A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

Rövid előadás a halálról

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabb ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt - meg talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám lódult meg. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

Szelfi

Kezdjük újra. Kérte a nyomozó. Rendben. Motyogta a fiú. Odakinn halkan pergett le az égből az eső. A párkányhoz érve megnyugtató dobolásként zsivajgott. A fiú arra gondolt, legszívesebben most bebújna a takarója alá, és aludna. Aztán a kinti, üres világon tűnődött. A csillogó, néptelen utcákon, a felázott erdei ösvényeken, a vizes mezőkön. Rendben, de akkor most mondd el az egész sztorit. Kérte a nyomozó. Megtermett, bajuszos és nagyon nyugodt ember volt. Mintha a fiú apja lett volna, úgy beszélt hozzá. Ne csak azt, hogy valaki üldözött. Az egészet, hogy miért üldözött, mikor, meddig, hogyan. Jó. Mondta a fiú. Elmesélem. De úgyse fogja elhinni. A nyomozó bólintott. Tegyünk egy próbát.

Felment egy földúton a város fölé. Már legalább két hete nem esett, ezért porzott mögötte a vályús út. Az út félkörívben átkarolta a hegyet, és az új temető fölött ért véget. Arra gondolt, megáll, és elszív egy cigit. A cigit anyja retiküljéből lopta, enyhe parfümillata volt. Már épp leállította volna a motort, mikor észrevette a férfit. Ott ült egy korhadt padon a sírok közt. Mellette egy üveg csillogott a sárga, őszi fűben. A férfi nem moccant, félig oldalt, félig előre dőlt. Talán aludt. Talán halott volt. 

Így nem akart cigizni. Zavarta az a férfi, elrontotta az élményt. Volt egy csapás, egy erdei ösvény a hegyen át a szomszédos völgybe. Ott, a völgy alján egy kis tavacskát talált év elején, mikor elkezdett motorozni az erdőben. Volt ott egy pad is. Azon kényelmesen ellesz. Megfordította a motort, és betért a fák közé. Ez az út előbb felfelé vezetett, köves, kavicsos volt. A kanyarokban vigyázni kellett, az első kerék csúszott. Jó öt perc után, épp csak a szeme sarkából észrevette a leágazást. Alig embernyi rés volt a fák közt. Hirtelen ötlettől vezérelve letért rá. Pontosabban fel, mert ez az út még magasabbra vitt. A hegy, ami a város felett elterült, igazából három hegy láncolata volt. Ez az út talán a középső tetejére vitt. Jól motorozható, de keskeny ösvény volt. Imádta az ilyen utakat. Az erdő fái miatt olyan érzés volt, mintha kétszázzal repesztene. A lelógó gallyak, farönkök és kiálló bokorvégek miatt folyamatosan figyelnie kellett. Még így is kisodródott egy kanyarba. Csak vészfékezéssel tudott megállni, szelíden egy csipkebokor tüskéi közé csúszva. Lefejtette magáról a marasztaló ágakat, és körbenézett. Felfelé, egy tisztásabb részen valami csillogott. Akaratlanul is arra indult, letérve erről a kisebb ösvényről is. Most már a tiszta erdőben haladt, a fák közt. Az avar szinte belepte a gumit. Egy oromra ért, egy sziklakiszögellésre, mely előtt kitárult a táj. A placc akkora lehetett, mint a szobája. Megállította a szélén a motort, leszállt róla. Óvatosan a csillogó dologhoz lépdelt. Egy váza volt, elhervadt virággal teli üvegváza. Az alját nagyobb kövekkel bástyázták körül, hogy a szél fel ne borítsa. A víz már rég elpárolgott a rózsák, szegfűszálak és a zöld díszítés aljából. Fonnyadt szirmok pettyezték körben a követ. Körbenézett. Nem járt itt senki. Nem értette, ki és miért tette ide a vázát. A táj viszont valóban lenyűgözően tárult elé. Csupa hegy és völgy és erdő volt minden. Ameddig a szem ellát. Valahol valaki fát vágott láncfűrésszel. Messze volt, de megnyugtatónak tűnt, hogy más is van az erdőben. Leguggolt a váza mellé, és csinált magáról egy képet a mobillal. Aztán megfordult, és a tiszta, kék ég hátterével is lefényképezte magát. Aztán felállt. Csak egy picit tétovázott. Kamasz volt, dühös és kielégítetlen. A vázát, virágostul belerúgta az előtte tátongó mélységbe. Repült egy-két kődarab is. Felnevetett, majd elővette a cigarettát, meggyújtotta. Leült a váza helyére. A szikla meleg volt feneke alatt. Elmorzsolt egy üres csigaházat, míg elszívta a cigit. A füst lustán kanyargott az ég felé. Aztán visszaült a motorra. Hirtelen ötlettől vezérelve így, a motoron feszítve is csinált magáról egy képet. Háttérben az ösvény, az erdő ritkás fái. Végül elrakta a telefont, és hazamotorozott.

Nem értem, mire volt ez jó. A nyomozó megvakarta fülét, hátradőlt székén. Kezében egy ceruzát forgatott. Nem volt rá szükséged. Valakinek fontos lehetett az a hely. Odavitt valamit. És te leromboltad. A fiú lehajtotta a fejét. Tudom, hülyeség volt. Megrántotta a vállát. De nem hittem, hogy fontos dolog. A nyomozó a ceruzáját forgatta. Azt mondod, a középső hegyen láttad ezt. Bólogatott elgondolkodva. A Nagy-Szentesen lehetett. Motyogta. Én nem tudom. Rázta fejét a fiú. Én csak motorozok ott. Az erdőben. Bólintott a nyomozó. Ami egyébként tilos. Sóhajtott. Mindegy is. Gyakran járok gombászni tavasszal és ősszel arra. El tudod pontosan magyarázni, hol van ez a hely? A fiú hallgatott, a szoba sarkát nézte. Nem. Eldugott helyen van. Mondta végül. Én is alig akadtam rá. Bárcsak ne akadtam volna rá. A nyomozó tessékelően legyintett szőrös ujjaival. Folytasd.

Azonnal észrevette, miután hazaért, és lerakta a motort a garázsban. Fel akarta tölteni a képeket az albumába. Volt egy külön motoros albuma a profiljában. A helyekről, ahol járt. A motorról. A sáros utakról. A meredek sziklákról. A szűk ösvényekről. Ezt a pár képet is oda szánta. De miután megnézte őket, csak zavartan ült a laptop előtt. Aztán ismét rákattintott az utolsóra. Kinagyította azt a helyet. Megnézte újból és újból, még nagyobb nagyítással. Ez volt az a kép, melyet a végén, a motoron ülve készített. A háta mögött az erdő fái, az avar, a keskeny ösvény. És a fák közt, jó tíz méterre, egy sötét alak. Egyesen a fiú felé fordult. De az arca nem látszódott. Csak azt, hogy férfi. Magas. Sovány. Állt ott egy fa mellett, és a fiú felé fordult. Látnia kellett volna, mikor elindult a motorral, mert az alak pont az ösvény mellett állt. De nem látott senkit. És a közelben nem volt bozót, ahol elbújhatott volna.

Megint kezded. Figyelmeztette a nyomozó. A hadoválást. A képzelődést. A fiú előredőlt, a szemébe nézett. De ez az igazság. A nyomozó megcsóválta a fejét. Az igazság az, amit a bíróságon megállapítanak majd. Öt év. Vagy tíz év. Vagy elmegyógyintézet. Hallgattak, aztán a nyomozó megint legyintett. Türelmetlenül, mint aki túl akar esni rajta. Folytasd.

Másnap reggel ismét megnézte a képet. A buszon, iskolába menet. Az alak ott volt. Sőt. Mintha közelebb lett volna. Valahogy élesebb lett a körvonala. Ez lehetetlen, motyogta a fiú. Közben egy osztálytársa kommentálta a képet. Ez félős. Írta. Jó kitaláltad. Kicsoda a fószer? Kérdezte is. A fiú visszaírt, hogy nem tudja. Mást nem mert. Félt, hülyének nézik. Meg egyébként is. Más nem figyelt fel a dologra. Az egész suli a pénteki farsangra készült. Diszkó volt meghirdetve. Mindenkinek valami vámpíros vagy zombis cuccban kellett jönnie. A fiú úgy gondolta, fekete öltönyt vesz. Az apjáét. Neki már úgyse kell.

Mi történt az apáddal. Kérdezte a nyomozó majdnem érdeklődve. Lelépett egy másik nővel. Kitelepültek Angliába. Ott szereli a wécéket. Ahhoz nem kell öltöny. Itt hagyta. Sorolta dacosan a fiú. Szóval édesanyád nevel egyedül. Nem kérdés volt, kijelentés. Szegény asszony. A nyomozó a fejét csóválta. Őt hagyja ki ebből. Kérte a fiú fáradtan és rekedten. Persze, én kihagynám, de. A nyomozó letette a tollat, és felállt. Karba fonta kezét, és féloldalasan a falnak támaszkodott. Valami amerikai filmben láthatta ezt a pózt. Hasa a szíjára buggyant.  Kezd untatni a történeted. Mondj valami fontosat is. Például a diszkó estéjéről.

De addig el kellett jutni. Az öt nap. Különös, borzalmas napok. És pont ez a lényeg, hogy mi történt addig. Eleinte nem törődött vele. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem akart foglalkoznia dologgal. Pedig ott volt. Két kattintásra. Egy kattintással bekapcsolta a telefont. Egy másikkal megnyitotta a képet. A fickó a fák közt. Estére kilépett egy fatörzs takarásból. Másnap reggelre az egyik lába előrelendült. Aztán már egy bokor mellett állt. Végül a fiú már nem merte megnézni a képet. Anélkül is tudta. A férfi közeledik.

Miért nem szóltál róla az édesanyádnak? Kérdezte a nyomozó. Ellökte magát a faltól. Megkerülte az asztalt, megállt a fiú háta mögött. A fiú hátrafordult, felsandított rá. Nem értette volna meg. És szégyelltem is. Nem tudtam, hogy elmondani neki. Erről nem nagyon lehet beszélni.

Így volt. És ez volt a helyzet másokkal is. A haverjaival. Nem voltak közeli barátok. Nem volt egy komoly barátja se. Barátnője se. Tetszett neki az a lány, a másik osztályból, de csak párszor beszéltek. Egyszer elkísérte a buszmegállóig. Máskor segített neki valami matekfeladatban. Matekból jó volt. A lánynak szívesen elmondta volna a dolgot a képpel, de végül inkább mást kérdezett tőle. Hogy jön-e a pénteki diszkóba. A lány bólintott, nevetett, aztán megérkeztek a barátnői. Népszerű lány volt a suliban. Csinálunk majd egy közös szelfit. Mondta még elmenőben. A szelfi az.

Tudom, mi a szelfi. Vágott közbe a nyomozó. Kilépett a fiú mögül, oldalra, és ismét a falnak dőlt. Kamasz gyerekeim vannak. Szóval nem kell megmagyaráznod. Az a kép. Az a bizonyos nagyon különös kép is egy szelfi volt, ugye? A fiú bólintott. Igen. Az egyik felén én látszódtam. A másik felén az erdő. És az az alak. A nyomozó hallgatott, várt, majd kimondta. Aki egyre közeledett.

Szerda estére már jó hat méterre volt csak. A fény valahonnan hátulról és oldalról érte. De az arcvonásait nem lehetett látni. Olyan volt, mintha a fejénél el lenne torzítva a kép. Csak egy szürkésbarna paca volt az arca helyén. Ez volt a legijesztőbb. Amúgy nagydarab ember volt. Olyan ruhát viselt, mint az erdészek.

Senki nem vette észre a közösségi oldalon ezt az egészet. A kép lassan háttérbe került a többiek bejegyzései miatt. Senki nem hasonlítgatta össze a korábbi állapottal. Senki nem is figyelt rá, hogy a kép változik. Ezért nem segíthetett senki. Ezért nem is mondta el senkinek. Úgysem hitték volna el. Az ember nem beszél az ilyesmiről. Őrültnek gondolták volna. Bezárták volna valahova. Vagy a híradóba mutogatták volna. Sokan imádják a vámpírokat és kísérteteket a filmekben. De ha a valódi életben beszélsz róluk – kiakadnának. Mert az nem lehet, hogy felbukkanjanak itt, a valóságban is. Olyan ez, mint a halál.

Féltél. Jelentette ki a nyomozó. A fiú felnézett rá, kicsit tűnődött. Aztán bólintott. Persze hogy féltem. Ez nem volt normális. Ez az egész. A férfi. Ahogy jött közelebb és közelebb. Csütörtök este néztem meg utoljára. Már csak három méterre volt. A fákat elhagyta. Kilépett a kis placcra, ahol ültem. És ahol a virágot találtad. Vetette közbe a nyomozó. Igen. A fiú elhallgatott, mint aki emlékeiben kutat. Persze már rég megvolt a folytatás. Csak ki kellett mondania. Tudtam, hogy köze van a virágokhoz. Csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Azt hiszem, valaki nagyon szeretett odajárni, aztán meghalt. Talán leugrott onnan. És a családja hordta ki a virágot. Az emléke miatt. És én ezt leromboltam.  A nyomozó kifújta az orrát egy nagy szürke zsebkendőbe. Rojtos volt a csücske. Mintha egér rágta volna meg. És igazából azért féltél. Kezdte óvatosan. Mert nem tudtad, mi lesz, ha odaér hozzád. A képen. A fiú felnézett rá. Igen.

Pénteken egyszer se nyitotta meg a képet. Előtte a hét többi napján óránként ellenőrizte, ahogy a férfi közeledik. Arra gondolt, jó lett volna lementeni az egyes stációkat, bizonyítékkép. De ezzel már elkésett. Az órák után hazament, és csak feküdt szobájában, az ágyán. A plafont nézte, míg odakint sötét kupola borult az égre. Fény és rezgés riasztotta. A lány írt egy sms-t, hogy mikor jön a buliba.   

Ez jó volt. Olyan volt, mint egy mentőkötél. Mint egy utolsó lehetőség, egy kapu a normális világba. Visszaírt, hogy hétre megy. Csak kilencig tartott a diszkó, de úgyse szeretett táncolni. Akkor ott találkozzunk, írta a lány és mögé rakott egy mosolyogós arcot.

Aztán odamentél hétre. Summázta a nyomozó elégedetten. Mondd el, mi történt. A fiú sóhajtott, beleremegett a válla. Kezébe temette arcát. Egy kis rést hagyott tenyerei közt, azon át beszélt. Eleinte a haverokkal lógtam. Aztán megláttam a lányt. Van neve is, nem? Kérdezte a nyomozó. Van, de nem akarom kimondani. A fiú várt, de nem jött ellenvetés. Elkezdtünk beszélgetni. Ám túl hangos volt a zene. Kimentünk az előtérbe, fel a lépcsőn. A harmadik emelten már nem volt senki. Beszélgettünk. Sokáig. Tanárokról, a suliról. És aztán? Rámozdultál? A fiú felkapta a fejét tenyeréből. A nyomozó széttárta kezét. Így mondjátok, nem?

A lány vicces volt és elbűvölő. Ott ültek egy padon, a félhomályban. Lentről feldübörgött a gyomrukba a zene. Csak nézték egymást, és hülyeségeket beszéltek. A fiú érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Ez volt a valódi világ, nem az, ami a képen történik. Érezte, hogy minden a helyére kerül. Nagy páfrányok voltak a pad mellet. Poros, zöld szaguk beleivódott az orrába. Úgy érzete, a lány parfümje és ez valami furcsa, elegyet alkot fejében. Ami elbódítja. Fél kilenc körül eszébe jutott, hogy meg kell csókolnia a lányt. Már mozdult volna, de akkor az felpattant, és azt mondta.

Csináljunk egy szelfit. A fiú felnézett a nyomozóra. Az nem moccant, várta a folytatást.  Meg se várta, mit mondok. Felállt, és a korláthoz ment. Tudja, nagy, nyitott lépcsőháza van az iskolának. A nyomozó bólintott. Láttam. A fiú összerezdült, majd erőt vett magán. Odamentem vele a korláthoz, de rossz érzésem volt.

A fiú szorosan a lány mellé állt, majd nézte, ahogy az előveszi a telefonját. Átkarolta a lányt. A póló alatt érezte bőre melegét. A lány lekattintotta a képet, megnézte, majd elégedetten bólintott. Most a tiéddel is. Hogy örökre meglegyen mindkettőnknek. Kérte a fiút.

Nem akartad elővenni a telefont, ugye? Kérdezte a nyomozó halkan. A fiú nem válaszolt. Lehorgasztotta fejét, az asztalt bámulta.

Nem akarta, de elővette. Beállította, majd maguk felé fordította kamerát. A képernyőn még minden normálisnak tűnt. Ellőtte a képet. Ám amikor megnézte, amikor rápillantott felsikoltott.

Nem a lány, hanem ő állt mellettem. Motyogta a fiú. A férfi. Az arca egy maszat. Semmi nem látszódott belőle. Csak a teste, az erdészruha. Azt hittem, értem jött. Hogy ideért. Mellém. Megpördültem, és ellöktem magamtól.

A lányt váratlanul érte a mozdulat. Valahogy átbukott testének súlypontja a korláton. Valahogy a lába összeakadt. Valamiért hirtelen ott volt a mélység felett. Sikoltott, míg leért a földszintre.

Hallgattak. Aztán a nyomozó kifakadt. Baromság. Az ajtóhoz ment, a kilincsre tette kezét, majd meggondolta magát. Elmondom, mit gondolok. A fiú szinte érdeklődve nézett fel rá. Azt gondolom, meg akartad csókolni. Vagy mást csinálni. De ő ellenállt. És ezért lökted le. És aztán kitaláltad ezt az egész sztorit mögé. Az alakkal, aki közeledik feléd a képen. Nem igaz. Suttogta fiú. A nyomozó elővett egy telefont a zsebéből, felmutatta. Ez a te mobilod. Senki nincs azon az erdei képen rajtad kívül. A lánnyal közös képen is ti látszódtok. Bekapcsolta a készüléket, keresgélt rajta. Majd a fiú elé tartotta. Nézd csak meg. Milyen fiatal és szép volt. Mosolygott a kamerába. A fiú elfordította fejét. Tényleg ott volt az az ember. Suttogta erőtlenül. Ott volt, a lány helyett, mert odaért. A nyomozó a fejét rázta. Jó taktika. De nem fog bejönni. A pszichiáterek majd ízekre szednek. Felsóhajtott. Azt hittem, másodszorra őszinte leszel velem. Sajnálom fiam. Azzal kiment.

A fiú sokáig nagyon sokáig ült az asztalnál. Végül megunta, az ajtóhoz ment. Zárva volt. Kopogott, majd kiabálni kezdett. Fél perc múlva motoztak a zárral, és egy idősebb rendőrnő nyitott be. Mi van? A fiú elhátrált előle. A nyomozó nem jön vissza? Kérdezte. Meddig tartanak itt? A rendőrnő végigmérte, unottan és viszolyogva. Milyen nyomozó? Kérdezte aztán. Aki kikérdezett. A másik körbenézett a helyiségben. Fiam, a nyomozó úr még helyszínel az iskolában. Ha visszaér, az lesz az első, hogy beszél veled. A fiú a fejét rázta. Nem, ő már beszélt velem. Órák óta faggat. Most a rendőrnőn volt a csodálkozás sora. Ki, Kovács? A fiú megvonta vállát. Nagydarab bajszos ember. A rendőrnő feltartotta kezét. Állj le, légy szíves. Majd előadod Kovácsnak a hülyeségeid, engem ne fárassz. Nincs bajuszos kollégám, és senki nem járt nálad, mióta behoztak. Odakint ülök az előtérben, én már csak tudom. Dühösen becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor ki volt ez? Nyögte a fiú, és visszaroskadt az asztal melletti széke. Valami megrezdült előtte. A telefonja. A nyomozó itt hagyta, az asztalon. Most valamiért életre kelt. A fiú megnyitotta a képernyőt. A kép. Amit a nyomozó az arca elé tartott. De most nem a lány volt mellette. Hanem ő. A nagydarab bajszos alak, aki órákon át faggatta, és figyelte a kínlódást. A nyomozó.

vége

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

A Szürkék

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt ott.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

vége

Töröltem a két utolsó bejegyzést, mert a., túl személyes indítékai voltak a történteknek, és az ilyesmi nem vezet semmi jóra, b., nem tudtam eldönteni, hogy jusson el a főszereplő A-ból B-be, vagyis a cselekmény közepe hiányzott a fejemből. Talán a háttérben megírom rendesen, és visszarakom. Addig is itt van egy másik, pár nosztalgikus kép a nyolcvanas évek végéből.

Százegy

Minden kamasz meg akar halni, legalábbis eljátszik mindegyikőnk a gondolattal abban a korban, amikor a világ kellően sötét helynek, a felnőttek pedig viszolyogtatóan ostobáknak tűnnek a folytatáshoz – néhányunknak azonban sikerül is, vagy talán sikerül valami nagyon hasonló.

A nyolcvanas években, S-ben töltöttem azokat a borzalmas éveimet, melyek során az ember csak arra vár, hogy elmúljon a bizonytalansággal és/vagy túlzó kivagyisággal teli középiskolás időszak, és végre elhúzhasson egy egyetemre, főiskolára, mindegy hova, csak ne kelljen látnia az anyját hálóköntösben reggelente. Emlékszem az enyhítő körülményekre, arra, ahogy nagyon lassan, harmadikra összebarátkoztam Sztakóval és Marcipánnal, akikkel egy évfolyamra jártunk a gimiben. Százegy, aki osztálytársam volt, később csatlakozott hozzánk, egyértelmű volt, hogy bevesszük a csapatba, mivel a nevét a Depeche Mode akkoriban roppant divatos albumáról kapta, és ez, illetve a darkos, fekete öltözéke szinte vonzotta köreinkbe. Mind feketében jártuk egyébként, a hajunk rövidre vágattuk, és viseltük azokat a nevetséges apró kis ezüstfülbevalókat, melyekkel Robert Smith és Dave Gahan fertőzte meg a fiatalokat a Bravo poszterekről kibámulva. Mindent szerettünk, amit a tanárunk dekandesnek nevezett, és amiről – ha figyeltünk volna a magyarórán a Baudelaire-ről vagy Adyról szóló részeknél, – tudhattuk volna, hogy a százévenként, századvégeken előforduló jelenség. Zeneileg a Mode, a Cure később a Doors volt az etalon, a könyvtárban rojtosra kölcsönöztük Lovecraft köteteit, a Ragyogás fontosabb párbeszédeit kívülről tudtuk, és Caspar David Friedrich nyomatokkal tapétáztuk ki a szobánkat. Borzongatóan giccses idők voltak ezek, melyekre húsz évvel később az ember inkább szégyenkezve, semmint nosztalgiával gondol vissza.

De az én szégyenembe félelem is vegyül amiatt az ősz miatt, negyedik elején, amikor Százegy meghalt, vagyis úgy csinált, mint aki meghal.

Mindig is kirítt egy picit négyünk közül Százegy – Sztakó és Marcipán a lakótelepen élt, én a külvárosban, egy családi házban, tehát viszonylag normális körülmények közt – ő ellenben a régi munkástelep egy düledező házában lakott idős, nagybeteg anyjával. Egyszer, egy lyukasórában elmentünk hozzájuk, cigiztük és kávát ittunk, de a poloskák és szennyes ruha bűze átszüremlett a füstön. Mindenük kopott volt, és Százegy is, ez a vézna, sápadt, kesehajú fiú, ő maga is úgy nézett ki, mint akit hosszú időre nagyon erős oldószerbe mártottak – szinte áttetsző volt, a kontúrjai éles napfényben elmosódtak, és néha azt gondoltam, talán nincs árnyéka. Bizonytalan és szótlan kamasz volt, aki ha beszélt, halkan, motyogva ejtette ki szavait. Persze mind bizonytalanok voltunk, de Sztakó ezt túlzásokkal, harsányságával pótolta, Marcipán pedig vakmerő dolgokat művelt az éjszakai játszótereken, és nagyon bírta az alkoholt.

Ha belegondolok, a piával kezdődött minden – Százegy hozott egy üveg vegyespálinkát otthonról, az anyja vette valami zugfőzőtől, füstös, odakozmált íze felrémlik máig a torkomban, ha házi pálinkát iszom.

Kellett egy hely, ahol zavartalanul megihatjuk. Százegy találata meg ezt is: egyszerűen csak felpillantott a város feletti domboldalra, és azt mondta, a temető tökéletes lesz. Igaza volt, nemcsak azért, mert ez kellően morbid dolgoknak tűnt, és egyébként is, korábban gyakran belógtunk az elhagyott zsidótemető egzotikus kőtömbjei közé, hanem azért is, mert a temetőnek volt egy lezárt, régi része, mely az Újtemető feletti lankákon húzódott végig, fás, bokros, ligetes, kacskaringós hegyi ösvényekkel, pihenőpadokkal és rozsdás szemetesekkel teli hely – ideális egy vagy több berúgáshoz. Suli után felmásztunk hát ide, és már épp letelepedtünk egy fa alá, kényelmesen elheverve a sárguló fűben, amikor megszólalta a harang, és ötven méterrel alattunk feltünedeztek a fekete alakok.

Temetési menet volt, a lentebbi, új részen ballagtak, amelyet széles műút kötött össze a várossal és a még lejjebb fehérlő templommal. Az út két oldalán parkoltak az élők, az egyetlen mozgó jármű, egy nagy, fekete batár vitte a holtat a kis csapat előtt. Elbűvölve néztük a jelenetet, szó nélkül meredtünk rájuk, míg el nem tűntek a hegy kanyarulatában.

Nagyon baró, mondta Százegy. Emlékszem, ez volt akkor a szleng, meg az hogy „égő” meg hogy „bírom” meg ilyenek, egyszer össze kellene írni az akkoriban használt szavakat, főképp azokat, amelyek a lelkesedéshez kapcsolódtak, bár nagyon kevés dologért lelkesedtünk. A temetésekért igen. Megittunk fejenként egy-egy deci pálinkát, és közben egymást túllicitálva megbeszéltük, hogy ezentúl minden temetést végignézünk, sőt, ha lehet, csinálunk róluk képeket is, mert milyen jól mutatna fekete-fehérben a szobánk falán, ahogy a halottaskocsi ott döcög az úton. Nevetgélve, viccelődve és részegen leereszkedtünk a hegyről, mint hercegek a meghódított tartományba, és a szívünk mélyén örültünk, hogy fiatalok vagyunk, és bár mind kacérkodtunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer mi feküdnének abban a kocsiban, végső soron hálásak voltunk a ténynek, hogy még tengernyi év van előttünk, egy egész örökkévalóság, amit életnek is hívnak. Tévedtünk mind.

Ahogy a parkoló autókhoz értünk, azonnal kiszúrtuk az a fekete szörnyeteget. Egy hatalmas Csajka volt, csupa króm és nikkel orosz batár melyekkel – később utánanéztem – annak idején funkcionáriusok, pártfőtitkárok járhattak csak. Nagyon előkelőnek, olyan amerikainak tűnt a sok Lada, Skoda és Zastava közt, szinte olyan volt, mintha egy idegen, földöntúli gép landolt volna a városban. Még furcsább volt a sofőr, mert ahogy elhaladtunk az autó mellett, észrevettük, hogy a repedezett fekete bőrülésen egy fekete öltönyös, fekete kalapos, fekete nyakkendős férfi ül. Alacsony, zömök alaknak tűnt, oldalszakállt viselt, cigizett, a hamut a letekert ablakon kinyújtott keze verte a földre. Szúrós, fekete volt a tekintete is, végigmért minket, inkább vizsgált, mint egy orvos vagy mint egy gazda, mindenesetre nekem nagyon rossz és kényelmetlen érzésem támadt a pillantásától. De Százegyet nem zavarta, mert hirtelen odalépett hozzá, és megkérdezte, nem volna-e egy cigije. A férfi sokáig, nagyon sokáig nem felelt, aztán belekotort az öltönye belső zsebébe, majd egy szál Marlborót nyújtott két ujja közt Százegynek, aki mereven biccentett, és ment volna, de a férfi intett, és erre mind ismét megtorpantuk. Most egy arany öngyújtó került elő szabad kezéből, a láng fellobbant, és Százegy akaratlanul is szájába vette a cigit, a végét a tűzhöz tolta, és mind sóhajtottunk, ahogy letüdőzte az első slukkot.

Sokat próbálkoztunk addig, hogy rászokjunk a dohányzásra, de egyedül Százegynek ment már tökéletesen, talán az anyja példája okán. Soha nem köhögött tőle, soha nem nyelte félre, és olyan gyakorlottan hamuzott vagy olyan ügyesen engedte fel a szájából az orrába a füstöt, mint aki már legalább tíz éve cigizik.

Még tartott a csönd, a nikotin áramlása Százegyben, a pillanatnyi dermedtségünk, mi persze már mentünk volna, mert űzött az alkohol, a lassan terjengő részegség, amikor a férfi megszólalt, megkérdezte, mindannyinkhoz beszélve, de szerintem Százegynek címezve, hogy ne vigyen-e el minket. Mélyebb hangra számítottam, medvés dörmögésre – de egy teljesen átlagos, megjegyezhetetlen hangszínen beszélt. Megráztam fejem, hallottam, hogy Sztakó mellettem gúnyosan sziszeg, ez buzi, Százegyet figyeltem, aki megrándult, mint aki be akar szállni a kocsiba. Aztán csak elmosolyodott, legyintett, és megköszönve a cigit, hátat fordított az autónak.

Hazafelé ő volt az egyetlen, aki úgy vélte, a férfi nem homokos vagy sorozatgyilkos vagy valami perverz állat, aki egy erdőben feldarabolt majd megerőszakolt volna minket. Azt mondta, talán csak jót akart. Nem hittünk neki, főképp azután, hogy azon a három temetésen, ahova elmentünk, láttuk újra és újra a fekete autót. Mindig leghátul, a gyászolók járművei mögött parkolt, a férfi mindig a kocsiban maradt, és mindig cigizett. Marcipán szerint a temetkezési vállalkozó embere volt. Afféle porondmester, aki arra ügyel, hogy minden rendben menjen. Sztakó, akinek tényleg jó fantáziája volt, úgy vélte, hogy a férfi egy szörny, aki mások fájdalmából táplálkozik. A fájdalom, a gyász az éltetője, ezért jár temetésekre, hogy jóllakjon. Egyedül Százegy nem kommentálta a dolgot. Konokul szívta a cigijét többnyire a temető egy fájának dőlve, és csak nézte az autót.

Aztán jött a hideg, és mi ráuntunk a temetésesdire. Még egy negyedik alkalmat egyeztettünk, de egy másnapi dolgozat miatt Sztakó és én kihagytuk a dolgot. A suliban megkérdeztük a másik kettőt, milyen volt, mire Marcipán elmondta, hogy a fekete autót ismét látták, le is akarta fényképezni, ám a gép begyűrte a filmet, egyébként semmi különös. Százegy hallgatott, de a harmadik szünetben félrevont a büfé mögötti koszos kis sarokba. Nem nézett a szemembe, úgy mondta, hogy ki kellene próbálni az autót. Hirtelenjében nem értettem, mire céloz, visszakérdeztem mit, de abban a pillanatban összeállt a dolog, és belém hasított, hogy be akar ülni a fekete autóba. Próbáltam elviccelni a felvetést, rákérdeztem, hogy vajon buzi lett, azért mondja ezt, de láttam rajta, komoly, van benne valami érthetetlen vonzódás az autó és a sofőr felé. Tétován megjegyeztem, hogy lehet, hogy drogot árul, és ilyen szempontból tényleg jó lenne megismerkedni vele, de lehet, hogy tényleg mást akar. Százegy megrántotta csontos vállát, és inkább a saroknak, mint nekem mondta, hogy neki már úgyis mindegy. Nem értettem mire céloz, de ezúttal nem kellett kérdeznem. Elmondta, hogy az anyja mostanában hetente elviszi őt a kórházba vérvételre, aztán pedig hosszan és suttogva tárgyal az orvosokkal, miközben őt kiküldik a rendelőből. Mondtam neki, hogy ez még nem jelent semmit. Tényleg nagyon fehér és sovány, nem csoda, hogy az anyja aggódik. Erre nem válaszolt, csak fejét csóválta, majd hirtelen felkapta a táskáját, és otthagyott.

Igazából ő tartott ki legtovább mellettem. Sztakó a karácsonyi iskolai bulin összejött egy lófogú lánnyal, és onnantól kezdve gyakorlatilag eltűnt a képből. Kora tavaszig még össze-összejárt velünk hétvégenként, de aztán már csak a suliba láttuk. Ezután Marcipán következett, aki elhatározta, hogy karatézni kezd. Az edzések levezették a benne tomboló feszültséget, de elvették minden idejét. Ugyanakkor rémesen nagyképű lett, kezdte lenézni a mi soványabb és esetlen testünket, főképp engem, aki egyre többet dohányoztam. Amikor még nagy néha összefutottunk, úgy vizslatott minket, mint aki azt méri fel, hány másodperc alatt tudna kiütni két ilyen nyámnyilát. Inkább kerültem, és ha megláttam a városban, másfelé indultam.

Nem nagyon tartottam a kapcsolatot később sem velük, az életüket csak távolról, töredékes beszámolók útján követtem, szinte véletlenül, vagy megkésve értesültem a halálukról is. Sztakó számítógépekkel kezdett foglakozni, nyitott egy majd – ahogy mind jobban ment neki – több boltot is a megyében. Elhízott, az arca megvastagodott, és folyton nagy, hivalkodó autókkal járt. Állítólag az éjszakai élet egyik kiskirálya volt, két kézzel szórta a vállalkozásból bejövő pénzt italra, nőre. Egy hajnalban, ahogy hazaért a városszéli villájához, a kapuban összeesett. Másnap reggel találta meg egy kocogó. Azt hiszem, még nem volt harmincöt.

Marcipánt a karate szabálykövetővé és nagyon fegyelmezetté formálta. Érettségi után örömmel ment a kötelező katonai szolgálatra, aztán a seregben maradt. Egy másik országrészbe helyezték, csak ritkán járt haza, vett egy gyors motort, azzal látogatta a szüleit. Úgy hallottam, jól vezetett, de azon a nyári napon még ő sem tudta elkerülni a bajt – egy rosszul előző teherautó elsodorta. Az útmenti szántásban repült, nem halt meg azonnal, de – ahogy az esetről szóló újságcikk írta – a mentők már nem tudtak rajta segíteni.

Négyünk közül egyedül én maradtam csak, én, az örök agglegény, a napi egy dobozt elszívó könyvtáros, akinek se vagyona, se karrierje, se családja nem lett abban az örökkévalóságban, melyet életnek gondoltunk hajdan, mikor lefelé jöttünk a temet domboldalán.

És mi történt Százeggyel? Őt mindenki elfeledte. Szó szerint.

Egy áprilisi szombat délelőtt hívott fel utoljára. Akkor már hetek óta nem járt suliba. Meg akartam látogatni, főképp miután az osztályfőnök nagyon gyászos képpel megemlítette nekünk, hogy a legrosszabbra kell készülnünk vele kapcsolatban. De folyton halogattam, mert féltem attól, mi vár rám abban a poloskaszagú házban. A suliban hívott, mert nekünk akkor még nem volt otthon telefonunk. Rossz érzésem lett, mikor a nagyszünetben bemondták a hangszóróba, hogy a telefonom van, menjek a tanáriba. A hangja olyan volt, mint az egész lénye: fátyolos, áttetsző, csupa suttogás. Azt mondta, eldöntötte, beszáll a fickó autójába, hátha ő tud segíteni. Először nem is értettem, miről beszél, aztán visszatért minden, az őszi dolgaink, a temetés, a négyünk szétválása. Mondtam neki, ne tegye, mert hülyeség, nem ettől fog meggyógyulni. Erre egy ideig nem válaszolt, majd szinte dühösen csak annyit mondott, hogy ő már nem fog meggyógyulni, ez biztos. És akkor előadta, mit gondol az autóról és a sofőrről. Mialatt otthon feküdt, a tévében látott valami ősrégi, fekete-fehér filmet. A lényege az volt, hogy a halál egy szekérrel járja a világot, begyűjti a holtak lelkeit, majd elviszi azokat valahova. Ezt a szekeret csak a haldoklók láthatják. A szekérnek kell egy sofőr. Ez a sofőr is egy halott, aki csak bizonyos ideig végzi munkáját, aztán le kell cserélni. Szerinte a férfi és az autó ugyanezt csinálja.

Lihegve, kimerülten elhallgatott. Nem is tudsz vezetni, jegyeztem meg, mire felnevetett, a régi, köhögős stílusában. Aztán folytatta. Szerinte ő már ősszel halálos beteg volt, azért láthatta az autót. És mi a helyzet velünk, kérdeztem. Mi miért láttuk?

Mi vele voltunk, valahogy belekerültünk az ő aurájába, a barátságunk vagy csak a fizikai közelség okán, ki tudja. Itt ismét köhögni kezdett, végeérhetetlen, hurutos módon, ezért motyogtam valamit a becsengetésről, és hogy mennem kellene, ő helyeselt, majd letette.

Két héttel később rászántam magam, hogy meglátogassam. Féltem attól, ami rám vár, de kíváncsi is voltam, hogy vajon megtette-e amit akart, és ha igen, mi történt. Direkt estefelé mentem, hogy az anyja is otthon legyen, mert gondoltam, ha nagyon beteg, úgysem tud ajtót nyitni. Az anyja nyitott ajtót. Mondtam neki, látogatóba jöttem a fiához. Azonnal láttam, baj van. A nő értetlenül hunyorított, hátrébb lépett, és megrázta fejét. Fogalma sem volt, miről vagy kiről beszélek. Neki soha nem volt fia. Azt hittem viccel, és elkezdtem bizonygatni, hogy de, hisz barátok voltunk, ám becsapta orrom előtt az ajtót. Először azt gondoltam, a gyász miatt csinálja. Egy utcai fülkéből felhívtam Sztakót, és elmeséltem neki, mi történt. Pár másodpercig nem szólt, majd megjegyezte, nem tudja, kiről beszélek. Akkor, ott, kezembe a kagylóval, azt gondoltam, megbolondulok. Kérleltem, őt, hagyják abba, ne vicceljenek, ha ez valami morbid ugratás, akkor nagyon rossz ötlet. A háttérből egy lányhangot hallottam, és Sztakó szabadkozni kezdett, inkább a csajának, mint nekem, mire letettem. Marcipánt nem akartam megkeresi, de a szüleimet, osztálytársaimat végigkérdeztem az elkövetkező napokban, ám senki nem emlékezett Százegyre. Egy szünetben még a naplót is végigpörgettem a tanáriban valami hülye indokkal – a neve hiányzott belőle. Ekkor már tudtam, hogy nagyon fura dolog történik körülöttem, ám mikorra megértettem, és felfogtam, hirtelen elvesztette érdekességét. Kezdett tompulni bennem a félelem és a rettenet, sőt, Százegy alakja, az arca, a hangja, a mozdulatai –. mindez ködös homályba veszett. És aztán, napok, hetek, hónapok múlva szertefoszlott alakja bennem is, az enyészeté lett, ahogy annak lennie is kellett, mert mindenki, az egész világ elfeledte őt, tehát nem lehettem kivétel én sem. Kitörlődött minden, ami vele kapcsolatos volt, legelőbb a fekete autó, Marcipán hetvenkedése, hogy mennyi pálinkát bír inni, a cigaretta füstje, amit a férfi szítt a kocsiban, vagyis az az őszi berúgás a temetőben.

Most, tegnap délután óta azonban itt van ismét az egész történet a fejemben. Mint amikor egy régi, kedvenc dallamunk, például a Cure-tól a Lullaby hirtelen megszólal valahol. Úgy kezdődött, hogy ültem a szobában, szemben velem az orvos, aki csak azért mondta el, ami el kellett mondani, mert anya régi barátja volt, egy idős, és alapvetően nagyon kedves öregúr. Roppantul sajnálta a rossz hírt, és azt a szűkre szabott keretet, melyet meghatározott számomra. De ugye a leletek. És az áttétek. És hogy túl későn. Valószínűleg a cigaretta.

Kitámolyogtam ebből a szobából, végig a kórházi folyosón, le a buszmegállóig, és lerogytam a padra. Közben folyton Százegy járt fejemben, akire már huszonkét év nem gondoltam, mert kitörlődött belőlem.

A mai nap beteget jelentettem a könyvtárban. Vettem egy üveg pálinkát, és jól felöltöztem, mert a tavasz idén elég szeles. Felmásztam a hegyre, és megkerestem a helyet, ahol annak idején ittunk. A fű vizes volt. A pad egészen elkorhadt, de még elbírta súlyom. Hosszú ideig csak bámultam, majd kinyitottam az üveget, és most itt ülök, kezemben a félig üres flaska, és várom a délután egy órát, amikor is a helyi újság honlapja szerint kezdődik egy temetés. Direkt nem vettem cigit, pedig tegnap este hatra kifogytam belőle. Azt remélem, Százegy tud majd adni egy szálat.

 vége

Hát, nem tudom. Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

A telek

Fent voltunk, a város felett, ahonnan a gyárak megmaradt részei duruzsoltak, és néztük a telek hátsó része felől elénk burjánzó bozótost. Sört ittunk, a faház előtti szikkadt placcon, fémvázas székeinkre rácsorgott izzadtságunk, a szakadozott szélű napernyő lyukain keresztül sárga pöttyök hullottak arcunkra. Öregek voltunk, rosszkedvűek és szótlanok. A bátyám egyik cigit szívta a másik után, láthatólag bántotta valami, de így volt már ezzel tizennyolc éves kora óta. Hátrament a faház mögé vizelni, majd mikor visszatért, a sliccét babrálva megállt az oldalfal árnyékában, és körbenézett.

– Holnap leszek negyven – mondta szórakozottan –, és ennyim maradt. Apám telke. Ez a viskó – öklével megütögetet a házacska oldalát – A csalán és a jó levegő.

– Azt mondják, a csalántea jót tesz a vérnek – feleltem, remélve, nem kezdi megint a szokásos siránkozást, hogy a világ milyen ócska, hogy minden el van rontva, és hogy az emberi fajnak el kellene tűnnie erről a bolygóró. A válás óta, ha lehet, a bátyám még inkább embergyűlölő lett, dacosan hátrahagyta a panelt volt felelésének, és felvonult ide, a hegyre, a város fölé, a bozótosba. A sáros bekötőút aljában volt egy vegyesbolt, annak tulajával beszélgetett hetente egyszer, mikor megvette a sört, a parizelt és a kenyeret. Havonta egyszer bemenet a városba a segélyért.

Fél éve, tavasz óta így ment ez.

Észrevettem, hogy figyelmesen, hunyorogva bámul rám.

– Mi van? – kérdeztem, majd felálltam, kinyújtóztam, hogy ropogjanak a csontjaim. A szél rákezdte, megsuhogtatta a telket balról ölelő erdő lombjait. Jobbra hasonló parcellák húzódtak, de kelet felé nem volt más, csak az erdő, egészen az északi országhatárig.

– Szoktál arra gondolni miért tette? – kérdezte hirtelen bátyám, látszólag könnyedén, de a hangja a mondat végére megbicsaklott. Ismeretem ezt, ez volt az érzelmes rész, a második sör utáni sajnálkozás apánk miatt, akit egyébként világ életében gyűlölt.

– Nem – válaszolta komoran. – Nem érdekel, miért tette. És jobban tennéd, ha téged se érdekelne ez a dolog. Ne rágódj rajta, mert már úgysem tudsz változtatni rajta.

Láttam, meg se hallja, amit mondok.

– Mert szerintem biztos volt valami oka, hogy így csinálta – intett félkörívesen, inkább a fák felé. – Úgy értem, adva van, hogy összesen két dolog érdekelte csak: az erdők és a fák.

– Minden erdész iszik – jegyeztem meg. – Anélkül nem bírnák ki a kurva fák közt. Apánk is ilyen volt. Ne szépítsük.

– Nem, nem, nem – rázta fejét bátyám, és leült a székbe. – Nem akarom piedesztálra emelni.  Csak azt mondom, hogy nem a jó halált kereste vagy valami ilyesmit. Szerintem más járt a fejében.

– A pia járt a fejben. Január közepén, már részegen, kiment egy üveg pálinkával oda – az erdő felé mutattam, ami sötéten visszabámult ránk –, és leül egy tölgyfa gyökerei közé. Tudta, hogy fagy lesz, hogy mínusz tíz is lehet, és mégse volt rajta csak egy pulóver. Azt hitte, ezt is megúszhatja – csóváltam a fejem. – Még az állatok se kezdték ki, annyira bűzlött az alkoholtól – vártam, hogy szóljon, hogy kimondja, de végül nekem kellett: – Megérdemelte, azért, amit anyával tett. Ahogy bánt vele a házasságukban. Vagy amit annak csúfoltak.

A bátyám hallgatott, tűnődött valamin. Aztán felállt, és intett: – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kedvem mászkálni a tűző napon, de olyan zavar telepedett arcára, hogy ösztönösen követtem Lementünk a telek aljába, a bozótosig. Itt régen krumpli, eper és zöldség nőtt. Anyám tartotta gondban, de a halála után a föld elveszette minden kontrollját. Most méteres, zöld függönyként magasodott előttünk a gaz. A bátyám pár pillanatig tétovázott, majd bal felé mutat: – Erre.

Volt valami keskeny ösvény a csipke, a növendék akác és a nem tudom én milyen szúrós növények közeiben. Azon tekeregve haladtunk vigyázva, semmi ne szúrj a ki a szemünket. – Máskor könnyedebben szokott menni. – furcsállta a bátyám. – Máskor olyan, mintha szétnyílna előttem ez a gaz.

– Vigyázz, te Mózes – nevettem fel rekedten, mert egy ág beleakadta karjába. Kifejtettem a töviseket, ő pedig kilépett oldalt, és egy tisztásabb részre ért, a kerítés mellé. A girbegurba drótkerítés oszlopait még együtt ástuk be jó huszonöt évvel ezelőtt. Először észre se vettem rajta a sebet.

– Itt – mutatta bátyám a félméteres szakadás alatti földet – elég puhára van horzsolva talaj ahhoz, hogy egy nedvesebb reggelen megmaradjon benne a nyom.

Álltunk a kerítés feltépett aljára meredve. Vaddisznó férkőzhetett be a lyukon, hogy megdézsmálja a kert remélt javait. – És? – kérdeztem türelmetlenül bátyámtól.

– Most már nem látszik – mondta lassan, majd leguggolt a kerítés mellé és megtapogatta a földet. – De akkor egy hosszú, keskeny vágat volt itt. Mintha valami, egy nagy test becsúszott volna a kerítés alatt a telekre.

– Egy vaddisznó? – kockáztattam a meg a nem túl izgalmas felvetést.

Sokáig nem válaszolt, csak bámulta a földet. Aztán letépett maga mellől egy hatalmas csalánlevelet, belülről megfogva a zöld lebernyeget, és összemorzsolta. Tenyerét az orrához emelve mélyet szívott illatából. – Nem is olyan rossz – bólogatott. Majd felállt, megtörölte kezét piszkos farmerében, és az erdő felé intett: – Onnan jött az, ami bemászott a telekre. De nem hagyott nyomott a sárban, nem volt patanyom. Csak az a vájat, olyan, mint egy kígyó teste. Ha vaddisznó az, akkor megismerem a nyomait.

– Jó, és akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Fülledt meleg volt itt a bozótosban. Úgy éreztem, a zöld növényzet kipárolgása beszivárog a pórusaimon, és lassan, de biztosan megmérgez. Mélyeket lélegeztem, majd hosszú ideig visszatartottam a levegőt.

– Már bánom, hogy megcsináltuk azt a dolgot – motyogta a bátyám az erdő fáit bámulva. A hamvasztás után kivittük az urnát oda, az akáctörzsek közé. Nehezen jött le a teteje, szorult, vagy csak gyári hibás volt a csavarzár. Én nem akartam, hogy akár egy porszem is rám hulljon belőle, ezért a bátyám csinálta – főként a fák töveire szórva a fehérkés hamut. Nagyon kevés volt, annak ellenére, hogy apánk halálakor is majd két méteres és száznegyven kilós volt. Hallottam, hogy a hamvasztáskor mindenféle technikai hiba és emberi tévedés történik – akkor, a hűvös délutánon azt gondoltam, nem is apám az, akit kiszórunk a földre. Most, a kerítés résére meredve már nem voltam ebben olyan biztos. Megéreztem ugyanis, megsejtettem, mire gondolhat a bátyám.

– Nem jöhetett vissza – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyesmi nem létezik.

Ő csak biccentett, mint aki már rég és nagyon sokszor végiggondolta ezt: – Néha felriadok éjszaka az ágyamban. Nincs függöny az ablakon, és amikor odanézek, nem látom, csak a csillagos eget. De sokszor úgy érzem, a csillagokat kitakarja valami. Mintha valaki ott állna az ablak előtt odakinn, és bámulna be rám.

– Szerintem vissza kellene jönnöd a városba – válaszoltam élesen, majd megindultam, visszafelé, de minduntalan eltévesztettem az ösvényt, és a tüskés bozót csapdájába szorultam. Bátyám ilyenkor kiszaggatta ruhámból az éles karmokat, majd mutatta az utat, közben néha meg-megszólalt a hátam mögött: – Nem azt mondom, hogy ő az, testi valójában – gondolkodott hangosan. – Inkább valamiféle emléke. Annyi ideig volt odakinn, hogy maradt valami lenyomata a fák közt. Egy hatás. Egy árny vagy egy testet öltött akarat. – Úgy hangzott, mintha a Gyűrűk urából lopta volna ezt a szöveget – vagyis nevetséges volt.

– És mit akar? – fordultam vissza, hogy a szemébe nézzek. Zavartan a földre sütötte tekintetét.

– Ugye tudod, hogy hangzik, amit mondasz? – szegeztem neki majdnem nevetve.

– Csak egy feltevés – válaszolt csöndesen.

Kiértünk a bozótból arra a részre, ahol a bátyám tarra vágta a füvet a régi benzines fűnyíróval. Végül lerogytunk a székekre, és csak néztük az asztalon sorakozó csillogó sörös dobozokat sokáig, szó nélkül. A hideg vizes vödörben maradt még egy üveg Holstein, felbontottam, és testvériesen megfeleztem két műanyag pohárban. Az illata olyan volt, mint a csaláné.

– Szerintem ilyesmin ne tűnődj. Ilyen dolgok nem léteznek – magyaráztam, majd jót húztam a sörből, olyan jót, hogy nem is maradt a poharamban. – A tartásdíj miatt fájjon a fejed. A volt felséged engem hívogat, hogy…

– Majd megoldom – legyintett unottan, laposakat pislantva. Kijjebb húzta a székét, és arcát, testét belefeszítette a napsütésbe. Lehunyt szemhéján átderengtek a vörös erek.

– Akkor a tél miatt aggódj. Fára lesz szükséged, hogy kihúzd ebben a viskóban – fenyegettem.

– Apám is megoldotta – nyugtázta az aggodalmaskodásomat.

Pár perc múlva a műanyag pohár koppanva a földre esett kezéből. Erre riadtam, mert én is elszunnyadtam. A ház mögé mentem, és vizeltem a savanyú szagú árnyákban. Eszembe jutott, hogy hét doboz sört hoztam, vagyis egynek még kell lennie a hűtőjében. Beóvakodtam a nyikorgó ajtón. Az udvaron bátyám hangosan hortyogott székében.   

Legénylakások összetéveszthetetlen, savanyú, dohos szaga fogadott odabenn. A terjengő reménytelenségtől megilletődve először moccanni se bírtam. Mint egy templomban, levettem a sapkám, végigsimítottam gyérülő hajamat, majd erőt véve magamon körbefordultam, akár egy nyomozó.

A házacska egyetlen helyiségből állt, ágy, aszal, székek, egy kis konyhasarok. Az egyik ablak az erdőre, a másik a város felé nyílt. Kinéztem a fákra. Az ablak előtt állva, kintről valóban pont bátyám keskeny ágyára lehetett látni. Amíg nézelődtem, hirtelen megcsapott az az érzés, ami néha éjszaka rohan meg, mikor felriadok egy kellemetlen álomból. Fekszem a rég kihűlt hitvesi ágyban, és az ajtónyílás sötét foltja felé bámulok. Tudom, hogy nem lehetséges, mégis, biztos vagyok benne, hogy a sötétségből valami visszanéz rám. Rettegve kaparászok a mobil után, és a képernyő kék fényével nagy nehezen elűzöm az árnyakat, de ilyenkor aztán órákig nincs alvás. Most, a víkendház rám boruló fa héjában ugyanezt éreztem. Lassú bizsergés indult meg gerincem mentén. Valaki van a hátam mögött, engem néz, és csak arra vár, hogy megforduljak. Hogy meglássam azt, amitől…

Megpördültem.

Csak az ágy volt mögöttem, és nappal volt, most nem volt mindent elborító sötétség, csak egy keskeny sávnyi az ágy alatt, ami bizonyára bátyám cuccait rejtette. Mély sóhajtással kikapartam a hűtő mélyéből a sört, majd kimentem a házból, kicsit jobban sietve, mint kellett volna.

– Megittam az utolsó sört – ráztam meg, negyedóra múlva a bátyám vállát. Azonnal magához tért szendergéséből. A ház felé lesett, majd rám. – Megtaláltad a hűtőben? – kérdezte gyanakodva.

– Képzeld, igen – nyugtáztam, majd megveregettem a vállát: – Fel a fejjel. És ne gondolkodj ilyen hülyeségeken – biztattam. Kezet nyújtottam, ő megszorította. – Nincs odakinn semmi – intettem az erdő felé.

A bátyám felállt, bólintott, és figyelte, ahogy elindulok. Mikor a kapuban megfordultam, akkor már nem volt az udvaron.

A Suzuki vezetőülésében jutott eszembe, hogy a sapkám ott hagytam valahol. Valahol a házban, talán az ablak párkányán. Morogva kikászálódtam a kocsiból, és visszaballagtam a viskóhoz.

Nem tudom, miért nem az ajtóhoz mentem, miért tértem az ablakhoz. Be kellett volna kopognom az ajtón, ehelyett az erdő felőli ablakhoz sétáltam, és oldalról, épp hogy odahajolva belestem. Nem kellett volna, már akkor tudtam, hogy ez nemcsak a privát szféra megsértése, hanem olyan döntés, ami meg fog mindent változtatni. Ugyanakkor tudtam, hogy valamit látni fogok.

A sapkám valóban ott volt a párkányon – máris zörögnöm kellett volna az üvegen. De nem tettem, mert lenyűgözött, amit még odabent láttam.

A bátyám az ágy előtt térdelt, és magyarázott. Lehajolva, az ágy alatti sötétségnek. Ha visszatartottam a lélegzetem, és az ablak alatti centis réshez hajoltam, még azt is hallottam, hogy mit mond.

– Majd legközelebb. Most elültettem a fejében a gondolatot. Legközelebb majd már jobban fogadja a tényeket. Időt kell adni, hogy megértse, felfogja. Nekem is időre volt szükségem. De ha legközelebb jön, tovább megyünk. És akkor talán már majd elő is jöhetsz. És akkor – suttogóra fogta, és még lejjebb görnyedt, így már semmit nem hallottam, csak zagyva mormogást.

Ott térdelt, mint egy templom padlóján. Én pedig ott álltam az ablakban, döbbenten, halálsápadtan, mint egy kísértet.

És ott volt a sötétség, az ágy alatt, amiről egyiken sem tudtuk, mi is valójában.

vége