Az elvetélt,

kiforratlan és soha

semmire nem jutó

kamaszzenekarok emlékére.

Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.

Vélekedések a Hosszú Kések

nevű zenekarról

Azt mondják, már az óvodában együtt zenéltek, a homokozóban püfölték lapátjaikkal a vödreiket. Azt is mondják, hogy az általánosban kezdték, egy énekóra után, dacból, mert mind a négyen egyest kaptak. De arról is szó volt, hogy a középiskola harmadik osztályában állt össze a csapat, azután, hogy Morucz nagybátyja megkéselt valakit a könyvtárban.

És emiatt lett a nevük Hosszú Kések.

A dobos Petya szerzett helyet a próbákhoz – a lakótelep szélén volt egy garázssor, és a faterjának a régi, lerohadt Ladája ott rozsdásodott az egyik garázsban. Kitolták a kocsit az erdő szélére, és beköltöztek a helyére.

Itt aztán nem zavartak senkit – és őket se zavarta senki. Kalap, aki Slash-t utánozta a Rosesből, és legalább olyan magas volt már tizenhét évesen, mint a példaképe, hozott sört a közeli ABC-ből. Tőle sose kértek személyit. Szasza, a basszusgitáros anyja cigikészletéből csórt mindig pár szálat a próbákra. Morucz, az énekes pedig csak adta önmagát, mert ő volt Morucz, és ez pont elég volt.

A suliban minden csaj szerelmes volt belé. Fekete lobonca olyan, egyszerre rém komoly és pimaszul vonzó arcot keretezett, amilyen Lord Byronnak lehetett kamaszkorában. Állítólag a magyartanár Szepesiné is kikezdett vele, de Morucz arisztokratikusan visszautasította. Nem érdekelték a csajok, egyszer azt nyilatkozta, bár megkaphatna bárkit, ő inkább a zenének szenteli minden potenciáját, ezért még csak magához se nyúl.

Azt mondják, trashmetált játszottak, vagy nem is, inkább korai Ricsét vagy inkább Hendrixet vegyítve a Doorsszal. Az biztos, hogy sötét, darkos hangzásra törekedtek. Akkor már ment lefelé a Cure szekere, de Morucz kedvenc albuma a Desintegration volt, állandóan azt hallgatta a walkmanjén.

Ő volt a szövegíró, a dallamokat Szaszával közösen rakták össze. Sötét, mély hanzású, hosszú szólók közé fájdalmas vallomásokat vegyítettek a síron túli szerelemről, az emberben lakó démonokról, gyilkos fegyverekről vagy csak úgy az őszről. Néhol valóban költőiek voltak Morucz korai dalszövegei, de később, évek múltán visszahallgatva az archív felvételeket, inkább megmosolyogtatóan kamaszosnak tűnt ez a stílus. Persze tudjuk, később minden viccessé és nevetségessé válik, azért, mert az ember csak így tudja megemészteni az idő szörnyű féregmozgását.

Az mondják, az első koncertjük a Hangulat nevű kocsmában hatalmas siker volt. A közönség szétrúgta a falat, és három rájátszást tapsolt vissza. Azt is mondják, hogy akik jelen voltak, végigásítozták az egészet, és még az iskolatársak nagy része is lelépett a tízszámos minikoncert vége előtt. Megint más vélemény szerint elismerő taps fogadta őket, és a helyi művház volt vezetője, most idült alkoholista, megígérte nekik a Nagyszínpadot a művházban. Hogy ő majd elintézi. Csak készüljenek fel.

Folyton gyakoroltak. Tényleg ez lett a legfontosabb nekik – a minél jobb előadás eszménye. Harmadik után, egész nyáron, abban a fullasztó melegben, mert rohadt meleg év volt, és alig esett, éjjel-nappal a garázsban gyűrték a rockot. Az olajos levegőben megállt a cigifüst, a testek kipárolgása, és a libegő por. Amikor egy-egy számot tökéletesre csiszoltak, Morucz felvette magnóra, és aztán órákon át hallgatta. Végül mindig azt mondta: ez szar. Ezzel nem lehet a Nagyszínpadra menni.

Mert közben tényleg behívta őket a művház jelenlegi igazgatója, és beszélgetett velük a fellépésről. Valószínűleg nem a részeges elődje miatt, hanem mert Kalap apja osztályvezető volt a valami hivatalban. Vagy mert Morucz elküldte nekik az egyik, már kevésbé szar felvételt. És azt mondják, a művház igazgatója meghallgatta otthon, aztán egész este nem szólt a családjához. Másnap pedig felhívta Moruczot.

A nyár közepén, július környékén valóban megváltozott a hangzásuk.

Azt mondják, Petya volt az oka. Ő később, túllépve a sajnálatos eseményeken, híres dobos lett, játszott több nagy zenekarnál. Hogy ő szólt bele a zenei világba, a ritmusszekcióba. Szaszát is emlegetik, mert a gitár, a második, kiforrott korszakukban valóban hangsúlyos szerepet kapott. Kalapról senki nem hiszi, hogy hozzájárult a hirtelen minőségi ugráshoz.

Viszont Morucz.

Moruczról igazából szeptemberben kezdtek el terjedni a pletykák, mikor elkezdődött a suli. Hogy látták, amint fordított keresztet farigcsál az egyik padba. Vagy ott volt az a lány, aki futni járt a Kiserdőbe, és találkozott vele az ösvényen. Morucz egy nyulat szorongatott az ölébe, jobb kezét a háta mögé dugta. Megint mások arról beszéltek, hogy éjjelente a hegyen lévő temetőbe jár, és régi sírokat ás ki. Bármi volt is az igazság, Morucz, ha lehet még komorabb, még szigorúbb lett azon a nyáron. Már a zenésztársaival is alig beszélt. A próbákon csak elvakkantotta az utasításait, ha vége lett, kirohant a garázsból, és gyújtott rá, mint aki friss levegőre vágyik.

Azt mondják, tényleg talált valamit. Valamit, amit aztán beépített a szövegeibe, amitől sokkal jobb zenét tudott csinálni. És hogy a zenekar sikere, az a koncert október elején, amikor tényleg valami csodát tettek a művházban, az csak Morucz érdeme. De hogy ezért szövetséget kellett kötnie. A nála sötétebb és öregebb erőkkel.

Azt is mondják, hogy az egész a könyvtári kiárusításon kezdődött. Morucz gyakran lógott a könyvtárban, egy-egy sarokban telepedve angol romantikus költőket olvasott eredetiben, vagy szimbolistákat szavalt félhangon a polcok közt sétálva, ügyet se vetve a vihogó kamaszlányokra, akik direkt miatta váltották ki olvasójegyüket.

Ezen a kiárusításon, ahol a közkönytár régi, elkopott köteteit adták nevetséges áron, Morucz állítólag talált egy könyvet, melynek Mindennapi bátorság volt a címe. A könyv hátulját barna foltok pettyezték. Morucz meg volt róla győződve, hogy vér. Az utolsó két oldal közé valaki kézzel írt papírlapot tűzött. A kézírás szinte olvashatatlan volt. Kántálásnak, imának avagy fohásznak tűnt egy olyan nyelven, melyről Morucz soha nem hallott. Úgy vélte, hogy nem is beszéli már évezredek óta ezt a nyelvet senki a földön, és hogy a szöveg egy szent ima a nagy öregekhez, akiktől erő, akarat és tehetség kérhető.

Azt mondják, mindenért fizetni kell, főleg ha a nagy öregektől kérünk valamit. Ott nyugszanak az őrület hegyeinek mélyén, de álmukban is meghallják, ha egy kamaszfiú az iskolai krétával rajzolt pentagram közepén állva, kezében gyertyával elmormolja a hozzájuk szóló imát. És ők valóban segítenek.

Azt mondják, Morucz fanatikusan hitt abban, hogy ez az új zene, amit júliustól csinált, meg tudja változtatni az embert. Képes kifordítani önmagából, és újjáépíteni. A hallgató ezután valami más szögből, torz pozícióból látja majd a világot. A valódi dolgok elhalványulnak. A korábbi érzései eltünedeznek. Nem marad belőle csak a csupasz vágy, az ölésre vagy az ölelésre. Ezt a vélekedést a nyomozók találták meg naplójában.

Szeptember végére a koncert anyaga, tizenöt szám nagyjából összeállt. Morucz egyre elégedettebb lett, már mosolygott is néha a próbákon. A zenekar tagjai viszont mind ingerültebbek és csüggedtebbek lettek. Mind többet ittak, és szinte folyton cigiztek. Nem tudták, csak sejtették, hogy ez az új zene van rájuk ilyen hatással.

Beszélik, hogy Szasza például összebalhézott a szüleivel, és egy éjszakát a parkban töltött. Reggel találták meg, és vitték haza a rendőrök. Kalap rászokott a töményre, kis, kétdecis üvegekkel szórta tele a garázs sarkait. Petyát rémálmok gyötörték. Folyton a garázsba álmodta önmagát, bezárva az olajszagú helyiségbe, ahol az eltorlaszolt ajtót kívülről karmos kezek kaparják. Sikoltozva ébredt, és ilyenkor, a szoba sötétjében ott lüktetett fejében Morucz éneke.

Morucz viszont szinte kivirult. Ha lehet még sápadtabb lett, de görnyedt tartását valami határozott egyenesség váltotta fel. Az emberekhez hangosan, kihívóan szólt, és mindenki úgy érezte, aki akkoriban beszélt vele, hogy a határtalan önbizalmával képes lenne tömegeket irányítani.

A koncert szinte kötelező program lett a középiskolás lányok körében. Nemcsak azért, mert szeptember utolsó hetének éjszakáin Moruczék sárga, kézzel rajzolt plakátokkal ragasztgatták össze a várost, hanem azért is, mert mindenki arról beszélt, mennyire jó lett a zenekar, és hogy a koncert kihagyhatatlan, egyszerűen látni kell őket. Ez azért is érdekes, mert később mindenki azt állította, hogy a nyár folyamán hallani senki nem hallotta őket. A próbákra Morucz nem engedte be a rajongókat vagy a barátnőket (Kalapnak kettő is volt), mégis a pletyka, a suttogó propaganda mind jobban erősödött a szünidő végéig, és az iskola első heteiben is. Szeptember végén már mindenki arról beszélt, hogy a Hosszú Kések az új Stones vagy az új Beatles vagy az új Doors. És azt is mondták, hogy a dalszövege olyan líraiak és fontosak, hogy valóban képesek megváltoztatni az embert, ha meghallgatja őket.

Később azt beszélték, emiatt a felfokozott várakozás, a tömeghipnózis miatt alakult úgy az este, ahogy alakult. Mások szerint a művház előtt egy furcsa férfi különös anyagot, felszippantható nevetőport vagy valami egyéb kábítószert árult. Állítólag az áldozatok halálában is ez játszott közre. Megint mások szerint egyszerűen a fiatal , részeg vér, a koncert előtt az aluljárókban, parkokban és buszmegállókba elfogyasztott pálinka, likőr vagy édes, vörösbor volt a kiváltója az eseményeknek.

A koncert nyolckor kezdődött, és hivatalosan fél tízig tartott volna, de Moruczék megvárakoztatták a közönségüket. Mikor aztán feljöttek, nem ádáz ováció vagy taps vagy éljenzés fogadta őket, hanem hihetetlen, észbontó csönd. A várakozás csöndje. És akkor Morucz a színpad előterébe sétált, végigmérte a sötétbe borult székeket, ahol izgatottan fészkelődtek a fiúk és a lányok, és belecsapott a húrokba.

Azt mondják, minden szám tökéletes volt. Azt is mondják, furcsák voltak inkább, nem jók. Mások elfelejtették az egész estét. Azt mondják, Morucz az első pár számban halálról, távoli hegyekről és egy elhagyott kővárosról énekelt. Azt rebesgették, sokan már itt is hallottak furcsa szavakat a szövegben, hörgő, ismeretlen hangzású töredékeket, de ekkor még annyira nem volt feltűnő. Kalap és Szasza jobb és baloldalt veszettül tépte a húrokat, hátul Petya püfölte a dobokat, Morucz pedig középen állt, és úgy vonaglott a mikrofonállvánnyal, ahogy Morrison. Fekete bőrdzsekiben, szűk, fekete farmernadrágban és munkásbakancsban volt, és a reflektor valami fénylő aurát vont feje köré. Mások arról beszéltek, hogy gömbvillámok, angyalok vagy torz, démoni lények jelentek meg Morucz körül a hatodik szám környékén.

A második félórára a tömeg mind izgatottabb lett. Azt mondák, ez összhangban volt azzal, hogy Morucz mind több ismeretlen, furcsa, zavaró szót kevert a szövegeibe. Sokan felálltak, oldalt és szélen lányok csoportosultak a színpadhoz. Moruczot utánozva, a zene lejtését vagy emelkedését követve ütemesen rángatózni, vonaglani kezdtek. És azt is hallani, hogy a koncert utolsó számára, mikor Morucz elkövette azt a végzetes dolgot, hogy rágyújtott, már mindenki állt a teremben és ide-oda hajlongott.

Később már senki sem emlékezett ezekre a percekre tisztán. Többen állítják, Morucz hipnotizálta és mozgatta a tömeget. Mások arról beszélnek, hogy az az utolsó szám már puszta halandzsa volt, földöntúli, idegen, torz nyelven előadott hadarás. És hogy Szasza és Kalap ekkorra kiestek a ritmusból, Petya elvesztette az ütemet, és már csak Morucz hangja szállt az erősítőkből.

És akkor, a szám közben, rágyújtott, és a füst körüllengte.

És a tömeg figyelte minden mozdulatát, és siklottak és vonaglottak és hajlongtak. És azt mondják, mindenki elvesztette önmagát, egészen addig, míg Morucz el nem pöckölte a csikket, oldalra, a függöny felé.

Azt beszélik, a poros, száraz szövet azonnal lángra kapott. A tűzoltóparancsok könnyeivel küszködve azt nyilatkozta az országos tévé híradójának, hogy az égési folyamat valóban pokoli gyorsan terjedt. Az öreg művházban nem volt automata oltórendszer. Csak három poroltó. Ám a menekülő, egymásnak feszülő, tóduló, rohanó tömegben senkinek eszébe se jutott leakasztani őket a falakról.

Az egyik lányt a folyosón taposták össze. Azt suttogják, csak egy összeégett massza maradt belőle. A másikat egy sarokba szorították be, ahol megfulladt. Két másik lány a bejárati ajtónál kialakuló tolongásban került a lábak alá. Mikorra kivonszolták őket a lángok elől, már egyikőjük sem lélegzett.

Azt beszélik, a zenekar három tagja beugrott a tömegbe, és mint az igazi sztárok, szinte úsztak a fejek, vállak, karok tengerén. Mind a hárman kijutottak, épségben, egy karcolás nélkül. Azt beszélik, csak az utolsók, a hátra szoruló vesztesek, az égési sérülést szenvedők, az egész életükre eltorzulók látták Morucz vesztét. Hátrapillantva látták őt, végig ott állt, a lángba boruló színpadon, és énekelt. A vezetékek akkorra már megolvadtak, az erősítő vászna elfolyt, a függöny lángoló darabjai hullottak rá, szikrák repkedtek körötte, izzó fa recsegett felette, de ő tovább énekelte érthetetlen nyelvű dalát. És van, aki azt állítja, hogy látta, hogy a végén, a szám végén a sötétből, hátulról, a füsttengerből hatalmas, karmos kéz nyúlt ki, gyengéden megmarkolta, majd berántotta Moruczot abba a halhatatlanságba, amely máig övezi alakját a városunkban.

vége

Érted? Szó szerint. Húsvét.

Húsvéti fogalmazás

Bevezetés

Először elmentünk Szausz anyjához, mert ott volt valami rokon, aztán bementünk a térre, ott Kovács szerzett cigit, de nekem nem kellett, mert én ugye nem dohányzom. Aztán Kovács mondta, hogy menjünk el az osztálytársainkhoz. Mármint a lányokhoz. De ez nem tetszett Szausznak, mert szerinte a nyolc lányból legalább négy ronda. A Kis Kati, az még kétesélyes. Szausz leült a téren egy padra, és hallgatta a walkmanjét. Azt mondta, ránk bízza, kihez menjünk locsolkodni. Amúgy is, az egész húsvét egy hülyeség. Közben Kovács megette a csokitojásokat, amit anyjáéktól kapott, én meg fáztam, mert hideg szél fújt. Végül Kovács mondta, hogy van valami távoli rokona a hegyen. Egy csaj, egy jó csaj. Állítólag jött volna a sulinkba, velünk egykorú, de végül mégse, mert ketyós. Kovács azonban az mondta, nem az a lényeg. Az anyjáékkal egy éve jött haza, a rendszerváltás után. Ausztriában éltek. Vagy Ausztráliában. És most visszajöttek, mert valami rokonuk rájuk hagyta a nagy házat fent a hegyen. És biztos rengeteg pénzük van, nemcsak ilyen szar tojást adnak majd, ha meglocsoljuk. Szausz felállt, a padról, és azt mondta, akkor gyerünk.

Tárgyalás

A ház fent volt a hegy egyik legkülső utcájában. Teljesen kidöglöttünk, mikorra kiértünk. Felfelé találkoztunk srácokkal a suliból. Adtak bonbonmeggy likőrt, de én ugye nem ittam, mert nem szoktam alkoholt inni. Azt mondták, ők gimnazista csajokhoz mennek, a kollégiumba. Mire Szausz azt mondta, hülyeség, azok is hazautaztak az ünnepre. Erre a srácok nagyon letörtek, mint a bili füle, de mégis elindultak a kollégiumhoz, hogy hátha. Mi meg mentünk a házhoz. A hegy tetején állt, de ezt már lehet, hogy írtam. A kerítés ki volt dőlve. Maga a ház is le volt robbanva. Mállott a festék. Az előkertben akkora fű volt, mint a prérin. Csomó ablaka volt a háznak, és két emelete. A felső emeleten be voltak deszkázva az ablakok, még üveg se volt bennük. Én nem jöttem volna haza egy ilyen ház miatt Ausztriából vagy Ausztráliából. Bekopogtunk, de sokáig nem jött senki. Aztán nagy nehezen kinyitotta az ajtót egy nő. Olyan anyám korú lehetett, de a haja az teljesen ősz volt. Az arca meg csupa ránc volt. Szóval lehet, mégis idősebb volt anyámnál. A szeme piroslott meg az orra is, mint aki sírt, de az is lehet, csak ivott. Megkérdezte, mit akarunk. Kovács megmondta, ki ő. A nő bólintott, és megint megkérdezte, mit akarunk. Erre Szausz nagy bátran elmondta, hogy húsvét van, és ilyenkor Magyarországon a fiúk meglocsolják a lányokat, és hogy ezért jöttünk. A nő nézett ránk, bambán, mint egy hülyegyerek, de aztán leesett neki, és elpirult. Persze, jöjjünk csak beljebb, milyen kedvesek vagyunk. És akkor ott az előszobában meglocsoltuk, és megköszönte, de nem adott semmit, se pénzt, se csokit. Mire Kovács megkérdezte, hol a lánya. Annabell. A nő mondta ki a nevét, és felnézett az emeletre, ahonnan erre, ahogy kimondta a nevet, valami tompa puffanás hallatszott. Aztán nem mondott semmit a csajról, hanem behívott a nappaliba. Csak a tévé meg egy kanapé volt kicsomagolva. Meg két karosszék meg egy kis asztal. Minden más nagy dobozokban meg ládákban állt a falak mellett. Az összes bútor. A nő körbemutatott. Nem volt még ideje kipakolni. Magyarázta. Annabell nagyon sok munkát ad. Megkérdezte, kérünk-e valamit. Üdítőt, sört. A fiúk sört kértek, én üdítőt, a nő kiment érte. Leültünk a kanapéra. Nyikorgott, és fura szaga volt. Fűszeres, erős illat. Szausz megbökte Kovács térdét. Mi a helyzet ezzel az Annabell-lel. Kovács meg csak hallgatózott, majd elmosolyodott. Azt mondta végül, szerinte annyira ketyós, hogy az anya bezárva tartja. Mire Szausz, hogy akkor talán nem kellene bolygatni. Erre Kovács elmondta, hogy az a csaj amúgy nagyon dögös, a képek, amiket kaptak Ausztráliából, azok tényleg azt mutatják, hogy igazi bombázó, van melle, meg segge, meg minden. Lehet, vágott közbe Szausz, de nem nor-má-lis. Az ilyenekkel nem érdemes kezdeni. Letépi a bőrt a farkadról. Kovács vállat vont.  Ő azért megnézné magának a csajt. Lehet, le van kötözve. Lehet, meztelen. Ekkor visszajött az asszony, és egy nagy tálcán egyensúlyozta a poharakat. A szörp poharának a fala elég mocskos volt. Én háklis vagyok az ilyesmire, ezért inkább nem ittam belőle. A fiúk lehúzták a sört. Aztán Kovács megkérdezte, hogy beköszönhetnénk-e Annabellnek. A nő sokáig nem szólt, nézett ki a városra. Innen a hegy tetejéről be lehetett látni az egész völgyet. Láttuk, a völgy torkolata felől nagy, fekete viharfelhők közelednek. A nő kivett valamit a kisasztalon lévő dobozkából. Jóscsontok, mondta. A sivatagszélén éltek, ott adta el őket nekik egy aboridzsinal. Állítólag embercsontból vannak. Mutatta a tenyerén. Mindegyik ilyen kis, ceruza nagyságú csont volt, pöttyökkel. El nem tudom képzelni, az ember melyik részéből készülhetett. Talán ujjcsontból. De nem is érdekelt. Nekem már nagyon nem tetszett a szitu. Ha ügyesen dobja az ember, akkor megjósolják a jövőt. Suttogta a nő. Az asztalra dobta a négy csontot. Sokáig nézte, aztán kinyögte, eső lesz. Szerintem ezt bárki megmondta volna a felhőkből, jóscsont nélkül is. Kovács letette a padlóra a söröspoharat, és megint megkérdezte, hogy akkor Annabellt meg lehet-e locsolni. Elő is vette, mutatta a kölnivizét, mint aki egy hülyegyereknek magyaráz. A nő összerezdült, aztán megint felvette azokat a béna csontokat. Most is az asztalra dobta őket. Föléjük hajolt, úgy nézte, hogy mi jön ki. Mind közelebb hajoltunk. Végül ránk se nézve azt mondta, hogy felmehetsz, így egyes számban, csak Kovácsnak. Az meg, a bolond, fel is állt, ránk kacsintott, és megindult. A folyosó végén az utolsó ajtó. Kulcsra van zárva, szólt utána a nő. És akkor hallottuk, hogy Kovács felmegy a lépcsőn, sőt még azt is, ahogy a fejünk felett végigmegy a folyosón. Közben a nő halkan beszélni kezdett. Olyan érzésem volt, nem is nekünk mondja, hanem magának. Hogy volt egy szép farmjuk Ausztráliában a sivatag szélén, egy nagy bozótos közepén. És hogy a két kezükkel csináltak meg mindent. És hogy a férje belehalt a sok melóba. És utána, amikor a férfi eltűnt a házból, előjöttek azok a bozótból. Megérezték, hogy nincs férfi a házban. És elvittek dolgokat. Előbb apróbb bútorokat. Aztán a kis állatokat. Élelmet a kamrából. Éjszakára bezárkóztak Annabell-lel a házba, de hallották, hogy azok kaparják a falat. Itt már Szausz nem állta meg, csak rákérdezett, hogy kik? A bennszülöttek? Vagy a dingók? Mert azok élnek Ausztráliában. Szausz nagyon jó volt földrajzból. Földrajztanár akart lenni. Vagy geológus. A nő nem is hallotta, hogy kérdez, csak mondta a magáét. Hogy néha azt hallották, hogy már a nappaliban motoznak. Erre bezárkóztak éjszakára a hálószobába. Akkor pedig már annak az ajtaját kaparták éjjel. Bele lehetett őrülni. Az arcát a tenyerébe temette, előrehajolt, rázkódni kezdett a válla. Tudtam, hogy sír, mert anyám is így sírt, ha apámmal veszekedett. Szausz hirtelen odanyúlt, megpaskolta a vállát. Jól van, nem lesz semmi baj. Ekkor fentről valami puffanás, hördülés hallatszott, majd egy kis vinnyogás. Mintha egy kismacska torkát tekerték volna ki. Nem lehetett, hogy Kovács adja ki azt a hangot. A nő felállt, megtörölte az arcát. Ekkor jött az üzenet erről a házról, mondta felfelé figyelve, fülelve. Mint egy utolsó menedék. A lehetőség, hogy ott tudják hagyni a bozótot. Megindult a lépcső felé, aztán megtorpant, ismét hallgatózott. Az utolsó nap, mondta, amikor már mindet összepakoltak, azt hitték, megússzák. Megjött a taxi. Annabell azonban visszaszaladt a házba, magyarázta. Ezekért a jóscsontokért. Annabell mániája lett a jóslás, miután a piacon megvette attól az öregasszonytól. Szép lassan kitalált magának egy szisztémát, hogy miképp kell értelmezni. Azt godolom, nézett ránk a nő, hogy a csontok hangja hívta elő őket a bokorból, amiatt jöttek egyre közelebb és közelebb. Kik, kérdeztem halkan, amire csak legyintett, mintha azt mondnaá, mindegy, vagy hogy úgyse értenéd. Ahogy visszajött a taxihoz, a keze vérzett. Folytatta. Azt mondta, a fiók széle hasította fel. De hazudott. Azok fognyomok voltak. Itt, Magyarországon kapott csak tetanuszt. Ha ott elmennek orvoshoz, nem engedik fel őket a repülőre. Az asszony az első lépcsőfokon állt, onnan nézett ránk. Mit tehetett volna. Minden pénzük elment a repülőre, a teherszállításra. Azt hitte, ráér. A tetanusz. De tévedett. Felment a lépcsőn. Mi meg ott ültünk, és csak bámultuk a padlót. Te ezt elhiszed, kérdezte Szausz, mire megráztam a fejem. Ekkor valaki felsikoltott odafenn, kivágódott egy ajtó, valaki megiramodott a folyosón. És egy másik valaki utána. És aztán újabb sikoly. Nem tudom, ki sikoltozott. Szausz se tudta. Ez valami ugratás. Mondta elszürkült arccal. Ja, mondtam, Kovács is benne van. Bólintott. Igen, hisz ő csalt ide. Biztos jól kitalálták. hogy átvernek. Felálltam. No, húzunk innen. Szausz is felállt. Igen, a jó anyukájával szórakozzon. Közben valaki odafent a padlót verte és kiabált. Aztán csönd lett. Tűnés. Mondta Szausz. Ahogy elidultam, szemem sarkából láttam, hogy felmarkolja azokat a szarokat az asztalról. Az ajtó alig akart kinyílni.

Befejezés

Ahogy kiértünk az udvarba, hátrafordultunk. A nő ott ált a lépcső alján. Minket nézett, de nem szólt. A ruhája, az a szürke vastag ruha elöl bordó színű volt. Mintha szörppel öntötte volna le. Aztán nem mozdult, de az ajtó becsapódott. Mintha a huzat csapta volna be. Felnéztünk mind a ketten az emeletre. Szausz először azt mondta, hogy látta, később már tagadta. Én biztos vagyok benne, hogy láttam. Egy kéz, pár ujj nyúlt ki két deszka közti résen. Szürke ujjak voltak, a végükön legalább öt centis, sárga, éles körömmel. Komolyan. Az ujjak a deszkát rángatták. Nem tudom, meddig csinálta. Aztán hirtelen eltűntek, mintha elhúzták volna a kézhez tartozó testet az ablaktól. Elindultunk lefelé a hegyről, nem szóltunk egymáshoz. A városban is csak annyit mondtunk, hogy Kováccsal nem beszélünk egy ideig. Ilyen egy hülye ugratást. Már Szausz utcájában jártunk, amikor eleredt az eső. Kováccsal tényleg nem beszéltünk később. Nem jött iskolába, mert a tavaszi szünetben történt vele valami. Aztán elköltöztek a városból. Mondtam Szausznak, míg itt laktak, és már nem járt suliba, hogy látogassuk meg. De azt mondta, a csontok azt tanácsolták, ne tegyük.

vége

A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

Rövid előadás a halálról

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabb ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt - meg talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám lódult meg. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

Szelfi

Kezdjük újra. Kérte a nyomozó. Rendben. Motyogta a fiú. Odakinn halkan pergett le az égből az eső. A párkányhoz érve megnyugtató dobolásként zsivajgott. A fiú arra gondolt, legszívesebben most bebújna a takarója alá, és aludna. Aztán a kinti, üres világon tűnődött. A csillogó, néptelen utcákon, a felázott erdei ösvényeken, a vizes mezőkön. Rendben, de akkor most mondd el az egész sztorit. Kérte a nyomozó. Megtermett, bajuszos és nagyon nyugodt ember volt. Mintha a fiú apja lett volna, úgy beszélt hozzá. Ne csak azt, hogy valaki üldözött. Az egészet, hogy miért üldözött, mikor, meddig, hogyan. Jó. Mondta a fiú. Elmesélem. De úgyse fogja elhinni. A nyomozó bólintott. Tegyünk egy próbát.

Felment egy földúton a város fölé. Már legalább két hete nem esett, ezért porzott mögötte a vályús út. Az út félkörívben átkarolta a hegyet, és az új temető fölött ért véget. Arra gondolt, megáll, és elszív egy cigit. A cigit anyja retiküljéből lopta, enyhe parfümillata volt. Már épp leállította volna a motort, mikor észrevette a férfit. Ott ült egy korhadt padon a sírok közt. Mellette egy üveg csillogott a sárga, őszi fűben. A férfi nem moccant, félig oldalt, félig előre dőlt. Talán aludt. Talán halott volt. 

Így nem akart cigizni. Zavarta az a férfi, elrontotta az élményt. Volt egy csapás, egy erdei ösvény a hegyen át a szomszédos völgybe. Ott, a völgy alján egy kis tavacskát talált év elején, mikor elkezdett motorozni az erdőben. Volt ott egy pad is. Azon kényelmesen ellesz. Megfordította a motort, és betért a fák közé. Ez az út előbb felfelé vezetett, köves, kavicsos volt. A kanyarokban vigyázni kellett, az első kerék csúszott. Jó öt perc után, épp csak a szeme sarkából észrevette a leágazást. Alig embernyi rés volt a fák közt. Hirtelen ötlettől vezérelve letért rá. Pontosabban fel, mert ez az út még magasabbra vitt. A hegy, ami a város felett elterült, igazából három hegy láncolata volt. Ez az út talán a középső tetejére vitt. Jól motorozható, de keskeny ösvény volt. Imádta az ilyen utakat. Az erdő fái miatt olyan érzés volt, mintha kétszázzal repesztene. A lelógó gallyak, farönkök és kiálló bokorvégek miatt folyamatosan figyelnie kellett. Még így is kisodródott egy kanyarba. Csak vészfékezéssel tudott megállni, szelíden egy csipkebokor tüskéi közé csúszva. Lefejtette magáról a marasztaló ágakat, és körbenézett. Felfelé, egy tisztásabb részen valami csillogott. Akaratlanul is arra indult, letérve erről a kisebb ösvényről is. Most már a tiszta erdőben haladt, a fák közt. Az avar szinte belepte a gumit. Egy oromra ért, egy sziklakiszögellésre, mely előtt kitárult a táj. A placc akkora lehetett, mint a szobája. Megállította a szélén a motort, leszállt róla. Óvatosan a csillogó dologhoz lépdelt. Egy váza volt, elhervadt virággal teli üvegváza. Az alját nagyobb kövekkel bástyázták körül, hogy a szél fel ne borítsa. A víz már rég elpárolgott a rózsák, szegfűszálak és a zöld díszítés aljából. Fonnyadt szirmok pettyezték körben a követ. Körbenézett. Nem járt itt senki. Nem értette, ki és miért tette ide a vázát. A táj viszont valóban lenyűgözően tárult elé. Csupa hegy és völgy és erdő volt minden. Ameddig a szem ellát. Valahol valaki fát vágott láncfűrésszel. Messze volt, de megnyugtatónak tűnt, hogy más is van az erdőben. Leguggolt a váza mellé, és csinált magáról egy képet a mobillal. Aztán megfordult, és a tiszta, kék ég hátterével is lefényképezte magát. Aztán felállt. Csak egy picit tétovázott. Kamasz volt, dühös és kielégítetlen. A vázát, virágostul belerúgta az előtte tátongó mélységbe. Repült egy-két kődarab is. Felnevetett, majd elővette a cigarettát, meggyújtotta. Leült a váza helyére. A szikla meleg volt feneke alatt. Elmorzsolt egy üres csigaházat, míg elszívta a cigit. A füst lustán kanyargott az ég felé. Aztán visszaült a motorra. Hirtelen ötlettől vezérelve így, a motoron feszítve is csinált magáról egy képet. Háttérben az ösvény, az erdő ritkás fái. Végül elrakta a telefont, és hazamotorozott.

Nem értem, mire volt ez jó. A nyomozó megvakarta fülét, hátradőlt székén. Kezében egy ceruzát forgatott. Nem volt rá szükséged. Valakinek fontos lehetett az a hely. Odavitt valamit. És te leromboltad. A fiú lehajtotta a fejét. Tudom, hülyeség volt. Megrántotta a vállát. De nem hittem, hogy fontos dolog. A nyomozó a ceruzáját forgatta. Azt mondod, a középső hegyen láttad ezt. Bólogatott elgondolkodva. A Nagy-Szentesen lehetett. Motyogta. Én nem tudom. Rázta fejét a fiú. Én csak motorozok ott. Az erdőben. Bólintott a nyomozó. Ami egyébként tilos. Sóhajtott. Mindegy is. Gyakran járok gombászni tavasszal és ősszel arra. El tudod pontosan magyarázni, hol van ez a hely? A fiú hallgatott, a szoba sarkát nézte. Nem. Eldugott helyen van. Mondta végül. Én is alig akadtam rá. Bárcsak ne akadtam volna rá. A nyomozó tessékelően legyintett szőrös ujjaival. Folytasd.

Azonnal észrevette, miután hazaért, és lerakta a motort a garázsban. Fel akarta tölteni a képeket az albumába. Volt egy külön motoros albuma a profiljában. A helyekről, ahol járt. A motorról. A sáros utakról. A meredek sziklákról. A szűk ösvényekről. Ezt a pár képet is oda szánta. De miután megnézte őket, csak zavartan ült a laptop előtt. Aztán ismét rákattintott az utolsóra. Kinagyította azt a helyet. Megnézte újból és újból, még nagyobb nagyítással. Ez volt az a kép, melyet a végén, a motoron ülve készített. A háta mögött az erdő fái, az avar, a keskeny ösvény. És a fák közt, jó tíz méterre, egy sötét alak. Egyesen a fiú felé fordult. De az arca nem látszódott. Csak azt, hogy férfi. Magas. Sovány. Állt ott egy fa mellett, és a fiú felé fordult. Látnia kellett volna, mikor elindult a motorral, mert az alak pont az ösvény mellett állt. De nem látott senkit. És a közelben nem volt bozót, ahol elbújhatott volna.

Megint kezded. Figyelmeztette a nyomozó. A hadoválást. A képzelődést. A fiú előredőlt, a szemébe nézett. De ez az igazság. A nyomozó megcsóválta a fejét. Az igazság az, amit a bíróságon megállapítanak majd. Öt év. Vagy tíz év. Vagy elmegyógyintézet. Hallgattak, aztán a nyomozó megint legyintett. Türelmetlenül, mint aki túl akar esni rajta. Folytasd.

Másnap reggel ismét megnézte a képet. A buszon, iskolába menet. Az alak ott volt. Sőt. Mintha közelebb lett volna. Valahogy élesebb lett a körvonala. Ez lehetetlen, motyogta a fiú. Közben egy osztálytársa kommentálta a képet. Ez félős. Írta. Jó kitaláltad. Kicsoda a fószer? Kérdezte is. A fiú visszaírt, hogy nem tudja. Mást nem mert. Félt, hülyének nézik. Meg egyébként is. Más nem figyelt fel a dologra. Az egész suli a pénteki farsangra készült. Diszkó volt meghirdetve. Mindenkinek valami vámpíros vagy zombis cuccban kellett jönnie. A fiú úgy gondolta, fekete öltönyt vesz. Az apjáét. Neki már úgyse kell.

Mi történt az apáddal. Kérdezte a nyomozó majdnem érdeklődve. Lelépett egy másik nővel. Kitelepültek Angliába. Ott szereli a wécéket. Ahhoz nem kell öltöny. Itt hagyta. Sorolta dacosan a fiú. Szóval édesanyád nevel egyedül. Nem kérdés volt, kijelentés. Szegény asszony. A nyomozó a fejét csóválta. Őt hagyja ki ebből. Kérte a fiú fáradtan és rekedten. Persze, én kihagynám, de. A nyomozó letette a tollat, és felállt. Karba fonta kezét, és féloldalasan a falnak támaszkodott. Valami amerikai filmben láthatta ezt a pózt. Hasa a szíjára buggyant.  Kezd untatni a történeted. Mondj valami fontosat is. Például a diszkó estéjéről.

De addig el kellett jutni. Az öt nap. Különös, borzalmas napok. És pont ez a lényeg, hogy mi történt addig. Eleinte nem törődött vele. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem akart foglalkoznia dologgal. Pedig ott volt. Két kattintásra. Egy kattintással bekapcsolta a telefont. Egy másikkal megnyitotta a képet. A fickó a fák közt. Estére kilépett egy fatörzs takarásból. Másnap reggelre az egyik lába előrelendült. Aztán már egy bokor mellett állt. Végül a fiú már nem merte megnézni a képet. Anélkül is tudta. A férfi közeledik.

Miért nem szóltál róla az édesanyádnak? Kérdezte a nyomozó. Ellökte magát a faltól. Megkerülte az asztalt, megállt a fiú háta mögött. A fiú hátrafordult, felsandított rá. Nem értette volna meg. És szégyelltem is. Nem tudtam, hogy elmondani neki. Erről nem nagyon lehet beszélni.

Így volt. És ez volt a helyzet másokkal is. A haverjaival. Nem voltak közeli barátok. Nem volt egy komoly barátja se. Barátnője se. Tetszett neki az a lány, a másik osztályból, de csak párszor beszéltek. Egyszer elkísérte a buszmegállóig. Máskor segített neki valami matekfeladatban. Matekból jó volt. A lánynak szívesen elmondta volna a dolgot a képpel, de végül inkább mást kérdezett tőle. Hogy jön-e a pénteki diszkóba. A lány bólintott, nevetett, aztán megérkeztek a barátnői. Népszerű lány volt a suliban. Csinálunk majd egy közös szelfit. Mondta még elmenőben. A szelfi az.

Tudom, mi a szelfi. Vágott közbe a nyomozó. Kilépett a fiú mögül, oldalra, és ismét a falnak dőlt. Kamasz gyerekeim vannak. Szóval nem kell megmagyaráznod. Az a kép. Az a bizonyos nagyon különös kép is egy szelfi volt, ugye? A fiú bólintott. Igen. Az egyik felén én látszódtam. A másik felén az erdő. És az az alak. A nyomozó hallgatott, várt, majd kimondta. Aki egyre közeledett.

Szerda estére már jó hat méterre volt csak. A fény valahonnan hátulról és oldalról érte. De az arcvonásait nem lehetett látni. Olyan volt, mintha a fejénél el lenne torzítva a kép. Csak egy szürkésbarna paca volt az arca helyén. Ez volt a legijesztőbb. Amúgy nagydarab ember volt. Olyan ruhát viselt, mint az erdészek.

Senki nem vette észre a közösségi oldalon ezt az egészet. A kép lassan háttérbe került a többiek bejegyzései miatt. Senki nem hasonlítgatta össze a korábbi állapottal. Senki nem is figyelt rá, hogy a kép változik. Ezért nem segíthetett senki. Ezért nem is mondta el senkinek. Úgysem hitték volna el. Az ember nem beszél az ilyesmiről. Őrültnek gondolták volna. Bezárták volna valahova. Vagy a híradóba mutogatták volna. Sokan imádják a vámpírokat és kísérteteket a filmekben. De ha a valódi életben beszélsz róluk – kiakadnának. Mert az nem lehet, hogy felbukkanjanak itt, a valóságban is. Olyan ez, mint a halál.

Féltél. Jelentette ki a nyomozó. A fiú felnézett rá, kicsit tűnődött. Aztán bólintott. Persze hogy féltem. Ez nem volt normális. Ez az egész. A férfi. Ahogy jött közelebb és közelebb. Csütörtök este néztem meg utoljára. Már csak három méterre volt. A fákat elhagyta. Kilépett a kis placcra, ahol ültem. És ahol a virágot találtad. Vetette közbe a nyomozó. Igen. A fiú elhallgatott, mint aki emlékeiben kutat. Persze már rég megvolt a folytatás. Csak ki kellett mondania. Tudtam, hogy köze van a virágokhoz. Csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Azt hiszem, valaki nagyon szeretett odajárni, aztán meghalt. Talán leugrott onnan. És a családja hordta ki a virágot. Az emléke miatt. És én ezt leromboltam.  A nyomozó kifújta az orrát egy nagy szürke zsebkendőbe. Rojtos volt a csücske. Mintha egér rágta volna meg. És igazából azért féltél. Kezdte óvatosan. Mert nem tudtad, mi lesz, ha odaér hozzád. A képen. A fiú felnézett rá. Igen.

Pénteken egyszer se nyitotta meg a képet. Előtte a hét többi napján óránként ellenőrizte, ahogy a férfi közeledik. Arra gondolt, jó lett volna lementeni az egyes stációkat, bizonyítékkép. De ezzel már elkésett. Az órák után hazament, és csak feküdt szobájában, az ágyán. A plafont nézte, míg odakint sötét kupola borult az égre. Fény és rezgés riasztotta. A lány írt egy sms-t, hogy mikor jön a buliba.   

Ez jó volt. Olyan volt, mint egy mentőkötél. Mint egy utolsó lehetőség, egy kapu a normális világba. Visszaírt, hogy hétre megy. Csak kilencig tartott a diszkó, de úgyse szeretett táncolni. Akkor ott találkozzunk, írta a lány és mögé rakott egy mosolyogós arcot.

Aztán odamentél hétre. Summázta a nyomozó elégedetten. Mondd el, mi történt. A fiú sóhajtott, beleremegett a válla. Kezébe temette arcát. Egy kis rést hagyott tenyerei közt, azon át beszélt. Eleinte a haverokkal lógtam. Aztán megláttam a lányt. Van neve is, nem? Kérdezte a nyomozó. Van, de nem akarom kimondani. A fiú várt, de nem jött ellenvetés. Elkezdtünk beszélgetni. Ám túl hangos volt a zene. Kimentünk az előtérbe, fel a lépcsőn. A harmadik emelten már nem volt senki. Beszélgettünk. Sokáig. Tanárokról, a suliról. És aztán? Rámozdultál? A fiú felkapta a fejét tenyeréből. A nyomozó széttárta kezét. Így mondjátok, nem?

A lány vicces volt és elbűvölő. Ott ültek egy padon, a félhomályban. Lentről feldübörgött a gyomrukba a zene. Csak nézték egymást, és hülyeségeket beszéltek. A fiú érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Ez volt a valódi világ, nem az, ami a képen történik. Érezte, hogy minden a helyére kerül. Nagy páfrányok voltak a pad mellet. Poros, zöld szaguk beleivódott az orrába. Úgy érzete, a lány parfümje és ez valami furcsa, elegyet alkot fejében. Ami elbódítja. Fél kilenc körül eszébe jutott, hogy meg kell csókolnia a lányt. Már mozdult volna, de akkor az felpattant, és azt mondta.

Csináljunk egy szelfit. A fiú felnézett a nyomozóra. Az nem moccant, várta a folytatást.  Meg se várta, mit mondok. Felállt, és a korláthoz ment. Tudja, nagy, nyitott lépcsőháza van az iskolának. A nyomozó bólintott. Láttam. A fiú összerezdült, majd erőt vett magán. Odamentem vele a korláthoz, de rossz érzésem volt.

A fiú szorosan a lány mellé állt, majd nézte, ahogy az előveszi a telefonját. Átkarolta a lányt. A póló alatt érezte bőre melegét. A lány lekattintotta a képet, megnézte, majd elégedetten bólintott. Most a tiéddel is. Hogy örökre meglegyen mindkettőnknek. Kérte a fiút.

Nem akartad elővenni a telefont, ugye? Kérdezte a nyomozó halkan. A fiú nem válaszolt. Lehorgasztotta fejét, az asztalt bámulta.

Nem akarta, de elővette. Beállította, majd maguk felé fordította kamerát. A képernyőn még minden normálisnak tűnt. Ellőtte a képet. Ám amikor megnézte, amikor rápillantott felsikoltott.

Nem a lány, hanem ő állt mellettem. Motyogta a fiú. A férfi. Az arca egy maszat. Semmi nem látszódott belőle. Csak a teste, az erdészruha. Azt hittem, értem jött. Hogy ideért. Mellém. Megpördültem, és ellöktem magamtól.

A lányt váratlanul érte a mozdulat. Valahogy átbukott testének súlypontja a korláton. Valahogy a lába összeakadt. Valamiért hirtelen ott volt a mélység felett. Sikoltott, míg leért a földszintre.

Hallgattak. Aztán a nyomozó kifakadt. Baromság. Az ajtóhoz ment, a kilincsre tette kezét, majd meggondolta magát. Elmondom, mit gondolok. A fiú szinte érdeklődve nézett fel rá. Azt gondolom, meg akartad csókolni. Vagy mást csinálni. De ő ellenállt. És ezért lökted le. És aztán kitaláltad ezt az egész sztorit mögé. Az alakkal, aki közeledik feléd a képen. Nem igaz. Suttogta fiú. A nyomozó elővett egy telefont a zsebéből, felmutatta. Ez a te mobilod. Senki nincs azon az erdei képen rajtad kívül. A lánnyal közös képen is ti látszódtok. Bekapcsolta a készüléket, keresgélt rajta. Majd a fiú elé tartotta. Nézd csak meg. Milyen fiatal és szép volt. Mosolygott a kamerába. A fiú elfordította fejét. Tényleg ott volt az az ember. Suttogta erőtlenül. Ott volt, a lány helyett, mert odaért. A nyomozó a fejét rázta. Jó taktika. De nem fog bejönni. A pszichiáterek majd ízekre szednek. Felsóhajtott. Azt hittem, másodszorra őszinte leszel velem. Sajnálom fiam. Azzal kiment.

A fiú sokáig nagyon sokáig ült az asztalnál. Végül megunta, az ajtóhoz ment. Zárva volt. Kopogott, majd kiabálni kezdett. Fél perc múlva motoztak a zárral, és egy idősebb rendőrnő nyitott be. Mi van? A fiú elhátrált előle. A nyomozó nem jön vissza? Kérdezte. Meddig tartanak itt? A rendőrnő végigmérte, unottan és viszolyogva. Milyen nyomozó? Kérdezte aztán. Aki kikérdezett. A másik körbenézett a helyiségben. Fiam, a nyomozó úr még helyszínel az iskolában. Ha visszaér, az lesz az első, hogy beszél veled. A fiú a fejét rázta. Nem, ő már beszélt velem. Órák óta faggat. Most a rendőrnőn volt a csodálkozás sora. Ki, Kovács? A fiú megvonta vállát. Nagydarab bajszos ember. A rendőrnő feltartotta kezét. Állj le, légy szíves. Majd előadod Kovácsnak a hülyeségeid, engem ne fárassz. Nincs bajuszos kollégám, és senki nem járt nálad, mióta behoztak. Odakint ülök az előtérben, én már csak tudom. Dühösen becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor ki volt ez? Nyögte a fiú, és visszaroskadt az asztal melletti széke. Valami megrezdült előtte. A telefonja. A nyomozó itt hagyta, az asztalon. Most valamiért életre kelt. A fiú megnyitotta a képernyőt. A kép. Amit a nyomozó az arca elé tartott. De most nem a lány volt mellette. Hanem ő. A nagydarab bajszos alak, aki órákon át faggatta, és figyelte a kínlódást. A nyomozó.

vége

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

A Szürkék

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt ott.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

vége