Az, hogy szabadvers, az a legtöbb laikus - nem hivatásos - olvasónak vers, rímek nélkül. Pedig a szabadvers belső ritmusa és kohéziója majdnem olyan komoly munka eredménye, mint egy hexameteres költeményt létrehozni, lásd még erről Walt Whitman egész munkásságát. Amit írtam, az persze nem egészen szabadvers, legfeljebb csak szeretne az lenni, mindenesetre a novella béklyóitól már megszabadult, de verssé még nem tudom megformálni ezt a rövid jelenetet. Képet most nem tudok beilleszteni, pedig milyen jó képanyag ez az épület, főleg ősszel vagy télen, utóbbi kapcsán nem állom meg, hogy ne adjak egy linket, valami egészen szürreális videó, fogalmam sincs ki és miért készítette, a feltöltőről először azt hittem egy avantgárd alkotói csoport, de nem, teljesen komoly, ipari híreket megjelenítő honlap. Szóval itt van egy verskezdemény, mellyel az utóbbi írások főszereplője révbe ér, bár félek, ez a kifejezés pont nem illik e végre. 

Csak egy szombat reggeli

bevásárlás a piacon

Mint vérző angyal bukott le Stix a hegyről

– valójában egy busz utasaként –,

szülei otthonából a füstokádó, recsegve kanyarodó

járművön ívről ívre, spirálisan haladva

akár Dante a szörnyű alászállásában

de Stixet anyja küldte, és nem isteni végzet,

hogy kiló krumplit és valamennyi csirkét vegyen

a piacon, mely a város szélén, büszke, gerendás boltívek,

derengő, levéltől pöttyözött üveg alatt 

zsibongott, egy korábbi rend szülötte,

hol az egyenlőség eszméjébe beleszédültek

ily ormótlan acél-beton-üveg emlékműveket

állítottak maguknak, hogy most vénasszonyok

mérjék benne a fonnyadt, ráncos almát

mely arcukra hasonlít, barna, örökké mocs-

kos ujjukkal szedegetve a kimosott műanyag

szatyorba a példányokat, álmos, úgynevezett

nagybani kereskedők kínálják portékájukat,

hagyma és krumpli halmai mögül, és alkalmi árusok

akaszkodjanak az előtéren áthaladóra, ki már keresztülverekedte

magát az udvaron cigiző és szotyizó cigányok

zoknit és szlovák édességet kántáló közvetlenségén.

Stix ide lépett be, fejében hurcolva a döntést, maradjon

vagy menjen, már napok, hetek óta feszítette kopo-

nyáját, a fővárosi lét és szülővárosa küz-

dött érte, mivel ott túl drága volt az élet,

és megvetni lábát úgymond nem tudta, nem lett

jó állása, gyors autója, szép lakása, noha barátai nagy-

része mindezt már bírta az ő korában, neki csak

a krétapor jutott, egy kőbányai iskolában, és

egy kopott albérlet, melynek díját csak a fő-

bérlő, rokonuk jóindulata miatt tudta hónapról

hónapra kigazdálkodni, és ezzel szemben ott volt,

pont a nyári szünet végén adódott a lehetőség, a másik

opció, hogy marad a szülői házban, mert üresedés keletkezett

a helyi gimnáziumban, hol a magyartanár,

Stix látásból ismerte, egy nyugdíjhoz közeli, decens öregúr

agyvérzést kapott a kertben, és főnöke, az igazgató megkereste

Stix apját is, kérdve, nem gondolja-e fia, hogy ideje

hazatérni, mint a görögök anno, anabázisz, vissza

a jól belakott, jól ismert helyekre, megértve és

elfogadva, hogy a kísérlet egy új életre kudarcot vallott,

és ez, e döntés volt az, ami Stixet az őrületbe kergette,

most is, míg az aprót kereste zsebében, hogy kifizesse a

kiló krumplit, hogy aztán a nő kérges, barna tenyerébe

ejtse, de ni, egy ötvenes leesett, és elgurult, a szemben

lévő pult alá, hol öregember, vén apóka kínálta

szőlejét és almáját, és Stix, ahogy lehajolt, lekushadt,

szinte letérdelt elé, benézett alulra, meglátta a

vénember furcsa, ormótlan csizmáját, nem gumicsizma volt,

hanem valami bőrből készült, százéves jószág, megnagyob-

bítva, kitágítva, hogy befogadja a vénség patáit, és

Stix egy rövid pillanatra látni vélt egy surranó moz-

gást is, az öreg háta mögül, nadrágja, köténye takarásá-

ból mint fekete gyík, hegyes végű farok tekergett elő

elijesztve egy kései legyet. Ahogy Stix felállt, és megad-

ta tartozását a krumpliárusnak, visszafordult, hogy jobban

szemügyre vegye az öreget, valaki rászólt, Elnézését, egy

fiatal, csengő hang, vagy nem a hang csengett, hanem a

lány kezében lévő nagy, nehéz szatyorban az üres üvegek, Segítsek,

kérdezte Stix megrendülten, mert azonnal megbabonázta a

finom metszésű arc szépsége, és bár a lány ormótlan

melegítőalsót és bő, szürke pulóvert húzott magára,

így is kiérződött kopott ruhái alól törékenysége, Vegyenek almát, szólt

rájuk az öreg kárörvendve, Stix rápillantott, a vénség kacsintott,

szeme feketének tűnt  a ráncok erdejében, és valóban, száraz

ággá aszott karjával nyújtott is feléjük egy almát, de Stix inkább

már visszafordult a lány felé, aki otthagyta őket, távolodott, a

piac sarkában lévő bolt irányába, hol üvegjeit majd visszaváltják

készséges, segítő kezek. A fiú sóhajtva nézte a dacos vállak tülekedését

a tömegben, és elfogadta, hogy a másik lassan eltűnik szemei elől, in-

kább beállt hát a hentes előtti sorba, és szórakozottan bámulta az üvegpult belső

feléről őfelé meredő disznófejeket, a száj vonalára kiült vékony

vörös lepedéket, az utolsó, döbbent lélegzetvétel vagy inkább

hörgés nyomait, a haragos kifejezést az állat pofáján, lehunyt szemeinek

boldog domborulását, és tűnődéséből csak az eladó riasztotta fel, Mit kér,

majd megvette a csirkét, gondolván végzett itt, a piacon, de ahogy

elindult, ismét feltűnt a lány mézszínű haja a tömegben, a gombás asztal

előtt állt, és a férfi, erdőjáró, vad, szakállas Pán, magyarázott neki

a rókagomba ízéről, tömör húsáról. Stix hallotta az utolsó szavakat,

Pörköltnek is kiváló, de nem szólt, megvárta, míg a lány vesz fél

kilót, csak akkor lépett mellé, Ilyenkor már nincs sok íze, jegyezte meg

csöndes, de remegő hangon, a másik meglepetten és kissé bosszúsan

fordult felé, aztán megenyhült, Akkor mit kellett volna

vennem, kérdezte majdnem kíváncsian, A tinóru, az megfelelő,

levesbe, húshoz egyaránt, vont vállat Stix, miközben sodródtak a többiek közt,

a piac közepe felé, bár annak is lassan letelik szezonja, a lány

hallgatott, megállt a kápia paprikák piros halma előtt, aztán

megindult, Ilyen nagy szakérője vagy a gombának, kérdezte kétkedve, majd lopva a fiúra

pillantott, végigmérte tetőtől talpig, mint aki versenylovat becsül fel

utolsó pénzének tétre váltása előtt, szemében remény és kétségbeesés

bujkált, és Stix nem vette észre, de ha igen, akkor sem változtatott volna semmit,

mint ahogy évekkel később sem, mikor minden olyan rosszra fordult köztük, és

inkább az öngyilkosságot forgatta magában, mintsem a válást, most hát

még gyanútlanul kapcsolta össze tekintetét a másikéval, Inkább az van, mondta

férfiasnak vélt hangszínen, hogy szeretek főzni, és emiatt ismerem őket, de

nem vagyok nagy gombaszakértő, a lány bólintott, mint aki elraktározza ezt magában, de közben már

egy sütőtököt simított végig, hosszú, vékony ujjai, kék erektől derengő fehér kéz-

feje olyan volt a duzzadt, sárga húson, mint egy idegen lény koponyáján érthetetlen kinövés.

És egyébként mit csinálsz, kérdezte mintegy mellékesen, mire Stix rávágta,

Tanítok, még mindig büszkén mondva, nem téve hozzá hol, de érezte, illik visszakérdezni, meg érdekelte is,

És te, mire a lány elfordult, és egy padlizsán ovális bíborját vette szemügyre,

A számvitelire főiskolára járok, vallotta be unott hangon, utolsó év, aztán nem tudom,

folytatta szinte csüggedten, nem szeretnék egy cégnél könyvelni, de mondjuk azt se tudnám elképzelni,

amit te csinálsz, melyik suliban tanítasz, kérdezte hirtelen, mire Stix zavartan megtorpant,

hisz be kellett volna vallania, hogy a fővárosban, és a lány akkor,

a távolság okán nyilván nem tekinti őt potenciálisan semminek vagyis senkinek tekinti,

vagy el kellett volna döntenie most és itt, hogy elfogadja az állást a városban, és hirtelen a szobájára,

elhagyott otthonára gondolt, hol kamaszkora emlékei kísértették, anyja reggeli zsémbeléseire,

az erdő fagyott fáira házuk mögött az őszi reggeleken, a busz olajos savanyú szagára,

amely a városba hozza majd őt kertvárosi utcájukból, a hegyek zord és mégis oly imádott ölelésére,

melyek közt a pára mint felhő száll ezekben a hónapokban egész délelőttig, és nem tudta,

akarja-e mindezt e lányért, de kínját feloldotta a reszelős, csikorgó hang,

Vegyenek almát, szólt rájuk a vénember, mert az ő pultjuk előtt álltak meg ismét,

a lány még várva Stix válaszát, a fiú pedig a jövő, a döntés, e kirkegaardi ugrás szent pillanatában ragadva,

és most, hogy az öreg arcába tekintett, látta a szélfútta, cserzett bőr alatt mászkáló bogarakat,

a zsíros kalap alá rejtett szarvak ívét, kinyújtott kezén, melyen a sárgás almát egyensúlyozta,

a bíbor körmök sorát, és megérezte a rohadt tojásra  emlékeztető szagot is,

és legszívesebben elvonta volna onnan a lányt, hogy menjenek el, csak el innen, ám az elnevette magát,

és elfogadta az almát, kivéve a vén kezéből, majd harsogó, jóízű harapással belévájta fogait, és Stix,

figyelve az arcán elömlő gyönyört, tudta, hogy elveszett, nemcsak azért, mert szerelmes, hanem azért is,

mert látta előre, mit tesz majd a lány, aki most valóban felé nyújtotta a gyümölcsöt,

melyben már ott fehérlett fogai nyoma, és a fiú tudta azt is, hogy a döntése megszületett, akkor,

amikor elfogadta az almát, és egyiken se vették észre, hogy a vénember milyen elégedett,

az arcán elomló vigyort, odvas agyarai közt cikázó kétágú nyelvét, mely végignyalta keskeny, éhes ajkait.

Stix megérkezett.

végre   

Ez ennek a befejező része.

Raszputyin

menyasszonya

Második

– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, és szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.

Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette a csomag cigit zsebéből, és rágyújtott a második szálra. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.

– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.

– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak, és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?

Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.

– Pilével se beszéltél róla?  – kérdezte óvatosan Stix.

– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.

– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.

– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít, mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.

– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.

– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.

– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét, majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?

– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?

– Nem, ez nem – ismerte el Stix.

Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.

– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán, és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.

– Tudod mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.

– Azt gondolom, az egész miattunk van.

– Ezt hogy érted?

– Tudod te azt.

Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.

– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet, bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, ebben a völgybe szorított egész nyomorult kis város megfertőződött.

– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.

Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.

– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek és magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatok valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.

– Ó – nyögte Stix.

– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.

Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.

– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.

– Már nem. Csak az idegek.

– Miért csináltad?

Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.

– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…

Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.

– Szerintem ez…– kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.

Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?

Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?

Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?

– Csak egy kortyot.

– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.

Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.

Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?

– Mire gondolsz?

– Tudod te azt.

Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá vagy félne tőle.

– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.

– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.

– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.

– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.

Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.

– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.

– Nézzük – hagyta jóvá Stix.

– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…

– Tudom, mi az az anime.

–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Eben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.

Ujjával mutatta is.

– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.

Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.

– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. –  A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.

Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.

– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékek, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.

Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.

– Igen, haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.

– Mondjad.

– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.

– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?

Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.

– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.

– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.

– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.

– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.

– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.

– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.

– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…

– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.

–  A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.

Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Az égen fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába.  A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.

– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.

Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a Pestre.

Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?

– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.

– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.

– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.

Harmadik

Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, fa lerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.

vége

Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban  látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.

Nyilván ezért is jöttem el, és ezért is ez az írás, ami egy több részből álló hosszú novella első szekvenciája.

Raszputyin menyasszonya

Első

– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.

Pile már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Vukán minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.

– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.

– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?

Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.

– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.

– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak a melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…

– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.

– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.

Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről, és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája. A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.

Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.

– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet, és továbbállt.

Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.

– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?

– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.

– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.

Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.

– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.

– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.

– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.

Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.

– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári napon.

Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden cucc nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.

– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.

– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.

– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.

A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, majd lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.

– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.

– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és előre mutatott a hegy teteje felé, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.

– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.

– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?

Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.

– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.

– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.

Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.

– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.

– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.

– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen, de fenyegetően Vukán.

– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.

– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.

– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.

Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.

Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.

– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.

– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.

– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult, és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.

– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…

– És utána? – faggatózott Pile makacsul.

– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.

– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.

A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.

Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.

– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.

Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.

Társai nem szóltak, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, már hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.

Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.

– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.

– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.

Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen.  – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.

– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.

– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.

– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?

– Jó kérdés – bólintott Vukán.

– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.

Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…

– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásó hátizsákjából, és szétnyitotta.

– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.

Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.

Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.

– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…

– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?

– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán, és ivott.

Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.

– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.

– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.

– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.

– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.

– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.

– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.

– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.

Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.

– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.

A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.

– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.

– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.

– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.

A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.

Később Pile említette Stixnek, hogy Vukánék háza előtt látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben. 

folyt. köv.

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

Három nővér

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben, és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá az értelmére.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdeztem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is – mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix, és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelenet járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány, csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától. A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház tetején szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jött egy bolond, megvadult gondolat, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az, Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta, és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája a padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra, ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is a padlón. Aztán kifújta a levegőt, és fejét csóválva elhátrált, el a háztól, a víztől, de leginkább Annától.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.   

vége

Ennek a történetnek is van egy párja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. A másik probléma a végső tett motivációjának érzelmi alapozása volt - ezzel most sem vagyok elégedett. Ami fontos még: Stix, a Város amatőr költőjének (van ilyen kategória?) színre lépése.

A dög

„Mondd el hát a gyönyörű nyár reggeli képet,

melyet lelkünk ma teremtett,

az ösvény egy hirtelen hajlatának kavicsos földjén

fekvő  tetemet”

Charles Baudelaire: Egy dög, Stix műfordítása

Ott álltunk mind a hárman, Mravcsik, a garázsféreg, Botos és én a garázs mögötti erdőszélen, és a dögöt bámultuk. A reggeli gyógysör, cigi ott volt a kezünkben, a nap már most melegen tűzött fejünkre, és a dög iszonyatosan büdös volt. Vaddisznó lehetett, de mivel felfújódott, és megfeketedett a napon, nehéz volt megállapítani. Mravcsik hívott ide minket, hogy megmutassa. Egyébkén ugyanúgy indult a nap, már kora reggel Marika kocsmájánál gyűltünk össze a foszlott napernyő alatt, hogy megvitassuk a nagy semmit.

A garázssor volt a város pereme, hegyek közé vezető földút, kétoldalt régi, repedező betongarázsokkal, melyeket a hetvenes évek keskeny és folyton elromló autóira terveztek. Itt lett Mravcsik tavasszal garázsféreg. Én azokat nevezem így, akik a csóróságuk miatt kiköltöznek ide, és itt is halnak majd meg valamelyik nagy téli hidegben, félrészegen, elkárhozva. Annyit tudtunk meg tőle a közös sörözések alatt, hogy az asszony karácsonykor elhagyta, aztán meg kitúrta őt a közösből, csak a garázs maradt, meg az ezerötös Lada. Azt májusban eladta egy gyűjtőnek, ő maga pedig bevackolódott az autó helyére. Kempingágy, nagy halom tűzifa, kis kályha, melynek a csövét kivezette a hátsó ablakon, sőt még egy hűtőszekrény is volt a garázsban. És bakszag. Én így nevezem a garázsférgek szagát, azt a savanyú, áporodott szagot, melyet a férfiak, főleg a nyári melegben, magukkal húznak mindenhova, mint egy csóvát a nagyon is túlértékelt üstökösök.

Botosról nem tudtam hol lakik, szerintem az erdőben tanyázott a hajléktalanokkal, a Fejtő-telep nyomortanyái felett. Villanyszerelő volt, megvágta az áram, rokkantnyugdíjazták, de sok köszönet nem volt benne, folyamatosan remegett a keze, és úgy lefittyedt a szája, hogy szívószállal tudta csak meginni a sört.

Én akkoriban anyámnál húztam meg magam – a tartozásaim miatt –, amíg a vihar el nem vonul. Kijártam fusizni apám régi garázsába, és így akadtam össze Marikánál a másik kettővel. Nyár közepére már ismertük egymás életét, azt, hogy hol rontottuk el, és sejtettük egymásról azt is, hogy ez a rontás rajtunk marad, ennél soha többé nem lesz már jobb.

Mravcsik igazából azért hívott minket, hogy segítsünk neki eltakarítani a dögöt, mert a hátsó ablakon beáramló szagtól már harmadik éjszaka rémálmok gyötörték. Azt mondta, ha segítünk, egész héten ő fizeti a reggeli sört Marikánál. Állítása szerint kedd volt, és már megkapta a segélyt, tehát volt miből nagyvonalúskodnia. Kért egy ásót és egy lapátot Marikától, Botos meg kötelet kerített valahonnan. Az volt a terv, hogy gödröt ásunk, az állat felfelé meredő lábaira kötjük a kötelet, és belerántjuk a gödörbe. Reggel volt még, de az erdő fáin átszűrt napfény már erősen perzselte arcunk-kezünk, gyorsan neki kellett látni. Leraktuk a sör maradékát az árnyékba, és rámentünk az aljnövényzetre, előbb az ásóval, majd kézzel megtisztítva a területet. Végül Mravcsik kezdett el ásni, én meg lapátoltam. Botos közben megvizsgálta az állatot, és mondta, hogy az oldalán van egy nagy karmolás. Mintha medve vagy más nagyméretű ragadozó sebezte volna meg. Követte a vérnyomokat az erdőbe egy darabon, hallottuk csörtetését. Amikor visszajött, mi már térdig álltunk a gödörben. Nem akartunk nagy gödröt, épp csak annyit, hogy elférjen benne a dög. Botos azt mondta, feljebb, fél kilométerre kapta el az a valami a disznót. A kanca elmenekült, idáig vonszolta magát, de kivérzett, és itt nem bírta tovább. Odafenn, a gerincen le van tarolva egy tisztás. Az a valami, ami elkapta, fák kérgét hasította le, és növendék akácokat taposott le.

Botos értett ezekhez a dolgokhoz, mert csapdákat raktak ki a hajléktalan haverjaival. Néha hozott füstölt vaddisznóhúst, máskor szatyor gombát vagy műanyag tálban erdei szedret adott. Megkértem, kicsit lapátoljon ő, és megittam a söröm az árnyékban. Egyre melegebb lett, és mintha a dög is egyre büdösebb lett volna. Olajos szaga volt, úgy éreztem, megtelepszik az arcomon, orromban, a nyelőcsövemben, és már a langyos, keserű Arany Ászok se tudja lemosni. Balról, a völgy felől hallani lehetett a város moraját, ahogy az emberek dolgoznak, az autók járnak-kelnek, a gépek dübörgenek, szóval pár kilométerre folyt a normális élet. Idekinn, a garázssor végén csak a föld hersegett a szerszámok alatt, és néhány madár csivitelt bágyadtan az erdőben. Hirtelen nagyon rosszkedvem lett, magam se tudom miért. Felálltam, és morogtam nekik valamit, hogy nyitva hagytam a garázst, valaki ellopja a hegesztőmet, és azzal leléptem.

Délután, amikor végeztem a melóval, visszamentem Marikához. A nap addigra Marika háza mögé került, a garázskocsmából hűvösség áradt ki a repedezett udvarra, a sör, amit Marika reggel pakolt be a hűtőbe, már jéghideg volt.

Vén, sárga kis csirke volt ez a Marika, mindig zsémbes, morgós, de alapvetően rendes asszony. Soha nem zavargált, odaadta az üveget, aztán elhúzódott a garázs hátsó részébe. Leültem az egyetlen napernyős asztalhoz, és ahogy a rozsdát kapirgáltam a székemen, megjelent Botos is. Hozott ő is egy sört, leült, és kérdés nélkül elmondta, hogy ő se bírta sokáig azt a bűzt, lelépett, kábé utánam tíz perccel. Akkor már derékig ért a gödör. Mondta Mravcsiknak, szerez meszet, mert azzal le kell önteni a dögöt, ha már bent lesz a gödörben, így a vadak nem fogják kikaparni. Úgy volt, hogy tényleg tud hozni, de a haverja végül pénzt kért volna érte.

Bűntudatom volt, ezért kijelentettem, majd én adok, a faternak maradt pár festékes vödre a garázsban, egyikben biztos találunk még meszet is. Megittuk a sört, és csak ültünk ott a még mindig forró beton kipárolgásában, amikor az út végén feltűnt a Mravcsik dülöngélő alakja. Botos integetett neki, röhögött, hogy ez már most részeg. Ahogy közelebb jött, láttuk, csurom víz, mintha nagy eső érte volna a szabadban, pedig akkor már hetek óta nem esett. Lerakta az ásót és a lapátot a fal mellé, aztán rendelés nélkül leült közénk, és csak nézte az asztal lapját. A bűz hullámokban párolgott belőle. Végül Botos kérdezte meg tőle, hogy mi történt. Mravcsik meg elmondta, de közben egyszer se nézett a szemünkbe.

Azt mondta, miután mind a ketten olyan aljas módon ott hagytuk, ásott még egy kicsit, aztán várta Botost a mésszel, de mivel csak nem jött, és kezdett meleg lenni, elhatározta, egyedül befejezi, és hagyja a csudába a meszet. Majd rak rá követ, volt valami törmelékhalom az erdőben, onnan akart rápakolni.

Úgy csinálta, ahogy terveztük, rákötötte a dögre a kötelet, és elkezdte húzni. Ám az utolsó pillanatban a gödör peremén az állat foszlós háta megakadt valamiben. Na, ekkor követte el azt a hibát, hogy beállt a gödörbe, és kézzel, megragadva a lábakat, ráncigálni kezdte. A harmadik rántásra a dög kettészakadt. És itt Mravcsik megakadt, mert hirtelen nem tudta, hogy mondja el, de aztán megpróbálta. Azt mondta, az állat belseje tele volt, lila színű, apró kukacokkal. Ezek kiömlöttek a sebből, a szakadásból, rá az ő mellkasára, lábára, de jutott még valahogy az arcába is, mert szinte fröcsköltek az állatból. Olyan volt, mintha már csak a kukacok lettek volna a dögben, mintha kukacokkal lett volna kitömve a vadkan bőre. Sikoltozva kiugrott a gödörből, és kaparta, csapkodta magáról a kukacokat, de azok belekapaszkodtak a ruhájába, bőrébe. Itt megint megakadt, aztán nagyon halkan azt mondta, szerinte némelyik be is fúrta magát a bőre alá. Nem fájt, inkább csiklandós érzés volt. Összenéztünk Botossal, megcsóváltam a fejem, aztán megveregettem Mravcsik vállát, és mondtam neki, hülyeség. Felálltam, bezörögtem a garázsajtón, és kerítettem három üveg jéghideg sört. Amíg megittuk, Mravcsik befejezte a történetét. A garázsban tartott vizet demizsonban, azt mind magára öntötte. A haját kétszer dörzsölte át, mert folyton az az érzése volt, hogy ott másznak a hajtövei közt a férgek. Amikor kész lett, visszament a döghöz, és mit látott? Az összes kis kukac mozdulatlanná feketedett a melegben. Mintha a szabad levegőn nem tudtak volna létezni, szinte a szeme láttára fonnyadtak össze, barnultak meg, szóval mind elpusztult. Ettől függetlenül kerített egy rudat, azzal, távolról végezte be a munkát. Mikor a dög a gödörben volt, nem törődött kövekkel, ráhányta a földet, de előtte egy söprűvel a gödör partjáról bekotorta az addigra teljesen összegörbülő fekete kukacdögöket is.

Felemelte az üvegét, ahogy befejezte, és egy hajtása kiitta a maradék sört. Kitartotta maga elé kezét, néztük, hogy még mindig remeg. Olyan leszek, mint te, viccelődött Botossal, de hangja erőltetetten csengett. Még mindig érzi őket a bőre alatt. Mondta aztán csöndesen. Erre már nem szóltunk, csak hallgattunk egy sort, majd hazamentünk mind, mert ennyi elég volt ebből a napból.

Azt reméltem, másnap reggelre kialussza ezt a hülyeséget, de ugyanolyan lehangoltan jelent meg a pléhasztalnál. Kikérte a sört, és aztán hozzá se nyúlt. Botos elvolt valamerre, talán a csapdáit ellenőrizte, ezért ketten ücsörögtünk csak az udvaron, később jöttek valami emberek a Müfémtől, lejjebb az utca elején építettek egy raktárt, ott dolgozhattak. Tíz felé járhatott, amikor végre megeredt Mravcsik nyelve. Elmondta, hogy ismét rémálma volt, a sötétségben keringett, odafent az űrben, és nem tudott megkapaszkodni semmiben, fel-alá bukdácsolt, csak a távoli csillagok fényének pislákolása adott némi támpontot. Amikor abbahagyta, óvatlanul megkérdeztem, viccesnek szánt hangsúllyal, hogy mi a helyzet a kukacokkal. Rám nézett, és olyan szomorúság volt a szemében, hogy azonnal megbántam, hogy szóba hoztam. Aztán elkezdte azt a hülyeséget. Hogy megvannak, jól érzik magukat odabenn, és talán szaporodnak is. Izegnek-mozognak, ficánkolnak, bizsergető, kellemes érzés, ahogy belülről feszegetik a bőrt, meg ahogy az izmok közt ide-oda fúrják magukat.  Néztem rá bután, aztán megfogtam a vállát, hogy leállítsam ezt az egészet. Koszlott atléta volt rajta, meztelen bőrét tapintottam. El kellene akkor menni orvoshoz. Javasoltam, és elmeséltem egy haverom esetét, akinek a belében egy másfél méteres féreg fejlődött ki, amit aztán ki kellett operálni. Mravcsik csak jóindulatúan mosolygott. Ezeket már sose lehet kivenni, mert annyira elterjedtek, hogy nincs az az ember, aki eltüntesse őket. És akkor megkérdezte, hogy érzem-e. Hirtelen nem értettem, mire gondol, de aztán egyszer csak a vállánál, amit még mindig markoltam, egy bökdöső moccanásra lettem figyelmes. Elkaptam a kezem, a barna bőrére meredtem, és egy pillanatra mintha láttam volna kipúposodni, de aztán pislogtam, és nem volt ott semmi.

Másnap reggel Mravcsik nem jött, de befutott kicsit később Botos, és elmondta, hogy a haverunk, hogy ott ül a garázs háta mögött, a dög sírja fölött, és dúdolgat valamit. Megittam a sört, és mondtam, nézzük meg, mert nem tetszik nekem ez az egész. Útközben elmeséltem Botosnak a kukacos dolgot, ő csak nézett rám, mint a hülyére, de aztán nem szólt, meg közben oda is értünk a garázsféreghez. Tényleg ott ült, a napon, egy szál gatyában, bámult az erdőbe, és dúdolt. Botos megállt a garázs sarkánál, de én odamentem hozzá, megszólítottam, mondtam neki, jöjjön, igyon velünk egy sört, meghívom. Felnézett rám, és hirtelen tudtam, Mravcsik nincs ott, valaki más bámul az arcomba, valaki más mondja, hogy az alkohol nem tesz jót nekik. Kiknek, kérdeztem, mire sokáig nem válaszolt, majd annyit mondott, a Nagy Öregeknek, akik végre visszatértek. Megborzongtam, és hátraléptem, aztán azt mondtam, rendben, Marikánál leszünk, ha kell valami, de ekkor megragadta a bokám. Első ösztönnel le akartam rúgni a fejét, de minek durvuljunk, inkább vártam, mondja, mit akar, ő meg csak nézett rám azzal az idegen tekintetével, majd azt kérte, hajoljak le hozzá, nézzek a szemébe. Megtettem, bár a dögszag már úgy áradt belőle, mintha ő is rothadna belülről. Ahogy elmélyedtünk egymás tekintetében, mint két buzi, arra lettem figyelmes, hogy valami megmoccan a szeme fehérjében. Egy apró, lila kis féreg kúszott át alul, a szeme vizenyőjében a vérerek és a váladék közt lavírozva, aztán eltűnt a szemhéj alatt. Elrántottam magam és hátraléptem, és akkor már vigyorgott, gúnyosan, mert látta, hogy félek. Elhiszed már, kérdezte, én meg az anyját szidtam, és hátra se fordulva otthagytam őt. Botos jött utánam, lihegett a melegben, mint egy kövér kutya, és kérdezgette, mi volt ez, meg milyen nagy öregek. Nem szóltam semmit, csak amikor visszaértünk Marikához, és leültünk az asztalhoz, akkor vettem ki egy ötszázast a zsebemből, és mondtam neki, kérjen ki két rövidet, inkább pálinkát, ne rumot a sörök mellé. Botos hozta is szó nélkül, felhajtottuk, és én eltűnődtem, hogy mondjam el, hogy ne legyen túl röhejes, aztán belevágtam.

Elmeséltem neki, hogy én olvastam még gyerekkoromban a Nagy Öregekről. Nagyon szerettem akkoriban fantasztikus könyveket olvasni, és volt ez az író, a neve nem jut eszembe, ő írt róluk. Az író szerint a Nagy Öregek iszonyatosan régen uralkodtak a Földön, afféle démonok voltak, szörnyek, mindenható lények. Aztán történt valami, és eltűntek, visszahúzódtak a mélybe, a sötétségébe, és csak az őrültek, a beteg álmot látók tudnak már róluk. És biztos voltam abban is, Mravcsik nem hallott még erről az íróról. Botos értetlenül nézett rám, és megkérdezte, amin én is töprengtem már percek óta, hogy akkor miért mondta.

Hangosan nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy azokban a regényekben a Nagy Öregek hatalmas, csápos elképzelhetetlen kiterjedésű szörnyek voltak, akiknek már a látványától is megőrültek a delikvensek. Mi van, ha az író tévedett, vagy egyszerűen csak elnézte a méretarányokat? Mi van, ha a Nagy Öregek igazából apró férgek, lila kis kukacok, akiknek az ereje pont az apró méretben és a féktelen szaporodási képességben rejlik? Idáig jutottam, de a meleg és a pálinka elmosta ezeket a hülyeségeket. Botos is terelni kezdte a szót, elmesélte, hogy állítólag egy medve tetemét találták meg a szlovák határon, átjárt hozzánk, de valamiben elpusztult. És aztán sztorizgatott arról, hogy hányszor vélte már úgy, hogy farkas vagy medve követi őt az erdőben.

Másnap ügyeimet intéztem az önkormányzaton és a munkaügyi központban, aztán anyámmal kellett elmenni az új olcsó boltba, ami a piac mellett nyílt. Mikorra hazacipeltem a cuccokat, már nem volt kedvem kimenni a garázsba. Nem mertem bevallani, de igazából nem is akartam kimenni. Feküdtem a gyerekkori szobámban, a falon megnyugtatóan sárgultak a Maradona és C.C. Cath poszterek, a könyvespolcokon poros repülőmodellek, pár tucat könyv. Eszembe jutott, amit Botosnak magyaráztam, ezért átböngésztem a címeket. Az egyik gerincéről beugrott minden, levettem, és belelapoztam. Igen, a Nagy Öregek időn és képzeleten túl várakoznak, írta a szerző, várnak arra, hogy visszatérjenek, és átvegyék az uralmat a Földön.

Reggel nem jött se Botos se Mravcsik Marika nénihez. Tízig vártam rájuk, aztán a fater garázsában molyoltam, megvártam, míg a nap eltakarodik a hegyek mögé, majd átsétáltam Mravcsikhoz.

Nem kellett volna odamenni. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy odamentem.

A garázskapu résnyire nyitva volt. A környéken senki. A bűz szinte hullámokban, vastag fátylakban terjengett a levegőben. Már távolról megláttam a szatyrot. A garázs oldalának volt támasztva, egy-két szem gomba ki is esett belőle. Mellette Botos erdőjáró, mogyorófa botja. Összeállt a kép azonnal: Botos gombászni volt hajnalban, és amilyen jószívű, adni akart az örök éhenkórász Mravcsiknak a gombából. Vagy csak kíváncsi volt, mi van vele, és hazafelé erre tért.

A garázskapuhoz óvakodtam, és belestem rajta. Odabenn voltak. Botos a földön feküdt, Mravcsik fölötte térdelt, és bámult le rá. Mind a kettő mozdulatlan volt, de aztán Botos megmoccant, rángatódzott, mint aki mély, rossz álmot lát. A kis fényben, ami a hátsó ablakon jött be, még látszódtak a feje melletti kukacok is. Megfeketedett, összegörbült kukacok voltak. Ahogy ezt megértettem, kiszaladt belőlem a visszatartott levegő, és ez elég volt, hogy Mravcsik észrevegyen. Felpattant, indult felém fürgén, mint egy robot. Ahogy rám nézett, attól majd összecsináltam magam. Nem a havert látta már bennem, csak a prédát.

Mindig van nálam egy csavarhúzó, a farzsebemben. Az volt először a fejemben, hogy belevágom, de aztán jobb ötletem támadt, mert ilyen lakatos megoldással zárta korábban Mravcsik a garázst. Lakat persze már rég nem volt rajta, de behajtottam az ajtót, és a két pánt összeérő nyílásába toltam a csavarhúzót, pont beleillett, kicsit még szorult is. Mravcsik nekifeszült a túloldalról, iszonyatos erővel nyomta, nem is hittem volna, hogy ennyi bika van még benne, abban a leromlott, gebe testében. Aztán feladta, mert rájött, nem tud kitörni. Helyette beszélni kezdett. Megváltozott a hangja, mélyebb, érceseb lett, mintha fémet raktak volna a torkába.

Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy ő az első ember, akiben elszaporodtak a Nagy Öregek. És hogy ők is hálásak neki, és az eljövendő uralkodásukban nagy szerepet szánnak neki. És hogy eónokon át utaztak egy meteorban, egy kődarabban, mely hajdan a Földből szakadt ki, és most, két héttel ezelőtt visszatért a légkörbe, majdnem teljesen elégett, de egy pici része megmaradt, lezuhant, becsapódott az Alacsony-Tátra oldalába.

A Nagy Öregek csak lassan tértek magukhoz, lassan találtak testet. Elhagyták a kő belsejét, és megtelepültek egy növényen, amit megevett egy őz, amit elkapott egy medve, ami aztán beteg lett, és tovább kellett állniuk, a medve megsebezte a vaddisznót, a nyílt seb pedig kapóra jött, aztán a vaddisznó is elvérzett, de hála istenek végső és tökéletes helyet találtak az emberben, benne, Mravcsikban, és most már vannak annyian, hogy tovább tudjanak terjedni, a bolygó összes emberére juthat egy Nagy Öreg, hogy elszaporodjon, éljen és uralkodjon.

És ekkor azzal folytatta, hogy nyissam ki az ajtót, gondoljam csak meg, az elsők, akik csatlakoznak, akik az otthonuk lesznek, azok jól járnak, mint a pilótajátékban avagy abban az Amway-es dologban, mert őket a Nagy Öregek megbecsülik majd, és tényleg valami rangot kapnak majd az elkövetkező világban, meg ilyenek, de nekem ennyi már elég volt. Olyan erővel hajlítottam meg a csavarhúzót, hogy az majd U alakba görbült. Legfeljebb hidegvágóval lehetett volna leszedni. Fogtam Botos botját és a gombát, és visszamentem a garázsunkhoz.

Vártam sötétedésig, közben a dugicigiből egyik szálat szívtam a másik után.

Ha nem lett volna az a furcsa hang, az a tekintet, az a magabiztosság, ami áradt Mravcsikból, akkor nem teszem meg. De így, megbizonyosodva arról, hogy amit gyerekkorban elképzeltem, az ott vert tanyát, abban a koszos, büdös, alsógatyáktól és olajfoltoktól szennyes garázsban – így nem marad más választásom. Nem értetek tettem, nem a Városért, anyámért, a jó polgárokért, a gyerekekért vagy Istenért. Magam miatt tettem, mert ha nem törlöm ki magamból ott és akkor ennek a létezését, akkor beleőrültem volna.

Ahogy besötétedett, és felrebbent az a pár megmaradt utcai lámpa, fogtam két kanna benzint, és árnyáktól árnyákig osonva visszamentem Mravcsik garázsához. Kicsit hallgatóztam, de semmi hang nem szűrődött ki odabentről. Hátra kerültem, a hátsó kisablak alá. Az építési törmeléket csak nehezen találtam meg, a hold fénye alig segített, de aztán belerúgtam egy nagyobb betondarabba, és így már lett lépcsőm is. Az ablak alá tornyoztam három-négy ilyen betonelemet. Az ablakban üveg nem volt, csak a kályha csöve ásított ki a keretből kormosan a szabadba. Abba öntöttem a benzint. Mindet. Mikor végeztem, nagyon óvatosan raktam ugyan le az üres, második kannát, de mégis eldőlt a földön, nekikongva a másiknak.

Azonnal tudták, hogy ott vagyok, és rákezdtek. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt. Mintha a csillagok énekeltek volna. Mintha a nap dala szűrődött volna ki az éjsötét garázsból. A szférák, az emberen túli lét zenéje. Magányos kődarabok pörögtek az éjben, kétségbeesés és fájdalom majd megnyugvás és vigasz változott dallamukban. Annak az ígérete sugárzott belőle, hogy egy nagy egész tagjai vagyunk, és most én is részese lehetek ennek a rendszernek, egy közös, a teljes mindenségre kiterjedő tudat eleme lehetek.

Csak ki kellene nyitnom a garázsajtót.

Nem sokon múlt. Már moccantam, hisz tényleg logikus és jó választás lett volna ahelyett, amit az életemnek hívhattam. Már indultam, már léptem le a kövekről. De aztán a bűz, a rothadás egy különösen erős hulláma burkolt be, átmosta orrom, szám, mélyet, fuldoklót kortyoltam bele. És rájöttem, hogy mindez csak hazugság, mert az ígéret mögött, a gyönyörű képek mögött csak a dög van.

Hátraléptem, meggyújtottam a gyufát, és a kályha torkába dobtam.

Nem volt robbanás, mint a filmekben, csak felcsapó láng. Nem volt sikoltozás, csak az a néma ének szólt még a fejembe egyre gyengülve, a dal, ami miatt majdnem elárultam a világot.

De én már nem figyeltem rá, fogtam a kannákat meg a gombát, és visszasétáltam a garázsunkhoz, hátam mögött a mind jobban vastagodó füstoszloppal. Beraktam a benzineskannákat a helyükre, majd hazavittem a szatyor gombát, amiből anyám másnap isteni pörköltet csinált.

vége