Ennek az írásnak a végével nem vagyok elégedett. Alapvetően akkor volna jobb, ha lenne egy csomó háttértudásunk a pórul járt szereplő végső döntésének motivációjáról, hátteréről - de erre itt, helyhiány és némi lustaság miatt nem volt lehetőség. Az ipartelepről most még nincs fényképem, de az bennem van, hogy a kilencvenes években minden város ipartelep lázban égett, és ahol sokáig parlagon, füvesen-gazosan állt a gyáraknak, raktáraknak kijelölt terület, az a város vesztes volt, lúzer, szegény és szerencsétlen. Így járt S. is. A sztori másik eredője egy korábbi írásom, amit nagyon szerettem, és folyton vissza-visszatért gondolataimba (és ezért nem véletlen a szereplői névazonosság), mert az is elindul egy hétköznapi szituációból, és némi írásbeli gore után megérkezik valami nagyon más befejezéshez. 

Kínai varroda az ipartelepen

– Karcsikám, a kínaiakhoz megyünk, bejelentés érkezett, hogy túl sokan vannak, majdnem másfél milliárdan – röhögött Béla, és beült a kocsi hátsó ülésére, majd figyelte, hogy Vukán bekászálódik mellé. – Hány hete dolgozol nálunk?

– Négy – vallotta be Vukán halkan.

Béla bólintott: – No fiam, akkor most megismered, milyen az ellenőrzések legalja, amikor a sárgákkal kell bizniszelni. Karcsi, indulunk már? – szólt ki türelmetlenül, mire a sofőr kelletlenül lekaparta a parazsat cigarettája végéről, és beszállt a volán mögé. – Egyrészt soha nem tudod, melyik kicsoda, mert kurvára egyformák, ezzel vissza is szoktak élni, mert azt mondják, az a csóka, az ugyanaz, aki múlt héten ott volt, de közben nem.

Kikanyarodtak a munkaügyi központ előtti parkolóból, és besoroltak a főút délutáni forgalmába.

– Másrészt persze minden dokumentumuk kínaiul van, vagy legfeljebb angolul. Tudsz angolul? – kérdezte Béla Vukántól, aki bólintott: – Valamennyire igen.

– De kínaiul gondolom, nem tudsz.

– Hát nem – vallotta be Vukán közömbösen.

– Na, szóval – Béla kinyitotta az ölében tartott aktát. Tömpe, szőrös ujjai végigfutottak a lap fejlécén. – Karcsikám, emlékszel még ugye, hogy melyik épület az övék az ipartelepen? – kérdezett előre.

– Az a nagy, fehér hangár – jött a rekedt válasz a sofőrtől.

– Aham – hagyta jóvá Béla. – Az a szerencsénk, hogy a főnökök nem változnak. Ez a Wong vagy Wang ez már vagy tizenöt éve itt van. Először egy kis a ruhaboltja volt a piac hátuljában. Aztán kibérelte a régi műszergyár egyik műhelyét, és belekezdett a ruhavarrásba. Jól kihízta magát a sárga, így aztán gyárat épített az ipartelepen…– belelapozott az aktába – …két éve. És elkezdte idehozatni a fajtáját, minden évben egyre többen és többen lettek. – Elégedetten felnézett, az útra, a forgalomra, a délutáni városra. – De mi soha nem tudjuk őt megfogni, ugye Karcsikám?

– Nem bizony – jött az engedelmes válasz.

– Talán most – vont vállat Béla, majd fogait kezdte piszkálni. Vukán, aki eddig várt, hogy feljegyezhessen valamit, sóhajtva összezárta határidőnaplóját, tollát betette kopott öltöny zsebébe, és próbálta kinyújtani lábait. Magas, sápadt, betegesen sovány férfi volt, ki tudja hányadik állásban itt, a munkaügyiseknél, ki tudja milyen csalódásokkal és félelmekkel a háta mögött. Óvatosan, fél szemmel végigmérte Bélát, aki pont az ő ellentéte volt – negyvenes éveiben járó alacsony, köpcös, csupa szőr és izom alak, aki már erősen kopaszodott, így haját inkább géppel tüskésre vágta, ettől arca egy kivénhedt focidrukker benyomását keltette. Barna öltönyét a sárga különböző árnyalatiban tündöklő ingekkel és ízléstelen nyakkendőkkel variálta.

A sofőr lehajtott egy mellékutcába, és óvatosan végiglavírozott a rosszul parkoló autók közt. – Jó ötlet – kommentálta Béla, majd az akta végére lapozott, és Vukán felé fordult. – A lényeg, hogy felülről elvárás, hogy félévente rájuk nézzünk – fordult Vukán felé. – Nagyjából egyezni szokott a létszám a papírjaikkal, de ha baromi nagy eltérést látunk a melósok és a lejelentett létszám közt – felemelte két ujját v-alakban –, akkor jöhet a büntetés.

Kiértek az alacsony házak közül, és egy üres telkektől övezett elhagyott betonútra kerültek. A kocsi rázkódott és dobált a gödrökben. – Lassabban Karcsi, nem kerget a tatár – szólt előre Béla, majd gondosan bekarikázott egy számot az utolsó lapon. – Namármost, Wang már negyvenkét kis sárgára kért munkavállalási engedélyt. Benézünk minden sarokba, és ha több lesz belőlük a gyárban, akkor nyerők vagyunk.  – Összezárta a paksamétát, és kibámult az ablakon. – Rémlik még, hogy mit mondtak a múlt heti értekezleten? – kérdezte, rá se nézve Vukánra. – Tíz százalékkal több bírság a cél ebben a félévben. Ha összekaparjuk, megvan a bónusz karácsonyra, ebben biztos lehetsz.

Ismét visszatértek a főútra, de már a városhatárt jelző táblánál. Esős napokon voltak túl, az őszi erdők a környező hegyoldalban nedvesen sárgállatok. Előttük és jobbra feltűntek az ipartelep raktárkockái.

– Emlékszem, itt gyerekkoromban legelő volt meg nádas – jegyezte meg Béla elgondolkodva. – A cigányok innen szedték a gallyakat a kosárfonáshoz. Meg az agyagot a vályoghoz. Te már azt se tudod, milyen volt a vályogverés, mi? – bökte meg Vukán oldalát.

– Tanultunk róla a suliban – válaszolt Vukán csöndesen.

– Az egy más világ volt – folytatta Béla. – Nem volt még olyan fontos ez az ügyeskedés, meg helyezkedés, meg a seggnyalás, ami manapság nagyon megy. Az aztán nagyon megy – bólogatott inkább csak magának rosszkedvűen.

Beértek a raktárépületek közé, majd megálltak a kilences számot viselő hatalmas hangár előtt. Ahogy Vukán kiszállt, próbálta felmérni az épületet, de a perspektíva miatt nem látta a völgy vége felé elnyúló részét. A bejárat üvegén át, műmárvány fogadócsarnokra lehetett látni, ahol egy félköríves pult mögött idős kínai asszony üldögélt. Ahogy meglátta őket, felvette a telefonkagylót.

– Na, Wong, mindjárt itt lesz – konstatálta Béla, és Vukán mellé lépett, tetőtől talpig végigmérte, gyanakvó, rosszalló tekintettel. – Eszel te rendesen? – kérdezte szigorúan. – Olyan sápadt vagy, mint egy hulla.

Vukán eloldalazott tőle, és a hegyek ívét figyelve, halkan válaszolt. – Mostanában nem érzem jól magam. Nincs étvágyam, és gyorsan kifáradok.

– El kellene menned egy alapos kivizsgálásra – bólogatott Béla. – Soha nem lehet tudni.

– Igen. El kellene – vont vállat Vukán.

Béla hirtelen észbe kapott, és a sofőr felé fordult, aki közben ismét meggyújtotta cigarettáját. – Karcsikám, menj hátra az autóval, a hátsó traktushoz. Hátha van valami ajtó ott is. Figyeld, nem akarnak-e meglépni páran a susnyásba – intett az épület vége felé. Karcsi bólintott, majd beszállt az autóba, és csikorgó gumikkal elhajtott.

– Buta, de legalább lelkes, mint egy vadászkutya – jegyezte meg Béla, majd arcára erőltetett vigyor települt, ahogy meglátta az épületből kilépő alakot. – Á, Wong, szevasz, haverom!

A kínai, egy alacsony. kopaszodó, sovány, szemüveges férfi szürke öltönyt viselt, amiből kámfor és fokhagyma szaga párolgott. Fogadta Béla kézfogását, majd Vukánra mutatott: – Ő ki lenni? Idegen embert mi nem engedni be gyárba.

– A munkatársam. Új fiú. Jó fiú. – magyarázta Béla, majd hátba vágta a kínait, akinek ettől lejjebb csúszott a szemüvege orrnyergén. – De nem kell ez a piacos stílus, legyél normális.

A férfi halványan elmosolyodott, és kezét nyújtotta Vukán felé: – Üdvözlöm Önt, magam és a gyár személyzete nevében. Kérem, fáradjanak beljebb.

Ahogy megindultak befelé, Béla súgva magyarázta Vukánnak: – Elolvasta az összes Jókait. De valamiért szereti megjátszani, hogy alig tud magyarul.

A férfi biccentett a recepciósnak, aki állva fogadta őket, sőt, meg is hajolt derékból, majd egy ajtó felé indult, ahol belépőkártyáját bedugta egy nyílásba. Miután felcsipogott a kártya, visszafordult feléjük: – Ez nem megjátszás. Védekezés. Az Önök népe szereti előnyben érezni magát. Például a nyelv által. De sok egyéb szituációban is.

– Ja, nagyobb a farkunk – röhögött fel Béla, de a másik kettő nem reagált a viccre. Végigmentek egy hosszú, neonfényes folyosón, mely a végén kettéágazott. Jobbra indultak. – A nemi szervek nagysága nem hiszem, hogy kapcsolódik a nemzeti karakterológiához – jegyezte meg a gyárigazgató. – Ahogy a formája sem. Az araboknak tulajdonított rombusz alakzat például teljességgel hamis sztereotípia. Saját szememmel láttam egy öngyilkos merénylő leszakadt nemi szervét a Közel-Keleten, amikor az ottani gyárunk megnyitásán dolgoztunk.

– Ilyen sok helyen van gyáruk? – érdeklődött Vukán.

– Most már világszerte – pillantott rá mosolyogva a kínai férfi. – Erre tessék.

Egy egyszerűen berendezett, ablak nélküli irodába jutottak, ahol íróasztal, ébenfa szekrény és egy nagy, zöld bőrkanapé sötétlett a fehér falak hátterében. Béla belehuppant a kanapé nyikorgó ráncai közé.

– Minek köszönhetem a látogatásukat? – kérdezte a gyárigazgató, miközben leült íróasztala mögé. Mereven, egyenes derékkal foglalt helyet székén, tekintete befogta a két férfit.

– Csak a szokásos – legyintett Béla, és kinyitotta aktáját. – Megnéznénk, hogy egyeznek-e a számaink.

– Abban biztos lehet – biccentett a másik. – A gyártósor jelenleg is üzemel. Az ott lévőkön kívül van még az épületben négy adminisztratív, három karbantartó kolléga, és a recepciós hölgy, akivel találkoztak. Plusz jómagam.

– Akkor, ha jól sejtem, és senki nem szabadnapos avagy beteg, harminckét honfitársa szorgoskodik a varrógépén odakinn – szögezte le Béla, összecsukva az aktát.

– Pontosan – mosolygott rá mereven a kínai.

– Pompás – állt fel Béla tettre készen. – Beköszönhetünk nekik?

– Semmi akadálya – válaszolt a gyárigazgató, de nem moccant. Vukánt nézte, aki segélykérően bámult rá.

– Megkérdezhetem előbb, hol a mosdó? – tette fel a fiatalember a kérdést a beálló csendben.

– Egyenesen szemközt, aztán jobbra – mutatta a kínai férfi.

Vukán kisietett, átszaladt a fehér fényben ragyogó folyosón, majd benyomult a fertőtlenítőszagú helyiségbe. A falon két piszoár fehérlett, az egyiknél állt egy idős férfi, Vukán beállt mellé, és könnyített magán. Ahogy a vizelet kizubogott altestéből, halk torokköszörülést hallott maga mellől.

Az idős férfi kék munkaruhát, kezes-lábast viselt. Ráncos arcából éjfekete tekintet hunyorgott Vukánra. Épp behúzta a cipzárját, de közben folyamatosan Vukán figyelte. Orrlyukai kitágultak, majd a levegőbe szagolt, többször, egymás után. Aztán a mosdóhoz ment, és kezet mosott. Vukán várt egy kicsit, majd ő is begombolkozott, és nadrágja szíját izgatta, míg a másik végez, mert csak egy mosdókagyló volt. A kínai komótosan megtörülte kezét egy mocskos törülközőben, aztán az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, Vukán felé fordult, és így szólt: – Bajszéjbing – mondta jelentőségteljesen, aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Vukán várt egy kicsit bambán, végül megrázta fejét, majd ő is megmosta kezét, de inkább nadrágja szárába törölte.  Ahogy kilépett a helyiségből, még látta eltűnni az öregembert egy ajtó mögött. Vukán odasétált, és már a kilincsre tette kezét, de ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, mire gyorsan megindult a kilépő kínai felé.

– Minden rendben? – kérdezte a gyárigazgató. Vukán biccentett: – Azt hiszem. Talán.

Béla felvonta szemöldökét, de nem szólt, mentek a kínai után, aki a folyosó közepén lévő ajtón át egy másik folyosóra vezette őket. Jobbra irodák nyíltak, a derengő tejüveg mögött néha sötét alakok sziluettjeit láthatták.

– Az adminisztráció – magyarázta a gyárigazgató. – Óhajtják ellenőrizni a létszámot? – kérdezte tőlük túlzott szívélyességgel.

– Nem fontos. A munkásokra vagyunk inkább kíváncsiak – nyugtatta meg Béla, a férfi mellett ballagva. A sort Vukán zárta.

Egy újabb ajtó mögött nagy és hangos terembe értek. Kis munkaasztalok fölé görnyedő vállak, a szokásos neonfény, kattogó géphang, textil- és bőrszag.

– Hát, itt volnánk – mutatott körbe széles mosollyal a gyárigazgató.

– Számold meg őket – kérte Vukánt csöndesen Béla. A fiatalember a fal mellet haladva megkerülte a dolgozókat, közben akaratlanul is bele-belebámult egy-egy arcba, de senki nem viszonozta tekintetét. Többségében idős nő voltak, fehér vagy kék munkaruhában, merev arccal, a feladatra összpontosító rezzenéstelen tekintettel. Kezük, ujjaik oly gyorsan járt a varrógépek gombjain és tárcsáin, illetve az előttük gyűrődő szöveten, akár a gépek tűje a ruhaanyagon.

Végül Vukán visszament Bélához, és félrevonta: – Rendben van. De azt hiszem, van egy másik helyiség is. Munkásokkal – mondta neki halkan.

– Micsoda? – húzta össze szemét Béla.

– Láttam. Amikor kijöttem a vécéből – magyarázta Vukán. – Egy munkást, egy idős férfit, aki nincs itt. Bement egy másik ajtón.

Béla elgondolkodott, majd az igazgatóra sandítva súgta:– Akkor menj vissza, és nézd meg. Addig itt tartom.

Vukán bólintott, majd az igazgatóhoz sietett: – Sajnos vissza kell mennem a mosdóba. Valami rosszat ettem…– mentegette magát kényszeredetten. – Egyébként a létszám rendben van.

– Ennek örülök – jegyezte mega kínai üres mosolyogva, majd nézte, ahogy kilép a teremből.

– Tulajdonképp miket varrtok itt? – lépett hozzá Béla, miközben tollával valami írt a mappájába.

Vukán végigsietett az irodák előtt, át az ajtón, és jobbra fordulva elért a másik ajtóhoz, ahol az öregember bement. Egy másodpercig tétovázott, keze a kilincs felett lebegett, de végül erőt vett magán, lenyomta, és belépett.

Éjszakai sötétség fogadta.

És zaj. Ugyanolyan kattogó, surrogó hangok egyvelege hallatszott, mint az előbb, a munkásokkal teli teremben.

– Hahó, van itt valaki? – kérdezte Vukán, és közben a falon villanykapcsoló után kutatott. A zaj, a gépek, a tű és a szövet surrogása a következő pillanatban abbamaradt. Vukán keze rátalált valami műanyag panelre, amely akár kapcsoló is lehetett, benyomta. Rebbenő, hideg neonfény kelt, és megvilágította a termet, ahol legalább negyven vagy inkább ötven asztalnál idős asszonyok és férfiak görnyedtek gépeik felé, arcukat Vukán felé fordítva. Mindegyikőjük szeme éjfeketén csillogott, mozdulatlanságukat és a csöndet csak az a koppanó zaj törte meg, ami a Vukánhoz legközelebbi asztalnál kélt. Egy cérnaguriga esett a padlóra, és egészen Vukán lábáig gurult.

– Hoppá – nyögte ő, majd ösztönösen lehajolt, és felvette, aztán visszavitte a helyére. Amikor az asztal alapjára tette, egy ráncos, öreg kéz, a varrógép mögött ülő idős asszony keze ragadta meg csuklóját.

– Hé – kiáltotta Vukán, aztán a kiáltás elcsuklott a döbbenettől, mert az asszony ráhajolt kézfejére és beleharapott. Vukán hitetlenkedve meredt a nő ősz varkocsára, mely a háta közepéig tekergett, még a varkocsot egybefogó fekete gumit is volt ideje szemügyre venni, aztán észbe kapott, és a lobbanó fájdalom hatására végre elkapta kézfejét. Vér fröccsent a padlóra. A nő és egy társa, a legközelebbi gép mögül térdre rogytak, és a cseppek fölé hajoltak, Vukán nem látta, csak sejtette, hogy felnyalják.

– Ezt nem hiszem el – nyögte Vukán hátrálva, baljával fogva sérült kézfejét. Támadója felütötte fejét, és talpra állt. Most már vicsorgott, ajkai vértől, Vukán vérétől vöröslöttek, és szeme valóban fekete volt, mint egy kobráé. Megindult a férfi felé, karjait széttárta, mint aki meg akarja ölelni. Vukán érezte, elhagyja akaratereje, belehullott abba a sötét és gonosz tekintetbe, és pörögve esett lefelé egy végeérhetetlen kútban – ám ekkor két dolog történt. A vécéből megismert vénember ugrott oda az öregasszonyhoz, és a földre lökte, Vukánra mutatva ismét, és azt kiáltotta, hogy – Bajszéjbing – ugyanakkor Vukán mögött nyílt az ajtó, valaki lekapcsolta a fényt, megragadta vállát, hónalját, és kihúzta a teremből. Vukán ösztönösen zsebre vágta sérült kezét, mikor a folyosón szembe fordult megmentőjével, az igazgatóval. A férfi kezében mobiltelefon volt, arcán eddig nem látott érzelmek hullámoztak. Mögötte futva érkezett Béla. – Hé Wang, jó otthagytál – kiáltotta kedélyesen, de aztán a sápadt Vukánra pillantott, és megtorpant. – Mi történik itt?

– Van még egy teremnyi munkás – jelentette ki Vukán dacosan, a háta mögötti ajtóra mutatva. – Legalább negyvenen. Odabenn.

– Kapcsolatba került velük? – kérdezte tőle élesen a kínai, de Vukán nem válaszolt neki, Béla tekintetét kereste.

– Igaz, ez Wong? – mordult főnöke a kínaira. Az igazgató erőt vett magán, rendezte arcvonásait, hogy aztán ismét a jól ismert, szívélyes maszkkal forduljon felé: – Jöjjenek az irodámba. Ezt meg kell beszélnünk egy pohár ital mellett.

Követték őt némán és szótlanul. Vukán lemaradt pár lépéssel, papírzsebkendőt vett elő, és a sebre szorította. Alig vérzett, a seb szélei szinte összetapadtak egy fekete vonallá, mintha nem is harapás, hanem sebészkés vágott volna nyílást bőrén.

– Kérem, üljenek le. Whiskey? – kérdezte az igazgató, miután becsukta mögöttük az iroda ajtaját.

– Jöhet – mordult fel Béla, és Vukán is bólintott.

Nézték, ahogy az igazgató a szekrényből poharakat és egy metszett üveget vesz elő. A kínai szertartásosan kitöltötte a három adagot, majd miután odaadta nekik a poharakat, fél fenékkel felült íróasztalára, végigmérte őket, aztán lehajtotta italát, és belekezdett: – Valóban vannak alkalmazottaink a gyár területén, akiket hivatalosan nem regisztráltunk a magyar hatóságoknál.

– És megkérdezhetem, hogy miért nem? – reagált Béla azonnal a kijelentésre.

– Mert valójában nincs regisztrációs kötelességünk – bólogatott a kínai. Egy pillanatig hallgattak.

– Ezt nem értem – vallotta be aztán Béla türelmetlenül. – Ne csavarjuk a szót. Azok ott illegális munkavállalók – intett poharával az ajtó felé.

– Bizonyos értelemben igen, de valójába nem tartoznak a klasszikus értelemben nyilvántartandó személyek körébe – magyarázta türelmesen a kínai, majd kivárt, végül mély levegőt vett, és így folytatta: – Mivel ők nem élnek.

Erre ismét néma csönd telepedett rájuk, amit Vukán bírt a legrövidebb ideig: – Kérdezhetek valamit?

A kínai biccentett.

– Mit jelent az a szó, hogy bajszéjbing? – Vukán szinte suttogva ejtette ki, majd gyorsan felhajtotta az italát.

– Leukémia – válaszolt gyorsan és könyörtelenül a kínai. – Hol halotta ezt?

Vukán nem válaszolt, csak nézett maga elé, jobbját még mindig zsebébe rejtve.

– Várjunk egy kicsit! – vette át a szót Béla – Lehet, hogy én nem értek valamit, de az előbb azt mondtad, hogy azért nem jelentettetek be pár tucat kis sárgát, mert nem is élnek? Akkor mit csinálnak? – felhorkant, majd felhajtotta ő is az italát, felpattant, az asztalra tette a poharat, és az igazgató fölé tornyosult: – Azt hiszed, beveszem ezt? Azt hiszed, elhiszem, hogy élőhalottak, vámpírok vagy ilyen…zombik dolgoznak neked, és ezért nem vagy köteles bejelenteni őket? Hülyének nézel, Wong? – harsogta egyre emelkedő hangon. A kínai arca meg se rezdült, kivárt, míg befejezi, majd leszállt az asztalról, a szekrényhez lépett, egy ideig motozott bene, majd két borítékkal a kezében fordult meg: – Nem kell, hogy elhiggyék. De az talán segít abban, hogy elfogadják ezt a különös helyzetet.

Béla elvette a felé nyújtott borítékot, beletúrt, mert nem volt lezárva. Vukán nem moccant.

– Mi, Kínában – folyta az igazgató nyugodt, szinte hipnotikus hangon – elég régóta használjuk őket. A dél-kínai hegyek közt élő törzsről van szó. Valamikor, a fejlődésünk, az emberré válásunk hajdanán ők egy másik úton indultak el. Nem kedvelik a fényt, a napfényt egyenesen rühellik, ezért barlangokban élnek. Nem esznek vagy isznak semmit, csak vért fogyasztanak. Emberi vagy állati vért. Nagyon sokáig, két-háromszáz évig élnek. és ami a legfontosabb: nagyon jó, fegyelmezett munkások. Borzalmasan szorgalmasak, és náluk egy munkanap nem nyolc vagy tizenkét, hanem húsz óra, tekintve, hogy minimális alvásra van szükségük. Ami nem is alvás igazából, hanem valamiféle meditációs állapot.

Vukán felé nyújtotta a tömött borítékot, aki még mindig nem moccant, elgondolkodva meredt maga elé.

Az igazgató megvonta vállát, letette a borítékot az asztalra. Béla, aki gondosan megvizsgálta a sajátja tartalmát, visszaült a helyére. – És ezek a…lények…hogy kerülnek ide?

– A cégcsoportunk importálja őket, mindenhova a világba. De sok van belőlük otthon is. Mit gondolnak, ki varrja meg maguknak azt a sok Nike, Adidas és Puma cipőt és ezek hamisítványait? – Az igazgató visszament a helyére, és leült a székébe. – Persze vannak biztonsági szabályaink. Soha nem kötjük a helyi hatóságok orrára ezeknek a speciális munkásoknak a létezést. A szállításukat nagyon óvatosan kezeljük. És soha, semmilyen körülmények közt nem engedjük ki őket a gyár területéről. De nem is akarnak elmenni. Megkapnak itt mindent: sötétséget, tehénvért, nyugalmat. Olyan szövetség ez munkás és munkaadó közt, melyről Marx nem is álmodott – elnevette magát, majd előrehajolt, és megbökte Vukán borítékját. – Vegye el, fiatalember. Mindenki jól jár.

Vukán oldalt fordult, Bélára nézetett, aki biccentett: – Vedd el.     

Vukán a fejét rázta, majd felállt: – Menjünk – mondta erőtlenül. Béla követte, de ahogy elhaladt az asztal mellett, elvette a borítékot, és zsebre vágta. – Kitalálunk. Ismerjük a járást – vetette oda a kínainak, aki nem szólt semmit, elgondolkodva figyelte a mögöttük bezáródó ajtót.

Belülről kifelé haladva nem volt kiépítve a kártyás beléptetés, Vukán és Béla akadálytalanul eljutott az előcsarnokba. Az idő kínai asszony felállt érkezésükre, valamit motyogott, és udvariasan mosolygott rájuk.

– Én is így gondolom, drágám – intett neki Béla vidáman, majd megpaskolta öltönyzsebeit. – Na, fiam, bármi is lesz, a mi karácsonyi bónuszunk rendben van.

– Tartsd meg az enyémet is – vetette oda neki Vukán, majd ahogy kiléptek a szabadba, hirtelen megmerevedett és összerázkódott. Szemét eltakarta a napfény elől, aztán óvatosan visszahátrált a gyár ajtajáig, az árnyékba. Béla elővette ódon mobiltelefonját, és a gombokat kezdte nyomogatni rajta: – Nem, ez a tiéd. Te kaptad el őket. Megcsörgetem Karcsit, hogy jöjjön értünk…– ekkor fél szemel észrevette a mozdulatlan, halottsápadt Vukánt. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle türelmetlenül.

– Azt hiszem, én végeztem – jelentette ki csöndesen a fiú, de a hirtelen feltámadt szélben Béla nem is hallotta jól, hogy mit mond, ezért közelebb jött hozzá: – Mi beszélsz?

Vukán kihúzta jobb kezét zsebéből, és Béla elé tartotta: – Az egyik megharapott. Azt hiszem, megfertőzött – fejével a napkorong felé intett. – Fáj a fény.

– Ugyan már – kezdte Béla bizonytalanul, de ahogy Vukán arcába pillantott, benne akadt a szó, és hátrébb lépett. – A szemed. Úristen, a szemed!

Vukán nem válaszolt, csak figyelte a másikat, majd ő is lépett egyet hátra: – Jobb, ha most elmész. Én visszamegyek – intett a háta mögé.

– De hát mit mondjak a többieknek odabenn? – kérdezte Béla szinte rimánkodva.

– Mond azt, hogy elegem lett. Hogy leléptem – vont vállat Vukán.

– És a családod? – nyögte a másik. A távolból autózúgás kélt.

– Nincs családom – válaszolt türelmesen Vukán.

Béla tehetetlenül széttárta kezét: – Biztos van rá gyógymód. Gyere velem, beviszlek a kórházba, ismerem a főorvost, aki...

– Nem – vágta el Vukán, és még egyet lépett hátra. – Nem lenne esélyem. Valószínűleg eleve nagyon beteg vagyok. Voltam. Ezek – hátraintett – megérezték a véremen. Azt mondták, hogy leukémia.

– És azt gondolod, ez meggyógyít? – kiáltott rá dühösen Béla. – Fogalmad sincs, hogy mi ez.

Vukán elmosolyodott, majd vállat vont: – Nem tudom. Majd kiderül – válaszolt halkan.

Közben megérkezett Karcsi, és leparkolt Béla mögé. A férfi hátrafordult, intett neki, tétovázott, majd odasietett Vukánhoz, és esetlenül átölelte. – Ne hagyd, hogy halálra dolgoztassanak – mondta neki. Vukán bólintott, aztán nézte, hogy beszáll az autóba, magyaráz valamit a sofőrnek, majd elindulnak, és kihajtanak a bekötőútra. Amikor eltűntek szem elől, megfordult, és bement az előtérbe, Az idős hölgy egy belépőkártyát tett ki a pultra. – Az igazgató úr már várja – mondta szívélyesen mosolyogva, az ajtó fölé intve, ahonnan apró kamera lencséje szegeződött Vukánra.  Ő pedig elvette a kártyát, az ajtóhoz ment, felnyitotta, és hagyta, hogy elnyelje a gyár.

 vége

Bevallottan a mai estére készült az alábbi anyag. Egyrészt a fejemben volt a cikk, melyet be is csatoltam mottóként, másrészt a blog a blogban ötlete is tetszett, itt nyilván úgy kellett megírni a szöveget, hogy egy lelkes lokálpatrióta izgatott hangnemét tükrözze. Harmadrészt a korábbi novellák triumvirátusából ezzel véget ér egy másik szereplő története is, illetve vékony szálként ennek a írásnak az elején még felbukkan, igaz, csak elásandó dögként...És talán kilóg a történetből a kísérteties kutya, de ha valaki ezt és ezt elolvasta, az érti majd, miért kell itt lennie. Talán még annyi, hogy gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Zrínyi halála, és a "mi lett volna ha" effektus, az a gondolatmenet, amihez hasonló King regénye, a 11/22/63. 

A Zrínyi-projekció

mottó: Vaddisznók kóborolnak Salgótarjánban

blogbejegyzés: palockronika.blog.hu, 20XX.11.03.

Mint az a hírek alapján már napvilágot látott, november 1-jén túrázók a városunk feletti erdő egy futók által is előszeretettel használt ösvényén emberi maradványokat találtak. A sokkos állapotba került szemtanúk elmondása szerint a férfi, negyvenes éveiben járó áldozat teste az ösvény közepén feküdt, míg feje tőle pár méterre. Mindent, a környező fákat, bokrokat vér borított. A test állapota azt tükrözte, mintha felrobban volna, vagy nagy erejű, a hadseregben dum-dumnak nevezett golyóval találták volna el a nyakán, a végtagok törzshöz kapcsolódó részén és a törzs közepén. A torzóhoz a végtagok szinte épp hogy csak csatlakoztak, nyilatkozta blogunknak az egyik szemtanú, a mellkas és a gyomor egészen az ágyékig felnyílt, mintha kipukkadt volna. A maradványokon található ruhában nem találtak a holttest azonosítására alkalmas iratot, ám a test mellett és az ösvényen látható nyomok arra utaltak, hogy az áldozat kutyával érkezett a tett helyszínére. Rövid keresés után a rendőrség szakemberei fellelték a megcsonkított állat tetemét az aljnövényzetben. A fekete, nagy testű korcs kutya olyan sérüléseket szenvedett, melyeket a szakemberek és a helyi vadásztársaság szakértői vadkannak vagy farkasnak tulajdonítottak. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években gyakori a farkasészlelés a környéken, a vadak a Tátra erdőségeiből érkeznek át a „zöld határon”.

Mindkét esetben a feltételezett halál időpontja október 31-e, az éjjel tíz és éjfél közti időszak lehetett. Ez amiatt is nagyon különös, mivel a futók és kutyasétáltatók ebben a kései órában már nem tartózkodnak a közvilágítás nélküli erdei ösvényeken.

A rendőrség egyelőre vizsgálja, hogy gyilkosság történt-e, de a sebek jellegéből és a holttest elhelyezkedéséből az emberi áldozat esetében az önkezűség sem kizárt. Feltételezhető, hogy az áldozat kutyája az esemény hatására menekült a közeli bozótosba, ahol egy vadkan avagy egy északról városunk környékére kóborló farkas marcangolta szét.

Mindkét feltevést megerősíti az, hogy a blogunkhoz eljutott információk szerint az emberi áldozat sebeiben is találtak állati szőrszálakat. Nem ritka, hogy vadkan támad embere, főképp a ha kicsinyeit, területét félti, de az is tény, hogy az állati erőszak a halott egyéb sebeiből nem igazolható. A hivatalos álláspont is ezt támasztja alá, hisz a szűkszavú rendőrségi közlemény szerint az emberi áldozat esetében a halál kiváltó oka egyelőre ismeretlen. A szemtanúk leírása, beszámolója alapján mintha valamiféle belső robbanás végzett volna az ismeretlen férfival. Blogunk több feltevéssel is él e rendkívül különös bűneset vagy tragédia kapcsán, a legvalószínűbbet most olvasóink elé tárjuk. Mindenképp figyelembe kell venni a baljós időpontot: október utolsó éjjele a Halloween, a hazánkba is mind népszerűbb kísérteties ünnepkör ideje. A kelta hagyományokon alapuló hiedelem szerint ezen az éjszakán a legvékonyabb a holtak és az élők világ közti határ. Nem bocsátkoznánk misztikus találgatásokba e szörnyű haláleset kapcsán, de az elképzelhető, hogy az áldozat megszállottja volt a Halloweennek, és erre az időpontra időzítette rituális öngyilkosságát. A sérülések jellege alapján, illetve rendszeres olvasónk, egy volt bányamester, robbantási szakember észrevételeire támaszkodva úgy véljük, az illető egy kisméretű plasztik bombát nyelt le, majd távirányítással élesítette azt. A vele lévő kutya a robbanás hatására menekült az erdőbe, ahol egy, a dörejtől ugyancsak megriadt vadkan végzett vele. Természetesen ennek a bizarr öngyilkosságnak a kiváltó oka számunkra is ismeretlen. Talán a férfi így akart egyesülni valami földöntúli hatalommal, talán családi tragédia avagy egy diagnosztizált halálos kór áll a háttérben – mindenesetre sokkal többet tudnánk, ha fény derülne az áldozat kilétére. Amennyibe új információ áll rendelkezésünkre, jelen bejegyzés anyagát frissítjük.

részletek Pile kézzel írott, dátumozás nélküli naplójából

Ma két fontos dolog is történt. Megérkezett a szkennelt anyag Berlinből, és sikerült eladni a céget. Utóbbi nem nagy ügy. Csak lezártam, amit le kellett. Egy fővárosi hálózat vette meg, elég jó árat fizettek. Most már csak a papírmunka maradt, és hogy elhozzam az irodából a cuccaimat. Ezzel megteremtem az anyagi alapját a projekciónak. A szkennelt szöveg németül van, szakfordító kell. Reményeim szerint a német Aper-páholy működésének és beavatási szertartásának leírását tartalmazza. És ezzel a helyére kerül a német ág is a kirakóban. A Zrínyi-projekció, melyet persze Vadkan-projekciónak is nevezhetnék, a végéhez közeledik. Még Annát kell megoldani. A legjobb lenne megölni. Persze a szakítás még egyszerűbb. Úgyis láttam, sokat lóg az új lovászfiúval. Anna és az ő lovai. Mindig is az agyamra mentek ezek a négylábú, bamba teremtmények. Rég elfeledték azt a szabadságot, amit az erdő ad. Azt hiszem, mielőbb beszélnem kell Annával. Az új, projektált énemet kell majd elővennem. Azt, ami végső transzformációban teljesen színre lép majd. Durvának kell lennem. Otrombának. Vadnak és dühösnek. El kell őt küldenem a picsába. Nemcsak azért, mert unom, mert útban van. Nemcsak a szőrtelen, törékeny, csupa báj és kellem teste miatt. Az anyáskodó gügyögése miatt. Hanem azért, mert tudom, ő nem volna képes követni az utamon. Ő nem tud utánam jönni. Még ha akarna, se tudna. De nem is akar.

…

Nem érti. Persze, hogy is érthetné. Főképp azt nem érti, miért változtam meg ennyire. Sokadszor kéri, hogy találkozzunk. De semmi kedvem. Nincs már mit mondanom. Azt hittem, a jelenetből ott, a Tesco parkolóban mindent megért. Másrészt három hete nem láttam embert. És ez így van jól. Ez is a projekció lényege. A hívása után falhoz vágom a mobiltelefont. Utolsó kapocs a világgal, viszlát. Most a fordítást olvasom, és jegyzetelek. A teljes kép már rég összeállt a fejemben, csak az utókor miatt csinálom. Hátha lesz követőm. Néha hallom, ahogy a szomszédok tesznek-vesznek az udvarukon. Füvet nyírnak. Nyár végi piknik. Eleinte sajgó nosztalgiát éreztem az emberi világ iránt. Mostanra már elnyomtam ezt. Az egyik szomszéd átjött két napja. Bekiabált az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e. Visszaszóltam, igen. A hangom mély volt, rekedt és torz. Hallottam, ahogy eliszkol. Szegények, ha most látnának, még jobban megijednének. Vagy kihívnák a rendőrséget. Szakállam csapzott, ápolatlan. Hajam, szemöldököm lenőtt, torzonborz. A körmeim ugyancsak megnőttek, mocskosak. Meztelenül járok-kelek, lassan elhagyom a vécé használatát. Mosdatlan bőröm piszkos, zsíros, először kipattogzott, most már ismét egészséges. De valahogy megvastagodott. Ahogy a szőröm is. Sosem voltam egy ősemberi kinézetű valaki, de most mindenhol kezdenek rajtam feltűnni szürkés, erős szálú szőrszálak. Az, ami a szakállamba is vegyül. Az ujjaim tömpék és rugalmatlanok lettek. Alig tudok velük lapozni, vagy ezeket a bejegyzéseket megejteni. A lényeg, hogy így nem mehetek emberek közé. Annát is ezért küldtem el minden hívás végén. A jó büdös anyjába. A düh. A dührohamok a világ ellen. Lassan már nem tudom kontrollálni. Félek, előbb-utóbb kitörök innen. Felszakítom az ajtót, és rárontok egy futóra. Vagy egy babakocsis anyukára. Avagy valamelyik szomszéd gyerekre. A projekció fontos része ennek a dühnek a tartalékolásra. A nagy átalakulás rengeteg energiát emészt fel. A düh energia.

…

A projekció lényege a szintugrás. Átváltozni azzá, ami mindig is bennünk van. Teret adni a vadnak. Kiengedni a bestiát. Ez az, amire egy nő, például Anna nem lenne képes. Ez az, amit a civilizáció elrontott. A görögök tudták. Pán isten. Aktaión, akit a saját kutyái marcangoltak halálra Artemisz parancsára. Az egész Dionüszosz-rítus, mely kábulatában éjjelente a városokat körülölelő dombokra felszaladó görög nők kis állatokat téptek szét. A helóták éjszakai levadászása Spártában, a Krüteia. Ez mind a projekció eredete. Nietzsche jól sejti, hogy ez, a dionüszoszi én elnyomása lett a civilizációnk kudarca. A rómaiak már megszelídítették, Rómából csak a farkas által nevelt alapítók jelentősek. És az ő közvetítésükkel, a farkas formájában, csökevényes módon jut el Európába. Itt aztán ez az eltorzult forma él tovább. A farkasember mítosz az, amikor valamit sejtünk, de tudásunk hiányos. Nem a farkas a végcél. Nem. Hanem a vadkan.

…

Kitűztem a napot. A testi állapotom miatt tovább nem várhatok. Október utolsó napjának éjjele lesz. Kitüntetett nap több nagy hagyományban is. Addigra teljes mértékben megduzzad, kifejlődik bennem a projekció. Képes leszek egyetlen ugrással, egyetlen összpontosított akaratlobbanással kívülre helyezni Őt. Ma ismét itt járt Anna. Természetesen nem engedtem be. A lakásban elviselhetetlen a bűz. A szükségemet két hete a sarokban végzem. A szar és a húgy végigfolyik a padlón. A konyhában rothadó zöldséghalmok. Húst már jó ideje nem eszem. Legyek és muslicák felhői. A testem nagyon legyengült. Sovány vagyok és gyanús foltok lepték el bőröm a szőr alatt. A szőr viszont továbbra is erősödik rajtam. Acélosan szürke és durva, mint a sörte. A szemem besüppedt koponyámba, arccsontom eltorzult, a fogaim pedig mintha megvastagodtak volna. Azt hiszem a test öntudatlanul is hozzáidomul a belsőhöz. Nem csoda, hogy a középkorban ezt az állapotot farkassal azonosították. Ha a tükörbe nézek, egy ijesztő, vad és rút állat néz szembe velem. De ez csak a burok, a lényeg még odabenn van.

…

Amikor a kopogtatás és dörömbölés után a függöny résein kilesek, és nézem Anna távoldó hátát, majd ahogy beszáll a lovászfiú autójába, egy kutyát látok az utcán. Egyenest a házammal szemben, a szemközti járdán ül, és mintha az én ablakaimat lesné. Képzelődés, ostoba vízió, melyet a hiányos táplálkozás kelt. Vissza a történetiséghez. A görögök után a Német Császárság alkimistái veszik fel ismét a fonalat. A német könyv szkennelt változata, melyet utoljára szereztem meg a gyűjteményembe, tőlük származik. Magnus Aperianus munkája. Beszédes álnév, az „aper” latinul vadkan. Fő művében, „A természeti jó és rossz”-ban 1452-ben leírja, hogy az emberben három misztikus állat él. Az oroszlán az isteni jót képviseli. A farkas az ördögi gonoszat. És középen van a vadkan, mely a természetbeni élet áldott, se jó se rossz állapota. Az az ösztönlény, ami évmilliók óta uralja a Földet, és amit mi az állatvilággal azonosítunk. Mi emberek, messze elhajlítottuk tőle magunkat. Ennek eredménye a civilizáció. Aperianus a görög titkos szövegek és Hermész Trisztmegisztosz néhány elfeledett műve alapján arra a következtetésre jut, hogy a vadkan az, ami legkönnyebben felszínre hozható. Alkimista nyelvet használ, azt mondja, kikristályosítható. A lélekben, a szívben, odabenn kell elvégezni azt a szublimálást, mely elvezet a vadkanhoz. Én ezt projekciónak nevezem. Aperianus munkáit aztán jó száz évvel később veszik csak igazán komolyan. Francia főurak egy kicsiny csoportja titkos társaságot alapít. A De Rais társaság valószínűleg Gilles De Rais-ről a szörnyetegről, Jean d’ Arc harcostársáról kapta nevét. Ő már a tizenötödik században megpróbálkozott a transzformációval. Sajnos gyermekek vérével és egyéb olcsó trükkökkel, nem csoda, hogy elégették. A „De Rais” jelentése egyébként „küllők”. Utalás arra, hogy a világ előrehaladtában mindig is a vadkan rész játszotta főszerepet. Az oroszlán részünk törvényeket és vallásokat teremtett. A farkas én háborút és káoszt szított. A vadkan csak élni akar, az erdő mélyén létezni szent és érinthetetlen vadságában.

…

Három nap van  hátra. Már minden élelem elfogyott. Fontos a teljes kiéhezettség állapota. A kanapéra kucorodva fekszem. Tartalékolom az erőmet a végső útra. Befelé figyelek, csak az odabenti dolgokra ügyelek. Ha mégis körbenézek a romokban heverő lakásban, néha mintha egy kutyát látnák a sarokban ülni. Nagy, fekete korcs. Ismerős valahonnan. De hamar rájövök, képzelődöm. Már nem számít, egyébként se, csak ami idebenn van. Ott feszül, mélyen a bőröm, a szívem, a bordáim alatt, a húsom rétegeiben a vadkan. Érzem, hogy ki akar törni. Érzem pusztító erejét. Nem tudom, milyen lesz a végső projekció. Sejtem, hogy a fizikai énem nem éli túl. Lehet, a tudatom sem. A vadkan nem gondolkodik. Nincs szüksége tudásra, emlékekre, érzelmekre. Mindez kolonc. A vadkan maga mögött hagyja az ember által kreált világot, és csak a zöld páfrányt látja maga előtt. Megkérdezhetném magam, hogy jutottam ide, hogy egyesüljek vele. Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Gyermekkorom óta úgy éreztem, nem jó helyen vagyok. Egy idegen. Aki nem fér a bőrében. Minden furcsa és esetlen volt életemben, mintha a kezdetektől fogva félresiklott volna a létezésem. Ezért volt reveláció az a szöveg, ami bevezetett a Vadkan-hitbe. Az első szöveg, ami felnyitotta a szemem. A Zrínyi-tanulmányból.

A könyvtárban akadt a kezembe. Egy válogatás volt, eszement történeti képzetek, tévhitek gyűjteménye. Pont a Zrínyi haláláról szóló összeesküvés elméleteknél nyílt ki. És egy bekezdésben ott volt előttem. Az igazság. A szerző mintegy mellékesen említette meg, maga se jött rá, mit ír le. Hogy Zrínyi tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek címere vadkant ábrázolt. Valószínűleg a De Rais-csoport egy kelet-európai ága lehetett. És hogy főképp magyar és horvát főnemesek alkották, akik istentelen, torz szertartásokat tartottak vidéki kastélyaik pincéiben. Egy-egy ilyen szeánszon a főurak önszuggesztió útján transzba estek, és állatnak, farkasnak avagy vadkannak hitték magukat. Ez az állapot többnyire csak odáig fejlődött, hogy a szolgálólányokat végighajszolták a folyosókon. Rosszabb esetben öltek is. Zrínyi is rendezett hasonló összejöveteleket. A híres, csáktornyai kastély melletti vadászbaleset igazából egy szeánsz méltatlan lezárása volt. Zrínyi a transzban vadkannak hitte magát. Ő és társai kirontottak az erdőbe az éjszaka közepén. A többieket a dermesztő reggeli fagy gyorsan kijózanította. De Zrínyi egy igazi vadkannal találkozott, mely nem ismerte el őt fajtársának. A főurak, hogy az előzményt és az okot palástolják, kitalálták a vadászbaleset történetét, sőt, fedő sztoriként a Habsburg-merénylet mellékszálat is elhíresztelték.

Ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy igaz. És hogy több van mögötte, mint amit sugall. Kutatásaim során rájöttem, hogy Zrínyi valójában egy sikertelen projekció áldozata lett. De a lényeg, hogy ő hibázott, nem a gyilkos vadkan. Ő nem vitte végig az átalakítást. Túl mohó, túl türelmetlen volt. Épp ezért van az, hogy én már harmadik hónapja meditálok a lakásomba zárva. És három nap múlva elvégzem azt, amit Zrínyi oly csúfosan félbehagyott.

Vadkan leszek.

vége

Az, hogy szabadvers, az a legtöbb laikus - nem hivatásos - olvasónak vers, rímek nélkül. Pedig a szabadvers belső ritmusa és kohéziója majdnem olyan komoly munka eredménye, mint egy hexameteres költeményt létrehozni, lásd még erről Walt Whitman egész munkásságát. Amit írtam, az persze nem egészen szabadvers, legfeljebb csak szeretne az lenni, mindenesetre a novella béklyóitól már megszabadult, de verssé még nem tudom megformálni ezt a rövid jelenetet. Képet most nem tudok beilleszteni, pedig milyen jó képanyag ez az épület, főleg ősszel vagy télen, utóbbi kapcsán nem állom meg, hogy ne adjak egy linket, valami egészen szürreális videó, fogalmam sincs ki és miért készítette, a feltöltőről először azt hittem egy avantgárd alkotói csoport, de nem, teljesen komoly, ipari híreket megjelenítő honlap. Szóval itt van egy verskezdemény, mellyel az utóbbi írások főszereplője révbe ér, bár félek, ez a kifejezés pont nem illik e végre. 

Csak egy szombat reggeli

bevásárlás a piacon

Mint vérző angyal bukott le Stix a hegyről

– valójában egy busz utasaként –,

szülei otthonából a füstokádó, recsegve kanyarodó

járművön ívről ívre, spirálisan haladva

akár Dante a szörnyű alászállásában

de Stixet anyja küldte, és nem isteni végzet,

hogy kiló krumplit és valamennyi csirkét vegyen

a piacon, mely a város szélén, büszke, gerendás boltívek,

derengő, levéltől pöttyözött üveg alatt 

zsibongott, egy korábbi rend szülötte,

hol az egyenlőség eszméjébe beleszédültek

ily ormótlan acél-beton-üveg emlékműveket

állítottak maguknak, hogy most vénasszonyok

mérjék benne a fonnyadt, ráncos almát

mely arcukra hasonlít, barna, örökké mocs-

kos ujjukkal szedegetve a kimosott műanyag

szatyorba a példányokat, álmos, úgynevezett

nagybani kereskedők kínálják portékájukat,

hagyma és krumpli halmai mögül, és alkalmi árusok

akaszkodjanak az előtéren áthaladóra, ki már keresztülverekedte

magát az udvaron cigiző és szotyizó cigányok

zoknit és szlovák édességet kántáló közvetlenségén.

Stix ide lépett be, fejében hurcolva a döntést, maradjon

vagy menjen, már napok, hetek óta feszítette kopo-

nyáját, a fővárosi lét és szülővárosa küz-

dött érte, mivel ott túl drága volt az élet,

és megvetni lábát úgymond nem tudta, nem lett

jó állása, gyors autója, szép lakása, noha barátai nagy-

része mindezt már bírta az ő korában, neki csak

a krétapor jutott, egy kőbányai iskolában, és

egy kopott albérlet, melynek díját csak a fő-

bérlő, rokonuk jóindulata miatt tudta hónapról

hónapra kigazdálkodni, és ezzel szemben ott volt,

pont a nyári szünet végén adódott a lehetőség, a másik

opció, hogy marad a szülői házban, mert üresedés keletkezett

a helyi gimnáziumban, hol a magyartanár,

Stix látásból ismerte, egy nyugdíjhoz közeli, decens öregúr

agyvérzést kapott a kertben, és főnöke, az igazgató megkereste

Stix apját is, kérdve, nem gondolja-e fia, hogy ideje

hazatérni, mint a görögök anno, anabázisz, vissza

a jól belakott, jól ismert helyekre, megértve és

elfogadva, hogy a kísérlet egy új életre kudarcot vallott,

és ez, e döntés volt az, ami Stixet az őrületbe kergette,

most is, míg az aprót kereste zsebében, hogy kifizesse a

kiló krumplit, hogy aztán a nő kérges, barna tenyerébe

ejtse, de ni, egy ötvenes leesett, és elgurult, a szemben

lévő pult alá, hol öregember, vén apóka kínálta

szőlejét és almáját, és Stix, ahogy lehajolt, lekushadt,

szinte letérdelt elé, benézett alulra, meglátta a

vénember furcsa, ormótlan csizmáját, nem gumicsizma volt,

hanem valami bőrből készült, százéves jószág, megnagyob-

bítva, kitágítva, hogy befogadja a vénség patáit, és

Stix egy rövid pillanatra látni vélt egy surranó moz-

gást is, az öreg háta mögül, nadrágja, köténye takarásá-

ból mint fekete gyík, hegyes végű farok tekergett elő

elijesztve egy kései legyet. Ahogy Stix felállt, és megad-

ta tartozását a krumpliárusnak, visszafordult, hogy jobban

szemügyre vegye az öreget, valaki rászólt, Elnézését, egy

fiatal, csengő hang, vagy nem a hang csengett, hanem a

lány kezében lévő nagy, nehéz szatyorban az üres üvegek, Segítsek,

kérdezte Stix megrendülten, mert azonnal megbabonázta a

finom metszésű arc szépsége, és bár a lány ormótlan

melegítőalsót és bő, szürke pulóvert húzott magára,

így is kiérződött kopott ruhái alól törékenysége, Vegyenek almát, szólt

rájuk az öreg kárörvendve, Stix rápillantott, a vénség kacsintott,

szeme feketének tűnt  a ráncok erdejében, és valóban, száraz

ággá aszott karjával nyújtott is feléjük egy almát, de Stix inkább

már visszafordult a lány felé, aki otthagyta őket, távolodott, a

piac sarkában lévő bolt irányába, hol üvegjeit majd visszaváltják

készséges, segítő kezek. A fiú sóhajtva nézte a dacos vállak tülekedését

a tömegben, és elfogadta, hogy a másik lassan eltűnik szemei elől, in-

kább beállt hát a hentes előtti sorba, és szórakozottan bámulta az üvegpult belső

feléről őfelé meredő disznófejeket, a száj vonalára kiült vékony

vörös lepedéket, az utolsó, döbbent lélegzetvétel vagy inkább

hörgés nyomait, a haragos kifejezést az állat pofáján, lehunyt szemeinek

boldog domborulását, és tűnődéséből csak az eladó riasztotta fel, Mit kér,

majd megvette a csirkét, gondolván végzett itt, a piacon, de ahogy

elindult, ismét feltűnt a lány mézszínű haja a tömegben, a gombás asztal

előtt állt, és a férfi, erdőjáró, vad, szakállas Pán, magyarázott neki

a rókagomba ízéről, tömör húsáról. Stix hallotta az utolsó szavakat,

Pörköltnek is kiváló, de nem szólt, megvárta, míg a lány vesz fél

kilót, csak akkor lépett mellé, Ilyenkor már nincs sok íze, jegyezte meg

csöndes, de remegő hangon, a másik meglepetten és kissé bosszúsan

fordult felé, aztán megenyhült, Akkor mit kellett volna

vennem, kérdezte majdnem kíváncsian, A tinóru, az megfelelő,

levesbe, húshoz egyaránt, vont vállat Stix, miközben sodródtak a többiek közt,

a piac közepe felé, bár annak is lassan letelik szezonja, a lány

hallgatott, megállt a kápia paprikák piros halma előtt, aztán

megindult, Ilyen nagy szakérője vagy a gombának, kérdezte kétkedve, majd lopva a fiúra

pillantott, végigmérte tetőtől talpig, mint aki versenylovat becsül fel

utolsó pénzének tétre váltása előtt, szemében remény és kétségbeesés

bujkált, és Stix nem vette észre, de ha igen, akkor sem változtatott volna semmit,

mint ahogy évekkel később sem, mikor minden olyan rosszra fordult köztük, és

inkább az öngyilkosságot forgatta magában, mintsem a válást, most hát

még gyanútlanul kapcsolta össze tekintetét a másikéval, Inkább az van, mondta

férfiasnak vélt hangszínen, hogy szeretek főzni, és emiatt ismerem őket, de

nem vagyok nagy gombaszakértő, a lány bólintott, mint aki elraktározza ezt magában, de közben már

egy sütőtököt simított végig, hosszú, vékony ujjai, kék erektől derengő fehér kéz-

feje olyan volt a duzzadt, sárga húson, mint egy idegen lény koponyáján érthetetlen kinövés.

És egyébként mit csinálsz, kérdezte mintegy mellékesen, mire Stix rávágta,

Tanítok, még mindig büszkén mondva, nem téve hozzá hol, de érezte, illik visszakérdezni, meg érdekelte is,

És te, mire a lány elfordult, és egy padlizsán ovális bíborját vette szemügyre,

A számvitelire főiskolára járok, vallotta be unott hangon, utolsó év, aztán nem tudom,

folytatta szinte csüggedten, nem szeretnék egy cégnél könyvelni, de mondjuk azt se tudnám elképzelni,

amit te csinálsz, melyik suliban tanítasz, kérdezte hirtelen, mire Stix zavartan megtorpant,

hisz be kellett volna vallania, hogy a fővárosban, és a lány akkor,

a távolság okán nyilván nem tekinti őt potenciálisan semminek vagyis senkinek tekinti,

vagy el kellett volna döntenie most és itt, hogy elfogadja az állást a városban, és hirtelen a szobájára,

elhagyott otthonára gondolt, hol kamaszkora emlékei kísértették, anyja reggeli zsémbeléseire,

az erdő fagyott fáira házuk mögött az őszi reggeleken, a busz olajos savanyú szagára,

amely a városba hozza majd őt kertvárosi utcájukból, a hegyek zord és mégis oly imádott ölelésére,

melyek közt a pára mint felhő száll ezekben a hónapokban egész délelőttig, és nem tudta,

akarja-e mindezt e lányért, de kínját feloldotta a reszelős, csikorgó hang,

Vegyenek almát, szólt rájuk a vénember, mert az ő pultjuk előtt álltak meg ismét,

a lány még várva Stix válaszát, a fiú pedig a jövő, a döntés, e kirkegaardi ugrás szent pillanatában ragadva,

és most, hogy az öreg arcába tekintett, látta a szélfútta, cserzett bőr alatt mászkáló bogarakat,

a zsíros kalap alá rejtett szarvak ívét, kinyújtott kezén, melyen a sárgás almát egyensúlyozta,

a bíbor körmök sorát, és megérezte a rohadt tojásra  emlékeztető szagot is,

és legszívesebben elvonta volna onnan a lányt, hogy menjenek el, csak el innen, ám az elnevette magát,

és elfogadta az almát, kivéve a vén kezéből, majd harsogó, jóízű harapással belévájta fogait, és Stix,

figyelve az arcán elömlő gyönyört, tudta, hogy elveszett, nemcsak azért, mert szerelmes, hanem azért is,

mert látta előre, mit tesz majd a lány, aki most valóban felé nyújtotta a gyümölcsöt,

melyben már ott fehérlett fogai nyoma, és a fiú tudta azt is, hogy a döntése megszületett, akkor,

amikor elfogadta az almát, és egyiken se vették észre, hogy a vénember milyen elégedett,

az arcán elomló vigyort, odvas agyarai közt cikázó kétágú nyelvét, mely végignyalta keskeny, éhes ajkait.

Stix megérkezett.

végre   

Ez ennek a befejező része.

Raszputyin

menyasszonya

Második

– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, és szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.

Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette a csomag cigit zsebéből, és rágyújtott a második szálra. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.

– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.

– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak, és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?

Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.

– Pilével se beszéltél róla?  – kérdezte óvatosan Stix.

– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.

– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.

– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít, mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.

– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.

– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.

– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét, majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?

– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?

– Nem, ez nem – ismerte el Stix.

Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.

– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán, és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.

– Tudod mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.

– Azt gondolom, az egész miattunk van.

– Ezt hogy érted?

– Tudod te azt.

Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.

– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet, bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, ebben a völgybe szorított egész nyomorult kis város megfertőződött.

– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.

Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.

– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek és magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatok valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.

– Ó – nyögte Stix.

– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.

Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.

– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.

– Már nem. Csak az idegek.

– Miért csináltad?

Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.

– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…

Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.

– Szerintem ez…– kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.

Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?

Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?

Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?

– Csak egy kortyot.

– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.

Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.

Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?

– Mire gondolsz?

– Tudod te azt.

Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá vagy félne tőle.

– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.

– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.

– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.

– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.

Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.

– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.

– Nézzük – hagyta jóvá Stix.

– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…

– Tudom, mi az az anime.

–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Eben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.

Ujjával mutatta is.

– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.

Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.

– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. –  A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.

Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.

– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékek, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.

Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.

– Igen, haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.

– Mondjad.

– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.

– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?

Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.

– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.

– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.

– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.

– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.

– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.

– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.

– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…

– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.

–  A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.

Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Az égen fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába.  A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.

– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.

Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a Pestre.

Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?

– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.

– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.

– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.

Harmadik

Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, fa lerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.

vége

Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban  látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.

Nyilván ezért is jöttem el, és ezért is ez az írás, ami egy több részből álló hosszú novella első szekvenciája.

Raszputyin menyasszonya

Első

– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.

Pile már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Vukán minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.

– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.

– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?

Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.

– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.

– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak a melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…

– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.

– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.

Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről, és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája. A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.

Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.

– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet, és továbbállt.

Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.

– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?

– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.

– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.

Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.

– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.

– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.

– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.

Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.

– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári napon.

Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden cucc nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.

– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.

– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.

– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.

A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, majd lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.

– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.

– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és előre mutatott a hegy teteje felé, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.

– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.

– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?

Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.

– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.

– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.

Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.

– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.

– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.

– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen, de fenyegetően Vukán.

– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.

– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.

– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.

Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.

Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.

– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.

– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.

– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult, és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.

– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…

– És utána? – faggatózott Pile makacsul.

– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.

– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.

A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.

Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.

– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.

Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.

Társai nem szóltak, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, már hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.

Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.

– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.

– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.

Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen.  – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.

– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.

– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.

– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?

– Jó kérdés – bólintott Vukán.

– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.

Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…

– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásó hátizsákjából, és szétnyitotta.

– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.

Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.

Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.

– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…

– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?

– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán, és ivott.

Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.

– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.

– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.

– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.

– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.

– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.

– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.

– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.

Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.

– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.

A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.

– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.

– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.

– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.

A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.

Később Pile említette Stixnek, hogy Vukánék háza előtt látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben. 

folyt. köv.