A  2011-es év első feltöltött írása nem egészen horror, sokkal inkább tekinthető ismét egy Tar Sándor-os dolognak. Megszegve önmagamnak tett ígéretemet a Palócföld Mikszáth-pályázatára csináltam. Az egy millió forintos kérdés legyen az, hogy vajon nyertem e vele. 

Emlékszem, nyáron sokat bíbelődtem vele, és főképp a vége felé található nagy panorámakép tetszett aztán belőle. Ez a fajta felsorolásos, egy lélegzetes monológtechnika egy jó csomó műből visszaköszön, és mindig működik. Általában akkor találkozni vele, ha a narrátor elénk akarja tárni, miért is ilyen elszabott a világunk.

A brechti alapötlet csak arra kellett hogy kifordítsam, és a végére eldurvítsam az eredeti verzió bárgyú, nézőszuggeráló igazságosságát.

Most, újraolvasva, mégis azt érzem, van egyfajta hiány, egy megoldatlan egyenlet az egészben. Nem biztos, hogy ebből többet ki lehetett volna hozni, egyébként is, jobbára halvány utánérzete ennek, http://horrornovellak.blog.hu/2008/10/22/matyas_es_a_litera_hu, ami azért sokkal erősebb lett. 

 

 

Az ítélet

 

A polgármester már a parkolókban álló autókból tudta, hogy nehéz napja lesz. Ahogy megállt a hivatal előtt, oldalt, mert a másik kettő, a Pajero és a körzeti megbízott Lada Nivája elfoglalta a helyét, arra gondolt, inkább ki se száll, vagy tolatva, hátrafelé autózva egészen hazáig menekül. Hátha vissza lehetne forgatni az időt és a dolgok mentét, hogy ez a hétfő reggel ne így kezdődjön Nógrádsimonyban.

Aztán mégis kiszállt, és fújt egy nagyot, mint a bika öklelés előtt. A második szívinfarktus után mondta neki a doktor, hogy a helyes légzés nagyon fontos. Főképp az ilyen nagy, elhízott szervezet esetében, mint a polgármesteré. A doktor, egykori iskolatársa mindig csak mikszáthinak nevezte a beteg termetét, hozzátéve, nem a fiatal Mikszáthra gondol.

A polgármester mélyeket lélegzett, alulról felfelé töltve meg tüdejét, miközben besétált hivatalába.

Ott várták mind, az előszobában: Bóló, a körzeti megbízott, Kolossi, a falu és a vidék leggazdagabb embere és Csipa. Titkárnője idegesen rebbent közülük a polgármester elé, mire bokája felé kapott valami a szőnyegen.

Bóló lábánál egy lapos fejű, masszív alkatú kutya feszült a póráznak.

– Ez meg mi? – nyögte a polgármester végignézve a társaságon.

– Már nyolc óta itt vannak – sutyorogta Marika, de ő szelíden eltolta a nőt, egyenesen a körzeti megbízott felé fordulva: – Mi folyik itt?

– Tettenérés vitatott esete. Nem tudtam, mit csináljak – motyogta a magas, sovány férfi. A polgármester hat éve dolgozott vele, de nem látott még ilyen bizonytalanságot az arcán. Ekkor előlépett Kolossi, és órájára pillantva hadarni kezdett: – Lajoskám, én mondtam nekik, hogy megoldjuk okosba, de ez a majom – fejével Bóló felé biccentett –, mindenképp ki akarta kérni a te véleményed. Minta a lopás valami demokratikus izé lenne.

– Kávét? – kérdezte Marika a beálló szünetben, ám a polgármester csak intett hárítólag. Csipa elé sétált, és kissé oldalra hajolva alaposan megnézte a monoklit. A fiatal férfi összeszorított szájjal, de megállta, hogy szóljon, mivel tapasztalatból tudta, így jobban jár.

– El akart szaladni – motyogta Bóló. A polgármester ránézett, aztán szó nélkül bement irodájába. Marika egy ütemmel lemaradva követte, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.

– Mindenképp beszélni kívántak magával – mondta kétségbeesetten. – Főképp a körzeti megbízott úr.

A polgármester csitítólag intett, az ablakhoz ment, és lenézett a hátsó udvarra. A két munkás már nagyban dolgozott, forgott a betonkeverő, egyikőjük a garázsfeljárót locsolta öntözőből.

– Meddig tart egy ilyen betonozás? – nyögte a polgármester, behajtva az ablaktáblákat. – Szétmegy a fejem ettől a zajtól.

– Hozzak Algopirynt? – tüsténkedett Marika, aki közben a virágok földjét ellenőrizte ujjával. Aggodalmas arcot vágott, és ettől fehér, agyonhasznált kosztümjében olyan volt, mint egy öreg, csontos madár. A polgármester elnézte az asszony keskeny hátát, lapos fenekét, melyről régebben még fantáziált is, majd erőt vett magán, megköszörülte torkát, és dolgozni kezdett.

– Nem kell. Mi szél hozta őket? – kérdezte unottan.

– Zavaros történet – vallotta be Marika, noha szemüvegének csillogásából kitűnt, ő már teljes mértékben eligazodik az eseményeken. Mindig így csinálták: a nő kikérdezte az irodába érkező panaszost, reklamálót, tárgyalásra jövőt – majd a hallottakról beszámolt a polgármesternek, kommentálva, kiegészítve az információt.

– Mint tudja, Csipa harci kutyákat tenyészt – kezdte Marika.

– Nem csak tenyészt. Viadalokat is tart a kert végben – bólogatott a polgármester. – Még Gyarmatról is jönnek rá.

– Nem szép dolog. És a törvény bünteti – pillantott rá szemüvege fölött az asszony Már a kisasztalon lévő iratoknál volt, azokat rendezgette.

– Mit csináljon? Közmunkásunk van elég – a polgármester kihúzta az alsó fiókot, és vágyakozó pillantást vetett a palackra. Szilvapálinka, Lajos bácsitól. Hat hónapja nem ivott egy kortyot sem. – Mondtam Bólónak, nézze el a dolgot, mert különben Csipa is meg a családja is éhen hal.

– Igen, de most ebből van a baj – hümmögött Marika mindenttudóan. – Kolossi a saját udvarában csípte meg a fiút, majd miután az elszaladt, ráküldte Bólót, hogy a gyerek ellopta egy kutyáját.

– Kolossinak ilyen kutyája van?– kérdezte a polgármester értetlenül, és betolta a fiókot.

– Azt állítja, valami losoncitól vette, és hogy tenyészteni akar ő is, mint Csipa.

– Megtetszett neki az üzlet.

– És a konkurencia miatt ez a Csipa el akarta lopni tőle a dögöt.

A polgármester megcsóválta fejét. – Marika, maga nem szereti a kutyákat.

– Az ilyeneket nem – nézett fel az asszony szigorúan. Végzett, ezért leült az asztalka melletti bőrdívány szélére. Lábát illedelmesen összezárta, és a szöszöket kezdte szedegetni ruhája szövetéről. – Annyi mindent hallani ezekről, gyerekeket tépnek szét, meg ilyenek. Szerintem el kellene mindet altatni. Az előbb is, látta, hogy majdnem…

– Láttam – a polgármester békítőleg intett. – Bizonyára a maga karcsú bokája tetszett meg neki. – Kacsintott egyet, de a nő nem vette észre. – No jó, szóval, ez az egyik oldal. Mit mond a vádlott?

Marika cüccögött egyet, mint akinek gyerekes, ostoba dolgokról kell beszélnie. – Természetesen a régi szöveg. Csipa szerint a kutya az övé, a tavaszi alomból. Épp most erősödtek meg annyira, hogy kint tartsa őket. Na, hát múlt héten, egyik éjjel egy szukát – pont a legszebbet – elvittek az udvarából. Fülébe jutott, hogy Kolossinak új kutyája van. Elment megnézni, azonnal felismerte, és…

– …visszalopta – fejezte be a polgármester.

– Pontosan – helyeselt a nő.

A férfi kigombolta zakóját, és felvett egy tollat az asztalról. – Engedje be őket – mondta rövid tűnődés után, majd maga elé húzta a határidőnaplót, és úgy tett, mint aki jegyzetel. Közben csak két női mell körvonalát kezdte kerekíteni a pénteki naphoz. Ilonával akart találkozni, a kocsmárosnéval, délután. Három hónapja tartott a viszonyuk.

Érzékelte, hogy besorjáznak mind a hárman, a harmadik, a körzeti megbízott lába mellett ott szuszogott a kutya is. A polgármester előbb azt vette szemügyre.

Fekete, tömör kis jószág volt, pitbullra emlékeztető torz fejjel, nagy, széles marral. Ide-oda kapta fejét, a szőnyeget szagolgatta – egy marék ideges vibrálás volt az egész állat.

– Lajoskám, én tényleg sietnék – lépett előre Kolossi, majd egészen az asztalig jött, rátámaszkodott. – Van egy csomó dolgom, és nem akarok ezzel a tyúktolvajjal piszmogni. Nem kell, hogy megbüntessétek, már megkapta a magát – hátrabökött, Bóló irányába. – Csak a dögöt kérném vissza.

A polgármester abbahagyta a rajzolást, aztán a férfi kezeire nézett, melyek asztalán nyugodtak. Nagy, széles tenyere volt Kolossinak, szőrös, vastag hurkaujjakkal, melyek majd mindegyikén arany csillogott.

– Bocs – vette észre a tekintetet a vádló, és hátralépett.

– Azért előbb meghallgatnék mindenkit – kérte őt szelíden a polgármester.

– Nincs itt mit meghallgatni – legyintett Kolossi, majd ledobta magát a díványba, és elővette mobilját.

– Azt mondod, a tiéd a dög – mutatott a kutyára az asztal mögött ülő, mire Kolossi nem is nézett rá, a készüléket nyomkodva bólintott.

– Hazudik – lépett előre Csipa, mire Bóló határozottan megfogta vállát. – Neked nem osztottak – szólt rá érdesen.

– Te meg azt állítod, hogy a tiéd, és Kolossi ellopatta tőled – pillantott a fiúra a polgármester. Csipán gyűrött póló, piszkos farmer és papucs volt. A polgármester az asztalig érezte a savanyú szegényszagot, ami a gyerekből áradt. Nem nagyon követte a család dolgait, csak annyit tudott róluk, hogy az alvégen laknak, ő, a húga és a beteg anyjuk. Egyiknek sem volt állása jó öt éve.

– Mindenki tudhatja, hogy csak én tenyésztek ilyen állatokat – mutatott a kutyára Csipa. – Az egész falu tudja.

– Ez egy dolog – biccentett jóváhagyólag a polgármester. – De be tudod bizonyítani, hogy ez a kutya, pont ez – a tiéd? Van törzskönyve vagy bármi egyéb, amivel…

Csipa olyan bután nézett, hogy a polgármester inkább elhallgatott.

– A húgom megmondhatja – jelentette ki aztán a fiú, mire Kolossi felemelte kezét, mint aki jelentkezik. – Nekem meg a felségem, hogy a miénk – vigyorgott, majd felállt. – Na, hagyjuk már ezt – kérte túlzott rimánkodással a kutya elé lépve. – Ugye, hogy az enyém vagy bogaram…– azzal le akart hajolni, de ekkor a polgármester hirtelen megkérdezte: – Mi a neve?

Kolossi és Csipa pár másodperc után egyszerre mondta ki: – Gyilkos.

A gazdag ember kiegyenesedett, és egész közelről a fiú arcába bámult.

– Honnan tudja? Karcsitól? – kérdezte tőle Csipa dühösen. – Az egy söré’ mindent elmond a szomszédjairól…

Kolossi mozdult, mint aki ütni készül, mire Bóló, Csipa is hátralépett, a kutya pedig felmordult.

A férfi a magasba tartotta két kezét, majd mosolyogva a polgármesterhez fordult: – Talán jó lenne, ha kapna egy másik monoklit is…az egyensúly miatt.

A polgármester eddig mozdulatlanul, tűnődve nézte a jelenetet, most megköszörülte torkát, és kikászálódott az asztala mögül.

– Eszembe jutott valami – mondta a hármas elé lépve. Nagy, húsos ülepével nekitámaszkodott az íróasztalnak, kezét karba fonta, úgy folytatta. – Hogy miképp dönthetnénk el ezt a dolgot nagyon gyorsan.

– Milyen gyorsan? – pattogott Kolossi cigarettát kotorva elő zsebből.

– Nagyon – biccentett a polgármester, közben ujjával nemet intett. A másik leeresztette az öngyújtót, majd elfújta a lángot.

– Van egy régi és hatásos módszer – folyatta a polgármester most már mosolyogva –, amelyet már sokszor és sokan alkalmaztak igazságtételre. Nem épp törvényes, de ha elfogadjátok döntésként, szerintem nem is kell törvény elé vinni a dolgot, mert az néha kifacsarja az életet és az igazságot.

Bóló helyeslően felmordult, Kolossi pedig legyintetett.

– Tőlem mehet, csak végezzünk már – szűrte foga közt a szót.

A polgármester Csipára nézett. A fiú mocskos tornacipője orrát bámulta, de a beálló csöndre felriadt. Mikor a másik húsos arcába pillantott, a polgármester kacsintott egyet. Csipa azt gondolhatta, rosszul lát, mert zavartan elkapta tekintetét.

– Jól van, döntse el a polgármester úr – mondta aztán halkan a gyerek.

– Nem én fogom – mosolyodott el az, majd átnyomakodva köztük, fürgén megindult kifelé a szobából.

– Hanem ki? – hallotta maga mögött Bóló értetlen hangját.

– A kutya.

A szó ott visszhangzott mindhármójukban, míg leértek a hátsó udvarra. A polgármester a betonkeverőhöz sietett, és elégedetten kikapcsolta.

– Cigiszünet – vetette oda az értetlenül közeledő munkásoknak. – Vagy menjenek, igyanak valamit a vegyesboltban…

A két férfi morgott valamit, majd behúzódtak az árnyékba. Fent, az épületben kinyílt egy ablak, és a titkárnő dugta ki fejecskéjét rajta. A polgármester barátságosan intett neki, közben ajkaival artikulálva félhangosan felszólt: – Kávét.

Azok hárman, illetve négyen ott toporogtak a garázs előtti placcon. Jó nyolc méteres sugarú megtört kör volt, homokkal, sóderrel felhintve. A polgármester előbb Csipát állította az udvar felőli végébe, majd Kolossihoz sétált, és mutatta neki, hogy a fiútól a lehető legtávolabbi, átellenső pontra menjen.

– Meleg van, nem lehetne árnyékba? – morogta a férfi.

– Mindjárt végzünk – biztatta őt a polgármester.

– Itt már rágyújthatok? – kérdezte Kolossi gúnyosan.

A másik közben Bólóhoz caplatott, és a két férfi közti egyenes középpontjára húzta a kutyával együtt.

– Inkább ne. A saját érdekedben – vetette oda a fényben hunyorgó Kolossinak. Aztán hátrált pár lépést, míg bele nem ütközött a kerítésbe. – Nagyon jó lesz! – jelentette ki végignézve művén. A kutya a fülét vakarta Bóló lábánál, majd farára ülve lihegve hol Kolossira, hol Csipára figyelt összeráncolt homlokú fejével.

– És most? – kérdezte Bóló.

– Ti aztán nem vagytok színházbajáró csapat, mi? – vigyorgott a polgármester, majd köhögve nevetett is egy rövidet, végül megköszörülte torkát, és kieresztve zengő, mély hangját, így szólt hozzájuk: – A jelemre Bóló elengedi a dögöt.

Bóló szemét árnyékolva bámulta őt, hóna alatt diadalmasan terjedt egy izzadtságfolt.

– Ti pedig elkezditek magatokhoz hívni. Akihez előbb odamegy, azé a kutya – pillanatnyi szünetet tartott, diadalmasan megnézve magának mind a kettőt. – Ennyi az egész.

Kolossi kigombolta lila selyemingje felső gombját, majd leguggolt, és két kezét a földre támasztva válaszolt: – Kezdhetjük is.

A polgármester a fiúra nézett, aki lassan megcsóválta fejét. – Ez nem ilyen kutya – mondta a gyerek. – Nem az a barátkozós fajta. Ez nem jó ötlet.

– Tetszik vagy nem, ez van – vetette oda neki a polgármester, majd kiegészítette. – A kutya azt fogja csinálni, amit kell.

Csipa erre felkapta fejét, megnézte magának a guggoló Kolossit, majd a polgármestert, majd Bólót, végül az állatot, és aztán bólogatni kezdett, vagy inkább csak fejét ingatta. Majdnem mosolygott is hozzá, először a nap folyamán.

– Akkor kezdjük – kiáltotta a polgármester, és felemelte kezét. Bóló összerezdült, és lehajolt a póráz csatjához. Kolossi kissé előredöntötte felsőtestét, majdnem ráhasalva az udvar porára. Csipa meg hátrébb lépett egy óvatosat, és úgy maradt, állva, laza, hanyag tartásban.

– Kész? – kérdezte a polgármester mindenkitől.

– Gyerünk már – biztatta őt magabiztosan Kolossi, egyre csak a kutyát fikszírozva.

Sütött a nap, a munkások elnyomták cigarettájukat, Marika pedig ismét megjelent az ablakkeretben. Észrevéve a feszült pillanatot, szoborrá merevedett aggodalmas alakja, ahogy pár másodpercre minden mozdulatlanná dermedt az udvaron és a faluban. Nem ugattak az éhes kutyák, nem rozsdásodott a kerítés, nem bámulta a tévét a kamasz, nem nőtt a gyom az árokban, nem nyikorgott tovább a postás biciklije, nem rohadt a rég ültetett, metszetlen gyümölcsös gyökere, nem mállott tovább a vályog, nem döngtek a legyek, nem fogyott több hamis bor a kocsmában, nem sírt a csecsemő a cigánysoron, nem fájt a tanár gyomra a szünetben, nem számolta a nyugdíját a vénasszony a konyha tiktakoló sötétjében, nem ücsörgött udvarában tehetetlenül a férfi, nem ment ki az útkereszteződéshez a lány abban a rövid szoknyában, nem varrt szakadt gyerekruhát az asszony a limlomos ámbiton.

A polgármester elképzelte, hogy ez az igazság megfogható, reális és utolsó pillanata. Amikor végre arra és úgy használja tisztségét, ahogy kell. Feltartotta csillogó képét a fénybe, majd lehunyta szemét, és leengedte a karját.

Ebben a pillanatban Bóló kikapcsolta a pórázt, mire Kolossi éleset kiáltott: – Gyere apuhoz!

A kutya felkapta fejét a hangra, észlelte a földre feszülő alakot, és hatalmas lendülettel nekirontott. Úgy szökellt, mint egy kenguru, és mire Kolossi eszmélt, már rajta is volt. A férfi maga elé tartotta a kezét, avagy inkább előre nyújtotta, mint aki ölbe akarja kapni az állatot. Az arcán azonban a győzedelmes vigyor meglepett grimaszba fordult, mikor a kutya a tenyerébe mart. Aztán besiklott karjai közé, és nekiesett az arcának.

Kolossi először ellökte magától, aztán épp csak annyit tudott sikoltani, hogy – Szedjétek le! – mikor már a földön is volt, és pókmászásban hátrálva menekült. A kutya ott kapaszkodott mellkasán, és áldozata hiába ütötte vicsorgó fejét, végül csak elérték őt a gyöngyházfényű, apró fogak.

Kolossi felüvöltött, bal orcájából vér serkent a harapás nyomán.

Ekkor eszméltek a többiek. Bóló sután a harcolók felé lépett, a munkások hátráltak, egyikőjük feldöntött egy fémvödröt. A csörrenésre mind odakapták fejüket, még a vérmaszatos pofájú kutya is.

– Bocsánat – motyogta a férfi kábán. A polgármester kapcsolt legelőbb, a betonkeverő előtti szerszámokhoz sietett, és felragadott egy lapátot.

Ekkor már Kolossi is állt, a kutya pedig lába szárát támadta. A férfi feléje rúgott, de elvétette, az állat jobbról körétekeredett, és lábikrájába mart. Kolossi felsikoltott. Bóló a kutya mögé lépett, megfogta a farát, mire egy vicsorgó száj lendült felé. A körzeti megbízott azonnal hátraugrott.

A kutya nem törődött tovább vele, visszaperdült áldozata felé. Kolossi már egészen a falig szorult, összegörnyedve, ágyékát védve leste az erejét gyűjtő támadót, amelyen minden izom megfeszült, és mint az acélrugó, összetömörült egy ugráshoz készülő csomóvá – mikor lezúdult rá a lapát, és elsöpörte.

Az állat fél métert repült, de azonnal talpra perdült, és indult is új ellenfelére. Azonban a polgármester sem tétovázott – újból lesújtott, pont a lapos fejre. A kongó ütésre a kutya megszédülve hátrált, mire a következő lapátsuhintás bordáit érte. Ekkor már felvinnyogott, és farkát behúzva, lehasalva méregette az elé tornyosuló férfit.

– Megnyugodtál végre? – lihegte a polgármester. Kolossi elbicegett mögötte, hátulról pedig megszólalt Csipa. – Ne üsse már!

A polgármester nem vette le szemét a fenevadról, úgy válaszolt: – Pedig megérdemelné. Ilyen szörnyeteget még nem láttam.

– Az erőből nem ért, csak a szép szóból – közeledett a fiú, majd nagyot kiáltott.

A polgármester felpillantva már csak a csákány lendülő élét láthatta. Kolossi a kutya háta mögül támadt, így az állatnak esélye se volt kitérni. A szerszám éle a gerince mellett szögezte a földre. Egy pillanatig csönd ült köréjük majd az eb felvonyított, és tekerni kezdte magát a vas körül, vért sajtolva a homokba. Kolossi leköpte, és hátrébb lépett. – A kurva anyád – sziszegte zsebkendőt tapasztva lábikrájára. Arcán pár centis seb piroslott, vér csöpögött belőle a földre.

Csipa akkor ért a kutyához, mikor az épp belefáradt a fájdalomba. Leroskadt a mozdulatlanná merevedő test mellé. Az állat üveges szemmel bámult rá, zihálva lélegzett, majd kettőt rándult, és kimúlt.

Kolossi megtapogatta szájsebét, aztán ismét kiköpött, véreset. Végignézett a tetem fölött álló polgármesteren, a földön guggoló Csipán, és a lassan közelebb lépő Bólón.

– Na jó – motyogta, és megindult. A két munkás kitért útjából.

– Fent, az irodában van kötszer – szólt utána a polgármester, de a férfi vissza se nézve, sántikálva otthagyta őket. Pár pillanat múlva dühösen felbőgött a Pajero motorja.

– Ez most mire volt jó? – nézett fel Csipa a polgármesterre. Az hátranyújtotta a lapátot az egyik munkásnak, megtörölte gyöngyöző homlokát, majd felnézett a napra. Csöndben odaszólt a gyereknek: – Vidd innen a dögöt – majd visszament az épületbe.

A titkárnő épp bekapcsolta kávéfőzőt, mikor lihegve felért az előtérbe.

– Mi történt? – kérdezte az asszony kezét törölgetve egy élre vasalt ruhával.

A polgármester benyitott az irodájába, és egy pillanatra megállt a küszöbön. Tekintete átsuhant az ismerős dolgokon, hogy aztán az íróasztalon állapodjon meg.

– Igazságot tettünk – szólt hátra jó hangosan és elégedetten, mert tudta, most megérdemel egy kupicányit a pálinkából.

 vége

Az előzőekben ígértem, némi adalékkal szolgálok az elmúlt egy hónapról. Szóval ismét egy regény. A történet fél évig forgott bennem, de még mindig nincs full szinopszis. Csak húsz oldal, amivel majdnem száz százalékig elégedett vagyok. Van két elbeszélőm, egy E/3  és egy E/1, utóbbi, a főhős megérkezik a Városba egy őszi éjjelen, egyelőre maga sem tudja miért. Hetek óta ugyanis egy titokzatos erő irányítja mobilján keresztül, főképp gyilkosságokra buzdítva. Akiket meg kell ölnie, mind gonosz, elvetemült emberek, legalábbis első látásra. A főhős jutalma áttételes: fia kómában fekszik, és meg van róla győződve, míg kiszolgálja ezt a különös akaratot, a gyerek állapota nem romlik, sőt, esetleg majdan javulhat is. A Városban azonban olyan dologra kéri majd parancsolója, mely talán túl sok egy embernek, még egy ilyen, mindenre elszánt apának is.

Azt hiszem, a munkacím - "Harmadik szövetség" - elárulja, hogy alapvetően metafizikai thrillerről van szó. Világképe főképp a manicheusokéból táplálkozik, a második narrátor pedig, a mindentudó elbeszélő szépen alátámasztja majd az egész isteni perspektívát.

Hát ennyi. Részeiben láttuk már mindezt máshol, de ha összeér , és jól ér össze, szerintem működni fog. Itt a nyitójelenet:

 

 

Harmadik szövetség

– részlet –

 

– Isten léte nem feltételezi a történelmet, de a történelem haladása feltételezi Isten létét. Legalábbis Hegel szerint – mondja az öregember. Nagy, eres kezei az ölében malmoztak. Szürke, kopott öltönyéből molyirtószag áradt.

Nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész. Az öreg csak egy tudálékos mellékszereplő a sztorimban. Egyébként is, sokkal érdekesebb a másik kettő velem szemben, a kislány és a húsos, kerek képű apja. A lányt figyelem, mióta elindultunk ***-ből. Valahogy az az érzésem, mind távolabb akar húzódni a fatertől.

– Azt hiszem, a történem haladása, ez az egyenes irányú, töretlen fejlődés, önmagában nem magyarázza a rengeteg szenvedést – okoskodom egy kicsit én is. Az öreg megvonja vállát. Ritkás, ősz szakállába morzsák ragadtak, az egy órája elmajszolt zsömléből. Nagyjából akkor kezdtünk el beszélgetni. A gyerek tágra nyílt szemmel hallgat minket, az apa pedig tüntetően valami bulvárújságba temetkezik.

– Ráadásul, ha Isten ilyen nagyszerű tervező, nem lehetett volna kevesebb vérrel megvalósítani a haladást? – kérdezem csökönyösen. Én hoztam szóba a témát, miután megláttam kezében az Istenérvek című kötetett. Pár hete magam is olvastam a könyvet. Dögunalom volt.

– Nem az a lényeg, hogy mi lenne a célszerű, avagy humanitárius – csóválta fejét az öregember. – Azt kell megértenünk, ami benne van a vele kötött szövetségekben: bármit teszünk, azt saját akaratunkból tesszük. – Az öreg megdörzsöli fáradt, véreres szemeit. Kipillant az elsuhanó téli tájra. Némi ezüst fény szivárog a földre a Holdból. Olyan a síkság, mint egy nagy, befagyott tenger, pedig csak dér borítja a tarlót. – Ha egy hadsereg felperzsel egy várost, azt a vezér döntése nyomán viszi végbe – magyarázza az öreg. Hangja most tanárosan irritáló. – Mi magunk választottunk olyan erőszakos és durva opciókat, melyek által az emberi történelem olyan lett, amilyen.

– Ezt értem – bólintok ásítva. A vonat kerekeinek távoli csattogása, az ülés alól előbodorodó vasszagú meleg lágy, lebegő fáradtságként oldódik bennem. – De még mindig ott van a véletlen. Hitler, Caligula avagy Napóleon. Ha megtehette volna, Isten, miért nem fordított sorsukon, hogy ne kerüljenek oda, ahova kerültek?

Magam is érzem, hogy a kérdés logikátlan. Az öreg kesernyésen elmosolyodik.

– Szabad akarat. Ez mindenre válaszol. Valakik megválasztották őket a helyükre. Emberek. Isten nem egy őrült mesterlövész, hogy belenyúljon az emberek döntéseibe. Szép is lenne, ha kénye-kedve szerint alakítaná a sorsunkat, úgy, ahogy épp neki jónak tűnik.

– Miért? – újabb ásítást nyomok el. – Miért ne lehetne egy ilyen jóságos, gondoskodó Isten, ha már létezik? Miért nem akar jó lenni?

– Mert azzal beavatkozna a szabad akaratba. – Megcsóválja fejét, lenyúl a két bokája közt tartott táskájához. – Egyébként meg gondoljon csak a pillangó-hatásra – egy ilyen módosítás ki tudja milyen láncreakciókat indított volna el? Hitler helyett Goebbels? Napóleon helyett Ney? Ugyan, egyáltalán nem biztos, hogy az események jobb irányt vettek volna.

A táskában csörög valamivel, majd egy szem cukorkát vesz elő, a kislány felé nyújtja. Az félve apjára néz, de az annyira belemélyed az újságjába, hogy nem veszi észre a gesztust.

– Vedd csak el nyugodtan – szólok rá, megtörve a beálló csendet, mire az apja mérgesen ránk pillant, aztán kurtán bólint a gyerek felé, és olvas tovább. – Van gyermeke? – kérdezem most már az öregtől. Ő legyint.

– Több is – de már kirepültek. Sajnos, és hála az égnek – köhögősen nevet. – Magának?

– Van – felelem kurtán. Érzem, forróság önt el, mint mindig, ha Bálintra gondolok. Inkább folytatom a témát, afelé terelgetve a dolgot, ami igazából izgat. – De akkor nézzük a mindenhatóságot. És egy pillanatra kapcsoljuk ki a szabad akaratot. Gondolom, abban megegyezhetünk, hogy majd mindenki feladná a szabad akaratot egy békés és boldog élet lehetőségért.

Az öreg megvonja vállát.

– Jómagam lassan negyven éve tanítok, de az a tapasztalatom, hogy ebben a kérdésben egy gimnazista se értene egyet önnel, higgye el… – ismét nevet, kezd inkább köhögés lenni a jókedvből.

– Jó, értem, de általában a felnőttek nagy része, akiket jól végigvert az élet, úgy értem, átmenetek már egy-két dolgon, szóval ők, szerintem örömmel beleegyeznének – magyarázom előrehajolva. Most jobban érzem a másik öregszagát. Szemem sarkából látom, a kislány izeg-mozog, és még távolabb csúszik apja mellől. Szájában lassan olvad a cukor.

– Fogadjuk el – hagyja rám az öreg, és ismét kifelé bámul.

– Akkor pedig, ha Isten tényleg mindenható, és némiképp jóindulatú, a szabad akarat feladására kellene szövetséget kötnie az emberrel – jelentem ki határozottan. Ó, mennyiszer átgondoltam már ezt az elmúlt hetekben! – Azt kellene mondania, hogy megterveztem a tökéletes és boldog jövőt, amelyben nincs fájdalom, harag és veszteség. Cserébe csak azt kérem: tegyétek azt, amit mondok.

– Ez maga a diktatúra – csóválja fejét az öreg. Már ismét rám néz. Vizenyős kék szeme, összeszűkül, úgy érzem, valami idegen vonást keres bennem. Mintha most ébredne rá, kivel vetette össze a sors az éjszaki, utolsó vonat lassan melegedő fülkéjében. – Egy jóindulatú és mindenható lény soha nem ajánlana fel ilyen üzletet.

– Ismét a célnél és az eszköznél vagyunk – sóhajtok fel, azt figyelve, ahogy a kövér apa felkászálódik a helyéről.

– Maradj itt – szól rá a kislányra. Az gyorsan bólint szavára. A férfiból izzad, keserű párák szabadulnak fel ülésben összegyűrődött ruhája rejtekeiből. Kifelé fordultában végigmér, tekintetében, apró, fekete szemében gyanakvás és lenéző gúny. Bizonyára fél füllel hallgatta a történelemtanárral folytatott eszmecserét. Talán idegesítette is, hogy nem tud az újságra figyelni tőle. Most, e nagyokosoknak járó megvető pillantással jutalmaz a kényelmetlenségekért. Épp időben rezdül meg a mobilom.

– Azt hiszem – kezdem nyugtalanul fészkelődve, míg elő nem bányászom a farzsebemből –, ki kell mennem telefonálni egyet. Messze járunk még?

Az öreg álmosan rám néz. Fejét baljával támasztja, félig már elbóbiskolt. Órájára pillant.

– Fél óra.

Mint korábban kiderült, egy az úticélunk, a Város. Megköszönöm az információt, kacsintok a mélázó kislányra, majd felállok, és kilépek én is a folyosóra.

Behúzom maga mögött az ajtót, aztán nekidőlök a szemközti nagy, hideg ablaknak. Azonnal párás és nedves lesz az érintkezési pontokon mindenem, és ez a hősítő üvegkéz a bőrömön most nagyon jólesik. A szürke, kopott öltöny már épp eléggé átmelegedett rajtam ahhoz, hogy kényelmetlenül szorítson jó pár helyen. Végül aztán erőt veszek magamon, és megnézem az sms-t.

Jól sejtettem, az üzenet Tőle jött. Azonnal megismerem egymondatos stílusát. Egyszerű, tiszta, minden mellébeszéléstől mentes utasítás.

„Öld meg az apát”.

Még csak felkiáltójelet sem tesz, nem mintha nem lenne rá indoka. Nem, ez inkább kijelentés, a bekövetkező cselekedet előre megsejdített tényközlése. Percekig bámulok a kint elsuhanó pusztára, majd jobbra nézek. A folyosóvégi, két kocsi találkozásában megbújó vécé felett piros fény ég. Arra indulok hát, közben érzem, az adrenalin elönti tagjaimat, így azok pár másodperc múlva ólmosan nehézkesek lesznek. Lábam beletipor valamibe, meg kell állnom, hogy lehajoljak, levegyem bőrcipőm hegyéről az újságot.

„Négy kiló lapot evett meg a papírevő verseny győztese” – olvasom az első oldal elrongyolódott betűit. Átvillan rajtam a bizsergető déja vu. Nem is: inkább felismerés ez, megvilágosodás, gyilkos, ösztönös koan, hogy mit is akarhat Ő. Még a pontos menetrendet nem tudom, de az már biztos, az újság kelleni fog. Lassan kemény gombóccá gyúrom öklömben, vagy egy fél almányi lesz a terjedelme. Aztán a vécéhez sietek.

Odabentről halk fütyörészés és vizeletcsorgás szűrődik ki.

Körbenézek balra, jobbra, de sehol senki, a vonat zakatolása persze elnyom minden zajt. Lefelé, a vonat vége felé a folyosói lámpák is gyéren, ritkásan világítanak. Itt, az átjáróban szinte félhomály van. A szél és a huzat besüvít a rosszul záródó ajtókon, hátam mögött valamiféle műszer kijelzői pislákolnak a furnérfalba építve. Halkan köhintek, majd bekopogok az ajtón.

– Foglalt – jön ki méltatlankodva utastársam azonnal felismerhető baritonja. Kopogok még egyszer, mint aki süket vagy hülye.

– Nem hallottad, öreg, foglalt a retyó! – süvölti ki a férfi, de már öltözik, öv csattog, zipzárt húz, ezt még a robogás lármájában is hallani vélem. Aztán a zárral matat, idegtépő másodpercekig forgatja dühösen – végül feltépi az ajtót. Ott áll, ingje csak félig van nadrágjába gyűrve, kabátja lóg vállán, slicce körül mintha folt sötétlene.

Azonnal felmérem a terepet – tőle balra a vécé fehérje, mögötte egy apró mosdókagyló. A férfi kerek, széles teste szinte kitölti a teret.

– Maga? – kérdezi bizonytalanul. Bólintok, majd ösztönösen megszólalok, halkan, de azért elég érthetően formálva a szavakat.

– Meg kell, hogy öljelek – mondom neki, mire történik valami, ami új és új ötleteket indít el bennem. Megfigyeltem, mindig ez van – csinálok valamit hirtelen, gondolkodás nélkül, ami aztán megnyitja az utat a gyilkosság szinte tökéletes befejezésig. Most például az ürge, a lány apukája, a bulvárújságok rajongója, az öt percig egyfolytában vizelő, a lila inget és barna kordbársony zakót hordó, barkós, zsíros hajú, szőrös orrú negyvenes férfi elnyitja nagy, odvas száját, mind egy játék, aminek leengedett a rúgója. Akkora hely tárul így odabenn a pofájában, hogy tudom azonnal, csak mi lenne képes kitölteni. Előrendülök, és belenyomom az odúba az újságból gyúrt papírgolyót. Meglepődik, és hátrálna, ami nekem jó, mert meglököm, már bent is vagyok, mellette. Összesimulunk, mint két kiéhezett buzi.

...

 

 

 

 

 

Goethe műve mellett ennek a történetnek az alapja egy novemberi prágai utazás volt, illetve a hazaút, amikor óráknak tűnő ideig csak lestem a vigasztalan cseh síkságot. Ő, hányszor bámultam a szürletbe süllyedő tájat a kilencvenes években vonatablakból! Emlékszem, egyszer késő este mentem haza, Hatvanban, a meleg, nyári, vasszagú állomáson tizenegykor még  a csatlakozásom vártam - úgy érzetem, varázslattal és titkokkal teli a világ, az éj, meg az élet. A látóhatáron, jobb kéz felől mindig ott volt a hold, októbertől márciusig, a hold képével léptem át a felnőttkorba. Mindig is akartam a villikirállyal foglalkozni, de a középiskolai tananyag ezidáig túl szimplának tűnt egy feldolgozáshoz. Akkor, az autóból kifelé bámulva beugrott egy vesztébe rohanó ukrán lány alakja.

 

A villikirálygal a szélben, az éjen át?...”

Goethe: A villikirály

 

 

Ani a magyar határ után látta meg Jurijnál a pisztolyt. A férfi kivette rejtekéből, a kesztyűtartó alatti kábszerszállító kis zugból, megnézte töltöttségét, közben kacsintott a sofőrnek. Petro csak mordult egyet, egyébként is, alig szólt pár szót, mióta elindultak. Ani előrehajolt a két ülés közt, és figyelte, ahogy a férfi, szerelme, egykori szereleme, stricije, kínzója és megalázója kiszedi a tárat.

– Az minek? – kérdezte a lány elhaló hangon.

– Fő a biztonság – szólt hátra a Jurij, majd visszacsattintotta a töltényeket, aztán még egyszer ellenőrizte a biztosóbillentyűt. – Ha Vaszil meggondolná magát. – Jurij előrehajolt, és a fegyvert bedugta hátul az övébe.

– Azt mondtad, fél év haladékot adott – kontrázott a lány halkan.

– Vaszilnál sosem lehet tudni – dörmögött közbe a sofőr is, mire Ani felsóhajtott, és hátradőlt. A műszerfal felől fodrozódó meleg, a motor zúgása, a kelletlen, bágyadt déli nap hamarosan álomba ringatta. Átszenderegte a magyar-osztrák határt is, csak Ausztria közepén ébredt fel, a nagy, komor hegyek árnyékainak sötétjére.

– Szomjas vagyok – mondta nyűgösen, mire Jurij hátrafordult.

– Jól aludtál, szépségem? – mosolygott rá. Ani elnézte a szeretett arcot, a homlokon képződött számtalan új ráncot, a még mindig olyannyira vonzó meleg, bizakodó tekintetet – és elfordította fejét.

– Nem vagyok a szépséged – motyogta dacosan. – Vagy már nem csak a tiéd...– tette hozzá keserűen.

A fiatalember hátranyúlt, megfogta Ani ölében heverő kezét. Tapintása napok, hetek óta nyirkos volt a félelemtől, amin Ani nem csodálkozott. Hallott történeteket arról, néha hogyan, milyen állapotban találtak rá Vaszil ellenfeleire. És adósaira.

– Nem lesz semmi baj. Gyorsan megcsináljuk ezt, és…

– Félmilliót gyorsan? – pillantott rá Ani, miközben elvörösödött. – Tudod, hány faszt kell ahhoz…

– Csss – Jurij felnyúlt, befogta száját. – Hagyd ezt abba, nem akarom hallani.

Szemében az egykori szerelemből maradt valami aggodalom és könyörgés. Ani megrázta magát, mire Jurij elvonta ujjait.

– Minek a pisztoly?  – kérdezte a lány, miközben kimentek a pálya szélső sávjába.

– Fő a biztonság – ismételte Jurij. Az autó megállt egy sárga emblémás benzinkút parkolójában. Jurij kiszállt.

– Mit kértek? – szólt vissza a kocsiba hajolva.

– Sört – dörmögte neki Petro rekedten, cigarettával babrálva.

– Pisilnem kell – nyűgösködött a lány, és közben ő is kilépett a fagyott betonra. A környező hegycsúcsok fenyegetően meredtek rájuk.

– Majd ha visszajöttem – bólintott Jurij. – Kapsz kólát – mondta még, azzal elindult a fotocellás ajtók felé.

– Ideges – szólt ki Petrot, a letekert ablakon. Kékes, füstcsíkokat eregetett orrából, miközben a kocsi mellett fel-alá sétálgató Anit figyelte.

– Én is az vagyok. Elvégre az én bőrömről van szó – csóválta fejét Ani.

– Jó helyre kerülsz – nyugtatta Petro. – Sok lányt vittem már abba a házba. Szeretik ott az ukránokat. Jó hely, tiszta. Válogatott ügyfelek. Szóval…

– De minek a pisztoly? Jurij sohasem hordott fegyvert…– állt meg Ani a nagydarab, kopasz férfira meredve, de a vizelési inger újból járásra ösztökélte. – Nem is tud vele bánni.

– Félmillió eurós tartozásnál, főleg ha Vaszilkának tartozol, dukál egy pisztoly, hidd el... –vigyorgott rá Petro.

– Ahol pisztoly van, ott lövés is lesz – mondta a lány csendesen, túl csendesen, mire a sofőr visszakérdezett, hogy mi, de a lány csak fejét rázta.

Később, mikor már igazán benne jártak az alkonyatban, és letértek a német autópályáról valami másodrangú útra, Ani ismét elaludt.

Mindent elöntő, rideg szürkeségre riadt.

Előtte álmában újraélte a jelenetet, mikor Jurij elmondta, mi történt. Hogy a szállítmányt, amellyel pénzt akart szerezni, elfogták a zsaruk. Hogy mennyivel tartozik Vaszilnak. Hogy nagyon szereti Anit, de nem tud más megoldást. A haverja, Petro ismer egy helyet Németországban, senki nem tudja majd meg, mit csinál. A faluban azt mondhatják, hogy bébiszitterkedik.

Ani némán állt előtte a nagy fa alatt, amelyre kiskorában hintát szerelt az apja, nézte Jurij áruló arcát, és próbálta megérteni a szavait. Felelni akart, sírni, kiáltani, de álmában, ahogy annak idején a valóságban – nem jött ki hang a száján. E tehetetlenség riasztotta fel.

A kinti táj nagyon megváltozott. Sík, üres tér suhant el az autó üvegén túl, bokrokkal, alacsony, girhes fákkal szabdalt lapály. Fenn, az ég bal peremén ott sárgult a hold, a távolban pedig, halovány derengésében ködcsomók fodrozódtak. Ani még az autó belsejében uralkodó meleg férfiszagban is megborzongott, és erővel kellett elvonnia tekintetét a látványtól – ám ekkor szeme sarkából mozgást pillantott meg. Visszakapta fejét, és meglátta őt.

– Mi az? – suttogta, mire Jurij is megmoccant.

– Mi? – nyögte álmosan. – Mi van?

Ani előre nézett, majd vissza, de ekkorra a jelenés eltűnt.

– Egy lovas – mondta lassan. – Ott kint. A mezőn. Követett minket.

– Egy lovas? – kérdezte Jurij, és a műszerfalra pislantott, majd kifelé Petro mellett. – Hol?

– Már eltűnt – motyogta a lány.

– Kicsim, száztízzel megyünk. Egy ló nem tudja követni ezt az autót.

Petro egyetértően felmordult, és a visszapillantóban a lány tekintetét kereste, majd mikor ráakadt, elkapta sajátját. Ani kifújta a levegőt, órájára nézett. – Messze vagyunk még?

– Nem annyira – dörmögte a sofőr. – Nem erre szoktam jönni, de most kipróbáljuk, talán rövidebb lesz. Meg a pályán ilyenkor eléggé feltorlódnak az ingázók.

– Értem – sóhajtott Ani. Érezte, az éhség mind nagyobb tért követel gyomrában. Utoljára még előző este, indulásnál ettek szendvicseket. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte a férfiaktól.

– Mi ettünk, míg aludtál – jegyezte meg Jurij. – Megálljunk valahol?

– Csak ha nem olyan sietős – Ani hangjában több volt a gúny, mint akarta. Jurij visszafordult felé, élesen ránézett.

– Ezt hagyd abba – kérte. – Épp eléggé fáj így is. – Azzal ismét előre nézett, a fénycsóvák fehér sávjaiba.

Ani homlokát a hideg üvegnek nyomva összehúzta magát, nyugtató, magzati pózba gömbölyödött. Behunyta utazástól égő szemeit, majd számolt, tízig, húszig, százig – aztán, amikor rájött, hogy új álom már nem jön, felnyitotta tekintetét. És ismét ott volt.

Felsikoltott, mire Petro elrántotta a kormányt, az autó kilengett, a gumik csikorogtak, Jurij kiáltott valamit, majd hirtelen minden visszaállt a helyére.

– Mi volt az? – dörrent rá Jurij a lányra, közben hol előre, hol oldalra, hol hátra lesve.

– Ismét láttam. Most egészen közel volt – válaszolt az halálsápadtan. – Fehér volt az arca, a szakálla, a lova pedig csak csontokból állt…

– Ugyan már, hagyd már…– csóválta a fejét Jurij, majd oldalt mutatott. – Állj meg – utasította Petrot.

Egy étterem várt rájuk az út mentén, fényes, meleg színekkel előcsillogva a táj feketülő drapériájából.

Ahogy az autó megállt, Ani meg se várva a többieket, kiszállt, majd átszelve a hideg parkolót, berontott az épületbe. Lágy zene, erős, sárga fények fogadták.

– Toilette? – nézett a hosszú pult mögött álldogáló középkorú férfira. Az balra mutatott.

Ani benyomult a szűk, illatosítótól terhes szagú helyiségbe, megállt középen és figyelt. Csönd volt, a négy fülke zárja zöld jelzést mutatott. Ekkor megfordul, és a félember magasságú tükörben meglátta magát. Sovány, halottsápadt, fekete hajú lány. Arca keskeny, a csinosnál szebb, a szépnél komorabb. Behajolt a legközelebbi mosdótálba, és vizet fröcskölt szemérre, aztán papírtörlőbe törölte magát, és csak várt a kézszárító langyos kockájára dőlve, míg megjött a sírás.

Arra ment ki, hogy két útitársa ukránul beszélget a pultossal.

– Á, gyere csak – intett neki Jurij mosolyogva. – Nézd, egy földi, Mika.

A pultos tapintása lágy volt, nagy, barna kutyaszemei érdeklődve kutatták a nő arcát.

– Ani – mutatkozott be rekedten a lány.

– Kérsz valamit inni, Ani? – kérdezte lágyan a férfi. Petro és Jurij előtt ismeretlen címkéjű apró sörösüvegek barnállottak.

– Valami erős jót tenne – motyogta a lány.

– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle Jurij aggódva.

– Már nem – válaszolt a lány felé se fordulva. – Igyunk.

– Ez a beszéd – nevetett fel Jurij erőltetetten, és átkarolta a nő vállát. – Három vodkát. Valami komolyabbat.

A csapos óvatosan poharakat helyezett eléjük, majd a háta mögüli üvegpolcról kiválasztott egy palackot. Hirtelen hosszú hajú, fehér kötényes férfi lépett ki egy oldalajtón, mire Jurij összerezdül. Kérdezett valamit németül a pultostól, aki csak fejét rázta, és mosolyogva mutatta az üveget. A másik felnevetett, azzal visszament az ajtó mögé.

– Azt kérdezte, esztek-e, mert ha nem, zárná a konyhát – magyarázata a pultos.

– Itt a mi ételünk – nézte a lassan megtelő poharát Jurij.

Mika magának is töltött, majd visszarakta az üveget, és felemelte poharát: – Az utatokra – mondta ünnepélyesen.

Koccintottak és ittak. Ani torkát égette a szesz, felköhögött, megrázta fejét. A csapos ismét őt figyelte.

– A barátaid mesélték, mit láttál – kezdte óvatosan.

– Talán álmodtam – vont vállat a lány.

– Nem biztos – kontrázott a csapos azonnal. Jurij felkapta fejét.

– Miről beszélsz, ember?

– Ez a vidék híres a Vilikirály legendájáról – bólogatott a másik eltökélten, és megköszörülte torkát. – Pár évente látják őt. Ott lovagol a síkon – kimutatott a nagy üvegtáblákon túli sötétségbe. – Írt róla Goethe is. Nagyon régi dolog ez.

– Ki a fasz az a Goethe? – nyögte Jurij a fejét csóválva. Száján tétova, készülődő mosoly játszott. Ani tudta, akkor mosolyog így, ha úgy véli, ugratják őt.

– Egy híres német költő volt – szólt közbe a lány. A hangjában ismét megfeszült valami gúny, amitől Jurij összerezdült, mint akin ostorral vágtak végig. El is lépett mellőle.

A csapos elismerően biccentett Ani felé.

– Úgy van – mondta. – Állítólag a környéken átutazóban hallotta a történetet, és így keletkezett a Vilikirály című ballada. Arról szól, hogy éjszaka egy apa viszi a fiát a lovon, az megpillantja a Vilikirályt, de az apa nem hisz neki, mert ő nem látja, vagy mást lát, mindegy, a végére a fiú halott.

– Szomorú – dörmögte Petro. Koppintott egyet a pohárral, másik kezével pár bankjegyet szórt a pultra. – Kérhetnénk még egy kört?

– Én már nem kérek – tiltakozott Ani.

–A vendégeim vagytok, igyatok csak drágáim – mosolygott a pultos, de amint kitöltötte az italokat, arca ismét elkomorult. – Tény, ami tény, igen sokszor megesik, hogy a környéken átkelők, kik balesetet szenvedtek ezeken az utakon, előtte látnak valamit. Legutóbb tavaly egy holland házaspár. Az asszony mondogatta a férjének, hogy valaki követi őket, de az csak nevetett rakta. Később elaludt, karamboloztak, a nő kirepült a kocsiból, fejjel neki egy fának, és…– a csapos egyik öklével a másik tenyerébe csapot. Ani összerezdült a zajra. Orra előtt tartva szagolgatta az ingyenvodkát, de most hirtelen felhajtotta.

– És mindig ez a vége? – kérdezte aztán színtelen hangon.

– Mi? – kérdezett vissza a csapos, noha tudta, mit akar a lány.

– Mindig meghal az, aki látja?

Jurij felhorkant, majd hátrált pár lépést, míg neki nem ütközött egy széknek. – Ez nekem sok – mondta, és leült. – Ezt a baromságot – tette még hozzá, és rágyújtott, majd a sarokba szerelt tévén némán villódzó reklámokat kezdte figyelni.

– Igen – bólogatott a csapos, és elfordult. – Mindig. A tulaj gyűjtögeti a sztorikat, már jó régóta. – Lehajolt, valamit keresett a pult alatt. – Át akarja keresztelni a helyet a Vilikirály névre. Ilyen turistacsalogató dolog lenne. Ezekkel akarja majd kidekorálni a falakat.

Nagy, bőrkötéses mappát dobott a pultra. Pár papírlap, újságcikk kicsúszott belőle, egyenesen Ani elé. Összeroncsolt autókról készült raszteres képeket látott a bekezdések közt.

– De mondjátok meg, ki akarna ilyen helyen kajálni? Ahol ez van a falon? – kérdezte a csapos mosolyogva.

– Én ugyan nem – jegyezte meg vidáman a hátuk mögül Jurij.

– A lényeg, hogy ha elértek Mainholzig, már nincs baj. Ott a síkság vége – folytatta csapos halkabban. – Úgy veszem észre…

– Biztos, hogy mindenki meghal, aki látja? – kérdezte hirtelen Ani. Csönd telepedett rájuk. Végül a pultos lehajtotta fejét, majd egyik kezével megkocogtatta a mappát.

– Ezek szerint igen – mondta.

Petro sóhajtva kiengedte a levegőt, Jurij pedig cüccögött.

– Baromság – jelentette ki, és felállt, szinte kirúgva maga alól a széket. – Menjünk. Isten veled, földi! Köszönjük az italt.

A megszólított csak intett neki, biccentet Petronak, megvárta, míg eltávolodnak, majd a még mindig előtte álló Ani szemébe nézett.

– Mit tudok tenni? – kérdezte tőle a lány, szinte alig hallhatóan, inkább csak ajkaival formálva a szavakat.

– Menekülj – válaszolt ugyanúgy a férfi, majd kinyúlt, végigsimította Ani haját, arcát.

Petro az ajtóban bevárta Anit, kinyitotta előtte, és miközben a lány átlépte a küszöböt, a fény és a sötétség közti határt, a fülébe súgta: – Én is láttam.

Ani döbbenten megtorpant, visszafordult. Heves, akaratos szélroham támadt hátának.

– Micsoda?

– Amikor másodszor szóltál, láttam én is – vallotta be bűnbánó arccal a sofőr. Közben Jurijt figyelte, aki már odaért a kocsihoz.

– És miért nem mondtad? Miért nem igazoltál? – támadt Petrora a lány. A nagydarab férfi hátrált, míg a bezárt ajtónak nem ütközött kívülről.

– Nem akartam…tudod...– előre intett, az autó felé.

Ani egy pillanatig csak állt, figyelve a férfit, majd dühösen legyintett, és megfordult, elindult a kocsihoz.

– Ha ismét meglátod, szólj, és én intézkedem – mondta neki Jurij vidáman, mikor beszállt a kocsiba.

– Mit csinálsz te? – kérdezte a lány fáradtan. Jurij erre előredőlt, kivette fegyverét nadrágja szorításából, babrált rajta, majd felmutatta. – Ezzel, béby. Ezzel kinyírjuk az álomlovagodot – vigyorgott, majd nevetett is. Petro közben begyömöszölte magát a volán mögé, ráadta a gyújtást, ezért Jurij nem hallhatta Ani válaszát.

– Bolond.

Ahogy ismét nekivágtak az útnak, Jurij elrakta maga mellé a pisztolyt, és térképet vett elő. Jó ideig nézegette a kesztyűtartó világításában, majd megjegyezte szinte csak úgy magának: – Mainholz még egy jó tízes.

Petro válaszul morgott valamit az orra alatt, Ani pedig előrehajolt.

– Mi van, mégis érdekel a dolog? – kérdezte halkan. – Talán féltesz? – Most már tényleg gúnyos volt hangja, de Jurij nem válaszolt semmit.

Ani felnevetett, kiábrándultan és megkönnyebbülve.

– Gyáva vagy Jurij – mondta hátradőlve. – Soha nem mersz szembenézni semmivel. Nincs elég erőd. Szerintem Vaszil meg fog ölni. Te ezért nem látod őt.

– Ani – szólalt meg hirtelen Petro. A lány a csontjaiban is érzete remegni basszusát. – Elég.

Csöndben figyeltek kifelé az elkövetkező negyedórában, nem szólva egymáshoz, szinte még a levegőt is halkabban véve.

A hold időközben egészen felkapaszkodott a horizonton, és errefelé már köd se zavarta ezüst ragyogását. Szaggatott foltokban fenyvesek tarkították a síkság képét. Ha előre bámult, Ani láthatta, hogy a csomók hamarosan vastag, sötét erdőfallá érnek, mely fölött sárgán ragyogott az ég alja.

– Az ott Mainholz – mutatta a fényt Jurij. – Megnyugodhatsz…

Ani bólintott, nem válaszolt. Be akarta hunyni a szemét, hogy pihenjen a városig, de valami mozgás megzavarta. Balra és oldalt kélt, odakint. Óvatosan, nyakát lassan, centiről centire csavarva nézett ki az ablakon, hogy beleámuljon abba az iszonyú arcba.

– Itt van! – jelentette ki élesen, mire Jurij azonnal megfordult. Sápadtan, a levegőt nagyra tátott szájjal kapkodva figyelte az Ani mellett odakinn elsuhanó dolgokat.

– Hol? Én ne látom! – kiáltotta kétségbeesetten. A lány mutatta is, hogy ott lovagol tőlük alig öt-hat méterre a vízelvezető árok peremén, de ekkor Jurij már nem a kinti világot, őt nézte.

– Nincs ott semmi – fogta meg a lány csuklóját, mire Ani kirántotta magát a szorításából, és lehúzta az ablakot. A hideg levegő, mint egy halott lehelete, borította be őket.

– Add a pisztolyod! – parancsolta a lány.

– De – próbált ellenkezni Jurij, ám Ani a vállánál fogva visszalökte, előre.

– Add a pisztolyt – mondta még egyszer.

– Jurij, add oda neki – kérte most már Petro is, elváltozott, furcsa hangon. A megszólított először nem tudta, mit tegyen, aztán lenyúlt, és oldalról felvette a fegyvert, nyelénél fogva nyújtatta Ani felé.

– Nesze. Csak...– mondta volna, de a lövés félbeszakította.

A fegyver akkor sült el, mikor félig még az ő kezében, félig már Ani görcsös szorításában volt. Nem lehetett tudni, ki húzta meg a ravaszt összefonódó ujjaik rejtekében.

A füst pár másodperc alatt eloszlott és kiröppent, de a fülükben csengő visszhangtól szólni még nem bírtak. Jurij, aki a lövés villanásakor hátraugrott, a műszerfalhoz gömbölyödött, nem mert moccanni. Ani a kezéből kieső fegyverért nyúlt, fújt egyet, körbenézett.

– Semmi…– kezdte volna mondani, de ekkor megpillantotta a lyukat –…baj.

 Az előtte lévő szék közepén, nem is, balfelén volt. Ha a széket egy emberi testnek képzelte, nagyjából a szív tájékán.

– Petro? – szólt előre.

Ahogy Jurijra nézett, tudta, nem fog választ kapni. Egykori szerelme rémülten, tehetetlenül bámulta sofőrt.

Ani előrehajolt, és még látta, ahogy Petro testének tömbje lassan a kormányra borul. Jurij tehetetlenül meredt maga elé. Ani felnézett, ki a szélvédőn, mert fénycsóva vágott arcába. Aztán még annyi ideje maradt, hogy oldalra tekintsen, a Vilikirályra.

vége  

Ez is egy hosszabb anyag, nálam tizenegy oldal. Remélem, beránt, és nem tűnik majd fel olvasás közben a terjedelem. 

Pályázatra készült az év elején, aztán szerencsétlen közjátékok okán el se jutott a megmérettetésig. Magát az alapötletet már felhasználtam máshol, és rémlik, hogy tizenéves koromban olvastam valami hasonlót egy teleportálós sci-fi novellában. A pályázat a csillagközi utazás emberre gyakorolt hatását tűzte ki feladatul. Annyiban tértem el a dologtól, hogy elrejtve majd nyíltan benne van az emberen túli rész is.

Bár egy lendülettel írtam, aztán sokat csiszolgattam rajta, tehát nem az a "összedobom, aztán mehet fel a netre anyag". Talán pont ezért van itt a helye.

Aki nem szereti a fekete hátteret, olvashatja .pdf-ben is innen (csak az ő betűvel kell még valamit kezdenem).

 

Az ajánlat

 

1. A szerződés

 

– Hagy foglaljam össze – mondta Adam, és meggyújtott egy újabb cigarettát. A gyufát az előtte fekvő teledohányzott hamutartóba ejtette. – Felajánlja, hogy részt vehetek kísérleti patkányként egy űrutazáson, ami három évig és másfél óráig tart. Ha jól értem, ennek fejében teljes amnesztiát ígér. Elengedik mind a huszonegy évnyi letöltendőmet.

Luc benyúlt táskájába, és egy lapot vett elő belőle. Lágyan az asztalra helyezte, tenyérnyi zsebszámítógépe mellé: – Íme a kormány hivatalos ajánlata. Nagyjából ez áll benne.

Adam kinézett az étkező ablakán. A szögesdróton túl lágy eső verte a csupasz alabamai tájat.

– És velem utazik egy másik srác is – motyogta aztán maga elé.

– Technikailag igen. Valójában ő hibernálva teszi meg az utat. Kíváncsiak vagyunk, hogyan hat a Carlyle-effektus a két fizikai állapotra. Ezért kell egy öntudatánál lévő és egy mélyálomba hibernált utazó.

– Carlyle-effktus? – a rab idegesen megvakarta borostáját, majd felállt, és az embermagasságú, törhetetlen ablakhoz lépett. Homlokát nekinyomta a hideg üvegnek. – Az meg mi a franc?

– Maga hacker volt, Adam. Csodálkozom, hogy a hálón nem találkozott a dologgal, legalább pletykaszinten. Úgy tűnik, a titkosítási kódjaink mégis működnek – mosolygott Luc. – Carlyle a néhai tanárom volt. És egy lángeleme. Ő dolgozta a ki a térhajlító hajtómű alapjait. Sejtjük, hogy a kínaiak is meg akarják csinálni, ezért a dolog nagyon bizalmas. Csak a kilövés hetében szeretnénk tájékozatni a közvéleményt. A lényeg, hogy ez a hajtómű forradalmasíthatja az űrutazást.

– Az jó – nézett hátra az elítélt. – De ha olyan nagy újítás ez a dolog, akkor miért tart három évig az út?

– Három évig és másfél óráig, Adam. És a hangsúly az utolsó másfél órán van – javította ki a professzor. – A térhajlító hajtómű csak ekkor, ennyi időre kapcsol majd be. Az út addigi része kényszerű technikai megoldás. Számításaink szerint eddig tart, míg a hajtómű elég energiát fel tud halmozni az induláshoz – Adam makacsul bámult az arcába, ezért felsóhajtott, megrázta fejét. – Nézze, ez komplikált dolog. – Felemelte számítógépjének fekete lapocskáját az asztalról. – Csak az írásos dokumentációja nyolc gigabyte. Ezért igen nehéz összefoglalni egy laikusnak. Az egész rendszer az energiára és a mozgásra épül. Úgy képzelje el a menetét, mint egy lejtőn meglökött golyót. Gurul lefelé, egyre gyorsabban. És aztán képzelje el, hogy a lejtő egy szakadékban folytatódik. Na, ez lenne a térhajlító hajtómű és a Carlyle-effektus. Maguk a harmadik év végén másfél órán belül felgyorsulnak, átlépik a tér korlátait, eljutnak a legközelebbi naprendszerbe, majd visszaérnek ide, egyenesen a Föld ionoszférájába. Reményeink szerint a pontos időzítéssel kidobott szondáink képesek lesznek feltérképezni az idegen naprendszer VR-236-os bolygójának viszonyait. Ha a csillagászok nem tévednek, akkor ez a planéta lesz az emberiség kirajzásának első célpontja. És Adam, maga ebben a történelemi folyamatban úttörő szerepet játszik majd – ha elfogadja ezt a nagyon kedvező ajánlatot.

Elhallgatott, felállt, és a rabhoz vitte a hamutartót. Adam még mindig őt nézte, úgy pöckölte bele a hamut a csészébe.

– Szeretnék többet tudni a dologról – jelentette ki aztán csöndesen. – Nem vagyok buta ember, bizonyára megérteném…

– Nem lehet – csóválta fejét a professzor. – Már így is túl sok részletet árultam el magának.

Visszament az asztalhoz, megfordította a lapot, öltönye belső zsebéből töltőtollat vett elő, a lap tetejére rakta. – Vagy aláírja most, ennyi ismeret birtokában, vagy keresek mást.

Álltak csöndben fél percig, csak az eső surrogott mögöttük. Aztán a rab az asztalhoz sietett, felkapta a tollat, és lendületes betűkkel ráírta nevét a papír aljára.

– Ki a másik? – kérdezte felnézve a tudósra. – A másik utazó….

– Nem lényeges – legyintett Luc. – Ő úgyis aludni fog végig.

 

2. Az indulás

 

Frank már félmeztelenül ült egy alacsony széken, mikor Adam megérkezett a vizsgálóba. Nem reagált a köszönésre. Megvárta, míg leveszik rabtársáról a bilincset, közben egy orvos injekciót szúrt bal vállába. Csak amikor Adam is leült, akkor szólt hozzá. – Ne nézz rám, hallod.

Adam elfordult, és inkább fekete-fehér kövekkel kirakott padlóra bámult.

Frank csinált egy fejkörzést, majd kinyújtotta vastag, izmos karjait. Mellkasán megfeszültek a hegek, csontjai és ízületei halkan ropogtak. Az őrök akaratlanul is közelebb moccantak egymáshoz.

– Ha útközben a tartályom közelébe jössz, esküszöm, kitépem a torkod, mikor felébredek – figyelmeztette Frank. Éles, magas hangon beszélt, közben Adamet méregetve.

– Aludni fogsz. Honnan tudnád, hogy mit csinálok? – motyogta Adam a kőpadlónak.

– Tudni fogom, haver. Megérzem majd. És ha szórakozol, akkor véged – bólogatott mosolyogva Frank. Csontos, megnyúlt arca most olyan volt, mint egy halotti maszk.

– Most már jobb, ha befejezed – mordult fel nyugtalanul az egyik őr. Frank felpillantott rá, mire az elkapta róla tekintetét.

Az orvos ismét mellélépett, és beadta neki a második adag injekciót. Ekkor nyílt a vizsgáló ajtaja, és Luc sietett be rajta.

– Üdvözlöm az urakat, látom, már megismerkedtek – mosolygott rájuk. Adam felállt, és közelebb lépett hozzá.

– Ez egy pszichopata – súgta füléhez hajolva.

– Tudom – bólintott a professzor. – És?

Adam kifújta az eddig mélyen bent tartott levegőt: – Van egy cigije?

Az egyik őr kikísérte őket az apró kis erkélyre. Hajnalodott, előttük reflektorok fényében ott csillogott a hajó kúp alakú teste.

– Reméljük, nem halasztják el az indulást – jegyezte meg a professzor, és meggyújtotta Adam cigarettáját. Hűvös szél támadt, bebújt ruhájuk alá, összeborzolta a tudós éjfekete haját. – Ha minden jól megy, azok a nagy, kerek gömbök földkörüli pályára állítják magukat négy órán belül – ujjával mutatta is a hajó alján lévő bibircsókokat. – Aztán bekacsolnak azok a hengerek a törzsön, és elegendő tolóerőt szolgáltatnak ahhoz, hogy elérjék a kritikus sebességet, és ezáltal a Carlyle-hajtómű….

– Nem mondta, hogy egy pszichopatával fogok utazni – vágott közbe Adam. Hosszan fújta ki a füstöt, bámulva, hogy a szél foszlányokra cincálja. – Ha mondja, jobban átgondolom a dolgot.

– Ő aludni fog. Végig – nézett rá szelíden a professzor. – És mivel ez az utazási mód még…nem túl biztonságos, jobbnak láttuk, ha egy halálraítéltet dugunk a fagyasztóba.

– Halálraítélt? Mit csinált odakinn? – kérdezte a rab ingerülten.

– Nem fontos – von vállat Luc. – Úgy emlékszem, embereket nyúzott.

– Embereket nyúzott? – fordult megrökönyödve felé a másik, mire a professzor csitítólag felemelte a kezét.

– Nem lesz semmi baj. Higgyen nekem. Én megbízom magában. – Hátranézett az őrre, majd valamivel halkabban folytatta. – Elárulok magánk valamit. Ez az egész projekt az én gyerekem. Kevesen tudják, de Carlyle csak az alapokat rakta le. Mindez – a kilövőpálya felé intett –, valójában az én művem. Gondolja, hogy nem választanék egy megfelelő apát a gyerekemhez?  – fanyarul elmosolyodott. – Maga lesz a hajó ura. A megfelelő ember a megfelelő pozícióra. Arra az állatra pedig gondoljon úgy, mit a rakomány egy részére. Holt teherre. Ha minden jól megy…– öltönyzsebében csipogni kezdett valami. Elővette zsebszámítógépét, aktiválta a képernyőt, majd bólogatva nyugtázta az üzenetet. –…csak idelenn, a Földön fog felébredni. Megkaptuk a felszállási engedélyt.

– Ha minden jól megy? – horkant fel Adam. – Ez hogy érti, ember? Ugye semmiképp nem fog félúton magához térni?

– Normál útmenet során nem – a prof elnyomta cigijét a korláton, majd eltette arany öngyújtóját és a számítógépet a zsebébe. – Ám ha a hajótest radikálisan sérül, vagy bármely része vészriasztás miatt zárolódik – a protokoll szerint meg kell kezdeni az ébresztési fázist. Biztonsági okokból. Hogy neki is legyen esélye megmenekülni. – Elgondolkodott, majd még hozzátette: – De ilyesmire úgyse kerülhet sor…

– Nagyszerű – sóhajtott Adam, és a cigijét belepöckölte a mélységbe. A kilövőpálya másik végéből villogó fényekkel egy autókonvoj indult meg épületük felé.

– Azt hiszem, tényleg készülődhetek – lépett oldalt, mire összeütközött az ugyancsak befelé induló proffal.

– Bocsánat – szabadkozott Adam.

– Magáé az elsőbbség – udvariaskodott Luc, félreállva útjából. Arcát vörösre festette a felkelő nap fénye.

 

3. Az út eleje

 

– Ellopott tőlem egy személyes dolgot – áradt vádlón a hangszóróból Luc hangja. – Gondolom, indulás előtt, mikor dohányoztunk az erkélyen.

Adam a kompult előtt ült, ölében a professzor számítógépével.

– Nem is említette, hogy milyen gyönyörű felesége van – jegyezte meg kárörvendően. – Legalább nem fogok unatkozni a hátralévő ezernyolcvannégy napon.

A tudós kis ideig hallgatott, majd torokköszörülve így válaszolt: – Nézze, ezek személyes dolgok. Az útra vonatkozó dokumentáció pedig szigorúan titkos, ezért jelszóval…

– Már feltörtem – mosolyodott el a rab.

Körötte egy apró, félköríves szobában csillogtak azok a műszerek, melyek a hajóról és a külvilágról adtak információkat. A következő, hármas tagolású rész volt az Élőtér, ahogy a professzor alaprajza nevezte. Konyha, fürdőszoba, hálóhelyiség. Ezután egy otthonos könyv- és moziszoba, majd harminc négyzetméternyi edzőterem következett. Amögött feküdt Frank.

– Ne nagyon kutakodjon abban az anyagban. Egyrészt meg sem értené, másrészt téves következtetéseket vonna le belőle…– kérte őt a professzor irdatlan messziségből.

– A nagyját már átnéztem – bólintott Adam, és hátradőlt a székén. Feje felett, a mennyezeten kör alakú ablak nyílt a mélyűrre. Ez volt az egyetlen közvetlen kapcsolata a kinti világgal. – És tudja, mire jöttem rá?

Luc hallgatott.

– Fogalmuk sincs, mi fog velünk történni – jelentette ki Adam. Várt egy kicsit, de a professzor nem cáfolt. – Sőt: Carlyle kifejezetten aggódott a hajtómű emberi testre gyakorolt hatása miatt. Magát ez persze nem érdekelte…

– Carlyle túl óvatos volt – válaszolt végre Luc. Szavait statikus zörej kísérte. – Nekünk már nem maradt időnk az óvatoskodásra. Nyolcmilliárd ember várja a maguk visszaérkezését. Abból legalább négymilliárd jelenleg is éhezik. Erre gondoljon, mikor elítél minket. Ha nem találunk egy élhető bolygót…

Sistergés nyomta el a mondat végét. Adam felegyenesedett az ülésen. – Prof? – kérdezte az elnémult mikrofontól. De már nem jött válasz. Egyedül maradt.

Luc dokumentumai közt bőséges anyagot talált az elszigeteltség kórképéről. Olvashatott szibériai foglyokról, magánzárkák rabjairól, de megvolt Defoe regénye, és a kínaiak által a Marsra küldött majom esettanulmánya is. Utóbbira még ő is emlékezett gyerekkorából. Az állat a visszaúton belehalt a magányba. Eltökélt szándéka volt elkerülni ezt a sorsot.

Figyelmesen áttanulmányozta az orvosi jegyzeteket és a pszichológiai háttéranyagot, majd összeírta a napirendjét. Úgy vélte, hogy ha szigorúan betartja, változatos ritmust és állandó elfoglaltságot alakítva ki életmenetében – nem eshet baja.

Mikor elkészült, hátrament Frank koporsójához. Magában csak így hívta a hibernálótartályt. A fejrésznél apró betekintőnyílás volt kiképezve a hűvös fémfelületen. Alatta, mögötte ott kéklett a gyilkos ábrázata. Még álmában is mintha vicsorgott volna. Adam elnézte egy ideig a koporsó tetején térdepelve, majd vékony nyálfonaton át köpetet engedett a kémlelőnyílásra. Ott hagyta rajta, hogy rászáradjon, és takarja a másikat.

Mielőtt bevezette napirendjét, felderítette a hajó hátsó részét is. Három gyűrűben helyezkedtek el egymás után a szondatároló rekeszek, a létfenntartó rendszerek teremnyi tartályai és végül a hagyományos hajtómű. Utóbbi vörös fénnyel megvilágítva duruzsolt és nyöszörgött karbonburkolata alatt. Három, elefánt nagyságú egységből állt. Adam a prof anyagából tudta, hogy mindegyik egy-egy utazóévig működőképes. Ha bármelyik is elszáll, ottragad az út elején, az űrben.

Maga a Carlyle-gépezet egy bőröndnyi dolog volt. Közvetlenül az Élőtér mögött helyezték el, egy kis beugróban. A tervezők az autóvezetők karambol alatti reflexeiből indultak ki – vészhelyzetben Adam önmagát, a létfenntartó részleget, és ezáltal a Carlyle-dobozt fogja majd védeni.

A hajtómű áttetsző burkolata mögött kék folyadék lüktetett. Luc ábrái szerint a harmadik év végén, az utazás ezerkilencvenötödik napján a folyadék teljesen ki fog fehéredni. Amikor ez bekövetkezik, az utolsó hagyományos hajtómű is leáll, és a bőrönd elröpíti őket a messzeségbe. Az út kilencvenhét százalékát ekkor, ebben a varázslatos másfél órában fogják megtenni.

A rab csak reménykedett, hogy ép elmével éri meg ezt a pillanatot. Úgy gondolta, az összeállított napirend segíthet egyben tartani tudatát. E steril körülmények közt a mindennapok szigorú menetét elvileg semmi nem zavarhatja meg – legfeljebb egy váratlan betegség zökkentheti ki a ritmusból. Elvágva minden földi kapcsolattól, ilyen esetben csak a hajó orvosszámítógépére hagyatkozhat. Ám mivel nem volt beteges alkat, és maga a levegő és az étel is szűrő és ellenőrző rendszerekben képződött – remélte, hogy ezt a tortúrát megússza.

A Luckal folytatott utolsó beszélgetést követő napon nyolckor kelt. Edzett fél órát, majd zuhanyzott és reggelizett. Eztán olvasott kétszáz oldalnyi klasszikust ebédig. Ebéd után megnézett egyet a negyvenháromezer film közül, melyeket a videótárban talált. Délután naplóbejegyzést írt, minimum öt oldalt. Általában, és jobb híján emlékeiről, vágyairól és tapasztalatairól készítette feljegyzéseit. Ezt követően másfél órát töltött a nyelvtanító programmal. Portugálul, franciául és görögül akart megtanulni az út során. Amikor a feje már zsongott a sok furcsa végződésű szótól, visszament edzeni, és újabb hatvan percen át gyötörte testét.  Késő délután vacsorázott, de csak valami könnyűt, majd ismét olvasott kétszáz oldalt. Mikor kellően elfáradt a szeme, elsötétítette a hálóhelyiséget, és megpróbált mielőbb elaludni. Háromnaponta maszturbált.

 

4. Kétszázkilencvenhatodik nap

 

„Minek írom, kinek írom ezt? Isten fénylő tekintetének szól a naplóm vagy az Androméda köd csillogásának? Frank, ostoba szörnyetegem, remélem, a te fagyos rémálmaidat is rögzíti valaki valahol. Bár az is lehet, hogy beleragadunk ebbe a sötét, miazmás űrbe, és akkor örökre itt fogunk keringeni gondolatainkkal és szövegeinkkel – a félholt és a rab. Mindezt miért? Pár ostoba millióért, kik éhezni születtek a világra – vagy azért, hogy kielégítsük a nem mondom ki kinek a dicsvágyát. Ő maga a gonosz, nem Frank, ő, aki bedugott minket ebbe a koporsóba, a Nyúzót kétszeresen is, és kilökött minket a sötétségbe, távol, a lelkek csillogó, meleg közösségétől, távol a Naptól. Gyűlölöm. Gyűlölöm Carlylt is (élt. 1988-2054), mert létrehozta a kék masszát, ami most kiáramlik velünk együtt a mélységbe. Kék spermiummal próbáljuk megtermékenyíteni Isten éjfekete ölét, az űr vagy úr vásznát befesteni ultramarinnal, hogy lássa, micsoda művész az ember. Calyle, te átkozott, forogj nyugtalanul fagyott sírálmodban, ha visszatérek, kiáslak, és a koponyádba vizelek. Ha visszatérek, kaviárt eszem majd emberi aggyal, és szobrokat emelnek tiszteletemre. Én leszek a legműveltebb és a legerősebb a Földön. Ma emelem az adagot a fekvenyomásban. Tíz perccel több ugrókötelezés az utóbbi hat napban, ez nem semmi. Múlt este új könyvet kezdtem, Borges azt írja, hogy Joyce azt írja, hogy Homérosz azt ír, amit ír. Körbeérnek, ahogy én is megteszem ellipszisem, át a végtelenen. Csak közben egy kissé elfáradok, és érzem, hogy a tudat, melyet bezártak testembe, lassan öregszik, minden száz kilométerrel, minden másodperccel vénebb lesz. A meg nem nevezhető szerint, az ő jegyzete nyomán nem ez, hanem a vége a legveszélyesebb rész. A tudat és Calyle-effektus kölcsönhatása. Mivel a fizikai test a Carlyle-utazásban elképzelhetetlenül felgyorsul, szegény, öreg énem rettegő vénemberként bámul majd ki szemeim kémlelőnyílásán, miközben odakinn eltűnik a tér. Carlyle azt vallja, az emberi értelem összezavarodik e gyorsaságban, és az emlékek és a gondolatok és a vágyak mind egy vegyes hússaláta töltik majd ki a koponyámat. Talán habzó szájú, őrült kínai majomként érek vissza a Földre. Csak az a kérdés, hogy a szuperhajtómű fog végezni velem, vagy ezerkilencvenöt nap alatt megbomlik bennem minden ész? De mi lesz az ebéd ma?”

 

5. Hatszázhatodik nap

 

A hajó némán suhant az űrben. Farában vörös fénnyel égett a kiáramló energia, mely mind mélyebbre lökte a fémkúpot a sötétségbe, el a Naptól.

A külső borítást mostanra ezer és ezer karc, ütés és véset díszítette – az űr porának tetoválásai. Az egyik szenzort meteor találta telibe a háromszáznegyedik napon. Kiszakadt talpazatát azonnal eltömítette egy fekete, bitumenszerű szigetelőanyag. Más, jelentősebb sérülés nem érte a hajót.

A második hajtóműrendszer üzembelépésekor volt egy rövid vészleállás. Piros fények villogtak mindenhol, és a farból mély, sivító hang kélt. A raktárrészlegen hirtelen leesett a hőmérséklet, vékony jégpára lepte el az állványokat. Aztán a hajtómű bekapcsolt, és a rend helyreállt, a fények kialudtak, majd a hőmérséklet is normalizálódott.

Odabenn most minden mozdulatlan volt. A moziszobából halk párbeszéd szűrődött ki: Al Pacino és Keanu Reeves alkudozott valamin. Egyéb zaj nem hallatszott.

Frank tartálya összeverve, kormosan, mindenféle szerves és szervetlen anyaggal bekenve várakozott helyén. Az ütések olyannyira eltorzították a külső rétegét, hogy eredeti, ovális alakja teljesen eltűnt, összegyűrt alufóliacsomagra hasonlított. Bal sarkánál erősen bekormozódott valami tűztől – az oltórendszerek által idespriccelt hab vastag rétegben száradt a padlóra és a tartály oldalára.

A kémlelőnyílást ruhaszövet és takony kombinációjával ragasztották le. Középen, ahova Frank mellkasa esett, ötszöget rajzoltak, feltehetően vérrel, a vonalak metszéspontjában ürülékhalom csúcsosodott.

A könyvtárrészleg olvasólemezei szétszórva hevertek az összekötő folyosón. A moziszoba ülését gondosan felhasogatták vízszintes és függőleges irányban. Magát a nagy képernyőt habszivacsdarabok és egyéb, lekvárral felrögzített szemét tarkította. Pacino sátáni arca alig látszódott egy padlószőnyeg cafatja mellett.

Az Élőtér helyiségeiben hasonló állapotok uralkodtak. A zuhanyzó lefolyóját eltömítették, így most kétcentis víz poshadt a tál aljában. A hálóhelyiségben mindent elborítottak egy polifoam párna szétszaggatott darabkái. Az ágynemű kosztól és vértől sötétlett, a plafonra groteszk, érthetetlen jeleket mázoltak valami sötét anyaggal.

A konyhában halmokban állt a szennyes és az ételmaradék. A szintetikus élelem csomói rohadásra képtelenül, de összeaszottan, kiszáradva, mumifikálódva várták a takarítást. A szekrénykék ajtajait leszaggatták, fiókjait a földre dobálták. A asztal közepére tálakból, tányérokból és műanyag evőeszközökből furcsa, de jól kiegyensúlyozott építményt emeltek. Alakja átmenetet képzett az Eiffel-torony és a Gizai piramis közt – valójában a hajó formáját utánozta.

A kommunikációs szoba maradt a legjobb állapotban. Legfeljebb a kompult főképernyőjén csillag alakban szertefutó repedés mutatta, hogy korábban itt is pusztító indulat tombolt. Az előtte álló szék padlórögzítő pántjait kifeszítették, így az ülőalkalmatosság most ferdén, csálén állt. És ha a hajó tett egy apró, kitérő manővert, a szék nyikkanva elfordult tengelyén jobbra vagy balra. Ez volt az egyetlen mozgás, ami képződött azon a napokban.

 

6. Nyolcszázhuszonkettedik nap

 

Adam a kommunikációs helyiség közepén, a plafonba vágott kémlelőnyílás alatt állt. Kezében szorongatta a professzor számítógépét. Az apró képernyőn képletek fénylettek. Adam felfelé nézett, föl a kis ablakra, az űrre.

A férfin csupán pizsamaalsó volt, felsőteste meztelenül sápadozott a műszerek gyenge fényében. Szépen kidolgozott izmai mostanra eltűntek egy tömör, fehér hájréteg alatt. Apró, lelógó pocakja rábukott nadrágjára, horgas alkarjai vastag, húsos vállakba végződtek. Nyakán lüktetett egy ér, és bal szemhéja néha-néha megrebbent, ahogy a csillagokat leste. Arcát sűrű, vastag szőrű szakáll borította, mely leért majdnem a mellkasáig. Ételcafatok, ruhafoszlányok, és habszivacsdarabok ragadtak a szőrbe. Zsíros hajának csimbókjai a vállát verdesték, hónaljából olykor sárga erekben eredt meg az izzadtság. Néhol a kosz összesűrűsödött, majd megrepedezett bőrén, és száradt agyagként pergett le, amerre járt. Az ösvény, amit képzett, csupán a konyha és a kommunikációs helyiség közt húzódott.

 

7. A Carlyle-hajómű  

 

Adam arra eszmélt, hogy éles, kék fény villog az arcába. A kommunikációs helyiség közepén feküdt, étel- vagy hányásfoltban szuszogva. Oldalt és fent egy-egy összekent jelzőlámpa ontotta rá tompultan lüktető fényét, valahonnan halk sípolás áradt.

A hátára gördül, így megérezhette, hogy alatta egyenletes, finoman új remegés költözött a hajó testébe. Ahogy felpillantott, látta, hogy a kémlelőablakban sorban eltűnnek a csillagok.

Negyedórába telt, míg megértette, mi történik. Ekkor feltápászkodott, és eltántorgott a mosdóig. A zuhanytálca aljában zöldellő vízből lötykölt az arcába, majd négykézláb folytatta útját hátra, a sípoló hang irányába.

Egy kis beugróból jött, melyet a hálóhelyiség mögött fedezett fel. Az alattomos sivításhoz fehéreskék fény társult. Mikorra Adam elszánta magát, hogy két lábra álljon, a bőröndnyi fény egészen kifehéredett, és a hang hirtelen elhalkult.

Most lepte csak el az az érzés, mely másfél órán át fogja majd gyötörni. Olyan volt, mintha a belsejét kitépték volna, hogy jó tíz méterrel arrébb a földre dobják. A maradék szöveten végtelen üresség és remegő izgatottság lett úrrá. Minden idegsejtjéből értelmezhetetlen impulzusok érkeztek agyába, melyek leginkább egyfajta csiklandozó idegenségérzetet közvetítettek. Hirtelen nem tudta, melyik a bal lába, hol kezdődik a keze, mi történt a fejével, és egyáltalán: miféle érzékszervei vannak. Öntudata zavartan cikázott testében, mely hatalmas, visszhangzó térnek tűnt számára. Térdre roskadt, és ujjai mögé rejtette arcát. Mélyeket lélegezve próbált magához térni, de a furcsa idegenségérzet nem tágított.

Aztán – talán fél óra elteltével – sikerült erőt vennie e szédületen, és felállt. Visszatántorgott a konyába, ivott és evett valami maradékot. Ízek, szagok nélkül, csak a vibráló, erős fénytől káprázó látására hagyatkozva, ösztönösen, cél nélkül megindult hátrafelé. Olvasólemezeken gázolt át, majd közönyösen belesett a nagy kijelzőre a moziszobába, végül leült az edzőterem közepén a tatamira. Maga sem tudta mire vár, de ez a tunya tétlenség teljesen kielégítőnek tűnt számára. Úgy vélte, a legcsekélyebb aktivitás is szörnyű veszélyeket jelentene most.

Lassan, talán öt percnyi ücsörgés után ébredt csak rá, hogy figyelik. A sejtés tarkójáról indult, elterjedt a válla, karja irányába, végigfutott törzsén, le egészen a lábujjaiig, megborzongatva minden porcikáját.

Nehézkesen egyensúlyozva felállt, és megdörzsölte szemét. Most már tudta, hogy az, aki nézi, ott van mögötte.

Megfordult.

Valóban ott volt, a Frank koporsójához vezető átjáróban, félig az ajtókeret takarásában. Arcát nem lehetett látni, nagydarab, hórihorgas férfinak tűnt. Adam először akaratlanul is elkapta tekintetét róla, és mire vissza mert nézni, a jelenés már eltűnt.

Az utazó percekig csak állt mereven, mint egy bogár, mely halottnak tetteti vagy hiszi magát. Aztán követte az idegent, kinyújtott karral előrebotorkálva – míg neki nem esett Frank koporsójának.

A meggyötört szerkezet zárókapcsai érintetlennek tűntek. Lent, a jobb sarokban az életfunkciókat mutató kijelző felszínét durva ujjak benyomták, így most a led érthetetlen, zagyva jeleket villogtatott. Adam mégis sokáig bámulta, hátha kiolvashat belőle valamit, végül felmászott a tartály tetejére, és ujjaival tétován piszkálni kezdte a betekintőnyílást fedő mocskot, de ekkor mozgást érzékelt szeme sarkából.

Végtelenül lassan fordította el fejét jobbra, a szondatároló felé vezető folyosó irányába. A sötét alak lágyan, szinte a levegőben lépdelve távolodott, mint aki csak érdeklődve sétálgat a fedélzeten. Adam egy, a padlón heverő műanyag széklábat kapott fel a földről, majd morogva a férfi után sietett.

Mikor beért a gömbölyű űrbéli kémek terébe, az ismeretlen épp eltűnt a túloldali ajtónyílásban. Adam utána lódult, majd a helyiség közepén megtorpant. Így állt, kezében a széklábat forgatva jó negyedórát, fürkészve az átjáró sötétjét. Néha bólintott egyet, mintha néma kérdésekre igenelne. Végül feleszmélt, körbekémlelt, majd határozottan folytatta útját.

A raktár ajtónyílásában megállt, és krákogva próbálgatta a szavakat. Percekbe telt, míg félig-meddig artikuláltan ki tudta nyögni: – Ki vagy?

Nem jött válasz. Beóvakodott az állványok közé, és eltompult érzékszerveivel igyekezett mindenfelé figyelni. Balról, elölről mozgás kélt, de mikorra odakapta tekintetét, már elhalt. Ott, oldalt, egy halom feltépett szélű doboz mellett mintha kucorgott volna valaki – ám odaérve nem talált, csak újabb árnyékokat.

Mikor bejárta az összes, szilárdan rögzített állvány közét, rájött, már csak a hajtóműterem van hátra.

Annak szabad nyílásában ismét megtorpant, és sokáig vizsgálgatta feltámadó érzéseit. Rettegés, elhagyatottság, üresség, izgatott bírvágy és valami, mindent elborító idegenségérzet kavargott benne. Mindeközben olyan volt, mintha testéből kiszakított lelke ott lebegett volna a tarkója mögött, rémülten, búvóhelyről lesve az események menetét.

Mély levegőt vett, és megtámaszkodott valamiben. A falfelület egy kidomborodásában tokba rejtett vészkapcsoló lapult. Felidézte, hogy mire való – tűz, robbanás vagy meteorbecsapódás esetén lezárja a hátsó hajtóműrészleget, majd öt másodperc múltán le is választja a hajótestről.

A megnyugtató információ birtokában belépett az utolsó terembe. A hatalmas hajtóműtömbök két részre osztották a teret. Előbb balra fordult, és végignézett a sötét, keskeny járaton – üres volt.

Aztán kiszáradt ajkait megnyalva, és kalapáló szívére szorítva szabad kezét, a jobb oldali folyosóra tért.

Az alak ott állt a végében. Fejét árnyék burkolta.

– Ki vagy? – kiáltotta felé Adam. A lény nem válaszolt, nem moccant. Szótlanul bámultak egymásra, majd az egykori rab lassan közelíteni kezdett az ismeretlen látogató felé.

– Ha te vagy Isten, vagy az összegyűrt tér lakója, kérek, válaszolj! – könyörgött Adam fojtott hangon, megtéve még három lépés. Megtorpant, maga elé nyújtotta a széklábat. – Ha tévedek, és te ő vagy, a koporsóból, akkor anyámra esküszöm…

Nem fejezhette be, mert Frank kilépett a fénybe. Arcán, e rég látott ábrázaton, nem volt más, csak izzó gyűlölet.

– Jaj, ne – nyögte Adam, hátrálva. – Nem akartam. Nem akartam a tartályodhoz menni! – motyogta, és dermedt ujjai közül kiesett alkalmi fegyvere. A jelenség lassan, kérlelhetetlenül közelített felé, mire az elítélt megfordult, és összeakadó lábakkal kimenekült a teremből.

Az egyes gyűrűket nem tagolta zárható ajtó. Csupán egyetlen módon lehetett az átjárónyílásokat öröke lefedni.

Adam betörte a vészkapcsoló cukorüveg foglalatját, majd rövid tétovázás után a nagy, vörös gombra csapott. Feje fölött felvillant egy sárga jelzőlámpa. A küszöb túloldalán még látta a megdöbbent Fanket előrelépni, lehajolni a széklábért – de aztán egy leereszkedő sötét panel elzárta őt Adamtól. A villogó fény most zöldbe váltott. Adam türelmesen várt, fél lépésnyire az átjáró befedett keretétől. Harminc másodperc múltán meghallotta a hajótest sikolyát. Remegések futottak végig a fémen körkörös irányban, ahogy a hajtóműrészleg levált. Az utazó igyekezett felidézni magában mindazt, amit tudott a térhajlítás menetéről. Csak remélte, hogy a másik, ott, az egyre távolodó hengerben, örökre elvész egy ismeretlen tartomány mélységeiben.

Mikor vége lett, és a zöld fény kihunyt, a férfi tétován körbefordult. Mostanra összeállt benne minden, az elmúlt pár év minden fontosabb történése egyetlen láncolattá forrt, melynek végén itt állt egyedül. Felidézte magában az ajánlatot, az indulást, a szigorú napirendet, amelyet tartani tudott egészen másfél évig. Aztán hirtelen, minta a film elszakadt volna, mindet elborított emlékeiben a sötétség. Megborzongott, mikor végignézett magán. Majd szakállába markolva felröhögött.

– Megcsináltam! – kiáltotta rekedten. Mielőtt megindult volna vissza, megrázkódott, mint egy kutya. Hátratúrta hosszúra nőtt haját, majd még mindig bizonytalan léptekkel átvágott a szondatárolón, ahol már sínjeiken izgatottan mocorogtak a kapszulák. Ügyet se vetve rájuk továbbhaladt, és belépett Frank egykori sírkamrájába.

A koporsó nyitva állt.

Adam úgy érezte, mintha egy hatalmas szöget ütöttek volna koponyája tetejébe. Döbbenten, szűkölve a testében terjedő félelemtől állt az üres szerkezet előtt. Emlékezett rá, hogy lezárva hagyta hátra. Aztán eszébe jutott a vészprotokoll is. Azzal, hogy leválasztotta a hajtóművet és Franket, a hibernáló deaktiválta magát.

– De ki volt benne? – nyögte maga elé a férfi, majd az üres tartályhoz lépett. Belebámult a csövek és merevítők kuszaságába, és érezte, tudta, hogy pár perce még odabenn feküdt valaki.

A következő ösztönös gondolata egy fegyver lehetősége volt. Körbelesett, valami, bármi után kutatva tekintetével, és ekkor rázúdult Frank tömege.

 

8. A vizsgálat

 

– Mi történt aztán? –kérdezte az orvos. A férfi sokáig nem válaszolt, csak bámulta az elé rakott cigarettáscsomagot.

– Nem kér belőle? Úgy tudom, régen dohányzott…– kínálta őt a doktor. A másik hátradőlt székén, közben ujjai akaratlanul is végigfutottak arcán. Érdes hegek húzódtak rajta. Orvosai azt mondták, a műbőr okozta idegenségérzet soha nem fog elmúlni.

– Aztán? – nézett fel lassan a doktorra a sérült. – Aztán meg akart ölni. – Eltűnődött, leszegte fejét. – Tudja, az utóbbi hetekben volt időm gondolkodni. Azt hiszem, Frank öntudatlanul csinálta, amit csinált. Egy üres báb volt. Egy esztelen, értelem és érzés nélküli húsgépezet. Csak azért akart megölni, mert…ezt csinálta mindig. Támadott. Ahogy ez kutya is megtámadja embert, ha olyanja van. Megtámadja még a gazdáját is.

– Értem – bólintott az orvos, és valamit végigsimított jegyzetfüzete érintőképernyőjén. – Azt mondta korábban, hogy a sérülései ellenére sikerült elbarikádozna magát a hálóhelyiségben.

– Igen – helyeselt a férfi bamba vigyorral. – Az ágyat kifeszegettem a helyéről. Már régebben. Azt döntöttem a bejárat elé. Dőlt belőlem a vér, alig láttam tőle, de nekivetettem a hátam, és kitartottam. Pedig nagyon erős volt. Be akart nyomulni, utánam.

– Aztán jött a becsapódás – nyugtázta a másik a jegyzetfüzetéből. – A jeges folyóba, fenn Kanadában.

– Igazából a szélén landoltunk – javította ki előzékenyen a sérült. – De aztán egész gyorsan belecsúsztunk a vízbe. – Elmélázott, az asztal lapján nézve végig emlékei képeit.

– És mi lett Frankkel? – kérdezte csöndesen a doktor.

A férfi felsóhajtott, és kivett egy szálat a cigarettáscsomagból.

– Megtette, amit kértem? Végignézte a hajó belső kamerafelvételeit a Carlyle-hajtómű beindítása után?

A doktor bólintott. – A kamerák nagy részét bekenték valamivel. Alig néhány mutatott képet.

A beteg kivárt, majd idegesen kibökte: – És?

– Ne láttam rajtuk semmit abból, amit maga állított.

Adam intett, és közelebb hajolt a doktorhoz. Várt, míg a másik meggyújtja neki cigarettáját, majd mélyen leszívta a füstöt. Úgy kezdett beszélni, hogy közben fehér pamacsok jöttek szájából.

– A becsapódás szétdobott minket. Elszállt ő, és elrepültem én is, az ágy is. A zuhanyzóban tértem magamhoz. Mindenhol jött be a víz. A folyó jéghideg vize. Jól tudok úszni, ezért vártam, míg a hajó félig megtelik. Így nem kellett a betörő vízzel küzdenem. Aztán kifelé indultam.

– Közben látta Franket? – kérdezte türelmetlenül a doktor.

A beteg élesen ránézett, majd gyorsan elnyomta az alig szítt cigarettáját. – Igen. Láttam. Ott állt a komszobában. Bambán, értetlenül. Lassan elborította a víz, de csak állt, mint aki nem tudja, mi fog történni. Valóban nem találták meg a testet?

A doktor nem válaszolt, helyette ismét bepötyögött valami jegyzetet.

– Holnap innen folytatjuk – mondta aztán könnyedén, és felpattant. Ekkor Adam kinyúlt, és megfogta csuklóját. A orvos meglepetten és riadtan pillantott le rá, majd az elsötétített üvegfelület felé lesett segélykérően.

– Ne is keressék – suttogta neki Adam. – Nincs benne semmi. Csak a hüvelye jött vissza a Földre.

– Hogy érti ezt? – nyögte az orvos.

– A lelke odafenn maradt a Carlyle-térben. Mikor felgyorsultunk, a lelke elvált a testétől. Nem érti? Fel akarta venni a széklábat, és átcsúszott rajta a keze…lehet, hogy mindebből maguk semmit nem láttak a felvételeken, de így történt, kérem, higgyen nekem! – hadarta Adam, miközben többször a kicsiny szobácska egyetlen ajtaja felé nézett.

– Értem – nyugtatta őt a doktor, megrántva karját. – De…

– Igen, ez a terve. Az ő terve…hogy megfosszon minél több embert a lelkétől. Ő tudott mindent előre...– sorolta Adam. – Talán maga a Carlyle-tér is az ő találmánya, nem Carlyle-é, talán nincs is Carlyle-tér, hanem az, ott, ahol jártam – az maga a Pokol.

Az orvos értetlenül meredt rá.

 – Dehát kiről beszél? – kérdezte is, ám a férfi már nem is őt figyelte, a sötét üveg felé fordult, hangja hisztérikus magasságokba csapott.

 – Hát nem érti? Nem szabad több hajót felküldeni! Nem szabad elindítani a telepeseket!

– Nyugodjon meg. Ez teljesen logikátlan – vágott közbe szigorúan az orvos, ő maga is a kémlelőablak felé pillantva. – Nem értem, hogy…

– Persze, hogy nem érti, de nézze csak meg a lábát, patákat talál majd! – kiabálta most már Adam felállva. A szék eldőlt mögötte. – Az a célja, hogy mind több lelket szerezzen. A hibernált test és az álmodó lélek elválik odafenn, a Carlyle-gyorsuláskor. Ekkora sebességnél csak az ébren lévők tudják megőrizni egységüket. Még én is, noha végig tudatomnál voltam, még nekem is…de őbelőle...nézze csak meg…mi lett belőle lélek nélkül…mit tett velem…

Szétmarcangolt, darabokból összevarrt arcára mutatott felhasogatott karjaival. A doktor tudta, hogy a ruha alatt a test még borzalmasabban néz ki. Adam olyan volt, mint akit felaprítottak, és aztán újból összeraktak.

– Ezt Frank csinálta magával. Nem...más – mondta csöndesen.

Nyílt az ajtó, és két, megtermett fehér köpenyes lépett be rajta.

– Nem Frank – csóválta fejét Adam, majd kezeit felemelve megadóan hátralépett. – Csak a teste.

A végét már a doktor hátának mondta: – A lelkét odafenn hagytam.

A kémlelőszobában, az elsötétített üveg túloldalán Luc várakozott türelmesen. Mikor a doktor belépett hozzá, megköszörülte torkát, és felállt székéből.

– Semmi változás – jegyezte meg az orvos. Figyelte, ahogy a szomszéd helyiségből az ápolók kikísérik az engedelmes, immár ismét tompa beteget. – Megint csak ezek a rögeszmék. Az már biztos, hogy valami szörnyű impulzus érte őt.

– Hát persze – helyeselt Luc mosolyogva. – De nem az út fizikai együtthatóitól. Gondolja csak el, három év alatt teljesen elvesztette a realitásérzékét. Hallucinált. Azt képzelte, hogy egy kísértet támad rá. Amikor eltüntette ezt az állítólagos szellemet a hajóról, akkor pedig valóban megtörtént, amiről képzelgett. Még szerencse, hogy mindez az út végére esett. Ha nincs ez a viharos földtérés…Adam barátunk is elhagyja a lelkét…– felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. Mivel a doktor láthatólag elmélyedt jegyzeteiben, határozottan és emelt hangon hozzátette: – Ezért is fognak a telepesek hibernálva utazni. Mind a hétezer.

Az orvos – miközben elmentette az adatokat – fürkésző pillantást vetett rá. – Akkor is érdekes történet. Végső soron Carlyle is bizonytalan volt a pszichikumra gyakorolt…

– Carlyle ilyesmiről soha nem írt. És a lélek ebből a szempontból nem tényező. Csak a test éhsége idelenn a Földön – vágott közbe dühösen Luc. Majd erőt véve magán, szelídebben így folytatta: – Kérem, nyilvánítsa őrültnek. Hogy lezárhassuk végre ezt az ügyet. Sürget az idő.

Megvárta, míg a másik kényszeredetten bólint, és csak akkor indult kifelé.

Már az ajtóban érte utol a kérdés. – Mikor indul a telepesek hajója?

Megfordult, és türelmetlenségtől csillogó tekintetével végigmérte az embert.

– Mielőbb.

 

vége

 

 

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes holnap éjjel olvasni.

Samhain.

 

 

Egy átlagos éjjelen

 

Apa óvatosan a kilincshez lépett megfogta, megpróbálta.

– Biztos alszanak – mondta mögötte Anya. A férfi várt egy kicsit a gyerekszoba ajtajának deszkájára meredve, majd vállat vont, visszament a feleségéhez, átölelte, megcirógatta sápadt arcát. Közben a bejárati ajtó felé tekintett a nő válla felett.

– Nézd, milyen szépen süt a hold – suttogta. A bejárati ajtó közepén kör alakú ablak volt. Az asszony mindig hajóablaknak csúfolta. Most a férfi elvált Anyától, és ehhez az ezüst tányérhoz ment. Kilesett rajta, hosszan, alaposan végigpásztázva tekintetével az utcát.

– Hideg idő van – monda hátrafelé. – Bár felhős az ég. Azt mondják, akkor nem szokott fagy lenni.

– Éhes vagyok – mondta Anya csüggedten. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, úgy, ahogy Apa otthagyta.

– Akkor együnk valamit – vont vállat férfi, és hátával az ajtónak dőlt.

                       

– Ma van Halloween – suttogta Tesó egy apró zsebnaptárt lapozgatva. A napok gondosan át voltak húzva benne, egészen október harmincegyig. Tesó most ezt a dátumot is keresztülhúzta egy ceruzacsonkkal. A takaró úgy borult föléjük, mint egy nagy templomi harang. Hugi tartotta kezével, míg Tesó a naptárban lapozott. Elemlámpa feküdt köztük, fénye sárgára festette mindent ebben a kis odúban.

– Az mit jelent? – ásított Hugi. Ekkor meghallották az ajtógomb neszezését. Bármikor képesek lettek volna felriadni erre a surrogó kis hangra. Tesó azonnal eloltotta az elemlámpát. Hugi összegömbölyödött, mint egy napfényre került fehér kis lárva.

– Ő az – suttogta rövid fülelés után. – Apa.

– Biztos azt hiszi, már alszunk – nyugtatta őt Tesó. Kivárt még tíz lélegzetvételt, majd óvatosan kinyúlt, és felkapcsolta az elemlámpát. – Szóval Halloween. Nézzük, mit mond róla a lexikon.

 

Mégse indultak el enni. Anya a fal mellé telepedett, leült, és átkarolta két térdét. Izzó, csillogó pillantással figyelte Apát, aki még mindig az ajtót támasztotta. 

– Tudtad, hogy ma éjjel van Halloween? – kérdezte hirtelen. – Tudod: álarcok. Töklámpás. Bolygó holtak.

A férfi most megfordult, kinyitotta az ajtót. Hideg szél söpört be mellette, pár falevelet görgetve a szőnyegre.

– Csukd be – kérte Anya.

A férfi nem mozdult.

– Emlékszem, volt egy szomszédom. Még gyerekkoromban, a kétezres évek elején – mondta a férfi, inkább kifelé. Nekidőlt az ajtófélfának, kezét zsebre vágta, úgy szemlélte az éjjeli, holdsütötte utcát.

– Apám helyett apám volt. Mindig ővele csináltuk meg a töklámpást. Segített beöltözni is.

– Biztos, hogy letaperoljon – vihogott fel a nő.

– Nem – csóválta fejét elgondolkodva a férfi.– Nem azért csinálta. Tényleg bírt engem. Ő volt az első felnőtt barátom. Azt hittem, örökre barátok maradunk. Aztán egyszer, pont Halloween estéjét követően, eltűnt.

– Aha – a nő elfektette szép, keskeny arcát egymás mellé szorított térdkalácsain. – Elvitték a gonosz lelkek?

– Én is azt hittem – bólintott Apa. – Hetekig vacogtam az ágyamban éjjelente, és lestem az ablakot a függöny résein át, hogy mikor bukkan fel az arca az üveg túloldalán. Tudod, úgy elváltozva, elfehéredve üres, fekete tekintettel…mint a horrorfilmekben a visszajáró lelkek.

Anya tudta, ezért nem szólt semmit.

– Aztán később anyám elmondta – vont vállat a férfi. – Lelépett. Otthagyta a feleségét. Előző este még velem faragta a lámpást, nagyokat nevettünk, és elindított a kosarammal. Ő rakta bele az első cukorkát…aztán szépen beszállt a kocsijába, hátul már ott volt egy bőröndben az össze holmija, és gyí…

Anya felhorkantott, vagy inkább köhögött.

– Biztos nem működött neki a dolog. Otthon.

– Lehet – hagyta jóvá Apa. – De akkor is furcsa, hogy pont így időzítette a dolgot, nem? Azóta nekem mindig ez az árulás jut eszembe Halloweenről.

 

 – Halloween valószínűleg a kelta kultúra első őszi éjszakájának ünnepéből ered. E napon úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába – olvasta halkan Tesó. Hugi feljebb húzta magát párnáján.

– Akkor most odakinn szellemek kóborolnak? – kérdezte izgatottan. Talán nyelt is volna egyet, de kiszáradt a torka.

– Ezek szerint igen – nézett rá vészjóslón Tesó.

– Ne csináld már! – kérte őt hirtelen Hugi. – Félek. Inkább olvasd tovább.

– Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik „Cukor vagy bot!” kiáltással szólítják ki a bent lakókat.

– És ők simán kijönnek? Éjjel? – kérdezte Hugi csodálkozva. Tesó bosszúsan rápillantott, kivárt, majd így folytatta:

– Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában a baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A Halloween nagyon fontos ünnep Amerikában.

Tesó összecsukta a könyvet, majd a hátára feküdt. Felemelte bal lábát, és most ő tartotta a takarótetőt.

– És egész éjjel kint mászkálnak a gyerekek? – kérdezte döbbenten Hugi. Tesó elgondolkozva nézte ujjait.

– Szerintem csak a nagyobbak. Akik tudtak magukra vigyázni – jegyezte meg.

– És miért kell nekik cukor? Úgy értem, a cukor finom, de…

– Nem tudom – vágta el szavait testvére. – Én soha nem csináltam ilyet. És senki nem csinál már ilyet, akiket ismertünk, és senki nem is fog – szögezte le haragosan.

Hugi nézte Tesó komor arcát, majd szája legörbült, és halkan hüppögni kezdett. Pár másodperc múlva megérkezett az első könnycsepp is.

– Na, jól van – nyúlt felé Tesó. – Ne csináld már!

Kitakarta magukat. A függöny két hasadékán ezüst holdfény ömlött az ágyra.

– Olyan durva vagy néha – panaszolta Hugi. – Ahogy beszélsz.

– Jobb, ha... – kezdte volna Tesó, de aztán abbahagyta. Inkább felült, majd a padlóra tette lábait. Óvatosan lopódzva az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, épp csak egy kicsit, és kilesett. Az utca üres volt.

– Csöndes minden – jegyezte meg halkan.

Ahogy a szemközti fákat hirtelen végigborzolta egy szélroham, Tesó ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a hidegről a kislánynak, de Hugi már aludt.

 

– Akkor, megyünk enni? – kérdezte Apa, ellökve magát az ajtókerettől.

– Nem nézed meg még egyszer? – intett Anya a gyerekek szobája felé. – Hátha.

Apa megállt felette, lepillantott a nőre. Túl sovány és sápadt volt még ebben a gyér fényben is. Most újabb szélroham tört rájuk, kintről behallatszott, hogy a szemközti nagy tölgy recseg és ropog erejétől. A légáram széle összeborzolta Anya vékony szálú haját. A férfi lenyúlt, kisimította szép, domború homlokból a tincseket. Aztán odasétált a gyerekszobához, és megpróbálta ismét a kilincset.

 

Tesó a neszre az ajtó felé lesett. Azon volt, hogy visszamenekül az ágyba, de inkább mégse mozdult. Kivárt, mint a nyúl, melyen átsuhan a sas árnyéka. A csöndet csak a fákat nyúzó szél és Hugi mind erősödő hortyogása törte meg.

– Már alszom – szuggerálta Tesó az ajtót. A kilincsgomb végül megállt, visszaperdült alapállásába. A kisfiú erre kiengedte a levegőt, de még mindig nem moccant. Lábával óvatosan arrébb kotort egy kiürült kekszesdobozt. A padlót ruhák, ételek csomagolópapírjai, babák, játékkatonák és egyéb dolgok borították. Tesó nem volt büszke a szoba nyújtotta képre. Gondterhelten felsóhajtott, majd visszafordult az ablak felé, hogy elhúzza a függönyt.

Apa állt az üveg túloldalán. Arca a holdfényben még fehérebb volt, mint amire a fiú emlékezett. Ajkai hang nélkül mozogtak.

A kisfiú elnyomta torkában a meglepetést okozta sikolyt. Érezte, tagjait bénultság, a menekülés ösztökélte adrenalin lehúzó mérge itatja át. Zihálva szedte a levegőt, de nem vonta el tekintetét Apáéból. Csak megrázta fejét, mire Apa csüggedten elfordult. Aztán a férfi ellépett az üvegtől, elindult az utcán álldigáló Anya felé. Tesó figyelte őket, egészen az ablakhoz lapulva leste, ahogy távolodnak.

Kisvártatva ismét megérezte a hideget, és hogy milyen álmos ő is. Ahogy az ágy felé indult, átlépett a kajásdobozokon, a zacskókon, a celofáncsomagolásokon, a takarókon, a pulcsikon és harsnyákon, a koszos bugyikon, a játékmacikon és a műanyag pisztolyon, a két, egymás mellé fektetett karón és egy csomag kétszersültön.

Mint egy menedék, úgy fogadta be testét az ágy.

vége