Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2011. március 06. 21:37 - Valmont

Amikor elment az áram

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

 

A tiszta ész kritikája

 

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögé állt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobb arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt, majd az órájára pillantott: - Mikorra hívtad a bébiszittert?

– Lassan itt kell lennie. – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt. A férje tűnődve bámulta: – Mi van veled ma este?

– Szeretném, ha vacsora után lejönnél a pincébe. Ha ott lennél, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – Ha működik a Gép, éjjel megjutalmazlak – súgta a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod. Lemondom a lányt.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

***
 

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan figyelte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt, a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott: – Ismét terhes vagyok.

– Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben – mondta. – Nyakkendő! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége –, biztos a bébiszitter – tette hozzá, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

***
 

– Nem emlékszem áramszünetre – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga minimalizálta a veszteséget: önmagát és a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatózó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit, majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

– A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

vége   

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr242716763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása