A minap újranéztem a The Witch: A New-England folktale című horrort. 2015-ös, annak idején körülrajongott mozi, ami szépen öregszik, mai szemmel is nagyon hatásos. Milyen jól meg lehetne ezt csinálni a mi történelmünk kapcsán is: a török hódoltság utáni újratelepítés idejére datálva például, amikor a bécsiek zavart értetlenséggel olvassák a délvidékről érkező, vámpírtámadásokról szóló jelentéseket...

Persze a film kapcsán is saját Nógrád-mitológiám jutott eszembe. Hogy a családunk egy része valóban hitt a boszorkányokban, hogy mennyire féltem gyerekként a házuk mögötti erdőtől, és hogy legfontosabb rémálmomban egy patás férfi állt a kertünkben. 

Úgy érzem, a mű ereje az egyszerűségében rejlik, és szerintem a jó horror alapvetően ilyen, nem azért, mert primitív és primer vágyakat elégít ki, hanem azért, mert a szörnyű dolgok mindig nagyon egyszerűen mennek végbe a való életben is. A lenti történeten sokat tűnődtem, és számos módosítással jutottam el a végleges formáig, jobbára egyszerűsítés és kihúzás árán. A lényeg ugyanis az elbeszélői pozíció lett (nem a "mit mond?", hanem a "ki mondja?"), minden érdekessége ebből fakad - ám időbe telt, míg erre rájöttem. 

Egy este a palócoknál

A kórház után – ahol zavaros, és némiképp homályos, de a gyomorban és a fejben és az orrban felgyűlő emlékek és nyomok alapján mindenképp visszataszító eseményeknek voltam szemtanúja – beugrottam az S. nyugati szegletében lévő Penny Marketbe, szinte magam se tudom miért, talán valami meleget és puhát, valami élettel telit akartam venni. Jó hosszú ideig ácsorogtam tanácstalanul a fagyasztott áruk tárolója mellett, a homályosra karcolódott műanyag mögül rózsaszín dolog csillogott elő, amikor is megszólított egy hang. Szervusz, te vagy az, kérdezte az idegen, és amikor megfordultam, már bennem volt a félelem, hogy nem fogom tudni, ki ő, múltam mely követe ért elém, milyen elfeledett gyerekkori barát szólít meg, de a maszk ellenére is megismertem azonnal, hogy ez László, a középiskolából. Négy éven át előttem ült azokban a kréta és hipószagú termekben, melyekben annyit vándoroltunk, órára órára, nem is sejtve, hogy saját elfuserált felnőttségünk felé haladunk elszántan.

Elmondtam neki, hogy csak átutazóban vagyok, tulajdonképp szinte már félig elhagytam a várost, mire ő megértően bólogatott, közbe folyamatosan elnézett mellettem. Mi van veled, böktem végre ki, mert éreztem, ezt várja, mert el akar mondani valami fontos dolgot, egy számára rendkívüli dolgot, amiről már előre tudtam, mennyire érdektelen lesz nekem. Tévedtem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ajándék

„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.

„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.

Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.

Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.

„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.

Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”.  A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.

Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.

„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.

Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.

A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.

A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”

A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.

„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.

„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.

A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.

A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.

„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”

„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.

A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.

János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.

„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.

„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.

A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.

A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.

A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.

A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.

− Holnap karácsony – mondta.

vége

Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint.

Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá.

Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt.

Az írás szomorú történetisége, hogy egy novellapályázatra készült, márciusban írták ki. Azóta se hirdettek győztest. Írtam már erről, a nem túl szépemlékű Ulpius Ház csinált hasonlót − kis magyar nyomorúság. Mindenesetre nem várok tovább, itt jobb helye lesz az írásnak, mint szerkesztői asztalfiókban.

Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.

Horla tanár úr csaja

Már nem emlékszem pontosan, hogy ki terjesztette azt annak idején Horla tanár úrról, hogy fiatal csaja van, talán a lányok, akik persze szerelmesek voltak bele, mert a tanár úr, bár már negyven felett járt, nagyon jól tartotta magát.

De nem is, a szomszéd srác, Kisjakab volt, aki azt mesélte, hogy épp a tanár úr háza mögött, a város széli földúton biciklizett, amikor észrevette a tanár urat, földet lapátolt a kocsija csomagtartójából, az ablak mögött pedig megpillantotta a csajt, aki tényleg nagyon fiatal volt, bár a függöny miatt ezt inkább csak sejteni lehetett.

Egyébként Horla tanár úr volt a legjobb tanár a gimiben, és ő volt az egyetlen, aki a szerenád estéjén, régi, helyi szokás szerint eljött velünk kocsmázni, a vénkisasszony fizikatanárnő is benézett ugyan, meg a történelmet tanító Pista bá is felbukkant, de Horla tanár úr egészen a végéig ott maradt, és az utolsó két kört ő fizette. Ekkor már csak a kemény mag maradt a Fehér Hollóban, a fiúk közül azok, akiket tényleg érdekelt az irodalom, és az a négy lány, akikről tudtuk, hogy halálosan szerelmesek a tanár úrba. Azt hiszem, ők hozták fel végül a témát, felbátorodva a meggylikőrtől és a csapolt Sopronitól, megkérdezték a tanár urat, hogy volt e valaha szerelmes.

Ő beletúrt dús sörényébe, a neonfényes mennyezet felé fordította római arcélét, megköszörülte torkát, majd azt mondta: − Igen. Jó pár évvel ezelőtt – akkor már nem szólt a zene a hangszórókból, mert a tulaj lekapcsolta, ezzel is jelezve, hogy egykor záróra, így Horla tanár úr hangja, ez az mély és lágy tónusú, de mégis erős hangszín, melyen oly kellemes volt hallgatni Balassi vagy Ady szövegeit, betöltötte a helyiséget, de nem zavart senkit, mert rajtunk kívül csak a sarokban ült egy párocska, aki valamiről sutyorogtak, egyébként egyedül voltunk, mi heten és a tanár úr.

− Ezt a történetet még nem meséltem el senkinek, készüljenek fel, hogy furcsa lesz, mondhatni különös, amolyan dekadens vagy inkább romantikus értelemben – valószínűleg ez az oka, hogy megtartottam magamnak nem, igazából az az oka, hogy nem akartad, hogy őrültek nézzenek, úgyhogy becsüljék meg a magukat – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját Horla tanár úr, szeme csillogott, talán a sörtől és kocsma saját főzésű körtepálinkájától, talán mástól.  – A maguk évfolyama különösen kedves nekem, azt hiszem, nem volt és nem is lesz még egy ennyire…nyitott csapat a kezeim alatt. E nyitottság miatt merem most mindezt elmondani.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Számtalan gyökere van ennek az írásnak, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a fő ok az, hogy másfél éve vettünk egy matracot, és nagyjából azóta borzalmasan rosszul alszom. Idén nyáron már fizikai, reggeli rosszullétig fajult a helyzet, de majd mindennapos a fejfájás, az égő szem is. 

Próbáltam mindent. Többféle könnyed, gyógynövényes altatót. Új párnát. Lekapcsoltam a fűtést. Korábban feküdtem le. Nem ettem hat után. Természetesen semmi nem használt. Az aktivitásmérő órák csúfondárosan 95-97%-os alvásteljesítményt mutattak, több órás mélyalvással. Kár, hogy ezt a fizikai tüneteim nem támasztották alá.

Természetesen sokáig az új matracot hibáztattam. Hogy talán túl puha, és bár reggelente tényleg sajog néha a gerincem, de odáig azért van hét óra, szóval valamennyire kipihentnek kellene lennem, ráadásul bárhol máshol alszom, ott is ugyanez a végeredmény - a kialvatlanság.

Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a múló időbe vagyunk vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!).

Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón.

Világok pusztulásán

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Ady Endre: Őrizem a szemed

A nő sötétkék ruhája élesen elütött a dívány kopott barnájától. A délutáni napfény mézszínű hajába tűzött, de a férfi akaratlanul is lejjebb vitte tekintetét, az aggodalmasan ráncolódó homlokra, a bezárt, enyhén festett szemekre, a durcás ajkakra, végül a finom selyemkesztyűbe bujtatott ujjakra, melyek a süllyedő-emelkedő mellek domborulata alatt voltak összekulcsolva.

− Beszéljünk ismét arról az álomról – javasolta az orvos elkapva tekintetét a nő testéről, majd felállt, az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és kilesett az utcára, melynek közepén egy részeg katona dülöngélt, míg társa a szemközti ház kapualjában vizelt.

− Nem lehetne másról? Másik álomképről? – próbálkozott a nő, de a férfi a fejét rázta, majd meg is fordult, úgy mondta: − Oly furcsa és különleges mindaz, amit látott a legutóbb említett álmában, hogy azóta is foglalkoztat. Azt gondolom, van egyfajta egyetemes többletjelentése e képnek, olyasvalami, ami túlmutat az egyéni, személyes vonatkozáson, és talán az egész fajra is igaz…. – tette hozzá nyugtalanul, majd visszaült a fotelbe, a dívány mellé, és várt, míg a másik összeszedi magát, aztán sóhajtva visszakérdez: − Már elmondtam egyszer. Melyik részlete kíváncsi, doktor úr? – most felnézett rá, azúrkék tekintete elfelhősödött, a férfi nem is állta sokáig, elfordult: − Az egész érdekel, de főképp a helyszín. Kérem, írja le a helyszínt.

A nő ismét behunyta szemét, mintha úgy jobban látná maga előtt az álomképet, majd rövid, homlokráncolós összpontosítás után belekezdett: − A levegőég liláskék. Közel és távol nincs más, csak dombok ez alatt a fura égbolt alatt. Talán halk szél fú, de ezt csak sejtem, bár nem gyakorol hatást azokra a dolgok, melyek körülvesznek.

− Azt mondta legutóbb, hogy két hold van égen – jegyezte meg a doktor.

− Igen – bólintott a nő fektében. – Ebben bizonyos vagyok. Látom, ahogy az egyik elterpeszkedik a látóhatárnál, nagy, rücskös gömb, míg a másiknak csak halovány sarlója látszik fenn az ég boltozatán.

− Nem lehet, hogy az a nap? – kérdezte a férfi.

− Nem, a fény a hátam mögül jön. De nem láthatom – suttogta a nő. – Sárga, jó, meleg fény, érzem, ahogy simogat.

− Meg tudja nézni a napot? – kérdezte a férfi.

A nő kis ideig tétovázott: − Képtelenség – mondta aztán. – Nem tudok megfordulni. Épp, hogy azt látom, ami előttem van, de ezt is csak valamiféle véletlen okán. Szívem mélyén tudom, hogy nagy szerencsém van, senki, de tényleg senki nem láthatja mindezt, ami köröttem van. Mert ez…titok.

− Mi van maga körül? – tette fel a kérdést a doktor, és mély levegőt vett.

A nő kis ideig összpontosított, majd így válaszolt: − Rengeteg olyan, mint én. Szerte a mezőn. Kisebbek, és nagyobbak. Mindenhol ott vannak. Moccanatlanok, mert a földben gyökereznek, mint a fák. De mégse azok. A fénnyel élnek, mint a fák, és a földből táplálkoznak, mint a fák, de mégse ez a lényegük.

− Hanem mi? – suttogta a doktor.

− Az, ami bennük van. Az élteti őket, csak emiatt léteznek. És énékem ezt nem szabadna tudnom, jaj, ha valaki rájön, hogy itt vagyok, hogy látom ezt, akkor nem is tudom… − a nő teste hirtelen görcsbe feszült, légzése zihálóvá vált, kezei a dívány oldalába markoltak: − Félek, hogy olyat látok, amitől elvesztem az eszem. Olyan helyen vagyok, ahol nem szabadna látnom semmit.

− Ennek nincs értelme – morogta a doktor, majd felállt, a nőhöz lépett, homlokára tette kezét, aztán csettintett ujjával: − Most lassan, háromig számolok, és háromra felébred. Egy. Kettő, három.

A nő felnyitotta szemét, zavartan körbenézett, aztán szégyenlősen nyakához nyúlt, és felült a díványon. Kerülte a doktor tekintetét, úgy kérdezte: − Ezúttal jutottunk valamire?

Az orvos visszament az ablakhoz, ismét kinézett: − A szorongása okát nem sikerült feltárni. Az tény, hogy ez a visszatérő, különös álom, mely idegen helyre ragadja önt…

−…idegen, ez a jó szó – kapott a nő a kifejezésen. – És valóban olyan, mintha elragadnák a lelkemet!

− Szóval ez az álom okozhatja a zaklatottságot és az idegkimerülést, amit újabban tapasztal – az utca immár üres volt. A távolban dördült valami, mintha az ég ajtaját csapták volna be. – Noha lehet, mindez csak a forradalom, e vészterhes idők számlájára írhatók.

− Asszonykorom óta látom e képet – mondta a nő, és enyhén elpirult. – Az pedig már jóval a forradalom előttre datálódik. Évek óta vissza-visszatér álmaimban. De a múltkor rendkívül intenzívvé vált

− Talán a világ zaklatott helyzete csak felerősítette a kételyeit – vont vállat a doktor.

− A kételyeimet? Mibe kételkednék? – kérdezte a nő, immár állva.

A férfi körbe mutatott: − A valóságunkban. Az álma olyan, mintha egy idegen planétára kerülne. Mintha a lelke kiszakadna a földi testéből, és egy másik valóságba helyeződne át, és talán tudat alatt, akár Babits könyvének hőse, ön is azt hiszi már, az az igazi, és mindez csupán szín, díszlet köröttünk.

− Nem gondolnám, hogy így éreznék – rázta fejét az asszony. – Nagyon is valóságosak vélem az életemet.

− A tudatalatti felettébb erős tud lenni e téren – a férfi az íróasztalhoz lépett, valami felfirkantott egy papírlapra: − Enyhe nyugatót javaslok, ez még talán kapható mostanság is – nyújtotta át papírt: − Persze folytathatjuk az üléseket, de úgy vélem, ez a fura álomkép mindennek az origója. Se a gyermekkorában, se serdülőkorában nem találtunk olyan krízist, ami a nyugtalanságot és szorongását egyébként indokolná.

A nő retiküljébe tette a lapot, egyúttal átnyújtotta egy bankjegyet a férfinak, aki finom kis biccentéssel mellényzsebébe tette.

− Köszönöm doktor úr, remélem, igaz van. Mindannyiunk érdekében remélem – mondta az asszony búcsúzóul, mire a férfi még válaszolni akart valamit, de inkább magába fojtotta, és kikísérte a szalon ajtajáig a másikat, majd figyelte, ahogy a cseléd hozza a kabátját, végül még egyszer elköszönt, aztán visszament az íróasztalához. Papírt és tollat vett maga elé, majd németül írni kezdett:

„Kedves barátom! Ígértem, hogy tájékoztalak a „planétás” betegemmel kapcsolatos további információkról, ezért küldöm most a legutóbbi, felettébb eredménytelen ülés részleteit. A beteget hypnosisban vizsgálva kifaggattam az álombéli hely jellegzetességeiről, de semmi újat nem kaptam. Ismételten valamiféle növényi létről vallott, mely mélységesen eseménytelenül telik fajtársai közt egy idegen bolygó mezején. Az egyetlen aktivitás, amit tán kifejt, hogy némiképp növekszik, egyébiránt teljes mértékben passzívan telik az ideje odaát. Nem tudom, mire jutsz ezzel. Részemről a további találkozásokat nem látom indokoltnak. Üdvözlettel barátja és híve, Ferenczi.”

Közben a nő kilépett a kapun, majd felefelé indult az utcán, a körút irányába, óvatosan, a házfalak mentén haladva. Amikor kereszteződéshez ért, mindig szétnézett, és ha embercsoportosulást látott, inkább a másik irányba indult. Egy ízben katonai tehergépkocsi robogott el mellette, vidám, éneklő férfiak ültek rajta, az egyik levette sapkájáról az őszirózsát, és a nő felé dobta. Ő átlépett felette, és nem nézett fel, illetve próbált nem figyelni a durva megjegyzésekre se, amit a katonák kiabáltak felé a távolodó járműről. Jó öt perc múlva ért a körútra, itt már talált egy fogatot, amivel hazahajtatott, kávékereskedő férje bérházához. Még huszonhat évet élt a bolygón, és 1944 decemberében, mikor meztelenül állt a Duna partján a vérvörös alkonyatban, eszébe jutott, hogy a Vár felett az ég lilája mennyire hasonlít az álombeli világ égboltjára, az áloméra, mely oly sok ideje nem látogatta már meg, mióta is, próbálta elvonni a figyelmét a fagy durva érintésétől, de nem jutott sokáig emlékeiben, mert a rá szegezett fegyver eldördült. A lánya ekkor már hat hónapja vidéken volt, egy baráti keresztény házaspár bújtatta a padláson, majd a háború után gyermekükké fogadták, nekik egyébként se lehetett, illetve a lány összes rokona halott volt addigra. A lányból állatorvos majd anya lett, egy fiúnak és egy lánynak adott életet, utóbbi jogásznak tanult a fővárosban, és ott is maradt, ott alapított családot. Első lakásuk nem volt messze a kávékerekedő nagypapa hajdani házától, később felköltöztek a budai hegyoldalra. Egyetlen lánya született, aki orvosnak készült, és az egyetem harmadik évében elkezdett álmodni.

− Egy idegen bolygón vagyok. A zsigereimben érzem, hogy nem a Föld. Az ég liláskék, két hold is van, a nap fénye a hátam mögül tűz, és a dombos vidék tele van hozzám hasonlókkal – mondta az anyja ismerősének, ennek a finom, idős úrnak, aki a Gellért szálló mellett vitt magán pszichológus praxist. A lány egy fotelben ült, néha beleivott kávéjába, és az ajtó melletti festményt bámulta, bár közben máshol jártak gondolatai.

− Pontosan mik vannak maga körül? – kérdezte a férfi, és megvakarta állát, melyet ősz körszakáll borított. A mozdulattól arcszesz finom illatfelhői bodorodtak elő.

− A társaim. Nagy, fehér gömbök. Ameddig a szem ellát. A földbe gyökereznek, a felületük sima és egyenletes, csak a nagyságuk változó, némelyik kisebb másik nagyobb. Mind más és más méretű. De nem is ez a lényeg.

A férfi bólintott, mert közben ismét előjött az érzése, mintha ezt az álmot már hallotta volna valahol, de sehogy nem bírta előbányászni emlékei közül, hogy melyik páciensétől.

− Mi a lényeg? – kérdezte, és megdörzsölte karikás szemeit, melyek sajogtak kialvatlanságtól.

− Az, hogy tudom, odabenn, mindegyikben van valami – mondta a lány elszántan. – Mindegyikben van egy olyan, mint én, egy belső mag, egy én, csak ők nem látnak, valamiért csak én vagyok képes érzékelni e környezetet, míg a többiek csak úgy vannak ebben a…burokban.

− Úgy véli, ez valamiféle védelmező burok? – kérdezte a férfi óvatosan.

− Nem, inkább úgy érzem, hogy szerves része a belső magnak, azzal együtt nő. Egy ízben láttam egy összefonnyadt burkot is, tőlem jó húsz méterre. A földre omolva olyan volt, mint egy kilyukadt lufi.

− Ez a másik burok valószínűleg üres volt? – kockáztatta meg a férfi.

− Igen – bólintott a lány, hangja szomorúan csengett. – Ez a burok örökre megüresedett.

− De nem ez a lényeg – szögezte le fáradt sóhajjal az idős doktor. – Térjünk vissza a négy nappal ezelőtti álomra. Ami miatt felkeresett.

− Igen – bólintott lány. – Tudja, azóta nem jártam ott. Azon a bolygón. Az álmaiban. Az volt az utolsó. És ami a legfélelmetesebb, azóta nem tudok aludni sem.

− Hogy mondja, kérem? −  kapta fel a fejét az orvos.

− Nem tudok aludni – ismételte a lány, és szinte sírva folytatta: − És emiatt is jöttem. Valami erős altatóra lenne szükségem, mert a citromfű és a valeriána nem használ...és mert ebbe bele fogok őrölni.

− Nem tud aludni? Négy napja? – csodálkozott az orvos.

− Miért olyan furcsa ez? − kérdezte a lány meglepetten.

A férfi felállt, és az asztalhoz ment, ahol pár bontatlan boríték mellett a laptopja feküdt. Felébresztette a képernyőt, és végzett egy gyors keresést. Majd megfordult, és a lányra meredt: − Több kollégám is hasonló panaszokkal feltűnő ügyfelekről írt egy belső, szakmai fórumon. Sőt, ők maguk is tapasztalták e tünetet.

Felegyenesedett, majd az asztal melletti székbe roskadt: − És őszintén szólva, én sem aludtam az elmúlt néhány éjszaka.

− Doktor úr, meddig bírja egy ember alvás nélkül? – kérdezte a lány nagyon halkan.

− Ez nagyon változó – legyintett a férfi. – De ne menjünk el ilyen deprimáló irányba, kérem. Majd írok valami gyógyszert. Inkább mesélje el, mit látott az utolsó álmában.

A lány megitta a kávé maradékát, tenyere öblébe burkolta a még mindig meleg csészét, lehunyta szemét, és felidézte azt a szörnyű képet: − Az eget láttam. A lila eget a kék holddal. Köröttem minden ugyanolyan volt. A társaim ott fehérlettek köröttem – kisebb és nagyobb gömbök. Aztán hirtelen valami történt az égen. Egy fényes pont közeledett, egyre nagyobb lett, majd vörössé vált, aztán naranccsá, végül szinte fehér lett, akkor már olyan nagy volt, mint a kisebbik hold, majd hirtelen villanás történt, és minden eltűnt, és én felébredtem. És azóta nem alszom.

A doktor felírta egy könnyű altató receptjét, amiről sejtette, hogy nem fog használni, mert nála sem volt hatásos az elmúlt két éjszakán, majd kikísérte a lányt. A szomszéd lakásban élő fiatalember a gangon cigarettázott, fásult arcába pillantva az orvos azonnal észrevette a karikás szemeket.

Bezárta az ajtót, aztán visszament a laptophoz, pár pillanatig bámulta az üzenteket a postaládában, számuk percről percre elképesztő sebességgel növekedett. Végül kedvetlenül lezárta a gép tetejét, és kézbe vette az aznapi postát, a borítékokat, melyek valóságossága mennyivel megnyugtatóbb volt elektronikus társaikénál. Csak egyetlen egyet nyitott ki, a nagy alakú A4-est, mert tudta mi lesz benne, látta az aukciós ház nevét a feladónál. Erre már régóta várt. Hosszú és költséges licit segítségével jutott hozzá a tartalmához, ami egy műanyag védőfóliában lévő levél volt, Ferenczi Sándor levelezésének egyik, a gyűjteményéből hiányzó darabja. Az orvos a Ferenczi Társulat elnökenként elszántan gyűjtötte a pszichoanalízis magyar atyjának a leveleit. Ez a darab igazán unikális volt, de erre csak akkor jött rá, mikor elolvasta a rövid, németül írt szöveget:

„Kedves Sándor, köszönöm levelét. A páciens látomásai igencsak érdekesek. Némiképp elbizonytalanítanak, de ezt betudom egy babonás megérzésnek. Az illető hölgy álomképei ugyanis nagy hasonlóságot mutatnak a primitív népek hiedelmeivel, melyek szerint a lélek az álom, az alvás során elhagyja testünket, és mindenfelé vándorol. Az ön páciense ezt a mindenfelét pontosította. Tegyük fel, csak a játék kedvért, hogy valóban igaz, amit e hölgy elénk tárt, és az összes gondolkodó, tudatos lélek az állommunka során egy távoli bolygó növényszerű létformáiba költözik. Ez azt jelentené, hogy életünk tulajdonképp két részre bomlik: az egyik itt zajlik, a Föld nevű bolygón az emberi testünkben, a másik amott, az idegen planétán a növényi létben. Ha jól értem a páciens leírását, ez azért lehetséges, mert ezen az idegen égitesten nincsnek vadállatok, természeti csapások, vagyis semmi nem veszélyezteti a növényi testbe bújt lelkünk épségét. Ugyanakkor, ha a földi létben a test és a lélek elpusztul, akkor a növény, mely szimultán helyt adott az álomban a léleknek, ugyancsak elpusztul odaát. Kipukkad − ahogy a hölgy egy korábbi ülésükön leírta. Gondolom, a születés indukálja egy új burok sarjadást ezen idegen bolygó talajából, mely otthont adhat a földi létünk első napjának első álma során átköltöző léleknek. Mindez összességében igazán érdekes és komplex teória, de nem több, mint pusztán költői látomás. Miért nem tapasztalt az írott tudományban senki hasonlót az álmai során? Vagy tapasztalt, csak nem jegyezték fel az ilyesmit − kivéve a primitívek babonáit? Másrészt, ha e bolygón mégis történne valami szerencsétlenség a burkokkal, akkor vajon mi történne itt, ideát velünk, milyen hatással lenne ez az életünkre? Felteszem, az a nevetséges helyzet állna elő, hogy többé nem tudnánk aludni és álmodni. Ez nonszensz, barátom. Alvás nélkül záros ideig bírnánk csak. Elképzelhetetlen, hogy az emberi nem létezése ilyen vékony köteléken múljon. Javaslom, inkább a hysteria kezelése felé forduljon a pácienssel (ha mégis folytatná az eljárást), ezek a tévképzetek, bár csodálatosan kidolgozottak, de semmiképp nem a klasszikus analízis tárgykörébe tartozóak.

Üdvözlettel, az ön barátja: Freud.”

vége

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.