A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

A gondnok lányai

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 vége 

Nos, ilyen az, amikor nem minden sikerül úgy, ahogy kellene. Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

A válság kezdete

– Ezt nem hiszem el – motyogta Decker maga elé, míg az Igazgató felállt, mögé sétált, és a biztonsági őr fülébe súgott: – Kérem, hozzon neki egy palack ásványvizet.

– A szabályzat értelmében nem hagyhatom magára a felfüggesztett személyt, uram…– morogta idegesen a biztonsági őr, de az Igazgató csinálhatott valamit, mert hamarosan nyílt majd csukódott az ajtó. Deckernek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ketten maradtak az irodában.

Az Igazgató visszaült helyére, megigazította nyakkendőjét, majd belenézett valami iratba asztalán. Fontoskodva köhögött párat, aztán kerülve a vele szemben ül tekintetét, így folytatta: – Mint tudja, a válság nagyon súlyosan érintette a Biotechet. Sajnos az elmúlt hónapokban a termelésünk és a megrendeléseink oly mértékben estek vissza, hogy már a hagyományos módszerekkel nem tudjuk orvosolni a problémát. Ezért nyúltunk a végső megoldáshoz: a létszám fokozatos csökkentéséhez.

Decker kinézett az igazgató mögötti üvegfalon az irodaház belső terében zöldellő kis parkra, a körötte sötétlő árkádokra.  Keresett valamit, amire összpontosíthat, mielőtt felüvölt.

– Jelzálogot akarta felvenni, uram – motyogta, mire az Igazgató összerezdült, majd mély levegőt vett: – Igen, tudom, a személyzetisek összeállították nekem az anyagát. Azonban még mindezt, mindent figyelembe véve is – sajnos Ön az egyike azokak, akik rákerültek a listára.

– Hol fognak alkalmazni Ön szerint, uram? – nyögte Decker. – A Biotechnél olyan szakterületre specializáltam magam, amelyre sehol nincs szükség a piacon. Ön azt hiszi, keresnek bárhol is molekuláris…?

– Ezt nem tudom megmondani – vágta el az Igazgató a mondatot. Most már kemény és szinte haragos volt. Majd észbe kapott, és meglágyulva így folytatta: – De maga fiatal. Nincs gyermeke, képezheti magát, és úgy vélem…

Decker már nem figyelt rá. Úgy érezte, tudata kettéoszlik. Az egyik fele a bensejében kavargó kétségbeesést, riadalmat és dühöt igyekezett kezelni, a másik valami érdekes dolgot keresett a külvilágban, mellyel lefoglalhatja magát. Meg is találta hamarosan: a park túlsó felén, szemközt, a szigorúan titkos részleg garázskapuja előtt valaki állt az árkádok oszlopai közt.

Decker igazából már akkor észrevette az árnyat, mikor – évszázadokkal ezelőtt – leült az Igazgatóval szemközti puha bőrfotelbe. És az alak már akkor is ugyanolyan mozdulatlanul, mereven állt ott, feszült tartásban, vállát hátrahúzva, alkarjait kimerevítve, mint egy magára hagyott marienottbábu. Talán egy kertész – gondolta Decker. Vagy parkolóőr, aki feljött friss levegőt szívni, cigarettázni.

Csakhogy az árny nem dohányzott, mert nem szállt feje fölé kék füst.

Istenem, mi lesz most velem? Hasított belé ismét a riadalom. Mit fog szólni Mary mindehhez? Egyáltalán, hogy mondja el neki?

– …így aztán úgy vélem, semmi oka az aggodalomra – hallotta ismét az Igazgató engesztelő, bűnbánó hangját. – Az ajánlásainkkal pár héten, de legfeljebb egy-két hónapon belül kitűnő állást talál majd, higgye el. 

El kell mondanom neki, villant Decker agyába a rémes felismerés. El kell mondania ennek az idióta, szenvtelen bürokratának – hátha. Mély levegőt vett, majd mikor az Igazgató valamelyik unalmas mondatának a végére írt, gyorsan elhadarta:

– A felségemnek Shyatt-Hegel szindrómája van. Fél éve fedezték fel, már az utolsó stádiumban. A kezelés, mellyel harminc százalékos esélye van a túlélésre, nagyon drága. Hogy ki tudjuk fizetni, jelzálogot kell felvennünk. Azonban, ha megszűnik a munkahelyem, nincs az a bank, mely…

– Nagyon sajnálom – vágott közbe ismét az Igazgató. Arcán zavar és pír jelent meg. Úgy tűnt, erre nem készítették fel őt egy drága tréningen sem.– Miért nem közölte ezt korábban a személyzeti osztályunkkal?

– Mivel úgy véltem, nem tartozik rájuk – vetette oda dühösen Decker. Azonnal megértette, hibázott. A Igazgató bezárult, mint egy öreg és ravasz kagyló.

– Hát ez az – mondta. – Hogy azt hitte. És így most már nem is tudunk segíteni. Ha maga előrelátóan jelzi a magánéleti…

Decker felsóhajtott, és érezte, testét a levegővel együtt elönti a csömör. Lelke mélyén tudta, már mielőtt belevágott érezte, hogy hiába beszél Maryről. Eldöntött dolog volt a kirúgása, és ezen nem változtatott volna az sem, ha maga a világ omlana össze ennek következményeként. Ismét az árnyékot kezdte fürkészni, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Kissé balra fordult, tehát nem Decker és az Igazgató felé nézett, inkább fel, a déli nap korongjára, mely a magas épületek közt most már szinte vízszintesen öntötte befelé fényét. Sávja, mely felfalta a parkocska árnyékos területét, komótosan közeledett a szoborszerű sziluett felé

Talán a napra vár – tűnődött fáradtan Decker.

– Hol van már az az ásványvíz?! – zökkentette ki gondolataiból az Igazgató kitörése. Az őr késlekedése láthatóan felborította napirendjét. Már rég végeznie kellett volna Deckerrel.

– Ne fáradjon – állt fel Decker. – Nem kérem a vizet.

– Meg kell várnia a biztonsági szolgálatot – mérte őt végig bizalmatlanul a másik. – Ők majd visszakísérik az asztalához, hogy összepakoljon…

– Nem viszek magammal semmit – csóvált a fejét Decker. Tényleg így volt. Mint aki már eleve erre készült az elmúlt hét évben – nem halmozott fel semmi személyeset az irodájában. Megcsörgette a nyakában lógó belépőkártyáját. – Gondolom, csak ezzel kell elszámolnom – mondta. – Majd leadom a portán, kifelé menet.

Az Igazgató habozott, mérlegelte a szabályoktól való eltérés következményeit, aztán bólintott: – Rendben, legyen így.

Felállt, megkerülte asztalát: – Nagyon sajnálom, higgye el – mondta még, és jobbja lendült, de végül nem nyújtotta kezét, nadrágja zsebébe süllyesztette.

Decker mögéje nézett, az ismerten szoborszerű árnyékára, és ráébredt, élete egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy ki volt ez a figura, ki és miért állt ott az oszlop tövében húsz percig mozdulatlanul.

– Hát még én – vonta el tekintetét, majd megfordult. Azért se csapta be az ajtót maga mögött. Barátságosan, merev mosollyal biccentett a titkárnőnek. Az asszony szemében az tükröződött, hogy tudja. Hozzá kell majd szoknia az együttérzés, a szánalom vagy a káröröm apró jeleihez. Igen, munkanélküli vagyok – erősítette meg magában a döbbenetes tényt. Hozzá kell még szoknia a kijelentés tartamához.

Odakinn, a folyosón felpillantott a kamerára, melyen keresztül bizonyára minden lépését figyelik, majd rövid tétovázás után elindult kifelé.

Amikor kiért a fogadócsarnokhoz vezető üvegfalú folyosóra, mozgásra lett figyelmes. Oldalt, a parkon túli részből jött. Meglepve látta, ahogy az árnyalak még mindig ugyanott áll. Mögötte most lassan, méltóságteljesen felemelkedett a garázsajtó, és egy autó orra türemkedett ki a nyílásból.

Decker megtorpant a parkba vezető keskeny kis ajtótól alig pár lépésnyire. A dohányosok szoktak itt kijárni a parkocska egyik sarkába. Érezte, a fogadópult felől egy biztonsági őr figyeli minden mozdulatát. Bizonyára értesítették, mi a helyzet. Az őrnek csak annyi volt a munkája, hogy ellenőrizze, Decker leadja-e belépőkártyáját, és rendben elhagyja-e az épületet. Neki legalább van munkája – jutott Decker eszébe, ám ekkor bejött a nagy, bejárati forgóajtón valaki, és köszönt az őrnek   

– Miért is ne? – motyogta Decker magának. Oldalt lesett, az egyenruhás a jövevénnyel társalgott, mire Decker az ajtóhoz sietett, és kisurrant a kaliforniai nyár forróságába.

Alig lépett párat, meghallotta a dudaszót, és rájött, valami nincs rendben odaát.

A parkolóból kinyomuló autó kényszerűen megtorpant, mivel az előtte álló alak nem moccant. Decker közelebb sétált hozzájuk, át a gyepen, kikerülve két pálmafát.

Most már jól látta, hogy a kocsi előtt állón ezüst, szkafanderhez hasonlító ruha van. Decker azonnal tudta, hogy a kormányzati, szigorúan titkos projekt egyik tagja lehet. Ám ők sosem jöttek ki a közösségi terekbe, főleg nem a spéci ruhájukban. A járványügyi előírások alapján külön ki- és bejáratokon közlekedtek.

Az idegenen nem volt a szkafanderhez illó sisak, de az arca még mindig árnyékban maradt, a nap fénye derekáig világított meg. Decker épp lépett volna még párat felé, amikor surrogást hallott maga mögött – az utcára nyíló nagykapu is kezdett kinyílni. Összeköttetésben volt a parkoló ajtajával, és zsilipszerűen, másfél perc késleltetéssel engedte át a föld alól érkező járműveket. Át és ki, a belváros gyér forgalmába.

– Nem állna el az utamból? – fiatal nő kászálódott ki a kocsiból, talán a gazdasági részlegen dolgozott. Deckernek rémlett valamelyik karácsonyi partyról keskeny, csinos arca. Végigkopogott tűsarkújában a szkafandereshez, és megállt előtte, kitakarva Decker elől a látványt.

– Mi lenne, ha máshol bambulna? – folytatta a nő. – Nem hallja?  A kérdés vége valahogy bizonytalanságba csúszott. Decker lépett volna még párat feléjük, hogy jobban értse, mit válaszol a másik, de valami bizonytalan rossz előérzet megakadályozta ebben. Talán tíz méterre álhatott a párostól. A járó autómotor és a kapu emelkedő szárnyának nyikorgása elnyomta a választ, ha ugyan volt válasz. Mert ekkor a nő hátrálni kezdett, majd megfordult, egyenesen Decker felé. Arca halottsápadt volt, szeme elkerekedve bámult a semmibe, és egész teste egyetlen lendületbe, rémült gazellamerevedésbe feszült. Ám ekkor egy szkafanderes kéz kinyúlt, elkapta szőke, elomló haját, és hátra- és lerántotta a földre, az autó fényszóróinak sárgájába. Decker döbbenten felkiáltott, főképp, amikor az első harapás után vérpatak szökkent, hihetetlenül magasra, hogy a permet cseppjei, mint a nyár zápor hulljanak aztán a garázskijáró betonjára. A nő is kiadott még valami vinnyogó hangot, karcsú lába fel-alá járt a betonon. Aztán nagyon gyorsan elcsendesedett, egész teste elernyedt, mint valami kidobott játék. Bíbor erek indultak meg feje irányából Decker felé, aztán az egyik úját elállta egy ezüst anyagba burkolt láb.

A támadó volt az, ahogy felmagasodott, majd kilépett a napfénybe Decker elé. Vérmaszatos ajkai szélén húsdarab lógott, melyet gyors mozdulattal szájába tömött. Deckernek úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen a másik szürkés, opálos tekintetében. Még így is érezte, nem rá, hanem mögé szegződik pillantása, a nyitott kapura.

Ebben a pillanatban az épület belsejében és idekint is, a sarkokban felvijjogtak a szirénák. Decker és az ismeretlen egyszerre rándult össze, majd előbbi gyorsan félreállt, ahogy utóbbi futva-lódulva elindult. Átrohant a belső téren, és még épp időben ért a kapuhoz, hogy a legördülő vészhelyzeti vasrács alatt kiférjen az utcára. A rács csattanva zárta le az utat, és Decker akaratlanul is felsóhajtott, ahogy megértette, végre egyedül maradt.

Ebben a megkönnyebbült pillanatban vette észre a mozgást szeme sarkából.

A nő volt az, előbb négykézlábra, majd remegő térdekkel lábra ált. Tétován, álmosan lépett egyet Decker felé, kinyújtott kezének körmein elegáns festés csillogott. A szemgolyóját szürke felhők borították, és arcán a döbbent, riadt kifejezés, mely halálát kísérte, valami vad, mohó vággyal keveredett. Bal oldalát vérvörösre festette a nyaksebéből, szétszaggatott artériájából kiömlő vére. Ez utóbbi dolog térítette magához az elbűvölten várakozó Deckert, hogy mozduljon, meneküljön, rohanjon. Végül csak tétova hátrálásra telt tőle a másik vánszorgó támadása elől – ám második lépésben megbotlott egy pálma kiálló gyökerében. Hátára fordult – a nő már ott állt felette. Kezei, mint karmok meredtek Decker felé.

Az első lövés hátradöntötte őt, hogy csak vérpermet maradt feje helyén a levegőben. A második teljesen összezúzta homlokát, és megpörgette a földön. Teste összerándult, mint egy tűzbe dobott hangyáé, és úgy is maradt, mozdulatlanul, arcát vércsatakos hajával takarva.

– Megsérült, uram? – jött közelebb a földön fekvő Deckerhez a biztonsági őr. Az imént ő figyelte a fogadópult mögül. Pisztolyának csöve most Deckerre irányult. – Megharapta magát, uram?

Decker nem tudott válaszolni, nyelve, szája nem engedelmeskedett. Helyette remegő tagokkal talpra állt, felegyenesedett, leporolta fenekét. Ettől a hétköznapi mozdulattól valamivel jobb lett a helyzet.

– Uram?  – a biztonsági őr egyenesen Decker fejének szegezte a fegyverét, és jó három méternyire megállt tőle.

– Nincs semmi bajom – vallotta be Decker.

– Hol a másik, uram? – kérdezte mohón az őr. Oldalán megreccsent az adóvevő, izgatott hang kérte, hogy jelentkezzen. –  A kamerák vacakolnak idekinn, nem láttam, merre ment.

Decker felnézett a garázskijárat feletti kis fekete dobozra, és hirtelen beléhasított, hogy mi is történt itt az előbb.

– A másik? – kérdezte lassan kérődzve a gondolaton.

– A fertőzött. A szkafanderes. Nagyon veszélyes vírust hordoz, mely harapással, nyállal, vérrel terjed. A megfertőzött egyedek pedig…– magyarázta az őr, mire Decker gyorsan és határozottan a garázs sötét, hűvös belsejére mutatott.

– Oda ment, lefelé menekült – mondta.

Az őr biccentett, majd lecsatolta övéről elemlámpáját, és bekapcsolta. – Az épületet le fogjuk zárni – mondta még, aztán elindult a garázs felé. – De ha akar, a főbejárati forgóajtón még leléphet – vetette oda Deckernek, aki köszönésképp intett neki.

– A garázsban van – magyarázta az őr adóvevőjébe, míg elhaladt a holttest és a kocsi mellett. – Van egy fertőzöttünk, likvidáltam. Omega kód, zárjátok le mindent.

Decker gyorsan átvágott a parkon majd kiment az üres előtérbe, és megállt közepén. Hátranézett, fel a cég emblémájára. Aztán elmosolyodott, és belépett a forgóajtóba, mely nem működött, de az őrnek igaza volt, vállát nekinyomva ki tudta magát sajtolni a szabadba.

Az utcán megállva elnézett balra majd jobbra. Alig pár járókelő lézengett a járdán, közömbös, hétköznapi arckifejezésük megnyugtatóan álságos volt.

Decker megvonta vállát, majd elindult a buszmegálló felé. A távolban mintha sziréna hangja kélt volna, bár az is lehet, sikoltás volt.

vége 

Sűrű, nehézkes napokkal múlik a május, meg egy sehova sem tehető olvasmánnyal (Térey Protokollja). Nem csoda, hogy szombat reggel azon kaptam magam, ismét kedvenc motívumaim forognak fejemben. Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy egy versesregény közepében vagyok - mint olvasó. Érdemes volna egyszer összefűzni ezeket a történeteket egy apokaliptikus regénnyé, mely tele lenne élet-halál harccal, árulással és hiábavaló önfeláldozással. Azt hiszem, jó lenne.

Fel, Északra

Mint minden érintett, álljon bármely oldalon, Evelin is lassan átértékelte a jövőjét a világvége kapcsán.

Legelőször jött a rettentő bizonyosság, hogy ezentúl minden másképp lesz. És hogy a régi dolgok soha többé nem hozhatóak már vissza. A lángoló város, a fel-elcsapó halálsikolyok és a fegyverropogás volt a nyomatékos érv minderre. Meg az élet romlásának ezer apró jele. A zárva maradó üzletek. A szörcsögő, majd kiszáradó csap. A hízó hulladékhalmok a házak előtt – és ahogy e dombok eztán kisvártatva fogyni kezdtek, miután a túlélők egyik fele ráfanyalodott a szemétre.

Aztán ott volt a városban maradók lassú változása, züllése. Ezek a lények hetek, hónapok alatt riasztóan idegenné lettek. Mindenki sápadt, rongyos és lomha mozgású lett. És éhes.

Evelin már ekkor megfigyelte, hogy az emberek folyton az eget bámulják, mintha onnan várnának segítséget. Vagy csak oda vágyott elkárhozott lelkük. Megálltak egy-egy utcasarkon, és napokig lestek felfelé, megfeledkezve mindenről.

Így tett Evelin férje is. Órák hosszat ült az erkélyen, és figyelte a bíbor nap retinaégető korongját az ég alján, a budai hegyek fölött. A távoli sirályhangok mintha csak az ő kedvért csaptak volna fel a folyó partjáról. Evelin persze tudta, a madarak a homokpadokra sodort testeken marakodnak. Egy ideig a folyó tele volt úszó holtakkal, a díszes kompánia méltóság nélkül bukdácsolt a Fekete-tenger felé.

A világvége már nem sokat rontott házasságukon. Azon a reggelen, mikor arra ébredtek, hogy minden megváltozott, Evelin férje nem ment ki kávét főzni. Soha többé nem főzött kávét, noha ez az ő feladata volt napi beosztásukban. Az asszony fekve maradt a kihűlt párnák közt, és a mennyezetet bámulva azon tűnődött, milyen régóta nem szereti már a másikat.

Ez az új, szótlan őszinteség ráébresztette a nőt, hogy a világvége felszabadítólag hat az érzelmekre. Sejtette, ezzel mások is így voltak – azokban a napokban veszekedéstől, kiabálástól, látványos szakításoktól zengett a város. Amíg élelmet szimatolva járta az utcákat, Evelin fergeteges érzelmi kitörésekben kimúló viszonyoknak lehetett fül- és szemtanúja.

Az esetükben erről szó se volt. A férfi csak elnémult, égbenézővé vált, majd fogyni kezdett, talán a reménytelenségtől. Evelin próbálta tartani benne a lelket, és csontjain a húst. Táplálta őt, ahogy tudta – mindezt inkább kötelességtudatból, mint sajnálatból. Aztán, ahogy múltak a hetek, a nő feladta, mert a városban nem akadt már több ennivaló és remény. A férfi pedig elfogadta sorsát. Szerencsére mind kevesebbet találkoztak a lakásban. Apró jelek mutatták csak, hogy a másik még ott van. Evelin inkább naphosszat odakinn volt, és valami ehető után kutatott, csak hogy ne kelljen rábukkannia e bizonyítékokra. Végül egy szerdai vagy csütörtöki napon, a férfi eltűnt. Az asszony azonnal megérezte, mikor hazaért, zsákjában egy vinnyogó kölyökkutyával. Lerakta a zsákmányt a konyában, és körbeszimatolta a lakást, de nem maradt semmi nyoma a másik testnek. Amikor kilépett az erkélyre, megértette, ez a vége a házasságuknak. A kempingszék, melyen a másik oly sokat bámulta a semmit odafenn az égben, gondosan összecsukva, a falnak támasztva várt.

Evelin később még egyszer látta a férfit. Pontosabban a fejét – egy karóról vicsorgott rá a Városligetben. A nő szíve egy pillanatra hevesebben vert, majd elfordította tekintetét. Csak remélte, gyors volt a vég, mást nem érzett halottja iránt. A fák közt rengeteg hasonló darab aszalódott, egy kislány, aki az asszony mellett bandukolt, hangosan számolta őket, százhatig jutott, míg a menekülők kis csoportja elhagyva a mementót, kiért az autópálya felüljárójára.

Tízen indultak el, fel, észak felé. Volt köztük gyerek, vénség, fiatal lány és esetlen kamaszfiú. Az éhség kovácsolta csoportjukat, melyhez Evelin a házuk előtt csatlakozott.

Egy délután történt, mikor üres kézzel, éhesen tért haza a portyáról, és nem találta lakáskulcsát a zsebében. Megállt a kaputelefon számlapja előtt, de sehogy sem jutott eszébe a kód. Hallott már erről, suttogva elbeszélt hírekben, melyek lassú leépüléssel riogattak. A vérhiány, az éhség, és a vég depressziója okozhatja. És most itt volt. Az ajtó üvegjét sűrű vastag rácsozat védte, a legelső erkély alja három méter magasan kezdődött – remény se volt durva, erőszakos behatolásra. Másfél óráig ült a ház előtt, az örökre mozdulatlanná parkolódott autók közt, mikorra végre felötlött benne a számsor. Az ajtó felé indult, de tekintete a lépcsőház tompa lámpaburájára esett, és megállt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, nincs már áram az épületben. Ráébredt, soha többé nem fog hazatérni.

Ekkor, ebben a kétségbeejtően végleges pillanatban bukkant fel a sarkon a kis csoport, kilenc főnyi vánszorgás, felkínálva a kerekítés lehetőségét. Evelin pár szót váltott az elöl haladó idősebb férfival. Igen, észak felé. Ott még talán van élelem. Hosszú lesz az út. A legtöbb üzemképes járművet már elvitték a menekülők. Talán később találnak egyet. Igen, nyugodtan velük jöhet.

És Evelin velük ment. Kint az autópályán, hol a várost jelölő táblába valaki egy géppisztolysorozatot eresztett korábban, Evelin megfordult, és visszanézett Pestre. Fekete csíkokban szakadt fel belőle a füst – valami közösnek és ósdinak a lényege – az ég felé. Evelin nem érzett sajnálatot, mikor hátat fordított mindennek, igaz, egy jó ideje alig érzett már valamit. Csak éhséget.

A első napokban az autópálya melletti erdőkben még fogtak pár apróbb állatot. Bogarakat és pondrókat ásta ki a zsíros földből. Aztán kezdett rosszabb lenni a helyzet. A lassan eléjük bukdácsoló lapályos síkon nem akadt semmiféle ennivaló. A föld keményre szikkadt a korai nyárban. A néhol előtünedező tanyák, kisebb falvak sötéten, ellenségesen figyelték vonulásukat. Sehol nem mertek bemerészkedni az idegen falak közé, mert nem tudták, miféle veszedelem les ott rájuk.

Néha a nyomukba szegődött egy-egy autó hangja. Ilyenkor biztonságosabb volt bebújni a pálya melletti árokba, nekisimulni a fémkorlát hideg szalagjának, és megvárni, míg a jármű elhalad. Máskor távoli mezőkön kóborló, sötét alakokat pillantottak meg. Az apró figurák, amint észlelték őket, ugyancsak megtorpantak. A két csoport sokáig vizslatta egymást, próbálva kitalálni, mire számíthatnak, de közeledésre sosem került sor.

Mogyoród után az egyik kisfiú ételszagot érzett. Egy útmenti reklámtábla árnyékába bújtak a tűző nap elől. Mögöttük ritkás település házai fehérlettek. Evelin már felfigyelt a gyerekre korábban. Tíz év körüli, élénk tekintetű teremtés volt. Gyakran viccelődött, főképp a felnőttekkel, koravén, ironikus humorral, de mégis úgy tűnt, eddig nem fogott rajta semmi rossz.

Akkor, és ott izgatottan javasolta, keressék meg a szag forrását. Pár háznyit kellett csak beljebb menni a faluba, míg ráakadtak.  Az épület előtt már mind érezték a húsleves illatát. És ahol leves van – ott van szakács is.

A szag hátulról jött, a medence felől. Hárman lebegtek benne, a két gyerek és az asszony. Lassan szétoszló testüket a nap étellé forralta. A férj ott hevert a parton, szürkén, szikkadtan, csuklóján rések, kezében kés. Mellette a gereblye, és Evelin csak később jött rá: ezzel tartotta lent, a víz alatt a családját, mikor azok küzdeni kezdtek életükért.

Hatvan városa előtt, mikor már mind nagyon éhesek és fáradtak voltak, benyomultak egy elhagyott benzinkút shopjába. Elhatározták, itt töltik az éjszakát is, noha korábban tartózkodtak a fedett helyektől. Evelin most is rosszéréssel fogadta a döntést. Éjfél felé zajra riadt. Kiment az olajszagú sötétségbe, és felnézett a csillagokra. Nem tudta meddig tartott, de aztán, mikor a fiú megtalálta, ráébredt, hogy ő is olyanná vált az éhségtől. Égbámulóvá.

Az élénk szemű gyerek gyíkokra vadászott a parkolóban. Azt monda, némelyik éjszaka jön elő, főként, ha nem oszlik a nappali forróság. Kettőt fogott, az egyiket a nőnek adta, aki csak rövid ideg bizonytalankodott. Épp, mikor letépte az állat fejét, végigsöpört rajtuk egy fényszóró. Karon ragadta a gyereket, és rohanni kezdett vele, előbb, hogy feldördültek volna a fegyverek. Nem rájuk lőttek – száz méter után még hallották a többiek sikolyait.

Hajnalban egy elágazásnál letértek az autópályáról. Evelin a távolban kékes domborulatot látott. A Mátra. Mondta a gyereknek, majd hozzátette, arra kell menniük, arra van észak.

Mi van északon, kérdezte a fiú. Gyíkvértől maszatos arca törődött és kiábrándult volt. Talán az éjszaka örökre levedlette jókedvét. Ennivaló, nyugtatta őt Evelin, majd elindult, dühösen és színlelt magabiztossággal.

Nem az úton mentek, hanem odalenn, az árokban. Később fák sorakoztak fel a beton mellé. A fiú ledobott egyikükről egy mókust. Vinnyogott, míg körmeikkel lenyúzták bundáját húsáról.

A hegyvonulat egyre közelebb jött hozzájuk, pedig vándorlásuk üteme napról napra lassult. Nem a fáradtság, inkább a csüggesztő mélabú húzta vissza őket. A gyerek is kifogyott vicceiből. Evelin pedig mind többet merengett letűnt életén, a sok félbehagyott dolgon, melyek már öröke így maradnak.

Aztán egy nap megértették, hogy lassan elérték északot. Autó húzott el mellettük, magas építésű, bogárfekete dzsip. A két vándor már a hangjára elbújt egy csipkebokor mögé, onnan lesték, ahogy száguldva eltűnik a szemközti kanyarban. A kocsi tisztának, megkíméltnek tűnt, mintha a régi időkből tört volna át valami titkos kapun. Evelin még a férfit és a nőt is látta benne, harmincas, jól táplált testek.

Délután érték be őket.

Evelin sokáig figyelte az út közepén oldalára fordult járművet. Egy éles kanyarba rejtett betonakadály, hajdani katonai ellenőrzőpont lett váratlan végzete. Az autó belerohant, átpördült rajta, majd túloldalán állapodott meg. Körben ligetes, bokros fedezék mindenhol. A nő csapdát vagy leszámolást sejtett, ezért csak naplementekor, a vastagodó szürkületben döntött úgy, hogy megnézik a roncsot. Lassan, az alkony neszeit fülelve settenkedtek oda hozzá, közben volt idejük felmérni mindent. A szétrobbant üveget. A kiszóródott holmik halmait. Az olajtócsát, mely a bal hátsó keréknél sötétlett. A férfit, ki jó nyolc méterrel hevert a jármű előtt. Áttörte a szélvédőt, és ahogy végigcsúszott rajta, arcát lekoptatta a beton.

Evelin azonnal tudta, még él. Apró kis szikra, de maradt benne némi dobbanás. Mielőtt megindult volna felé, valami moccant a kocsiban. Inkább arra tért, hagyta, hogy a gyerek menjen a férfihoz.

A nő az ütközés pillanatában beszorulhatott a műszerfal és az ülése közé. Valaha csinos, lebarnult arcát most kínok torzították. Félig már kibányászta magát a fém és a szövet csapdájából, de jobb lába még nem engedte. Észrevette Evelin árnyékát, és mélyet sóhajtott. Ám megszólalni már nem maradt ideje – a másik benyúlt a szélvédő embernyi nyílásán, és egyetlen erős rántással kiszedte a kocsiból. Hús sikoltott, csont reccsent. A sebesült elájult, és Evelin szépen végigfektette az autó mellett. Látta, a szabadítással eltörte a nő bokáját – lábfeje most furcsa, esetlen szögben állt el vádlijától.

A gyerek ott állt a férfi felett, és kérdőn nézett Evelin felé, aki nemet intett neki, majd az időt kérés jelét mutatta egy másik korszakból. Ahol a kisfiú bizonyára kosarazott, mert megértette, bólintott.

Ekkor Evelin leguggolt a nő mellé, és végigsimította arcát. Hús, meleg, vér és izzadtság – ezt érezte egyetlen mozdulatra. Az ájult pedig a hideg tapintástól lassan magához tért. Elkerekedő szemmel bámult fel Evelin arcába, teste megfeszült, próbált volna hátrafelé kúszni. De a lába fájdalma megakadályozta. Csak ekkor, szisszenő tehetetlenségében nézett hátra, fejét kifacsarva pillantott a fiúra és az előtte fekvőre.

Még él, de már nem sokáig. Nyugtázta neki Evelin. Északra tartunk mi is, folytatta, és nagyon éhesek vagyunk.

Hagyjon békén minket, kérte az előtte fekvő, és lehunyta szemét.

Ezt akarja, kétkedett Evelin, majd lágyan ezt monda a nőnek, megtehetem. A férfinek egy-két órája marad. Maga talán tovább bírja, de a kocsinak annyi. Bizonyára van benne élelem, ám ezzel a lábbal sehova nem fog menni többé. Orvos kellene hozzá, de mivel szerintem elszakadtak benne az inak, már egy orvos sem tudna rajta segíteni. Szóval, a kajája hamarosan elfogy majd, és itt fog éhen halni.

A nő ezt kicsit mérlegelt, aztán vékony, kétkedő hangon megjegyezte: talán megtalálnak. Jó emberek. Nem olyanok, mint maguk.

Evelin megrázta a fejét. Ha meg is találják magát, sok könyörületet ne reméljen. Ilyen lábbal őket is csak lelassítaná. És már nincsenek jó emberek. Felnézett a kelő hold fehérjére. Higgye el, senki nem fog törődni magával. Rajtunk kívül.

Mit ajánl, jött odalentről a kétségbeesett alkudozás.

Őt kérjük, és cserébe segítek magán – mutatott Evelin a gyerek és az ájult férfi felé.

Ő a férjem, válaszolt gyorsan a nő, majd beharapta ajkát. Mi van vele, próbált ismét arrafelé nézi.

Úgy látom, nagyon csúnyán megsérült. Szó szerint. Bár még él, vont vállat Evelin, nem hiszem, hogy tudnának még valaha beszélni. Elbúcsúzni.

Az előtte fekvő elkezdett szipogni, majd sírva fakadt.

Evelin várt, közben tekintete elkalandozott az égen. A csillagok átkozottul vonzották pillantását. Átkozottul éhes volt. Érezte, ha nem eszik, hamarosan örökre odafenn ragad. Na, mi legyen, sürgette meg az asszonyt magához térve a révületből.

Miért csinálja ezt, nyögte odalenn a sérült. Miért kér engedélyt?

Evelin maga sem értette. Aztán kimondta, ami legelőször eszébe jutott, hangozzék bármennyire is furcsán. Mert így tisztességes.

Hogy fog történni, kérdezte elhaló hangon, rövid várakozás után a nő. Semmi különös, guggolt le Evelin, majd óvatosan kinyúlt, és megfogta a sérült csuklóját. Az összerándult, de erőt vett magán, és hagyta az érintést végigkúszni kékes erein.

Itt fogom megharapni, monda neki Evelin, csak egy kicsit, hogy keveredjünk. Hogy megfertőzzem, és hogy a fertőzés rendbe hozza magát, a bokáját. Amivel aztán velünk jöhet, fel, északra, ahol van ennivaló.

A nő tovább sírt, de közben bólintott is, vagy csak úgy tűnt, Evelint már nem érdekelte.

Nincs más választásunk, egyikünknek sincs, mondta még szomorúan, majd intett a kisfiúnak, aki látva a jelet, nekiesett a férfinak.

Bár másképp lett volna, mondta még Evelin, bár másképp ért volna véget a világ, mentegetődzött, majd a nő csuklójához hajolt, és az ereibe harapott.

vége         

Az eggyel előbbi postban Palahniukot ajnároztam, és közben, mostanra minden alkotói válság ellenére összeraktam  valamit, ami leginkább rá, az ő stílusára hajaz. Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.  

Tekintet

A szörnyek közelebb vannak, mint hinnénk. No, jó – ez így nem egészen igaz. Ezért inkább azt súgom Andreának, hogy nem kell félnie. A látás nem lesz furább, mint a tapintás vagy az ízlés vagy a szaglás. Tudom, hogy nem hallja, így megengedhetem magamnak a hazugság luxusát. Fogalmam sincs milyen lesz, amikor megtörténik.

Az imagináriusok svájci központjában vagyunk, a főelőadó közepén. Oldalt, a karzatokon ott szoronganak a szervezet messzi földről érkezett tagjai. A japán követség, a dél-afrikaiak, az ausztrál és persze az egyesült államokbeli tagok csöndben, lélegzet visszafojtva várják a kísérlet végkövetkeztetését.

Lent, a reflektorok által megvilágított kerek térben Andrea vákuumkoporsója mellett csak én állok – esetlen, törékeny emberi szövet a létezés peremén. Fejünk felett igazmondó szem – óriási plazmakivetítő egyelőre még feketén ásító síkja.

A kijelzők fölé hajolva úgy teszek, mintha azokat tanulmányoznám, de közben az odabent lebegő lánynak beszélek.

Minden Platónnal kezdődött. A barlang hasonlatával, az ideák világával. A megtapasztalhatatlan, érzékelésen túli igazi valóság képeivel. Az imagináriusok szerint már maga Platón is sokkal ősibb elméletekből szedte össze az igazságot. Egész pontosan a görög mitológiából. Az istenek, szörnyek és az ő régi világuk – tulajdonképp a minket jelenleg is körülvevő valóság megszelídített leképzése. Platón csak elméletet adott ahhoz a rettenethez, amit a görögök ősidők óta hittek.

Felegyenesedem, és bekapcsolom a gégemikrofonom. Életfunkciók rendben – jelentem a hallgatóságnak. Az adrenalinszint rendben. Agyi receptorok és látóidegek rendben. A beültetett retinakamera rendben. Sorolom a némán várakozó imagináriusoknak. Az afrikai csoport egyik tagja valamit ropogtat a harmadik sorban. Félhomályba boruló arcán ütemesen ráng egy izom. Ahogy ránézek, abbahagyja. Tesztelem a kivetítést. Jelentem be, majd végigsimítom a koporsó oldalán lévő érintőpanel egy jelét. Felnézve látom, hogy a plazmakivetítő életre kel. Az ügyes technikusok valahol oldalt, a falban majd a padló alatt vezették el kábelezését, mely a lány koporsójáig fut. Ott alul csatlakozik egy átjátszóba. Az átjátszó közvetlenül Andrea szeméből kapja a jeleket, pontosabban a retinájába épített vékony kameralemezekből. A kivetítőn csak homályos sötétség gomolyog. Ilyen lehetett a világ az istenek születése előtt. Kháosz és Erosz éjszakája. Igazából ez a vákuumkoporsó belső világa. Az örök, általam definiált feketeség, a látás és minden egyéb érzés nélküli létezés. Kivetítő rendben, jelentem be, majd mikrofon kikapcs. Vége újra suttoghatok a lánynak, teremtményemnek.

Platón után persze sokáig nem beszéltek a valóság igazi arcáról. Túl rémisztő és felforgató volt a gondolat, és még a legbátrabbak is visszariadtak a belőle fakadó következtetésektől. Bár a teológiai a maga sajátos túlvilágképével közel jutott a témához, és a misztikusok, főképp a pokolbéli látomásaik során megsejtettek valamit – ez a halovány eredmény nem kárpótolta a görög racionalitást. Egészen Berkeleyig és a szubjektív idealizmusig kellet várni a fordulatra. Amikor a Skót végre kimondta, hogy az anyagról igazából nincs semmiféle tudomásunk – megérkeztünk. A fényt öntötte szavakba, a fényt, mely a szervezetünk táplálója lett. Korábban is léteztük, apró, kevésbé dokumentált és elszórt csoportokban, de a felvilágosodás, Locke, Berkley és pár nagylelkű és tehetős pártoló kellett ahhoz, hogy a szervezet nemzetközivé váljon.

Nemzetközi, de titkos – suttogom a semmit nem halló Andreának. A világ még nem készült fel ilyesmire. A szélesebb tömegek még az idealizmust sem voltak képesek elfogadni. Egyedül keleten volt más a helyzet, bár az elméleti okoskodáson ott sem tudtak túllépni. A buddhizmus és Maya pusztító fátyla sokat segítettek a megértésben, de a szervezet eleinte alapvetően európai volt. Itt pedig – főleg a felvilágosodás után reakciós száz évben – eltiportak volna bennünket, ha felfedjük kilétünket. Árnyékcsoportokat hoztunk létre, szabadkőművességként hirdetve homályos és bugyuta szólamokat. E fedőszervek kitartottak jó ideig, miközben mi a háttérben terveztünk és terveztünk. Mert voltak elődjeid – mondom Andreának. Félresikerült kísérletek. Elvetélt torzók. Úgy teszek, mint aki az életfunkciókat jelező műszereket tanulmányozza, közben a hideg krómra lehelem a szent neveket: Kaspar Hauser. Maugli. A Gilles Garnier, a francia farkasember. Egyes ügybuzgó és türelmetlen imagináriusok elhamarkodott teremtményei. Bólogatok, mint aki elégedett az életfunkció adataival. Mind csalódás volt, leginkább Kaspar. Meg kellett várnunk ugyanis, míg a technikai felfejlődik az elméletünk mögé. Türelmesen kellett várnunk a bonyolult és komplex, összehangoltan működő dolgok eljöveteléig, melyek most itt csillognak előttem, magukba rejtve egy tizenkét éves testet.

A látóideg elé operált kamera, mely közvetlenül az agy által érzékelt képet továbbítja egy külső képernyőre. Magyarázom. A születés első pillanatától burokként óvó vákuumtér, melyben örök sötétség és csönd uralkodik. Magyarázom. A testet tápláló oldatok és a salakanyagot eltávolító csövek és pumpák koordinált rendszere. Magyarázom türelmesen és nagyon halkan. Mindezt úgy kellett megtervezni, hogy az alany semmiféle benyomást ne szerezzen működésükről. Se egy érintést, se egy érzetet, se egy apró kis, sikamlós sejtelmet. Így állítottalak össze téged – jelentem ki határozottan –, a tapasztalás nélkül felnevelt tizenkét éves szörnyetegemet.

Az összes elődöd, akivel próbálkoztunk, ócska szalmabábu a te tökéletesen üres lényeddel összevetve. A bugyuta kis Kaspar, akit száznyolcvanöt évvel ezelőtt, ráébredve kudarcunkra szabadon engedtünk – teleírt szótár a te tabula rasadhoz képest.

Érzem, hogy mögöttem mind többen fészkelődnek, izegnek-mozognak a karzat székein. Huszonnyolc perce szöszölök a géppel – de pontban délben fel kell végre nyitnom Pandora dobozát.

A koporsó, mely igazából egy inkubátor, de alakja miatt mi csak így hívjuk, tökéletesen zárt, kivéve egy tenyérnyi elsötétített üveglapot a fejrésznél. Két perc múlva a füstüveg rész elcsúszik oldalt. Alatta csak egy sima, edzett üveg marad. Ez áttetsző lap, olyan, mint az ablak otthon, de ez egy olyan szemre nyílik, melyre példa nincs és nem is volt soha. Egy szem, mely most fog először látni, mióta a világra jött. A szülőszoba éjsötét csendjére gondolok, az éjjellátó szemüvegben dolgozó orvosokra. A béranyára, akit ki tudja, honnan hoztak ügynökeink, és ki tudja hova vittek dolga végeztével. Tizenkét éve történt, de minden pillanat eszemben van. A csecsemő egy zselétartályba csusszant, melyből én helyeztem át a vákuumtérbe, hosszú, fáradtságos, érintés nélküli munkával.

Az órámra pillantok. Egy percünk maradt. Megfordulok és széttárom két kezem, mint egy fáradt bűvész. A torkom az izgatottságtó kiszáradt, hangom remeg.

Hölgyeim és uraim, mondom, amire tizenkét éve vártunk, elérkezett. Kérem, figyeljék meg jól a valóság igazi arcát a képernyőn.

Tizenkét éves korban az agy már képes összetett, bonyolult feladatok elvégzésére. Az újszülöttek vagy a pár hónapos, éves gyermekek esetében csak zavaros töredékeket kaptunk, miután felmerültek a vákuumtérből. Tizenkét évesen legnemesebb szervünk már felnőttnek tekinthető a Rastmusen-teszt szerint. Agykutatóink úgy vélték, a valóság látványának pontos feldolgozásához legalább eddig kell várnunk. Voltak, akik biztonsági okokból harminc, mások ötven éves koráig akarták a koporsóban tartani Andreát. De a többség nem kívánt addig találgatni.

Felvillan egy fény oldalt a falon. A világítás halványodik, egészen tompa, és ibolyafényű lesz. A vezető szemészünk szerint az erős fény látászavart, vagy azonnali vakságot okozna. Speciális beállításokkal azonban ez a veszély áthidalható. Felnézek a még mindig üres képernyőre és közben odalenn, előttem történik valami.

Ez tenyérnyi hely a koporsón kivilágosodik.

Akaratlanul is lepillantok, és halovány bőrt, csontsovány arcot, tágra nyílt, sötét szemeket látok. Letelt az idő – az automata felnyitotta a kukucskálónyílást.

Szia, Andrea – suttogom.

Mivel én voltam a program vezetője, megkaptam a tisztséget, hogy először önmagamat nézhessem meg Andrea tekintetének tükrében. Ez már az indulásnál eldőlt, de most, amikor előttem volt végre a pillanat, akaratlanul is inkább hátraléptem, el a koporsótól. Röpke pillantást vetettem a képernyőre. A kamera működött odabent Andrea szemében: halovány, kékes kontúrokat láttunk – a terem sötétbe vesző, íves kupoláját.

Itt az idő – szóltam magamra, és erőt véve a rettegésen, visszaléptem a koporsóhoz. Mögöttem a tömeg halk hördüléssel kísérte tettemet.

Nézz rám, Andrea – nyögtem, miközben az üveglap fölé hajoltam.

Először jött a sikoltás. Földöntúli, őrjöngő női sikoly volt, talán az egyik japán tagból szakadt ki, mert volt valami egzotikus az ívében.

Aztán a képernyő, amire felnézve láttam magam alulról, hatvan fokos szögben. Addigra a többiek teljes egészében megszemlélhették az arcom, úgy, ahogy Andrea látta. És ezzel vége is lett, mert elugrottam az üveg elől, és ösztönös, dühödt és rettegő mozdulattal megnyomtam az elsötétítő panel gombját. A fekete lemez a helyére csúszott, eltakarva Andrea elől a világ képét.

Valaki azonban megelőzött. Mint később megtudtam, Schopenhauer egy távoli rokona volt, egy technikus, aki a vészhelyzeti kontrollszobában ült az orvosokkal, karbantartókkal és a biológusokkal együtt. Ő kezelte a világítást. És amint meglátta az arcom a képernyőn, ösztönös felhúzta a fényerőt, vakító, nappali fényességet keltve a teremben, elhomályosítva a plazma képét, és örökre megfosztva Andreát a látás képségétől. A szemészeink azt mondták, a látóidegek a hirtelen fényözönben oly mértékben károsodtak, hogy lehetetlen helyrehozni őket.

Egy kép maradt csak nekünk, egyetlen pillanat rémisztő, gyötrő képe. Az arcom Andrea tekintetében, ahogy a tartály fölé, az üveglap elé hajol. Az igazi arcom.

Egy iszonyatos Medúza-fő.

vége

Ideje, hogy bevalljam, mostanában nem megy az írás. A héten ugyan elkezdtem valamit, de kínkeservvel haladtam vele, és egyébként meg nem éreztem benne az erőt. Pedig az ötletek folyamatosan jönnek...

Talán mindez amiatt van, hogy majd egy hónapja erősen, szinte ájulásszerű fájdalommal bevertem a fejem. Talán megsérült az agyam azon része, mely...de ez hülyeség. Inkább a változások miatt van, melyek bekövetkeztek életemben. Azt figyeltem meg, hogy leginkább a szélsőséges és normális léthelyzetek egymásnak feszülésénél lehet írni. Ha például van egy nyugodt környezeted, háttered, de folyamatosan időzavarral küzdesz. Vagy épp ellenkezőleg: bőven lenne időd írni, de egyébként egy vagy több egyéb probléma ott kavarog fejedben, és minduntalan előre tülekedik a gondolatok sorában.

Mindenesetre az egyik változáshoz kapcsolódóan ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve.   

Míg fekszem a mélyben

Idelenn lebegek a Diana utcai víztározó főmedencéjének alján, és azon tűnődöm, ki ölhetett meg. A víz, mely kiszorította belőlem a szuszt, a kolonc a lábamon és a púp a tarkómon, mely már sosem fog lelohadni – mind a rejtély kirakósának egy-egy darabja.

Persze, tudom, messzebbre, jóval messzebbre kell visszatérnem emlékeimben, hogy megértsem ezt az egészet. Lassan végigpörgetem hát magamban a dolgokat, sejtve, hogy inkább a belőlem kiázó düh az, ami fontos, és nem a múlt. A düh a jövő.

Ha őszinte vagyok magammal – és most már miért is ne lennék – kevés szerethető dolog volt az életemben. A családom mesze, vidéken élt, barátaim a fővárosba költözésem után nem kerültek. A várost az első perctől, és aztán tíz éven át szakadatlanul rühelltem. Ez még nem harag volt, csak megvetés, nyomasztó rosszkedv. Ki nem állhattam az összefirkált, gőgösen szecessziós épületeit. A szemetes járdákat, a kocsisorokat, a buszokon préselődő tömeget. A rikító, ostoba reklámokat, melyeket minduntalan a szemem elé villantott. A terepjáróban nyomakodó sofőrjeit, az utcán ténfergő koldusait. Idegesítettek a végtelen útfelújítások, az örök renoválások, a bűz és a kopott színek. Minden, ami új volt ebben a városban, ízléstelennek tűnt, minden, ami régi, merevnek és szürkének. Csapdába csalt, és rám telepedett, mert csak itt szerezhettem munkát, de a pénzem is elköltette. Boltjai drága és túlzó kínálattal, az albérletem havonta ismétlődő teherrel, kultúrája érthetetlenül távoli hangjaival frusztrált. A fák ugyanúgy szenvedtek a szmogban, mint én. Csak idő kérdése volt, hogy kidőljünk.

Ám mindez kevés lett volna ahhoz, hogy gyilkoljak.

Az igazi harag a munkámból fakadt. Éveken át, lassan, alattomosan gyűlt bennem, mígnem rájöttem, hogy milyen messzire sodorhat.

Ám csak sorban, legyünk alaposak, kezdjük itt is az elején.

Majd egy évtizede vagyok, illetve voltam a fővárosi vízművek Turbán utcai ügyfélszolgálatának dolgozója. Egy kis irodánk van a budai hegyekben, nem messze attól, ahol most libegek. A környéken lakó gazdag emberek lusták voltak bemenni a központi ügyfélszolgálatra, a Váci útra. Valamelyikük ismerőse a vízműveknél volt vezető beosztásban – így létrejött ez a kirendeltség. Felvettek hozzá egy főnököt, Andrást, Marikát, az ügyfélszolgálatos váltótársamat, a könyvelésre három nőt, Ernőt, a karbantartót és engem. Ez volt az első és az utolsó munkahelyem.

Az ügyfélszolgálati munka maga az élet metaforája. Kellemetlen, változékony és kompromisszumok sorát hordozó. Minden egyes alak, aki belép az ajtón, potenciális őrült. Mindenki, aki rossz számlát kap, dühöngő fenevaddá válhat asztalomnál. Minden probléma, ami eléd kerül, megoldhatatlan a cég merev struktúrája miatt. Bármennyire is igyekeztem, az általam képviselt rendszerrel szemben nem tehettem semmit. A bajokat nem kijavítani, csupán enyhíteni, a panaszokat csitítani tudtam. Éveken át kerestem a kiutat ebből a kényszerhelyzetből – de csak falakba ütköztem. Aztán, nem is olyan régen, rájöttem, hogy mindezek miatt már nagyon dühös vagyok.

Anyám mindig azt mondta, már gyerekkoromban hevülékeny, ingerült kisfiú voltam. Később, felnőttként, az iskolában majd az ügyfélszolgálaton megtanultam uralkodni mérgemen. Talán túlságosan is jól. Sejtettem, ha a hozzánk betérő gazdag panaszosok arcába vágnám dühömet és tehetetlenségemet, másnap már nem kellene bejönnöm dolgozni. Visszafogtam hát magam, és nyeltem. András, a kopasz, ötvenes főnök, ki már csak a nyugdíjra várt, gyakran megdicsérte hidegvérem. Ilyenkor elképzeltem, hogy a levélbontó kést a koponyájába döföm, és a nyelet elcsavarva a csontba töröm a pengét. A szőrmebundás hölgyet, aki a számlán sérelmezett összegnél tízszer többet költ el a napi bevásárlásnál, szívem szerint benzinnel gyújtottam volna fel. A fiatal házaspárt, aki a vízminőség ellen háromszor nyújtott be panaszt, ecettel teli hordóba fojtottam volna. Mindezt megterveztem és eljátszottam magamban, az utolsó részletig, de nem használt. A düh egyre csak nőtt és fortyogott bennem. Semmi nem tisztított meg tőle, az időnkénti barátnők, a kocogás vagy a tiszta szesz sem ért semmit. Ez a harag olyan volt, mint egy rákos burjánzás, vagy mint az a dél-amerikai bélféreg, mely a vizeletsugáron át jut a testbe, és ott több méter hosszúra megnyúlik.

A környezetemben lévők sem sokat segítettek. András unalmas és zárkózott ember volt. Reggel behúzódott a hátsó irodájába, és azután csak ebédidőben, illetve munka végén láttuk ismét. Ha különösen fontos vagy főnökért kiabáló ügyfél ült előttünk, akkor nagy kegyesen előbújt, és csitító, sima hangján megoldotta a problémát. Megvetettem, biliárdgolyó fejében nem láttam semmi érdekes gondolatot vagy érzést. Haszontalan volt, mint az ürülék, mely reggel kijött belőle. Ha nem születik meg, és nem mászkál ennyi ideig a bolygón – semmi nem változott volna a világon. Ez az üresség felháborítóbb volt, mint Marika fecsegése.

Ő túl nyílt volt. Még a kezdtek kezdetén három nap alatt mindent megtudtam az életéről. Az impotens férjéről, a haszontalan kamaszlányáról és a hülye rokonairól. Be nem állt a szája, folyton vagy őket ócsárolta, vagy velük kacarászott, pletykálkodott, veszekedett a telefonban. Ha épp csöndben volt, akkor evett. Hatalmas szendvicseket reggelizett, ebédre fazéknyi leveseket, sülteket, délután édességet habzsolt. Mégsem hízott el. Nem volt sovány sem, csak arányosan vastag, mindenhol. Nyakán, karján, lábán feszültek régies ruhái, mintha pár számmal kisebbek lettek volna. Tudtam, amellett, hogy lenéz, a hátam mögött mindenféle őrültséget terjeszt rólam az irodában.

Néha, késő délutánonként különös elváltozáson ment keresztül. Eltelve az étellel, székében elomolva, a sárga napfénybe tartotta arcát. Ajka lebiggyedt, szája elnyílt, és szeme elkerekedett. Mintha befelé figyelt volna, meglepetten rettegve valamitől. Ki tudja, milyen képek vonultak el vak tekintete előtt, hol járt képzeletében?

Még az is lehet, hogy volt valami torz és rejtett szörnyűség a személyiségében vagy múltjában – ami miatt gyilkolnia kellett időről időre, mint nekem. Csak az ő áldozata én lettem. Persze ez csak egy ötlet.

Nem voltak barátai. Mivel túl pletykás volt, a hátsó részlegben dolgozó könyvelők nem szívesen álltak szóba vele. Igaz, velem se. Két fiatalabb nő és egy idős asszonyság vezette fel a behozott reklamációkat. Ők vizsgálták ki, levelezték le őket. Elkészítették négy kerület havi számláit, korrigálták őket, majd kijavították a korrekciót is. Főképp egymással társalogtak, bár, ha betértünk hozzájuk valamilyen hivatalos ügyben, majd mindig csöndben dolgoztak. A baráti viszonyok folyton váltakoztak körükben, soha nem lehetett tudni, melyik páros közösíti ki épp a harmadikat.

A csapathoz tartozott még Ernő, a karbantartó, egy mokány, barna emberke is. Halk volt, szelíd szavú és nagyon készséges. Azt gondolom, senki nem vette emberszámba, ahogy én sem. Az ő feladata volt a pár utcával feljebb lévő víztározó, mostani sírom felügyelete is. Nagy kulcsokat hordott az övén, melyekkel mindenhova bejutott. A nap végén leadta nálunk. Akármelyik dolgozó megtehette hát, hogy elsüllyessze itt a testem.

Ernő keveset beszélt, akkor is csak munkáról. Marika régebben, pár éve próbált kikezdeni vele, de nem járt sikerrel. Talán homokos volt. Mindenesetre a dolgát ellátta becsülettel. Észre se vettük, hogy feltűnik, megszerel valamit, és már odébb is áll. Legjobban még a nagy fémtáskája jelezte ottlétét. Gyakran belerúgtam, ilyenkor napokig fájt a lábam. Mikor szitkozódva felnéztem, láttam, a kirakati növényeket locsolja, vagy égőt cserél. Dühítő volt ez a szürkeség és láthatatlanság.

Később Marika elmondta, hogy a gyerekei nem állnak szóba vele. Valahol itt, a hegyvidéken laktak, míg Ernő odalenn, egy apró panelben. Kitanítatta, felnevelte őket – és a kölykök így hálálták meg. Talán szégyellik, talán csak túlléptek rajta.

Amilyen kiismerhetetlen volt Ernő, olyan jól zártam el én is a mindennapi dühömet. A gyomrom és az ágyékom közt fészkelt, éjszakánként, a Moszkva téri apró lakásban fekve elalvás előtt gyakran tapogattam. Volt, hogy már a bőrömön át is éreztem a dudort, és tudtam, ismét ölnöm kell, különben elpusztít. Ilyenkor másnap reggel még gondosabban készülődtem. Fehér ingem tűhegyes gallérját levasaltam, nyakkendőm alját fekete nadrágomba tűrtem. Busszal mentem fel az Istenhegyi úti megállóig, onnan pedig elsétáltam az irodába. Ezek voltak a legszebb és legnyugodtabb percek életemben. A hegyek és a fák köröttem olyanok voltak, mint egy természetfilm díszletei. Mintha nem is a fővárosban, hanem egy vidéki szanatórium parkjában sétálnék. Néha még fütyültem is, főképp, ha a csomó sem nyomta a hasamat.

Aztán be kellett mennem az irodába dolgozni.

Minden nap akadt olyan ügyfél, akivel nem lehetett mit kezdeni. Ez volt az egészben a legrosszabb – a tehetetlenség. Még ha az illető nyugodt és kultúrált reklamáló volt, akkor is feszített és dühített a tudat, hogy azonnal nem tudok semmit megoldani. Képtelen voltam orvosolni a gondokat. A türelmüket kértem, és levelet ígértem. A legtöbbjüknek ez persze nem volt elég, közülük kerültek ki az igazán nehéz esetek. Marika később érkezett, tízkor, és ő maradt az esti műszakra. Azt mondta, akkor kevesebb bolond jár be.

Nálam folyton felbukkantak, hogy különféle módokon felszítsák haragomat. Voltak, akik csak grimaszoltak, és arckifejezésükből leolvashattam mindent. Mások szúrós, kellemetlen megjegyzéseikkel igyekeztek felhergelni. Megint mások fokozatosan emelték hangjukat, míg a beszélgetés vége kiabálás lett. Az ilyen jelenetek után percekig, órákig, napokig nem bírtam megnyugodni. Azt hiszem, túlérzékenységnek mondják az ilyesmit. Éjjelente forgattam magamban a történteket, elemeztem a helyzetemet, saját hibáimat. Újrajátszottam képzeletemben az egészet százszor, ezerszer – számomra dicső és diadalmas befejezésekkel. A bennem feszülő düh egyre csak nőtt, minden emlékszilánk fájdalmas döfés volt gyomromban. Évekkel ezelőtt megéreztem – tennem kell valamit, különben a dolgoknak rossz vége lesz.

Egy olyannal kezdődött, aki sokadszorra jött vissza hozzánk. Az új órájának mérési eredményeit sérelmezte, úgy vélve, túl gyorsan forog benne a számlálókerék. Előttem van az arca, ebben a zöldes fényben, a medence alján is fel tudom idézni asztalom előtt ülő alakját. Nyurga, negyven körüli férfi volt. Úgy nézett ki, mint egy középiskolai matematikatanár. Csontos képén megfeszült a bőr, és sötét tekintetében nem láttam megértést, csak kimondhatatlan elégedetlenséget.

Tudtam, hogy nem fog leállni. Korábban már beszélt Marikával és Andrással is. Azon a májusi délelőttön ismételten panaszt akart benyújtani a korábbi panaszlevelének késedelmes kivizsgálása miatt. Olyan hangszínen beszélt, amitől a kezem az asztal alatt, a combomat markolászva is remegni kezdett. A pökhendiség és a sértő él egy sajátos keveréke volt, minden szava savba mártott nyílvessző. Tudtam, hogy provokálni akar, hogy aztán ellenem is panaszt tehessen. Főképp az iroda dolgozóinak értelmi képességeire, iskolázottságára tett megjegyzéseivel próbálta ezt elérni. Marika már rég kiosztotta volna, majd hazaküldi – de ő még nem ért be, én pedig tehetetlenül hallgattam Aztán, mikor a sértegetés kifulladt, és papírt kért az új leveléhez, megtörtént. Elécsúsztattam egy lapot, majd tollat nyújtottam felé. Ujjaink egy pillanatra összeértek, és amikor megéreztem a bőre melegét, kirobbant belőlem a düh.

Nem volt látható dolog. Semmi különös nem történt, csak felvillant bennem minden gyűlölet, pont akkor, mikor megérintett. Ma sem tudom, hogy működött, talán valami rejtett biológiai áramlással, energiaátvitellel vagy egyéb paranormális módon. A férfi velem szemben elsápadt, majd köhögni kezdett. Aztán összegörnyedt, és szinte elbújt az asztal alá. Amikor felállva megnézem őt, már vörös volt a padló. Sugárban vért hányt a saját cipőjére, és néha tehetetlenül felpislogott rám. András hívta a mentőket, de akkor már késő volt, kiterítve, mint egy leszúrt disznó feküdt a szőnyegen, feje alatt kabátommal.

Míg a többiek izgatottan tárgyalták a történteket, a szűk kis mosdóban lemostam arcom. Akaratlanul is gyomromra tettem vizes kezem, és éreztem, a hasfalamból eltűnt a feszültség. Akkoriban még nem tapintottam ki a dudort, csak időről időre egy erős szorítást éreztem odalenn. De akkor ez felengedett, és a vizeletszagú helyiségben állva olyan volt, mintha székelés után a teljes bensőm, a belek, a nyálkás tekervények, a vörös mirigyek, a bordák csontjai, a bíbor és lila, erekkel átszőtt szervek csomói kijöttek volna belőlem. Üres voltam és nyugodt. Jelenlegi állapotomhoz hasonlítom az érzést – mintha mély, sűrű folyadékban, talán magzatvízben lebegnék, mely beburkol és körbefog.

Ahogy kiléptem a mosdóból, megütötte fülem az egyik számlázó bátortalan megjegyzése arról, hogy több gondunk nem lesz az ügyféllel. Ernő egy mocskos ronggyal mosta fel a vért – melynek érezni lehetett a szagát a levegőben. Mélyen beszívtam, és megértettem, hogy én tettem, és hogy jól tettem.

Ezután hosszú hetek, talán hónapok teltek el a következőig. Akkor még nem tudtam, de ismét fel kellett gyűjtenem a megfelelő mennyiségű dühöt, hogy ölni tudjak. Később az egésznek lett egy ritmusa. Megtaláltam odalenn a csomót. Figyelemmel követtem növekedését. Belebámultam az ordító arcokba, hagytam, hogy elmondják átkaikat, tűrtem a cüccögésüket, míg az adatbázisban kutakodtam. Rögzítettem panaszaikat, és vártam a következő áldozatot. Tudtam, olyan kell, aki megérdemli.

Hogy az ki legyen – nem volt nehéz eldönteni. Mindig van olyan, aki megérett a halálra. Naponta találkozunk emberekkel, akiket szívesen eltörölnénk a föld színéről. Számomra az is fontos volt, hogy az illető ügye, mely nyomasztó teherként horgonyzik adatbázisaink mélyén – végre lezáruljon. Ha úgy tetszik, csak a munkám végeztem, igaz, más, kifogásolható eszközökkel. Problémát oldottam meg, véglegesen, olyan tökéletességgel, amire a cég nem volt képes. Mivel magamra hagytak, a képességem maradt egyetlen mentőövem a kezelhetetlen ügyek esetében.

Egy nyárvégi délelőtt került sor a másodikra. Óvatosabb lettem, nem akartam jelenetet. Mikor kipirulva, a kiabálástól megizzadva elhagyta az épületet, kisétáltam utána az utcára. Követtem őt pár méteren át, majd megszólítottam. Meglepetten fordult hátra, és automatikusan nyúlt a tollért, melyet szerintem ott hagyott nálunk. Persze, hogy az én tollam volt, csak azért kellett, hogy megérinthessem.

A tűző napfényben és a forróságban egy pillanatra úgy tűnt, kudarcot vallok. Visszaadta a tollat, és köszönés nélkül sarkon fordult. Kétszer is érintettem közben, és éreztem azt a zsibbasztó, könnyű áramütést, mint legutóbb is. Ez a nő, ez a harmincas, filigrán, kosztümös üzletasszony azonban erősebb volt, mint az első áldozatom. Bizonyára esténként, munka után lejárt egy méregdrága edzőterembe, hogy aztán hazamenve átnézze a számláit, keresve, melyikbe köthet bele. Hat lépést megtett még, majd összerogyott. Nem kellett közelebb mennem, onnan, ahol álltam, onnan is láttam, hogy a szíve tájékát markolássza. Pár másodpercig még mozgott lába is. Körbefordultam – az utca üres volt. Visszamentem az irodába, és vártam a mentő szirénáját.

Soha nem éreztem lelkiismeretfurdalást, csak a babánál. Ez egy hosszú várakozás végén történt. Nagyon figyelmetlen voltam, és máshol járt az eszem. Akkoriban nem volt megfelelő áldozat. Valahogy az összes reklamáló túl esetlennek, szánalomra méltónak tűnt. Néha azon kaptam magam, megértem őket.

Egy este, mikor én maradtam a kései műszakban, behozták azt a gyereket, egy kis, fonott kosárkában. Az anyja egy megrepedt vezeték miatt akart bejelentést tenni, mely minduntalan elárasztotta az utcájukat. Emlékszem, kemény fagyok voltak, joggal sérelmezte, hogy nem tudnak feljutni kocsival a lakásig. A gyerek végig ott gügyögött mellette egy széken, szeme előtt forgatta a cumiját és nyáladzott. Mikor végeztek, a nő felkapta, mint egy csomagot. Ekkor a baba kezéből kiesett a cumi, én pedig, mivel a lábamhoz gurult, lehajoltam érte. Adhattam volna az anyának is. Annál is inkább, mivel a padló piszkos volt. Mégis, akaratlanul is a kiskölyöknek nyújtottam. Csak hogy érezzem, milyen érzés, mikor egy ilyen apró ember elvesz tőled valamit.

Nem haragudtam rájuk. Egyszerűen csak túl sokáig gyűlt bennem a méreg.

Amikor elkezdett köhögni, az anyja elsápadt. Aztán nagyon hirtelen elhallgatott mindenki. Eltelt öt vagy hat másodperc, míg rájöttünk, hogy nem lélegzik. A nő szinte kitépte a takarók közül, és védekezően elfordult. Biztos vagyok benne, hogy megérzett valamit. Nem mertem közbeavatkozni, halk nyöszörgésféle tört elő belőlem, sután léptem egyet előre, majd hátra. Néztem, ahogy az anya előbb az apró szájban turkál, majd a mellkast és a torkocskát nyomkodja. A baba azonban csukott szemmel hevert keze közt, mint egy rongybábu – és továbbra sem lélegzett. Most, a víz mélyén, már tudom, min mehetett keresztül. Ott és akkor azon járt az eszem, hogy vajon mennyi ideig bírja agykárosodás nélkül.

Aztán, mikor az anya végre felsikoltott, András feltépte az ajtaját. Soha nem örültem még ennyire a látványának. Valamiképp azonnal megértette, mi történt. A nőhöz rohant, és nem próbálta elvenni tőle a testet. Egyszerűen csak villámgyorsan ráhajolt a gyerekre, két ujjával összecsippentve azt a pici orrlyukat. Aztán belefújt a szájába.

A következő, amit hallottunk, a baba köhögése majd sírása volt.

András hátralépett, karba tett kézzel bámulta, ahogy a nő ringatni és babusgatni kezdi a babát. Egyiken sem néztek rám, mintha ott se lennék. Jobbnak láttam kitántorogni a friss levegőre. Amíg a fagy átjegesítette kopott öltönykabátom, elhatározásra jutottam.

Közeledett a karácsony, a megbékélés lehetősége. Leszaladtam hát három háztömbnyit, és megszabadultam a dühtől. A buszmegálló felé menet volt egy ház, melynek kerítése mögött óriási, meghatározhatatlan fajtájú kutya várta a járókelőket. Ha elfelejtetted, hogy ott van, hördülő csaholásával a frászt hozta rád. Most, a pattogó hidegben állva megvártam, míg kiugatja magát, majd benyúltam, és megragadtam az állkapcsát. Amikor belém mart, éreztem, elönt a düh. Felvinnyogott, majd hátsó lábai megroggyantak. Elengedte a húsom, és eldőlt. Soha többé nem hallottam hangját, de a tetanusz napokig fájt.

A következőnél majdnem lebuktam.

Marika ügyfele volt, vagyis ő foglalkozott vele több alkalommal. Egy idős, csupa csipke és ránc, félig süket hölgyike. Én csak kaján mosollyal hallgattam, ahogy Marika hosszú délutánokon át hiábavalóan és üvöltve győzködi arról, hogy a számláin nincs rajta a szomszéd vízfogyasztása.

Aznap azonban rám maradt a dolog. Marika kiszaladt a boltba, hogy bevásároljon húsvétra. A vénség pont ekkor tipegett be, és pár perc értetlenkedő zsörtölődés után leült az asztalomhoz. Mikor reszkető kezeivel kezdte előszedegetni gyűrött számláit, beadványait, kacskaringós betűkkel írt leveleit – tudtam, nem lesz jó vége.

Gondosan átnéztem mindet. Húztam az időt, hátha visszaér Marika. A hölgy csak ült velem szemben, remegő fejjel, néha köhintett egyet. Mikor már nem várhattam tovább, elmondtam az igazat. Hogy a szomszéd nem lopja a vizet. Kétszer kellett megismételnem, mert nem értette. Láttam a küszködést a szemében, ahogy a számat figyelte, és fülelt. Azt hiszem, ez a kudarc dühítette fel, hogy nem hallott jól. Mikor magyarázni kezdtem, még kevésbé értett. Beszéltem, amíg lehetett, de aztán kifogytam az érvekből. Csöndben ültünk talán percekig is, vártam, hogy valami történjen, bejöjjön egy másik ügyfél, visszaérjen Marika, vagy kinézzen ránk András. Közben nyomult, tolult fel bennem a düh, mint a vaskos hányinger. Épp ezért nem vettem észre, hogy az öreglány is felhúzta magát.

Persze voltak jelek. A feje még jobban kilengett. Púderes arca sötétebb árnyalatúra változott. Kesztyűs keze szorosabban markolta az asztal szélét. És amikor már nagyon hosszúra nyúlt a hallgatásom, egészen nyilvánvaló lett, hogy dühös. Kiáltozni kezdett, mint aki elfelejtette, hogy más még jól hall. Sok szavát meg sem lehetett érteni. Főképp az őt ért megaláztatásról és a pimaszságunkról beszélt. Hogy kihasználjuk korát és fogyatékosságát. Kikérte magának a bánásmódot. A homályos magyarázatokat. Az érthetetlen számokat. Az önelégült vigyorgásunkat.

Hirtelen megéreztem, hogy ott van, kibukik belőlem, mint valami epe, ha nem teszek valamit, eláraszt mindent. A düh a sárga, nem az irigység. És zöld szálakkal van átszőve. Szemem előtt ezek a színek vibráltak, mikor átlendültem az asztalon. Le akartam állítani, hogy fogja be a túlrúzsozott száját, és hagyja abba a sipítozást. Azt hiszem, magam sem tudtam, mit teszek, mikor az ajkaira tapasztottam a tenyerem. Csak egy pillanatra, mert olyan szárazok és élettelenek voltak, mint egy kígyó levedlett bőre. Elkaptam a kezem, és akaratlanul is megbámultam benne rúzsának két csíkját. Utolsó csókja szinte beleégett a bőrömbe, míg ő maga lefordult a székről. Felpattantam, és ahogy leguggoltam mellé, mozgást kélt mögöttünk.

Az egyik számlázó volt. Egy fiatal, esetlen, nagydarab lány. Az utcára nyíló ajtóban állt, kezében kiflivel teli zacskó.

Talán ő gyilkolt meg?

Lenyúltam a hölgy nyakához, és megtapogattam. Alig volt pulzus ott, ahol az aszott bőrben elbújt a verőér. Szemét elfutották a könnyek. Nehezen, gyengén lélegzett. Meglazítottam a gallérját, majd fojtott hangon megkértem a kolléganőt, hogy hívjon mentőt.

Ő tétován mozdult, és ahogy elhaladt mellettem, nagy ívben kikerült, mintha leprásak lennénk, én és a haldokló.

Éreztem, hogy meglátott valamit. Nem tudhattam, mennyit, de hamarosan bebizonyosodott sejtésem.

András másfél héttel később, egy csöndes délután behívott magához. Hellyel kínált az egyszerű kis irodában, majd sokáig szótlanul bámult rám.

Volt az asztalán egy mappa, melyet később, a hosszúra nyúlt hallgatás végén kinyitott. Az első oldalán a nevemet olvashattam. Belelapozott a közepébe. Tanulmányozott valamit, majd rám pillantott, mint aki ellenőrzi a tényeket.

Mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem, mi a baj.

Azt hittem, óvatosan, távolról közelíti meg a dolgot – de nem így történt. Talán fáradt volt, vagy maga sem gondolta komolyan, mikor rákérdezett, hogy mit csináltam az öregasszonnyal.

Készültem valami ilyesmire, ezért azonnal, talán túl gyorsan válaszoltam.

Semmi közöm nincs a halálához. Elsápadt és leesett a székről. Ezért hajoltam és nyúltam felé. Sajnos már későn.

Merőn nézett pár másodpercig, majd megint az anyagomba lesett, onnan kérdezte, még halkabban, szinte csak magához intézve a szavakat. És a babával mi volt.

Erre nem válaszoltam azonnal, mert megdermesztett a döbbenet, hogy emlékezett rá, és összefűzte a két dolgot. Aztán, túl későn reagálva, visszakérdeztem, milyen babával.

Ekkor már állt, és elhúzta a hátsó ablak függönyét. Egy kertre, nagy, ágaskodó fákra, és távolabb a pesti síkság barnás masszájára nyílt előttünk kilátás.

Elmélyülten szemlélte a tájat, majd megjegyezte, hogy túl sok körülöttem a véletlen.

Erre már én is gondoltam. Vagy talán vágytam rá. Hogy nincs semmiféle különös képességem, csupánrémes természetem, és egy daganat a hasamban, egy sérv. És a halál csak egy gyakori látogató a környezetemben. És a többit csak képzelem. De a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy minden egyes alkalommal én öltem.

Aztán, míg András kinyitotta az ablakot, arra gondoltam, hogy miért ne tehetném meg most is? Mögé kellene osonni. A tarkójára kellene tenni a kezem. Még van bennem annyi harag, hogy egy életre lebénítsam. Nyugdíjba küldhetném, most azonnal.

Megfeszült a combom, és már emeltem magam. Odalentről, az ablakon túlról ütemes neszezés, talán kaszálás hallatszódott fel, a főnököm kedélyesen kiköszönt valakinek.

Ülve maradtam.

András így zavartalanul végigvihette a dolgot. Keserűen és közömbösen közölte elvárásait. Hogy ha még egyszer valami különös történik miattam az irodában vagy a környékén – kénytelen lesz megválni tőlem. Bár régi és jó munkaerőnek tart, személy szerint nem szívlelheti a különös dolgokat. Nem akart bonyodalmakat maga körül, amit meg lehetett érteni. Mégis, a kezdeti riadalmon túl, szavai nyomán elfogott valami undor. Ma is úgy vélem, inkább fekszem itt holtan a mélyben, minthogy éljem az ő életét.

E fenyegetés után az utolsó gyilkosságom sokáig váratott magára. Hónapok teltek el, és a dudor egyre keményebb és nagyobb lett. Már az övem is nyomta, így a nadrágomat vagy feljebb kellett húznom, vagy annyira letolnom, hogy lógott rajtam. Minden kis apróságra kitört belőlem az elfojtott indulat, ezért Marika sokszor napokig nem szólt hozzám.

De nem tehettem semmit. Éreztem, András figyel. Talán ez idő alatt meggyőzte magát, összerakta a dolgokat, és ő gyilkolt meg?

Aztán csak kirobbant a dühöm.

Esős, késő őszi napon történt. A férfi, aki betért hozzánk, zaklatott volt és ittas. Ismerősnek tűnt, de lehet, hogy csak a buszmegállóból. Amikor kipillantottam mögötte az utcára, és megláttam drága autóját, ezt elvetettem.

Marika kávézott, és rá se nézett, ezért azonnal az én asztalomhoz jött. Dülöngélve lépdelt, de volt egész alakjában valami határozott makacsság. Szívós, alacsony ember volt, harminc körüli. Arcát déli nap barníthatta – vagy a hegyvidéki szoláriumok egyike.

Panaszt kívánt tenni a víztározó körüli zajok miatt. Azt állította, a tározó mellett lakik, és napközben pihen, mivel esténként ügyeletes. Ám a folyamatos kopácsolás, csörömpölés és fúrás nem hagyja békén.

Kérdőn néztem Marikára, aztán nekem is eszembe jutott, miről lehet szó.

A hatalmas, földalatti medencékből álló tározó, amely most a sírom, a felszínen csupán földbe bújt kis téglatömb volt. Oldalában lépcső futott, ennek fémkorlátját valaki egy éjjel levágta, és elvitte. Hallottam róla, hogy Ernő fából készít egy ideiglenes korlátot a helyére.

Míg mindezt elmondtam neki, a férfi a fejem fölött elnézve bámulta a falat. Egyik lábáról a másikra állt, majd asztalomra támaszkodott. Haja ziláltan lógott szemébe, néha félresimította. Mikor végeztem, azt mondta, beszélni akar egy vezetővel.

András nem volt bent, egy konferenciát szerveztek a központban, ott szólalt fel. A férfit ez nem is érdekelte – ő azt szerette volna, ha valaki azonnal leállíttatja a munkálatokat.

Nem volt értelme annak, amit kért. Bármikor átmehetett volna Ernőhöz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Bizonyára meg tudtak volna állapodni a csönd és a zaj ütemezéséről.

Mondtam neki, hogy legfeljebb a mestert tudjuk elérni. Hozzá akartam tenni...nem is tudom már mit, mert hirtelen, dühös mozdulattal lesöpörte asztalomat. Tolltartó, tollak, papírdarabok szálltak a levegőben. Marika ijedtében csuklott egyet, majd sziszegve fújta ki a levegőt. Én felálltam, kiléptem az asztal mögül, rá egy papírlapra, és a férfi szemébe néztem. Éreztem, ahogy a düh elönt, felkúszik gerincem mentén, torkomig majd számig tolakszik.

Aztán az ügyfél elfordította fejét, és motyogott valamit, mire hirtelen kiengedett belőlem minden feszültség. Azt mondta ugyanis, hogy elnézést.

Megindult kifelé, de megbillent, összerogyott.

Akaratlanul is odaléptem, és a hóna alá nyúltam. Intettem Marikának, hogy semmi baj. Reméltem, nem maradt harag érintésemben. Ahogy kifelé vonszoltam, a férfi mind jobban rám nehezedett. Az utcán nekidőlt az iroda falának, zihálva mélyeket lélegzett.

A gyógyszereiről suttogott valamit, noha pálinkaszagot lehelt arcomba. Az agyára ment a zaj, és valahol le kellett vezetnie. Magyarázkodására bólintottam, és megvontam vállam. Felajánlottam, hogy elkísérem, ha gyalog kíván hazamenni.

A fejét rázta, majd ellökte magát a faltól, és az autóig egyedül ment. A kulcs kiesett kezéből, mire lehajoltam, kinyitottam neki a kocsit, és tartottam az ajtót, míg beszáll. Meg kellett volna akadályoznom, hogy vezessen, és akkor nem történik semmi. De nem érdekelt, mit csinál, csak minél távolabb akartam tudni magamtól irritáló lényét.

Míg erre gondoltam, a másik kezem ott felejtettem a kocsiajtó keretének ívén.

Így történt, hogy a férfi rácsapta az ajtót.

A fájdalomtól elveszítettem minden önkontrollom. Amikor kiszabadultak ujjaim, és térdre estem, már ismét ott volt fölöttem. Azt monda, orvos, és hagy nézze meg. Felpislogtam rá, és könnyeimen át egy zavaros tekintetű, felelőtlen, nagyszájú ügyfelet láttam. Egy olyan fogyasztót, aki most már fizikailag is bántott. Amint a kezemhez ért, azonnal kiengedett belőlem a gyűlölet. Olyan volt, mint a vízben terjedő tintahalálca. Beburkoltam őt, sárgával és zölddel, átfontam tetőtől talpig.

Csak nézett rám döbbenten, majd szótlanul visszadőlt a kocsiba. Elterült az első ülésen, és nem mozdult többet.

Percekig álltam felette, zsibbadt ujjaimat szorongatva. Mikor a fájdalom alábbhagyott, megtöröltem szemem, és körbenéztem.

Az utca most is üres volt, autó nem közeledett, Marika sem állt az irodaajtó üvege mögött. Óvatosan próbálgattam ujjaimat – remegve ugyan, de ki–behajoltak.

Tudtam, hogy cselekednem kell. András nem hozhatja összefüggésbe velem a halálát.

Átmentem a kocsi másik oldalára, és az anyósülés felőli ajtót kinyitva áthúztam a testet oda.

Aztán beszálltam, és elindultam.

Úgy hevert mellettem, mint aki részeg. Csillogó, merev tekintettel bámult előre, később a feje lecsuklott. Az ágyékán sötét folt terjengett, és amikor a kanyarban nekem dőlt, savanyú szag ütötte meg orrom.

A víztározótól nem messze álltam meg. Volt ott pár nagyon elegáns és visszafogott családi ház. Fogalmam sem volt, mely az övé, találomra leparkoltam hát egy árnyas fa alatt. Két iskolás ballagott el mellettem, lehajoltam a kormányig, mintha a cipőm kötném. A kocsitetőn dobolni kezdett az eső.

Vártam még egy kicsit, majd kiszálltam a kocsiból, és otthagytam a halottat.

Marika nem kérdezte, hol jártam, de morogtam neki valamit az ebédszünetről és a rossz időről. Később, a délután egy unalmas pontján eszébe jutott az eset. Hogy mi történt odakinn a balhés ügyféllel. Megvontam a vállam, majd azt mondtam, elhajtott. Ennyiben is maradtunk, és úgy véltem, ezzel lezárult egy újabb esetem.

Ám öt napra rá meggyilkoltak.

Este történt, én maradtam ügyeletben, mert Marika már a halottak napi koszorúkat intézte, és műszakot cserélt velem. Négy után már senki nem jött be, régebbi, kimenő leveleimet osztályoztam a számítógépen. András ötkor hazament, kifelé biccentett és köszönt. Éreztem, mint mindig a beszélgetésünk óta, figyelmesen végigmér. Hasamban ilyenkor lüktetni kezdett a csomó, mely most még puha és apró volt. A részeg halála kivette indulatom nagy részét. Nem akartam a jövőre gondolni, mikor újból fájó és szorító szükségletté válik a stresszoldás, de ahogy elnéztem főnököm távolodó hátát, tudtam, előbb-utóbb ezt a dolgot is rendezni kell.

Amint bezárta maga után az ajtót, képek sora és hirtelen jött megvilágosodás futott végig rajtam.

Most, a mély vízben lebegve, hova a napfény csak pászmákban, sejtésekben jut le, ismét eszembe jut ez a varázslatos másodperc. Múló, röpke ötlethalom volt, felismerések egymásutánja, melyek akár valós ténnyé is összeállhattak volna. Akkor és ott azonban elfelejtettem, mert megcsörrent a telefon. A bérszámfejtésről kerestek, szabadságolási terveim miatt. Míg türelmesen válaszolgattam a fáradt kérdésekre, a képek kihullottak fejemből.

Ám most itt lebegnek előttem, felettem és köröttem a zöld vízben. Csak ki kell nyúlnom értük, hogy megfogjam és megérintsem őket. Ha jól csinálom, akkor mindenre fény derül.

Legelőbb a halál. Hatkor lezártam a gépem, lekapcsoltam a fényeket, és a fűtést takarékra vettem. A félhomályos térben csak az utcai lámpák világítottak be. Senki nem volt odabenn rajtam kívül, ebben biztos vagyok. Amint kiléptem az iroda ajtaján, és lehajoltam, hogy a jobban lássam a kulcslyukat, ütés érte a tarkóm.

Már vízzel a tüdőmben, a hideget nem érezve, szaglás, hallás és mozdulatok nélkül tértem magamhoz idelenn. Halott voltam, de beletelt pár napba, míg ezt megértettem. A tudatom, mely most a múlt képeit rakosgatja e szubjektív rendbe, nem bomlott fel. Talán a hasamból kisugárzó düh tartotta testemben. Talán csak a kíváncsiság, gyilkosom kilétének rejtélye.

Nem érdekelt, elfogadtam, hogy itt fekszem a mélyben, és halott vagyok.

Az első kép, amit meg kell vizsgálnom, egy elmosódott, vörös paca. Egy arc tükröződik benne. Én az iroda padlóján elsimuló folyadék felett állok, oldalról látok rá az ismerős ábrázatra. A vértócsa felszíne kitisztul, mert napfény hull rá. Gyanakvó tekintet fordul felém, majd egy felmosórongy megbontja az élességet, és eltöröl mindent.

Tétován eloszlik az egész jelenet, hogy újabb bukkanjon elő. Mintha a víz mélyéből úszna felém – egyszerre csak ott vagyok benne. Az utcát látom, az irodából észlelhető szeletét. Forró nyári nap van, én a székem felé tartok. Mielőtt leülök, felnézek, ki az üvegajtón. Egy árny rohan el előtte. Annyit látok csak belőle, hogy munkaruhát visel, kezeslábast. Tudom, hova igyekszik, nem messze az irodától valaki fekszik a járdán. Holtan, magára hagyatottan. Nem sokkal később szirénaszó úszik fülembe.

A következő dolog először csak sötét csomó az éjszakában. Egy buszmegálló, majdnem üres. Felületes pillantást vetek felé, miközben a kerítés mögül fájdalom mar kezembe. A fatákolmány belsejében felizzik egy vörös pont. Az irodában senki nem dohányzik. Vagy mégis? A bent dolgozók közül senki. Az idegen távol van, a téli éj sötétje egyébként is jótékonyan eltakar. Csak mikor visszafelé indulok, akkor láthatja jellegtelen hátam.

A következő egy délután, kilépek András irodájából. Elmosódott suttogás Marika asztalánál. Fűillat leng be mindent. Ernő lassan ellép kolléganőm asztalától. Kezében műanyag pohár vízzel, benne egy fenőkő. Biccent felém, arca merev. Átúszik az irodán, apró, zöld fűszáldarabok százait hagyva maga után a szőnyegen.

Még egy kép – élesebb és színnel teli. Csupán pár napja történt. Álmodozva forgok székemmel, egy levél befejező formuláján gondolkodva. Marika bemegy aláíratni valamit Andráshoz. A nyíló ajtón át látni a főnök fejének csillogását, és előtte, a másik székben egy sötét árnyat. Mint egy varjú, Ernő gubbaszt a székben, fekete öltönye lóg rajta, nyakkendője össze–vissza csavarodik. Egyiken sem néznek rám, András csak bánatosan int Marikának. Cigarettafüst üli meg köztük a levegőt.

A legutolsó kép itt található alattam. A napfény a fenti ablakokon át egy–két másodpercig olyan szögben esik be, ami talán soha többé nem fordul majd elő. Az évszak, a bolygó forgása, a víz mély, észrevétlen áramlása, saját pozícióm csodálatos összjátéka folytán most leláthatok a medence aljáig. Így felismerhetem, hogy mi is az a sötét tömeg, ami odalent fekszik a bokámra csomózott kötél végén.

Hát persze, hogy egy szerszámosláda.

Tudom, hogy a bosszú, ami ért, jogos volt. Mégse türtőztethetem dühöm, ami feltámad még egyszer, utoljára, mikor mindezt megértem. Ernő részeges fiának meggyilkolása miatt kellett elvesznem. Az apai haragnál csak egy erősebb létezik – a temetetlen holtak gyűlölete.

Nem gondolkodom a továbbiakon, ösztönösen történik minden. A bosszú vak indulata végigráng egykori énemen, és mozgósítja azt a furcsa erőt, ami ide sodort. Lágy zsibbadást érezhetnék ágyékom és hasam közt, és a duzzanat hirtelen felhorgadó lüktetését – ha még éreznék. De így is megtörténik, test és idegek híján. Nézem, ahogy a düh nyomában életre kelő sárga és zöld kígyók kitekerednek számon, orromon, fülemen, pórusaimon. Pusztító őrjöngésem millió és millió részecskéje szétárad a medencében. Látom, hamar eloszlik az ivóvízben. Tudom, hogy a kiegyenlítőcsatornákon előbb–utóbb az egész gerinchálózatot bejárja majd. Eljut a legutolsó fővárosi háztartásba is, a levesekbe, teákba, kávéscsészékbe. És megtalálja Ernőt.

Persze, mindez már nem számít. A kiürülés pillanatától kezdve minden tompul. A haraggal együtt az élethez kötődő tudatom is fakul és oldódik. Néha egy-egy pillanatra, hosszú, sötét folyosót látok magam előtt felvillanni. Hamarosan elindulok rajta, indulatok nélkül, mert azokat hátrahagytam nektek.

vége