Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

A tiszta ész kritikája

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögé állt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobb arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt, majd az órájára pillantott: - Mikorra hívtad a bébiszittert?

– Lassan itt kell lennie. – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt. A férje tűnődve bámulta: – Mi van veled ma este?

– Szeretném, ha vacsora után lejönnél a pincébe. Ha ott lennél, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – Ha működik a Gép, éjjel megjutalmazlak – súgta a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod. Lemondom a lányt.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan figyelte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt, a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott: – Ismét terhes vagyok.

– Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben – mondta. – Nyakkendő! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége –, biztos a bébiszitter – tette hozzá, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

– Nem emlékszem áramszünetre – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga minimalizálta a veszteséget: önmagát és a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatózó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit, majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

– A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

vége   

 A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. Az alábbi szöveg írása közben például a következők jutottak eszembe: A hetedik kereszt című film (és regény), a Grimm testvérek, a Gyűrűk Ura filmes feldolgozásából az első része egy jelenete, mikor Gandalf ráébred, hogy Frodónak kell a küldetést teljesítenie, az Agora című film zárójelenete a gyöngéd fojtogatással, a Schindler-mozi, és az, hogy mennyire hatása alá kerültem annak idején.

Ez a szöveg elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek. Fontos még, hogy brutális képek csak lassan, fokozatosan avagy egyáltalán nem bontakoznak ki - tehát ismét kellene némi olvasói aktivitás a teljes mértékű befogadáshoz. Ez most elég tanárosan hangzott - jöjjön inkább az írás..

Mélyen az erdőben

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén.  – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle.  – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett vagy inkább krákogott viccén.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki szűköve figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

 – Wolf – mondta.  – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégetőére tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta fejét, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan, krákogva. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám csak állt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta.– Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha  úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet.  Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állt. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint ez nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét, ujjait tördelte maga előtt. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal elázatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a fölbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, csak bámulta az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette. – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett. – Köszönöm – és a morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

vége

Valamikor, jó tizenöt évvel ezelőtt egy hajnalban a vizesaknánkban eltörött a nyomócső, és nekem le kellett merülnöm a kábé két méter mély hideg vízbe, hogy elzárjam a főcsapot. Nem volt nagy dolog, de valamiért borzongatóan rossz előérzettel mentem a víz alá. Mint amikor az embert kirázza a hideg - hallottam, valahol erre azt mondják, átment egy liba a sírodon. Igazából attól féltem odalenn a szürke, félhomályos térben, hogy beleakadok valamibe, és képtelen leszek kiszabadítani magam. Az élmény azóta is többször eszembe jutott, de a mostani írásba nem teljes egészében sikerült belerakni, csupán a különös egybeesés, az előérzet és a rilkei változtad meg életed parancs kapcsán (akkoriban, tizenöt éve a filozófia, az életfilozófia tomboló lázában éltem).

Na jó, benne van az is, ami azóta lett belőlem, de erről ne többet.

Két vadászatról van szó igazából, három farkasról, egy férfiról, egy szarvasról és egy elfelejtett apróságról.

Reggelek

Hajnalban jött be a szarvas a lakótelepre.

A férfi a hó csikorgására riadt. Felült matracán, majd kábán bámulta a vaskályhában sziszegő parázsmaradékot. A gyomrában izzó éhség újult erővel lángolt fel. Dermed tagjait görcs húzta, tudta, jó pár percig még bizonytalan lesz a mozgása. Ezért hát mozdulatlanul fülelt, míg meg nem hallotta ismét a kinti zajt. Aztán bizonytalanul feltápászkodott, a fal mellől elvette kedvenc lándzsáját, és rúdjára támaszkodva az ablakhoz vánszorgott.

A szarvas ott állt a derengő kék és lila és rózsaszín fényben a játszótér közepén. Jó sokáig szaglászta a levegőt, majd a virágágyásokhoz ment, hajdani tulipánok gumóit keresve.

A férfi elnézte barna, sáros bundáját, a keskeny, ívelt lábakat, a nem túl terebélyes agancsot, aztán megfordult és elindult kifelé.

A lakás eltorlaszolt ajtajában nekifeszült a szekrények, és halkan, centiről centire eltolta az útból. Fél percen belül kint volt a lépcsőházban, és megindult lefelé. Nyúlszőrrel borított bakancsa semmi zajt nem csapott. A negyedikről átlag két perc alatt leért, főképp, ha menekülnie kellett, de most lassabban ment, mert gondolkozni akart.

Vadászott már szarvasra, még puskával is, később nyíllal, parittyával, mikor mivel. Tudta, ha nem jól sebzi meg, az állat eltűnik a város felett terjeszkedő rengetegben. Ha mélyre talál, akkor is el fog futni, de a vérveszteség okán és a nyomok alapján egy-két órán belül beéri.

Megállt egy fordulóban, ellenőrizte a lándzsát.

Sokat bajmolódott vele, míg a vékony farúd végébe reszelt ékbe be tudta illeszteni a késpengét. Utóbbit egy vaskereskedésben szerezte, japán készítmény volt, állítólag soha nem kell élezni. Annak idején enyvvel, vitorlakötéllel rögzítette a fémet a fához. A kötél jó könnyű volt, így dobásnál nem húzta le idő előtt a lándzsa fejét az ív végén.

A férfi nehezen tért vissza elkalandozó gondolataitól, az utóbbi időben észrevette magán, hogy mind jobban hajlamos elmerülni a múlt véletlenszerűen elé kerülő képeiben. Talán az éhség volt az oka. Most megindult, és hamarosan leért az előtérbe. A bejárati ajtóhoz lopódzott. Eszébe jutott, hogy a sarokvasak rozsdásak, nyikorognak. Bánta, hogy korábban nem kente be őket valami zsírossal. Most nagyon finoman, apró kis mozdulattokkal résre tárta az ajtót, majd kipréselte magát rajta.

Ott állt a ház előtt, alig tizenöt méterre a szarvastól.

*** 

Arany és bíbor csillogásban ébredt. Anna hagyatéka volt a függöny és a falfestés – mielőtt lelépett, múlt nyáron teljesen átalakította a hálószobát. A férfi csak bámulta a plafont, majd tekintete elkalandozott a falra vetülő napfény négyszögére. A fény tömbjében világosan látszódott a radiátorból felfelé áramló meleg párája.

A férfi felült ágyában, és nyelt egyet. Szája kiszáradt a központi fűtés puha ölelésétől. Minden éjszaka ez történt, de lusta volt tenni ellene. Kiballagott a konyhába, és a hűtőből gyümölcslevet vett elő. Csak úgy, a dobozból ivott, néhány csepp trikójára hullott. Közben a nyitva hagyott hűtőből felvágott és állott zöldség szaga burjánzott ki.

Becsukta a hűtőt, a gyümölcslevet kint hagyta a pulton, átsétált a nappaliba, és elhúzta a függönyt. Odalenn a ház előtti játszótér néptelen volt, valahol, jobbra az épület takarásában egy magassarkút viselő nő kopogott el a járdán. Vajon hova tart ilyen korán?

Mindent fehér, könyörtelen dér borított.

A férfi megfordult, tekintete a mobiltelefonjára siklott. Felrémlett benne: rémes munkanap várja, de meg akart bizonyosodni sejtelméről, ezért elővette határidőnaplóját.

Ott volt benne világosan, feketén-fehéren: megbeszélés az értékesítőkkel, aztán ebéd a hr vezetővel, majd a lényeg: kettőtől a nagyfőnök. Még múlt héten kért tőle időpontot, és a férfi, hiába puhatolódzott, nem tudta kideríteni, mit akarhat. Átgondolta minden baklövését, tévedését az elmúlt időszakból, és arra jutott, egyik sem olyan komoly, amiből baja lehetne. Ugyanakkor érezte, zsigereiben sajgott, hogy gyászos nap lesz a mai. Valami történni fog, valami végérvényes, megmásíthatatlan, egészen brutális és szörnyű, mely darabokra szakítja majd életét. Megvonta vállát, és ki is mondta félhangosan. Szarok rá.

Összecsukta a határidőnaplót, bekapcsolta a tévét, lehalkította, majd levette alsónadrágját, pólóját, és csak úgy, meztelenül megállt a szoba közepén.

Letekintett apró, domborodó pocakjára, combjainak húsos, zsíros feszülésére, és ismét elhatározta, folytatja majd az edzést…hamarosan. Előbb azonban túl kellett élnie ezt a napot. Megindult a fürdőszobába.

*** 

Az állat háttal állt neki, és a jeges földet turkászta patájával, fejével. A szél szerencsére felőle fújt, így a férfi csöndben, mind ruganyosabban léphetett még párat irányába. Egy félig elszáradt tuja takarásába érve megállt, fogást keresett a dárdán.

Mielőtt felemelte a fegyvert, mélyen beszívta a hideg levegőt, melybe a szarvas erős, aromás szaga keveredett. Olyan volt, mintha az erdőt, a ködöt, az éjszakát hozta volna be a vad ide a lakótelep üres és néma tömbjei közé. A férfi lehunyta szemét, és hirtelen megrohanta valami gyengeség. Leengedte a dárdát, majd kinézett a bokor mögül. A szarvas még mindig ásott. Tőle jobbra, nyolc méterre, a homokozó mellé emelt mesterséges domb tetején ott barnállott a hajdan rakott máglya. A férfi fanyarul elmosolyodott, aztán majdnem felkuncogott.

Az első év végén rakta a jelzőtüzet, mikor még látott néha odafenn repülőgépeket. Gondosan, óvatosan válogatta a fákat, az egyik sarokba apró gyújtósforgácsokat rakott, hogy egy gyufafej érintésére az egész fellobbanjon. Nem adódott oka meggyújtani. A gépek eltűntek az égről. Ahogy az emberek is a földről.

A férfi hirtelen elkomorodott, mert ismét elbukkant benne az a furcsa ötlet, hogy ő az utolsó. Mindenki meghalt vagy megölte magát kétségbeesésében, és nem maradt más ember a bolygón rajta kívül. A gondolat egyszerűsége és tisztasága egészen elbűvölte. Százszor eszébe jutott már a dolog, de most, talán az éhségtől legyengült állapota, vagy a vad émelyítő illatának, testének őrjítő közeli valósága miatt még inkább elhitte maga is a tényt. És egyáltalán nem bánta.

Ekkor kavics csikordult mögötte, és ő, mint aki félálomban mozog, a dárdát előre szegezve megfordult.

*** 

Sokáig zuhanyzott, forró, erős vízsugárral. Amikor végzett, nem lett jobb kedve, sőt, valami nyomasztó mélabú telepedett rá. Letörölte a tükör páráját, majd elégedetlenül megvizsgálta borostás arcát. Negyvenes, elgyötört és megfáradt arcú középvezető. Tele adósággal, meghiúsult reménnyel, mindennapi aggodalmakkal. A cégnél egyre bizonytalanabb a pozíciója, exfelesége egy rémes alakkal állt össze, az autója hamarosan nagyszervízre szorul, a törlesztőrészlet és a gyerektartás minden hónapban lenullázza számláját. És a lánya, a kamaszodó, érthetetlen lánya mind távolabb kerül tőle.

Felsóhajtott, és nyugtalanul, rebbenő mozdulatokkal borotválkozni kezdett. Míg a mentolos hab felpuhította bőrét, megmosta fogát, megfésülködött, csak hogy haladjon. Az előszobai óra szerint - amelyre pont rálátott a fürdőajtó réséből - még időben volt, de ma előbb be akart érni. Hetek óta sejtette, hogy a reggeli ügyeletes átveri. A portásokkal lehúzatja belépőkártyáját, míg ő maga háromnegyed órával később érkezik csak meg. A dühítő az volt, hogy a nő feltételezte róla, hogy nem jön rá erre a primitív csalásra.

Érezte, hogy mind idegesebb lesz, míg végiggondolta a dolgot. A gondolatspirál – árulás, alattomosság, képességeink szemtelen alábecsülése - mániákusan pörögni kezdett elméjében, míg.

Megvágta magát az állán. Elgondolkodva felnyúlt szabad kezével, és elmaszatolta a vért. Aztán elmosolyodott, mert hirtelen beléhasított egy gondolat, talán a vörös szín hatására.

Milyen hülyeség mindez.

Igen, mondta ki félhangosan, ez őrültség. Aztán már csak gondolatban folytatta, önkéntelenül is a törülközőért nyúlva.

Felhúzom magam minden nap ilyen dolgok miatt. Ezzel telik el az életem, hogy hiábavalóan dühöngök ostobaságok miatt. Közben az élet, a világ, meg minden…

Nem tudta befejezni, inkább határozottan letörölte a habot arcáról. Nem érdekelte, hogy félig lett kész, így a borosta kettéosztotta ábrázatát. Kisietett a nappaliba, és izgatottan cigaretta után nézett. Aztán felvette az öngyújtót a kisasztalról, és kiment a jeges erkélyre.

*** 

A három farkas valószínűleg a szarvas szagát követte. Látta már régebben is árnyaikat a házak közt, néha pont a gondosan elásott szemét fölött szagolgatták a földet. Ám ilyen közelről még nem volt alkalma megszemlélni őket.

Ott álltak, mint az ő tükörképei – nyúzottan, soványan, kitüremkedő bordáikat lihegtetve, egyre csak a szarvast és a köztük álló embert méregetve. Aztán a bal szélső moccant, oldalt került, mire a jobb szélső automatikusan ugyanezt tette. A férfinak tetszett ez az összehangolt mozgás, egészen elálmélkodott a dolog tervszerű szépségén. Csak akkor kapott észbe, mikor a vele szemben lévő kivicsorította ínyét, és felmordult.

A szarvaspaták egy másodperc késéssel dobbantak fel, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, a zsákmány elinalt. Az egyik zsákmány. A farkasoké még nem. Keserűen elmosolyodott a vicces helyzeten, és hátrált pár lépést, a kis domb, a máglya irányába. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, mert eszébe jutott, volt még egy fél doboz gyufája. Aztán az is, hogy igen, de a matrac széle alá dugva tartja.

A jobb szélső farkas hirtelen lendületet vett, felé ugrott, acsarkodva felcsaholt közben. A férfi megsuhintotta a lándzsát, mire az állat azonnal korrigálta mozgása pályáját. Épp annyi időre vonta el áldozata figyelmét, hogy a bal szélső is támadásba lendülhessen. A férfi riadtan hátrált az új roham elől, ezúttal a levegőt döfködte a szürke test felé, de az betartotta a kellő távolságot.

A férfi hátranézett, és látta, a máglya alig két-három méterre van már csak tőle. Azok hárman közben tökéletesen bekerítették, és csak a pillanatot várták, hogy lerohanják.

*** 

Kint állt az erkélyen, a fagyos reggeli levegőben dideregve, testén csak egy fürdőköpennyel, és izgatottan szívta cigarettáját. Egyfolytában az új, radikálisan érdekes nézőpont forgott tudatában. Hogy mennyire elhibázott mindent az életében. Mennyire másképp kellene néznie a dolgokat. Egyszerűbe, tisztábban. Primitívebben. A lényegre koncentrálva. Hogy is mondta Hamvas? A primordinális dolgokra figyelve. Igen, kamaszkorába nagyon sok Hamvast olvasott. Talán ez még most is megmenthetné.

Elégedetten érezte, hogy a gondolathullámok hatására mélabúja oszlóban van.

A panelek közt lassan felkúszott a liláskék jeges égboltra a nap erőtlen korongja. Varjak rikoltoztak odalenn a játszótéren, a kis dombon, mely a homokozó mellett emelkedett, és most olyan volt, mint egy elhagyott kivégzőhely.

A férfi elégedetten nyújtózkodott, és nem törődött a hideggel. Annál jobban zavarta a cigaretta keserűsége.

Ezzel kell kezdenem, morogta maga elé, de a szálat tovább szítta. Helyette inkább a kezében szorongatott öngyújtót tartotta maga elé. Jó sokáig bámulta a recés hengert, az agyagszínűre égett adagolószelepet és a félig telt tartályrészt.

Igen, itt az ideje, hogy minden megváltozzon.

Fogta, és elhajította a kis piros műanyagot, aztán utána dobta a cigarettát is, majd visszament a meleg lakásba.

*** 

A férfi a gallyakig hátrált, egészen odáig, míg nem volt tovább. A három fenevad mind szorosabbra fonta hálóját körötte, de még mindig elég tág szögben voltak egymáshoz képest, túl messzire, hogy egy pillantással befogja mindőjüket. Márpedig így a harmadik, az örök harmadik támadása könnyen végzetes lehet.

A férfi mély levegőt vett, végiggondolt mindent, amit a farkasokról, a harapásokról, az átszakított ütőerek ellátásról tudott – reménytelenül kevés volt.

Leengedte hát a lándzsát, és fáradtan kifújta a visszatartott levegőt – talán itt az ideje feladni. Éhes volt, hetek óta folyton gyötörte a szörnyű éhség, legyöngült teste fájt és sajgott mindenhol, gondolatai zavarossá váltak, düh, harag, mélabú osztozott napjain. Talán itt az ideje végezni mindezzel.

Ekkor, odafenn, a panelek közti résen, a magasban felbukkant a nap és tűző, kelletlenül éles fénye az ablakok tompa szemein megtörve egészen lába elé siklott, hogy megcsillanjon valamin.

Egy apró kis recés henger volt. A dolgot félig földbe temette az idő, vagy saját talpa, mikor a máglyát rakta össze.

A férfi óvatosan fél térde ereszkedett, szabad kezével elnyúlt, és kipiszkált a fagyott rögök közül a dolgot.

Hat másodpercig tartott, míg ráébredt, mi az.

Egy öngyújtót tartott kezében. 

Amikor megértette az ajándék lényegét, automatikusan, jól berögzült rutinnal meggörgette a hengert, majd meg se nézve az eredményt, megfordult, és a gyújtót a máglya aljához tartotta, a jó ismert részhez, ahol a puha, omlós faforgácsok néhány nagyobb kéreg takarásában örökre szárazak maradtak.

Érezte, hogy a három fenevad egyszerre mozdul, védtelen háta irányába, de már nem érdekelte, csak a tenyere burkában rejtett öngyújtót figyelte.

*** 

Amint visszament a lakásba, kissé felhangosította a televíziót. Épp a híradó vége ment, és míg a nyakkendőt kötötte, és mandzsettáját tűzte, fél füllel figyelte a mondatokat. Aztán visszaoldalgott a fürdőszobába, és elektromos borotvájával lesatírozta arcáról a maradék szőrt. Mikor a zúgás alábbhagyott, megütötte fülét a bemondónő aggodalmas hangja, ki valamiféle új járvány potenciális áldozatainak magas számáról, a WHO prognózisairól és az első, távol-keleti tömeges megbetegedésekről szólt.

Kiment a tévé elé, és nézte a betegek sorát, ágyaik kitöltötték a tajvani kórház folyosóját. Valami jeges, kegyetlen bizonyosság csomósodott gyomrában, ahogy a menthetetlenek, a haldoklók arcába bámult. A vágott keskeny szemekben a vereség biztos tudata csillogott. Gyorsan véget ért a hír, de rosszérzése nem múlt. Felvette kabátját, elrakta kocsikulcsát, majd összegörnyedve felhúzta, és bekötötte cipőjét. Aztán kiegyenesedve megállt az előszoba közepén, és mélyet lélegezett. Visszanézett a lakásra, a hifire, az elektromosságtól még mindig zúgó tévére, a klímaberendezésre, a morgó hűtőre, a pattogó radiátorokra, a csillogó vízcsapokra, a számítógép opálos monitorára, az étellel megrakott konyhaszekrények lakkozott csillogására, a könyvekre és cédékre, az újságokra, és a búcsú bizonyosságával biccentett mindezek felé, majd kiment a lakásból.

 ***

Az első a gerincébe kapaszkodva áldozata nyakát kereste, mire a férfi felállt, és a hátán csimpaszkodó súlyt emelve lépett egyet hátra. A farkas elengedte kabátját, de egy másik oldalról csapott le rá, beleharapott szabad kezébe, mire az öngyújtó a földre hullt. 

A dárda nyelével a szürke test felé vágott, ám az ellibegett a csapás elől. A harmadik vad morgott, hátulról, jobbról, de nem közelített.

A férfi szembefordult velük, látni akarta a szemüket. Akaratlanul is a harmadikra nézett, arra, amely már nem támadott. A szürke szemekben csillogott valami, de nem az éhség, a harag avagy a gyűlölet. És ekkor a férfi megérezte és meghallotta a tüzet, mely a háta mögött mind magasabb ívekbe csapott, és megérezte a melegét is, ami átjárta testét, egy szempillantás alatt felmelegítve őt.

A farkasok lassan visszahúzódtak, mint áradat után a szürke, mocskos víz, a férfi pedig lépett előre egyet, mert a máglya kezdett erőre kapni. Nem akart megfordulni, lazán tartotta maga előtt a lándzsát, sérült tenyeréből a földre csöpögött vére. Várt, míg a fenevadak egészen elkotródnak. Az utolsó a panel sarkánál megállt, visszapillantott rá, aztán elinalt az iskola felé.

A férfi ott maradt a játszótéren, mögötte lángolt a máglya, és hirtelen megértette, hogy valóban ő az utolsó, és azt is, hogy mindennek ellenére, mindent összevetve és mérlegelve még így is milyen gyönyörű dolog az élet.

vége

D.-vel 2003 környékén ismerkedtem meg közös munkahelyünkön a * Általános Iskolában. Kellett pár év, jó pár üveg sör és pár tucatnyi biliárddal töltött óra, míg a kapcsolatunk barátsággá érett. Azt hiszem, a világhoz való viszonyunk hasonlóságát kedveltük a másikban, hogy ugyanolyan ironikusan és szelíd öngúnnyal tekintettünk a tanári pályára és a sorsunkra. Csak később tudtam meg, hogy az ő vesztes éntudata egy pár évvel korábban kezelt agydaganatból - is - fakad. Mikor leléptem a suliból, a barátságunk kitartott, és ép maradt, csak a  daganat tért vissza. 2007 őszén hirtelen és drasztikusan súlyosbodott állapota, az orvosok pár hetet, hónapot jósoltak neki. Márciusig harcolt. Jártam hozzá, amikor tehettem és mertem. Nehéz idők voltak azok. Új, nem túl kellemes munkahelyem, és a kórházi látogatások érzelmileg szörnyen kimerítettek. A tehetetlenség érzete és a vereségtudat rányomta bélyegét minden lélegzetvételemre.

Miután meghalt, sokáig direkt nem foglalkoztam a történtekkel. Igazából ez volt az első, hogy végignéztem valaki lassú elmúlását. Persze minden nap eszembe jutott, de nem akartam tudomásul venni a végletességet.

Aztán, még ugyanazon a nyáron, Olaszországban, egy apartman teraszán, éjjel, jó pár pohár grappa után azt éreztem, meg kell írnom, töményen és sűrítve rögzítenem kell, hogy mi maradt bennem ebből az egészből.

A lenti töredékeket vetettem papírra. 

1.

Elképzelem, mi lehetett ott,

és akkor, az utolsó

nyáron, Mallorcán – egy hét

a napon és a tengernél,

ha ugyan nem az óceánban

fekszik e sziget – én nem tudom.

Mi volt hát, amit tettél,

lehetőségeid lezárulta előtt,

bár e lakat, e szörnyű béklyó

ott várt már minden

nyári éjszakán, csakúgy,

mint ahogy a sors egyéb

csapásai várnak minket,

itt maradottakat.

Hányszor gondoltál később e pár

napra, a legjobb

döntésre életedben, mikor

már a párnák foglyaként,

tehetetlenül, bénán feküdtél,

saját, új, matracsírodban.

Mi maradt akkor számodra?

Az öröm, hogy végül nem tévedtél.

2.

Elzuhant a teste,

bénán, tehetetlenül, mint

rönk fa. Akkor még

tömör és súlyos volt, akkor

még nem ette meg  a betegség férge.

Nem mozdultam. E tétlenség

fáj még most is. Aztán mégis, nevető

esetlenséggel hajoltam le érte, s vissza-

támogattuk testvérével a fotelba.

Mind éreztük – ez az esés több,

mint baleset, ez a mozgásközpont zavara,

mely súlyos gondokat jelez.

Aztán jöttek szülei, barátok, egy gond-

talan csecsemőt hoztak, és apró tréfákat, nagyhangú ugratást.

Jókedvet és bizakodást is, amire

én nem voltam képes.

Ő pogácsát evett vagy valami hasonlót, s tartóztatott, mikor

menni akartam. Végül csak elindultam, s apja

kikísért, egy-másfél hónap, mondta rövid bevezető után.

A lényegre tért, ehhez szokott, önkínzó keménységgel

tárta elém, s én akkor bólintottam, majd a lift ajtaját ütöttem, s végig, lefelé menet az elesettre

gondoltam.

3.

Bénán és tehetetlenül,

lyukas cipőben, kopott,

átizzadt ingben, a

munkanap minden ke-

serűségével, éhesen, fertőtlenítőt, s valami mély, ín-

tenzív, lemoshatatlan illa-

tot beszívva, csalódottan, s

elkeseredve, arcomon a vereség jóindulatú vigyorával,

áruló, rebbenő tekintettel, s né-

ha meginduló, zavart szavakkal

ültem a kórházi széken melletted, míg

te haldokoltál.

4.

Mikor  hazaértem, fogtam

a lányom, s magamhoz emeltem. A szaga,

a súlya, a hangja,

matató kis kezei – mind

meggyőző bizonyítékok voltak, hogy

van valami, ami

önmagán túlmu-

tat az életem-

ben. Van egy dolog, ami több

mint a vereség és a gyász,

más, mint a kudarc és a tehetetlenség.

Apró, kilenc

kilónyi hús,

mely hozzám-

simul, s

boldogan sikongat, míg

táncolunk az

újpesti éjben.

5.

Nem az utolsó este volt,

melyet akkor sétálva

zártunk. Az utolsó előttiek

valamelyike tán, biliárd

utáni céltalan ődöngés. A

sör hólyagomban árnyas

helyek felé kormányzott,

végül barátságunk origó-

jánál, az iskolánál kötöt-

tünk ki. Míg a kerítés

tövében könnyítettünk ma-

gunkon, hosszan élcelődtünk,

nevetve a gesztus durvaságán.

Éjjel volt, nyáresti, kül-

és kertvárosi, s mikor elindultunk,

nem tudhattuk, hogy a szelíd lombok,

a szépen nyírt gyep és a csöndes ablakok

közt ott ólálkodik, figyel és vár a halál.

Elég sok helyen írtam már arról, milyennek kellene lennie az első magyar horrornak. Olyannak, amit a franciák, angolok csinálnak az Eden lake-ben, a Martyrs-ban vagy a L'interieur-ben. Egyszerű, nyers, kegyetlen. Azt hiszem, a horrorfilm valamennyire a tragédia gyermeke, azért nézzük, hogy igazoljuk pesszimista világképünket: ez a hely alapvetően olyan, ahol jó emberekkel rossz dolgok történnek, és a rossz dolgok vége mindig a szenvedés és a halál.

Eddigi próbálkozásaim egy autentikus magyar horrorfilm forgatókönyvének előállítása kapcsán sajátos hibridek lettek. Mindegyikben - túl a műfaji kliséken - szerettem volna valami csavart, ötletet, újdonságot belevinni. Vagyis úgy akartam elkészíteni egy jó horror szinopszisát, történetét, hogy közben a műfaj megújításának is eleget tegyek.

Rá kellett jönnöm, hogy ez sok lenne. A létrejött dolgok mutatósak lettek, de mint horror, nem működtek. Elhatároztam hát, visszatérek az alapokhoz, a műfaj jellegzetességeit használom csak fel, semmi egyebet.

A lenti szinopszis/treatment ennek szellemében készült, és mikor befejeztem, elégedetten írtam ki a "vége" szót. Ez a film nem készülhet el a mai Magyarországon, de ha mégis elkészülne, olyan mozi lenne, amire szívesen beülnék. Nincs benne semmi rendkívüli horrorfilmes szemmel. De vannak benne beképzelt városi médiaértelmiségiek vs. közömbösen durva falusiak, elhagyatott, észak-magyarországi falvak, rabszolgatartás (csicskáztatás), csonkolás, kannibalizmus és rengeteg vér.

Amire oda kell majd figyelni, ha a forgatókönyvet írom, az a Riporternő karaktere, hisz ő az, akit a falusiak darabokra szednek - de aztán fordul a kocka...

Még egy. A keserű végbe beleírtam a múlt évtized egyik legrémesebb bűnesetét is. Talán soknak tűnik ez így, de egy kicsit visszatükrözi a valóságot, és bizonyítja, hogy ebben az országban tényleg mindenféle szörnyűség megtörténhet.

A fészerben

- játékfilm szinopszis -  

Főbb szereplők:

Riporternő

Szerkesztő

Operatőr

Sofőr

Lány

Öregasszony

Hivatalnok

Polgármester

Titkárnő

Falusiak

A kamera által vett képet látjuk real-time.

Riport közben vagyunk a egy közigazgatási hivatalnok irodájában. A Hivatalnok épp azt magyarázza, hogy a szociális hálón előbb-utóbb mindig felakadnak a csicskáztatók. A Riporternő rákérdez, egész pontosan mit jelen a szó: „csicskáztató”. A Hivatalnok elmondja: rabszolgasorban, félállati létben, fészerben, pincében bezárva tartott kisemmizett falusi lakos. A gazdagabb, tehetős falubeli alamizsnáért megalázó fizikai munkára kényszeríti.

A Riporternő tudakolja, hol a leggyakoribb a jelenség, mivel szeretnének egy élő-két példát felvenni a kereskedelmi tévé riportműsorához.

A Hivatalnok lekapcsoltatja a kamerát, ám az Operatőr csak leteszi azt az asztalra, nem nyomja ki. A férfi, akit egészen elbűvölt a Riporternő, elmondja, hogy hivatalosan nem tudnak ilyen esetekről – de menjenek fel északra, *** környékére, ott – a névtelen bejelentések szerint – szép számmal találni ilyen dolgokat. Figyelmezteti őket, hogy a „tartók”-kal (vagyis a csicskáztatókkal) vigyázzanak, durva, kellemetlen emberek, ha kiderül, mi járatban vannak, könnyen bajuk eshet.

Benzinkút. A kocsibelsőből a tankoló illetve cigarettázó Sofőrt és Szerkesztőt veszi az Operatőr, majd ráközelít a mellette ülő, laptopjába író Riporternő dekoltázsra. Az észreveszi ezt, rászól. Az Operatőr értetlenkedik, felemlíti a múlt hétvégét. A Riporternő zavarba jön, azt válaszolja, az tévedés volt. Az Operatőr nem hiszi, ahogy azt sem, hogy egy ilyen idióta baromba, mint a Szerkesztő, szerelmes a Riporternő. Szerinte a férfi ki fogja használni, aztán otthagyja, mikor érdekei úgy kívánják.

Beszáll a kocsiba a másik kettő. A beszélgetés félbeszakad, a Szerkesztő megérez valamit, féltékeny lesz, tüntetőleg megcsókolja a Riporternőt. A Sofőr az Operatőrre kacsint – láthatólag mindent ért.

Autópálya, a Szerkesztő elbóbiskolt, a Riporternő ugyancsak. A Sofőr az Operatőrt figyeli a visszapillantóból, aki nagyon élvezi, hogy a nő a vállára hajtotta fejét. A Sofőr cigarettával kínálja a másikat, az elhárítja, mondván, leszokott. A Sofőr rákérdez, mióta tart, mire az Operaőr elmondja, csak egy alkalom volt, de teljesen belezúgott. A Sofőr szerint a lány is odavan a fiúért, de nem meri bevallani magának. A srácnak erőszakosabbnak kellene lennie, néha a nők titkon elvárják az ilyesmit. A másik igyekszik elterelni a figyelmét a témáról, rákérdez, mióta melózik már a csatornának.

A Sofőr válaszol – elég régóta, és ezalatt elég sok mocskot látott. Aztán elmesél egy sztorit, egy visszavonult kollégáról. A szeméthegyekről csinált anyagot, a Sofőr fuvarozta. Amit ott láttak, a hegyek közt élők degenerációja teljesen kiborította azt a másik riportert. Még inkább az, hogy ezeknek az embereknek is voltak parancsolóik, kapitányaik, akik élet és halál urai voltak. Egy ízben üldözőbe is vették őket egy klán fegyveresei. A Sofőr azóta egy katonai szuronyt tart az ülése alatt, nézze csak meg a srác. Az Operaőr előveszi, majd óvatosan visszadugja helyére.

A Sofőr folytatja: az a riporter az élmények hatására visszavonult, és elment a Vöröskereszthez melózni. Mi a tanulság? Ha durva dolgokat lát az Operatőr, inkább fordítsa el a fejét, ne nézzen a lencsébe, mert néha a téma, a látvány képes megváltoztatni egy egész életet. Fordítsa el a fejét, és fusson.

Útszéli parkoló, a Szerkesztő a gps-t nyomogatja, míg a Riporternő egy térképet tanulmányoz. Ellenkezik a véleményük, hogy merre kellene menni, végül az arrogáns Szerkesztő szava dönt. Hosszadalmas autózás után elérnek egy faluba.

A polgármesteri hivatal várószobája. Túlsúlyos titkárnő gépel, míg várakoznak. Az operatőr kimegy a wc-be, kifelé összeakad a Riporternővel. A lány elnézést kér a durvaságáért. Elmondja, mindent hallott a Sofőrrel lezajlott beszélgetésből. Az Operatőr megcsókolja, a lány hagyja magát, gyors, heves szeretkezés.

A falu polgármesterének irodája. Az illető kedélyes, víg figura, tréfálkozik a csicskásokon és a tartókon is. Hamar kiderül, a társaság rossz helyre jött, igaz, ebben ő is hibásak – a helységnévtábla leesett. A környéken van egy-két település, ahol történnek ilyesmik – meséli tovább a Polgármester, de ebben a faluban nem.

Az utca, rövid tanácskozás, mitévők legyenek. A Szerkesztő közben ismét a gps-t nyomogatja, próbálja kitalálni, hol lehetnek. A Riporternő kifakad – neki volt igaza a térképpel. A páros összevész, mire a lány a kocsma felé indul. A Szerkesztő beül a kocsiba, a térképet kezdi tanulmányozni. A Sofőrt küldi a lány után, az Operatőr követi őt.

A kocsma homályos belsejében a pultnál a Riporternő a második pálinkáját issza. A bent lévő férfiak dermedten figyelik. A lány kihasználja az alkalmat, és megkérdezi őket, tudnak-e valamit a tartókról. Pénzt ajánl az információkért. Senki nem válaszol, a Sofőr látja, feszült a helyzet, menniük kellene. Felszólítására végül a Riporternő kifelé indul, mellette a falon egy pohár robban szét. A Sofőr fedezi a visszavonulást.

Odakinn az után beéri őket egy lerobbant negyvenes férfi. A kocsmából követte őket. Elmondja, hogy némi juttatásért elviszi őket egy öregasszonyhoz, aki tud mesélni ilyen dolgokról. A Riporternő rááll a dologra, követik a férfit.

A Szerkesztő bezárja az autót, majd velük tart.

Faluvégi lerobbant kis házikóhoz érnek. Odabenn a lány kifizeti a férfit, aki bemutatja egy koszlott Öregasszonynak a csapatot.

Az Öregasszony zöldséget pucol leveshez. Elmondja, a ház körüli munkákban segít neki egy Lány a szomszéd zsákfaluból. Ott valóban vannak olyanok, akik rabként tartják a szomszédjaikat. A Lány gyakorta mesél neki ezekről az áldatlan állapotokról.

A sparhelten kialvóban a tűz, az Operatőr ajánlkozik, hoz be fát.

A farakás a hátsó udvarban, egy fészer mellett van. A favágó tőke oldalára vörös réteg, talán vér száradt rá. Míg a fiú fát pakol szakajtóba, zajt hall a fészerből. Mintha lenne odabenn valaki, árny moccan a deszka mögött. Beles egy résen, ám a félhomályban alig látni valamit.

Egy fiatal Lány riasztja meg az Operatőrt. Elmondja, itt szokta levágni a csirkét az öregasszonynak. Most is erre készül, az Operatőr inkább otthagyja, nem bírja a vért.

A Lány egy tálban friss, véres húst hoz be a házba. Megígéri, hogy sötétedés után átkalauzolja őket a falujába. Ott mutat egy-két házat, ahol valóban tartanak embereket disznóólban. Jöjjenek vissza egy óra múlva, addig kitakarítja a házat. Cserébe csak a Riporternő szép aranyóráját kéri.

A Riporternő inkább pénzt ajánl. A Szerkesztő félrevonja. Kiderül, tőle kapta az órát. A Szerkesztő szerint a sztoriért mindent fel kell áldozni. A Lány megkapja az órát.

A kis csapat visszatér a polgármesteri hivatalhoz. A Polgármester épp zárja az épületet. Amikor a Szerkesztő elmondja, mire jutottak, a kedélyes kis ember dühbe gurul. El akarja zavarnia a faluból a négyest, majd felháborodottan otthagyja őket.

Az autóval leparkolnak az Öregasszony faluvégi háza előtt. Várakozás. A Sofőrnek rosszérzése van a Lánnyal kapcsolatban, erről beszélget a Szerkesztővel. Közben az Operatőr csinál egy felvételt a Riporternővel a bekötőút előtt. A jelenetbe besétál a Lány. Az Operaőr felveszi őt is, miközben a Lány elmondja, nagyon érdekli a kamera, szeretne majd filmezéssel foglalkozni...

Gyalog indulnak el. A Lány nem akarja, hogy a másik faluban kiszúrják az autójukat. Egy ideig a kátyús úton sétának, majd benyomulnak az erdőbe, egy ösvényre.

Teljesen besötétedik, mikor kibukkannak a falu szélén. Kertek alatt, sáros dűlőutakon vezeti őket a Lány. Figyelmezteti őket, halkítsák le a mobilokat, bár azok úgysem működnek, mert az átjátszótornyok jó messzire, hegyek mögött vannak.  

Egy kerítés át mutat egy ólat, amiben állítólag tartanak valakit. Az Operatőr bemászik a kertbe, próbálja felvenni, de nagyon rosszak a fényviszonyok. Mikor a kamera saját lámpáját bekapcsolja, a hátsó udvarban fény gyullad. Kimenekül a kertből, és a többiekkel együtt futásnak ered.

Mikor ismét összegyűlnek az utcán, észreveszik, a Lány eltűnt. Továbbmennek, zajt hallanak – valaki nyöszörög, melyet ütések hangja tarkít. Egy kerítés résein át hamarosan megnézhetik a zaj forrását.

Egy megvilágított udvaron egy részeg férfi bottal veri a sárban előtte kúszó meztelen alakot. Az Operatőr mindent vesz, de Sofőr megszakítja a jelenetet – benyomul a kapun, és leüti az ütlegelőt. A többiek utána. A férfi ott reszket a sárban a lábuknál. Az Operatőr kamerafénye egy, a veréstől teljesen eltorzult arcú és testű, lesoványodott szerencsétlent világít meg. Amikor a Riporternő ki akarja kérdezni, mi történt vele, vonyítani, kiabálni kezd – láthatóan a testi szenvedés elvette eszét. A ház ajtajában megjelenik egy nő, majd visszabújik az épületbe. A kis csapat elhagyja az udvart. Az őrült kiáltozás sokáig kísérti őket.

Ahogy továbbmennek, egy megvilágított utcakereszteződésben véres zsákot cipelő alakot pillantanak meg. Az idegen is észreveszi őket, a zsákot eldobva menekülőre fogja. A Sofőr közelebb megy, belenéz a zsákba, majd döbbenten hátrál. A többek a sötétből figyelik. Hirtelen hárman rontanak társukra, baltával felfegyverzett falusiak. Agyonverik a Sofőrt. A csapat sikoltva, rémülten menekülni kezd. A Riporternő és az Operatőr egy irányba futnak. Kerítésen átmászva elbújnak egy kertben. Próbálnak telefonálni, de a mobilok természetesen nem érik el a hálózatot.

Ahogy a telek vége felé lopakodnak, egy láncra vert férfi támad rájuk. Nem engedi el a Riporternő kezét, ezért az Operatőr kénytelen egy kővel leütni, agyonverni. Visszafelé, az udvaron át kirohannak az utcára, ahol szemtanúi lesznek, ahogy a Szerkesztőt a falusiak sarokba szorítják, elviszik.

Felbukkan a Lány. Megígéri, eljuttatja őket a körzeti megbízotthoz.

Egy házba kíséri őket, ahol, miután belépnek, hirtelen minden fényt leoltanak. Az Operatőr a kamera lámpájával világít, látja, ahogy férfiak támadnak rájuk. Menekülni kezd, a padlásra bújik, itt a Lány várja, egy lapáttal leüti.

Innentől kezdve a Lány kezeli a kamerát. Reggel van, egy vasráccsal kettéosztott fásszínben, fészerben vagyunk. Az egyik felében az eszméletlen Operatőr fekszik, a másikban a Lányt hiába kérdezgető Riporternő áll. Férfiak érkeznek, megszemlélik a rabokat, majd rövid tanakodás után benyomulnak a Riporternőhöz, és némán, szó nélkül megerőszakolják. A sikoltozásra magához térő, megkötözött Operatőr ordítva kérleli, fenyegeti a falusiakat – két férfi hamarosan megunja, átmennek hozzá, lefogják, és egy lapáttal többször fejbecsapják. Ezután rájuk zárják a fészert.

Másnap a Lány rögzíti, ahogy az Operatőr a Riporternőt vigasztalja. Az nem szól, sokkos állapotban, a sarokba kucorodva néz maga elé. Délután megismétlődik minden. A Riporternőt megerőszakolják, az Operatőrt megverik a lapáttal. Miután „magukra maradtak” a Riporternő megszólal, elmondja, soha nem fogják őket megtalálni, mert rossz faluba jöttek, és senki nem tudja, hol vannak. Az Operatőr erre már nem tud mit mondani.

Következő nap láncon vezetik őket egy házhoz. Az Operatőr a fejére mért ütésektől még kába. Rongyot, vödröt kapnak, dolgozniuk, takarítaniuk kell. Mikor a Riporternő megmakacsolja magát, a gazdasszony egy bottal megveri. Az Operatőrt a ház ura sakkban tartja. A fiatalember sikálni kezdi a padlót, csak hagyják abba a másik verését, közben könyörög társának, hogy dolgozzon. Ám a Riporternő megtagadja a munkát, továbbra sem hajlandó dolgozni, mire a ház asszonya felhív valakit telefonon.

Az erőszakolók közül érkezik egy férfi. A Riporternő, mikor meglátja, könyörgőre fogja, és már dolgozna, de késő, a férfi a hajánál húzva kiviszi az udvara. Az Operatőr menne utána, de a ház ura leüti, félholtra veri őt.

Este nyers, véres húst kapnak a ketrecükben. Egyiken sem akarnak enni. Reggel a Lány rögzíti, ahogy a Riporternő mégis eszik valamennyit. A húsdarabok közt egy ujjat talál. Azonnal kihányja az ételt.

A nap folyamán a páros egy gazos területen takarít puszta kézzel. Az úton feltűnik egy láncra vert sántikáló alak – a Szerkesztő. Elvágták az Achilles-inát, illetve arcát teljesen összetörték. Kába, észre sem veszi a másik kettőt.

Ahogy délután visszafelé mennek az úton, ismét látják a Szerkesztőt. Fát hord egy udvaron. A Riporternő akaratlanul is megszólítja. A férfi ránéz, feleszmél. Egy hasábbal leüti őrzőjét, és megindul a Riporternő felé. Elbánik az Operatőrt és a Riporternőt láncon tartó másik falusival is, és nekilát kiszabadítani őket. A Lány elfut, távolról veszi a jelenetet. A Riporternő sírva kéri a Szerkesztőt, hagyja őket, meneküljön, hozzon segítséget, de az nem engedelmeskedik. Ekkor hátulról rátámad egy baltával az elsőként leütött falusi, súlyosan megsebesíti, és mikor el akarna mászni, dühből átvágja a Szerkesztő lábát térdben. Magához térő társa a vétlen Operatőrt veri félholtra.

A következő nap a Lány hozza a reggelit a Riporternőnk. Egy lábszár, félig megnyúzva. A ketrecben lévő elborzad, nem nyúl a húshoz. Az Operatőr vérbe fagyva fekszik saját ketrecében. A Lány töltésre teszi a kamerát, majd otthagyja a fészer sarkában bekapcsolva.

Látjuk, ahogy a Riporternő végül rászánja magát, és beleharap a levágott tagba. Undorát leküzdve, sírva mind őrültebben, dühösebben tépi a húst fogával, míg végül ki tudja szabadítani a sípcsontot. A hosszú, egyenes darabot elgondolkodva forgatja kezében, majd rálép, eltöri hegyesre.

Először a zárat próbálja kifeszíteni vele, aztán a padlót át akarja kiásni magát. Egyik sem jár sikerrel. Zajt hall, jönnek, a csonkot elrejti a szalma közé.

A kamera még mindig ugyanabból a pozícióból veszi, ahogy két férfi lép a fészerbe, ismét munkára akarják vinni a rabokat. A Riporternő a hegyes csontdarabbal ledöfi mind a kettőt. Kiszabadítja, és megpróbálja magához téríteni az Operatőrt, de az csak bambán, katatón módon néz maga elé. A lány végül bevallja neki, szereti és megcsókolja. A fiúba erre lassan kezd visszatérni valamiféle értelem, összeszedi magát. A Riporternő magához veszi, és kikapcsolja a kamerát.

Innentől kezdve objektív, külső kameranézetből látjuk rohanásukat. A hátsó udvaron át egy mellékutcába jutnak. Az udvaron a Riporternő talál egy kisbaltát. Pár sarokkal arrébb idős asszony bukkan fel velük szemben, vödörben vizet visz. A vödröt eldobva menekülőre fogja, a Riporternő utánafut, utoléri és agyonveri.

Visszatérve kába, vérrel borított társához, a maradék vízből lemossa a sebesültet. Az Operatőr némiképp magához tér.

A távolban, ahonnan jöttek, dudaszó harsan. Egy Lada dudáját nyomja különös ritmusban a fészerben ledöfött falusiak közül az egyik. A házakban mozgolódni kezdnek a férfiak. A Riporternő rájön, egy jelzést hallanak, sietniük kell. Támogatva, húzva, vonva társát megindulnak a falu vége felé.

Amikor majdnem belefutnak egy csapat üldözőbe, egy udvaron keresnek menedéket. Hátralopódznak az ólakhoz. Az egyikből szólítja valaki a Riporternőt. A Szerkesztő az. Mindkét lábát levágták, tehetetlenül fekszik odabenn. Kéri, ne hagyják itt, vigyék magukkal. A Riporternő megígéri, visszajönnek érte rendőrökkel. A férfi nem hisz neki, megfenyegeti, ha nem viszik magukkal, ordítani fog. A Riporternő csitítja, indulna. A Szerkesztő tényleg kiabálni kezd, mire az Operatőr elveszi a baltát a nőtől és agyonveri. Elveszi tőle az autó kulcsát, aztán a kerten át kijutnak a falu szélére.

A üldözőkre figyelve, árokparton bujkálva elérik a kifelé vezető betonutat. Pár száz méter múlva autó érkezik szemből. A másik falu polgármestere. Elmondja, azért van itt, mert aggódott gazdátlan autójuk miatt, és a keresésükre indult. Megígéri nekik, elmenekíti őket. Azonban az elátkozott falu felé, rossz irányba indul. A Riporternő a hátsó ülésről előrelendülve dulakodni kezd vele, elrántja a kormányt, fának csapódnak. A Polgármester súlyos sebet kap, homlokát összezúzza. Megjósolja nekik, soha nem fognak innen elmenekülni. Aztán rányom a dudára a faluban hallott különös ritmusban. A Riporternő csak nagy nehézségek árán tudja elhúzni a kormánytól, kivonszolni a kocsiból. Mikor a férfi ismét vissza akar mászni az autóba, az ajtót rácsapja a fejére, egyszer, kétszer, többször.

Az Operatőr lába beszorult a műszerfal alá. A Riporternő nehezen, az ülést hátrafelé nyomva kiszabadítja.

Közben szemből, a tartók faluja felől kis csoport indul meg feléjük.

Az Operatőr lábfeje teljesen összeroncsolódott, nem tudj járni. Elveszi a baltát a lánytól, és kilyukasztja a kocsi tankját. Aztán odaadja a Riporternőnek a másik autó kulcsát, és elküldi őt a fák közt futó gyalogösvényre. Meneküljön, ő majd feltartja a falusiakat. A Riporternő nem akarja itt hagyni a fiút, de az az érveivel meggyőzi. Neki már nincs esélye, és pont emiatt többek ők, mint a falusiak. A Lány sírva elindul.

Az Operatőr csomag cigarettát, gyufát vesz észre a kocsiban. Egy szálat a szájába rak, és a kocsi körül terebélyesedő benzinfoltba állva várja a közeledő falusiakat.

A Riporternő az ösvényen fut, amikor robbanást hall, hátranézve narancssága lángot lát a fák közt.

Eléri a másik falu határát, és az autójukat. Mielőtt elindulna, rátámad az Öregasszony házából kirontó Lány. A kocsiban dulakodnak, a támadó már majdnem megfojtja ellenfelét, mikor a Riporternő előveszi a Sofőr által emlegetett szuronyt, és a Lányba döfve, kimenekül az autóból. A másik kihúzza magából a pengét, és utána indul. A Riporternő hátrafelé menekül, a fészerhez, ahol egy fadarabbal leüti támadóját. Zajt hall a fészerből. Belép – odabenn egy iszonyatosan megcsonkított férfit talál.

A látvány hatására egy ásóval kivégzi, lefejezi az éledező Lányt, majd bemegy a házba, az Öregasszonyhoz.

Autóba szállva őrült iramban hajt végig a falun. Két-három településsel odébb elsodor egy kisfiút az út szélén. Míg próbálja kiráncigálni a gyereket a kocsi alól, a környező házakból köré gyűlnek a lakosok, a fiú kétségbeesett apja egy karóval támad rá. A Riporternő hiába tiltakozik, sajnálkozik, mind többen csatlakoznak, ütik, ahol érik, végül eltűnik a dühös falusiak gyűrűjében.

A kamerát gyerekek veszik ki a hátsó ülésről. Zárásként az ő amatőr, bohóckodó, vidám felvételeiket látni.

vége