Minden kommentár nélkül, íme a  2. rész, ez még nem a vége.

Alkotótábor kezdő horroríróknak

2. rész

Alig olvasott ötven oldalt, mikor a pillái elnehezedtek, és elszundított. Álmában Szeplőt figyelte, hátulról, ahogy lassan kisétál a Kristály-tavi Táborból, miközben ő a szalonnázó közepén állva tehetetlenül figyeli távolodó alakját. Háta mögül fenyegető hang kélt, erre riadt fel, a vas kongatására. Mikor belépett az ebédlőbe, szemével Szeplőt kereste. Automatikus és meglepő dolog volt ez. A lány a sarokban beszélgetett Feketékkel. Hat asztal középre volt rendezve, mindegyik asztalon tányér fehérlett, azon egy bőrös csirkemell. Az Író izgatottan párokba sorolta a jelenlévőket. Somosnak Cserfes, egy harminc év körüli anyuka jutott. Az Író szélre ment, az ablakokhoz, leoltotta a villanyt, így a délutáni, fák közül betűző narancs fényű nap megvilágította a tábor részvevőit, míg az ő alakja félhomályba maradt. Széttárta karját, és üdvözölt mindenkit az első napon, a Hús napján. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, a férjem alig akart elengedni, még sosem maradt ennyi ideig együtt a gyerekekkel, de aztán meggyőztem, tudod, mindenféle női praktikákkal, hogy itt a helyem, ha fejlődni akarok, ha tanulni akarok, neked van barátnőd, sutyorogta Cserfes Somosnak, aki nemet intett fejével, majd ajkára illesztette ujját, és végül a beszédbe mind jobban belelendülő Író felé intett.

Mindannyian írtatok már gondolom az emberi test szenvedéséről, harsogta az Író, a hús átszúrásáról, összemorzsolódásáról, szétszakadásáról, megnyúlásáról, a bőr hasadásáról, a nyúzásról, a tépésről, ilyenekről...lihegve elhallgatott, majd körbe hordozta tekintetét a jelenlévőkön.

„S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.”

Szavalta, majd halkan megkérdezte, kitől van az idézet. Szeplő jelentkezett először, Arany, Toldi. Somos büszke volt, hogy a lány felismerte, és az Író is elégedetten tapsolt, brávó, ügyes. Nos, látjátok, Arany egy szép hasonlatot talál arra, hogy mi történik a megszorított ujjakkal, de előtte, a hasonlat megírása előtt kellett látnia magában az ujjak látványát, a széthasadozott ujjbegyek sebeit, melyekből csöpög a vér. Nem tudni, honnan vette Arany ezt a képet, ezt már sosem tudjuk meg, fejtegette az Író, de az biztos, hogy nagyon plasztikusan tudja ábrázolni a jelentsort, tehát biztos, hogy látott életében felhasadó húst. Intően felemelte mutatóujját: és ezt akarom én is elérni nálatok. Hogy érezzétek a hús a szakadását, a zajokat, az inakat, a szagokat. Azt kérem, hogy tépjétek le a csirkemellekről a bőrt, aztán szaggassátok fel puszta kézzel a húst kis cafatokra. Egyiken a csirkemell egyik felét, másikótok pedig a másik felét. Középen bevágtam nektek, hogy elosszam. Kezdjétek.

Egy pillanatra minden páros kivárt, forgatták magukban a dolgot, végül Cserfes megvonta vállát, rámosolygott Somsora, majd megragadta csirkét, ilyet csináltam már párszor a konyhában, igaz, késsel, de akkor kezdem én, jó, mondta és egyetlen mozdulattal letépte a bőrt a hús bal feléről. A fiú kissé émelyegve figyelte, ahogy a nő a csont alá feszíti vörösre lakkozott körmét, majd gyors rántásokkal fejti, húzza a mellhúst, végül a darabot fel is emelte, mutatta az Író felé. Körben mindenhol fura zajok hallatszottak köröttük. Somos látta, hogy Szeplő lefogja az asztalra a húst, míg párja, Röfi próbál a bőr alá nyúlni, és akaratlanul is elmosolyodott a lány grimaszán.

Ha leszedtétek a hús, próbáljátok puszta kézzel apró darabokra tépni, harsogta az Író az ablaknál. Képzeljétek azt, hogy ti vagytok Frankenstein szörnye, és rátámadtok egy gyermekre. Képzeljétek azt, hogy farkasemberként a pásztorfiú kerül kezeitek közé. Gondoljatok egy zombira, aki sarokba szorított áldozatának esik neki…

Ugye nem kell nyersen megennünk, jött a riadt kérdés Okostojás felől, mire az Író előre lépett, be a lámpafénybe, és felmutatta a bambuszpálcikákat. Nem, nyersen nem, nyugtatta meg őket mosolyogva. De ha feltéptétek, a darabokat húzzátok fel ezekre. Kint, a grillen megsütjük őket, ez lesz a vacsora.

Így is történt. Somos a maga részével könnyedén végzett, Cserfes meg is jegyezte, hú, neked aztán erős karod van, olyan gyorsan miszlikbe szaggattad, mintha tészta lenne. A fiú szégyenlősen megvonta vállát, érezte el is pirul, közben Szeplő felé pillantott, hallja-e a dicséretet, de a lány a pálcikákkal bajlódott, arra figyelt.

Mikorra kivitték a tányérokon a nyársakat, kint már faszén izzott a szalonnázóban, fölötte egy állványra vasrácsot ügyeskedett az Író. Amíg a hús sercegve sült, és ők körben ülve éhesen szívták magukba illatát, a férfi kiosztotta a jegyzetfüzeteket, és az olcsó, rossz minőségű tollat. Kérem, írjatok vacsora után egy oldalt az iménti élményetekről, mondta nekik. A húsról, a hús szakadó hangjáról, a textúrájáról, az illatáról. Nem kell novellának lennie, kérdezte Cserfes, mire az Író megnyugtatta, nem, csak a tapasztalatok puszta leírását kéri. Mindegyik nap végén ez lesz a záróaktus, a nap csúcspontja, az aznapi tapasztalat formába öntése. A tábor végén a naplókat összeszedi, és a legjobb jegyzetekből összeállított antológiát megküldi majd a résztvevőknek. Sőt, emelte fel hangját, folyamatban van egy kis pályázati pénz is, ha megnyerem, ígérem, nyomtatásban is kijön majd.

Miután végeztek az evéssel, fél órán át mindenki buzgón jegyzetelt a füzetébe, aki kész lett, a szállására vitte, de volt, akiét az Író elkérte, beleolvasott. Szeplőét a lány kezéből vette ki mosolyogva. Közben az ad-hoc ülésrend felbomlott, akik már nem írtak, beszélgetni kezdtek, Aktakukacot ez nagyon zavarta, ezért arrébb húzódott, immár a harmadik oldalt rótta tele szálkás betűvel. Szeplő lehuppant Somos mellé, mire a fiú szíve szint hallhatóan nagyot dobant. Remélem, holnap, a vér nem napján nem sült vért fogunk vacsorázni, jegyezte meg a lány mosolyogva. A tűz fényében haja rőtvörösnek tűnt, szeplői ragyogtak, és kissé széles arca is megszépült. Somos elnézte zsírtól fényes ajkait, és beléhasított a gondolat, hogy bizonyára nagyon puhák, és milyen jó érzés lenne megcsókolni. Azt szeretném kérdezni, kezdte, de ekkor a férfiak kurjongatni kezdtek, a nők meg tapsolni, mivel az Író egy tálca apró pohárral, és egy nagy, zöld demizsonnal tért vissza a lángok sugarába, és most már rá kellett figyelni, mert megköszörülte torkát, és így szólt: elmúlt nyolc óra, itt az ideje, hogy koccintsunk a tábor sikeres megnyitásra. Mindenki a vendégem e nedűre, egy helyi gazdától vettem, vadkörtepálinka.

Somos először nem akarta elfogadni a felé nyújtott poharat, mivel nem szokott inni, és félt az alkohol erejétől, de az Író biztatóan hunyorgott rá, egy pohárka nem fog megártani. Ahogy lehajtotta a színtelen italt, érezte, hogy tűzként végigömlik a torkán, a gyomrába csorog, azt felforrósítja, majd szétáramlik a kapilláris ereiben, az összes ujjbegyég és a lábujjáig, végül felfelé száguld, fel, a gerinc mentén egyenes a kisagyig, mely állítólag az ősi ösztönöket vezérli. Visszafordult Szeplő felé, hogy e tűz segítségével bevallja neki, ő a világ leggyönyörűbb teremtése, de a lány ekkor már nem volt mellette, az Íróval ivott pertut épp, úgy, hogy összefonták karjaikat, és akaratlan, szívfájdító közelségbe kerülve hajtották le az italt. A fiatalember bénultan figyelte volna még a párost, ám ekkor valaki bekapcsolt egy hordozható hangszórót, ami elterelte a figyelmét, páran táncolni kezdtek, majd mellé telepedett Cserfes, és beszélni kezdett a férjéről, akinek gyomorfekélye van, ezért nem ihat, de a nő bizony az íráshoz mindig felhajt egy pofa jó hideg sört, amit a Lidl-ben vesz, a legolcsóbb, de egyben legjobb márka szerinte, és itt, ennél a pontnál Somos tudata elhomályosult.

A szürke hajnalra riadt, összegörnyedve ült a padon, egyedül volt, valaki egy pokrócot terített vállára, még hallotta távoldó lépteit, de mikor bambán körbefordult, már néptelen volt körötte a tér. A szenes fahasábok mélyéből, piros pulzálásokból jött még némi meleg. Fölé tartotta ujjait, majd elvánszorgott a házikó felé, ahol Aktakukac hortyogott, felmászott az ágyába, és kábult félálomba süllyedt a most nagyon is puhának tűnő matracon.

A vas kongatására ébredt. Gyűrött arcok hajoltak a reggeli fölé, mikor belépett az ebédlőbe. Leült Szeplő mellé, a lány halkan köszönt neki, nem nézett rá. Tegnap nem fejeztük be a beszélgetést, szabadkozott rekedten a fiú, miközben öntött a műanyag kannában lévő teából. Nem baj, vágta rá gyorsan a lány, és Somos látta a szeme sarkából, hogy a vörös hajú emberekre jellemző módon rettenetesen elpirul.

Az Író hangja a bejárati ajtóból harsant közéjük, jó reggelt, jó szurkálódást, és hogy miért mondom ezt, az hamarosan kiderül, hisz ez: a vér napja. Fel-alá sétált az asztalok körül, mindenkihez volt egy jó szava. Jól aludtál, állt meg a lány felett, mire Somos felnézett rá, majd Szeplőre pillantott, de azok ezt észre se vették. Aham, mondta Szeplő az Írónak, a zsemléjére összpontosított, próbálta eloszlatni rajta a Medve sajt háromszögét. Akkor jó, nyugtázta az Író, aztán a terem végébe ment, órájára nézett, majd hangosan így szólt, igyekezzünk a harapnivalóval, kilenckor indul egy busz a falu felé. Ott vár a mai napi tapasztalat. Ha végeztetek, gyülekező a kapunál.

Lesétáltak a töredezett erdei úton a buszmegállóhoz. A nap foltokban tűzött le fejükre. Somos hátra maradt Aktakukaccal, a férfi halkan magyarázta neki, hogy tegnap nem ivott, mivel a gyenge szíve miatt nem fogyaszthat töményet. A fiatalember Szeplőt figyelte, aki elöl ment az Író mellett, halkan pusmogtak valamiről.

A busz pontosan érkezett, bezötykölődtek rajta a faluba, és a második megállóban leszálltak. Sáros utcácskákon haladtak végig, lepusztult épületek, elvadult előkerek közt. Alig némelyik udvarban láttak valakit, a kerítésen kívül senki nem mozgott. Faluszéli házához vezetett útjuk, ahol a gazda barna, műanyag kötényben az udvaron sikált egy kondért. A nagydarab, pirospozsgás, szakállas férfi jöttükre szélesen elmosolyodott, majd félrevonultak az Íróval, aki farzsebéből elővette pénztárcáját. Somos odalépett Szeplőhöz, és megköszörülte a torkát.

A reggelinél csak azt akartam mondani, kezdte volna, de a lány ekkor ránézett, és a fiatalember meglátta szemében a fájdalmat és a sajnálatot, és ez utóbbi volt a legrosszabb, mert nagyon sokszor látta már emberek tekintetében a sajnálatot, ha ránéztek, de többnyire ez a külsejének szólt, és a lány eddig nem így nézett rá, ezért érthetetlen és elkeserítő volt, hogy most hirtelen minden így megváltozott, és Somos nem tudott rájönni, miért.

A vér napja. Állt meg előttük az Író, elégedetten roptatva ujjait. Mögötte a gazda egy vékony, hosszú pengéjű kést fent gonosz mozdulatokkal. Sokszor írunk arról, hogy a vér spriccel, folyik áramlik, csordogál, de igazából tudjuk-e, hogy miképp viselkedik, hogy alvad, milyen a sűrűsége – sorolta az Író mind jobban belelendülve. Persze mindannyian láttuk már a saját vérünket kis mennyiségben…

Én szoktam vért adni, jelentkezett Okostojás, olyankor a tasakban jól látni a vér textúráját nagy mennyiségben is.

Az nem ugyanaz, mint szabad levegőn észlelni, csóválta meg fejét az Író. Ma lehetőségetek lesz megfigyelni, elmétekben rögzíteni, ahogy a vér, a forró, vörös, habos és istenáldotta fluidum kiáramlik egy teremtésből. Kérem, minden részletre összpontosítsatok, az agóniára, a hangokra, a szagokra, a látványra, hisz a mély tapasztalat a fejlődésetek kulcsa. És most gyertek utánam, egyúttal megkérném a férfiakat, hogy kicsit segítsenek majd.

Minden nagyon gyorsan történt, ahogy a rossz dolgok szoktak, amelyek aztán évekig az ember elméjében ragadnak. Hátra mentek az udvar végben álló ólhoz, a gazda kinyitotta kapuját. Az Író közelebb terelte a férfiakat, és izgatottan suttogva magyarázta nekik, hogy majd meg kell ragadni az állatot, ami óvatoskodva kidugta nagy, fehér fejét, mire a gazda megfogta fülét, a disznó felvisított, és az Író kiabált, hogy most, ragadjátok meg, és Somos ott találta magát egy vaskos tompor mögött, mely próbált kifarolna, kitérni előle, de izmos alkarjával könnyedén lefogta, és amikor a gazda elbődült, hogy döntsük le, akkor lenyomta balra a meleg és félelemtől lüktető testet, és pont odapillantott, amikor a kés könnyedén belesiklott az áll alatti bőrredőkbe, a disznó a fájdalom meglepetésétől előbb csak görcsbe rándult, a tálat, kiabált a gazda, és egy favágó tőkére mutatott, amelyen vörös, zománcozott tál volt, a dermedten álló nők közül Szeplő eszmélt legelőbb, odaszaladt, felkapta, majd a gazdának nyújtotta, közben tekintete összeakadt Somoséval, de ekkor a disznó már eszmélt első döbbentéből, fülsikítóan visítani kezdett, perceken, órákon át, miért nem akar már megdögleni, gondolta Somos kétségbeesetten, és kés kicsusszant  a sebéből, és spriccelni, ömleni kezdett a vér  a tálba, és Somosnak a hang, az, ahogy az első löket a tál aljába csapódott, úgy, mint mikor vizet engedünk pléhvödörbe, ez a hang volt az, ami igazán szörnyű volt, a nők közül valaki hátrált, másvalaki azt mondta, Istenem, és a disznó egyre halkabban visított, majd hörögni kezdett, és habos vér jött a száján, rángott, utolsó erejének minden feszülésével próbált szabadulni, de a férfiak erősen tartották, egyedül Aktakukac állt egy kicsit távolabb, és fehér zsebkendőjével homlokát törölgette, melyen szikrázott az áldott és tiszta fény.

Nagyjából így írta le Somos a jelenetet később, délután, vacsora előtt a házikóban, aztán átolvasta, kijavította a hibákat, majd megropogtatta ujjait, lekászálódott a felső ágyról, biccentett a kis asztalnál elmélyülten jegyzetelő Aktakukacnak, és kiment a friss levegőre. A szalonnázó padjai felé indult, de a tábor kapujában észrevette Cserfest, aki bőröndjével várakozott és felé nézett. Somos hátrafordult, az egyik idősebb nő közeledett, neki sporttáska lógott válláról, mögötte az Író érkezett futva. Somos akaratlanul is megtorpant, de így is, félig-meddig hallotta, hogy a két nő sajnálkozva, és nyugtalanul búcsúzkodik, az Író próbált érvelni, ám olyanok hangzottak el válaszul, hogy túl gyomorforgató, hogy félnek a következő nap próbatételétől, ez nem nekik való, meg hasonló, mire az Író széttárta karját, majd csak figyelte, ahogy azok elindulnak az erdei ösvényen. Somos odasétált hozzá, és megállt mellette.

Talán nem kellett volna erőltetni, hogy mindenki nyúljon bele a friss vérbe, se azt, hogy kóstoljuk meg, sóhajtott az Író. A jó horrorhoz kemény és kíváncsi személyiség kell, csóválta fejét, nem mindenki bírja ezt, de nem baj, számítottam erre, két éve is így volt, szép lassan elfogytunk.

Mi történt abban a táborban? Miért ért tragikus véget – kérdezte Somos halkan, mire az Író meglepetten ránézett, végigmérte. Ki mondta ezt, kérdezte, mire Somos megvont vállát, te mondtad, az első nap. Az Író elgondolkodott, majd körbenézett, van-e valaki a közelben, végül bizalmaskodva súgta Somosnak, hogy annak idején a tábor szervezője, egy közepesnél jóval kisebb fokban ismert alkotó sajnos rosszul mérte fel a saját határait, és az utolsó nap egy olyan performanszot hajtott végre, mely során halálos balesetet szenvedett.

A fiatalember kérdezni akart még, hogy mégis mi történt, de ekkor valami zörrent a szemközti bokorban, és egy gyerekfejet vettek észre az ágak közt. Á, kis barátom, te vagy az, kiabálta a tömzsi fiúnak az Író, tegnap este is láttalak ám, mikor őrjáratoztam. A tömzsi gyerek egy bodzabokor mögött állt, és amikor közelebb mentek, Somos láthatta, hogy tíz év körüli lehet, mongoloid vonásai vannak, hogy teste merev, ázsiai szeme szinte fekete, és hogy kezét ökölbe szorítva figyeli őket. A táborból jöttél, igaz, mondta neki az Író, majd felfelé mutatott az úton, menjél vissza szépen, mielőtt érted jönnek, jó? A gyerek tíz másodpercig bámult rá, kiismerhetetlen, közömbös arccal, majd előjött a bokor mögül, és engedelmesen megindult a betonúton. Az Író tűnődve nézte hátát, ez az igazán ijesztő, nem, jegyezte meg nyugtalanul, majd órájára pillantott, ideje vacsorázni.

Aznap, a hideg vacsora után nem volt közös program, mindenki elmélyülten alkotott a neonfényben, ugyanis az Író azt kérte, vessék papírra legnagyobb félelmüket, a legrémisztőbb dolgot, ami történhet velük. Somos jó ideig tűnődött a jegyzetfüzet felett, végül eszébe öltött egy álma, mely időről időre visszatért, minden évszakban át kellett élnie. Az általános iskolai osztálytermükben volt, magyarórán, és a tanár felszólította felelni. Csokonairól vagy Berzsenyiről kellett volna beszélnie, talán a "Tartózkodó kérelem" volt a téma. Somos tudta az anyagot, a fejében volt minden, az életrajz, a verselés, a költői képek, a mű szerkezete, a rokokó jegyek – de amikor beszélnie kellett volna, amikor meg kellett volna szólalnia, a szája egyszerűen nem nyílt ki. Próbálta erőltetni, próbált legalább egy ó hangot formálni, de csak mély, artikulálatlan nyögés hagyta el torkát, amire előbb a padszomszédja, majd a többi gyerek kezdett nevetni, végül a tanár komor arca is meglágyult, elmosolyodott, majd hangos röhögésben tört ki. Karját felemelte, és Somsora mutatott, nem vádlón, inkább mintegy csodálkozva, ahogy a fura és meghökkentő dolgokat mutatja az ember a társainak.

Ennél a pontnál a Somos torkát feszítő hiábavaló erőlködés általában odáig fajult, hogy saját nyüszítésére izzadtan felriadt ágyában, és aztán percekig bámult maga elé a sötétben, míg megértette, hol van, hogy mindez csak álom volt, nem a múlt, nem az átélt jelen, nem a valóság. Most, a papír fölött tűnődve is érezte, hogy ideges csomó terpeszkedik el bensőjében, míg mindezt megfogalmazza, de végül csak lezárta a képet egy jó hosszú mondattal, majd kitépte a lapot, és az Íróhoz vitte, aki egy asztalnál ült, és elmélyülten olvasgatta másvalaki írását.

folyt. köv.

Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része.

Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?

Alkotótábor kezdő horroríróknak

1. rész

Somos akkoriban úgy élt, mint valami irodalmi szerzetes: hajnalban kelt, hideg vízzel zuhanyzott, evett egy szelt pirítóst, ivott egy nagy bögre híg kávét, két órán át pötyögött a laptopba, hogy aztán elinduljon dolgozni a gyárba. A műszak végén, és miközben hazabuszozott, majd végigballagott a gyerekzsivajtól hangos lakótelepi játszótereken és a csöndesebb keresztutcákon, már a következő novellája ötletét forgatta magában.

Az elkészült műveket nem küldte el sehova, és nem töltötte fel őket semmiféle internetes platformra. Úgy érezte, ez még korai lenne. Nem bízott magában. Rengeteg horrort olvasott, szinte mindent, amit magyarul, itthon fel lehetett lelni, a klasszikusoktól az új slágerszerzőkig. Kijegyzetelte a módszereiket. Elemezte a stílusukat. Gondosan megfigyelte a cselekményszövést és a karakterrajzot. De mindez kevés volt, mert érezte, ő maga még nem elég kiforrott.

Ezért volt hát isteni gondviselésszerű az, hogy egy keresés során megjelent neki az oldalsávban a netes reklám: „Alkotótábor kezdő horroríróknak!” Rákattintott a bannerre, és azt érezte, hogy furcsa melegség ömlik el mellkasában, amíg az ismertető szöveget olvassa. A szervezőt, egy negyven körüli írót, akinek már két kötete is megjelent magánkiadásban, ismerte. Mármint a művein keresztül. A regényei nem voltak rosszak, próbálkozott mívesebb nyelvi megoldásokkal, és a történetvezetés is magával ragadó volt. Ám valami – leginkább a higgadtság – hiányzott a szövegekből. Csupa lendület és lelkesedés és láng volt a két regény, melyek néhol aztán túlzóvá váltak, és még az olyan kevésbé képzett olvasóban is csömört okoztak, mint Somos. Ezek a regények pont olyanok voltak, amikre Somos azt mondta volna a barátjának – ha van neki –, hogy mesteri munka, de nem zseniális. Egy, a műfajért elvakultan rajongó próbálkozásai. Olyanok voltak, amiket Somos ajánlott volna a barátnőjének – ha lett volna –, mint tökéletes olvasmányt egy hosszú, unalmas, lehangoló, esős hétvégére.

Izgatottan kitöltötte a jelentkezési sablont, majd a „küldés” gombra nyomott, aztán csak bámulta a felugró, visszaigazoló ablakot, melyen egy számlaszám volt az előlegnek.

Somos még aznap este elutalta a pénzt, mire másnap reggel megkapta az Író lelkes üdvözlő levelét a részletekkel. A tábor tíz fővel indul, írta az Író, és északon, az Ipoly mentén, egy volt úttörőtáborban, „az erdő mélyén” lesz megtartva. Egy hetesre tervezte, reméli, mind élményekkel és új ötletekkel gyarapodnak majd. Somosnak tetszett ez a fajta lelkesedés. Úgy érezte, a felnőtt világból kiveszett az őszinte lelkesedésre való képesség. A munkatársai a gyárban fásultan és unottan beszéltek mindenről. A családról. A politikáról. A munkáról.  A tévéről. A munkatársai elég keveset olvastak, mondhatni semmit. Somos nem nagyon vett részt ezekben a beszélgetésekben, némán ült köztük az ebédlőben, figyelte a megviselt arcú nőket és férfiakat, és közben legutóbbi olvasmányélményén töprengett. Néha kívülről látta magát: hórihorgas, inas fiatalember, nagy lóarccal, hosszú, zsíros hajjal, csillogó szemüvege mögött talán tudálékos, talán lenéző tekintet. A kék overall lóg sovány testén, pólója szabadjára engedte kifejlett alkarizmait. Somos a futószalagon csavarokat feszített meg nagy tárcsákon, óránként száztízet. Ez volt a munkája, nyolc órán át. Nem csoda, hogy alkarja feszes és duzzadt és erekkel átszőtt szörnytaggá vált.

Az indulás napján már jó korán a buszmegállóba ért, igazából ő volt az első, megelőzte az írót is.  Regényeinek hátsó borítói alapján tudta, kire számíthat, de a fekete, karimás kalap, a fekete ballonkabát és a hosszú, végén befont szakáll is útbaigazíthatta volna, hogy itt bizony egy művész személyiségről van szó. Az Író szívélyesen és kimódoltan üdvözölte, látszott rajta, figyel a szavaira, a mondataira, próbált választékosan és bonyolultan fogalmazni. Feltehetően jó időnk lesz, legalábbis ezt jósolták a tudorok, mondta, mikor elkezdtek szállingózni a többiek. Végül tizenketten lettek, plusz az Író. A férfi ellenőrizte a névsort, közben beszedte a még hiányzó pénzeket, mialatt szabadkozva közölte, hogy sajnos csak öt napra elegendő a büdzsé, a tábor tulajdonosa váratlanul megemelte az árakat.

Volt ott mindenféle karakter, Somos próbálta memorizálni a nevet, de aztán feladta, és inkább kódneveket adott nekik, melyeket a külső megjelenés alapján választott. Röfi egy nagydarab, vörös hajú családanya volt, aki ezoterikus tanokban hitt, és füstölő szagot árasztott. Aktakukacnak egy szürke öltönyös, barna szandálos idős, hatvan körüli férfit hívott. Sötéteknek két csupa feketébe öltözött lányt, akiknek a szeme, a körme és még az ajkuk is feketével volt kifestve vagy kihúzva. Aztán ott volt még Hadar, Szőke, Cserfes, Okostojás, és páran, akiknek nem is jutott név, mert nem volt rajtuk semmi különös.

Somos a buszon Szeplő mellé ült, a lány kedvesen beszélgetést kezdeményezett, de a fiatalember bizalmatlanul és nehézkesen válaszolt, ezért egy idő után kínos csönd telepedett közéjük. Somos így elővett egy korai Clive Barker kötetet, amire a lány rá tudott volna kérdezni, és erről szívesen beszélt volna neki, de a másik elmerült a kinti táj látványában.

Erdők és hegyek közé értek. Az út émelyítően kanyargott. Ilyenkor Somos válla Szeplő meleg és puha vállához nyomódott, ami jó érzés volt. A lány ruhájából barackillat áradt, talán az öblítője okozta. Az ablakon át vad, zöld májusi látvány tárult eléjük. A csapat köröttük izgett-mozgott, fecserésztek, a zsongás betöltötte a buszt, de nem tudta túlszárnyalni a motorzajt.

Jó egy óra múlva szálltak le egy erdei bekötőútnál. Innen majd negyedórát kellett felfelé, enyhe hegymenetben gyalogolni a töredezett betonon, míg el nem érték a nagy, sötét fenyőfák közé települt tábort. Négyzet alakban elrendezett barna faházakból állt, mögöttük egy központi kőépítménnyel. Abban volt a gyűlésterem, és a konyhai részleg. Az Író kiosztotta nekik a házak kulcsait. Somos Aktakukaccal került össze. Fél órát kaptak berendezkedni, utána az Író tájékoztató gyűlést hirdetett a központi épületbe. A hivatalnokarcú férfi halkan morgott, miközben egy zsebkendővel letörölgette a házacska bútorait. Nem volt belőlük sok. Emeletes ágy, kisasztal, két szekrény. A szúnyoghálós ablak a központi térre nyílt, ahol padok és terméskővel kirakott szalonnasütő körök voltak. Somos gyorsan kipakolt a szekrényekbe, majd kisétált könyvével a padokhoz. A szélsőn a két darkos lány cigarettázott elmélyülten, közben halkan pusmogtak, és sanda pillantásokat vetettek felé. A lehető legtávolabb, egy árnyékos részre ült, és belemélyedt az olvasásba. Arra riadt fel, hogy barackillat telepedik mellé. A lány rágyújtott, majd kínálta Somost is, aki hárító mozdulatot tett. Én is csak akkor élek a nikotinnal, ha alkotni akarok, mentegetődzött Szeplő. A távolból artikulátlan kiáltásokat sodort feléjük szél. Elég ijesztő, jegyezte meg a lány, akit egyébként talán Bernadettnek hívtak. Publikáltál már valamit, kérdezte még. Somos sóhajtva behajtotta ujjai közé a könyvét, majd ránézett. És hirtelen meglátta, hogy ez a lány tényleg érdeklődik iránta. Volt a tekintetben valami, ami eddig nem tapasztalt, se a gyárban, se az utcán, se korábban, az intézetben. Szóra nyitotta a száját, de ekkor a kőháznál az Író kongatni kezdett egy vasdarabot. Ez volt a gyülekező jele.

A gyűlésterem igazából egy ebédlő volt. Az asztalokat szélre tolták, körívbe rendezték a székeket, aztán leültek. Somos Szeplő mellé, talán véletlenül. Az Író a kör közepére ment, és izgatottan belevágott. Köszöntötte a második alkotótábor résztvevőit. Elmondta, hogy a korábbi tábor, immár két éve, sajnos rosszul végződött, de reméli, az idei termékeny lesz. A lényeg az inspiráció. És az inspiráció forrása a tapasztalat. Az Író itt hamiskásan mosolygott. Sajnos a horroríró legálisan nem tapasztalhatja meg azokat a dolgokat, amikről írni akar, szemben például a romantikus lektűr mestereivel. Néhányan elmosolyodtak erre a megállapításra. Somos nem biztos, hogy értette. Lenézett a karfát szorító kezére. Mellette ott volt Szeplő napbarnított, kissé párnás kézfeje. Arra gondolt, milye lenne megfogni. De aztán inkább az Íróra koncentrált.

A férfi ott állt a napsütötte terem közepén, fején sötétlett a kalap. A poros ablakok, a kopott parketta, a pókhálós neonlámpák a feje felett, a falakon a stilizált, gyerekes vonásokkal megfestett fenyőerdő – olyan valószínűtlenül vált el ettől a környezettől az Író karaktere, hogy Somos ráébredt, ezt a képet még egyszer fel fogja használni egy novellában.

Az Író egy rövid és zavaros bevezető után a lényegre tért. A tapasztalat érdekében az elkövetkező öt napban öt tapasztalati pontot fognak szerzeni, mint egy D&D játékban, magyarázta csillogó szemel. Aki mind az öt próbatételen, tapasztalaton végigmegy, az garantáltan sikeresebb lesz a plasztikus, erős és durva képek és leírások alkotásában. Itt a Hivatalnok megköszörülte torkát, felemelte kezét. Azt kérdezte némiképp idegesen, hogy miféle garanciát tud nyújtani a sikerre az Író. Ő erre széttárta karját: itt vagyok én, mondta, nézzenek csak rá. Ő, aki végigcsinálta az előző tábort, egyedül a jelentkezők közül, utána megjelentetett két könyvet. Erre már megszólalt Szeplő is, halkan, szégyenlősen felvetette, hogy az Író azokat a könyvet magánkiadásban adta ki. A férfi türelmetlenül legyintett: nem ez a lényeg. Hanem hogy egy: volt inspirációja, számolta ujjain, másodsorban pedig meg tudta írni ezt az inspirációt.

Ennyiben maradtak. Az Író körberfordult, majd hamiskásan mosolyogva így folytatta: öt nap, öt lépcső. Az első, a mai, a hús napja. A második a vér napja. A harmadik a fájdalomé. A negyedik a halálé. És az ötödik…de ez még maradjon rejtély.

Ezután felolvasta a házirendet. Este nyolc előtt nincs alkohol. És szex – tette hozzá, majd idegesen nevetve hozzátette, még egyedül se, ugyanis az megcsapolja a kreatív energiákat. Tapasztalatból tudom, kacsintott. Bárki, bármikor félbehagyhatja a programot – itt figyelmeztetően felemelte ujját – de akkor persze a részvételi díj nem jár vissza. Aki akar, most még elmehet. Megállt, kivárt, majd sóhajtva biccentett a felfelé lendülő karnak. Okostojás, egy idősebb nő jelentkezett szólásra. Somos szinte nagymamakorúnak vélte. Kissé ijedten kérdezte, hogy mégis mit jelent az, hogy a vér napja például, mert elég fenyegetően hangzik. Az Író nevetve bólogatott, az is, mondta hisz elvégre ez egy horrorírói alkotótábor, nem valami romantikus regényt akarunk megszülni, ugye? De a pontos részleteket egyelőre nem árulhatja el, mert a program a fokozatosság és a meglepetés kettősségén alapul.

Ha nincs egyéb kérdés, folytatta az Író, de Szeplő nem engedte továbblépni, mert megkérdezte, mik azok a távoli kiáltások, amiket odakinn néha hallani. Az Író biccentett, mint aki értékeli a jó kérdést, és tekintetét egy pillanatra rajta felejtette a lányon. Ez még Somosnak is feltűnt, és úgy érezte, valami ellenkezés kél benne, nem értette, miért. Egy kilométerre, felfelé, az erdőben van egy másik tábor, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Bizonyára most is van egy csoport – magyarázta az Író. A hangjuk elég jó aláfestés a produktív munkához.

Aztán végigmentek a házirend kevésbé izgalmas pontjain, például a tűzrakás, a dohányzóhelyek, az elsősegélypont kérdésein, végül megszavazták a tábor nevét. Épp hogy egy picivel a Kristály-tavi Tábor lett a befutó a Panoráma Hotel és az Usher-tábor előtt.

A mai nap még nem lesz ebéd, folytatta az Író, egyébként a faluból, az iskola konyhájából hozzák majd fel. A vörös hajú Röfi aggódva megkérdezte, hogy van-e vegetáriánus menü, mire az Író csak a fejét ingatta, majd felírta magának, hogy ennek utána kell néznie. És ezzel vége is volt az orientációnak. Az első foglalkozás – mely némiképp összefüggött a vacsorával – este hatra lett meghirdetve.

Érdekes hapsi, jegyezte meg Szeplő Somosnak, míg kifelé mentek a jó hűvös fenyőszagba, és a fiú erre nem tudott mit mondani, csak bólintott, bár legszívesebben tagadta volna az állítást, maga sem tudva, miért. A padoknál elváltak, és Somos érezte, maradt benne valami hiányérzet, ahogy a lány távolodó, keskeny hátát figyelte.

A házikóban Aktakukac az emeletes ágy alsó részén feküdt. Mereven nézett maga elé. Somos biccentett neki, mire a férfi intett, jöjjön ide, majd mutatta is, mit bámul. Vastag filccel a felső ágy furnérlemez aljára valaki ezt írta: Óvakodj az utolsó naptól! Somos vállat vont, aztán ki is mondta, talán maga az Író írta oda, hogy megalapozza a tábor hangulatát. Ebben maradtak.

folyt. köv.

Újraolvasom, javítom, szerkesztem az írásokat, elég komoly munka, ráadásul csak esténként van rá időm, és a szemem kilenc után menetrendszerint megfájdul újabban, máskor idegentest érzet lesz benne - vagyis elfárad. De oda akartam eljutni igazából, hogy a Mikszáth alakját félig bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnt számomra, pedig jó egy éven belül már másodszor olvastam. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként (ha már Drakulát emlegettem) - meglehet, néhány év múlva átdolgozom. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.

Örökös

Abban az időben péntek esténként rendre összegyűlt Mikszáth úr asztaltársasága Gyarmaton, a Korona vendéglő különtermében, ahol is kártyáztak, pipáztak, nőkről beszéltek, de többnyire Mikszáth úr vitte a szót, csodálatos adomáival. A társai voltak még Orolay, a jogász, messze földön híres céllövő, Miksa uram, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek azonmód befogadtak engem, a fővárosi literátort, a kezdő újságírót, mikor megérkeztem körükbe.

Egy március végi pénteken a nagy író, aki akkor még egyáltalán nem volt országosan ismert, hisz még csak szítta magába a Jó palócok élményanyagát itt, vidéki létezésben, különösen rosszkedvűen és komoran vizslatta a lapjait, és este tízig alig szólt. Szemes meg is kérdezte, talán valami belső, szervi baja van-e, gyanakodott a magas vérnyomásra, hisz Mikszáthnak már akkor is szép, piros volt az arca, mint aki menten agyvérzést kap.

Ő csak a fejét rázta, majd némi töprengés után letette a kártyát, alaposan megtömködte az elefántfejű pipáját, aztán hátradőlt, és végignézett négyőnkön, végül mélyet sóhajtva belekezdett a következő történetbe:

A mai nap reggelén kaptam egy szörnyű hírt, ami eszembe juttatta egy évvel ezelőtti élményeimet a koltóci kastélyban. Talán nem ismerik az urak gróf Kolossyt, mivel jóval Besztercebánya felett, már a Koltóc-hegyekben van az uradalma. A kastélya is a szirtek közt ül, egy kanyargós, szerpentines út végén, régi, több száz éves építmény, és ráférne némi renoválás, dehát a Kolossyék is úgy vannak vele, mint a legtöbb nemes e hazában – amíg a posztó tart, addig akad cifra mente.

Jó egy éve keveredtem hozzájuk, valami öröklési ügyben volt dolgom azon a vidéken, és a főbíró uram a lelkemre kötötte, vizitáljak a kastélyban, adjam át szívélyes üdvözletem, és izenjem meg Kolossy Mihálynak, hogy a zálogügyben szíveskedjék mielőbb felkeresni őt. Szívesen tettem e kitérőt, mert a besztercei táj itt mind vadregényesebbé válik, keskeny patakok törik át sziklákat, a bércek hirtelen hágnak az ég felé, és a közibük ékelődő, Alpeseket idéző réteken nagy gubás, pipázó tótok legeltetik a bárányokat, amelyek úgy fehérlenek a zöld füvön, mint fölre szállt felhők.

Kolossy udvariasan, de némiképp tartózkodóan fogadott, főképp, miután előadtam a baljós üzenetem. Ettől függetlenítve magát vendégül látott ebédre is, melyet hármasban költöttünk el világszép feleségével, Sárával. Uraim, e nő maga volt a megtestesült grácia. Halovány, szinte áttetsző bőrt képzeljenek el, szép metszésű alakja egy velencei kehely arányait tükrözte, éjfekete haját görögösen feltűzve hordta, és sötétbarna, izzó tekintete gondterhelten figyelt hol engem, hol férjét, miközben elköltöttük a valóban fenséges ebédet. Keveset szólt, és láthatólag volt némi szakadás közte és férjura közt, mert egymással csak rideg és közömbös szavakat váltottak. Ebéd után kimentette magát, és visszavonult, amit igencsak sajnáltam, mert ridegsége ellenére angyali lénye szinte beragyogta a kopott szobákat és folyosókat. Kolossy gróf a könyvtárszobába vezetett, ahol likőrökkel kínált, majd pipára gyújtottunk, és a hatalmas ablakokból elgyönyörködtünk a besztercei havasok pompázatos látványában. Láttam a grófon, hogy gondolatai messze járnak, ezért csak óvatosan kíséreltem meg a társalgást, de miután kevésbé visszhangzott akaratom benne, fel is hagytam vele. Így ültünk hát, némán szívogatva pipáinkat, mint két, mogorva öregember, noha a gróf se lehetett harminc évnél idősebb – majd hirtelen vendéglátóm felém fordult, és teljes nyíltsággal megvallotta, hogy anyagi jellegű kötelezettségein túl egyéb, nyomasztó gondolatok gyötrik, melyek miatt kéri elnézésemet, viselkedése semmiképp sem indokolható, csak a helyzet súlyosságával.

Láttam rajta, ingadozik, elmondja-e, mi bántja, éreztem, valamiképp kínosnak és nevetségesnek tartja az ügyet, de végül nem kellett nógatnom, magától kezdett bele, miután töltött mindkettőnknek egy jó pohár borókapálinkát, melyet a környékben főztek, és még most is a nyelvemen érzem gyantás ízének csípősségét.

„A árnyék, mely életemre borul a történelmi időkben gyökeredzik, egész pontosan a kuruc rebellió korában, mikor is ősöm, Kolossy Ádám hevesen udvarolt a környék legszebb nemeskisasszonyának, Borgó Fruzsinának. Ki is tűzték az esküvőt, de ekkor jött a szécsényi országgyűlés híre, és Ádám – aki már korábbról fontolgatta magában a felkeléshez való csatlakozását – hátrahagyott mindent, hiába könyörgött neki a szép Fruzsina, és hat lovassal Rákóczi uramhoz sietett. Kolossy biztató szavakkal búcsúzott kedvesétől, úgy vélte, tél végén, legkorábban tavasszal haza is tér, és az eljegyzést házasságra váltja, de Fruzsinát rossz előérzet gyötörte, mindegyre jegyese vesztét látta maga előtt. A gróf az országgyűlés után tárborba szállt a fejedelemmel, és csakhamar az történt, ami minden hazaszerető nemes ifjúval e vérzivataros években – a háború magába szippantotta. Ott harcolt Zsibónál a szörnyű vereségben, mikor a sáncokat elözönlötték a dánok és a rácok, és az öldöklő kézicsatában karján meg is sebesült. Ekkor még nem, csak évekkel később, a trencséni csatavesztés után került haza, addig a háború nem engedte, vas fogával tartotta. Trencsénnél Kolossy, aki a lováról lebukó fejedelmet védte, bal combjába dárdadöfést kapott. Kimentették őt is, de aztán hetekig az ágyat nyomta, s onnantól kezdve baljára sántított, lovagolni nem bírt. Haza kellett tehát térnie imádott Fruzsinájához.”

A gróf mélyet sóhajtott, és keze mögé rejtette arcát, úgy folytatta, mint aki nem is akarja látni a maga körül való világot, csak a múltat.

„Fruzsina naplót vezetett, onnan tudni mindezt. Modern nő lehetett, franciául és németül írt és olvasott, a vallomásos gyónás hangján fogalmazta meg emlékeit, így pontosan tudom, mi zajlott le köztük. Nehezen, de a házasság második évének bejegyzéseiben már bevallja, hogy a férfi, aki hazajött a háborúból nem ugyanaz, mint aki elment. Az ő szelíd, kedves, jókedvű Ádámjából egy iszákos, kötekedő, sértett ember lett, akit a harc bukása nem ingatott meg ugyan anyagilag – mivel hazatérte után, még időben átállt – de annál inkább megrontotta a lelkét. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy ha nem tér haza az asszonyhoz, talán jelenléte a végső, elkeseredett harcokban nyomott volna valamennyit. A bezártság sem tett jót neki, e magas hegyen gyalogosan nem lehet közlekedni, a lovaglástól pedig immár örökre elvágta sérülése. Mindez valószínűleg végletesen destruálta jellemét. Bizony a házasság harmadik évében, mikor Fruzsina teherbe esett, félig kihúzott bejegyzések, be nem fejezett mondatok tanúskodnak arról, hogy a férj tettlegességre is vetemedett, a szolgák és akár viselős felesége ellen is. Volt olyan jegyzet, melyben az asszony keserűen vallja be, hogy néha már azon gondolkodik, végez magával, de mind hite, mind a benne növekvő élet ezt megakadályozta. Mindez persze nem indok arra, ami a szülésnél történt, de mindenképp nyújt némi magyarázatot.”

A gróf itt felállt, zaklatottan bámulta a könyvespolcát, majd kiválasztott egy nagy, bőrbe kötött kötetet, felütötte, és kis keresgélés után mutatta is a latin szöveget: „Bírósági tanúvallomások arról, mi zajlott le azon a végzetes éjszakán. Magam se hinném, ha nem állna rendelkezésemre e jegyzőkönyv.” Próbáltam kibogozni a régies kézírást, de alig értettem valamit belőle, ezért segélykérőn néztem rá, mire biccentett, visszaült füles foteljébe, a könyvet ölébe engedte: „A vajúdás éjféltájt kezdődött, és a személyzet később úgy vallott, Ádám már a délután folyamán is ittas volt. Annyi bizonyos, hogy a szerencsétlen asszony sikolyai felingerelték, mert – mikor berontott – azt kiabálta, hogy nem bírja már elviselni a hangokat. A falnak lökte a holtra vált bábát, a szolgálólány, aki még ott volt velük, önként kimenekült, ezért nem tőle, csak Fruzsina vallomásából tudjuk, hogy mi történt ezután. A férj rátámadt, fojtogatni kezdte, és ő, félelmében és a gyermekét védő anya ösztönével, az ágya mellé kikészített ollót ura nyakába döfte. Ádám leroskadt a terheságy mellé, és lassú józanodással elvérzett. Mikorra a bába magához tért, már alig volt benne élet, de az öregasszony biztosan hallani vélte, hogy azt hajtogatta, visszajön, és bosszút áll” – a gróf felnézett rám, és jelentőségteljesen megismételt: „Igen, bosszút áll. Ezt mondogatta, miközben az asszonya egy kisfiúnak adott életet.”

A gróf kis szünetet tartott talán azon tűnődve, egyáltalán folytassa-e. Megéreztem, kényes részhez értünk, ezért halk szóval, bátorítóan rákérdeztem, mi történt ezután.

„Ekkor vett igazán furcsa fordulatot e rémes história. Az anyát végül a bíróság felmentette, köszönhetően a tanúknak, a fojtogatás nyomainak. Fruzsina folytatta naplóját, és rögzítette, hogy a fiúcska szépen cseperedett, egészségesen, bár kissé komor és mélabús volt mindig is. Tízéves kora tájt kezdtek azok a jegyek kiütközni rajta, melyek az asszonyban előbb aggodalmat, majd riadalmat keltettek. Nehéz rekonstruálni, de ezek olyan dühkitörések, gesztusok, szófordulatok lehettek, melyek mind-mind a néhai apára emlékeztették az anyát. Egy ideig betudta a vér hatalmának, az örökségnek, ám egy idő után bénító félelem lett úrrá rajta. Bár nem árulta el senki a gyermeknek, hogy halt meg pontosan az apja, az mind többet hozott fel homályos vádakat árvasága kapcsán az asszonynak. Fruzsina jegyzetei alapján a fiú bizalmas együttléteik során szúrós, gonosz szemmel kezdte méregetni őt, máskor oly dolgokat említett, melyet koránál fogva nem tudhatott, mivel élete előtt estek meg, és a néhai szavait, tetteit vagy a férj és feleség intim pillanatait idézték. Amikor kérdőre vonta őt, hogy mindezt honnan veszi, a gyermek nem felelt, ám sötét tekintetében a fenyegetés napról napra erősödött. Nem csoda, hogy Fruzsinában lassan vallásos meggyőződéssé vált, hogy valami démoni erő a férjét hozta vissza az életbe a fia testében csak azért, hogy bevégezze haragját.”

A gróf mélyet sóhajtott, majd körbemutatott a szobán: „Olyannyira nagy rettegés lett úrrá rajta e lehetetlen következtetés miatt, hogy itt, a kastély e félreeső szegletébe húzta meg magát, csak hogy ne találkozzon a lassan kamaszodó fiával, akinek dühkitörései már a szolgáknak is feltűnetek. Elgondolom, ahogy az ablaknál áll, a havasokat fürkészi az alkonyatban, és a halálon túli dühös, bosszúálló akarat mibenlétén tűnődik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a jó szenvedélyek és kellemes vonások öröklődnek utódainkban. Néha elismerjük a gonosz vonások átáramlását is. Ám a szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egyetlen gyilkos szándékot kapjon hagyományként az apjától”.

A gróf a fejét csóválta, majd megismételte: „Elképzelhetetlen”.

Megköszörültem torkom, és jó idő óta először szólaltam meg, amin magam is csodálkoztam, hisz ismerhetnek, szívesen hallatom a saját hangom. Megkérdeztem, mi lett kettejük végzete. Mert akkor már nagyon is sejtettem, hogy e történet jóra nem vezethet, ám azt még mindig nem értettem, hogy e százéves história miért nyomasztja úgy a háziakat.

„Az történt, amit várni lehetett. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, apja halálának évfordulóján belopódzott ide, az alvó anyjához, és fojtogatni kezdte. Az asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megrázza csengőjét, mire besietett a szomszéd szobában alvó cseléd, aki sikoltozásával felverte a házat. A megzavart merénylő elmenekült, egészen Besztercebányáig szaladt.”

Döbbenten fészkelődtem ültömben, kérdezni akartam, hogy miképp írt minderről Fruzsina, de a gróf folytatta: „Kivártak mind a ketten, majd nagy üzengetés kezdődött. Végül két hét múlva, félúton, egy tót falu határában találkoztak, tanúk jelenlétében. Fruzsina addigra megállapodott magával, mert megértette, hogy vagy az életet vagy a fiát választja. Mindent felajánlott a gyermeknek, a kastélyt, az uradalmat, mindent, ő maga pedig a lengyel határ mellett, szegény rokonoknál húzódott egyetlen szolgálójával. A jegyzeteit itt hagyta, elrejtve görög filozófusok kötetei közé”. A gróf a polcok irányába mutatott. „Pár éve fedeztem fel őket, mikor a könyvtárat rendeztem, apám halála után. Akkoriban nősültem, és az egész birtokot újra akartam szervezni. Képzelheti, milyen döbbenten olvastam e régi históriát. Jómagam a gyilkos hajlamú fiú leszármazottja vagyok. Soha nem éreztem korábban hasonló indulatot, szelíd és elmélkedésre hajlamos embernek ismert mindenki.”

Talán nyilvánvaló, hogy szinte szabadkozott, ezért én is visszakérdeztem, arra, amit bizonyára önök is észrevettek szavai sorában: korábban?

A gróf lehunyta szemét, és arca megfeszült, láttam rajta, nehezére esik folytatni, de azt is éreztem, a gyónás öröme lebírja szégyenét. „Felségemet egy bálon ismertem meg két éve. Szerelmünk gyors volt és forró, és ma már hihetetlenül érzelemdús. Rövid udvarlás, szinte felületes ismeretség után kértem meg a kezét. Nem a környékből való, rokonoknál volt Besztercebányán, midőn a bálon elém tűnt ragyogása, mely megigézett. Nem is gondolkodtam, bár talán, ha jobban szemügyre veszem, ha hagyom magam elmélyedni a nagyon is ismerős vonásokban…talán másképp döntök végül”.

Nem értettem, ezért halkan kértem, magyarázza meg, mire gondol, de nem kellett a biztatás, mert szinte kétségbeesetten buktak már ki ezután belőle szavak. „Ó, ha nem volt még házas, akkor nem tudja milyen ez. Amidőn elmúlnak a mézeshetek, és a megszokás úrrá lesz a páros tagjain, előjönnek a bosszantó szokások – ezt sejtettem, hisz elég olvasott voltam ahhoz, hogy felkészüljek ilyen fordultra. De uram, higgye el, itt nagyon is másról volt szó. Egyszerűen arról.”

Kivárt, mint aki nem tudja, kimondja-e, majd felpattant, az ajtóhoz sietett, kinyitotta egy hirtelen mozdulattal, aztán mikor látta, odakinn nem hallgatózik senki, sietve becsukta, és visszajött elém. „Látja, ezt teszi velem. Gyanakszom és kételkedem.”

Csak annyi bukott ki belőlem, amit bárki más kérdezett volna: miért.

„Mert tudja.” Bólintott a gróf, majd fel-alá kezdett sétálni a karosszékem előtt. „Érzi, sejti, a szíve mélyén bizonyos róla, hogy mire vagyok képes, hogy mit érzek, hogy mit gondolok.”

Megtorpant, majd lenézett rám, és bevallotta. „Meg akarom ölni”.

Elsápadtam, és hátra dőltem székemben, mint ki menekülni akar, mire sietve így folytatta: „Persze nincs rá indítékom, nincs rá magyarázatom, de higgye el, iszonyatos düh és ingerültség van bennem, ha már meglátom, akkor is. Elképzelem, hogy kezeim a hattyúfehér nyaka közé fonom, és addig szorítom a gyenge húst, addig morzsolom a gége porcát, míg a tekintete vörösbe nem borul, a nyelve ki ne fordul lilán szájából, hogy aztán mint egy rongycsomót engedjem a lábamhoz Ez minden vágyam, ez az egy dolog tenne boldoggá, bármennyire nem érdemli meg a halált és a gyűlöletet, hisz nem tett semmit, hisz csak létezik…”

Zihálva elhallgatott, majd visszaroskadt székébe, aztán belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és fád mozdulattal felmutatta nekem. „Az előbb azt mondtam, nincs magyarázatom minderre. Nos, egyvalami van. Amikor kezdett eluralkodni rajtam ez az indulat, eszembe jutottak a Fruzsina jegyzetei. Felbéreltem hát egy bécsi specialistát, aki elvégezte a feleségem családfájának kutatását. Ahogy említettem, nőm nem környékbeli, de az illető viszonylag gyorsan vissza tudta követni a származását. Sajnos gyanúm beigazolódott. Fruzsina annak idején másodszor is férjhez ment, és még két gyermeket szült. Az egyik elhalt hároméves korában, azonban a lány megélte a felnőttkort, és egy gazdag kereskedő felesége lett. A család nem hagyott lenyomatot a történelemben, északi városkákban éldegéltek utódaik, mígnem a legutolsó ágacskája megszületett a feleségem személyében. Hogy aztán gonosz sors idesodorja őt, a bálra. Azt gondolom ma már, hogy talán ez a végzet volt. Az örökség, melyet nekem szántak beteljesíteni. Egyenesen a kezeim közé juttatva az áldozatot, a bosszú istene eleget kíván tenni halott ősöm akaratának. És aztán már csak annyi kellett, hogy vérem, lényem felismerje benne mindazt, ami Fruzsinából származik, és e gyúanyag nemcsak hogy megrontotta a házasságunkat, hanem életveszélyes közösségé tette azt.”

Felnézett rám, szemei könnyektől csillogtak. „Mit tegyek, mit tanácsol?” kérdezte szinte esdekelve.

Természetesen a válást javasoltam neki. Mivel pápisták voltak, ez persze némi bonyodalommal járhat, de a körülményeket figyelembe véve, nem láttam más megoldást. Ismereteimből előkutattam, hogy kell megindítani az eljárást, ő figyelmesen, bólogatva hallgatott. Megadtam neki egy szécsényi kolléga nevét és címét, aki képes egy efféle vállalkozást véghez vinni, amit ő le is firkantott egy lapra. Tanácsoltam még neki, hogy addig is – a procedúra végéig – válasszák el egymást, költözzenek külön településre, de legalábbis ne érintkezzenek. Látszólag egyetértett, ám tanácsaim egy idő után már láthatólag untatták, nem figyelt, közönyösen magába fordult, végül megköszönte észrevételeim, és ismét tölteni akart, amit én elhárítottam.

Alkonyodott, mikor kocsim elhagyta a kastélyt. Az út kanyarulatából még visszanéztem az égbe törő falakra és tornyokra. Mintha az egyik ablakban fehér, karcsú alak állt volna – talán a gróf asszonya, talán Fruzsina kísértete.

Hetek múlva megörvendeztetett az üzenet, szécsényi barátom rövid levele, melyben megköszönte ajánlásomat. A gróf jelentkezett nála, tárgyaltak a válás megindításáról, megkezdte az egyházi szervek bevonását is. Bevallom, ezután feledésbe merült az eset nálam, lefoglaltak ügyes-bajos dolgaim. Néha felöltött bennem, hogy vajon mi lehet e sorsüldözött párral, őszintén reméltem, hogy immár szeparáltan tengetik napjaikat, biztonságban, némiképp megnyugodva. Nem hittem volna, hogy ma ezzel a hírrel kell szembesülnöm.

Mikszáth körülhordozta tekintetét rajtunk, apró szemei egészen elsötétetek, majd jókora füstfelhőbe burkolódzott, talán hogy ne lássuk a könnyeit.

Ügyvéd barátom levelét kaptam kézhez délelőtt Szécsényből. A grófról írt. Az eset kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a besztercebányai elitben szóbeszéd és pletyka kapjon szárnyra. A lényeg nagyjából annyi, hogy a gróf hosszú külföldi tartózkodás után tért meg a kastélyába. Gondolom, tanácsomra hallgatva el akart magát és indulatát különíteni az asszonyól, ezért utazott el. A szolgálónak azt mondta, Besztercebányán bérelt szobát, csak kedves könyveiért jött. Nem tudhatta, hogy időközben az asszony kedvenc tartózkodási helye lett a könyvtárszoba, ahol nekem mesélte el bús történetüket. A cselédség csak veszekedés zajait hallotta, majd üvegcsörömpölést, és egy szörnyű sikolyt. Mikor berontottak, a törött ablaküvegen át lenézve, odalenn a fenyőfák tövében, a mélyben pillantották meg kettejüket. Azt mondják, össze voltak kapaszkodva, szerelmes ölelésben hulltak a mélybe. Kevesen tudják, hogy egy végső harc, egy szörnyű indulat tántorgó ritmusa lökte őket a pusztulásba. Kolossy öröksége, a bosszú a síron túl is célba ért.

vége

Gyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.

A szenesember

A szén vasas, poros szaga feljött a lépcsőfeljárón, és belepte őt, körbeölelte, régi ismeősként hozzásimult.

– Általában nem szívesen engedek be idegent a házba – mondta az öregember köhécselve.

A másik, a látogató, a negyven körüli férfi várakozóan nézett rá, majd lefelé intett: – Szabad?

– Csak tessék – biccentett vendéglátója.

A férfi leóvakodott a nyikorgó lépcsőn a pincébe.

– A lépcső a régi – konstatálta erőltetett vidámsággal.

– Idelent nem nagyon nyúltunk semmihez – vont vállat az öreg, aki a durva betonfalnak támaszkodva követte. – Tudja, azután, hogy beköltöztünk, alig módosítottunk valamit.

– Mikor volt ez? – fordult hátra a férfi, és közben kissé megingott, de következő lépésével, immár a pince padlóján, visszanyerte egyensúlyát.

Az öreg eltűnődött, majd bólintott, és a látogató mellé lépett: – Talán kétezer körül. Igen, akkor vettük. Egy ideig nem is laktunk itt, csak a nyugdíj környékén költöztünk be.

– Akkor az adhatta el maguknak, aki megvette a szüleimtől – motyogta az idegen.

Kese hajú, sápadt, markáns arcú férfi volt. Szögletes arcéleit nagy, szlávos, kék szeme szelídítette mg. Körbefordult, tekintete megakadt a sarokban álló acélszörnyetegen. – A kazán – mondta álmélkodva, majd odalépett, lehajolt, kitárta az ajtaját, és beleszagolt, közben lehunyta szemét. Arcába betűzött a gyenge, téli napfény, mely a kazán felett lévő keskeny kis ablakon át ömlött a pincébe. Még egy másik ilyen ablak volt túloldalt, ezek adtak csak némi világosságot, talán túl keveset az öreg szemének, mert most kinyúlt, és felkapcsolta a villanyt. Villódzva kelt életre a neon.

– Ó, igen – sóhajtott a férfi. – A neon is ugyanaz.

– Amint mondtam, nem cseréltünk idelenn semmit – bizonygatta az öregember, és a feljáró falának támaszkodva látogatóját vizslatta: – Mit mondott, meddig is laktak itt?

– Nem mondtam – fordult felé a férfi, majd eltűnődött, és a kazán melletti sarokhoz lépett. Egy ócska polc árválkodott a fal mellett, rajta üres és poros befőttesüvegek sorakoztak. – Itt volt a szén…– jegyezte meg a férfi elgondolkodva.

– Igen – az öreg köhécselt egyet, majd így folytatta: – Mi bevezettettük a gázt – a kazán felé intett –, de ezt meghagytuk, ha az oroszok elzárnák a csapokat – mosolyogott.

– De szenük az már nincs – szögezte le a férfi.

– Nincs – vont vállat az öregember. – Van viszont fa, az udvar végében.

– Nincs szenük – motyogta a másik, majd mélyen beszívta a pince földes, szenes, penészes aromáit, aztán a túlsó, sötét oldal felé pillantott, ahol valami egy nagy halom dolog szürke ponyvával letakarva várt sorsára, majd mondott volna még valamit, de ekkor a szeme fennakadt, és összeesett.

Arra eszmélt, hogy az öreg egy pohárból vizet fröcsköl ujjaival az arcába.

– Hol vagyok? – ült fel a férfi.

– A pincében – mondta az öregember, akit ott térdelt fekvő teste mellett, és most nyögve talpra kászálódott: – Nagyon megijesztett. Jól van? Leesett a vércukra, vagy mi?

Kezét nyújtotta, a másik belekapaszkodott, és felállt ő is.

– Azt hiszem az emlékek – motyogta a látogató. – Jobban mondva egy emlék. Egy bizonyos emlék.

Az öregember körbefordult, majd a lépcsőfeljáró alól kihúzott egy rozoga kerti széket, szétnyitotta. – Üljön csak le egy kicsit – pillantott fel a látogatóra, az a fejét rázta, aztán mégis leült. Az öreg a helyiség túlsó sarokba ment, a falicsaphoz, és a mosdókagylóba öntötte a vizet. – Kér vizet? – kérdezte meg se fordulva.

– Köszönöm, nem. Mi van a ponyva alatt? – a féri a széken az öregember hátát figyelte.

– Csak régi lomok – válaszolt az öreg, és visszacsoszogott hozzá. – A felújításból maradtak.

– Lomok? – kérdezte az idegen. – Meg mertem volna esküdni, hogy szén.

– Itt nincs szén – szögezte le az öregember, majd óvatosan a falépcső harmadik fokára telepedett: – El akarja mondani? – kérdezte aztán csöndesen.

Az idegen ránézett, megvonta vállát: – Nem is tudom. Még soha senkinek nem mondtam el. Több évtizede magamban tartom. Igazából eszembe se jutott nagyon régóta az egész – körbemutatott – a ház, meg a gyerekkorom, mindez homályba borult, de ma a városon át vezetett az utam, és hirtelen ott volt előttem minden, és tudtam, hogy el kell jönnöm…– behunyta szemét, orrnyergét masszírozta jobbjával, balja a szék peremét szorította.

– Gondolom, kapcsolódik ehhez a…– az öreg körbeintett –…pincéhez.

– Igen – bólintott a férfi. – És a szénhez.

– És a szénhez – hagyta helyben az öreg.

***

Tizenkét éves voltam. Akkoriban már nem maradtam napköziben, hazajöttem tanítás után. Telente az én feladatom volt befűteni, hogy ne fázzak, meg hogy mikorra a szüleim is hazaérnek, késő délután, jó meleg várja őket. Apám reggel előkészítette a kazánt, megrakta papírral, fával, csak meg kellett gyújtani, megvárni, míg belekap, megvárni míg az első hasábok jól lángolnak, na akkor lehetett egy kis lapát szenet szórni rá. Nagyon szép az, amikor a szénpor sisteregve, már a lapátsuhintás során elég a levegőben. Később, amikor a szemek áttüzesednek, és pulzálva hol élénkebb, hol sötétebb színben vöröslenek, hát az is valami fenomenális.

A szenet ősz elején rendeltük, a kisablakon hányta be apám, majd a sarokba rendezgette, egy nagy halomba, majdnem a plafonig ért. Igazából mindig maradt az előző szezonból valamennyi, a kupac alján talán több éves réteg lapult.

Amikor megjöttek az első hidegek, és a dér megült az ablak sarkában, és a fákon összeráncosodott a le nem szedett alma, ami ilyenkor volt a legfinomabb, na akkor kezdődött az én fűtési szezonom. Ahogy hazaértem az iskolából a jéghideg házba, még gyorsan, a napfényben lesiettem ide, a kazánhoz, meggyújtottam a bekészítést, vártam pár percet, míg biztosan ég, aztán visszamentem a konyhába, ettem valamit, egy parizeres szendvicset, ittam egy pohár tejet, és jó öt perc múlva visszajöttem, amikor már rendesen égtek a fák, és akkor mehetett rá a szén.

Ősz végéig, amíg volt valami fény odakinn délután, ez nem is volt problémás, de amikor beköszöntöttek azok a komor, már délután sötét téli hónapok, akkor minden megváltozott. Látom magam most is, ahogy hátamon az idétlen, nagy iskolatáskával jövök hazafelé, és a ház tömbje egyre nagyobbá válik előttem, és szürkület van, a világ csöndes, a fagyban pattognak a fák, a távolban felkárog egy madár, és tudom, hogy a ház üres és hideg, mégis úgy érzem, van valami odabent, pontosabban odalent, a pincében, a szénben, ott rejtőzik, és vár rám.

Nem sokat segített állapotomon, hogy akkoriban volt az a nagy szerencsétlenség a várostól nem messze lévő tárnában, az egyetlen, még működő bányában. Napokig erről cikkeztek, és mindenki nagyon izgatott volt, anyámék is, beszéltek róla, meg a tévé is bemondta, hogy hatan megsérültek, ketten meghaltak, és egy bányász eltűnt, amikor rájuk szakadt a rosszul aládúcolt mennyezet, nem is tudom hány száz méter mélyen. Na, azután nekem hetekig az az eltűnt bányász járt a fejemben, és bár tudtam, hogy hülyeség, mert időben nem jön össze a dolog, de valahogy összekötöttem őt a pincénkben lévő szénnel, ami szinte biztos, hogy máshonnan származott, mivel a környéken barnaszenet bányásztak, mi pedig fekete kőszent vettünk mindig is.

A logikával nem lehet meggyőzni egy tizenkét éves rettegő gyereket. Beléptem a házba, megálltam az ajtónál, és percekig csak hallgatóztam, arra figyelve, nincs-e valaki a lakásban. Néha bele is kiáltottam a csöndbe, halló, de persze nem jött válasz. Aztán felsiettem a szobámba, lepakoltam, szöszöltem, és bár nagyon hideg volt, húztam az időt, azt a pillanatot toltam kifelé, mind távolabb, amikor le kell jönnöm a nyikorgó lépcsőn a pincébe, a szénhez.

Valamiért ugyanis fejembe vette magát a gondolat, hogy egy idegen rejtőzik a szénben. Nem tudtam megfogalmazni, hogy kicsoda, összemosódott bennem a halott bányász alakja egy kegyetlen betörőével. Semmi racionális magyarázat nem volt rá, hogy miért pont a szénben bújna el valaki, amkor megtehette volna ezt a nagyszekrényben, ahol a szüleim a kabátjaikat tartották, vagy a nappali földig érő függönye mögött – de nem, én szentül hittem, hogy odalenn van, ott kushad a négyszögletes, csillogó széndarabok közt.

Persze eljött az az időpont, amikor nem húzhattam tovább, mert anyámék nem szerettek hideg házba megérkezni, és nagyjából negyven perc kellett, míg a víz felmelegedett a csőrendszerben, körbeforgott, és a szobákat is felmelegítette a radiátorokban, szóval eljött az az időpont, amikor össze kellett szednem minden bátorságomat, és le kellett jönnöm a pincébe.

Borzalmas volt. A lépcső halk nyikordulása, ami elárulta Neki, hogy közeledem. A rebbenő neon, amitől mindenféle fura árnyékokat láttam a sarokban, Az, hogy néha, amikor nem néztem oda, egy-egy széndarab megindult a halom tetejéről, és legurult az aljába. Minden egyes idelent töltött másodpercet gyűlöltem, sietve gyújtottam meg a fát, vártam egy kicsit, majd vissza se nézve felrohantam, hogy aztán jó tíz perc múlva visszaóvakodjam. Most jött a nehezebb, a szenes rész. A halomhoz léptem a lapáttal, és a közepébe szúrtam. Apám midig azt mondta, az aljából lapátoljak, de persze ahhoz le kellett volna hajolni, szóval a közepébe szúrtam, és egy nagy lapátnyit kivettem a halomból, és ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy abban a kis üregben, melyet a lapátom keltett, és amelyet hamarosan kitöltött a beomló szén, ott megpillantom majd az engem figyelő szem fehérjét.

Ezt a műveletet, a tűz táplálását ezekkel a laptányi szénhalmokkal, fél óránként meg kellett ismételnem, egészen addig, míg öt körül be nem futottak apámék. Négy után már sötét volt odakinn, és az utolsó fordulóban valósággal rettegtem lemenni a pincébe.

Furcsa volt ez, mert a józan, racionális énem mindvégig tudta, hogy nincs oka a félelemnek, mert teljesen értelmetlen és hihetetlen dolgokat képzelgek, de ott volt az erősebb, mindent elsöprő másik részem, ami nem elemezte a helyzetet, egyszerűen csak rettegett, és szörnyű képeket vizionált.

Mindezt nem mesélném el, ha nem derült volna ki, hogy az utóbbinak volt igaza.

Egy tél végi, februári nap történt.

Szokás szerint húztam az időt, amíg lehetett, a szobámban, takaró alatt kucorogva, de aztán fél négy körül összeszedtem magam, és lejöttem. A pince néma volt, úgy éreztem, hogy ünnepélyesen várt rám. Direkt nem néztem a már igencsak megfogyatkozott szénhalom irányába, azt gondoltam, így legyőzhetem, kizárhatom a fenyegetést. Nagyon hideg tél volt akkor, rengeteg szén fogyott, februárra olyan kicsire zsugorodott a halom, mint még soha. Figyeltem, ahogy a kazán üveg betekintő ajtaja mögött erőre kap a láng, majd visszaindultam a lépcsőn, felfelé, hogy odafent, a konyhában várjak tíz percet addig, míg a hasábok áttüzesednek. És ekkor a szénben moccant valami. Egy szem legurult az oldalában, ahogy már oly sokszor, de most egészen a lábamig, mintha valaki megfricskázta volna, pont az irányomba. Akaratlanul is felvettem. Meleg volt. Nem forró, hanem testmeleg. Döbbentem visszadobtam a halomba, és ahogy a darab elérte, az hirtelen megrázkódott, majd kipúposodott, és kicsúcsosodott, és aztán csorogni kezdett kétoldalt a szén, és kibontakozott egy éjfekete alak e folyamból középen, lassan felállt, széndarabok alkották a testét, az arcát, a kezeit, egyedül a szeme fehérje világított szénfekete arcából.

Felsikoltottam, és rohanni kezdtem felfelé a lépcsőn. Emlékszem, eszembe jutott, hogy eltorlaszolom a pinceajtót, de végül elvetettem, helyette a szobámba futottam, az emeletre, majd bebújtam az ágy alá.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak arra emlékszem, reszkettem a félelemtől, és hiába volt fűtés, az egész testem átfagyott. Később, amikor meghallottam a lépteket a lépcsőn, behunytam a szemem. Mikor egy pillanatra kinyitottam, láttam magam előtt a lábát. A széndarabok úgy kapaszkodtak össze benne, mintha mágnes vonzotta volna őket. Átvágott a szobámon, az íróasztalomhoz. Talán kinézett a szomszédos házakra az ablakon, mely az íróasztal mögött volt. Aztán kiment a szobámból. Hallottam, lemegy a lépcsőn. Majd nyílt a pinceajtó, és csönd lett. Nem jöttem elő a rejtekhelyemről, csak akkor, amikor anyámékat hallottam a bejáratnál beszélgetni.

Először mindent el akartam mondani, lerohantam hozzájuk, de apám azzal fogadott, hogy legközelebb töröljem meg a lábam, szénporos a padló. Mutatta is: a járólapon egy nagy, fekete folt volt, egy talp elnagyolt kontúrja. És ekkor rájöttem, hogy nem mondhatom el nekik, mert őrültnek gondolnának. Gyerek voltam még, aki nem tudta, mi a valóság, mi a lehetséges, és hirtelen megrohant a félelem, hogy őrültek házába zárnak a látomásom miatt.

Nem szóltam hát semmit, hanem felmosóronggyal tessék-lássék eltakarítottam a nyomot, majd míg anyámék a konyhában tettek-vettek, végignéztem a lakást, de egyéb jelét nem találtam a látogatómnak. A pincébe persze nem mentem le, és mivel nem tápláltam délután, a tűz teljesen leégett. Apám persze ezért is leszidott.

Miután megettem a szendvicset, amit az anyám készített a hozott zsemléből, visszamentem a szobámba. Leroskadtam az íróasztalomhoz, a házi feladat fölé, mely most olyan távolinak és értelmetlennek tűnt, és csak néztem magam elé, nem is fókuszáltam, ezért csak nagyon lassan és sokára vettem észre a matematika füzetembe rótt ákom-bákom betűket: Ne égess el!

***

A férfi lehorgasztotta fejét, úgy mondta: – Most jólesne egy pohár víz. Kiszáradt a szám.

Az öregember felkászálódott a lépcsőről, majd mélyet sóhajtott: – Menjünk fel. Ott kényelmesebb. A konyhában.

Így tettek. A férfi odafenn, a lépcső tetejéről még visszafordult, lenézett a pincébe, majd lekapcsolta a világítást.

– A tél hátralévő részében nagyon takarékosan bántam a szénnel. Nem is raktam a tűzre, csak egy-két szemet, hogy megtévesszem apámat, inkább fával fűtöttem. Ő persze, esténként, lefekvés előtt, jól megpakolt a kazánt. Hallgattam odafenn a szobámban, az ágyamban, ahogy lemegy még este tizenegykor is, és összeszorult a szívem. Ne tudtam, hogy a füzetembe írt mondat kérés avagy fenyegetés. Hogy mi történik, ha már csak nagyon kevés szén marad odalenn. Ezen tépelődtem napokat. – mesélte a féri már odafenn a csupa fehérségben, a konyhaasztalnál, miután letette a poharat. – Elalvás előtt képek jelentek meg a sötétben előttem a fekete emberről, aki ott ált az apámék ágya felett egy hajnalon, és merőn nézi őket, majd lesújt rájuk. Rettegtem a sötétségtől, mert az tökéletesen eltakarta őt. Féltem az üres háztól, mert hallani véltem a csöndben, hogy odalenn a szénrögök mocorognak. Ha tehetem, az iskolában maradtam, délutáni foglalkozásokon, de később rájöttem, jobb, ha hazamegyek, és én fűtök be, mert apám nagyon pazarlóan bánt a szénnel, a halom március derekára már csak egy kutyaháznyi méretűre zsugorodott. Persze a délutáni procedúra, lemenni, meggyújtani a kazánt, dobálni rá a fahasábokat – mindez továbbra is rettegéssel töltött el. Közben soha nem néztem a szénre.

– És ez a lény…- kezdte az öreg tétován –…alakot öltött még? Látta még utána?

A férfi megrázta a fejét: – Nem. Soha többé. De szerencsénk is volt – ivott még, nagy kortyokban, nyugtalanul. – Március végén egy csodálatos fordulat történt. Melegfront jött, és bár húsvét környékén visszahűlt egy kicsit az idő, már nem nagyon kellett befűtenünk abban a szezonban. Szeptemberben pedig eladtuk a házat, mivel apámat áthelyezték a fővárosba, kapott lakást is. Nem mondom, hogy nem örültem a hírnek, és bár új iskolába kellet járnom, és a régi barátaimtól is messzire kerültem, boldogan hagytam hátra ezt a házat.

– Hm – bólogatott az öregember –, érdekes, akitől mi vettük, azt mondta, egy napot se lakott itt. Csak befektetésnek tartotta, de nem jött be számítása.

A férfi ránézett, egyenesen a szemébe: – Akkor a szénhalom ott maradt egészen addig, amíg maguk el nem takarították…mi lett vele?

Az öregember elgondolkodott, majd megvonta vállát: – Nem emlékszem. Talán odaadtuk a szomszédnak, hogy tüzelje el.

Kis csönd állt be köztük, végül a férfi mélyet sóhajtott, órájára nézett, és felállt: – Köszönöm, hogy meghallgatott. És hogy beengedett a házába.

Az öreg is felállt, majd mögötte csoszogva a bejárati ajtóig kísérte: – Ugyan, ez a legkevesebb. És…– kitárta az ajtót az idegen előtt – …most már ne foglalkozzon ezzel. Talán csak képzelődés volt mindez. A gyerekek hajlamosak olyan dolgokat látni, amelyek nem léteznek. És az a mondat…talán valami lázálomban maga írta azt a mondatot a füzetbe…

A férfi kilépett a házból, majd visszanézett az öregre, vagy inkább a mögötte lévő folyosóra, a pinceajtóra. – Talán – biccentett. – Egyedül él? – kérdezte még, hogy oldja a helyzet feszültséget.

Az vendéglátója széttárta karját: – Sajnos igen. A feleségem már nagyon rég elment.

– Részvétem – mondta a látogató, a kezét nyújtotta, elköszönt, majd átvágott az udvaron, beült az autójába, és elhajtott. Az öregember nézte, ahogy az utca végén elfordul, és csak ekkor csukta be az ajtót. Pár másodpercig várt, majd a pinceajtóhoz ment, kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt, és hallgatózott. Végül óvatosan, minden lépésére vigyázva lement a pincébe. Odalenn a ponyvával letakart halomhoz lépett, megköszörülte torkát, és így szólt az üres helyiséghez: – Elment. Előjöhetsz.

vége

A karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Bűn

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.