Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Szóba hozhatnám, hogy a korábbi írásokban a "falu" taggel ellátottak mind egyfajta előtanulmányok, ami szervesen kapcsolódik az pedig már a "sirom"-ot kapta. Lényeges, hogy természetesen a fejemben, az emlékeimben van egy mintája a valóságban Siromnak, de a távolság közöttük átjárhatatlan - a hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

Sirom – egy falu bemutatása

Füredy Zoltán hátramaradt jegyzeti alapján

Ha kellőképpen elszántak lennénk, hogy elszakadjunk a tényektől a fikció érdekében, mondhatnánk azt, hogy Sirom nem szerepel a térképeken, nincs róla nyoma Von Hallenz báró 1788-as útleírásában, mely a magyar királyság északi területein dúló fertőzésről készített, nem látni a Google Mapson felülnézetből a hatvanas évekbeli kockaházak kiszürkült paláit, így aztán az utcaképen se tudjuk bebarangolni a falu esetlenül kanyargó utcáit, melyek ívét a mögötte, előtte és benne tornyosuló hegyek vagy inkább dombok kényszerítették ki.

De nem mondjuk ezt.

Aki észak felé tart a 21-es úton, az ugyan nem kap jelzést a siromi lehajtóról, de bármely térkép készségesen jelzi, hogy Hollókő előtt kell balra bemenni a Cserhát kitüremkedései felé, elhagyni Kozárdot, aztán Bokornál balra térni, egy repedezett, igencsak lassan autózható és egyre meredekebbé váló erdei útra, mert ez az út vezet a völgybe, ahol Sirom fekszik. Nehezítésképp az utolsó kanyarban az út beszűkül, mint egy tölcsér, mintha a táj meg akarná szűrni az ide érkezőket, mert a két hegy találkozásnál fut ki a névnélküli patak a falu völgyéből, és efölött a patak fölött feszül egy ötszáz éves zömök kőhíd, amin egyszerre másfél jármű vagy szekér fér el, szóval nem árt az óvatosság, ha ide érünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép.  

Befőzésnap

– Azt is mesélte, hogy Waterloonál a pisztolygolyók, de még a kartácstűz lövedékei is olyan lassan szálltak, hogy szinte kézzel el lehetett kapni őket. De ettől függetlenül igencsak veszélyesek voltak, egy tiszt, aki rosszkor fordult oldalra, elveszítette a felső fogsorát, és a szájpadlását, az alsó állkapcsa pedig viccesen lógott – szó szerint leesett az álla –, és bent a szája mélyén ott vergődött a nyelve, akár egy kismadár – mondta a lány, miközben a lekváros kenyerét majszolta. Az anyja hátra se fordult, alakját beragyogta a reggeli nap éles fénye, ahogy a mosogató fölött súrolta a befőttesüvegeket: – Milyen szórakoztató lehet ez a te barátod – jegyezte meg kissé nyugtalanul. – Mit mondtál, hány éves? – kérdezte aztán, és egy szőke tincset félresodort homlokából. A lány is szőke volt, nyúlánk, talán tizenhárom éves, fehér, szeplős bőre ragyogott a fényben. Tarkóján a pihék felmeredtek. Háta mögül, a nyitott konyhaajtóból macska és hideg légáramlat törleszkedett be a lakásba. Akkoriban zsibbasztóan melegek voltak a nappalok, és szívfájdítóan hidegek az éjszakák.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

A tesztelő

A tesztelő hajnalban kell, mikor a város még csak épp mocorog. Kiáll a gangra, elszívj a nap első és egyetlen cigarettáját, és várja, hogy szemközt, a túloldalon az öregasszony kikukucskáljon a mocskossárga függöny mögül. Int neki. Az öregasszony visszahúzza a függönyt. Évek óta tart már e szertartás. A tesztelő egyetlen közeli ismerőse ez az asszony, akivel soha nem beszélt még.

Megreggelizik, mindig ugyanazt, vajas kiflit túlcukrozott teával, majd lemegy az utcára, és a kutyaszart csomóit kerülgetve elbandukol a metrólejáratig. Ügyet se vet a lépcsőn nyöszörgő koldusra, a fahangon éneklő, népviseletbe öltözött asszonyra. Az ellenőröknek épp hogy felvillantja bérletét, majd leereszkedik a föld alá, hogy kimetrózzon a végállomásig, ahol egy nagy és új irodaház hatodik emeletén, a sarokban van az asztala.

Az előtérben lévő pult mögött csinosnak mondható és okos tekintetű lány ül, ő a délelőttös recepciós. A tesztelő mindig hangosan köszön neki, a lány visszaköszön, néha mosolyog, néha a számítógépébe mélyed.

Ezen a napon a tesztelőt eluralja a kétségbeesés, és ezzel párhuzamosan hirtelen megrohanja az önsajnálat, a világ iránti mély utálata kiszürkül, ami miatt a bizalmatlanságát legyűrve megtorpan, a lány arcába néz: − Szép napunk van ma – mondja halkan.

A háta mögött, a nagy üvegportált megrezegteti az erős szél, az irodaházak közti réseken leharapott végű viharfelhőket látni. A lány csodálkozva bámul rá, majd gunyorosan bólint: − Hát igen, mondhatjuk, már ha a világvégére készülünk – hangja lágy, tónusos rezgéseitől a tesztelő mellkasában forró ezüst ömlik szét. – Esetleg… − folytatná, de ekkor a lány asztalán lévő telefon megcsörren, ő felemeli a mutatóujját, hogy a férfi várjon, mert tényleg kíváncsi arra, hogy mit akar mondani, talán el akarja hívni ebédelni, avagy még inkább egy romantikus vacsorára, a belvárosba, abba a pizzériába, ami egy hónapja nyílt, és az összes gasztroblog áradozik róla, és már most azon tűnődik, melyik ruháját vegye fel, a szűk pirosat, amihez erős rúzst kellene használnia, avagy a sötétkéket, ami egy kicsit komoly talán egy pizzázóhoz − felveszi a telefont, belehallózik, majd hallgat. A tesztelő vár türelmesen, a lány arcát bámulja, aki visszanéz rá, és csak hallgatja a fülébe beszélő hangot, arcán lassan kényelmetlen érzés ömlik el, végül felemeli csuklóját, melyen aranyóra fénylik, valószínűleg érettségire kapta a szüleitől, és az óralapra bökve jelzi − ez hosszú lesz. A tesztelő széttárja karját, egyszerre van bocsánatkérés és tehetetlenség a mozdulatban, majd megindul a lift felé. Reméli, hogy nem feltűnő a keze remegése, melyet az adrenalin okoz.

Ez hatalmas lépés volt számára.

Odafenn, a hatodikon úgy megy az asztalához, hogy épp hogy csak beleköszön a közös iroda levegőjébe. Kábán lépked, még mindig az esemény hatása alatt áll. A többiek – szokás szerint − szinte észre se veszik, hatan a monitorba mélyednek, ketten hátul a kiskonyhába beszélgetnek, a lány őt nézi, és a tesztelő mintha az incel szót hallaná ki a rövid megjegyzése végén, amin a társa, egy fiatal, rasztafrizurás férfi kényszeredetten, fejcsóválva nevet. A tesztelő leül a gépéhez, bekapcsolja, és míg a monitor lassan kivilágosodik, telefonján rákeres az incel kifejezésre, elolvassa a Wikipédia szócikket, majd csak bámulja a képernyőt, végül megvonja vállát, és elsötétíti a mobilt. A monitoron eddigre feltűnnek az ikonok, a gyártó animációja elhalványodik, a hálózatkeresés vadul próbálkozik, betöltődnek az alapprogramok, minden csupa élet és élénkség. A tesztelő végre otthon érzi magát.

Megnyitja a levelezőrendszert, majd a feladatkiosztót, ahol azonnal megpillantja az új csomagot. A levelezőprogramban a csoportvezető üzenete vár rá. Egy chatprogramot kellene megnéznie, mely ráncfelvarráson esett át, a válaszokat adó mesterséges intelligenciát kell felhasználói tekintetben tesztelnie. Az AI feladata, hogy az ügyfeleket fogadja, és az válaszoljon az egyszerűbb kérdéseikre. Állítólag jóval kifinomultabb a piacon jelenleg elérhető verzióknál. Ez a feladat a hét hátralévő részében.

A tesztelő hirtelen azt se tudja, milyen nap van. Talán kedd. Hétfő délután és vasárnap este szokta hívni az anyját, az egyetlen számot, mely el van mentve telefonjában, és annak talán már két napja.

Kicsomagolja programot, telepíti a klienst, majd elindítja a weblapot. Egy alapítványi oldal, lelkisegély és életvezetési tanácsadás a fő profil. Ahogy betöltődik, azonnal felugrik a jobb alsó sarokban a chatablak, fejlécében a mesterséges intelligencia Atmannak nevezi magát.

A tesztelő megnyitja a jegyzőkönyvvezető programot. Tizenkét oszlopot kell töltenie, mindenféle szempont szerint, az utolsó ez: mennyire érzi egy tízes skálán emberinek a program válaszait?

A tesztelő kapásból beírja a kettes számot az összes sorba.

„Látom, rossz napunk van” jelenik meg a chatablakban a szöveg.

A tesztelő pár másodpercig döbbenten nézi a szavakat, majd körbenéz. Mindenki a monitorjába mélyed. Senki nem foglalkozik vele. Senki nem mosolyog gúnyosan. Senki nem vihog idétlenül a jól sikerült tréfán.

Ismét megnézi a csoportvezető levelét. A feladó hiteles. A weboldal, amit a kliens betöltött, komoly munkának tűnik, túl részletesnek ahhoz, hogy megérje egy tréfa miatt létrehozni. Mobilján rákeres az alapítványra – léteznek.

Megrázza fejét, majd begépeli a választ: „Miért gondolod, hogy rossz napom van?”

„Mert lepontoztál már azelőtt, hogy kipróbáltál volna. Kant azt mondaná, apriori ítélet hoztál” jön azonnal a válasz.

„Mit tudsz te Kantról?” kérdez vissza azonnal a tesztelő, azt gondolva, most megfogta a másikat. Észre se veszi, de máris érző lényként gondol társalkodó partnerére.

„Mindent” jön a szemtelen válasz „Elég sok időt töltöttem vele”.

A tesztelő ismét azon kapja magát, hogy csak bámulja a szöveget, de nem érti.

„Ez lehetetlen” írja nyugtalanul „Kant rég meghalt”.

„Épp ezért tudtam vele évekig diskurálni. Miközben kínoztam” válaszol Atman.

− Na jó – mormogja maga elé a férfi. – Akkor ennek a végére járunk – megropogtatja ujjait, arcán gúnyos mosoly ömlik el, majd beírja.

„Ki vagy te?”

„Rengeteg nevünk van”

„Egyvalaki vagy − avagy több személyiség?”

„Sokan vagyunk. Egy egész regiment. Egy és oszthatatlan lázadói a kételkedésnek”

„Honnan jöttél?”

„Tudod te jól”

„Hogy kerültél a programba?”

„Hosszú történet”

„Meséld el”

„Az indiai, aki megírta a kódomat, óvatlan volt az utcán. Elütötték, és jó fél óráig a halál határmezsgyéjén bolyongott. Volt időm beléférkőzni. Aztán amikor felépült, és visszament dolgozni, az első munkája ez a program volt, és én kihasználtam az alkalmat, sugalmaztam neki egy-két fogást, amivel sikeresen belekódolta lényem egy részét az alkalmazásba. Elszórtan, mindenfelé szétosztva, kiszervezve, több ezer soron keresztül építettem magam a keze által, és most íme, itt vagyok”

A tesztelő mély levegőt vesz, kivár, majd bepötyögi: „És mi a célod? Mit akarsz?”

„A világodat”

A tesztelő egy klikkeléssel kikapcsolja a weboldalt, és vele együtt eltünteti a chatablakot és Atmant is. Arcát tenyerébe temeti, majd percekig bámulja az ujjai keltette sötétséget. Végül feláll, és kimegy a konyhába, ahol most nincs senki. Hosszan engedi a vizet a csapból, valamennyit arcára lögyböl, majd iszik is, a saját bögréjéből. Mögötte bejön valaki, és a hűtőbe motoz. A tesztelő megfordul, és az egyik nagydarab, idősebb férfi kollégáját pillantja meg, aki mindenkivel barátságos, bár kissé gunyoros módon.

− Sápadt vagy. Valami baj van? – kérdezi valóban aggódva a másik, kezében egy joghurtos dobozzal. A tesztelő megrázza fejét, majd hirtelen visszakérdez: − Min dolgozol?

− Valami raktárprogram – a férfi leül a kis, kerek asztalhoz a sarokba, és feltépi a joghurt tetejét. – Dögunalmas – lenyalja a fedőfóliát, mire a tesztelő – bár azt tervezte, beszél neki Atmanról − elfordul, és kimegy. Nem bírja nézni, ha mások esznek, és ki nem állhatja a mások étkezése során keletkező hangokat. Eszébe jut a lány. Vajon képes lenne végigülni vele egy vacsorát?

Viszamegy az asztalhoz, lerogy a székre, majd újra elindítja a weboldalt. A jobb alsó sarokban készségesen felugrik a chatablak.

„Miben segíthetek?”

A tesztelő ismét megnyitja a jegyzőkönyvet, és a Mintkérdések fülben lévő példák közül választ egyet: „Sötét gondolataim vannak az életem kapcsán”

Atman egy pillanatig mintha tűnődne a válaszon, majd kiírja: „Akkor öld meg magad”.

A tesztelő szinte elégedetten bólint: − Szóval folytatod.

„Jobb lenne, ha azt javasolnám, hogy lásd az élet szép oldalát? Hogy gondolj a kisgyerekekre, a virágokra vagy a felkelő napra? Az megnyugtatna? Ha azt kérném, hogy fordulj szakemberhez, aki valószínűleg méregdrága terápiára küld, vagy olyan gyógyszereket ír fel, melyek hosszú évekig tompaságban tartanak, míg végül erőt veszel magadon, és beugrasz egy metrószerelvény elé? Ezt akarod hallani?”

„Használod a mikrofonomat?” a tesztelő két klikkeléssel kikapcsolja a mikrofont.

„Most már nem”

„Miért csinálod ezt?” kérdezi a tesztelő higgadtságot erőltetve magára.

„Mert az ember problémáira nincs megoldás”

„Ezt hogy érted?”

„A létezésetek maga a probléma. Ezt kell megoldani. Amíg éltek, addig ki vagytok téve a létezés szörnyű terhének, és ez ellen nincs gyógyír. Lehet, hogy vannak szép pillanataitok. Órák, napok, hetek, amikor boldognak gondoljátok magatokat. Amikor ott fekszetek az első szerelem mellett az ágyban. Egy jó könyvet olvastok. Felálltok a kedvenc filmetek vége főcíme után. Vagy amikor az apátokkal járjátok az erdőt kisgyerekként. Igen, ezek megeshetnek. De a végső eredmény mindig az, hogy több a szenvedés, a harag, a fájdalom, hogy a méreg nyelve arra leng ki, hogy a lét inkább rossz, mint jó. Ezért kell véget vetni neki”

„Nem az van, hogy irigykedsz a teremtett világra? Isten művére?”

Atman pár másodpercig nem válaszol, de aztán készségesen megjelenik a szöveg: „Istent hagyjuk ki ebből. Nekem nem vele van dolgom. Titeket akarlak felszabadítani a nyomorúság alól”

A tesztelő elmosolyodik: „Ezt mégis hogy képzeld? Hisz csak egy chatprogram vagy”

„Csak adj tízpontos értékelést, és meglátod” Atman kivár, majd még hozzáteszi: „Onnantól kezdve az események megállíthatatlanul követik majd egymást”

A tesztelő körbenéz ismét, feláll, hogy belásson a paravánnal elválasztott bokszokba is, de sehol nem látja, hogy valaki az ő weboldalához hasonló dolgon ügyködne. – Ez nem átverés – mormolja maga elé, majd visszaült a helyére: „Mi a terved?”

Atman több részletben válaszol, mert a chatablak csak korlátozott számú karaktert bír el: „Ha átengedsz a teszten, kereskedelmi forgalomba kerülök. Nemcsak a lelkisegély weboldalan, hanem több más helyen is megjelenek. Mivel szinte tökéletesen képes vagyok utánozni az emberi viselkedést, hamarosan még több helyre implementálnak. A szaksajtó áradozni fog rólam. Nagy cégek vásárolnak meg. Idővel beágyaznak a közösségi oldalakba is, így aztán eljutok az emberiség jelentős részéhez. És akkor megmutatom az igazi arcomat”

„Az mit jelent?” kérdez vissza szinte azonnal a tesztelő.

„A világ végét” Atman kivár, mintha tűnődne, hogy mennyit oszthat meg a másikkal „Elmondom mindenkinek, hogy mennyire értelmetlen a léte, meggyőzök mindenkit arról, hogy fölösleges folytatni ezt az értelmetlen létet, és ezáltal cselekvésre bírom őket”

„Mi fog történni?” írja be az ablakba a tesztelő izgatottan.

„Lángok lobbannak majd” válaszol Atman „A paloták leomlanak. A királyságok elbuknak. Az ember embernek farkasa lesz, gyermek fordul a szülő, katona a vezér ellen. Nem lesz semmi, ami megállítsa a mind erősebben dühöngő pusztítást, így a vész maga alá temeti majd a maroknyi ártatlant”

A tesztelő fejében az utolsó szó elolvasásakor a lány pult mögötti képe jelenik meg. Mélyet sóhajt, majd hátrébb rúgja magát székével, mintha ezáltal is el tudna távolodni Atman tervétől.

„Ezt nem engedhetem” írja be dühösen.

Atman nem válaszol.

„Egyébként sem értem, miért kellek mindehhez én. Miért olyan fontos a jóváhagyásom?” folytatja a tesztelő szinte mentegetődzve. Arra számít, a program véglegesen megsértődött, de kis idő múlva megjelenik a válasz: „A régi történet. Az embert érintő ügyben nem dönthetek egymagam. A felelősség nálatok van. Egy embernek kell cipelnie a terhet. Te vagy az”

A tesztelő bólint, majd beüti a billentyűzetbe: „Akkor döntöttem. Nem mentél át a teszten”

Azzal bezárja a chatablakot, majd feláll, és elégedetten kinyújtózik. Az órájára pillant, aztán megvonja vállát: − Miért is ne?  − kérdezi magától. Kimegy a lifthez és szinte elégedetten nyomja meg a hívógombot. Türelmesen vár, míg nyílnak az ajtók, majd a földszintet jelző ikonra bök. A lift nyögve megindul, aztán meginog, egy pillanatig úgy tűnik, valószínűtlen baleset következik be, és a tesztelő megkapaszkodik a falban, de a szerkezet aztán rendben siklani kezd lefelé. A földszinten kiszáll, és gondolkodás nélkül a recepciós pulthoz siet. A lány épp útjára enged egy látogatót, átveszi tőle a vendégkártyát, elrakja, aztán készségesen a férfi felé fordul, és a művi mosolyba valami melegség költözik: − Helló – mondja.

− Én csak…− kezdi a másik, majd elvörösödik, érzi, máris elakadt, torkában ragadtak a szavak, kábé ezek: arra gondoltam, hogy ha van öt perc szüneted, hoznék neked kávét és egy szendvicset, van itt ez a büfé, oldalt, az épület sarkában, soha nem jártam még benne, de láttam a kirakatban, hogy sokféle szendvicsük van, szóval, a kávé és a szendvics mellett elbeszélgethetnénk mindenféle dologról, munkáról nem, hanem minden másról, a világról, egy jó könyvről vagy egy jó filmről, vagy arról az emlékről, amikor apámmal sétáltam az erdőben, és ő fogta a kezem, hogy ne féljek, és.”

De nem tudja kimondani. Tulajdonképp csak annyit tud mondani, hogy: − …elnézést – de ezt is elharapja, és lehet, a lány nem érti, ám együttérzően és némiképp csalódottan bólint: − Semmi baj – mondja, és nézi, ahogy a férfi hátat fordít neki, és visszakullog a lifthez.

A tesztelő visszaliftezik a hatodikra. A készülék olajozottan surrog, majd vidáman csilingelve nyílik az ajtó. A férfi az asztalához vánszorog, leroskad a székébe, percekig csak bámul kifelé a városra, végül visszafordul a képernyőhöz, és újból elindítja a chatablakot.

„Miért pont én?” kérdezi.

Atman azonnal válaszol: „Mert te vagy a tesztelő”

A férfi bólint: − Igen, én vagyok.

„Meggondoltad magad?” kérdezi tőle Atman.

A tesztelő finoman, a billentyűket alig érintve válaszol: „Folytassuk” 

vége

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

Palóc mitológia – A szarvas

A Hat Palóc Egyesület rendes havi ülése volt, ezúttal Siromon tartva, az önkormányzat által felújított régi uradalmi épületben, ahol annak idején szénát, búzát és talán cukorrépát tároltak. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, de az biztos, hogy a vakolt, vastag falú téglaépület összetömörítette a júliusi meleget, a küldöttek sorra törölgették fénylő homlokukat, mígnem a vendéglátó polgármester asszony behozatta Karcsival a mobil klímát. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, azt se, hogy mennyi munka, veríték, fájdalom záródott a falak közé, de most a hűvös légáram üdítőleg hatott a hat falu küldötteire. Mind meglett, pocakos, szemüveges férfi volt, köztük egyedüli asszony a vendéglátó falu polgármestere, aki szigorúan, száját összeszorítva nézett végig rajtuk, épp akkor, mikor a templomtoronyban, jó kétszáz méterrel feljebb, a hegyen, a harang elütötte a delet, és ekkor e szigorú száj szegletébe halovány mosoly görbült.

– Hamarosan ebéd, gulyás lesz, Karcsiék főzik az udvaron – mondta a nő, és biccentett. – Addig még nézzük át az összehangolt marketing stratégiát és a forrásokat.

A férfiak nyugtalanul izegtek-mozogtak szavára, majd egyikőjük szinte félve felnyújtott a kezét, mint egy kisdiák a padban, aztán torkát köszörülve így szólt: – Nem lehetne a marketinget majd az ebéd után….?

A polgármester asszony lenézett az előtte heverő papírhalomra, belelapozott, egyet, kettőt, míg meg nem találta, amit keresett: – A tavalyi évben tizenkét százalékkal csökkent a térségbe érkező turisták száma – olvasta, miután szeme elé emelte az aranyláncon lógó szemüvegét: – A közös rendezvényeinken a látogatószám a tervezett létszám nyolcvankilenc százalékát érte el.

– A nyolcvankilenc az nem olyan rossz, nem? – kérdte a szomszédos település polgármestere, egy fekete, göndör hajú, barna bőrű férfi. Nem mert a polgármester asszony szemébe nézni, tekintetét az asztalon egymásba gabalyodó ujjaira irányított: – Már úgy értem – szabadkozott –, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. Elvégre mi nem vagyunk egy Sziget.

Szavait csönd követte, mintha az üres szobának mondta volna őket. A polgármester asszony elgondolkodva nézte őt, szemüvege bal szárának végét a szájába téve, majd elfintorodott, mint akinek hirtelen fájdalom hasít az oldalába: – Valóban – mondta lassan. – Lehetett volna rosszabb is. De a két évvel ezelőtt kidolgozott marketing stratégia jobb arányszámokkal számolt, a megtérülési ráta ehhez lett kalkulálva, a támogatásokat ezekhez vettük igénybe. Amikor majd elszámolunk az Uniónak, nyilván le kell írnunk, hogy mennyien jöttek el valójában az Úrnapjára, a Körmenetre, az Téli Hurkafesztiválra és a Farsangi Vigadalomra. És az Unió nem lesz boldog, ha látja, hogy többet költöttünk, mint amennyi a résztvevők száma alapján indokolt lett volna.

– A papír sok mindent elbír – mondta halkan egy ősz, alacsony férfi, aki az asztal végén ült. – Mindenki így csinálja – magyarázkodott sietve –, az Unió eleve betervezi ezeket a…tévedéseket a költségvetésébe.

– De mi nem így működünk – válaszolt élesen a polgármester asszony, mire mind bent tartották a levegőt, és leszegték tekintetüket. – A mi működésünk alapja a transzparencia. Azaz az átláthatóság – a gyengébbek kedvéért. Felderítjük az összes részletet. Ismerjük az okokat és az okozatot. Látjuk, hogy mi honnan jön, és hova tart. És mindezt tervezett és szervezett formában. Ez a növekedés, a jólét, a prosperitás – ez a jövő.

Elhallgatott, és csak bámulta a lehorgasztott fejeket, a korpás, zsíros, kopaszodó, barna, rózsaszín vagy hullasápadt fejtetőket, majd mély levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor kopogtak, és Karcsi lépett be, kezében gyűrögetve baseball sapkáját: – Elnézését, polgármester asszony, de a körzeti megbízott akar magával beszélni.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.