Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

A farkas

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb. – Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

vége

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

Kolláthné haragja

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott, és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány feletti széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát, és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

Pipacsok a város felett

Nézzenek csak le a városra. Mondta Szabados, és a háta mögé mutatott nagy, széles mozdulattal. Csupa várakozás. Egy évtizede, mióta visszajöttem, minden nap egy csoda itt. Eltüntettük a betondzsungelt. A panelrengetegeket. Átformáltuk az egész medencét. Közösségi terek. Zöld terek. Automata otthonok. Ingyenes tömegközlekedés. És mindezek megkoronázásaként – munkahely, itt, a Gyárban. Korrekt jól, sőt, nagyon jól fizető munkahelyek garmadája. És most, amikor beindítjuk a bolygó első antigravitációs hajtóművét, most ez várakozás beteljesedik. A város, a szülővárosom lesz a leghíresebb hely a történelemben. Évezredek múlva más galaxisokból ide fognak zarándokolni az emberi faj leszármazottjai, hogy megtekintsék, hol kezdődött a csillagközi kirajzás.

Szabados visszament a pulpitushoz, szembefordult a sajtó képviselőivel, és összekulcsolta kezét, mint aki imádkozik. És most elmesélem azt, hogy hogyan kezdődött mindez. Ez a csoda, ez hatalmas fellendülés. Az egész.

Lehunyta szemét, a harminc vagy negyven újságíró szinte mozdulatlanná dermedve várt, míg újra kinyitja és folytatni kezdi.

Az egész néhány kis csontdarabbal kezdődött. Bólintott, tekintete elrévedt, mint aki emlékeiben kutat. Aztán arca felderült, és ezzel a mosollyal folytatta. Igen. Hazafelé mentem. Tavasz volt. Érettségi előtt jártunk. És lomtalanítás volt mindenhol. Minden ki volt szórva az utcákra, tudják milyen az, mintha fosztogatók járnák a házakat. És egy zacskóban ott voltak ezek a fura, faragott csontok. Belerúgtam véletlenül a zacskóba, úgy vettem észre. Magam se tudom, miért vittem el magammal őket. Talán csak ösztönös dolog volt, talán az istenek első sugalmazása. Mindenesetre, elvittem, és otthon leraktam az asztalomra őket. Nem foglalkoztam velük egészen nyárig. Az érettségi után unatkoztam, és egy délután a kezembe akadt a zacskó. Kiborítottam a csontokat az asztalra, így.

Szabados az öltönye zsebébe nyúlt, és a pulpitus üvegfelületére dobott pár pálcikaszerű dolgot. Pont a nagy, piros gomb, az indítógomb mellé. Egy pillanatig nézte őket.

És azonnal megláttam a mintát. Tudják, nehéz ezt elmagyarázni. Bárkinek, bármennyiszer is mutatom, nem látja. Önök se látják, ugye?

A kivetítőn, feje felette megjelent az üveglap felülnézeti képe. Négy vékony, hosszú, pálcikaszerű csont volt, sötét pöttyökkel. Az újságírók morogta, fejüket csóválták, összességében valami halk „nem” jött ki mindebből.

Én látom, hogy mit mondanak. Senki más nem látja a bolygón, csak én. Bólogatott Szabados, és ujjaival egymás mellé rendezte a csontdarabokat. Azonnal láttam, már azon első nyári délutánon is. És tudtam, hogy igazuk van. Másnap postára adtam egy új jelentkezési lapot. Eredetileg tanár akartam lenni, matematika-fizika szakon. Ezt töröltem, töröltem ezt a tervet, mert a csontok azt mondták, menjek mérnöknek. És igazuk volt. Négy évvel később kitűnő diplomával végeztem, és továbbképzésre mentem Angliába. Ösztöndíjjal, mert a szüleim még az egyetem költségeit is alig tudták fizetni.  

A szüleim.

Szabados megrázta fejét, mint aki valami rosszat akar elűzni gondolatai közül. Kár, hogy nem érhették meg ezt a napot. Nagyon büszkék lennének most rám. Ahogy büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre is. Ők itt maradtak. A háta mögé intett. Amikor én Angliában tanultam, akkor itt már nem volt semmi. Bezárták az üzemeket. Volt, amit földig romboltak. Alkalmi munkákból éltek, meg abból, amit én küldtem nekik haza az ösztöndíjból. De ugyanígy nélkülözött mindenki, aki a völgyben, ebben a városban élt. Akkor itt már nem volt semmi remény.

Ismét megbökdöste a csontokat, majd összemarkolta őket, és maga elé öntötte, mintha a dobókockák lennének. A minta. Suttogta a gégemikrofonba. Mindig elbűvölt, mennyire egyenes, egyszerű és pontos. Angliában volt a második eset, hogy tanácsot adott. Állást kerestem, és volt két cég. De a minta megmondta, hogy egy harmadik helyre kell jelentkeznem, egy olyan mérnöki irodába, ahol fúziós meghajtókon, ionhajtómű-modelleken dolgoztak a NASA-nak. És felvettek. Mert a csontok megmondták.

Megpiszkálta az egyiket, majd egy másikat. A feje fölött a kijelzőn egy nagy vörös óra jelent meg. Öt perc volt délig. Szabados feltekintett, majd a csuklóján lévő méregdrága órán ellenőrizte az időt. Bólintott.

Épp időben vagyunk, hogy befejezzem a történetemet. Jelentette ki elégedetten. Persze mindig is tudni akartam, honnan jöttek a csontok. A kutatásaim alapján elmondható, számos helyen használtak ilyen jóseszközöket a sámánok és a varázslók. A legvalószínűbb eredet Ausztrália volt. Amikor hazalátogattam, visszamentem a házhoz, amely előtt megtaláltam a zacskót, de akkor ott már nem élt senki, és a szomszédok se tudták megmondani, mi történt a családdal. Később, mikor már volt elég pénzem ilyesmire, laboratóriumban megvizsgáltattam a csontok anyagát.

Felemelte az egyik pálcikát, maga elé tartotta.

Titokban mindig azt gondoltam, emberi ujjcsont. Suttogta, mint aki titkot mond el. De a laborosok azt mondták, rosszul hiszem. Sőt, mondtak cifrábbat is. Azt mondták, fogalmuk sincs, milyen élőlényből származik. Szövettani kuriózum lett a minta, annak idején még komoly tudományos lapokba is cikkeztek róla. Nagyon sokan úgy vélték, földön kívüli eredetű.

Szabados visszatette a csontot a többi közé, majd tanító mozdulattal felemelte mutatóujját a hallgatósága felé.

Na, ennek van valami értelme. Egy idegen faj, mely el akar minket juttatni a csillagokba, hogy találkozzunk. Itt hagyják ezeket az iránymutató, segítő eszközöket. És évezredek alatt, ha megfelelő ismétlődés és próbálkozás történik, akad valaki, aki használni is tudja őket.

Jelentőségteljesen és büszkén elhallgatott. Aztán hirtelen így folytatta.

Mert a cégnél, az első munkahelyemen az űrben alkalmazható hajtótechnikákra specializálódtam. Ám korán rájöttem, hogy ezek, amik ott szóba jöttek, nem jó megoldások. Egyik sem alkalmas hosszú távú és gyors utazásra. És akkor jött a gondolt az antigravitációs erő alkalmazása kapcsán. Éveken át, egészen harminchárom éves koromig dolgoztam az ötleten, egészen a végső formába öntésig. Ezalatt minden csavar és szelep a helyére került a fejemben. Aztán csak számoltam és számoltam, és rájöttem, egy ilyen hajtómű megépítés iszonyatos pénzekbe kerülne. Az ötletet nem akartam kivinni a szabad piacra, féltem, ellopják. És a cégnél sem mutattam senkinek, mert ott nem volt meg a tőke. Nem maradt más lehetőség, csak hogy én valósítsam meg.

Elhallgatott, majd megzörgette a csontokat maga előtt. Ezekkel.

Akkoriban, mikor összeállt a hajtóműterv, az összeurópai lottón már majd egy éve halmozódott a nyeremény, mert már egy éve nem volt telitalálat. Gyors fejszámolás – az összeg nagyjából elég lenne az antigrav gyár megalapításhoz. Ott ültem a bérel lakásom padlóján, előttem egy lottószelvény, kezemben a csontok. És akkor csak arra gondoltam, hogy most, kérem, most segítsetek, ha már eddig eljuttattatok. És kidobtam a csontokat magam elé. Azonnal megláttam a számokat, melyekkel egy hét múlva megnyertem a főnyereményt. Nem volt csak egy szelvényem, csak egy próbálkozásom.

Felnézett a hallgatóságra. Az újságírók szótlanul és dermedten ültek székeikben. Szabados feje fölött a számláló két és fél percet mutatott.

Nem volt kérdés, hogy itt alapítom meg a gyárat. A kérdés inkább csak a szervezés, a finomhangolás volt. Mert én inkább nagy és hosszú ívű dolgokban vagyok jó. Hazajöttem, és megkezdtem szervezni a helyet és a munkásokat. És minden nagyon nehézkesen ment. Esténként elővettem a csontokat, hátha segítenek. De nem segíttek, ehelyett mindig ugyanazt a mintát dobták ki, amely igazából valami koordinátának tűnt. Megnéztem a térképen, hova mutat ez a koordináta. A fővárosban egy ügyvédi iroda épületére. Volt már ügyvédem, de mivel úgyis több ügyvédre is szükségem volt, megkerestem őket. És ott találkoztam azzal a fiatal ügyvédnővel, akibe azonnal beleszerettem, és aki nemcsak életem társa lett, aztán gyermekeim anyja, hanem aki a világ legjobb szervezőjének is bizonyult a gyár beindítása során. Éva.

Egy nő arca jelent meg a kivetítőn, élő kapcsolásban. Gyönyörűen berendezett lakás nappalijában ült. A háta mögötti ablak a Gyárra nyílt, ahol Szabados a beszédét tartotta. A Gyár hegyoldalra települt félkaréjos épületei csillogtak az erős, őszi mapfényben.

Hello mindenki. Mosolygott a nő a kamerába. Ha jól hallom, a férjem megint engem ajnároz.

Drágám, nézett el Szabados a kivetítőre. Csak a tényeket sorolom.

Nehéz évek voltak, de azt gondolom, jó munkát végeztünk. Mutatott Éva a háta mögé, a Gyárra. Köszönöm, hogy veled lehettem ezen a hosszú úton, és köszönöm, hogy ott lehetek, mikor célba érsz.

Én köszönöm. Mondta Szabados. Szeretlek. Azzal Éva arca kihalványult a képernyőn.

Nem volt véletlen ez se. A csontok tudták, mire van szükségem. A csontok irányítottak, tereltek, minden lépésemet definiálták. Tálcán adták nekem a lehetőséget, hogy mérnök legyek, hogy legyen tőkém, és hogy egy kitűnő szervező segítse az életem minden szintjét. Mindez ide vezetett, ehhez a naphoz, ehhez a pillanathoz.

Szabados ismét a kijelzőre nézett. Egy perc volt hátra. Esetlen félmosollyal arcán széttárta karját. Mindezek után, van még kérdésük?

Sokáig nem szólt senki, végül köhécselve egy férfi emelkedett fel az újságírók közül. Igen? Fordult felé jóindulatúan Szabados.

Mi a vélemény azokról a kritikákról, melyek szerint a hajtómű első éles beindítása akár veszélyes is lehet? Kérdezte a férfi szinte remegő hangon.

Szabados elmosolyodott. Olvastam ezeket a kritikákat. Tudja melyik közülük a legviccesebb? A férfi nem tudta.

Az az egészen elképesztő felvetés, amelyik egyébként nekem is sokszor eszembe jutott.

A férfi visszaült helyére, Szabados pedig így folyta.

Néha arra gondolok, hogy az az erő, ami ide vezérelt, a jóscsontokból eredő különös akarat vajon mennyire jóindulatú? Mi van, ha rossz? Mi van, ha egy gonosz demiurgosz, egy pusztító isten kormányzott el eddig a pillanatig, melynek egyetlen célja a bolygó és a fajunk megsemmisítése?

Nem válaszolt senki a kérdésre. Mire Szabados elnevette magát. De ez hülyeség. Miért tenne ilyet, miért cselekedne ilyen bonyolult és nehézkes módon egy gonosz isten? Nem volna egyszerűbb módja, hogy megöljön minket?

A kijelzőn tíz másodpercnyi idő jelent meg, halk ketyegés kezdődött, jelezve a visszaszámlálást.

Most választ kapunk kérdéseinkre. Mosolygott Szabados. A háta mögé mutatott, a gyár egyik épületének a tetejére. Ahogy megbeszéltük. Azt a félautónyi korongot nézzék. Abban van a történelem első, működő hajtóműve.

5, 4, 3 mutatta az óra, és Szabados a nagy, piros gombra tette kezét.

Most egy új korszak kezdődik. Suttogta maga elé.

2, 1, 0.

Szabados megnyomta a gombot.

A betonnégyzeten lévő csillogó krómkorong megremegett, majd lágyan elrugaszkodott a földtől, előbb fél méteres, aztán méteres magasságig emelkedve. Ott maradt, finoman lebegve, mint egy felhőcske a kék égen.

Az újságírók tapsban és éljenzésben törtek ki.

Igen. Motyogta Szabados, és a panorámaablakhoz botorkált. Csak kis fokozaton működsz, nem akartuk, hogy felröppenj a sztratoszférába. Suttogta. Nekitámaszkodott az üvegnek, és homlokát nekinyomta hidegének. Megvan. Sóhajtotta fáradtan.

Behunyta szemét, ezért nem látta az első hasadást. Nagy, vörös ív nyílt a levegőben, kettészelte a lebegő korongot, mely két részben a földre hullott. Ez az ív aztán kitágult, és Szabados ekkor nyitotta ki a szemét.

Mi ez. Ennyit mondhatott csak.

A tér szövete mind jobban felhasadt, és ebből a véres sebből előmászott Az, amit évmilliók óta nem látott senki, és a pillantásába belehalt minden lény a földön, és Ez, mielőtt elpusztította a várost, mielőtt felkutatta, és megölte az embereket, hatalmas löketekben tüzet okádott az égre, amely oly vörös volt, mint a pipacsok a mezőn.

vége

Az elvetélt,

kiforratlan és soha

semmire nem jutó

kamaszzenekarok emlékére.

Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.

Vélekedések a Hosszú Kések

nevű zenekarról

Azt mondják, már az óvodában együtt zenéltek, a homokozóban püfölték lapátjaikkal a vödreiket. Azt is mondják, hogy az általánosban kezdték, egy énekóra után, dacból, mert mind a négyen egyest kaptak. De arról is szó volt, hogy a középiskola harmadik osztályában állt össze a csapat, azután, hogy Morucz nagybátyja megkéselt valakit a könyvtárban.

És emiatt lett a nevük Hosszú Kések.

A dobos Petya szerzett helyet a próbákhoz – a lakótelep szélén volt egy garázssor, és a faterjának a régi, lerohadt Ladája ott rozsdásodott az egyik garázsban. Kitolták a kocsit az erdő szélére, és beköltöztek a helyére.

Itt aztán nem zavartak senkit – és őket se zavarta senki. Kalap, aki Slash-t utánozta a Rosesből, és legalább olyan magas volt már tizenhét évesen, mint a példaképe, hozott sört a közeli ABC-ből. Tőle sose kértek személyit. Szasza, a basszusgitáros anyja cigikészletéből csórt mindig pár szálat a próbákra. Morucz, az énekes pedig csak adta önmagát, mert ő volt Morucz, és ez pont elég volt.

A suliban minden csaj szerelmes volt belé. Fekete lobonca olyan, egyszerre rém komoly és pimaszul vonzó arcot keretezett, amilyen Lord Byronnak lehetett kamaszkorában. Állítólag a magyartanár Szepesiné is kikezdett vele, de Morucz arisztokratikusan visszautasította. Nem érdekelték a csajok, egyszer azt nyilatkozta, bár megkaphatna bárkit, ő inkább a zenének szenteli minden potenciáját, ezért még csak magához se nyúl.

Azt mondják, trashmetált játszottak, vagy nem is, inkább korai Ricsét vagy inkább Hendrixet vegyítve a Doorsszal. Az biztos, hogy sötét, darkos hangzásra törekedtek. Akkor már ment lefelé a Cure szekere, de Morucz kedvenc albuma a Desintegration volt, állandóan azt hallgatta a walkmanjén.

Ő volt a szövegíró, a dallamokat Szaszával közösen rakták össze. Sötét, mély hanzású, hosszú szólók közé fájdalmas vallomásokat vegyítettek a síron túli szerelemről, az emberben lakó démonokról, gyilkos fegyverekről vagy csak úgy az őszről. Néhol valóban költőiek voltak Morucz korai dalszövegei, de később, évek múltán visszahallgatva az archív felvételeket, inkább megmosolyogtatóan kamaszosnak tűnt ez a stílus. Persze tudjuk, később minden viccessé és nevetségessé válik, azért, mert az ember csak így tudja megemészteni az idő szörnyű féregmozgását.

Az mondják, az első koncertjük a Hangulat nevű kocsmában hatalmas siker volt. A közönség szétrúgta a falat, és három rájátszást tapsolt vissza. Azt is mondják, hogy akik jelen voltak, végigásítozták az egészet, és még az iskolatársak nagy része is lelépett a tízszámos minikoncert vége előtt. Megint más vélemény szerint elismerő taps fogadta őket, és a helyi művház volt vezetője, most idült alkoholista, megígérte nekik a Nagyszínpadot a művházban. Hogy ő majd elintézi. Csak készüljenek fel.

Folyton gyakoroltak. Tényleg ez lett a legfontosabb nekik – a minél jobb előadás eszménye. Harmadik után, egész nyáron, abban a fullasztó melegben, mert rohadt meleg év volt, és alig esett, éjjel-nappal a garázsban gyűrték a rockot. Az olajos levegőben megállt a cigifüst, a testek kipárolgása, és a libegő por. Amikor egy-egy számot tökéletesre csiszoltak, Morucz felvette magnóra, és aztán órákon át hallgatta. Végül mindig azt mondta: ez szar. Ezzel nem lehet a Nagyszínpadra menni.

Mert közben tényleg behívta őket a művház jelenlegi igazgatója, és beszélgetett velük a fellépésről. Valószínűleg nem a részeges elődje miatt, hanem mert Kalap apja osztályvezető volt a valami hivatalban. Vagy mert Morucz elküldte nekik az egyik, már kevésbé szar felvételt. És azt mondják, a művház igazgatója meghallgatta otthon, aztán egész este nem szólt a családjához. Másnap pedig felhívta Moruczot.

A nyár közepén, július környékén valóban megváltozott a hangzásuk.

Azt mondják, Petya volt az oka. Ő később, túllépve a sajnálatos eseményeken, híres dobos lett, játszott több nagy zenekarnál. Hogy ő szólt bele a zenei világba, a ritmusszekcióba. Szaszát is emlegetik, mert a gitár, a második, kiforrott korszakukban valóban hangsúlyos szerepet kapott. Kalapról senki nem hiszi, hogy hozzájárult a hirtelen minőségi ugráshoz.

Viszont Morucz.

Moruczról igazából szeptemberben kezdtek el terjedni a pletykák, mikor elkezdődött a suli. Hogy látták, amint fordított keresztet farigcsál az egyik padba. Vagy ott volt az a lány, aki futni járt a Kiserdőbe, és találkozott vele az ösvényen. Morucz egy nyulat szorongatott az ölébe, jobb kezét a háta mögé dugta. Megint mások arról beszéltek, hogy éjjelente a hegyen lévő temetőbe jár, és régi sírokat ás ki. Bármi volt is az igazság, Morucz, ha lehet még komorabb, még szigorúbb lett azon a nyáron. Már a zenésztársaival is alig beszélt. A próbákon csak elvakkantotta az utasításait, ha vége lett, kirohant a garázsból, és gyújtott rá, mint aki friss levegőre vágyik.

Azt mondják, tényleg talált valamit. Valamit, amit aztán beépített a szövegeibe, amitől sokkal jobb zenét tudott csinálni. És hogy a zenekar sikere, az a koncert október elején, amikor tényleg valami csodát tettek a művházban, az csak Morucz érdeme. De hogy ezért szövetséget kellett kötnie. A nála sötétebb és öregebb erőkkel.

Azt is mondják, hogy az egész a könyvtári kiárusításon kezdődött. Morucz gyakran lógott a könyvtárban, egy-egy sarokban telepedve angol romantikus költőket olvasott eredetiben, vagy szimbolistákat szavalt félhangon a polcok közt sétálva, ügyet se vetve a vihogó kamaszlányokra, akik direkt miatta váltották ki olvasójegyüket.

Ezen a kiárusításon, ahol a közkönytár régi, elkopott köteteit adták nevetséges áron, Morucz állítólag talált egy könyvet, melynek Mindennapi bátorság volt a címe. A könyv hátulját barna foltok pettyezték. Morucz meg volt róla győződve, hogy vér. Az utolsó két oldal közé valaki kézzel írt papírlapot tűzött. A kézírás szinte olvashatatlan volt. Kántálásnak, imának avagy fohásznak tűnt egy olyan nyelven, melyről Morucz soha nem hallott. Úgy vélte, hogy nem is beszéli már évezredek óta ezt a nyelvet senki a földön, és hogy a szöveg egy szent ima a nagy öregekhez, akiktől erő, akarat és tehetség kérhető.

Azt mondják, mindenért fizetni kell, főleg ha a nagy öregektől kérünk valamit. Ott nyugszanak az őrület hegyeinek mélyén, de álmukban is meghallják, ha egy kamaszfiú az iskolai krétával rajzolt pentagram közepén állva, kezében gyertyával elmormolja a hozzájuk szóló imát. És ők valóban segítenek.

Azt mondják, Morucz fanatikusan hitt abban, hogy ez az új zene, amit júliustól csinált, meg tudja változtatni az embert. Képes kifordítani önmagából, és újjáépíteni. A hallgató ezután valami más szögből, torz pozícióból látja majd a világot. A valódi dolgok elhalványulnak. A korábbi érzései eltünedeznek. Nem marad belőle csak a csupasz vágy, az ölésre vagy az ölelésre. Ezt a vélekedést a nyomozók találták meg naplójában.

Szeptember végére a koncert anyaga, tizenöt szám nagyjából összeállt. Morucz egyre elégedettebb lett, már mosolygott is néha a próbákon. A zenekar tagjai viszont mind ingerültebbek és csüggedtebbek lettek. Mind többet ittak, és szinte folyton cigiztek. Nem tudták, csak sejtették, hogy ez az új zene van rájuk ilyen hatással.

Beszélik, hogy Szasza például összebalhézott a szüleivel, és egy éjszakát a parkban töltött. Reggel találták meg, és vitték haza a rendőrök. Kalap rászokott a töményre, kis, kétdecis üvegekkel szórta tele a garázs sarkait. Petyát rémálmok gyötörték. Folyton a garázsba álmodta önmagát, bezárva az olajszagú helyiségbe, ahol az eltorlaszolt ajtót kívülről karmos kezek kaparják. Sikoltozva ébredt, és ilyenkor, a szoba sötétjében ott lüktetett fejében Morucz éneke.

Morucz viszont szinte kivirult. Ha lehet még sápadtabb lett, de görnyedt tartását valami határozott egyenesség váltotta fel. Az emberekhez hangosan, kihívóan szólt, és mindenki úgy érezte, aki akkoriban beszélt vele, hogy a határtalan önbizalmával képes lenne tömegeket irányítani.

A koncert szinte kötelező program lett a középiskolás lányok körében. Nemcsak azért, mert szeptember utolsó hetének éjszakáin Moruczék sárga, kézzel rajzolt plakátokkal ragasztgatták össze a várost, hanem azért is, mert mindenki arról beszélt, mennyire jó lett a zenekar, és hogy a koncert kihagyhatatlan, egyszerűen látni kell őket. Ez azért is érdekes, mert később mindenki azt állította, hogy a nyár folyamán hallani senki nem hallotta őket. A próbákra Morucz nem engedte be a rajongókat vagy a barátnőket (Kalapnak kettő is volt), mégis a pletyka, a suttogó propaganda mind jobban erősödött a szünidő végéig, és az iskola első heteiben is. Szeptember végén már mindenki arról beszélt, hogy a Hosszú Kések az új Stones vagy az új Beatles vagy az új Doors. És azt is mondták, hogy a dalszövege olyan líraiak és fontosak, hogy valóban képesek megváltoztatni az embert, ha meghallgatja őket.

Később azt beszélték, emiatt a felfokozott várakozás, a tömeghipnózis miatt alakult úgy az este, ahogy alakult. Mások szerint a művház előtt egy furcsa férfi különös anyagot, felszippantható nevetőport vagy valami egyéb kábítószert árult. Állítólag az áldozatok halálában is ez játszott közre. Megint mások szerint egyszerűen a fiatal , részeg vér, a koncert előtt az aluljárókban, parkokban és buszmegállókba elfogyasztott pálinka, likőr vagy édes, vörösbor volt a kiváltója az eseményeknek.

A koncert nyolckor kezdődött, és hivatalosan fél tízig tartott volna, de Moruczék megvárakoztatták a közönségüket. Mikor aztán feljöttek, nem ádáz ováció vagy taps vagy éljenzés fogadta őket, hanem hihetetlen, észbontó csönd. A várakozás csöndje. És akkor Morucz a színpad előterébe sétált, végigmérte a sötétbe borult székeket, ahol izgatottan fészkelődtek a fiúk és a lányok, és belecsapott a húrokba.

Azt mondják, minden szám tökéletes volt. Azt is mondják, furcsák voltak inkább, nem jók. Mások elfelejtették az egész estét. Azt mondják, Morucz az első pár számban halálról, távoli hegyekről és egy elhagyott kővárosról énekelt. Azt rebesgették, sokan már itt is hallottak furcsa szavakat a szövegben, hörgő, ismeretlen hangzású töredékeket, de ekkor még annyira nem volt feltűnő. Kalap és Szasza jobb és baloldalt veszettül tépte a húrokat, hátul Petya püfölte a dobokat, Morucz pedig középen állt, és úgy vonaglott a mikrofonállvánnyal, ahogy Morrison. Fekete bőrdzsekiben, szűk, fekete farmernadrágban és munkásbakancsban volt, és a reflektor valami fénylő aurát vont feje köré. Mások arról beszéltek, hogy gömbvillámok, angyalok vagy torz, démoni lények jelentek meg Morucz körül a hatodik szám környékén.

A második félórára a tömeg mind izgatottabb lett. Azt mondák, ez összhangban volt azzal, hogy Morucz mind több ismeretlen, furcsa, zavaró szót kevert a szövegeibe. Sokan felálltak, oldalt és szélen lányok csoportosultak a színpadhoz. Moruczot utánozva, a zene lejtését vagy emelkedését követve ütemesen rángatózni, vonaglani kezdtek. És azt is hallani, hogy a koncert utolsó számára, mikor Morucz elkövette azt a végzetes dolgot, hogy rágyújtott, már mindenki állt a teremben és ide-oda hajlongott.

Később már senki sem emlékezett ezekre a percekre tisztán. Többen állítják, Morucz hipnotizálta és mozgatta a tömeget. Mások arról beszélnek, hogy az az utolsó szám már puszta halandzsa volt, földöntúli, idegen, torz nyelven előadott hadarás. És hogy Szasza és Kalap ekkorra kiestek a ritmusból, Petya elvesztette az ütemet, és már csak Morucz hangja szállt az erősítőkből.

És akkor, a szám közben, rágyújtott, és a füst körüllengte.

És a tömeg figyelte minden mozdulatát, és siklottak és vonaglottak és hajlongtak. És azt mondják, mindenki elvesztette önmagát, egészen addig, míg Morucz el nem pöckölte a csikket, oldalra, a függöny felé.

Azt beszélik, a poros, száraz szövet azonnal lángra kapott. A tűzoltóparancsok könnyeivel küszködve azt nyilatkozta az országos tévé híradójának, hogy az égési folyamat valóban pokoli gyorsan terjedt. Az öreg művházban nem volt automata oltórendszer. Csak három poroltó. Ám a menekülő, egymásnak feszülő, tóduló, rohanó tömegben senkinek eszébe se jutott leakasztani őket a falakról.

Az egyik lányt a folyosón taposták össze. Azt suttogják, csak egy összeégett massza maradt belőle. A másikat egy sarokba szorították be, ahol megfulladt. Két másik lány a bejárati ajtónál kialakuló tolongásban került a lábak alá. Mikorra kivonszolták őket a lángok elől, már egyikőjük sem lélegzett.

Azt beszélik, a zenekar három tagja beugrott a tömegbe, és mint az igazi sztárok, szinte úsztak a fejek, vállak, karok tengerén. Mind a hárman kijutottak, épségben, egy karcolás nélkül. Azt beszélik, csak az utolsók, a hátra szoruló vesztesek, az égési sérülést szenvedők, az egész életükre eltorzulók látták Morucz vesztét. Hátrapillantva látták őt, végig ott állt, a lángba boruló színpadon, és énekelt. A vezetékek akkorra már megolvadtak, az erősítő vászna elfolyt, a függöny lángoló darabjai hullottak rá, szikrák repkedtek körötte, izzó fa recsegett felette, de ő tovább énekelte érthetetlen nyelvű dalát. És van, aki azt állítja, hogy látta, hogy a végén, a szám végén a sötétből, hátulról, a füsttengerből hatalmas, karmos kéz nyúlt ki, gyengéden megmarkolta, majd berántotta Moruczot abba a halhatatlanságba, amely máig övezi alakját a városunkban.

vége

Érted? Szó szerint. Húsvét.

Húsvéti fogalmazás

Bevezetés

Először elmentünk Szausz anyjához, mert ott volt valami rokon, aztán bementünk a térre, ott Kovács szerzett cigit, de nekem nem kellett, mert én ugye nem dohányzom. Aztán Kovács mondta, hogy menjünk el az osztálytársainkhoz. Mármint a lányokhoz. De ez nem tetszett Szausznak, mert szerinte a nyolc lányból legalább négy ronda. A Kis Kati, az még kétesélyes. Szausz leült a téren egy padra, és hallgatta a walkmanjét. Azt mondta, ránk bízza, kihez menjünk locsolkodni. Amúgy is, az egész húsvét egy hülyeség. Közben Kovács megette a csokitojásokat, amit anyjáéktól kapott, én meg fáztam, mert hideg szél fújt. Végül Kovács mondta, hogy van valami távoli rokona a hegyen. Egy csaj, egy jó csaj. Állítólag jött volna a sulinkba, velünk egykorú, de végül mégse, mert ketyós. Kovács azonban az mondta, nem az a lényeg. Az anyjáékkal egy éve jött haza, a rendszerváltás után. Ausztriában éltek. Vagy Ausztráliában. És most visszajöttek, mert valami rokonuk rájuk hagyta a nagy házat fent a hegyen. És biztos rengeteg pénzük van, nemcsak ilyen szar tojást adnak majd, ha meglocsoljuk. Szausz felállt, a padról, és azt mondta, akkor gyerünk.

Tárgyalás

A ház fent volt a hegy egyik legkülső utcájában. Teljesen kidöglöttünk, mikorra kiértünk. Felfelé találkoztunk srácokkal a suliból. Adtak bonbonmeggy likőrt, de én ugye nem ittam, mert nem szoktam alkoholt inni. Azt mondták, ők gimnazista csajokhoz mennek, a kollégiumba. Mire Szausz azt mondta, hülyeség, azok is hazautaztak az ünnepre. Erre a srácok nagyon letörtek, mint a bili füle, de mégis elindultak a kollégiumhoz, hogy hátha. Mi meg mentünk a házhoz. A hegy tetején állt, de ezt már lehet, hogy írtam. A kerítés ki volt dőlve. Maga a ház is le volt robbanva. Mállott a festék. Az előkertben akkora fű volt, mint a prérin. Csomó ablaka volt a háznak, és két emelete. A felső emeleten be voltak deszkázva az ablakok, még üveg se volt bennük. Én nem jöttem volna haza egy ilyen ház miatt Ausztriából vagy Ausztráliából. Bekopogtunk, de sokáig nem jött senki. Aztán nagy nehezen kinyitotta az ajtót egy nő. Olyan anyám korú lehetett, de a haja az teljesen ősz volt. Az arca meg csupa ránc volt. Szóval lehet, mégis idősebb volt anyámnál. A szeme piroslott meg az orra is, mint aki sírt, de az is lehet, csak ivott. Megkérdezte, mit akarunk. Kovács megmondta, ki ő. A nő bólintott, és megint megkérdezte, mit akarunk. Erre Szausz nagy bátran elmondta, hogy húsvét van, és ilyenkor Magyarországon a fiúk meglocsolják a lányokat, és hogy ezért jöttünk. A nő nézett ránk, bambán, mint egy hülyegyerek, de aztán leesett neki, és elpirult. Persze, jöjjünk csak beljebb, milyen kedvesek vagyunk. És akkor ott az előszobában meglocsoltuk, és megköszönte, de nem adott semmit, se pénzt, se csokit. Mire Kovács megkérdezte, hol a lánya. Annabell. A nő mondta ki a nevét, és felnézett az emeletre, ahonnan erre, ahogy kimondta a nevet, valami tompa puffanás hallatszott. Aztán nem mondott semmit a csajról, hanem behívott a nappaliba. Csak a tévé meg egy kanapé volt kicsomagolva. Meg két karosszék meg egy kis asztal. Minden más nagy dobozokban meg ládákban állt a falak mellett. Az összes bútor. A nő körbemutatott. Nem volt még ideje kipakolni. Magyarázta. Annabell nagyon sok munkát ad. Megkérdezte, kérünk-e valamit. Üdítőt, sört. A fiúk sört kértek, én üdítőt, a nő kiment érte. Leültünk a kanapéra. Nyikorgott, és fura szaga volt. Fűszeres, erős illat. Szausz megbökte Kovács térdét. Mi a helyzet ezzel az Annabell-lel. Kovács meg csak hallgatózott, majd elmosolyodott. Azt mondta végül, szerinte annyira ketyós, hogy az anya bezárva tartja. Mire Szausz, hogy akkor talán nem kellene bolygatni. Erre Kovács elmondta, hogy az a csaj amúgy nagyon dögös, a képek, amiket kaptak Ausztráliából, azok tényleg azt mutatják, hogy igazi bombázó, van melle, meg segge, meg minden. Lehet, vágott közbe Szausz, de nem nor-má-lis. Az ilyenekkel nem érdemes kezdeni. Letépi a bőrt a farkadról. Kovács vállat vont.  Ő azért megnézné magának a csajt. Lehet, le van kötözve. Lehet, meztelen. Ekkor visszajött az asszony, és egy nagy tálcán egyensúlyozta a poharakat. A szörp poharának a fala elég mocskos volt. Én háklis vagyok az ilyesmire, ezért inkább nem ittam belőle. A fiúk lehúzták a sört. Aztán Kovács megkérdezte, hogy beköszönhetnénk-e Annabellnek. A nő sokáig nem szólt, nézett ki a városra. Innen a hegy tetejéről be lehetett látni az egész völgyet. Láttuk, a völgy torkolata felől nagy, fekete viharfelhők közelednek. A nő kivett valamit a kisasztalon lévő dobozkából. Jóscsontok, mondta. A sivatagszélén éltek, ott adta el őket nekik egy aboridzsinal. Állítólag embercsontból vannak. Mutatta a tenyerén. Mindegyik ilyen kis, ceruza nagyságú csont volt, pöttyökkel. El nem tudom képzelni, az ember melyik részéből készülhetett. Talán ujjcsontból. De nem is érdekelt. Nekem már nagyon nem tetszett a szitu. Ha ügyesen dobja az ember, akkor megjósolják a jövőt. Suttogta a nő. Az asztalra dobta a négy csontot. Sokáig nézte, aztán kinyögte, eső lesz. Szerintem ezt bárki megmondta volna a felhőkből, jóscsont nélkül is. Kovács letette a padlóra a söröspoharat, és megint megkérdezte, hogy akkor Annabellt meg lehet-e locsolni. Elő is vette, mutatta a kölnivizét, mint aki egy hülyegyereknek magyaráz. A nő összerezdült, aztán megint felvette azokat a béna csontokat. Most is az asztalra dobta őket. Föléjük hajolt, úgy nézte, hogy mi jön ki. Mind közelebb hajoltunk. Végül ránk se nézve azt mondta, hogy felmehetsz, így egyes számban, csak Kovácsnak. Az meg, a bolond, fel is állt, ránk kacsintott, és megindult. A folyosó végén az utolsó ajtó. Kulcsra van zárva, szólt utána a nő. És akkor hallottuk, hogy Kovács felmegy a lépcsőn, sőt még azt is, ahogy a fejünk felett végigmegy a folyosón. Közben a nő halkan beszélni kezdett. Olyan érzésem volt, nem is nekünk mondja, hanem magának. Hogy volt egy szép farmjuk Ausztráliában a sivatag szélén, egy nagy bozótos közepén. És hogy a két kezükkel csináltak meg mindent. És hogy a férje belehalt a sok melóba. És utána, amikor a férfi eltűnt a házból, előjöttek azok a bozótból. Megérezték, hogy nincs férfi a házban. És elvittek dolgokat. Előbb apróbb bútorokat. Aztán a kis állatokat. Élelmet a kamrából. Éjszakára bezárkóztak Annabell-lel a házba, de hallották, hogy azok kaparják a falat. Itt már Szausz nem állta meg, csak rákérdezett, hogy kik? A bennszülöttek? Vagy a dingók? Mert azok élnek Ausztráliában. Szausz nagyon jó volt földrajzból. Földrajztanár akart lenni. Vagy geológus. A nő nem is hallotta, hogy kérdez, csak mondta a magáét. Hogy néha azt hallották, hogy már a nappaliban motoznak. Erre bezárkóztak éjszakára a hálószobába. Akkor pedig már annak az ajtaját kaparták éjjel. Bele lehetett őrülni. Az arcát a tenyerébe temette, előrehajolt, rázkódni kezdett a válla. Tudtam, hogy sír, mert anyám is így sírt, ha apámmal veszekedett. Szausz hirtelen odanyúlt, megpaskolta a vállát. Jól van, nem lesz semmi baj. Ekkor fentről valami puffanás, hördülés hallatszott, majd egy kis vinnyogás. Mintha egy kismacska torkát tekerték volna ki. Nem lehetett, hogy Kovács adja ki azt a hangot. A nő felállt, megtörölte az arcát. Ekkor jött az üzenet erről a házról, mondta felfelé figyelve, fülelve. Mint egy utolsó menedék. A lehetőség, hogy ott tudják hagyni a bozótot. Megindult a lépcső felé, aztán megtorpant, ismét hallgatózott. Az utolsó nap, mondta, amikor már mindet összepakoltak, azt hitték, megússzák. Megjött a taxi. Annabell azonban visszaszaladt a házba, magyarázta. Ezekért a jóscsontokért. Annabell mániája lett a jóslás, miután a piacon megvette attól az öregasszonytól. Szép lassan kitalált magának egy szisztémát, hogy miképp kell értelmezni. Azt godolom, nézett ránk a nő, hogy a csontok hangja hívta elő őket a bokorból, amiatt jöttek egyre közelebb és közelebb. Kik, kérdeztem halkan, amire csak legyintett, mintha azt mondnaá, mindegy, vagy hogy úgyse értenéd. Ahogy visszajött a taxihoz, a keze vérzett. Folytatta. Azt mondta, a fiók széle hasította fel. De hazudott. Azok fognyomok voltak. Itt, Magyarországon kapott csak tetanuszt. Ha ott elmennek orvoshoz, nem engedik fel őket a repülőre. Az asszony az első lépcsőfokon állt, onnan nézett ránk. Mit tehetett volna. Minden pénzük elment a repülőre, a teherszállításra. Azt hitte, ráér. A tetanusz. De tévedett. Felment a lépcsőn. Mi meg ott ültünk, és csak bámultuk a padlót. Te ezt elhiszed, kérdezte Szausz, mire megráztam a fejem. Ekkor valaki felsikoltott odafenn, kivágódott egy ajtó, valaki megiramodott a folyosón. És egy másik valaki utána. És aztán újabb sikoly. Nem tudom, ki sikoltozott. Szausz se tudta. Ez valami ugratás. Mondta elszürkült arccal. Ja, mondtam, Kovács is benne van. Bólintott. Igen, hisz ő csalt ide. Biztos jól kitalálták. hogy átvernek. Felálltam. No, húzunk innen. Szausz is felállt. Igen, a jó anyukájával szórakozzon. Közben valaki odafent a padlót verte és kiabált. Aztán csönd lett. Tűnés. Mondta Szausz. Ahogy elidultam, szemem sarkából láttam, hogy felmarkolja azokat a szarokat az asztalról. Az ajtó alig akart kinyílni.

Befejezés

Ahogy kiértünk az udvarba, hátrafordultunk. A nő ott ált a lépcső alján. Minket nézett, de nem szólt. A ruhája, az a szürke vastag ruha elöl bordó színű volt. Mintha szörppel öntötte volna le. Aztán nem mozdult, de az ajtó becsapódott. Mintha a huzat csapta volna be. Felnéztünk mind a ketten az emeletre. Szausz először azt mondta, hogy látta, később már tagadta. Én biztos vagyok benne, hogy láttam. Egy kéz, pár ujj nyúlt ki két deszka közti résen. Szürke ujjak voltak, a végükön legalább öt centis, sárga, éles körömmel. Komolyan. Az ujjak a deszkát rángatták. Nem tudom, meddig csinálta. Aztán hirtelen eltűntek, mintha elhúzták volna a kézhez tartozó testet az ablaktól. Elindultunk lefelé a hegyről, nem szóltunk egymáshoz. A városban is csak annyit mondtunk, hogy Kováccsal nem beszélünk egy ideig. Ilyen egy hülye ugratást. Már Szausz utcájában jártunk, amikor eleredt az eső. Kováccsal tényleg nem beszéltünk később. Nem jött iskolába, mert a tavaszi szünetben történt vele valami. Aztán elköltöztek a városból. Mondtam Szausznak, míg itt laktak, és már nem járt suliba, hogy látogassuk meg. De azt mondta, a csontok azt tanácsolták, ne tegyük.

vége