Szólt ki a konyhába a nő. Micsoda. Kérdezte a férfi a mécses lángjába nézve. Hogy ez velünk esett meg. A nő leguggolt, a rácsra rakta a tenyerét. Az utcán végigment egy autó. A fénye végigsöpört az arcán. Ha mással történik ilyen, az biztos mást tesz. Megöli őket, vagy elengedi. Ujjait végighúzta a rácsokon. De mi tudtuk, hogy mit kell tenni. Nézd meg, milyen jól csináltuk. Amint kimondta az utolsó szót, kopogtak. Ki lehet az. Állt fel a nő. Az ablakhoz óvakodott, félrehúzta a függönyt. Mögötte kilépett a férfi a konyhából. Kezében a mécses. Alacsony alak állt az ajtó előtt. Szakállán dér. A szomszéd. Mondta a nő. Mit akarhat. Megfordult, meglátta a férfit. Oltsd el. Szólt, majd legyintett. Most már mindegy. Az ajtóhoz lépett. Biztos meglátta. Kezével intett a férfinek. Aztán kinyitotta a zárat. Teste takarta a lakás belsejét. Jó estét. Mondta a szomszéd. Vidám szemű ember volt. Mindig előre, hangosan köszönt, mint most is. Egy fenyőfa volt mögötte, elfektetve a járdán. Két fa jutott. Mutatott hátra. Gondoltam, az egyiket áthozom. Ha még nem szereztek. Beleszagolt a levegőbe. Odabent a nő férje egy nagy falapot fektetett a rácsra. Aztán a sarokból a lapra tette az asztalt. Van már fánk. Válaszolt a nő. Pont ma hoztuk. A szomszéd megvonta vállát. Befelé nézegetett a házba. Akkor jó. Megyek tovább, hátha máshol még kell. Odabent a férfi meggyújtott még két mécsest. Jó napot. Szólt ki. Nem jön beljebb. Mondta. Igyon egy pohárkával. Mondta a nő is. A szomszéd arca felderült. Ilyen hidegben jólesik. Mondta, és bement a nő után. Az visszafordult és gondosan becsukta az ajtót. De sötét van maguknál. Mondta a szomszéd. Kikapcsolták az áramot. Válaszolta a férfi. Kezet fogtak, és leültek. A szakállas kézbe vette az elé tolt poharat. Egészségünkre. Mondta. És boldog ünnepeket. Tette hozzá. Ittak. Ha gondolják, hó végégig tudok kölcsönözni. Mondta aztán a szomszéd krákogva. Már megszoktuk. Szabadkozott a nő. De köszönjük. Talán jobb is így. Tette hozzá a férje. Az ember legalább nem bámulja naphosszat a tévét. A szakállas bólintott. A gyerekeimet nem lehet kirobbantani a szobából. Mondta. Bezzeg amikor mi gyerekek voltunk. Ha már leesett a hó, egész sötétedésig kint maradtunk. Sóhajtozott. A férfi újratöltötte a poharát. Tényleg is. Mikor jönnek meg a maguk gyerekei. A másik kettő összenézett. A nő szólalt meg Most nem jönnek haza. Majd később. Zavart csend állt be. Kakas kukorékolt valahol. A szomszéd felkapta a fejét. Hallották ezt. Kérdezte. Igen. Kakasok. Válaszolta férfi. Nem, nem. Inkább emberi szó. Mondta szomszéd fülelve. Mintha valaki segítségért kiáltana. Hallgattak mind, de csönd volt. Szóval. Kezdte újra a férfi. Úgy gondolták a fiaink, hogy elég lesz újévkor megnézni az öregeket. A vonatjegy is drága. Mi meg most mit mondhatnánk erre. Megvonta vállát. Felhajtotta az italt. Kér még. Kérdezte a szomszédtól. Meg se várva a választ újratöltötte a poharakat. Összerezzent, amikor a szakállas ismét megszólalt. A pálinka az asztalra csöppent. Megint hallom. Mondta a szakállas. Azt kiáltják, itt vagyunk. A nő felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett. A szomszéd az. Kinn áll a ház előtt. Mondta. A szakállas ingatta fejét. Furcsa. Tisztára olyan, mintha a szobából szólna. Erősködött. Körülnézett a sötét sarkok felé. Visszhangzik ez az egész ház. Kivettem, a vízvezetékeket, azért. Jelentette ki a házigazda. Már csupa rozsda volt. Elrothadt. Vizet se fogyasztunk legalább annyit. A nő visszatért az asztalhoz. De le nem ülhetett. Most meg, kiáltott fel a szomszéd. Felállt székéről. Azt kiáltják, az asztal alatt vagyunk. Lenézett. Meglátta a deszkalapot lába előtt. Ez hova vezet. Kérdezte. A nő hátrálni kezdett. Ez. Kérdezett vissza. Ez lejárat a pincébe. Krumplit, káposztát tartunk odalenn. De nagyon vizes. Azért kell letakarni. Nincs ott semmi más. A házigazda is felállt. Én nem hallok semmit. Mondta. De megnézheti, ha akarja. Megragadta az asztal szélét. A szomszéd csak a fejét rázta. Hagyja csak. Biztos az utcáról visszhangzik. A nő mögötte bement a konyhába. A szomszéd letette poharát az asztalra. Megyek is. Mondta. Túl kell adnom a fán. A másik tartóztatóan intett. Maradjon még. Kérte. A szomszéd azonban már az ajtónál volt. No, minden jót. Nézett vissza. A nő állt mögötte. Homlokon ütötte a bárddal. Ahogy a szomszéd összecsuklott, mindketten hozzáugrottak. Nem ájult el. Szeme vérbe borulva forgott. Elmentek az erdőbe. A tavaszi szünetben. Magyarázta neki a nő. Nem hinné el. Úgy jöttek vissza, mint a farkasok. Mit tehettünk volna. Gondoltuk, ellesznek velünk. A férfi megragadta a hóna alatt a szakállast, és húzni kezdte. A nő közben eltolta asz asztalt, és leemelte a rácsról a falapot. Nem lehetett bírni velük. Folytatta a nő. Nadrágja zsebében keresgélt. Olyan vadak voltak. Mi megtettünk mindent. Mikor megtalálta a kulcsot, leguggolt, kinyitotta a zárat. Be kellett zárni őket. A szomszéd nyöszörgött. A nő felemelte a rácsot. A férje a nyílás szélére görgette a magatehetetlen testet. Megharaptak minket. Felfaltak volna. Ha hagyjuk. A szomszéd felemelte fejét. Embereket hallottam. Mondta a nőnek motyogva. A nő lábával lelökte a sötétbe. Már nem emberek. Mondta még. De még mindig a mi gyerekeink. Rámegy a gatyánk, de akkor is kitartunk mellettük. A férfi lecsapta a rácsot. A nő rákattintotta a lakatot. Aztán csak hallgatóztak, a mécsesek lángaj lobogott köröttük. A szomszéd odalenn a könyökére támaszkodott. A pince nagy volt. Sötét. Valami mozgott benne.

vége