Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

Három nővér

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben, és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá az értelmére.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdeztem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is – mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix, és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelenet járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány, csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától. A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház tetején szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jött egy bolond, megvadult gondolat, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az, Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta, és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája a padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra, ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is a padlón. Aztán kifújta a levegőt, és fejét csóválva elhátrált, el a háztól, a víztől, de leginkább Annától.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.   

vége

Ennek a történetnek is van egy párja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. A másik probléma a végső tett motivációjának érzelmi alapozása volt - ezzel most sem vagyok elégedett. Ami fontos még: Stix, a Város amatőr költőjének (van ilyen kategória?) színre lépése.

A dög

„Mondd el hát a gyönyörű nyár reggeli képet,

melyet lelkünk ma teremtett,

az ösvény egy hirtelen hajlatának kavicsos földjén

fekvő  tetemet”

Charles Baudelaire: Egy dög, Stix műfordítása

Ott álltunk mind a hárman, Mravcsik, a garázsféreg, Botos és én a garázs mögötti erdőszélen, és a dögöt bámultuk. A reggeli gyógysör, cigi ott volt a kezünkben, a nap már most melegen tűzött fejünkre, és a dög iszonyatosan büdös volt. Vaddisznó lehetett, de mivel felfújódott, és megfeketedett a napon, nehéz volt megállapítani. Mravcsik hívott ide minket, hogy megmutassa. Egyébkén ugyanúgy indult a nap, már kora reggel Marika kocsmájánál gyűltünk össze a foszlott napernyő alatt, hogy megvitassuk a nagy semmit.

A garázssor volt a város pereme, hegyek közé vezető földút, kétoldalt régi, repedező betongarázsokkal, melyeket a hetvenes évek keskeny és folyton elromló autóira terveztek. Itt lett Mravcsik tavasszal garázsféreg. Én azokat nevezem így, akik a csóróságuk miatt kiköltöznek ide, és itt is halnak majd meg valamelyik nagy téli hidegben, félrészegen, elkárhozva. Annyit tudtunk meg tőle a közös sörözések alatt, hogy az asszony karácsonykor elhagyta, aztán meg kitúrta őt a közösből, csak a garázs maradt, meg az ezerötös Lada. Azt májusban eladta egy gyűjtőnek, ő maga pedig bevackolódott az autó helyére. Kempingágy, nagy halom tűzifa, kis kályha, melynek a csövét kivezette a hátsó ablakon, sőt még egy hűtőszekrény is volt a garázsban. És bakszag. Én így nevezem a garázsférgek szagát, azt a savanyú, áporodott szagot, melyet a férfiak, főleg a nyári melegben, magukkal húznak mindenhova, mint egy csóvát a nagyon is túlértékelt üstökösök.

Botosról nem tudtam hol lakik, szerintem az erdőben tanyázott a hajléktalanokkal, a Fejtő-telep nyomortanyái felett. Villanyszerelő volt, megvágta az áram, rokkantnyugdíjazták, de sok köszönet nem volt benne, folyamatosan remegett a keze, és úgy lefittyedt a szája, hogy szívószállal tudta csak meginni a sört.

Én akkoriban anyámnál húztam meg magam – a tartozásaim miatt –, amíg a vihar el nem vonul. Kijártam fusizni apám régi garázsába, és így akadtam össze Marikánál a másik kettővel. Nyár közepére már ismertük egymás életét, azt, hogy hol rontottuk el, és sejtettük egymásról azt is, hogy ez a rontás rajtunk marad, ennél soha többé nem lesz már jobb.

Mravcsik igazából azért hívott minket, hogy segítsünk neki eltakarítani a dögöt, mert a hátsó ablakon beáramló szagtól már harmadik éjszaka rémálmok gyötörték. Azt mondta, ha segítünk, egész héten ő fizeti a reggeli sört Marikánál. Állítása szerint kedd volt, és már megkapta a segélyt, tehát volt miből nagyvonalúskodnia. Kért egy ásót és egy lapátot Marikától, Botos meg kötelet kerített valahonnan. Az volt a terv, hogy gödröt ásunk, az állat felfelé meredő lábaira kötjük a kötelet, és belerántjuk a gödörbe. Reggel volt még, de az erdő fáin átszűrt napfény már erősen perzselte arcunk-kezünk, gyorsan neki kellett látni. Leraktuk a sör maradékát az árnyékba, és rámentünk az aljnövényzetre, előbb az ásóval, majd kézzel megtisztítva a területet. Végül Mravcsik kezdett el ásni, én meg lapátoltam. Botos közben megvizsgálta az állatot, és mondta, hogy az oldalán van egy nagy karmolás. Mintha medve vagy más nagyméretű ragadozó sebezte volna meg. Követte a vérnyomokat az erdőbe egy darabon, hallottuk csörtetését. Amikor visszajött, mi már térdig álltunk a gödörben. Nem akartunk nagy gödröt, épp csak annyit, hogy elférjen benne a dög. Botos azt mondta, feljebb, fél kilométerre kapta el az a valami a disznót. A kanca elmenekült, idáig vonszolta magát, de kivérzett, és itt nem bírta tovább. Odafenn, a gerincen le van tarolva egy tisztás. Az a valami, ami elkapta, fák kérgét hasította le, és növendék akácokat taposott le.

Botos értett ezekhez a dolgokhoz, mert csapdákat raktak ki a hajléktalan haverjaival. Néha hozott füstölt vaddisznóhúst, máskor szatyor gombát vagy műanyag tálban erdei szedret adott. Megkértem, kicsit lapátoljon ő, és megittam a söröm az árnyékban. Egyre melegebb lett, és mintha a dög is egyre büdösebb lett volna. Olajos szaga volt, úgy éreztem, megtelepszik az arcomon, orromban, a nyelőcsövemben, és már a langyos, keserű Arany Ászok se tudja lemosni. Balról, a völgy felől hallani lehetett a város moraját, ahogy az emberek dolgoznak, az autók járnak-kelnek, a gépek dübörgenek, szóval pár kilométerre folyt a normális élet. Idekinn, a garázssor végén csak a föld hersegett a szerszámok alatt, és néhány madár csivitelt bágyadtan az erdőben. Hirtelen nagyon rosszkedvem lett, magam se tudom miért. Felálltam, és morogtam nekik valamit, hogy nyitva hagytam a garázst, valaki ellopja a hegesztőmet, és azzal leléptem.

Délután, amikor végeztem a melóval, visszamentem Marikához. A nap addigra Marika háza mögé került, a garázskocsmából hűvösség áradt ki a repedezett udvarra, a sör, amit Marika reggel pakolt be a hűtőbe, már jéghideg volt.

Vén, sárga kis csirke volt ez a Marika, mindig zsémbes, morgós, de alapvetően rendes asszony. Soha nem zavargált, odaadta az üveget, aztán elhúzódott a garázs hátsó részébe. Leültem az egyetlen napernyős asztalhoz, és ahogy a rozsdát kapirgáltam a székemen, megjelent Botos is. Hozott ő is egy sört, leült, és kérdés nélkül elmondta, hogy ő se bírta sokáig azt a bűzt, lelépett, kábé utánam tíz perccel. Akkor már derékig ért a gödör. Mondta Mravcsiknak, szerez meszet, mert azzal le kell önteni a dögöt, ha már bent lesz a gödörben, így a vadak nem fogják kikaparni. Úgy volt, hogy tényleg tud hozni, de a haverja végül pénzt kért volna érte.

Bűntudatom volt, ezért kijelentettem, majd én adok, a faternak maradt pár festékes vödre a garázsban, egyikben biztos találunk még meszet is. Megittuk a sört, és csak ültünk ott a még mindig forró beton kipárolgásában, amikor az út végén feltűnt a Mravcsik dülöngélő alakja. Botos integetett neki, röhögött, hogy ez már most részeg. Ahogy közelebb jött, láttuk, csurom víz, mintha nagy eső érte volna a szabadban, pedig akkor már hetek óta nem esett. Lerakta az ásót és a lapátot a fal mellé, aztán rendelés nélkül leült közénk, és csak nézte az asztal lapját. A bűz hullámokban párolgott belőle. Végül Botos kérdezte meg tőle, hogy mi történt. Mravcsik meg elmondta, de közben egyszer se nézett a szemünkbe.

Azt mondta, miután mind a ketten olyan aljas módon ott hagytuk, ásott még egy kicsit, aztán várta Botost a mésszel, de mivel csak nem jött, és kezdett meleg lenni, elhatározta, egyedül befejezi, és hagyja a csudába a meszet. Majd rak rá követ, volt valami törmelékhalom az erdőben, onnan akart rápakolni.

Úgy csinálta, ahogy terveztük, rákötötte a dögre a kötelet, és elkezdte húzni. Ám az utolsó pillanatban a gödör peremén az állat foszlós háta megakadt valamiben. Na, ekkor követte el azt a hibát, hogy beállt a gödörbe, és kézzel, megragadva a lábakat, ráncigálni kezdte. A harmadik rántásra a dög kettészakadt. És itt Mravcsik megakadt, mert hirtelen nem tudta, hogy mondja el, de aztán megpróbálta. Azt mondta, az állat belseje tele volt, lila színű, apró kukacokkal. Ezek kiömlöttek a sebből, a szakadásból, rá az ő mellkasára, lábára, de jutott még valahogy az arcába is, mert szinte fröcsköltek az állatból. Olyan volt, mintha már csak a kukacok lettek volna a dögben, mintha kukacokkal lett volna kitömve a vadkan bőre. Sikoltozva kiugrott a gödörből, és kaparta, csapkodta magáról a kukacokat, de azok belekapaszkodtak a ruhájába, bőrébe. Itt megint megakadt, aztán nagyon halkan azt mondta, szerinte némelyik be is fúrta magát a bőre alá. Nem fájt, inkább csiklandós érzés volt. Összenéztünk Botossal, megcsóváltam a fejem, aztán megveregettem Mravcsik vállát, és mondtam neki, hülyeség. Felálltam, bezörögtem a garázsajtón, és kerítettem három üveg jéghideg sört. Amíg megittuk, Mravcsik befejezte a történetét. A garázsban tartott vizet demizsonban, azt mind magára öntötte. A haját kétszer dörzsölte át, mert folyton az az érzése volt, hogy ott másznak a hajtövei közt a férgek. Amikor kész lett, visszament a döghöz, és mit látott? Az összes kis kukac mozdulatlanná feketedett a melegben. Mintha a szabad levegőn nem tudtak volna létezni, szinte a szeme láttára fonnyadtak össze, barnultak meg, szóval mind elpusztult. Ettől függetlenül kerített egy rudat, azzal, távolról végezte be a munkát. Mikor a dög a gödörben volt, nem törődött kövekkel, ráhányta a földet, de előtte egy söprűvel a gödör partjáról bekotorta az addigra teljesen összegörbülő fekete kukacdögöket is.

Felemelte az üvegét, ahogy befejezte, és egy hajtása kiitta a maradék sört. Kitartotta maga elé kezét, néztük, hogy még mindig remeg. Olyan leszek, mint te, viccelődött Botossal, de hangja erőltetetten csengett. Még mindig érzi őket a bőre alatt. Mondta aztán csöndesen. Erre már nem szóltunk, csak hallgattunk egy sort, majd hazamentünk mind, mert ennyi elég volt ebből a napból.

Azt reméltem, másnap reggelre kialussza ezt a hülyeséget, de ugyanolyan lehangoltan jelent meg a pléhasztalnál. Kikérte a sört, és aztán hozzá se nyúlt. Botos elvolt valamerre, talán a csapdáit ellenőrizte, ezért ketten ücsörögtünk csak az udvaron, később jöttek valami emberek a Müfémtől, lejjebb az utca elején építettek egy raktárt, ott dolgozhattak. Tíz felé járhatott, amikor végre megeredt Mravcsik nyelve. Elmondta, hogy ismét rémálma volt, a sötétségben keringett, odafent az űrben, és nem tudott megkapaszkodni semmiben, fel-alá bukdácsolt, csak a távoli csillagok fényének pislákolása adott némi támpontot. Amikor abbahagyta, óvatlanul megkérdeztem, viccesnek szánt hangsúllyal, hogy mi a helyzet a kukacokkal. Rám nézett, és olyan szomorúság volt a szemében, hogy azonnal megbántam, hogy szóba hoztam. Aztán elkezdte azt a hülyeséget. Hogy megvannak, jól érzik magukat odabenn, és talán szaporodnak is. Izegnek-mozognak, ficánkolnak, bizsergető, kellemes érzés, ahogy belülről feszegetik a bőrt, meg ahogy az izmok közt ide-oda fúrják magukat.  Néztem rá bután, aztán megfogtam a vállát, hogy leállítsam ezt az egészet. Koszlott atléta volt rajta, meztelen bőrét tapintottam. El kellene akkor menni orvoshoz. Javasoltam, és elmeséltem egy haverom esetét, akinek a belében egy másfél méteres féreg fejlődött ki, amit aztán ki kellett operálni. Mravcsik csak jóindulatúan mosolygott. Ezeket már sose lehet kivenni, mert annyira elterjedtek, hogy nincs az az ember, aki eltüntesse őket. És akkor megkérdezte, hogy érzem-e. Hirtelen nem értettem, mire gondol, de aztán egyszer csak a vállánál, amit még mindig markoltam, egy bökdöső moccanásra lettem figyelmes. Elkaptam a kezem, a barna bőrére meredtem, és egy pillanatra mintha láttam volna kipúposodni, de aztán pislogtam, és nem volt ott semmi.

Másnap reggel Mravcsik nem jött, de befutott kicsit később Botos, és elmondta, hogy a haverunk, hogy ott ül a garázs háta mögött, a dög sírja fölött, és dúdolgat valamit. Megittam a sört, és mondtam, nézzük meg, mert nem tetszik nekem ez az egész. Útközben elmeséltem Botosnak a kukacos dolgot, ő csak nézett rám, mint a hülyére, de aztán nem szólt, meg közben oda is értünk a garázsféreghez. Tényleg ott ült, a napon, egy szál gatyában, bámult az erdőbe, és dúdolt. Botos megállt a garázs sarkánál, de én odamentem hozzá, megszólítottam, mondtam neki, jöjjön, igyon velünk egy sört, meghívom. Felnézett rám, és hirtelen tudtam, Mravcsik nincs ott, valaki más bámul az arcomba, valaki más mondja, hogy az alkohol nem tesz jót nekik. Kiknek, kérdeztem, mire sokáig nem válaszolt, majd annyit mondott, a Nagy Öregeknek, akik végre visszatértek. Megborzongtam, és hátraléptem, aztán azt mondtam, rendben, Marikánál leszünk, ha kell valami, de ekkor megragadta a bokám. Első ösztönnel le akartam rúgni a fejét, de minek durvuljunk, inkább vártam, mondja, mit akar, ő meg csak nézett rám azzal az idegen tekintetével, majd azt kérte, hajoljak le hozzá, nézzek a szemébe. Megtettem, bár a dögszag már úgy áradt belőle, mintha ő is rothadna belülről. Ahogy elmélyedtünk egymás tekintetében, mint két buzi, arra lettem figyelmes, hogy valami megmoccan a szeme fehérjében. Egy apró, lila kis féreg kúszott át alul, a szeme vizenyőjében a vérerek és a váladék közt lavírozva, aztán eltűnt a szemhéj alatt. Elrántottam magam és hátraléptem, és akkor már vigyorgott, gúnyosan, mert látta, hogy félek. Elhiszed már, kérdezte, én meg az anyját szidtam, és hátra se fordulva otthagytam őt. Botos jött utánam, lihegett a melegben, mint egy kövér kutya, és kérdezgette, mi volt ez, meg milyen nagy öregek. Nem szóltam semmit, csak amikor visszaértünk Marikához, és leültünk az asztalhoz, akkor vettem ki egy ötszázast a zsebemből, és mondtam neki, kérjen ki két rövidet, inkább pálinkát, ne rumot a sörök mellé. Botos hozta is szó nélkül, felhajtottuk, és én eltűnődtem, hogy mondjam el, hogy ne legyen túl röhejes, aztán belevágtam.

Elmeséltem neki, hogy én olvastam még gyerekkoromban a Nagy Öregekről. Nagyon szerettem akkoriban fantasztikus könyveket olvasni, és volt ez az író, a neve nem jut eszembe, ő írt róluk. Az író szerint a Nagy Öregek iszonyatosan régen uralkodtak a Földön, afféle démonok voltak, szörnyek, mindenható lények. Aztán történt valami, és eltűntek, visszahúzódtak a mélybe, a sötétségébe, és csak az őrültek, a beteg álmot látók tudnak már róluk. És biztos voltam abban is, Mravcsik nem hallott még erről az íróról. Botos értetlenül nézett rám, és megkérdezte, amin én is töprengtem már percek óta, hogy akkor miért mondta.

Hangosan nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy azokban a regényekben a Nagy Öregek hatalmas, csápos elképzelhetetlen kiterjedésű szörnyek voltak, akiknek már a látványától is megőrültek a delikvensek. Mi van, ha az író tévedett, vagy egyszerűen csak elnézte a méretarányokat? Mi van, ha a Nagy Öregek igazából apró férgek, lila kis kukacok, akiknek az ereje pont az apró méretben és a féktelen szaporodási képességben rejlik? Idáig jutottam, de a meleg és a pálinka elmosta ezeket a hülyeségeket. Botos is terelni kezdte a szót, elmesélte, hogy állítólag egy medve tetemét találták meg a szlovák határon, átjárt hozzánk, de valamiben elpusztult. És aztán sztorizgatott arról, hogy hányszor vélte már úgy, hogy farkas vagy medve követi őt az erdőben.

Másnap ügyeimet intéztem az önkormányzaton és a munkaügyi központban, aztán anyámmal kellett elmenni az új olcsó boltba, ami a piac mellett nyílt. Mikorra hazacipeltem a cuccokat, már nem volt kedvem kimenni a garázsba. Nem mertem bevallani, de igazából nem is akartam kimenni. Feküdtem a gyerekkori szobámban, a falon megnyugtatóan sárgultak a Maradona és C.C. Cath poszterek, a könyvespolcokon poros repülőmodellek, pár tucat könyv. Eszembe jutott, amit Botosnak magyaráztam, ezért átböngésztem a címeket. Az egyik gerincéről beugrott minden, levettem, és belelapoztam. Igen, a Nagy Öregek időn és képzeleten túl várakoznak, írta a szerző, várnak arra, hogy visszatérjenek, és átvegyék az uralmat a Földön.

Reggel nem jött se Botos se Mravcsik Marika nénihez. Tízig vártam rájuk, aztán a fater garázsában molyoltam, megvártam, míg a nap eltakarodik a hegyek mögé, majd átsétáltam Mravcsikhoz.

Nem kellett volna odamenni. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy odamentem.

A garázskapu résnyire nyitva volt. A környéken senki. A bűz szinte hullámokban, vastag fátylakban terjengett a levegőben. Már távolról megláttam a szatyrot. A garázs oldalának volt támasztva, egy-két szem gomba ki is esett belőle. Mellette Botos erdőjáró, mogyorófa botja. Összeállt a kép azonnal: Botos gombászni volt hajnalban, és amilyen jószívű, adni akart az örök éhenkórász Mravcsiknak a gombából. Vagy csak kíváncsi volt, mi van vele, és hazafelé erre tért.

A garázskapuhoz óvakodtam, és belestem rajta. Odabenn voltak. Botos a földön feküdt, Mravcsik fölötte térdelt, és bámult le rá. Mind a kettő mozdulatlan volt, de aztán Botos megmoccant, rángatódzott, mint aki mély, rossz álmot lát. A kis fényben, ami a hátsó ablakon jött be, még látszódtak a feje melletti kukacok is. Megfeketedett, összegörbült kukacok voltak. Ahogy ezt megértettem, kiszaladt belőlem a visszatartott levegő, és ez elég volt, hogy Mravcsik észrevegyen. Felpattant, indult felém fürgén, mint egy robot. Ahogy rám nézett, attól majd összecsináltam magam. Nem a havert látta már bennem, csak a prédát.

Mindig van nálam egy csavarhúzó, a farzsebemben. Az volt először a fejemben, hogy belevágom, de aztán jobb ötletem támadt, mert ilyen lakatos megoldással zárta korábban Mravcsik a garázst. Lakat persze már rég nem volt rajta, de behajtottam az ajtót, és a két pánt összeérő nyílásába toltam a csavarhúzót, pont beleillett, kicsit még szorult is. Mravcsik nekifeszült a túloldalról, iszonyatos erővel nyomta, nem is hittem volna, hogy ennyi bika van még benne, abban a leromlott, gebe testében. Aztán feladta, mert rájött, nem tud kitörni. Helyette beszélni kezdett. Megváltozott a hangja, mélyebb, érceseb lett, mintha fémet raktak volna a torkába.

Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy ő az első ember, akiben elszaporodtak a Nagy Öregek. És hogy ők is hálásak neki, és az eljövendő uralkodásukban nagy szerepet szánnak neki. És hogy eónokon át utaztak egy meteorban, egy kődarabban, mely hajdan a Földből szakadt ki, és most, két héttel ezelőtt visszatért a légkörbe, majdnem teljesen elégett, de egy pici része megmaradt, lezuhant, becsapódott az Alacsony-Tátra oldalába.

A Nagy Öregek csak lassan tértek magukhoz, lassan találtak testet. Elhagyták a kő belsejét, és megtelepültek egy növényen, amit megevett egy őz, amit elkapott egy medve, ami aztán beteg lett, és tovább kellett állniuk, a medve megsebezte a vaddisznót, a nyílt seb pedig kapóra jött, aztán a vaddisznó is elvérzett, de hála istenek végső és tökéletes helyet találtak az emberben, benne, Mravcsikban, és most már vannak annyian, hogy tovább tudjanak terjedni, a bolygó összes emberére juthat egy Nagy Öreg, hogy elszaporodjon, éljen és uralkodjon.

És ekkor azzal folytatta, hogy nyissam ki az ajtót, gondoljam csak meg, az elsők, akik csatlakoznak, akik az otthonuk lesznek, azok jól járnak, mint a pilótajátékban avagy abban az Amway-es dologban, mert őket a Nagy Öregek megbecsülik majd, és tényleg valami rangot kapnak majd az elkövetkező világban, meg ilyenek, de nekem ennyi már elég volt. Olyan erővel hajlítottam meg a csavarhúzót, hogy az majd U alakba görbült. Legfeljebb hidegvágóval lehetett volna leszedni. Fogtam Botos botját és a gombát, és visszamentem a garázsunkhoz.

Vártam sötétedésig, közben a dugicigiből egyik szálat szívtam a másik után.

Ha nem lett volna az a furcsa hang, az a tekintet, az a magabiztosság, ami áradt Mravcsikból, akkor nem teszem meg. De így, megbizonyosodva arról, hogy amit gyerekkorban elképzeltem, az ott vert tanyát, abban a koszos, büdös, alsógatyáktól és olajfoltoktól szennyes garázsban – így nem marad más választásom. Nem értetek tettem, nem a Városért, anyámért, a jó polgárokért, a gyerekekért vagy Istenért. Magam miatt tettem, mert ha nem törlöm ki magamból ott és akkor ennek a létezését, akkor beleőrültem volna.

Ahogy besötétedett, és felrebbent az a pár megmaradt utcai lámpa, fogtam két kanna benzint, és árnyáktól árnyákig osonva visszamentem Mravcsik garázsához. Kicsit hallgatóztam, de semmi hang nem szűrődött ki odabentről. Hátra kerültem, a hátsó kisablak alá. Az építési törmeléket csak nehezen találtam meg, a hold fénye alig segített, de aztán belerúgtam egy nagyobb betondarabba, és így már lett lépcsőm is. Az ablak alá tornyoztam három-négy ilyen betonelemet. Az ablakban üveg nem volt, csak a kályha csöve ásított ki a keretből kormosan a szabadba. Abba öntöttem a benzint. Mindet. Mikor végeztem, nagyon óvatosan raktam ugyan le az üres, második kannát, de mégis eldőlt a földön, nekikongva a másiknak.

Azonnal tudták, hogy ott vagyok, és rákezdtek. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt. Mintha a csillagok énekeltek volna. Mintha a nap dala szűrődött volna ki az éjsötét garázsból. A szférák, az emberen túli lét zenéje. Magányos kődarabok pörögtek az éjben, kétségbeesés és fájdalom majd megnyugvás és vigasz változott dallamukban. Annak az ígérete sugárzott belőle, hogy egy nagy egész tagjai vagyunk, és most én is részese lehetek ennek a rendszernek, egy közös, a teljes mindenségre kiterjedő tudat eleme lehetek.

Csak ki kellene nyitnom a garázsajtót.

Nem sokon múlt. Már moccantam, hisz tényleg logikus és jó választás lett volna ahelyett, amit az életemnek hívhattam. Már indultam, már léptem le a kövekről. De aztán a bűz, a rothadás egy különösen erős hulláma burkolt be, átmosta orrom, szám, mélyet, fuldoklót kortyoltam bele. És rájöttem, hogy mindez csak hazugság, mert az ígéret mögött, a gyönyörű képek mögött csak a dög van.

Hátraléptem, meggyújtottam a gyufát, és a kályha torkába dobtam.

Nem volt robbanás, mint a filmekben, csak felcsapó láng. Nem volt sikoltozás, csak az a néma ének szólt még a fejembe egyre gyengülve, a dal, ami miatt majdnem elárultam a világot.

De én már nem figyeltem rá, fogtam a kannákat meg a gombát, és visszasétáltam a garázsunkhoz, hátam mögött a mind jobban vastagodó füstoszloppal. Beraktam a benzineskannákat a helyükre, majd hazavittem a szatyor gombát, amiből anyám másnap isteni pörköltet csinált.

vége

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

A farkas

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb. – Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

vége

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

Kolláthné haragja

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott, és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány feletti széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát, és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

Pipacsok a város felett

Nézzenek csak le a városra. Mondta Szabados, és a háta mögé mutatott nagy, széles mozdulattal. Csupa várakozás. Egy évtizede, mióta visszajöttem, minden nap egy csoda itt. Eltüntettük a betondzsungelt. A panelrengetegeket. Átformáltuk az egész medencét. Közösségi terek. Zöld terek. Automata otthonok. Ingyenes tömegközlekedés. És mindezek megkoronázásaként – munkahely, itt, a Gyárban. Korrekt jól, sőt, nagyon jól fizető munkahelyek garmadája. És most, amikor beindítjuk a bolygó első antigravitációs hajtóművét, most ez várakozás beteljesedik. A város, a szülővárosom lesz a leghíresebb hely a történelemben. Évezredek múlva más galaxisokból ide fognak zarándokolni az emberi faj leszármazottjai, hogy megtekintsék, hol kezdődött a csillagközi kirajzás.

Szabados visszament a pulpitushoz, szembefordult a sajtó képviselőivel, és összekulcsolta kezét, mint aki imádkozik. És most elmesélem azt, hogy hogyan kezdődött mindez. Ez a csoda, ez hatalmas fellendülés. Az egész.

Lehunyta szemét, a harminc vagy negyven újságíró szinte mozdulatlanná dermedve várt, míg újra kinyitja és folytatni kezdi.

Az egész néhány kis csontdarabbal kezdődött. Bólintott, tekintete elrévedt, mint aki emlékeiben kutat. Aztán arca felderült, és ezzel a mosollyal folytatta. Igen. Hazafelé mentem. Tavasz volt. Érettségi előtt jártunk. És lomtalanítás volt mindenhol. Minden ki volt szórva az utcákra, tudják milyen az, mintha fosztogatók járnák a házakat. És egy zacskóban ott voltak ezek a fura, faragott csontok. Belerúgtam véletlenül a zacskóba, úgy vettem észre. Magam se tudom, miért vittem el magammal őket. Talán csak ösztönös dolog volt, talán az istenek első sugalmazása. Mindenesetre, elvittem, és otthon leraktam az asztalomra őket. Nem foglalkoztam velük egészen nyárig. Az érettségi után unatkoztam, és egy délután a kezembe akadt a zacskó. Kiborítottam a csontokat az asztalra, így.

Szabados az öltönye zsebébe nyúlt, és a pulpitus üvegfelületére dobott pár pálcikaszerű dolgot. Pont a nagy, piros gomb, az indítógomb mellé. Egy pillanatig nézte őket.

És azonnal megláttam a mintát. Tudják, nehéz ezt elmagyarázni. Bárkinek, bármennyiszer is mutatom, nem látja. Önök se látják, ugye?

A kivetítőn, feje felette megjelent az üveglap felülnézeti képe. Négy vékony, hosszú, pálcikaszerű csont volt, sötét pöttyökkel. Az újságírók morogta, fejüket csóválták, összességében valami halk „nem” jött ki mindebből.

Én látom, hogy mit mondanak. Senki más nem látja a bolygón, csak én. Bólogatott Szabados, és ujjaival egymás mellé rendezte a csontdarabokat. Azonnal láttam, már azon első nyári délutánon is. És tudtam, hogy igazuk van. Másnap postára adtam egy új jelentkezési lapot. Eredetileg tanár akartam lenni, matematika-fizika szakon. Ezt töröltem, töröltem ezt a tervet, mert a csontok azt mondták, menjek mérnöknek. És igazuk volt. Négy évvel később kitűnő diplomával végeztem, és továbbképzésre mentem Angliába. Ösztöndíjjal, mert a szüleim még az egyetem költségeit is alig tudták fizetni.  

A szüleim.

Szabados megrázta fejét, mint aki valami rosszat akar elűzni gondolatai közül. Kár, hogy nem érhették meg ezt a napot. Nagyon büszkék lennének most rám. Ahogy büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre is. Ők itt maradtak. A háta mögé intett. Amikor én Angliában tanultam, akkor itt már nem volt semmi. Bezárták az üzemeket. Volt, amit földig romboltak. Alkalmi munkákból éltek, meg abból, amit én küldtem nekik haza az ösztöndíjból. De ugyanígy nélkülözött mindenki, aki a völgyben, ebben a városban élt. Akkor itt már nem volt semmi remény.

Ismét megbökdöste a csontokat, majd összemarkolta őket, és maga elé öntötte, mintha a dobókockák lennének. A minta. Suttogta a gégemikrofonba. Mindig elbűvölt, mennyire egyenes, egyszerű és pontos. Angliában volt a második eset, hogy tanácsot adott. Állást kerestem, és volt két cég. De a minta megmondta, hogy egy harmadik helyre kell jelentkeznem, egy olyan mérnöki irodába, ahol fúziós meghajtókon, ionhajtómű-modelleken dolgoztak a NASA-nak. És felvettek. Mert a csontok megmondták.

Megpiszkálta az egyiket, majd egy másikat. A feje fölött a kijelzőn egy nagy vörös óra jelent meg. Öt perc volt délig. Szabados feltekintett, majd a csuklóján lévő méregdrága órán ellenőrizte az időt. Bólintott.

Épp időben vagyunk, hogy befejezzem a történetemet. Jelentette ki elégedetten. Persze mindig is tudni akartam, honnan jöttek a csontok. A kutatásaim alapján elmondható, számos helyen használtak ilyen jóseszközöket a sámánok és a varázslók. A legvalószínűbb eredet Ausztrália volt. Amikor hazalátogattam, visszamentem a házhoz, amely előtt megtaláltam a zacskót, de akkor ott már nem élt senki, és a szomszédok se tudták megmondani, mi történt a családdal. Később, mikor már volt elég pénzem ilyesmire, laboratóriumban megvizsgáltattam a csontok anyagát.

Felemelte az egyik pálcikát, maga elé tartotta.

Titokban mindig azt gondoltam, emberi ujjcsont. Suttogta, mint aki titkot mond el. De a laborosok azt mondták, rosszul hiszem. Sőt, mondtak cifrábbat is. Azt mondták, fogalmuk sincs, milyen élőlényből származik. Szövettani kuriózum lett a minta, annak idején még komoly tudományos lapokba is cikkeztek róla. Nagyon sokan úgy vélték, földön kívüli eredetű.

Szabados visszatette a csontot a többi közé, majd tanító mozdulattal felemelte mutatóujját a hallgatósága felé.

Na, ennek van valami értelme. Egy idegen faj, mely el akar minket juttatni a csillagokba, hogy találkozzunk. Itt hagyják ezeket az iránymutató, segítő eszközöket. És évezredek alatt, ha megfelelő ismétlődés és próbálkozás történik, akad valaki, aki használni is tudja őket.

Jelentőségteljesen és büszkén elhallgatott. Aztán hirtelen így folytatta.

Mert a cégnél, az első munkahelyemen az űrben alkalmazható hajtótechnikákra specializálódtam. Ám korán rájöttem, hogy ezek, amik ott szóba jöttek, nem jó megoldások. Egyik sem alkalmas hosszú távú és gyors utazásra. És akkor jött a gondolt az antigravitációs erő alkalmazása kapcsán. Éveken át, egészen harminchárom éves koromig dolgoztam az ötleten, egészen a végső formába öntésig. Ezalatt minden csavar és szelep a helyére került a fejemben. Aztán csak számoltam és számoltam, és rájöttem, egy ilyen hajtómű megépítés iszonyatos pénzekbe kerülne. Az ötletet nem akartam kivinni a szabad piacra, féltem, ellopják. És a cégnél sem mutattam senkinek, mert ott nem volt meg a tőke. Nem maradt más lehetőség, csak hogy én valósítsam meg.

Elhallgatott, majd megzörgette a csontokat maga előtt. Ezekkel.

Akkoriban, mikor összeállt a hajtóműterv, az összeurópai lottón már majd egy éve halmozódott a nyeremény, mert már egy éve nem volt telitalálat. Gyors fejszámolás – az összeg nagyjából elég lenne az antigrav gyár megalapításhoz. Ott ültem a bérel lakásom padlóján, előttem egy lottószelvény, kezemben a csontok. És akkor csak arra gondoltam, hogy most, kérem, most segítsetek, ha már eddig eljuttattatok. És kidobtam a csontokat magam elé. Azonnal megláttam a számokat, melyekkel egy hét múlva megnyertem a főnyereményt. Nem volt csak egy szelvényem, csak egy próbálkozásom.

Felnézett a hallgatóságra. Az újságírók szótlanul és dermedten ültek székeikben. Szabados feje fölött a számláló két és fél percet mutatott.

Nem volt kérdés, hogy itt alapítom meg a gyárat. A kérdés inkább csak a szervezés, a finomhangolás volt. Mert én inkább nagy és hosszú ívű dolgokban vagyok jó. Hazajöttem, és megkezdtem szervezni a helyet és a munkásokat. És minden nagyon nehézkesen ment. Esténként elővettem a csontokat, hátha segítenek. De nem segíttek, ehelyett mindig ugyanazt a mintát dobták ki, amely igazából valami koordinátának tűnt. Megnéztem a térképen, hova mutat ez a koordináta. A fővárosban egy ügyvédi iroda épületére. Volt már ügyvédem, de mivel úgyis több ügyvédre is szükségem volt, megkerestem őket. És ott találkoztam azzal a fiatal ügyvédnővel, akibe azonnal beleszerettem, és aki nemcsak életem társa lett, aztán gyermekeim anyja, hanem aki a világ legjobb szervezőjének is bizonyult a gyár beindítása során. Éva.

Egy nő arca jelent meg a kivetítőn, élő kapcsolásban. Gyönyörűen berendezett lakás nappalijában ült. A háta mögötti ablak a Gyárra nyílt, ahol Szabados a beszédét tartotta. A Gyár hegyoldalra települt félkaréjos épületei csillogtak az erős, őszi mapfényben.

Hello mindenki. Mosolygott a nő a kamerába. Ha jól hallom, a férjem megint engem ajnároz.

Drágám, nézett el Szabados a kivetítőre. Csak a tényeket sorolom.

Nehéz évek voltak, de azt gondolom, jó munkát végeztünk. Mutatott Éva a háta mögé, a Gyárra. Köszönöm, hogy veled lehettem ezen a hosszú úton, és köszönöm, hogy ott lehetek, mikor célba érsz.

Én köszönöm. Mondta Szabados. Szeretlek. Azzal Éva arca kihalványult a képernyőn.

Nem volt véletlen ez se. A csontok tudták, mire van szükségem. A csontok irányítottak, tereltek, minden lépésemet definiálták. Tálcán adták nekem a lehetőséget, hogy mérnök legyek, hogy legyen tőkém, és hogy egy kitűnő szervező segítse az életem minden szintjét. Mindez ide vezetett, ehhez a naphoz, ehhez a pillanathoz.

Szabados ismét a kijelzőre nézett. Egy perc volt hátra. Esetlen félmosollyal arcán széttárta karját. Mindezek után, van még kérdésük?

Sokáig nem szólt senki, végül köhécselve egy férfi emelkedett fel az újságírók közül. Igen? Fordult felé jóindulatúan Szabados.

Mi a vélemény azokról a kritikákról, melyek szerint a hajtómű első éles beindítása akár veszélyes is lehet? Kérdezte a férfi szinte remegő hangon.

Szabados elmosolyodott. Olvastam ezeket a kritikákat. Tudja melyik közülük a legviccesebb? A férfi nem tudta.

Az az egészen elképesztő felvetés, amelyik egyébként nekem is sokszor eszembe jutott.

A férfi visszaült helyére, Szabados pedig így folyta.

Néha arra gondolok, hogy az az erő, ami ide vezérelt, a jóscsontokból eredő különös akarat vajon mennyire jóindulatú? Mi van, ha rossz? Mi van, ha egy gonosz demiurgosz, egy pusztító isten kormányzott el eddig a pillanatig, melynek egyetlen célja a bolygó és a fajunk megsemmisítése?

Nem válaszolt senki a kérdésre. Mire Szabados elnevette magát. De ez hülyeség. Miért tenne ilyet, miért cselekedne ilyen bonyolult és nehézkes módon egy gonosz isten? Nem volna egyszerűbb módja, hogy megöljön minket?

A kijelzőn tíz másodpercnyi idő jelent meg, halk ketyegés kezdődött, jelezve a visszaszámlálást.

Most választ kapunk kérdéseinkre. Mosolygott Szabados. A háta mögé mutatott, a gyár egyik épületének a tetejére. Ahogy megbeszéltük. Azt a félautónyi korongot nézzék. Abban van a történelem első, működő hajtóműve.

5, 4, 3 mutatta az óra, és Szabados a nagy, piros gombra tette kezét.

Most egy új korszak kezdődik. Suttogta maga elé.

2, 1, 0.

Szabados megnyomta a gombot.

A betonnégyzeten lévő csillogó krómkorong megremegett, majd lágyan elrugaszkodott a földtől, előbb fél méteres, aztán méteres magasságig emelkedve. Ott maradt, finoman lebegve, mint egy felhőcske a kék égen.

Az újságírók tapsban és éljenzésben törtek ki.

Igen. Motyogta Szabados, és a panorámaablakhoz botorkált. Csak kis fokozaton működsz, nem akartuk, hogy felröppenj a sztratoszférába. Suttogta. Nekitámaszkodott az üvegnek, és homlokát nekinyomta hidegének. Megvan. Sóhajtotta fáradtan.

Behunyta szemét, ezért nem látta az első hasadást. Nagy, vörös ív nyílt a levegőben, kettészelte a lebegő korongot, mely két részben a földre hullott. Ez az ív aztán kitágult, és Szabados ekkor nyitotta ki a szemét.

Mi ez. Ennyit mondhatott csak.

A tér szövete mind jobban felhasadt, és ebből a véres sebből előmászott Az, amit évmilliók óta nem látott senki, és a pillantásába belehalt minden lény a földön, és Ez, mielőtt elpusztította a várost, mielőtt felkutatta, és megölte az embereket, hatalmas löketekben tüzet okádott az égre, amely oly vörös volt, mint a pipacsok a mezőn.

vége